Ez egy új világ volt, hiszen egészen más, gimnazistaként hittanórára járni, és más a teológiát és a filozófiát főiskolai szinten tanulni. Hejce egy kis falu, ahol korábban az egri érsekség nyaralója volt egy park közepében. Az egyemeletes barokk kastély alkalmas volt arra, hogy egy mini szemináriumot, főiskolát létesítsenek. Brezanóczy Pál, akkor püspöki titkár, hozta létre. Korábban a kassai egyházmegye kispapjait Vácott, Szegeden és a Központi Szemináriumban nevelték. Hogy ne kelljen máshová vinni őket, létrehoztak Hejcén egy főiskolát. Mindössze tizennyolcan voltunk az öt évfolyamon, én voltam az első évfolyam ötven százaléka. Ma is előttem van a kép, ahogy megérkezünk a vasútállomásról, és a szekér tetején ott az én csellóm. A főiskola gerince két jezsuita atya volt, páter Dombi és páter Bálint Kassáról. Páter Dombi, a kassai jezsuiták egyik nagyjelentőségű egyénisége kiváló képességekkel rendelkezett. Mai meghatározással integrista teológus és neoskolasztikus a legjavából. Ő volt a mérvadó, és hozzá csatlakoztak azok a tanárok, akik Kassáról települtek át, s a környéken voltak plébánosok. A titkár, Brezanóczy Pál tanította a jogot, a vilmányi plébános, Densz Géza a morálist, a gönci plébános, Gál Ferenc pedig a históriát. Másfél év múlva viszont összevonták a szemináriumokat – ez is az egyház felszámolásának egyik eszköze volt –, és Hejce is sorra került. Bennünket is felpakoltak két teherautóra, s átvittek Egerbe. Hejcén intenzív alapképzést kaptunk, latinul vizsgáztunk. Másodikos korunkban már tudtuk forgatni a Summát, latin disputákat rendeztünk. Ennek az intenzív szerzetesi, skolasztikus képzésnek a mai napig nagy hasznát veszem. Tudok tájékozódni a középkori teológiai anyagban. Annak a formális logikában való jártasságnak, amit ott megszereztünk, akkor láttam igazán a jelentőségét, amikor Egerbe kerültünk, ahol ezek a dolgok szerényebb szinten folytak. A fogékonyak sokkal többet tudtak befogadni a hejcei kiscsoportos oktatásban, mint Egerben, ahol nyolcvanan-százan lehettünk, alacsonyabb volt a követelmény, kevesebb időt tudtak fordítani az egyes kispapokra. Egerben is másfél évet töltöttem, aztán negyedévre Budapestre kerültem.
Budapesten a Hittudományi Akadémia és a mellette működő Központi Szeminárium az ország összes egyházmegyéje számára létesült. Ide a tehetségesebb, érdeklődőbb kispapokat küldik, itt ugyanis magasabb a követelmény. Engem így küldtek fel 1953-ban, negyedévre a Központi Szemináriumba, ahol be kellett pótolni azokat a tantárgyakat, amelyeket Egerben nem tanultunk, mint például a héber és a görög nyelvet. A tanulás teljesen lekötötte az energiámat és az időmet. A szemináriumban, illetve a Hittudományi Akadémián volt néhány tanárunk, aki meghatározó volt a gondolkozásunkra. Elsősorban Takács József, aki a dogmatikát tanította. Rómában tanult, évfolyamelső volt az egyetemen. Kiváló, nagy tehetségű ember volt. Azt a teológia szemléletet adta át nekünk, amit a harmincas-negyvenes években tanítottak a római Gregorian Egyetemen. Ez egy lezárt teológiai rendszer, amelyet ma integrizmusnak neveznek. Ebből a szempontból nem voltunk felkészülve a késõbbi II. Vatikáni Zsinatra, és azokra a változásokra, amelyek az elmúlt évtizedekben következtek be a teológiában. Takácsot 1956-ban az állam követelésére elmozdították az állásából, és falusi plébános lett. Élete végéig nem tudott teljesen egyetérteni az egyházban bekövetkezett változásokkal. Mi lelkesedtünk érte. A másik egyéniség Zemplén György, cisztercita szerzetes volt, aki az erkölcstudományt tanította. Nagyon otthon volt a Szent Tamási skolasztikus filozófiában, és a modern pszichológia iránt is érdeklődött. Külön előadásokon vezette be a kispapokat a modern pszichológia alapjaiba. A harmadik nagy egyéniség Radó Polikárp, nemzetközi tekintélyű tudós volt, aki liturgiával foglalkozott. Ő tartott leginkább lépést a teológiai fejlődéssel. A szeminárium akkor még elég zárt közösség volt, de a civil hallgatókon keresztül elég sok információ eljutott hozzánk. Hetente háromszor jártunk ki párosával vagy csoportokban sétálni, sportolni és kirándulni. Érdeklődtem a külvilág iránt, és kapcsolataim is voltak. A betegszoba gondozójaként gyakran kísértem el betegtársaimat az SZTK-rendelőbe, vagy látogattam azokat a kispap társaimat, akiket a klinikán kezeltek. Az ötvenhatos ügyem is tulajdonképpen ezzel indult.