Tovább a szövegrészlethez...
kitelepítés - bebörtönzés

Ott voltunk tehát Csorváson, anyám angol meg német tudásával, 51 nyarán a nincstelenségben. Zsókával, a nővéremmel (ő tizennégy, én tizenegy éves), akivel máig egy ott megalapozott szolidaritás köt össze, elszegődtünk napszámba. Először egy gazdához, kukoricát egyelni, tetejezni. Magasra nőtt kukorica, csak sűrűn vetve, és ki kellett ritkítani kapával. Persze kapa életemben nem volt talán a kezemben, mert voltam ugyan falun, de ott nem dolgoztunk. Mikor vége lett a napnak és a bér felől érdeklődtünk, a gazda levágott egy darab szalonnát, és odaadta, mondván, hogy ez a bér. Nagyon-nagyon megszenvedtük ezt a szalonnát, egész nap csíptek a szúnyogok, és rekkenő meleg volt abban a kukoricásban. Idővel hírét vettük, hogy a helyi állami gazdaságban kezd megszerveződni a kitelepített brigád. Az akkori hatalom Csorvást és a környék Békés megyei falvait arra szemelte ki, hogy ott virágzik majd fel a magyar Kazahsztán, gyapotot termelnek ezen a vidéken. Az állami gazdaság földjeinek háromnegyed részén gyapotot, Kazahsztánból hozott gyapotcserjéket telepítettek. Kellemetlen, nem ide szokott növény ez. Sok-sok baj volt vele, még tán szőlővel sincs annyi. Egy kitelepített brigád, amelyben tábornokoktól kezdve bírókig elsősorban felnőtt férfiak voltak, meg egy-két gyerek, nekiállt a gyapotot kapálni, kacsolni, tetejezni, permetezni. Az agronómus este lemérte, mennyit teljesített a brigád – ez után számították a bért. Itt dolgoztunk a nővéremmel. Időnként beosztottak úgynevezett vízhordó gyereknek (elég vékonypénzű, cingár kölyök voltam), ami azt jelentette, hogy a tűző napon dolgozó embereknek rendszeresen két kannában hoztam az ivóvizet valamelyik közeli tanya kútjáról. Hatkor kellett jelentkezni a tanyaközpontban, kaptunk egy csajka kávét, meg kenyeret, meg szalonnát, és déltájt hozta a lovas kocsi az ebédet. Leves, főzelék, és valami facsoport hűsében lehetett bekanalazni. Ezekben az „urakban”, értelmiségi, családos férfiakban volt rátartiság, megtanulták a napszámos munkát, és a kitelepített brigád a munkaversenyben néha a dicsőségtáblán szerepelt a gazdaság tanyaközpontjában.

kitelepítés - bebörtönzés

Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban. Mikor kiderült, hogy ez a férfi megtanul fát vágni, kapálni, állatot tenyészteni, segítették, megbecsülték őket. Életre szóló kapcsolatok és barátságok, szinte rokoni viszonyok is kialakultak. Azt is lehet mondani, hogy ez az ellenállás, a csöndes népi ellenállás egy sajátos helyi formája volt. Voltak persze különcök, érdekes figurák, különös grófi vénkisasszonyok. De még őket is annyira támogatták a fura nyomorúságukban.

kitelepítés - bebörtönzés

Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak. Ez a gyapot-ügy olyan, mint a magyar narancs… A betakarításnál zsákokba, kötényszerűen az emberre kötött zsebekbe kellet szedni, kilóra fizették. A munkásoknak a pénzen kívül ágyneműanyagra fordítható utalványt is adtak. Hát ilyenekből éltünk, mert anyám nem tudott dolgozni, törékeny valaki volt, fizikailag nem bírta. Otthon volt, és ő, aki nem volt házias, végül is megtanult valamennyire főzni, és a gyerekeinek tudott meleg ételt csinálni. És a háztartást vezette.

kitelepítés - bebörtönzés

A Szirákra történt költözés elég szerencsétlenül ütött ki. Azt a házat, ahová költöztünk, nemsokára államosították, és nekünk magunknak kellett Szirákon lakhatást keresni (sőt a bérletét fizetni). 52-53-ban, közel másfél év alatt háromszor is költöztünk, egyik bérelt házból a másikba. A nővérem a helyi erdőgazdaságban, elsősorban a csemetekertben volt napszámos (ő volt a fő családfenntartó), én iskolába jártam és nyaranta vállaltam mezőgazdasági munkát. Némi keresethez segített, hogy jó tanuló lévén, akadt egy-egy tanítványom, akiket oroszból, számtanból korrepetáltam.

