Hódmezővásárhely után a Katona József utcai lakásban együtt volt végre a család, kicsit mindenki föltáplálódott, apám visszament a bankba, én meg nem folytattam a tanulmányaimat, mert nem volt kedvem tanulni. Négy év után otthagytam a gimnáziumot, elkezdtem varrni tanulni. Azért hagytam abba, mert a nővéremet nem vették fel az egyetemre, és akkor úgy gondoltam, hogy engem sem fognak, meg nem is érdemes, és úgy döntöttem, hogy én inkább varrni fogok tanulni. Ez így is lett. Mikor jött a felszabadulás – meg kell mondanom, nekem felszabadulás volt, akárhogy is nézzük ma, hogy mi volt –, akkor én a varrástudással és diplomával a kezemben visszamentem volna az iskolába? Nem voltam buta, meg egyáltalán, de nem kívántam visszaülni az iskolapadba ilyen háttér után, amikor minden percben elég sok más atrocitás is ért azokban az években, különösen, mikor sárga csillagot hordtam. Valahogy így fiatal korom dacára elegem volt abból, hogy az iskolai szigort elviseljem. Egész magas szintig vittem annak ellenére, hogy nem fejeztem be a gimnáziumot. Én túl érett voltam ahhoz, akkor ’45-ben. Nagy családi balhék voltak amiatt, hogy én egyszerűen azt határoztam el, hogy varrni fogok tanulni. Volt egy barátunk, akinek gyerekruha szalonja volt a belvárosban, és ott varrtam. Mindig túlórázni kellett, meg szombaton, mindenféle gyerekruhák meg zsúrok, ilyesmi. Én ezt nem nagyon szerettem, mert el akartam volna menni szórakozni. A nagynénémnek volt egy üzlete, egy kis papírüzlete. Kérdezte, hogy nincs-e kedvem nekem bejárni az üzletbe. Közben kaptam egy elég súlyos sárgaságot, és azt mondták, hogy kímélni kell magam, és csak fél napokat dolgozzak. Egész fiatal voltam, 17-18 éves. Akkor úgy döntöttem, hogy nem megyek többé varrni, mert az elég fárasztó dolog volt, és elmentem a nagynéném üzletébe, ahol leíró iroda volt. Nagyon jól tudtam gépelni, és sokszorosítás is volt. Működött még a tőzsde a régi helyén, ahol most a TV van. A tőzsdéből rengetegen jöttek. Árajánlatok a tőzsdéről, gabona meg ilyesmik jöttek oda, 5 perc alatt meg kellett csinálni, valamint ott volt a sarkon egy pénzintézeti központ, aztán bank lett belőle, a Szabadság tér sarkán, és oda rengeteg kérvényt kellett írni. Jöttek hozzánk, és lediktálták, mi pedig megírtuk a kérvényeket. Jól menő kis üzlet volt, ott voltam fél napokat, a papírüzlet és a táncolás között mozogtam. Ilyen könnyed életet éltem 2-3 évig.
Közben elkezdtem tanulni könyvelni. Ez a könyvelés engem vonzott, és valamelyik szakszervezet nagyon jó könyvelői tanfolyamokat indított. Közben anyám hatására elkezdtem keresni valamilyen állást, mert ez a papírüzlet ez nem egy jövő. Egy ismerős által elkerültem egy festékkutató laboratóriumba, a főmérnök titkárnője lettem, ahol díjazták, hogy én latinul is használható vagyok – ugye én nagyon sok nyelvet tanultam közben, és a gimnáziumban tanultunk 3 évig latint is, és ebben a laborban szükség volt a latin tudásomra. Ott egy nagyon jó állást kaptam, emlékszem, hétszázvalahány forint volt a fizetésem akkor új forintban. Ez a festékkutató labor az Albert utcában volt, és állandóan a khaki színű festéket akarták kitalálni. Szörnyű jó dolgom volt, imádtak, mindent megcsináltam, és közben jártam a könyvelői tanfolyamokra. Azután jött 1948. Akkor ez a labor önállóan már nem működhetett tovább, és csináltak egy szerves vegyipari kutatót a Stahli utcában. A Szerves Vegyipari Kutatóban már nagy protekciózások mentek, azok már nagyobb állások voltak, s az egyik mérnök a feleségét oda nagyon protezsálta, hogy helyettem ő legyen, mert a nagyfőnök mellé kellett egy „nagy titkárnő”. De én egy kis leányzó voltam, akin látszott, hogy nem ez az életem célja, utáltam titkárnő lenni. Épp hogy csak húsz éves voltam, hagytam magam megfúrni. Berendeltek a vegyipari központba, hogy majd lesz valami belőlem, menjek csak be. Kérdezték, mit akarok csinálni, mondtam, hogy könyvelni akarok. Nem leszek titkárnő, nem vagyok az az alkat, aki egy ember szeszélyeit kiszolgálja. A vegyipari központból aztán kiküldtek engem az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyárba, (azelőtt Wandernek hívták), és közben én töretlenül végeztem a könyvelői tanfolyamot. Amikor ez az EGT-s korszak is lezárult, kérdezték, hogy hova akarok elhelyezkedni, mert oda nem kellek. Mondtam, hogy könyvelni. Mondták, hogy két hely van, a Chinoin és a Richter, ahol keresnek könyvelőt. Máig sem értem, hogy miért nem a Chinoint választottam, miután az Újpesten nagyon közel volt hozzánk, a Katona József utcához, mondtam, hogy inkább a Richter. Talán az volt az egyetlen ok, hogy úgy tudtam, a Richter szombaton nem dolgozik. Nem tudom. Életemben nem jártam Kőbányán, azt se tudtam, hol van. Mikor azt mondták, jó, mehetek a Richterbe 1949. április vagy májusban, akkor felhívtam egyenesen a vezérigazgatót, Hoffmann Miksát, és mondtam, hogy „Jó napot, Hegedűs Györgyi vagyok, engem ide kihelyeznek, de hogy kell oda kimenni?” Aztán nem mostam le magamról évekig, hogy én rokona vagyok a Hoffmannak. Akkor jött életem legmeghatározóbb élménye, évei. Betettek az üzemkönyvelésbe, ami azt jelentette, hogy az üzemi tevékenységek feldolgozása – nem a főkönyvi könyvelés. A Richterben akkor 1000 ember dolgozott, én voltam a 990. 1949. májusában.
