Tovább a szövegrészlethez...
holokauszt

Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.

holokauszt

Ébresztő, azt hiszem, hatkor. Előbb a férfiak mentek a mosdóhelyiségbe, azután a nők. Reggel a nap kávéosztással kezdődött. Az ételt társzekéren hozták egy központi konyhából, ötvenliteres, dupla falú alumíniumbödönben. Meleg barna lé volt, nem tudom, miből készült. Mindig ugyanaz. A gyerekeknek ötéves korig tejet is adtak. A németeknél erre is voltak szabályok. Harmadnaponként osztottak kenyeret: német katonakenyér volt, úgynevezett komiszkenyér, sötétbarna, ragacsos, kalácsformájú. Felosztása a mi barakkunkban a következőképpen történt. Volt az előtérben egy pad, és volt nálunk egy statikus mérnök, akinek volt logarléce. És ő mindenki szeme láttára szépen megmérte, majd elosztotta. A morzsa-összeseprés és megevés joga pedig körbejárt a fiatalok között. Én is benne voltam, tehát valószínűleg tizennyolcig lehetett a fiatalság határa. Volt a tömblekvár. Kaptunk húskonzervet is. Nagyon keveset. Nem egyszerre ette meg az ember, hanem összegyűjtött valamennyit, és akkor fogyasztotta el. De erre sem emlékszem pontosan.

holokauszt

Volt a Zählappell, a sorban állás, leszámolás. Ez a rituálé minden táborban megvolt. Azt hiszem, ötös sorokba kellett állni, mindenkinek a barakkja előtt. És mindegyik szakasznak volt egy parancsnoka, aki jelentette a számláló SS-eknek, hogy ennyi van kint, és három beteg van. A betegnek joga volt ágyban maradni. A számolás soha nem stimmelt. Több óráig tartott, amíg újraszámolták, eltartott az ebédidőig is. A leves ötvenliteres, dupla falú kondérokban érkezett. Szintén központi konyhából, egy fogoly kocsis stráfszekéren hordta szét, és mindegyik altábor kapujában egy konyhás különítmény vette át ezeket, becipelték a táborba, és szétosztották. A levesosztót a többiek szigorúan figyelték, hogy alaposan fölkavarja az egészet, nehogy csak a híg része jusson valakiknek, és a vastagabb része másoknak. Ha az embernek nagy szerencséje volt, még valami húscafatot és krumplidarabkákat talált benne. A krumplidarabkákat az ember kihalászta, megette a levest, és hozzá kenyeret. A krumplidarab héját az ember lehúzta és külön megette, a krumplikat pedig villával összenyomkodta, és valahogy igyekezett habosra fölkeverni, hogy több legyen. Úgyhogy volt ez a krumplikrém, amit az ember aztán kenyérre kenve evett. Amikor a kondér kiürült, a kondér falán mindig maradt valami. A kondér-kivakarás joga is körbejárt. Este megint kávé volt, ugyanez a barna lé. És tán kilenckor villanyoltás. A világítás nagyon rossz volt a barakkokban, szóval itt-ott égett egy gyenge égő. Az altáboron belül szabadon mozogtunk. A Zählappellen kívül tulajdonképpen semmi foglalkozás nem volt. Mert hiszen az óriási különbség a többi fogolyhoz képest az volt, hogy nem dolgoztunk. Tehát kevés kalóriát kaptunk, de kevés kalóriát is fogyasztottunk. A többiek hajnaltól késő estig keményen dolgoztak.

holokauszt

A mindennapi élet bemutatására nagyon jó Szondiné Radványi Lili leírása, amit Kerényinének, Kerényi Károly feleségének küldött röviddel Svájcba érkezésünk után. Tehát azon frissiben. Nagyon őszinte, és teljesen objektív. Visszaadja azt a hangulatot, amely a mindennapi rutinból állt, amiben semmi szörnyűség nem volt.

holokauszt

Rengeteg kiváló ember volt ebben a csoportban. Ott volt Szondi Lipót pszichiáter, Zsolt Béla író és publicista, Ernster Dezső, híres basszus, később a New York-i Metropolitan tagja. A numerus clausus folytán egy csomó fiatal, aki szeretett volna bölcsész lenni, csak úgy tudott bejutni a bölcsészkarra, hogy beiratkozott a rabbiképzőbe, mert az valahogy kontingensen felül állt, és így hallgathattak bölcsészetet. Rengeteg kvázi önképzőköri foglalkozás volt a táborban. Nyelvkurzusok. Bibliamagyarázat, amely nem a Biblia vallási részére, hanem történelmi és irodalmi kontextusára helyezte a hangsúlyt. Végtelenül érdekes volt. Zsolt Bélának voltak előadásai, politikai kommentárok. Szondinak volt egy egész iskolája, az úgynevezett sorsanalízisről. Azt hiszem, hogy még analizált vagy kezelt is ott a táborban. Ernster Dezső énekelt. Kovács György, a kolozsvári színház neves színésze verseket mondott. Ott volt Ádám Ottó, aki aztán rendező lett, és nekem nagyon jó barátom volt. Ő is verseket mondott. Aztán ott volt Blum Tamás, aki szintén cirka velem egykorú, később karmester lett és a magyar Operánál Klemperer korrepetitora. Irsai István grafikákat készített. Komlós Aladár felesége, Palotai Erzsi szavalt. Tehát nagyon pezsgő kulturális élet volt.

