Az UVATERV-et nagyon szerettem. Akkor az állványozási osztályon voltam. Az idő tájt volt nagy program a Keleti-főcsatorna, ahol épült egypár erőmű is, például a Tiszalöki Vízerőmű. Ezen a csatornán egy csomó út ment keresztül, ezért a rossz talajviszonyok miatt ívhidakat építettek rá, függesztő rudakkal, tulajdonképpen ezek tartják a pályaszerkezetet. És ezeknek az építéséhez ezt föl kellett állványozni, és az állványokat méretezni kellett, és tervezni kellett. Ebben dolgoztam. Nagyon kellemes és baráti mikroklíma volt ezen az osztályon. Remek főnökeim voltak. És nagyon sok technikai kompetencia volt. Tisztességesen kerestem, úgyhogy nem volt anyagi gondom.
Amikor megérkeztem Párizsba, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá a munkakereséshez. Németországban szakfolyóiratokban hirdették az állásokat. Párizsban ez nem volt. Úgyhogy egy távoli rokonunk, Hoff Miklós – valamikor a pesti Műegyetemen végzett, repülőgép-konstruktőr volt, és az idők során Amerikában kötött ki – segített nekem állást szerezni. Ő ismert francia mérnököket, beszélt velük, és azok adtak egy címet és tán valami ajánlólevelet is, vagy telefonáltak az érdekemben. Mindenesetre föl is vett. Abban az időben mérnökökben hiány volt Franciaországban, nem volt mérnöki kamara sem. Tehát nem volt nosztrifikálási probléma, leültették az embert, ha tudta csinálni, jó, ha nem tudta csinálni, nem jó. Engem is leültettek, ott volt a ceruza meg a logarléc, és csinálni kellett. Így kerültem be egy vállalathoz, ahol 59-től 83-ig dolgoztam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az ember magával hozta a keleti nehézkedést. Tehát azt, hogy ha már valahol alkalmazták, akkor az Istenért, ne mozduljon, mert nem tudja, mi lesz utána. Azt hiszem, a Keletről jövő ember – legalábbis az olyan tökkelütöttek, mint én – sokkal kevésbé mert mozdulni, mint bárki más, aki vígan ment egyik helyről a másikra, ha valamilyen előnyt látott, vagy akár a munka tűnt érdekesebbnek, esetleg a fizetés többnek. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy én ezzel a munkával nagyon meg voltam elégedve. Érdekes is volt.
A cég, ahol voltam, egy óriási MEO volt, azzal az óriási különbséggel, hogy ez hatékonyan működött. Tehát ott valóban meg kellett nézni, hogy ki mit és hogyan csinál. Annál is inkább, mert Franciaországban akkor az ipar struktúrája olyan volt (mára már ez is sokat változott), hogy építészhipertrófia működött, elsősorban az építész volt felelős a létesítményért, és neki csak kvázi alvállalkozója volt a statikus, aki csak másodfokon volt felelős. Ez azt is jelentette, hogy az építésznek sokkal nagyobb honoráriumrésze volt, mint a statikusnak. Úgyhogy nagyon sokszor a kevés pénzért rossz munka esete állt elő, így az ellenőrre hárult egy csomó olyan dolog, amit tulajdonképpen magának a statikusnak kellett volna megcsinálnia.
Tehát 83-ig ennél a vállalatnál dolgoztam. 79-ben volt a második olajválság, és ennek hatására a recesszió. Többek között nőtt a munkanélküliség. A kormány akkor még azt hitte, könnyű rajta segíteni. Mégpedig többek között úgy, hogy a bizonyos koron fölülieket korai nyugdíjba küldik, és a megüresedő helyekre fiatalokat vesznek föl. Az öregeket effektíve elküldték, de a vállalatok nem vettek föl fiatalokat, hanem átszervezték az egészet, és tovább dolgoztak az idősek nélkül. Én választhattam, hogy élek-e ezzel a korai nyugdíjjal vagy sem. Az elején azt mondtam, hogy a fene egye meg őket, nem vagyok én még olyan öreg, hogy nyugdíjba menjek. Aztán jobbra-balra kérdezgettem, és végül vígan aláírtam. És jól tettem, mert utána sokkal rosszabbak lettek a körülmények.