Kezdődött a rendszerváltással kapcsolatos bizonytalanság. Sajnos az első kormány gazdasági téren súlyos hibákat követett el. Nem lett volna szabad az egész iparról, főleg a műszaki értelmiségről azt feltételezni, hogy teljes egészében a régi rendszer kiszolgálója volt. Minden bizalmat megvonni tőlük, és egy mamutszervezetet, az Állami Vagyonügynökséget létrehozni, amely nem műszaki emberekből, hanem gátlástalan közgazdászokból állt, akik csak harácsolásban versenyeznek, és ezekre volt és van bízva az egész ország. És tönkre is ment majdnem minden. Ezt én már a kilencvenes évek legelején is láttam. Mondtam, hogy ebből nem kérek. Az MGM már 1988-ban – akkor én fejlesztési igazgató voltam, minden, a privatizálással, illetve a gyár további sorsával kapcsolatos fejlesztési kérdés hozzám tartozott – megkezdte a tárgyalásokat a világ két legnagyobb csapágyipari cégével, a SKF-fel meg a FAG-gal. Ha valaki laikus és nem ismeri a szakmát, akkor ne szóljon hozzá, bízzon meg a szakemberben, ha meg ismeri, akkor tudnia kell, hogy az SKF a világ egyik legnagyobb csapágygyártó cége, és ugyanilyen nagy és tekintélyes a FAG is. A FAG a németeké. Ez a két cég két éven keresztül folytatott tárgyalásokat velünk, azért versengve, hogy megvehessék az MGM-et. Kilencven-száz millió dollárban folyt a tapogatódzás. Elő volt készítve minden, már csak az áment kellett kimondani rá, megadni az engedélyt. Na de hát ehhez nekünk nem volt jogunk, csak az ÁVÜ-nek. Meg kellett volna hívni őket a komoly befejező tárgyalásokra. Az ÁVÜ viszont ahelyett, hogy komolyan megvizsgálta volna a helyzetet, és érdemi tárgyalásokat kezd, egyszerűen úgy tekintette az egészet, mintha nem lenne tiszta dolog, nem engedélyezte. Keresni kell valami mást, mondták az abszolút laikus „okosok”, és elérték, hogy mára már elszaladt az idő és az alkalom, nemhogy százmillióért, de egy fillérért sem tudják eladni csapágygyárként az MGM-et.  Amikor a befejező tárgyalásra az ÁVÜ nevében meghívtuk az SKF legmagasabb szintű vezetését, a második legmagasabb szintű vezetői jöttek hatan, hogy az ÁVÜ-vel tárgyaljanak. Az egész úgy kezdődött, hogy vagy húsz percig várakoztattak bennünket a folyosón. Végül behívták a delegációt – hideg vízzel sem kínálták meg a vendégeket – és öt-tíz percen belül közölték velük, hogy kérem, így és így gondoljuk a dolgot, jó napot kívánok, kész, elmehetnek. Egyáltalán nem készültek a tárgyalásra. Fogalmuk sem volt a beterjesztett anyagról, egy percet sem fordítottak a tanulmányozására. Az SKF-delegáció Göteborgtól gépkocsival fél Európát végigutazta. Azért gépkocsival, mert akkor tört ki az iraki háború és ezek a cégek vigyáznak az embereikre, megtiltották, hogy repülőgéppel jöjjenek. Januárban gépkocsival, egész Európán keresztül ideutaznak, hogy tárgyaljanak, és tíz perc alatt kirúgják őket. Ugyanezt csinálták a FAG-gal is. És most azt várják, hogy valaki majd komolyan jön tárgyalni. Teljesen leültették a gyárat. Mindez azért volt, mert egyetlenegy ember sem akadt a vállalatnál, aki felemelte volna a szavát, hogy de uraim, hát ezt nem lehet csinálni, és kiverte volna a balhét a legfelsőbb szinten, hogy mi ez? Antal Sándor, mint volt KISZ-titkár örült, hogy ilyen beosztásba juthatott, a többi nem érdekelte. Részemről nem volt értelme, hogy belemenjek egy küzdelembe az ÁVÜ-vel. Ezért csak egy évig maradhattam aktív vezető. Aztán sokan jöttek, hogy de kár, hogy nem engem választottak meg, milyen hülyeséget csináltak. Ha Darin lett volna a vezér – ő az egyetlen olyan ember, akire nem foghatták volna rá, hogy a múlt rendszer embere –, ő megvédte volna a gyár érdekeit. De az a helyzet, hogy ez a harc nagyon nehéz lett volna.