Tovább a szövegrészlethez...
munkásság

Esztergomban meghirdették a könyvtárigazgatói állást, és a pályázati közleményben szerepelt, hogy lakást is adnak. Akkor váltam el, albérletben laktam, elhatároztam, megpályázom. A város nincs messze Budapesttől. Esztergomban a tanácselnök-helyettes fogadott, és gyanakodott ugyan, hogy valami átvonuló madárról van-e szó, de elfogadta a pályázatomat és az állást meg is kaptam. 74 tavaszán a városi könyvtár igazgatója lettem, de az elvtársak azt mondták, nem tudnak mindjárt lakást adni. Majdnem Dorognál, a központtól tíz-tizenkét kilométerre, a kenyérmezei részen, egy továbbképzési kollégiumban kaptam tanári vendégszobát. Esztergom nagyjából kétéves időszak volt az életemben.

munkásság

Most áttérek a Múzeum utca 3-on kívüli dolgaimra. Igaz, nem fizették jól, de szerényen meg lehetett a keresetből élni. S ez a pálya bizonyos függetlenséget biztosított irodalomkritikai, irodalmi dolgaimban. Sohasem kényszerültem rá, hogy olyasmiről írjak, ami nem tetszik. Ezekben az ügyekben egy szabadfoglalkozású, professzionális kritikus jobban ki van szolgáltatva. Énnekem ez maradt kvázi hobbinak, és csak azt csináltam, amihez kedvem volt. Persze jókora hátrányt is jelentett – fáradtan érkezni haza s várnak a megírnivalók. Esténként sokat nem tudtam produkálni, inkább úgy oldottam meg, hogy ha valami nagyobb elhatározásom, ambícióm volt, szabadságom terhére vonultam el. Kritikáim mennyiségét ez határozta meg. Ebben az időszakban, a hetvenes években az irodalom és a képzőművészet sokféle területe érdekelt, de főleg irodalomról írtam, elsősorban magyar művekről, valamit fordítottam is egy időben franciából az Európa Kiadónak, illetőleg lektoráltam nekik. Kapcsolatba kerültem az underground művészeti világgal. A legérdekesebb és a legfantasztikusabb személyiség Hajas Tibor volt közöttük, hosszú, éjszakába nyúló beszélgetések emlékét őrzöm. De itt is, akárcsak az izmosodni kezdő demokratikus ellenzék esetében, csak a személyi kör peremén szerepeltem, vettem részt egyben-másban. A politizálás nem volt a hivatásom. Szerettem az underground szellemi légkörét, az általuk képviselt mentalitást, de a hétköznapi könyvtári alkalmazott életét éltem. Sok ösztönzést kaptam tőlük, ám nem voltam teljesen, alkotóként angazsálva.

munkásság

A hetvenes években két egymást követő munkával el-elvonultam vidékre. Az egyik egy nagyobb szabású Tandori-tanumány volt, nem monográfia, de végül is könyv méretűvé, 150–180 oldalra kerekedett ki. Az egyik hely, ahová örömmel mentem, Sikonda volt. Ebben az alkotóházként működő villaépületben két írói vendégszoba volt, és véletlenszerűen két alkalommal is együtt dolgoztunk Göncz Árpáddal. Ő fordított, én írtam. Nagyon összebarátkoztunk. Részben ott csináltam meg a Tandori-könyvem kéziratát. Hogy miért őt választottam? Ötödik-hatodikig többnyire egy osztályba jártunk, egyfelé is laktunk. Van egy ilyen kis kamaszkori vonzalmi alapja is a dolognak. Amikor első kötetei megjelentek, költészete, az egész mentalitás igen radikálisan hatott rám. Azt gondoltam, valami hallatlanul fontos dolog mutatkozik meg nála. Először az első kötet címadó verséről készítettem egy elemző esszét a végül is elvetélt Eszmélet számára. De továbbra is foglalkoztatott. A vele való elmélyültebb foglalkozásban az hozott fordulatot, hogy a hetvenes évek elején elég rendszeresen eljártam a Kőszeg Ferenc Párizsi utcai lakásán szervezett szemináriumokra. Ez egyfajta korai repülő-egyetem volt, nem annyira politikai, inkább kulturális színezettel. Írók, művészek, humán szakemberek gyűltek össze egy-egy este a szép nagy lakás egyik szobájában, és a földön ülve végighallgattak, megvitattak egy-egy referátumot. Egy alkalommal felvetődött, hogy Tandori nehezebben értelmezhető verseivel kellene valakinek foglalkoznia, főleg az első kötet, a Töredék Hamletnek utolsó ciklusa, a Nyers elemzésével. Igaz, akkor már megjelent az Egy talált tárgy megtisztítása című, még meghökkentőbb, még provokatívabb második kötete is. Elvállaltam a referátum elkészítését és elő is adtam. Maradt bennem azonban többféle hiányérzet is ezzel a dolgozatommal kapcsolatban, és elhatároztam, hogy tovább megyek: szélesebben, alaposabban is szembenézek vele, feldolgozom magamnak azt, amit ebben a költészetben fontosnak látok megvilágítani. Nemcsak esztétikailag érintett ez a költészet – Dezső egész világfelfogása, közelítésmódja, jelent meg rejtélyként és evidenciaként. Ez az a nagyobb munka, amin a csöndes sikondai napokon dolgoztam. Amikor a kéziratot befejezem, legépeltettem három példányban. Mód nem volt a megjelentetésére, de ez a gépirat is nagyon sok olvasóra talált, körbe-körbejárt egy bizonyos szellemi, irodalmi körben. Tandori hozta létre a XX. század utolsó négy évtizedének egyik legnagyobb magyar szellemi, művészeti teljesítményét. A hetvenes években nagyon-nagyon szűk volt azok a köre, akik olvasták őt, de az utóbbi időben úgy veszem észre, hogy ez a kör kitágult, nem is igazán a Kossuth-díj kapcsán. A kilencvenes évek közepén Tandori-kalauz címmel jelent meg a Balassi Kiadónál a róla szóló, a korábbit továbbfejlesztő kötet, melyet azért is szándékosan karcsúra vettem, mert igazában nem a vájt fülű literátor olvasóknak szántam, hanem az átlagembernek.

