Tovább a szövegrészlethez...
1956

Október 23-án az egyik kolléganőnk gyereke szaladt be a hivatalba: „Anyu, jön a tömeg a körúton, és kiabálnak mindenfélét!” Az anyja azt hitte, hogy félrebeszél a gyerek. Aztán jött az osztályvezető, hogy igaz, amit mond. Aznap van a fiam, Árpád születésnapja. Ilyenkor a nagymama megcsinálja a tortát, a család siet haza. A torta meg is volt, a családtagok viszont mind elszivárogtak. Hallottak valamit, mentek megnézni, mi is történt. Én elmentem a Bem József térre, és onnan haza. Otthon ült az én tízéves fiam szomorúan, egyedül. Az iskolásokat is hazakergették. A lányom viszont valahogy nem arra akart menni, ahol a lakásunk volt, de az igazgatónő meglátta, és hazaseperte. És másnaptól nem mentünk be a hivatalba. Felborultak a dolgok. Az érdekes volt, hogy amikor először be tudtam menni, a főosztályvezetőm – aki hát egy moszkovita volt –, amikor meglátott, elém jött, hogy minden rendben van, a virágokat megmentette. Az osztályvezetőnőnk nem jött be. Nem volt oka félni, mert rendes nő volt, de nem jött be. Gyalog menni, gyalog jönni az otthon és a hivatal között, az volt a nehezebb. Úgy beszéltük meg az urammal, hogy az egyik nap ő megy be a munkahelyére, a másik nap én, ha az egyikünket lövés éri, legalább egy megmaradjon. Aztán harmadnap, vagy negyednap már az osztályvezető is bejött. És látták, hogy senkit sem esznek ott meg. De borzasztó volt, ami a Köztársaság téren történt, meg a romok a Kilián-laktanyánál, az közel volt a hivatalhoz, azt láttuk. Már beszéltem róla, hogy a sógorom, Ákos 45 előtt katonatiszt volt, azt gondolhatta volna bárki, hogy most előveszi a kardját, és indul neki, de ő nem indult. Néhányan összejöttek, akik kapcsolatban maradtak egymással, és megbeszélték, hogy ebből kimaradnak, nehogy azt mondják majd, hogy a horthysta katonatisztek csinálták az egészet. Nem gyávák voltak, ebben biztos vagyok, inkább realisták. Egy volt társukról tudjuk, hogy harcolt, és ő családostul el is ment, mihelyt látszott, hogy mi lesz a vége. A Statisztika legfelső emeletén, az új épületben volt a nagy ebédlő – a mi lakásunk ablakával pont szemben –, ahova fiatal fiúk jöttek fegyverekkel. Anyám fent volt a lakásban, mi a gyerekekkel a pincében. És átszólt a Statisztikából egy gyerek, hogy tessék elmenni onnan, mert lövünk! Élelmet beszerezni nehezen lehetett. Az elején veszélyes volt ugye, mert lövöldöztek, de kenyeret okvetlenül kellett szerezni. Nem számított rá a család, semmink nem volt otthon, csak száraztészta. A házban nemigen volt olyan, aki azt mondta, hogy gyerünk, fogjunk fegyvert. A Steinhardt mulatósnak az unokája egyszer úgy jelent meg, hogy lógtak rajta a kézigránátok, elég ijesztő volt, de talán meg is lehetett érteni, mert az ő nagyszülei voltak az egyedüliek, akiket a házból elvittek az ostrom alatt. Ez a fiú nyilván hallotta otthon a történetet, nem egyszer és nem ötször. Aztán volt egy házaspár, mindketten párttagok, az asszony a BM-ben dolgozott. Ez az asszony, egy fiatal nő, eljött Ákoshoz, a sógoromhoz, és azt mondta, hogy „főhadnagy úr, úgy tudom, hogy az udvarban fegyver van elásva, jöjjön, ássuk ki!” Ákos azt válaszolta, hogy ő nem megy. Látta a nő, hogy nem lesz partnere, akkor fölment, vette a zászlót, és kivágta a közepéből a címert. Nyilván félt. Időközönként mi is, akkor lementünk a pincébe. Amikor megjelent egy tank a Margit körút sarkán, a Statisztikára irányított ágyúval, akkor a gyerekeket levittük. És jött egy tank azon a keskeny Buday László utcán, nagyon nehezen tudott fölkapaszkodni, de fölmászott. A munkahelyemen a személyzetis nő nem maradhatott a helyén. Azt mondta az igazgató, hogy menjen a textilosztályra, mert azelőtt varrónőként dolgozott. Erre a nő azt mondta: „Takács elvtárs, ha jót akar nekem, akkor a konyhába tesz!” És így lett. Soha olyan jó kosztunk nem volt, mint akkor. Ő főzött, ahhoz értett, szívesen csinálta. És amikor vége lett az egésznek, fájó szívvel otthagyta a konyhát, visszakerült személyzetisnek. Senki nem akarta kitekerni a másik nyakát. November 4-e után sem volt semmi, pedig hát állami hivatal volt, lehetett volna. A férjem a bíróságon dolgozott, ott nehezebb volt. Ő szólt az egyik nőnek, a korábbi személyzetisnek, aki ott lézengett, menjen, inkább takarítson. Hát ez aztán később nemcsak szemrehányást tett neki, hanem ahol lehetett, igyekezett ellene lépni. De nem lett semmi baja emiatt. A vérbírók nem ott voltak, ahol ő dolgozott. Ő polgári perekben, lakás, vagyonmegosztás, ilyesmikben ítélkezett. 56-ban a Markó utcában dolgozott, oda nehéz és veszélyes volt átjutni. Csak a lábunk volt. Én egyszer a Déli vasút felé jöttem haza, és a Vérmezőnél mellettem suhant el egy golyó. Azt mondták, hogy az egy katonai bérház, és nincs kizárva, hogy valaki bosszúból lőtt, vagy félt, hogy kirakják őket. Ez rémes volt. Aztán látom magunkat, hogy az erkélyen állunk, nézzük, hogy ég a Levéltár, és az én négyéves keresztfiam olyan boldog, hogy milyen gyönyörű a tűz.