A másik oldalon pedig ott volt a NÉKOSZ. Néhány tanárunk párttag volt. Az államosítás után az ellentétek felerősödtek. Az angol internátus igazgatója, Szabó Gyula lett a gimnázium igazgatója. Ő hívő, református ember volt, végtelen tapintattal és tudással vitte át az iskolát azon a nyomott korszakon. Nyilván rengeteg problémával és belső konfliktussal. Kultúrharcban éltünk, a katolikus és a polgári demokratikus hagyományok védelmében. A mi szemünkben a Mária-kongregáció és a Barankovics párt képviselte ezt a hagyományt.
Édesapám, aki a katolikus iskola tanítója volt, fegyelmit kapott, és áthelyezték Végardóra, mert Béla napon elment felköszönteni a plébánost. Ezután is járt templomba, ezért megbélyegezték. Az igazgatója, korábban szintén katolikus iskolai tanító, vonalas ember lett, aki könyörtelenül végrehajtotta a rendelkezéseket. Úgy él az emlékezetemben, hogy ő volt a mumus, aki a diktatúrát testesítette meg a mi szemünkben, és aki elől bujkálni kellett. Ráadásul ki kellett költöznünk a lakásunkból, mert az az új igazgatóé lett. Ugyan kaptunk volna egy másik lakást, de arról lemondtunk, és a nagybátyámékhoz költöztünk, nehogy idegeneket, kitelepítetteket költöztessenek a házukba. Hogy ne bántsák apámat, az állt a papíromon, hogy a Zeneakadémiára jelentkezem, de valójában Hejcére, a teológiára jelentkeztem. Ötven őszén kerültem oda.
A diákok java része paraszti származású volt, őket érintette a beszolgáltatási rendszer, a téeszesítés, úgyhogy éppen elég információt kaptunk. Nekünk a fő problémát a papi békemozgalom jelentette. Az állam igyekezett ezt a mozgalmat kiterjeszteni és rákényszeríteni a papokra, a kispapokra is. Mi ezt elutasítottuk. Sztálin halála után reménykedtünk, hogy csökkeni fog az egyházra nehezedő nyomás, de rövidesen láttuk, hogy olyan programról van szó, amely az egyház teljes felszámolását tűzi ki célul. A békepapi mozgalomban és az Állami Egyházügyi Hivatalban láttuk ennek a felszámolási tervnek a megtestesítőit. Nem voltak illúzióink. A kommunista párt nem is titkolta, hogy mi az igazi célja. Miklós Imre még a legutóbbi időkben is úgy nyilatkozott külföldön, hogy békés halált szánnak az egyháznak. Akkoriban viszont ez sokkal drasztikusabban történt, sorra tartóztatták le és internálták a papokat. Nagy megrázkódtatást okozott nekünk a pócspetri ügy. Aztán majdnem minden látványos kémkedési perbe betettek egy-egy papot, a klerikális reakciót. Úgyhogy az állandó üldözöttség-érzésünk megalapozott volt. Nálunk, a szemináriumban voltak mindenféle akciók, hogy a kispapokat is bevonják a békemozgalomba, vagy beépítsék őket besúgónak. Egy-két kispapot úgy futtattak, hogy cikkeket írattak velük a békepapi újságba, vagy felkérték õket, hogy szólaljanak fel a békegyűléseken. Ezzel rakta le a névjegyét az, aki csatlakozott a mozgalomhoz. Sajnáltuk és megvetettük őket, árulásnak tartottuk a csatlakozást. A nagyobb városokban békegyűléseket tartottak, ahová a kispapoknak is el kellett menni, de voltak olyanok, akik megtagadták, mert lelkiismereti problémát láttak benne. Már Budapesten voltam, amikor Brezanóczy Pál, akkor már a püspököm, megkért arra, hogy menjek el egy gyűlésre, és szólaljak fel. Én ezt nem vállaltam. Ő ígéretet tett arra, hogy egy kispap felszólal majd a gyűlésen, de ezt nem tudta produkálni. A besúgás nem volt ilyen nyilvánvaló, de a légkör tele volt gyanúsítgatásokkal és félelemmel. Nem alaptalanul, mert minden társadalmi rétegből sikerült több embert is beépíteni, és minél inkább megbízható volt valaki a hivatása révén – mondjuk, egy volt főjegyző, egy arisztokrata vagy egy pap –, annál értékesebbnek bizonyult számukra, ha a kezükbe kerítették. Az Állami Egyházügyi Hivatal a megalakulása után rögtön betette az embereit a püspökségekre. Nekünk ez óriási sokkot okozott, hiszen ezzel megszűnt a püspökök függetlensége. Nemcsak a megyei tanácsokon, hanem a püspökségeken is ott volt az emberük, aki ellenőrizte a püspököket, és az iratok csak rajta keresztül mehettek ki. Aki tiltakozott ellene, azt internálták, vagy elvitték Hejcére, ahol a megszüntetett szemináriumból öreg apácák szociális otthona lett, és egyben afféle püspöki internálótábor.
