Édesanya nem omlott össze, amiben a búcsúlevélnek óriási szerepe volt. Olyasmire sem emlékszem, hogy a bosszúállás kérdése szóba került volna. Nyilván gyilkosoknak tartottuk őket, hiszen egyértelműen azok voltak, de fő gondolatunk nem a megtorlás volt. Az eszem azt mondja, azok az égbekiáltó bűnök, amelyeket 56 leverésével és a megtorlással elkövettek, nem maradhatnak büntetlenül. Az igazságosságnak érvényesülnie kell. Aztán fölteszem magamnak a kérdést: az én lelkem nyugodtabb lesz ettől? Arról nem is beszélve, hogy apám ettől nem támad föl, a mi elmúlt életünk nem lesz könnyebb, nem lesz jobb. A lelki megnyugvásomat sem hozná meg, ha ezekre akármit is kiszabnának. Hát akkor meg azt mondom, a fene egye meg őket, van magasabb bíró, feleljenek ott. Az is biztos: vallásos neveltetésünknek tudható be, hogy az ember nem azzal kelt-feküdt, hogy bosszút kell állni. Édesapa sem átkozta őket a búcsúlevelében. Ő is arra hivatkozik, hogy ezeknek az embereknek majd valahol felelniük kell a tetteikért, és hogy ő megbocsát mindenkinek, aki ellene vétkezett. Ez erőt ad az embernek. Ha ő meg tudott bocsátani, nekem nincs jogom feszítsd meg-et kiáltani. Másrészt arra gondolok, hogy ha ők nem akartak gyűlölettel a lelkükben meghalni, akkor az élőknek, az igazságszolgáltatásnak igenis kötelessége, hogy a helyükre tegyék ezeket a dolgokat. De máig sem vagyok tisztában vele, hogy mit kellene tenni, vagy mit szeretnék tenni.