Az utazásaink 1970-ben kezdődtek, amikor már lehetett kapni útlevelet, a hetvendollárosat. Akkor az uram a bélyeggyűjteményéből egy részt eladott, és abból csináltunk egy kisebbfajta körutat. Elkezdtük Ausztriában, ahol rokonaink éltek – a férjem egyik unokaöccse, aki már ott született Ausztriában, és a húgomék–, és úgy mentünk aztán le Olaszországba, érintettük Velencét, aztán Pulába mentünk, ahol Kiss Józseffel, az uram bélyeg-cserepartnerével találkoztunk. Ottani magyar volt, beszélt magyarul, de érezni lehetett a kiejtésén, hogy nem itt született, a felesége horvát volt. Nagyon kedves emberek voltak, nagyon örültek nekünk, ahányszor csak találkoztunk. Vonattal mentünk, a rokonaink pedig kocsival vittek, amikor megmutatták a környéket, ahol laktak. Nagyon szép tíznapos út volt, és hát nagyon örültünk, hogy mást is látunk, mint addig. Aztán igyekeztünk minden évben elmenni valahová. Az uram kinézte az utakat, és mindig május 20-án indultunk, mert ő egy ilyen precíz ember volt. Ha esett, ha fújt, el kellett indulni május 20-án. Amikor Berlinbe mentünk repülővel, oda is egy cseretárshoz, itt dög meleg volt, és ahogy közeledtünk Berlin felé, bemondták, hogy ott 8 fok van. Olyan hidegre nem nagyon voltunk felszerelve. Ott is megmutattak nekünk mindent, amit lehetett, hol kocsival, hol vonattal. Nagyon szép út volt az is. Aztán abban az évben én eljutottam Moszkvába, az is nagy élmény volt. A könyvtárosok kongresszusán a szakozásról volt szó, és úgy döntött az itteni vezetőség, hogy erre az útra engem küldenek. Nagyon tanulságos volt, és nagyon érdekes. Egyedül mentem, ott várt egy tolmács, és találkoztam a kinti kollégákkal. Minden szakmából volt ott állandó kiküldött, a KGST keretében. Megnéztem a Lomonoszov Egyetem épületét is belülről, a tolmácsnő vitt be. Jártunk az urammal Csehszlovákiában, a Felvidéken. Ott többször is, különböző vidékeket néztünk meg. Itt aztán az uramnak a lába megfájdult, amiről kiderült, hogy valószínűleg trombózisa van. És amikor hazajöttünk, akkor azt mondta az orvos, hogy az autóbusz-utakat hagyja abba, mert nem jó olyan hosszú ideig ülni. És akkor abbahagytuk, olyan 74-75 körül. Mentünk magyar városokba is, például Gyulára, vagy amit éppen kinéztünk. Később, ahogy az unokák nőttek, már tudtuk vinni őket is, például többször nyaraltunk Zircen. Ott főleg Bálinttal voltunk. Marcit is, Bálintot is gyakran vittük Klagenfurtba a húgomékhoz. Szóval ezek jó emlékek, és el is ment a bélyeggyűjtemény. Nemcsak utazásra, másra is. Sikerült az uramnak jó időben eladni, ma már nem lenne olyan értéke, mint akkor. Neki volt gyerekkori bélyeggyűjteménye, és amikor megalakult nálunk, a hivatalban a bélyeg kör, akkor megvettem neki a vasúti sorozatot. Nagyon megörült neki, és elkezdett megint egész komolyan gyűjteni. Cserélt is, így lettek partnerei. Ő folyton írt a Rádióba is, kívánságlistát küldött be, és kért számokat, megírta, hogy ki adja elő. A Rádió nem mindig tudta teljesíteni, és a végén azt írta neki a műsorvezető, Antal Imre, hogy ő nem tud segíteni, de Sopronban lakik egy rokona, aki nagy lemezgyűjtő, forduljon ahhoz. Zoli írt is Sopronba, és jött a válasz, hogy boldogan, de kiderült, hogy az illető vak. Úgyhogy hangos levelekkel, magnókazettákon tartották a kapcsolatot. Nagyon aktív volt az illető is. Zoli nem élt már, és ez a vak ember még mindig levelezett velem.