mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult. Elkezdett sétálni a városban, eljutott a Széchenyi térre, és azt látta, hogy ki van írva: Bencés Gimnázium. 53 késő ősze volt. És bement Hollenda Barnabás igazgató úrhoz, aki azonnal kijelentette, hogy készségesen felvesz pótlólag. Anyám döbbenten hallgatta a megváltó szavakat. Hol fog lakni? A kollégium, az iskola internátusa telítve volt már. És akkor Hollenda behívatta a gimnázium takarítónőjét, Bartal nénit, aki kosztos diákokat tartott, ágyat, ebédet, vacsorát kaphatott a gyerek. Kiderült, hogy az ágy meg a koszt Bartal néninél ötszáz forintba fog kerülni. Ez horribilis összeg volt egy nincstelen családnak. Elkezdődött egy levelezés, és a rokonok, nagybácsik, nagynénik összeadták a keretet. Így kerültem valamikor november első napjaiban a győri Bencés Gimnáziumba, és a Bartalékhoz albérlőnek. Munkásemberek meg diákok laktak nála egy zegzugos, a Duna-parttól nem messzi ház mélyföldszinti lakásában.
Az iskoláról az első emlékem az, hogy az én Nógrád megyei, „pálócos” tájszólásomat jól kiröhögték a dunántúli srácok. De itt is jól tanultam, és a következő évben bekerültem a kollégiumba. Kedvezményeket is kaptam, valami ösztöndíjfélét. 54-től 57-ig, az érettségiig voltam kollégista. Ezt a kollégiumot tulajdonképpen szerettem. Elsősorban a srácokat, akikkel együtt voltunk – sokat pingpongoztunk, csajoztunk, sőt néhányan még tánciskolába is jártunk.
A tanulók fele volt kollégista, helyi szóval internista, negyede győri gyerek, másik negyede pedig bejáró a környező falvakból. Az ginmázium „beiskolázási körzete” igen nagy volt: olyan emberek íratták be ide (meg Pannonhalmára, meg a piaristákhoz, vagy a megmaradt pár többi egyházi intézménybe) a csemetéiket, akik vállalták az ezzel járó hendikepet is. Részben azért, mert ezek jó iskoláknak számítottak, részben mert a szülők igen meggyőződésesen vallásos voltak, és ilyen nevelést óhajtottak gyermekeiknek adni. Ezek egyértelműen csak fiúiskolák voltak, lányok számára egyházi iskola Debrecenben meg Pesten, a Knézich utcában működött.
A kollégium napirendje hétköznap: hatkor ébresztő, reggeli torna, mosakodás – még tusolók se voltak, csak hideg vizes csapok a mosdóteremben. Hétkor reggeli az első szinten lévő ebédlőben. Az épületegyüttesen belül lehetett átmenni az iskolába – ott tartottak az órák egyig. Utána vissza a kollégiumba, ebéd, postaosztás. Körülbelül fél kettőtől négy óráig volt a sétaidő, a kimenő, ami azt jelentette, hogy sétálhattunk a városban, moziba mehettünk. Délután egy hosszú, egytermes nagy tanulószobában ült a hatvan gyerek, úgynevezett silencium volt, csendes tanulóidő. Mindenkinek volt saját íróasztala. Ez hatig tartott. A jobb diákok, ha befejezték a leckét, olvashattak. Csönd volt, tanulás. Hattól fél hétig volt egy uzsonnaszünet, ilyenkor lehetett pingpongozni is. Fél héttől fél nyolcig még egy másik tanulási szakasz, de az már kicsit lazább tanulást jelentett. Ilyenek voltak a hétköznapok. Akkor még szombaton is volt iskola, de azért a hétvége nagy gyönyörűséget jelentett. Hosszú szabad délutánokat. Akkoriban nem nagyon szerettem Győrt, borzasztóan lepusztult, nagy ipari településnek láttam. Viszont voltak jó barátaim, sokszor mentem moziba, sokat bicikliztem ott és a környékbeli hegyekben.
Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is.
Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus. Egyetlen civil volt a tanári karban: a tornatanárunk, egy 165 centiméter magas, kis mokány, bajszos tanár, izmos kis öreg sportsman: gyakran láttuk, ahogy a szkiffjével siklik a Dunán. A tanárok között volt egy igen jó atyai barátom, Csizmadia Gerő. 52-ben cserkészkedés, szervezkedés vádjával letartóztattak. 56-ig börtönben ült.