Most is édesanyánál van az a nagy Szűz Mária-szobor, amely előtt közösen imádkoztunk minden este. Érzelmileg összetartotta a családot, tudtuk, kiért, miért imádkozunk. Édesapa úgy szerepelt az életünkben, mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu amiatt, mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk ilyeneket mondott: apátokkal álmodtam, kértem, járjon közbe értünk, adjon tanácsot. Szinte úgy vettük, hogy köztünk él.
Édesanya nem omlott össze, amiben a búcsúlevélnek óriási szerepe volt. Olyasmire sem emlékszem, hogy a bosszúállás kérdése szóba került volna. Nyilván gyilkosoknak tartottuk őket, hiszen egyértelműen azok voltak, de fő gondolatunk nem a megtorlás volt. Az eszem azt mondja, azok az égbekiáltó bűnök, amelyeket 56 leverésével és a megtorlással elkövettek, nem maradhatnak büntetlenül. Az igazságosságnak érvényesülnie kell. Aztán fölteszem magamnak a kérdést: az én lelkem nyugodtabb lesz ettől? Arról nem is beszélve, hogy apám ettől nem támad föl, a mi elmúlt életünk nem lesz könnyebb, nem lesz jobb. A lelki megnyugvásomat sem hozná meg, ha ezekre akármit is kiszabnának. Hát akkor meg azt mondom, a fene egye meg őket, van magasabb bíró, feleljenek ott. Az is biztos: vallásos neveltetésünknek tudható be, hogy az ember nem azzal kelt-feküdt, hogy bosszút kell állni. Édesapa sem átkozta őket a búcsúlevelében. Ő is arra hivatkozik, hogy ezeknek az embereknek majd valahol felelniük kell a tetteikért, és hogy ő megbocsát mindenkinek, aki ellene vétkezett. Ez erőt ad az embernek. Ha ő meg tudott bocsátani, nekem nincs jogom feszítsd meg-et kiáltani. Másrészt arra gondolok, hogy ha ők nem akartak gyűlölettel a lelkükben meghalni, akkor az élőknek, az igazságszolgáltatásnak igenis kötelessége, hogy a helyükre tegyék ezeket a dolgokat. De máig sem vagyok tisztában vele, hogy mit kellene tenni, vagy mit szeretnék tenni.
Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak. Édesapa a pedagógus-összejöveteleken általában hangot adott a véleményének, és még ha mértéktartóan tette is, a kedvezményekből mindig kizárták. Gondolom, édesapa is azt várta, hogy Nagy Imre hatalomra kerülésével valamiképpen jobbra fordul a helyzet – 53-ban volt is egy kis alapja a bizodalmuknak.