munkásság

A másik munka – és ez is részben Sikondához kötődik és ezekhez az évekhez kötődik – egészen más volt. Úgy kezdődött, hogy egyszer a Kenedi Jánossal arról beszélgettünk, milyen jó lenne egyetlen műről igen alaposan, részletezően írni. Ő is mondta, mit választana tárgynak, én is. Vermeer egyik festményét említettem. Egyszer órákon át néztem a bécsi múzeumban ezt a képet, és újra és újra visszajárt gyönyörű, rejtélyes emléke. A Tandori-dolgozat után nekiláttam ennek a témának, és sok éves munkával e rejtélyes XVII. századi holland festő és a korabeli németalföldi festészet egyfajta specialistájává képeztem magamat. Mindent elolvastam, amit Magyarországon el lehetett érni róla és a korról, külföldről is hozattam könyveket. Rengeteg időt töltöttem a képek reprodukcióinak nézegetésével, elemezésével. Vermeer-szakértő Magyarországon nem akadt. Miután nem kötelezett senki és semmi, évekig elpiszmogtam a téma érdekesnél érdekesebb részleteivel. Sikondán, vidéki helyeken hoztam tető alá. Nagyjából egy 15–18 íves mű született. Esszé ugyan, de szakmailag dokumentált, alaposan jegyzetelt a Vermeer-könyvem.

munkásság

 Képzőművészeti érdeklődésem eleven maradt az évtizedek során. És valahogy ennek is lett a következménye, hogy az első nyugati utazásom során, Bécsben roppantul beleszeretettem a híres delfti festő, Vermeer A festőművészet címen emlegetett képébe. Ez az a kép, amelyen a festő háttal ül egy spanyolos ruhában egy festőállvány előtt, és tőle balra áll egy lány, aki egy trombitát meg egy könyvet tart a kezében. A terem plafonjáról csillár függeszkedik le, a háttérben egy térképet látsz, elől meg egy elhúzott függönyt. És a terem vagy a szoba fekete-fehér kockás. Annyira híres és rejtélyes ez a kép, hogy csupán ennek az elemezésével egy kisebb könyvtárnyi irodalom foglalkozik. És roppant érdekesnek mutatkozott, nem csupán festészettörténeti vonatkozásban, de a képeken mutatkozó élettér és tárgyak vonatkozásában is. Meg kellett tanulnom hozzá sok mindent a XII. századi németalföldi kultúrhistóriából és mentalitástörténetből, foglalkoznom kellett a kisebb mesterekkel is, hogy a képet el tudjam helyezni a korabeli világban, megtaláljam a kontextusát. És ez egy hallatlanul érdekes, lassú, több évig tartó folyamat volt. Közben pedig rengeteget néztem a képet, volt úgy hogy tükörből, megfordított alakzatban is. Külföldi utazásaimat úgy szerveztem, hogy minél több eredeti Vermeer-művet láthassak az európai múzeumokban. És amikor 83-ban elkezdtem írni ezt a könyvet, és nem volt a kiadására még szerződésem sem, különös, rám nemigen jellemző önhittséggel fogtam hozzá. Úgy éreztem, hogy bár nagyszerű angol, amerikai, francia írók, festők és művészettörténészek foglalkoztak ezzel a festménnyel és sok minden érdekes gondolatot vettek róla papírra, én mégis többet tudok szeretett képről, mint bárki a világon. Valamikor 84-ben befejeztem a kéziratot, és a könyv 87-ben a Corvinánál a Pantheon-sorozatban jelent meg Vermeer: A festőművészet címmel. A művészettörténeti szakma nemigen figyelt fel rá, de közben, úgy vettem észre, hogy lassú és csendes sikert aratott, igen megbecsült emberektől kaptam kitüntető észrevételeket