1953-ban édesapáék vettek egy telket Likócson, Győrtől négy-öt kilométerre. Ebbe adtak bele minden energiát, rendszeresen kijártak dolgozni, minket is vittek. Vettek egy motorkerékpárt, ami akkor nagy szó volt. Beosztóan éltek, semmi luxusra, különlegességre nem emlékszem a szükséges dolgokon kívül. Édesanya is dolgozott, el tudom képzelni, hogy feketén is varrt abban az időben, de erről megint csak nem beszéltünk. Összespórolták a motorra valót.
Eleinte viszont voltak anyagi gondjaink is. A decemberi fizetését édesapa már nem kapta meg. Édesanya megreklamálta, és jött a válasz: a fennálló jogszabályok miatt nem áll módjukban folyósítani. A kollégái próbálkoztak valamilyen szakszervezeti segéllyel, de a Gárdonyi Géza nevezetű művelődési osztályvezető azzal állította le, hogy nem folyósítunk fehérsegélyt. Pedig az ügyvédet is fizetni kellett. Ebben a periódusban nem kaptunk segítséget, de édesapa halála után nem egészen egy évig – pontosan az sem derült ki, hogy személy szerint kik – orvosok adtak össze számunkra pénzt, Böjtösék szervezték, az evangélikus egyháztól. Pedagógusok is segítettek, azt Szabó György tanár szervezte meg. Olyan négy-ötszáz forintra jött ki havonta. Egy idő után aztán megszűnt ez a támogatás. Hogy féltek, vagy lecsengett a dolog a részükről, nem tudni. A vagyonelkobzáskor majdnem mindent – Likócs kivételével – elvittek, anyánk mégis olyan életet biztosított nekünk, amilyet sok helyen két szülő sem tudott, és az anyagi lehetőségek biztosítása nem ment az érzelmi dolgok rovására. De azért nem volt mindegy, hogy anyánk szombat-vasárnap falura ment parasztasszonyoknak szabás-varrást tanítani, és jött haza a teli cekkerrel: a tojással, a tyúkkal meg egyebekkel. Télen például, amikor kevesebb munka volt – nagykabátokat ugyanis anyánk nem varrt –, Mikulás-csomagokat festegettünk. Mindig volt, aki segített, és munkát adott. Nagy műanyag terítőket is festettünk. Akkor divat volt, hogy Mikulás meg nyuszi, meg nem tudom, mi volt rajta. Holeczki néni szerezte a munkát. Ilyenekből éltünk. Amikor anyánk nem volt otthon, tudtuk, hogy miértünk nincs otthon.
Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást. Az iparosnak még táppénz se járt, ha beteg lett. Tehát neki dolgoznia kellett, és a munkája attól függött, hogy a kuncsaftok elmennek-e hozzá. Győr kisváros volt, de aki nem a belvárosban lakott, ahhoz már nehezebben mentek ki. Később be is igazolódott. Tehát amikor édesanya megtudta a dolgot, elcserélte a lakást. Szép, háromszobás állami bérlakásban laktunk, kaptunk érte egyszobás, pici öröklakást, amit édesanyám nevére írtak. Odaköltöztünk, de nehézségei lettek az iparral, nem mindenki jött ki hozzá Nádorvárosba. Körülbelül egy év múlva édesanyának sikerült elcserélnie a kis öröklakást egy nagyon szép, kétszobás bérlakásra, a belvárosba, ahol tovább folytathatta az iparát.
Tizennyolc évi házasság alatt az ember megismeri a másikat, tudja, hol legyen megengedőbb, hol álljon ki határozottan a véleménye mellett, mert úgy érzi, abban ő a kompetens. A háztartással kapcsolatos dolgokba nem szólok bele, a pénzügyiekbe sem, inkább csak figyelemmel kísérem. Viszont azokba az egyéb pénzügyi dolgokba, ahol elő kell teremteni mindezek fedezetét, ő nem szól bele, ezt én vállaltam, én végzem, és nem is rosszul. Megfelelő anyagi biztonságot jelent a szakmám: odafigyelésemmel, lelkiismeretes munkámmal, az emberekkel kialakított kapcsolataimmal. Meg tudom ítélni, hol kössek olyan kompromisszumot, amely az elvek feladása nélküli megegyezést eredményez.
Mindenesetre sokkal simábban is alakulhatott volna az életem. Én azon már több ízben gondolkoztam, hogy mivel számunkra más elégtétel nem maradt, mint bebizonyítani a hatalomnak, akármennyire próbáltak elgáncsolni, csak megteremtettük magunknak a tisztességes körülményeket. Nekem például elsősorban azért kellett a diploma, hogy megmutassam, nem tudnak eltiporni. Jó érzés, hogy elértem. Ezeket próbatételként éltem meg, bár időnként megkérdőjelezem, érdemes volt-e felnőtt fejjel, gyerek és építkezés mellett, másodállást is vállalva tovább tanulni, amikor nem fizették meg az értelmiségi munkát. Jó anyagi helyzetben vagyunk, de nem a mérnöki fizetésemből, nem a főállásomból, mert ott nagyon szerény a kerestem, hanem abból, hogy megszerettem a szakmámat, a munka örömet okoz, a kreatív munka sikerélményt jelent. Végül is fizikai munkával, a villanyszereléssel tudtam előteremteni az elkölthető összegeket, nem a műszaki értelmiségi munkával, arra nem volt vevő a második gazdaságban senki, a munkákat pedig ingyenes tervezéssel nyertem el.