holokauszt

Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el. Valószínű, hogy valami melegebb holmit is vittünk magunkkal, de mindig fáztunk, és mindig éhesek voltunk. Rengeteget esett az eső. És pocsolya, meg sár. Azt sem tudom, hogy amikor az ember kint állt a Zählappellnél és bőrig ázott, hogyan tudott megszárítkozni, mert hiszen nem volt hol. És az ember cipőtalpa kilukadt. Erre egy pici kézművesipar született. A priccsdeszkákat az emberek elvették (pedig tilos volt), és cipőtalp alakú valamit vágtak belőle. A konzervdobozt föl lehetett vágni és ki lehetett kalapálni, alumíniumcsíkokat készítettek belőle. És akkor azokat valami zsineggel az ember a cipőjéhez erősítette. Ennek kialakult az ára: mondjuk fél kenyérért megcsinálta a mester. Volt egy fiatalabb házaspár, az asszony terhes volt, és apám kenyérért vett tőle cipőt, hogy az asszonynak valamivel több ennivalója legyen. Magunkkal hoztunk egy kiló mogyorót vagy mandulát, és volt mazsola is, mint kvázi vastartalék. Valami tetőgerendára föl volt akasztva egy hátizsák, abban voltak. Én legfelül laktam, legalul egy lengyel orvos, közbül apám. És éjjel ebből loptam, igaz, a miénk volt

holokauszt

Egy furcsa aspektusa az egésznek, hogy mivel ennek az ezerhatszáz embernek nem volt semmi tennivalója, egy intenzív álaktivitás alakult ki. Belső rendszabály volt, hogy mit kell, mit nem kell. És ekörül sok vita volt, azt hiszem, és írásba is fektették. A másik nagy foglalkozás a lista-összeállítás volt, hogy ha majd elvisznek innen, mi az elsőbbségi sorrend. Volt aztán szintén egy teljesen torz valami, az önvédelmi szervezet: hogy szükség esetén – ha az SS-ek akarnának velünk végezni, vagy összeomlik az egész – az SS-eket agyonverjük, vagy védjük magunkat, ha erre kerül a sor. Összegyűltünk, teljesen elemi „vigyázz, pihenj, sorakozó” bohóckodás folyt. Tudom, hogy már akkor is tökéletesen láttam ennek a teljes inkongruitását. De valahol ez is hozzátartozott, azt hiszem, ehhez az organizációhoz. Szóval egy üresen járó adminisztratív áltevékenység.

holokauszt

Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra. Végül a svájci határ mellett, a Boden-tó partján, Lindauban állt meg a vonatunk egy rendező pályaudvaron, ahonnan látni lehetett a tó túlsó partján a kivilágított Svájcot. Ugye, Németország töksötét volt, mindenütt elsötétítés volt. És akkor ott álltunk. És ott volt Kasztner, aki Hermann Krumeyjal még akkor ott valamit tárgyalt. Gondolom, hogy átenged – nem enged, még zsarolt egyet, nem tudom. Arra emlékszem, én Kasztnert sose láttam, de hallottam, ahogy kiáltotta: „Herr Obersturmbannführer, ich bin da!” „Ezredes úr, itt vagyok!”, mert Krumey kereste. Aztán jött egy svájci szerelvény, és mi átszálltunk. Ez a szerelvény fűtve volt, ép ablakokkal, meleg és világos. Bevittek Sankt Gallenba, ahol egy évjárat katonát mozgósítottak, hogy fogadjanak bennünket. Nem tudom, hogy kaszárnya vagy iskolaépület volt-e, ahova elhelyeztek. Kaptunk enni, már nem tudom, mit, de sokan túlzabálták magukat, úgyhogy rengeteg embernek szörnyű hasmenése volt. Sokan voltunk egy-egy hálóteremben. A katonák és katonanők mindenkit elláttak, abszolút emberi fogadtatás volt. Arra emlékszem, hogy egy kisgyereket éppen bilire ültették, és egy svájci tiszt, aki nyilván civilből ugrott be az otthon lévő egyenruhájába, előkelő mozdulattal egy csomag vécépapírt ajánlott a mamának. Megfürdettek, alaposan átnézték a hajunkat, és valami fehér porral, amit akkor ismertünk meg, DDT-vel mindenkit vastagon beszórtak.

holokauszt

Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt. Két szállodába szállásoltak el bennünket. Volt a Regina nevű, ahol az ortodoxok voltak, mi lent, az Esplanade Hotelban, egy század végi gyönyörű épületben, egy óriási terület előtte. Nem tudom, hányan voltunk egy szobában, de azt hiszem, a mi szobánkban még egy másik család. Paradicsomi élet volt.

holokauszt

Amikor vége volt a háborúnak, akkor a svájciak szerettek volna bennünket kiutálni. Azt mondták, átvisznek Észak-Afrikába. És akkor a tábor éhségsztrájkot szervezett. Mindenki befeküdt az ágyába, miután előzőleg megbeszéltük, hogy három napra való kaját összespórolunk, félreteszünk. És a táborparancsnok fűnek-fának, az Egyesült Nemzeteknek, a svájci elnöknek, tán még Churchillnek is írt, hogy hadd maradjunk. Volt velünk egy grafikus, Irsai István. Plakátgrafikus volt, a háború előtt nagyon jó neve volt Magyarországon. És gyönyörű pergamenteket varázsolt, amelyek aztán levélként elmentek. Később csinált levelezőlapokat is.

Oldalak