Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék. Sok hetes megpróbáltatáson mentünk keresztül. Ezekre már sokkal jobban emlékszem, mert már majdnem nyolc éves voltam. Elsősorban az volt érdekes, hogy az ember egy lovaskocsival utazott, és úgy néztünk ki, mint az amerikai cowboyok, akik Nyugatra mennek. Sátorponyvás kocsik voltak, különleges egy gyerek számára. Arra emlékszem, hogy amikor Semmeringen mentünk át 1945 januárjában, a kocsik megcsúsztak, lovak zuhantak a völgybe. Mentünk és mentünk, egy pár nagyon kellemetlen emlékem van, ezek nagyon mély nyomokat hagytak bennem. Nyugati hadi repülőgépek ezt a hosszú lovas konvojt ugyan nem bombázták meg, mert akkor biztos nem ülnék itt, de gépfegyvertűz többször is volt. Nagyon sokszor ugráltunk ki a kocsikból és rohantunk ki a termőföldre, egy szalmakazal alá, sokan meg is haltak. Kétszer volt ilyen, mind a kétszer megúsztuk. Volt egy másik történés, ami mély benyomást tett rám. A lovaskocsink, bár nagyon lassan haladt, elhagyott egy gyalogos oszlopot, ahol az emberek már hetek óta éheztek. Arra emlékszem, hogy mindenünket, ami a kocsin volt, odaadtuk nekik, és most is előttem van, mint egy nyolcéves kölyök előtt a látvány, hogy valaki egy tojást egészben vett be a szájába, mert annyira éhes volt. Azt mondták akkor nekem, hogy foglyok, aztán később beszélgettünk róla édesanyámmal, nagyrészt zsidók voltak, akiket hajtottak kifelé Nyugatra. Addig soha nem láttam ilyen szörnyűséget gyerekként. Ha egyszer az ember ilyet lát, akkor azt sosem felejti el, az emlékeimben ezek a háborús évek dominálnak.
Aztán kitört a háború, és ezzel megváltozott az élet. Édesapám nagyon nem volt németpárti és az egész család sem volt az, történelmileg sem, apám sírt aznap, amikor a németek átlépték a magyar határt. Azt mondta, hogy ezzel vége van Magyarországnak és majdnem igaza is lett. Édesapám, bár már nem volt katonaköteles 34 éves korában, mégis úgy érezte, Nádasdy Ferencnek hazafias kötelessége ugyanúgy bevonulni, mint másoknak a faluból. A háború az ország mindegyik családjában megváltoztatta az életet, mert legtöbb helyen a férfi eltűnt a családból, sokszor sajnos véglegesen is. A háború és annak a tragédiája, hogy az édesapám elesett a fronton, annyira erős emléket hagyott bennem, hogy valahogy kimosta a többit. Hét éves voltam, amikor édesapám testvére, Nádasdy Pál megjelent nálunk, jött a magyarországi frontról, hogy holnap hozzák apám testét haza. Ez irgalmatlan megrázkódtatás volt mindenkinek, édesanyámnak talán a legjobban, de azért mi, gyerekek is tudtuk, mit jelent ez.
Elég sokat tudtam apám haláláról, mert ugyanabban a században volt az öccse is. Nagyon szép története van ennek, ha lehet egy halálnak szép története. Az Alföldön, Kiskunhalas környékén volt egy csata, az orosz front jött már keresztül Magyarországon, a magyar csapatok visszavonulóban voltak és elfoglaltak egy kis tanyát, amit Ferenc-tanyának hívtak. Édesapám mint főhadnagy volt ennek a kis gárdának a vezetője, visszavonulást vezényelt. Ahogy ezt a parancsot kiadta, egy aknalövedék fölrobbant előtte, és abban a pillanatban meghalt. A parancs hatására a katonái visszavonultak egy másik tanyára, ahol még tartották a frontot. Másnap reggel az ezred parancsnoka kérdezte a katonáitól, hogy hol van Nádasdy Ferenc főhadnagy úr. Mondták, hogy meghalt. Hol van a holtteste? – kérdezte. Mondták, hogy nem tudták elhozni, otthagyták. A parancsnok fölháborodott, és kiadta az ukázt, hogy egy magyar katonai alakulat nem hagyja ott a parancsnokát meghalni a földön. Ekkor visszamentek, és kiverték az oroszokat a tanyáról. Édesapám 1944. október 26-án halt meg, a holttestét október végén hozták haza Nádasdladányba. Arra nagyon emlékszem, hogy megjött az egyik nagynéném, ő mondta el, hogy az édesapám meghalt. Közben a család többi része teljesen szétesett. A front már elérte a Dunántúlt, így nem temetőbe temették el az édesapámat, hanem a nádasdladányi kastélyparkba. A tó mellett egy kis dombocskán lett a sírhelye, ott temették el apámat a falusiak, a család és a helyi plébános. Ennek a szépsége és a borzadalma is megvan az emlékezetemben.