Jelenlegi hely
1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták. Én arra számítottam, hogy az elbocsátással megúszom, aztán híre jött, hogy egymás után tartóztatják le az olyan embereket, mint Tihanyi Árpád vagy Vörös Jenő. Hozzám hasonló tanácsi dolgozó letartóztatásáról nem tudtam. Valamit azért gyaníthattam, mert a letartóztatásom előtt három héttel már ki volt készítve a fehérneműm, ha mégis elvinnének. „Akinek vér nem tapad a kezéhez, az ellen eljárás nem indul" – mondta Kádár. Tehát abban bíztam, hogy ha le is tartóztatnak, az nem lesz hosszabb idejű. Kihallgatnak, és ennyi lesz, hamar ki fogok jönni. És természetesen nem megyek vissza a megyéhez. 1957. április 13-án éjfél körül jöttek értem. Megállt az autó, mondtam a feleségemnek, azt hiszem, értem jönnek. Éreztem. Ahogy felhúztam a redőnyt, már másztak ki az autóból a fegyveres karhatalmisták. Körülállták a házat, bejöttek az előszobába, mondták, hogy letartóztatnak, öltözzek. Amikor a teherautóra fölmentem, egy kötél volt ott, azzal verni is, akasztani is lehetett volna. Amikor Berger Sándort letartóztatták, őt megverték a kötéllel. Én, akit nem vertek meg, inkább kivételnek számítottam. Ahogy a feleségem később elmesélte: az a férfi, aki a letartóztatást vezette, másnap odament hozzá motorbiciklivel, azzal, hogy nem bántottuk a férjét.
Az elsőfokú eljárásból az maradt meg bennem, hogy a bíróság egyáltalán nem volt tárgyilagos. Még a legpozitívabb dolgot is ellenem fordították. Talán az országban én voltam az egyetlen, aki azokban a napokban az oroszok mellett szólt. Említettem, hogy amikor október 27-én a munkástanács elnökévé választottak, azt javasoltam, küldjünk köszönő táviratot a szovjet parancsnokságnak. Néhány nappal azelőtt, ugyanis provokálták őket, a tankokba az asszonyok krumplit nyomtak, a katonákat leköpdösték, és ők nem használtak fegyvert, nem vágtak vissza. Magatartásuk dicséretet érdemel, a köszönet egy jövendő magyar–szovjet barátság alapja lehetne. Nem szólaltak fel ellene, néhányan morogtak ugyan, de elfogadták. Arról volt szó, hogy kommunistaellenes vagyok, pedig magam is párttag is voltam régebben. Mivel számítottam ilyesféle a folytatásra, minden cselekedetemet följegyeztem, és a feleségem átvitte az ügyvédnek. Nem lehet kommunistaellenes, aki abban a súlyos helyzetben, október 27-én ilyen javaslatot tesz – mondta az ügyvéd. Erre a bíró egy pillanatra meglepődött: Csak azért tette, hogy népszerűséget szerezzen. Nem tudom, hogy gondolta, hogy október 27-én ezzel népszerűséget szerezhettem volna.
Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált. Nekem az volt a véleményem, hogy ezekért a cselekményekért nem lehet halált kiszabni, de persze arra nem gondoltam, hogy kiszabtak ők másokra is, kisebb cselekményért is halált. A célt azonban, amit kitűztek maguk elé, nem tudták elérni. Nem törtünk meg, és nem bűnbánók voltunk, hanem szemtelenek. Ezzel magyarázom a viszonylag súlyos ítéletet. Másnap délután szólhattunk az utolsó szó jogán. De alig mondtam valamit, rögtön beleszóltak, úgyhogy igen rövid voltam. 1957. augusztus 2-án volt az első fokú ítélet. Az ítélethirdetés után adtak egy félórás beszélgetést a hozzátartozókkal. Beszélgetek a feleségemmel, megkönnyebbülve, mert halált kértek ellenem, és csak tizenkét évet kaptam első fokon, az semmi.
Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye. Ha elkezdtek cövekelni hajnalban, tudtuk, hogy aznap akasztás lesz. Én akkor már tudtam a zárkatársam ítéletét, mert a per negyedrendű vádlottja, Békési Béla is abban a csoportban volt, akiket a Kisfogház második emeletén őriztek. Ő is a B csillagból került föl. Nagyon kedves gyerek volt, még előadást is tartott nekünk, hogyan csinálják a Biogalnál a penicillint. 1958. április 22-én Bélát hozták ki először. Az ajtóban megkérdezték – ez volt a szabály –, hogy hívják, erre Béla azt mondta: „Ugyan, uraim, hagyják már ezt a cirkuszt". Aztán odavitték az akasztófához. Amíg ki nem rúgták alóla a sámlit, egész idő alatt ismételte:„Éljen a szabadság, éljen a függetlenség, éljen Magyarország!" Másodiknak Gerlei Józsefet hozták, aki jobban meg lehetett törve, mert csak azt mondta: „Isten veletek, fiúk." A harmadik volt Péch Géza, már bent a börtönben hatalmas hangon kiabálta: „Isten veletek, fiúk, szervusztok, bajtársak!" Ezt kiabálta, amíg kiért az akasztófa alá, akkor: „Az ítélet jogtalan, alkotmányellenes, Kádárék ezért felelni fognak." És az utolsó mondata ez volt: „Éljen a keresztény, szocialista Magyarország." Ekkor húzták ki alóla a sámlit. A negyedik egy munkásszármazású ember volt, Balogh László. Ő az utolsó pillanatban szép hangon azt mondta: „Éljen a forradalmi munkásosztály." Hát így haltak meg. Utána sokszor elmondtam magamban ezeket a mondatokat, hogy később el ne felejtsem.
Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek. Mindig felírták a lapjaimra, hogy Tóth István, szabadul: 1969. április 13-án. Ezen mindig mosolyogtam, hogy előbb lesz az. Úgyhogy nem is lepett meg, hogy bejött. Azért gondoltam ezt, mert a világ elég tekintélyes része velünk volt és tudta, hogy itt az ítéletek nem voltak tárgyilagosak. Emlékszem, mikor 1960-ban rendkívüli amnesztiát hirdettek, Donáth Ferinek, aki zárkatársunk volt, ezt előbb megmondták, és neki is az volt a véleménye, az enyhítő tényezők előbb-utóbb úgy jelentkeznek, hogy nem fogjuk leülni a teljes büntetésünket.
960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra. Én még annyi pléhcsillagos őrnagyot meg alezredest életemben nem láttam. Fölolvasták, hogy a sztrájkban való részvételünkért büntetésben részesülünk, azalatt kedvezmény nincs, és a további kedvezményből ki is vagyunk zárva. Ami burkoltan azt jelentette, hogy a teljes ítéletet le kell ülni. Elkerülök Nosztrára, rögtön jelentkezem kihallgatásra: én kórházban voltam, alá is írtam az ívet, hogy nem sztrájkoltam, nem tudom, miért kerültem ide. Rendben van, majd ha visszakerül Vácra, ott jelentkezzen. De nem Vácra kerültem, hanem a Gyűjtőbe. Rögtön jelentkeztem. Nosztrán kellett volna elintézni az ügyet – mondták. 1960-ban, édesanyám halála után hagyatéki tárgyalásom volt, ott mesélte el a feleségem, hogy az utolsó válasz, amit a börtöntől kapott, hogy a férje ügyét megvizsgáltuk. Igaz, hogy férje nem vett részt a sztrájkban, de a többieket biztatta, amit maga is elismer.