Múltak velem a napok, gondoltam, visszanézek, mi a helyzet Győrben. Addigra már körülbelül a fél osztály elment Nyugatra. Volt olyan, aki még Bécsből is visszajött, azt mondta, itt van egy hely, Miklós, ülj be a kocsiba. Ám én azt tapasztaltam, hogy nagy a vonulás, és úgy döntöttem: ha mindenki megy, akkor én nem. Pedig figyelmeztettek, hogy bajom is lehet.
Említettem már, hogy az osztálytársaim jelentős része kiment. Tizenhárman maradtunk az osztályban. Nálunk aztán ez családi krízist okozott. Anyámban és a nővéremben november-decemberben felmerült a gondolat, ők is külföldre mennek. Karácsonykor, amikor Pápán együtt voltuk, már nagyon akartak volna menni. Én akkorra már elhatároztam, hogy nem és nem. Ők meg azt mondták, nélkülem meg nem mennek. Bennem élt a forradalom emléke, meg igazában akkor kezdtem el irodalommal foglalkozni, pontosabban művészettörténettel és humaniorákkal. Valamilyen hazafias elhatározás volt ez bennem. Megmakacsoltam magam. Ki tudja, jól tettem-e.