Baján éltek és kereskedők voltak, ahogy a nagyszüleim és a dédszüleim is. Úgy tudom, fűszerrel, ilyesmivel kereskedtek. A dédszülők voltak eredendően kereskedők, és ők taníttatták a gyermekeiket. A nagymamám már akkor nagyon szépen zongorázott, de nem járt felsőbb iskolába. Testvérei: dr. Molnár Jenő, a Borsszem Jankó főszerkesztője, a másik testvére pedig, dr. Müller Vilmos jó nevű orvos, tüdőspecialista volt az első világháborúban. Ő szerkesztette később a Klinikai diagnosztika és klinikai terápia című könyvet. Hosszú ideig, talán egész a ’60-as évekig abból tanultak az orvostanhallgatók. A nagypapámat, aki másodunokatestvére volt a nagymamámnak, gyerekkorában be akarták vonni az üzletbe – kereskedőcsalád volt, Meernek hívták őket. De a nagyapám nem nagyon akart kereskedő lenni, ezért 14 éves korában megszökött, és beállt a haditengerészethez Fiuméba. Ott eltöltött vagy 4-5 évet. Alacsony, mokány kis ember volt. Aztán valami betegséget kapott szegény, kirúgták a tengerészettől, és akkor visszatért a kereskedelem kebelébe. Ez nem nagyon tetszett neki, de mit lehetett tenni. Olyan 20-22 éves korukban házasodhattak össze a nagymamámmal, úgyhogy kénytelen volt valami tisztességesebb foglalkozást választani. Kereskedő lett, hogy eltartsa a családját. Felköltöztek Budapestre Bajáról.
A gyerekek már Budapesten születtek, tehát az édesanyám és két testvére, egy húga és egy öccse. Az öccse ügyvéd lett, a húga tisztviselő. Az édesanyám úgynevezett csodagyerek volt a zongoratudását illetően. A két nagybácsi, dr. Müller Vilmos, és dr. Molnár Jenő igen hamar felismerte, hogy az én anyám kimagasló tehetség, és Teichmüller keze alá adták. Ő az 1900-as évek elején az egyik legnevesebb zongoratanár volt itt Pesten a Zeneakadémián. Anyám, Meer Margit 1896-ban született, és tizenvalahány évesen, a korabeli újságok meg iratok szerint, már koncerteket adott mint csodagyerek. Volt olyan, hogy a mamám tartotta el a családot, mert a nagypapám, aki kereskedő volt, rossz üzletekbe szállt be, és aláírt mindenféle váltót, és már nem maradt semmi pénzük. Ő, mint csodagyerek, elég szép honoráriumokat kapott, s abból tartotta el a családot. Zongora mindig volt, mert azt bérelték. Ez olyan 1904-1905-1906 körül történt. Aztán úgy gondolták, hogy az én anyám nem tud már fejlődni a Teichmüllernél. Hogy hogy került szóba Lipcse, nem tudom, de a két nagybácsi finanszírozta anyámnak a lipcsei konzervatóriumban való tanulását. Akkor ő 16 éves volt. Nagy dolog volt ez, főleg abban a világban: egy polgári családban egy ilyen fiatal lányt egyedül nem szívesen küldtek ki, de hát ez egy felvilágosult család volt. A második évben anyám elnyerte a Mozart-díjat, s akkor tandíjmentes lett. A lipcseiek nagyon zeneszerető polgárok voltak, a szegényebb diákokat pártolták, például meghívták őket ebédre.
Édesanyám szépen haladt előre, a bizonyítványából látszik, hogy kiváló eredményt ért el. 1912-től 1914-ig tanult ott, aztán kitört az első világháború. Anyám diploma után, tehát májusban még nem jött haza, eljegyezte egy Straube nevű fiatalember. Úgy volt, hogy összeházasodnak, és édesanyám ott marad Németországban. Aztán kitört a háború, és a vőlegénye jelentkezett a frontra, és rögtön meg is halt. Ez egy nagy tragédia volt anyám életében. Aztán jött a Magas-Tátra, Tátraháza, mert az előbb említett orvos nagybácsija tüdőszakorvos volt, és ott dolgozott Tátraházán a szanatóriumban. Anyám sokat volt ott fönn nála, gondolom, a lelkét gyógyítgatta. A nagybácsinak volt egy betege, egy igen gazdag cipőgyáros lánya, akit szintén ott kezeltek, s akivel egymásba szerettek, a nagybácsi és ez a hölgy. Összeházasodtak, és a hölgy szülei megvették nekik a szanatóriumot nászajándékba. A Tátra és Lipcse volt a gyerekkori mesélések lényege. Aztán a háború végén ezt a részt elcsatolták Magyarországtól, s a nagybácsinak el kellett onnan jönnie.
Ekkortájt ismerkedett meg apámmal, és férjhez ment 1920-ben. 1921-ben megszületett a nővérem. Úgy ismerkedtek meg, hogy anyám zongoraoktatást vállalt, hogy megéljen, és igen keresett, helyes, fiatal nő volt, nagyon jól tanított. Az egyik ilyen alkalommal, ahol tanított, megjelent édesapám. A nővérét tanította anyám, aki már férjnél volt. Édesapám Hegedűs Simon, tokaji, tanítócsaládból származott, szülei népiskolai tanítók voltak. Az apai dédszüleimről aránylag keveset tudok, nem élhettek túl sokáig, mert mindig csak az édesapám apja meg a nagymama volt a téma, aki végül felkerült Pestre Tokajból. A nagypapám korán meghalt, a nagymamám kénytelen volt számos gyermekét – öt vagy hat gyereke volt – egymaga eltartani, üzletet működtetett, gondolom, már a nagypapa mellett is megvolt ez az üzlet, és apám ott segített. Utána elkerült Miskolcra a gimnáziumba, és kollégista lett. 14 éves korától cigarettázott 80 éves koráig. Apám utána elvégzett egy kereskedelmi iskolát, visszament Tokajba, és ott a Windischgraetz bortermelő céghez került 20 évesen. Nagyon hamar főkönyvelővé avanzsált, és felhelyezték Budapestre. Volt itt Pesten a Windischgraetznek egy lerakata – Tokajon csinálták a bort, itt meg árulták, szóval volt egy nagy kereskedelmi részlege –, és apám itt volt főkönyvelő elég fiatalon. 1884-ben született, 12 évvel volt idősebb édesanyámnál, harmincvalahány éves volt, amikor megismerkedett anyámmal. Ő itt nagyon jó állásban volt, és mindig mesélték, hogy mikor a kommün volt, akkor anyámnak és a testvérének küldött bort. Ennivaló nem volt, apám meg rekeszben küldte a finom tokaji bort. Apám csendes ember volt, és a háborús élményeiről egyáltalán nem beszélt. Csak akkor derültek ki, mikor 1943-44-ben vagy ’42-ben fontos lett, hogy valaki milyen kitüntetéseket és érmeket kapott. Apám igen szorgalmas, rendkívül csöndes, kulturált, jó háttérrel rendelkezett, néha két állást is vállalt, hogy eltartsa a családot. Anyu pedig művészlélek volt. Anyu azzal együtt, hogy művész volt, egy mély érzésű, nagyon mély gondolkodású, zárkózott nő volt, de nem volt olyan bohém.
Édesanyám családja Dél-Magyarország – Baja, Bácska vidékéről származott, és a családi legendárium szerint Hollandiából jöttek át az 1780-as években a reformátusüldözés elől, és itt zsidó vallást vettek föl.