kitelepítés - bebörtönzés

Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét. Tán erre az időszakra még inkább áll: ezernyi hasznos, gyakorlatias dolgot megtanultam, és még tájszólásommal is beilleszkedtem palóc beszédű osztálytársaim közé. 53 júliusában, mint tudjuk, elhangzott a nevezetes Nagy Imre-beszéd az új irányról. A nevezetes rádióközvetítést mi is figyelmesen hallgattunk, és abban egyebek között – az erőszakos téeszesítés mellett – fontos belpolitikai lépés volt a kitelepítések megszüntetése. Ez nagy örömet is okozott, ugyanakkor hatalmas gondot: most hova költözzünk, mit csináljunk? Mert Budapestre nem lehetett visszaköltözni, az elvett lakást nem adták vissza. Utólag lehet tudni, a kitelepítettek, különösen, ha egy-egy férfi is volt a családban, jobbára Pest környékére szivárogtak vissza. Az volt a tipikus, hogy a férfi innen járt be Budapestre dolgozni, és aztán előbb-utóbb, pláne 56 után sikerült valahogy visszakapaszkodni a magyar szocialista főváros életébe.

kitelepítés - bebörtönzés

Mikor kitelepítettek bennünket, az nekem is, de még anyámnak is olyan volt, mint amikor valahol leszakad a plafon. Eléggé abszurd a család politikatörténeti karrierje – végül is egy asszony férjét azért viszik el a frontra, mert ő félzsidó. Aztán a következő rezsim kitelepíti, mert egy egykori horthysta vezérkari tiszt özvegye. A kitelepítés háttere ugyanakkor csupán az, hogy az ávéhás tiszt kinézte a lakást magának, és a volt nyilas párttitkárból lett kommunista párttitkár házmester ebben besegített neki a Krisztina körúton.

kitelepítés - bebörtönzés

Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap. Öt órakor ébredek, jön be a szobába anyám, megáll az ajtóban, egy cédulát szorongat a kezében, és azt mondja: „Kisfiam, minket kitelepítettek. Holnap hajnali ötre fejenként ötvenkilós csomaggal, a lakást üresen hagyva, egy teherautón ülünk.” Egy álmos kisfiú hallgatja ezt és nemigen érti. Nővérem, Zsóka nyolcadikos volt, nem volt otthon, az iskolaév végén Balatonra vitték, úttörő jutalomként táborozásra. Ez alatt a huszonnégy óra alatt lett gyökeresen más az életem. Hogy úgy mondjam: én voltam „a férfi a házban”. Felöltöztem, fölvettem a tréningnadrágot, a trikót, és kezdtük megtervezni a teendőket. Mit tegyünk a bútorokkal? A nagynéném későbbi férjének, Véghelyi Péternek, aki orvos, egyetemi docens volt, jó kapcsolatokkal (talán a belüggyel is), a mennyasszonyát délutánra sikerült mentesíteni a kitelepítéstől.

kitelepítés - bebörtönzés

Vissza a kitelepítés napjához. Reggel először is elmentem telefonálni a rokonoknak (nem volt telefonunk: tantusszal, fülkéből). Jött a nagybátyám az oldalkocsis motorjával. Elvitt két fotelt meg egy körasztalt. Én meg – mert a házban és a környéken elterjedt a híre – elkezdtem árusítani a bútorokat. Emlékszem, jöttek emberek, és a konyhabútort egyben adtam el. Hatalmas felfordulás, izgalom emléke az egész nap. Zsóka este érkezett haza, és egyszerűen nem értette, mi történt, miért kell nekünk a csupasz padlóra letett matracon aludni. Szegényre még hirtelenebbül, váratlanabbul szakadt rá ez az egész. Hajnali négykor ráztak fel a felnőttek, ránk adták a hátizsákot, kezünkbe valami más csomagot is. A ház hátsó, Gellérthegy utcai bejáratánál állt a teherautó. A háromtagú Fogarassy családot itt rakják fel a ponyvás kocsi platójára. Akkor még azt se tudtuk, hogy hova visznek. Később hallottuk a nevet, hogy Csorvás, Békés megye. Megy fel a kocsi a Naphegyre, akkor kelt a nap is – ez a kép maradt meg bennem. Aztán lekanyarodik a Ráckert felé, bekanyarodunk az Attila utcába, és az autó ott is megállt. Egy öreg házaspárt pakoltak fel mellénk, utána ki a perifériára, talán a Rákosrendező pályaudvar tájékára vagy talán az újpesti teherpályaudvarra. Ott álltak a vagonok, a vagonsorok. Pontosabban, nem csupán tehervagonokból álltak a szerelvények, hozzájuk voltak kapcsolva személykocsik is. A ládákat, bútorokat a tehervagonokba rakták, valami személyes holmit lehetett magunkkal vinni a kocsiba. Személyenként és családonként súlyra volt megállapítva a kvóta. A személyeket bezsúfolták a személykocsikba.

