Jelenlegi hely

családtörténet

Apám, Kovách Kálmán 1887-ben született. Ahogy édesapa jókedvéből néha mesélte, több egyházi iskolán bukdácsolt át – nem így szó szerint, de az is lehet, hogy tényleg megbukott –, míg végre leérettségizett. Az édesanyja mindig katolikus iskolába küldte, ahol az édesapámnak voltak kérdései. Például olyan kérdéssel fordult a paptanárhoz, hogy mi az, hogy Szűz Mária? Hát akkor hogy lett anya? Hogyan szült? Emiatt eltanácsolták. Utána bekerült bentlakónak a premontreiekhez, ahol dolgozni kellett. Egyszer a kisdiákokat kivitték epret szedni, és azt is meghagyták, hogy közben énekeljenek. A diákok tudják, azért kell énekelni, nehogy egyenek. Apám ezt kifogásolta a papoknál, és onnan is kitették. Végül Rozsnyóra került, rokonok révén, és ott az evangélikus, szóval a protestáns iskolában érettségizett. Utána elvégezte a jogot, ami majdnem kötelező volt ebben a rétegben, és tisztviselő lett. Az egyik testvére, Sárika fiatalon meghalt, valószínűleg tüdőbajban. A másik, Nusi, kétszer is férjhez ment. Másodszor egy gyógyszerészhez, Nagyvárad mellett, Bihar községben volt patikájuk. Gyerekük nem lett. Édesanyám, Henzely Erzsébet 1895-ös születésű. Nagyon igyekvő, tanulni akaró lány volt. Az elemi után elvégezte az átképzőt, gyorsírást tanult, majd beiratkozott magántanulónak a nagyenyedi kollégiumba, ahol gazdasági tanulmányokat végzett, később pedig a kolozsvári egyetemen tanult egy évet. Enyeden egy ideig bankban dolgozott, aztán elkerült Budapestre. Az egyik nővére szintén kimenekült Magyarországra, ő korábban, mint édesanyám. A másik nővére ott maradt továbbra is Erdélyben, és a postánál dolgozott Kolozsvárt. Tata, a nagyapám, miután megözvegyült, elvette – akkori szokás szerint – néhai feleségének a testvérét, Lujzikát. Ő volt a család öreglánya, és végül hozzáment a sógorhoz. Tulajdonképpen nem olyan ostoba dolog ez, hiszen egymást segítették, de ez nekünk ma már idegen. Abban az időben mindig akadt a családban valaki, aki ápolta az öregeket, dajkálta az újszülöttet, szóval, aki kéznél volt. Szinte magától adódott, hogy mihelyt valami előállt a családban, ott volt a megfelelő ember, aki rögtön tudta, hogy hol a helye, vette a kofferjét, és indult. Összetartott a család.

családtörténet

Az ő családjuk sorsa szomorú, mondhatjuk, tragikus volt. Amikor az uram talán hatéves volt, rokoni látogatást tettek Zoli keresztapjáéknál, aki katonatiszt volt. Hazamenet egy katonai kocsi kivitte őket a vonathoz. A lovak megvadultak, a kocsi befordult az árokba, és olyan szerencsétlen módon estek, hogy az anyósomnak az egyik karját le kellett vágni. Fél karral élt. Szegény, hamar meghalt. Egy félkarú anya – aki egyébként, azt mondják, mindent megtanult, még stoppolni is tudott, tehát dolgozott ő, de mindig azt látni a képeken, hogy egy kendő van a fél vállán, vagy úgy áll, hogy az egyik nővére takarja azt az oldalát – meg egy harmincnyolc éves korában agyvérzéses apa, és egy szál gyerek, aki elég zárkózott, magának való ember lett. Nem tudjuk, hogy milyen lett volna, ha nem ilyen fiatal- vagy gyerekkora van. Ő Patakra járt, a sárospataki gimnáziumba, és aztán pedig a jogi karra Budapesten.

családtörténet

Volt birtokuk, amely már a XIX. század közepén sikeresen szétfoszlott. Azt hiszem, hogy a könnyelműség is benne volt, afféle regényekbe illő életvitellel sikerült szétszórni a birtokot. Az apai ág, a Kovách család, szintén nemesi család. Apám apja, Kovách Kálmán – az ő ága korán elszegényedett – tisztviselő lett. Fiatalon meghalt, és Berzsenyi Borbála a három gyerekével egyedül maradt. Nagyváradon részben egyházi segítséggel éltek, a két lányát az apácák nevelték, a fia a papokhoz került. És ő, hogy még segítsen magán, gyerekeket is ellátott napköziszerűen. Albérlőt is tartott, és amire a család nagyon büszke, 1900-ban Ady Endre lakott náluk. Édesapának nagyon imponált a nála tíz évvel idősebb újságíró, sokat mesélt róla. Ady írt is néhány sort édesapám nővéreinek az emlékkönyvébe.