57. május 16-án szabadultam Kistarcsáról, és hazamentem Miskolcra. A feleségem örült, de mondta, hogy a szabadulást nem kell véglegesnek tekinteni, az egyetemen nagyon paprikás ellenem a hangulat, fenik rám a fogukat, tűnjünk el innen nagyon gyorsan. Akkor este ott aludtam, másnap hajnalban a korai autóbusszal jöttem Debrecenbe. Elmentem az ATOMKI-ba, ahol vártak, már kikért a professzor úr. Jelentkeztem, hogy itt vagyok, elintézem az egyéb magánügyeimet, pár napot pihenek, és jövök dolgozni. A rendőrségen megpróbáltam elintézni a lakás-bejelentkezést, úgy gondoltam, majd innen átküldik az iratot Miskolcra, de nem sikerült. Aztán mentem hazafelé, a szüleimhez. A villamoson feltűnt egy ember, aki hasonlított egy miskolci foglárra. Ő is leszállt, amikor én, és hazáig követett. Amikor bejöttem a kapun, visszanéztem, ő megfordult és elment. Pár nappal később egy ismeretlen várt a kapuban: Szervusz, Sanyi, nem ismersz meg? Együtt voltunk Kistarcsán. Hoztam neked híreket, menjünk már be a lakásba! – mondta. Bejöttünk, egy másik idegen meg ott állt a terasz sarkán. Az is azt mondta: Szevasz, Sanyikám, hogy vagy? Hoztam neked jó híreket, menjünk be! Szegény anyuka ott sírt mellette. A harmadik idegen már bent a lakásban fogadott: Na, az édes anyádat, gyere csak! Akkor már egy kicsit megadjusztáltak, közben ment, hogy: Gyere csak velünk Miskolcra! Mit bujkálsz itt összevissza? Megszöksz előlünk? Aztán karon fogtak, elvittek a Pobedájukba, amelyik a másik utcában állt, és benne ült a sofőr. Még azt se merték megtenni, hogy a ház előtt álljanak meg, annyira konspiráltak. A három tag szépen elvitt az autóig, beültettek hátra, kétoldalt egy-egy fegyveres, elől is egy fegyveres. Négyen jöttek értem! Kérdeztem, merre megyünk? Miskolcra megyünk, ne pofázz! Akkor ne arra menjenek – akartam nekik segíteni. Ne pofázz! – torkolltak le. Jó, mentek befelé a Sámsoni úton, aztán ott kódorogtak egy darabig, míg rájöttek, hogy nem jó irányba megyünk. Akkor megfordultak, és Nyíregyházán, Tokajon keresztül szépen elvittek Miskolcra, a megyei rendőrkapitányságra. Mindez május 23-án történt.
A második nap felvittek a fogdából, és azt mondták, írjak le pontosan mindent, amit október 22-től csináltam. Mint Mikes Kelemen, írtam, írtam, egész nap írtam a cellában. Mindent leírtam, de azért próbáltam elhallgatni néhány dolgot. Ez úgy történt, hogy leírtam, felvitték, elolvasták, két nap múlva lejöttek, felhívtak. Na, Sanyikám, mindent leírt? Igen, mindent leírtam. És akkor mondtak valamit, ami megtörtént, de nem írtam le. Na, ide figyelj, édesapám, kapsz tőlem akkorát, és akkor jött egy nagy pofon. Minden ilyen esetben kaptam egy nagy pofont. Na, menj szépen vissza, írd le még egyszer! Így ment, többször megfenyegettek és megvertek. Mindig kinyomoztak valamit, amit még nem írtam le. Végül mindent elvállaltam, amit csináltam. Párszor jól megszorítottak, amikor nagyobb ügyekről volt szó, két vagy három nyomozó is bent volt, és felváltva puhítottak. Megalázó volt, hogy a gépírónő jelenlétében ütöttek. Volt, amiben próbáltam tagadni, személyi kapcsolatokban volt olyan, amit sikerült letagadni. Sokat faggattak, hogy kikkel csináltam ezt vagy azt. Mondtam, hogy egyedül vagy Fekete Simonnal, akiről tudtam, hogy disszidált. Dornbach Gyuszira nem nyilatkoztam, pedig a diákparlamentnek ő volt a második embere, próbáltam kicsinyíteni a jelentőségét, azért is nem kapott ő olyan sokat. Május 23-tól július közepéig tartott a kihallgatás. Teljes zárlat volt, a feleségemről, a családról sem tudtam semmit. A rendőrségi fogda olyan volt, hogy az előzetesek nem találkozhattak egymással. Mindig úgy kísértek bennünket, hogy még csak ne is láthassuk egymást. Az őrök viszont normálisak voltak.
Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak. Tettünket lényegében súlyosabbnak ítélték, mint az egész diákparlamenti tevékenységet. Mi azért kaptunk súlyosabb ítéletet, mert egyetemi oktatók lévén, tekintéllyel, befolyással rendelkeztünk a fiatalok előtt, amit csináltunk, annak többszörösen súlyos a kihatása, mert az ifjúság megrontásának számít. Azt, hogy az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács nem tudott aktív tevékenységet kifejteni, nem a javunkra írták, hanem a szovjet csapatok bejövetelének tulajdonították. Mihala Ferenc volt az elsőrendű, én a másodrendű, Korompay János a harmadrendű, Jankovics Lajos a negyedrendű vádlott.
57. augusztus 17-én volt az elsőfokú tárgyalás. Zárt tárgyalás, gyorsított eljárással, kirendelt védőügyvédekkel. A bevezető után azt mondták, az elsőrendű vádlott maradjon benn, a másodrendű várjon kint a folyosón, a harmadrendűt pedig visszakísérték a zárkába. Bemutattak egy ügyvédet, hogy ő lesz Mihala Feri védőügyvédje. Én kint voltam a folyosón, és éppen jött a feleségem – aki nem tudott semmiről –, látogatni akart, vagy hozni valamit, és én ott ültem a folyosón. A fegyőr rendes volt, megengedte, hogy a feleségem kérdezzen, sőt ő mondta, hogy elkezdődött a tárgyalás, és csak egy kirendelt ügyvéd van jelen. A feleségem rohant, mint az őrült, negyedórán belül ott volt az ügyvédem, Vértesi György. Kiverte a balhét, bejelentette a tiltakozását, hogy a másodrendű vádlott ügyvédje nélkül elrendelték a tárgyalást. Ekkor megszakították, és csak másnap vagy harmadnap folytatták, amikor már úgy állt fel mindenki, hogy van saját védőügyvédje. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy tényleg nagy ügyet akarnak csinálni belőle. Abszolút zártan, fű alatt, gyorsítottan. Ha akkor nem jön a feleségem, minden másképp történik. Ez egy csoda volt. Az ügyvéd aztán mindent megtett, amit akkor meg lehetett tenni. Elérte, hogy meghallgassák a tanúkat.