Útlevelet legalább az ötödik nekirugaszkodásra kaptam. Először elengedtek Csehszlovákiába. Ez nem számít nagy külföldi útnak, de ide is vagy ötször kíséreltem meg. A vállalattól mindig kaptam részletes véleményt, azt be kellett csatolni. Amikor már Berettyóújfaluban voltam, és hivatalból kellett mennem külföldre, az Elzett maga segített hozzá, hogy megkaphassam végre a nyugati útlevelet, és ne kelljen állandóan kilincselni. 68-ban Olaszországban voltunk, saját kocsival, aztán 71-ben Franciaországban, 74-ben Törökországban, Görögországban. Mindig gépkocsival mentünk, és kempingbe. 1984-ben egy öreg Skodával hárman, a gyerekkel együtt, a Szovjetunión át elmentünk Finnországba. A feleségem ismerőse hívott meg bennünket. Tanakodtunk, hogy menjünk, mint menjünk? Lengyelországon keresztül, aztán komppal lett volna az egyik lehetőség, csak a komp borzasztó drága. Na, mondom, akkor felezzük meg, próbáljuk meg a Szovjetunión keresztül. Két évvel korábban Mervó Zoliék kocsival voltak Jaltában. Elmondták, hogy egy rémregény, de nagyon érdekes. Csak a megadott útvonalon lehet közlekedni, de azon nyugodtan el lehet menni. Na, mondom, megpróbáljuk mi is Moszkva irányába. A tapasztalatokat is összegyűjtve – még egy pár embert ismertem, aki ment már így ki – úgy döntöttünk, az IBUSZ-on keresztül rendelünk szállást. Előre megadtam az útvonalat és a városokat, ahol szálláshelyet rendeltünk. Forintban kellett fizetni, a határon kaptam meg azt a listát, hogy mikor melyik szállodában leszünk elhelyezve. Az gyönyörű volt. I. osztályú szállodákban voltunk, színes tv a szobákban. Nyolc napig tartott az út. Csak az előre bejelentett helyeken volt szabad megállni, máshol nem is volt szálláslehetőség. Sőt, sötétben már nem is szabad közlekedni, csak világos nappal. Ettől függetlenül élvezetes volt így keresztülmenni az országon, el se képzeltem, hogy ezt meg lehet tenni. Most nem merném megismételni.