Emlékszem arra a napra, amikor a háború kitört. Kolozsvár határában volt a Kolozs falucska, és annak volt egy sós fürdője. És odamentünk, hárman vagy négyen biciklivel. És ott a román rádió szólt hangszórón, és ott mondták be, hogy Németország megtámadta Lengyelországot. És aztán már este otthon hallgattuk tán hosszúhullámon többek között a lengyel adót, ahol állandóan azt lehetett hallani, hogy „uwaga, uwaga”, vigyázat, vigyázat – a légitámadásokra riasztották a lakosságot. De a háborúból sokáig szinte semmit sem érzékeltünk. Tudtunk a munkaszolgálatosokról, az ukrajnásokról, hogy ott egy csomóan meg is haltak, de közvetlen környezetünkben vagy ismeretségi körünkben nem volt ilyen, úgyhogy ez közvetlenül nem érintett. Talán 42-ben Pesten nyaraltam a nagyanyámnál és a nagybátyámnál. Emlékszem, az egyik kolozsvári barátommal elmentünk úszni a fedett uszodába a Margitszigetre. És ott láttam fiatal magyar katonákat, akiknek keze-lába lefagyott Ukrajnában, vagy fél karja, fél lába hiányzott, esetleg mind a kettő, és teljes energiával és kedvvel úsztak. Ez sokk volt. Ott vált kézzelfoghatóvá számomra, mivé lehet egy ember a háború során.
Amikor arról volt szó, hogy haza lehet menni Erdélybe, a szüleim megkérdezték tőlem, mi a véleményem: oda akarok menni, vagy inkább kivándorolni Palesztinába. Én akkor kacérkodtam ezzel. A pionírszerepnek romantikus varázsa volt számomra. De nem elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, ti menjetek haza, én pedig megyek Palesztinába. Az egyértelmű volt, hogy a szüleim hazamennek Kolozsvárra, várták, hogy talán otthon találják a bátyámat. Az egyik bajtársa hozott egy cetlit, amit a bátyám írt. Ebből tudtuk, hogy még fogságban van. Azt hiszem, három vagy hat havonta lehetett egy levelezőlapot küldeni. És erre valamiféle válasz jött is. Tehát az ember tudta, hogy megvan.