Kimaradtam, és elkerültem a Pénzügyminisztériumba egy sajtófelelős mellé, aki az újságok híreiből csinált összeállításokat a miniszternek. Például olyan dolgokról, hogy hogyan történt az újvidéki vérengzés, amiről akkor az emberek hivatalosan nem kaptak tájékoztatást, de ezekből a sajtószemlékből, amiket mi csináltunk, elég jól lehetett értesülni. Magyar és külföldi újságokat egyaránt szemléztünk, főleg olyanokat, amelyeket az utcán nem árultak. Nem tartott sokáig az ottlétem a minisztériumban, mert közben 42 márciusában menyasszony lettem, és 42 szeptemberében össze is házasodtunk.
Egyszer hazajött délben az uram, gyorsan kért ebédet, merthogy az ilosvai értelmiség vadászatra indul, partizánvadászatra, a kisvonat külön megáll az egyik állomásnál, őket ott fölveszi. Vittek magukkal ókori fegyvereket, amiket a raktárban találtak. Szóval ma nevetséges az egész, de akkor olyan ijesztő volt, hogy mit akar ez a sok civil, aki életében talán a behívásos rövid idejű katonaságon túl soha nem katonáskodott. De hát fölszálltak a vonatra. Szerintem megrendezett volt, mert így üvöltve nem megy az ember partizánvadászatra. Ott álltam az ablaknál – már sötétedett –, vajon hol járnak, és akkor Anna azt mondta nekem: Tekintetes asszony, nem kell félni! A partizánok nem ott vannak, ahol keresik őket. Ő tudta. Lehet, hogy beépített emberük volt.
De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek. Ez azt jelentette, hogy én itt vagyok, ti meg gyöttök-mentek. Volt egy nagyon szép sublótunk, az apai nagymamámtól. Jött a ruszin orvos, hogy hát ő ezt megveszi, mert mi nem tudjuk elvinni. Nem adtak semmi lehetőséget, hogy valamit is felpakoljunk. Úgy éreztem, hogy ezt bűn eladni, elszakíthatják tőlem, de eladni nem tudom. Mondtam, hogy nem eladó. Majd megbánja! – válaszolta a ruszin orvos. Hát ottmaradt. És az uram helyettese vagy a titkár, aki ruszin volt, rögtön beleült a lakásunkba. Ahogy mondták, a könyveinket kidobálták az ablakon, és ő beleült, az övé lett. Ami elfért a kezünkben, azt elhoztuk. Gyöngyvért hazahoztam, leraktam anyámnál, és visszamentem, hátha valamit még össze tudok szedni. Hát nem tudtam. Két év alatt laktam Beregszászban, Ilosván, meg egy-két olyan városban, ahova behívták katonának az uramat. Közben hazajöttem szülni Pestre. Szóval annyi minden történt, és már ott se voltam. Amikor Zoli följött Pestre, akkor nagyon összevesztünk, az volt talán az egyedüli komoly veszekedésünk, mert én azt kértem, hogy ne menjen el. Nyílt felhívás volt, hogy mindenki köteles bevonulni. És én azt mondtam, hogy más is megpróbálja, elbújik. De ő képtelen volt rá. Így aztán 44 novemberében elment nyugatra mint katonai ügyészségi beosztott. Már rég bejöttek az oroszok, és ők még mindig Szombathelyen körmölték a katonai iratokat. Aztán küldött egy levelezőlapot, hogy keres minket, aggódik, de mi nem kaptuk meg. Rémhíreket hallottak, hogy Buda már nincs is, minden leomlott, leégett. Teljes aggodalommal jött aztán vissza 45 szeptemberében.
Én elmentem Beregszászba, a szüleim otthon maradtak. A testvéremet a bombázások elől apa folyton vidékre küldte. Volt, hogy a húgomnak Balassagyarmatra kellett menni a rokonokhoz, vagy Biharba a keresztanyámékhoz, vagy Székesfehérvárra a vőlegénye apjáékhoz. Szóval valahova mindig elmenekítették. Anya sose ment el hétvégén, mert azt mondta, hogy vasárnap nincs bombázás. Sokszor jöttek angol gépek, azok vasárnap nem bombáztak. Egész héten mindig mindenki szaladt valahova, hogy mihelyt a bombázás ideje jön, elkerüljön a lakásunkból.
A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat. Egy konyhát is csináltak, az egyik asszony vállalta, hogy ő lesz a szakácsné, ő osztott be mindent, így kosztoltunk. Az egyik nap a házparancsnok odajött hozzám, hogy a mi lisztünk elfogyott, másnaptól nem kapunk kenyeret. De addigra már én se voltam olyan gyáva, nekitámadtam, honnan veszi, hogy éppen a miénk fogyott el, így aztán továbbra is jutott nekünk kenyér. Más meg szinte ismeretlenül segített. Gyöngyvéren kívül volt még egy hasonló korú gyerek az óvóhelyen, egymás mellett állt a kocsijuk, és úgy ültünk hat hétig. Amikor elfogyott a cukrunk, a másik kisgyerek anyja, Szabó Anci, akit alig ismertem, az ostrom előtt költözött a házba, mindennap adott egy szem kockacukrot Gyöngyvérnek, ami életmentő volt. Elapadt a tejem, amíg tartott a krumpli, azt adtunk Gyöngyvérnek, de attól nem lett erős, csak sovány kisgyerek. Nagyon hideg tél volt, a hóból behoztunk egy-egy vödörrel, hogy olvadjon föl, és akkor megmostuk az arcát meg a fenekét. A piszokban begennyedt a szeme. A szomszéd házban lakó orvos végigjárta a pincéket, és megnyugtatott, ha kikerül onnan, minden rendbe fog jönni Az ostrom alatt egyszer Apa éppen felment egy második emeleti lakásba, amikor találatot kapott a ház, és rászakadt a törmelék. Nagyon csúnyán megsebesült. Az egyik szeme kifolyt, a két füle leszakadt. Szóval nagyon keményen megsérült. Két kedves és készséges fiatalember vállalta, hogy beviszi az Irgalmas Kórházba, és ott a sötétben, gyertya mellett összevarrta egy orvos. Nagyon kérte, hogy ne üvöltsön fájdalmában, mert akkor az a sok beteg szintén elkezd jajgatni, szenvedje végig, mert semmiféle érzéstelenítőt nem tud adni neki. Végigcsinálta. Később rendbe hozták a szemét, műszemet kapott, és még dolgozott a Pénzügyi Igazgatóságon, a Pestvidékinél. Akkor oda osztották be, mint nagyon sok hasonlóan degradált emberüket, de ez csak addig tartott, amíg valóban megváltozott a helyzet. Hamar meghalt az édesapám, 1950-ben, így nem kellett méltatlan körülmények között, mellőzötten élnie.