Továbbra is oda jártam iskolába, ahol édesapa tanított. A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebből nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályfőnököm, én meg sírva mondtam el neki, mit mondott Tamás. Szerencsétlen tanárnő, borzalmas helyzetben lehetett. A hivatalos verzió szerint azt kellett volna mondania, hogy Tamásnak igaza volt. Ehelyett vigasztalni kezdett, bizonygatta, hogy Tamás biztosan nem akart nekem rosszat, csak valakitől ezt hallotta. Aztán Tamás azt se tudta, hogy kérjen tőlem bocsánatot.
Az 56-ot megelőző időkben biztosan voltak barátaim az iskolában, de nincs sok emlékem róluk, nem emlékszem, mit csináltunk, hova jártunk. Több emlékem van a bátyám barátairól, hozzájuk próbáltam csatlakozni, ami általában úgy végződött, hogy a haverjai minduntalan el akartak zavarni – útban van a kiskölyök –, de a bátyám mindig megvédett. Van egy meghatározó élményem, amikor elsős koromban csomagot vittünk édesapámmal egy osztálytársam családjának, akik nagyon szegények voltak. Abban az időben a pedagógusok közreműködésével osztottak csomagokat szegény családoknak. Majdhogynem ez az egy emlékem van azokból az iskolai időkből. Simon tanító nénire emlékszem, őt nagyon szerettünk, de a gyerekekre kevésbé emlékszem.