kitelepítés - bebörtönzés

Június 14-e, reggel nyolc, kilenckor már a vonatkupéban ülünk. Termes kocsik. És ott állt a vonat, emlékezetem szerint estig. Belügyes, kerek tányérsapkás katonák járkáltak fel-alá géppisztollyal a kocsisor mellett. Rekkenő meleg volt. Voltak a kocsiban várandós, kisgyerekes anyák is, a forróságban, a zsúfoltságban. Nem volt víz, nem volt szabad leszállni a vagonból. Valamikor aztán, könyörgésre, adtak vizet. Valamikor csak elindulunk. Szolnok, Karcag, Békéscsaba, majd Orosháza felé. Úgy tűnik, mintha másfél napig mentünk volna. Ez egy extra szerelvény volt (nem menetrend szerinti), néha félreállították valami mellékvágányra. A nyári melegre, a sok egymásra préselt emberre, a jajgató öregekre meg betegekre rémlik emlékeznem. Amikor megérkeztünk Csorvásra, a szerelvényt egy rámpa mellé tolatták és ott kiszállítottak bennünket. Valahol hátul, a vagonokban voltak a holmink, de előbb-utóbb mind megkerült. Amikor megérkeztünk, megőrzésre átadtak bennünket a csorvási tanácsi, párt- és rendőri szerveknek. Nekik az volt a dolguk, hogy szigorúan bánjanak a nép ellenségeivel… Ám ettől a ponttól kezdve voltaképpen egy meglehetősen emberséges világba kerültünk. Sok mindent megtettek, hogy az állapotot orvosolják, nemcsak személyesen velünk, másokkal is. Csorváson az egyszerű nép voltaképpen szolidáris volt ezekkel az osztályellenségekkel, pedig voltak közöttük grófok, egykori magas rangú közhivatalnokok is.

kitelepítés - bebörtönzés

Csorvás Békéscsaba és Orosháza között fekszik, telepített falu (tót, német, magyar lakosság volt eredetileg), egyenes utcákkal, egy XVIII. században, a törökdúlás után kreált, szép nagy alföldi község. Óriási tanyavilág veszi körül, olyan tizenöt-húsz kilométeres körzetben, eléggé homokos talajjal. Az érkezés napján egy teherautóra rakták a dolgainkat, és elszállítottak bennünket egy a falutól elég messze eső tanyára, egy Kovács (Rohoska) György nevű hatgyerekes kulákcsalád tanyájára. Ezek is szegények voltak, mint a templom egere. Vert falú kis tanya volt ez, egy konyhával és két kisméretű szobával (illetve istállókkal). Csakhogy valami adminisztratív tévedésből adódóan, mire minket odavittek (talán már délután volt), a szállítmányból egy idős házaspárt már beköltöztettek hozzájuk. A másik szobában meg ott volt a Kovács házaspár meg a hat gyerek. A férfi bajszos, klasszikus alföldi proletár kinézetű ember volt, eredetileg uradalmi cseléd, de aztán földet kapott, és vett is hozzá, ezért kuláknak minősítették. Mivel a szobában már bent volt a kitelepített idős házaspár, nekünk nem maradt más, mint hogy a pitvarban, a gangon vackolódjunk el. Nyár volt, meleg idő; leraktuk a matracokat, és ott aludtunk, félig az Isten szabad ege alatt. Jó emberek voltak a háziak, sajnáltak bennünket: „Ezt a szegény asszonyt a két gyerekével!” De pesti öregeket is sajnálták, mert azok meg betegek voltak. Két-három nap múlva a község tanácstitkára hintóval végigjárta az elhelyezett kitelepítetteket, ellenőrizni az elhelyezkedést, áttekinteni a problémákat. Ez az ember látta, hogy ez egy lehetetlen helyzet, mert mi lesz, ha esni kezd az eső, ha jön a hűvösebb idő. A faluban volt egy jeles bognármester, Fehér Dezső, aki egy szép nagy házat tartott, nem messze a főtértől. Rávették Fehér Dezsőt meg a feleségét, Erzsike nénit, hogy fogadja be ezt a famíliát az egyik szobába, és megígérték, hogy majd a tanács fizet nekik. (A többi szállásadónak nem fizettek, azok politikai büntetésként kapták a nyakukba a kitelepítetteket.) Így történt, hogy pár nap múlva beszállítottak minket, és végül is nem tanyasi gyerek lettem.