Akkor volt épp az üzemkönyvelés felfejlődőben, akkor kezdett a gyár magához térni a háború után. Ez az üzemkönyvelés csinálta az üzemmel kapcsolatos termelési nyilvántartásokat, anyagkönyveléseket. Ez egy vertikális üzem, a gyógyszeripar az nem egy egysíkú termelés, hanem a vegyipari folyamatok vertikális tevékenysége révén lesz a gyógyszer készáruvá a különféle vegyipari, kémiai folyamatokon keresztül. Bejön az áru, valamilyen alapanyag, abból az egyik üzem csinál valamit, ez egy fázis. Utána átadja a másik üzemnek. Ezt le kell követni. A másik üzem megkapja az elsőtől, ezt papíron át kell azért adni, és a második fázisban is csinál valamit. 4-5 fázison keresztül elkerül egy olyan helyzetbe, amikor is az egy hatóanyag, ami nem alapanyag, mert azért ez tényleg nagy különbség, ez volt nekem akkor az alapozása az életemnek, amiért a gyógyszeriparban és a külkerben elég jó helyzetbe kerültem. Tehát akkor a hatóanyag, mondjuk, egy bizonyos fehér por vagy oldat, és azt kell mindenféle vivőanyagokkal összekeverni, hogy abból tabletta vagy injekció legyen. Tehát a hatóanyag eladható, mert az már gyógyszerként felhasználható. Mindig az volt a cél, hogy ne hatóanyagot, hanem kész gyógyszert adjanak el. Én erre az osztályra kerültem, ahol ez az üzemkönyvelés akkor kezdődött, a ’49-es évben. A meghatározó élmény az volt, hogy ott a főnököm, Szebeni László ugyanazon a napon született, mint a nagybácsim, Dr. Meer Andor, csak nem ugyanabban az évben. A nagybácsim 1899. november 1-én született, Szebeni László pedig 1913. november 1-én. Amikor megláttam, azt mondtam, olyan, mint a nagybácsim. Még külsőre is úgy nézett ki, magas, nagyon jelentékeny személyiség volt. Ő úgy vett engem fel, hogy ahhoz a bizonyos vezérigazgatóhoz bementem, és mondta a Szebeninek, hogy itt van ez az elvtársnő, vegyük fel a könyvelésbe. Ő akkor azt mondta, hogy nem tudja, hogy mit kérdezzen, mert most vettek fel a Tervosztályra valakit, egy úriembert, és a Tervosztály vezetője nem tudott megoldani egy matematikai feladatot, és feltette ennek a fiatalembernek, és az megoldotta a feladatot, és azt mondta, hogy fel van véve. Ő nem akar tőlem mindenféle könyvelési dolgokat kérdezni – erre is emlékszem határozottan -, hanem, hogy hol dolgoztam. Mondtam, hogy milyen kutatóintézetben, és tudtam mi az a „charge”, ez egy gyártási szám – minden gyógyszeren ha megnézi, rajta van egy charge-szám. Bemegy egy gyógyszeralapanyag, annak adnak egy számot. Az a szám végigkíséri azt a folyamatot, amíg gyógyszer nem lesz. Mikor mondtam, hogy tudom, mi az a charge, mondta, hogy fel vagyok véve. Bekerültem ebbe a fantasztikus társaságba, ott volt 10-12 ember egy szobában, aránylag sok férfi volt, remek társaság.
Elkerültem egy készletező vállalathoz, valami ismerős ajánlott. Közlekedési készletező. Akkoriban ’54-ben olyan világ volt, hogy a gyárból mindent megvett egy készletező vállalat és az eladta annak, akinek kellett. Mint egy nagyker. Ez egy közlekedési készletező vállalat volt, a metrót építették akkor. A metróhoz való dolgoktól kezdve az óvoda bútorokig mindent készleteztünk, ami borzasztó volt. Ott egy elég jó állást kaptam, csoportvezető voltam. Nagy tapasztalatom volt akkor már a gyárból. Igazán remek dolog volt, és akkor volt a racionalizálás a Közlekedési Minisztériumban, és oda raktak egy csomó tisztviselőt, a nyakamra is egyet. Villámgyorsan elhatároztam, hogy én itt nem maradok, mert sosem szerettem, ha kitolnak velem. Akkor a Nehézipari Minisztériumban voltak jó ismerőseim, ott a gyárból el akartak engem vinni a Nehézipari Minisztériumba, de ez a bizonyos vezérigazgató sosem engedett el. Azok a revizorok engem nagyon szerettek, és felhívtam az egyiket, hogy kéne valami jó állás, mert én itt nem maradok. Kb. fél óra múlva szóltak, hogy a Budapesti Hűtőipari Vállalatnál kell egy könyvelő. Én odamentem és ki más volt ott, mint az én későbbi férjem, az első nap szembejött és szerintem halálosan belém szeretett. Feltételezem, mert sohase mondta….