Ebben a munkában, ebben a sokféle tapasztalatban arra jöttem rá, hogy végül is mindegy, hogy hol van az ember, és mit csinál, pontosabban, akárhonnan akárhová el lehet jutni, ha következetesen csinálja valaki. Amikor arról volt szó, hogy a gyűjteményt megszüntetik, akkor az nagyon keserű érzéssel töltött el, hiszen nagyon sok fantáziát láttam benne, sok reményt fűztem hozzá. Nagyon jelentősnek tartottam a magam meg az egyházmegye számára is, hogy az egyházüldöző kommunizmusban létrejöhetett egy terület – a kulturális hagyományok ápolása és megmentése –, ahol még a legmerevebb ateizmus is megegyezik az egyház célkitűzésével. Ez végig közös terület volt. Láttam egy olyan fix pontot, amiből ki lehet bontakozni, értékeket megmenteni, megőrizni és terjeszteni. És ez meg is valósult. Elkeserített, amikor – éppen egyházi vonalon – meg akarták szüntetni a gyűjteményt, de most már túl vagyok rajta, mert látom, hogy nem olyan lényeges, hogy az ember mit hagy az utókorra, az a fontos, hogy dolgozzon. Dolgozni pedig akárhol lehet, minden körülmények között. Tudom, hogy az ember akármelyik irányba indul el következetesen, akkor szükségképpen eredményt ér el.
Amikor idejöttem, az iskolában folyt a hittanoktatás, huszonkét gyerek volt beíratva. Valójában többen jártak, mert nem vették komolyan az ellenőrzést, hagyták. Olyan is volt, hogy eljött hozzám négy párttag szülő, aki mondta, hogy beíratta a gyerekét hittanra, de most ki kell húzni, mert így utasították őket a pártban. Azt kérték tőlem, hogy ennek ellenére is foglalkozzak a gyerekükkel. Akkor úgy döntöttem, hogy kivonulok az iskolából, és a plébánián tartom a hitoktatást. Ezt csak akkor engedélyezték, ha templomi hitoktatásnak minősült, ezért itt a plébánia földszintjén berendeztem egy téli kápolnát. Télen itt is miséztem.
Ez a falu nagyon hagyományőrző és konzervatív volt, a kollektivizálásnak is sokáig ellenállt. Azzal büntették õket, hogy utolsónak kaptak tejcsarnokot, mégis nagyon harcoltak a hittanoktatásért. Mesélték, hogy az egyik tanító nem akarta beírni a gyerekeket hittanra, és másnap nem kapott tejet a kisbabája számára. Senki nem volt hajlandó adni nekik. Vagy például az iskolában végig megmaradt a kereszt a bejárat felett – csak most, az átépítés során vették le –, pedig a miskolci párt meg a tanács sokszor megpróbálta levetetni. Egyszerűen nem volt rá vállalkozó. Tudták, hogy emberhalál lett volna belőle, annyira fanatikusak voltak. Most fokozatosan eltűnnek a vallásos hagyományok. Az emberek ugyanolyan fanatikusak maradtak, csak más vonatkozásban. Más dolgok lettek fontosak számukra. Talán anélkül, hogy tudnák, mivel ezek a folyamatok ösztönösen mennek végbe. Sajnos, az új minták nem a legértékesebbek. Régen egy hierarchia közvetített nekik, a pap, a tanító és a malmosék szabták meg a magatartásmintákat. A gyerekek tanulták a katekizmust, és mindegyik úgy köszönt: dicsértessék. Az öregekben úgy él, hogy ez volt a virágkor, és ma a hiányát érzik. Most nagyságrendekkel silányabb mintákat kapnak, és nincs semmiféle szervezés. A pap a helyén maradt ugyan, de tanító, akihez igazán igazodni lehetne, nincs a faluban. Miskolcról járnak ki, vagy olyan fiatal gyerekek, akik nem jelentenek valódi mércét. A malmosékat felváltotta a téeszelnök, a tanácselnök, annak a helyettese meg a párttitkár, tehát négy-öt ember. Kettős tudat alakult ki. Megmaradt a vallás, illetve minden változatlanul él, de lényeges dolgokban már nem a papra tekintenek, hanem a párttitkárra, a tanácselnökre, illetve arra az életstílusra, amit ez a réteg képvisel, és amit a televízió közvetít. A vallásos szülők, nagyszülők nem követelik meg a gyerekektől azt a vallásos magatartást, amit tőlük annakidején megköveteltek. Azt mondják, hogy ma már nem így szokás. Ez persze attól is függ, hogy a családon belül a két szülő egészséges-e pszichikailag, harmonikus házasságban élnek-e, és nekik maguknak milyen a vallásos tradíciójuk. Ha az apa és az anya tradicionálisan vallásos és harmonikus a pszichikai alkatuk, akkor át tudják segíteni a gyerekeiket a kamaszkor vagy a katonaság válságkorszakán. A lányokat könnyebb, ők hagyományőrzőbbek, szorosabban kötődnek a családhoz, és rájuk jobban vigyáznak. A fiúkat nehezebb, ők jobban kiszakadnak a családból. Így adódik, hogy a lányok között több a rendszeresen templomba járó, mint a fiúk között. Ezek a hagyományok fokozatosan csökkennek. A kollektív vallásosság mára átalakult egyéni vallásossággá. Egy nagyságrenddel épült le a vallásos gyakorlat, de ez nem azt jelenti, hogy ateistává váltak. A keresztelés száz százalékos, a temetés is, az esküvő kilencven-kilencvenöt százalékos. A nagy ünnepeken él még a hagyomány, eljönnek éjféli misére, szilveszteri ájtatosságra, úrnapi vagy feltámadási körmenetre, a húsvéti ételszentelés is megvan.