Tovább a szövegrészlethez...
zsidótörvények

Egyszer elmentünk anyukámékhoz, és üres volt a ház, felszabadulás előtt két héttel. Január 16-án szabadult fel Pest, és december utolsó napjaiban elvitték anyukámékat és a nagypapát. A nagymamám meghalt 24-én, volt olyan szerencséje, hogy még el tudták temetni. A nagypapám életben maradt, és a szüleimmel meg a nagynénémmel együtt elvitték őket a gettóba az utolsó két hétre itt Budapesten. De nem a Dunába, csak a gettóba….

zsidótörvények

Apámat behívták munkaszolgálatra, Izbégre 60 évesen. Van egy fényképe, karszalaggal. A mamám meglátogatta, mert beteg lett, valami fertőzést kapott, úgyhogy akkor visszahozták, de pár hónapig ott volt. A mi házunkat, az Izabella utcát nem jelölték ki sárga csillagos háznak, mi odaköltöztünk a Katona József utcába, a nagyszüleim lakásába, ahonnan a nagybácsim már munkaszolgálaton volt. Mi az ő lakásába költöztünk át a szüleimmel és a nővéremmel. Abban a házban akkor rengeteg barátom volt, és elkezdték mondani, hogy innen elviszik a fiatalokat.  Egyszer csak jöttek a nyilasok, levittek minket az udvarra. A fiatalokat elkülönítették, az öregeket visszaengedték, és minket kezdtek vinni a téglagyárba Óbudára. Olyan 15-20-an voltunk. Volt egy pontonhíd, a Manci, azon átjöttünk Budára. Az egyik fiúnál volt pénz, és elkezdett a nyilasokkal tárgyalni, hogy engedjenek el minket. Mire föleszméltek, mi már meglógtunk, ezt a szegény fiút meg elvitték pénzestül, és nem jött soha többet vissza. Visszamentünk a lakásba. Anyám szívrohamban feküdt, mert minket elvittek.

zsidótörvények

De végül visszakeveredtünk valahogy, mert előzőleg romeltakarításon voltunk és volt valami igazolványunk. Így mikor jöttünk visszafele, hogy, hogy nem, átengedtek minket mint romeltakarítókat. Közben meghallottam, hogy vannak helyek, ahol befogadják az üldözötteket, katolikusok, reformátusok, és elmentem egy ilyen helyre, és mondtam, legyenek szívesek, engem utaljanak oda be. Azt mondták, „nem lehet, nincs hely”. Mondtam, jó, akkor itt közlöm magukkal, hogy én holnap agyon leszek lőve. Rögtön lett hely. Ez valamilyen egyházi mentőakció volt. A Kálvin téren is volt, az egyik barátnőmet sikerült oda bejuttatnom. Én intéztem el. Mindig élénk, nagyszájú voltam, színészi hajlamokkal. Ezeket a teátrális mondatokat elmondtam, és ez hatott. Épp akkor jöttem vissza a téglagyárból, talán nem kellett volna, de jól előadtam. Akkor adtak egy beutalót ebbe a Banga Béla, ma József utcai kollégiumba, amit a katolikusok tartottak fönn, és oda befogadtak minket. Október 15-e, a nyilas puccs után volt már. Én akkor oda bementem egy barátnőmmel, a másik meg elment a reformátusba. A nővérem már illegalitásban volt, hamis papírokkal, fogalmam sincs, akkor épp hol. Utána a Felkai utcában voltunk együtt egy katonaszökevény lakásában, aki elment onnan. Én előtte egy zárdában voltam pár hétig. Egyébként az apácák nagyon rendesek voltak, mondhatom, hogy „first class” ellátásunk volt. A nővérem mindig odajött – én nem tudom, hol lakott akkor, de mindig odajött a portára és leveleztünk... Nem engedték fel. Ezek az apácák kitűnően viselkedtek, mert amikor zörögtek a nyilasok, azt  mondták, hogy „lőjenek le minket, de ide férfi nem léphet be”. Közben a főnöknő hívta Wallenberget, mi meg fent reszkettünk, mert tudtuk, hogy a nyilasok odalent vannak. Akkor jött Wallenberg, és kivitte a nyilasokat. Anyuékat meg elvitték egy svájci "védett házba” a Pozsonyi út környékére ebből a „csillagos házból”.

zsidótörvények

Gyönyörű hamis papírjaim voltak, ugyancsak Hegedűs Györgyi néven, csak az anyám neve volt más. Itt vannak nagyon érdekes történetek, hogy a nővérem azt mondta, hogy én most egy dunaharaszti menekült vagyok, és menjek el a VI. kerületi tanácsba, ami ott volt a Honvéd utca egyik sarkán, szóval menjek be oda, és mondjam azt, hogy Dunaharasztiból jöttem, a nagynéném meghalt, és kérek egy menekült-igazolványt.

zsidótörvények

Mert annak igazinak kellett lennie. Elmentem, sorba álltam. Két sor volt, elment az egyik sor, kérdeztem, miért mennek el innen. „Jaj, oda nem szabad beállni, mert az a jegyző egy ronda alak, és mindenkit kirúg.” De nekem azt mondta: „maga jöjjön be hozzám”. Na, bementem. Kérdezte, mi van. Mondtam, én Dunaharasztiból jöttem, a nagynénémmel együtt, ő megsebesült, se élelmiszer, se semmi, és azt mondták, hogy itt ezt meg lehet kapni. Azt mondja, menjen csak el ide meg ide, ott van a dunaharaszti jegyző, ott magát biztosan ismerik, és majd kiadják az igazolványt. Mondtam, én itt nem vagyok ismerős. Akkor egy férfi azt mondta, „Ne tessék már elküldeni ezt a szegény kislányt, hát eltéved Budapesten”. Azt mondja ez az utálatos jegyző erre „Na, kislány, mi történt Dunaharasztin mikor maguk eljöttek?” „Jaj, ne tessék mondani, bombatalálat érte a pályaudvart, ledőlt a szobor”… Ott ült mellette egy férfi, és mondja: „Te, jegyző, ez a kislány tényleg onnan jött, mert én tudom, hogy ez történt.” Mire a jegyző a legnagyobb megdöbbenésemre kiállította az igazolványt. Máig emlékszem, mikor kimentem, nekidőltem az épületnek, és elkezdtem röhögni. De gondolom, sírni akartam.

zsidótörvények

Akkor voltak már igazi igazolványaim és élelmiszer-jegyem. A nővérem azt találta ki, hogy menjünk el dolgozni. Ő „Beckó Éva” volt, én Hegedűs Györgyi és egy „Fischer és Lukács” nevű labor működött Budapesten még 1944. decemberében is, egy púder üzem a Gresham Palotában, oda kerestek munkásnőket. Akkor az egyik igazolványom szólt egy címre, a másik egy másikra, a munkahelyi pedig egy harmadikra. Mentem dolgozni, és elkezdtek igazoltatni a Lánchídnál. Adtam az egyik igazolványt, az még jó volt, jött a másik, az már nem stimmelt az előzővel. Elkezdtem sírni, hogy én elkések, ki fognak rúgni. „Na, menjen kislány!”, és így elengedtek. Ilyen kis apró szerencse kell az élethez. Ott dolgoztunk mi aztán egészen az ostromig: púdert meg rúzst töltöttünk dobozokba. Ilyen világ volt Magyarországon…