Tovább a szövegrészlethez...
második világháború

Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt. A beteg lovakat, a Lóvásár téren, Pesten, ahol van a Mester utca, ott, az iskolánk közelében volt. Nagy, hatalmas tér, ma is megvan, ott a Fradi-pálya mögött volt. Egy hatalmas nagy terület, ott lovak voltak mindig. Ott volt a lókórház, volt néha 200-300 ló is. Így amelyik lesántult vagy megbetegedett, az mindegyik ott volt. A háborúból gyerekként is érzékeltünk sok mindent. Apám majdnem mindig odavolt. Meg volt például a Ferencvárosi pályaudvar, a legelső bombatámadás, nem akarom mondani azt az egy-két kisebb bombatámadást, ami ’42–43-ban volt, az nem volt érdekes. Azokat is elmentem megnézni, azokat a nagy bombatölcséreket, akkora volt némelyik, mint két ilyen szoba. Akkor én már bejártam iskolába, és Ferencvárosba jártam iskolába. A legelső nagy bombatámadás volt április 3-án, ’44-ben. Csepel, Ferencváros. Olyan ötmázsás, tízmázsás bombák voltak ott leszórva, hogy volt, akinek a bele, tüdeje, mindene kiszakadt belőle. Ilyen kockagránát átvitte, rendőr volt az illető, és a három méterrel arrébb lógott az akácfán. Másnap is olyan büdös volt, mint a fene. Mindennap volt bombatámadás akkor, éjjel-nappal. Nappal volt egy-kettő, délután is. Éjjel megint. Akkor gyúlt ki a Fanto, a Soroksári utat végigbombázták. Aztán szinte majdnem mindennap volt bombázás. Hát fönnakadás annyiban volt az még életben, hogy elkezdett bejönni a jegyrendszer, és már ’42-től napi húsz deka kenyeret lehetett kapni. Húsz deka kenyér járt egy diáknak. ’43-tól már csak tizenhat, ’44-től már csak tíz. ’44 végétől már csak nyolc deka. Hát az probléma volt. Nem volt zsír, nem volt semmi, jegyre adtak mindent. Adták azt a margarint zsír helyett. Szóval nagy probléma volt. Nagy bombázást kapott Vecsés ’44. augusztus elején, augusztus, azt hiszem, 12. volt, vasárnap. Akkor a Ferihegyi repülőteret nagyon megbombázták, ott van másfél kilométerre, ugye, és egy csomó bomba Vecsésre is átszóródott. Én akkor éppen Budán voltam, mert vízicserkész voltam, és ott volt egy ilyen terepünk nekünk, egy vízicserkész telep, egy cserkésztelep. Voltak hegyek, a sziklamászást gyakoroltuk stb., és onnan néztük végig Budapest bombázását, Csepel meg stb. Onnan néztük az egész bombázást. Potyogtak ránk a légvédelmi repeszek, olyan iszonyú valami jött lefelé, hogy azt hittem, bennünket végiggyilkol. Volt, akit így megölt. Egy lánynak itt ment be a repesz, aztán itt jött ki, meg is halt azonnal. 

második világháború

A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak. Nekem van egy régi könyvem, abban volt olyan plakát is: Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Aztán csak kellett jelentkezni, mert nagybátyámmal elmentünk jelentkezni, az is le van írva. Kaptam egy sapkát, derékszíjat, egy bakancsot, azt kész. Légelhárítósokkal voltam már ’44 decemberében. Jártam a légelhárítósoknál, fönn a Gellért-hegyen voltak az állások, az ütegek, és onnan néztük hogyan jönnek a Duna fölött be a kétfedelű orosz kruzikok. Mint a kukoricadaráló, olyan volt a hangja. Po–2-es, kukoricadaráló, Po–2-es. Viaszosvászon, erős viaszosvászon volt a szárny, a törzse is, deszkafunér, minden, de príma gépek voltak azok. Voltak egész női ezredek, repülőezred-bombázók ezekkel a gépekkel. Lőttek rá, na de hát fölülről kell lőni lefele, a Gellért-hegyről. Nagy ágyúkkal meg nem is lőhették, ugye. Géppuskákkal meg igen, na de hát… Egy, egy – százan lőtték, senki nem találta el. Bejött a gép, fölrepült, kiszórt egy csomó röpcédulát, azt vissza is repült a Duna fölött Csepelre. Hát Csepel el volt foglalva. Onnan néztük. Persze mindig részegek voltunk, nem voltunk részegek, csak mindig bennünk volt az egy-két deci rum. És aztán átkerültem, a Városligetben volt négy üteg, oda kerültem aztán, de többnyire a tiszteknek a szobáját takarítottuk meg befűtöttünk. Ekkor nem jártam haza. A Nefelejcs utca és a Garay utca sarkán volt a garázs, a Keletinél. És a Garay utca 23-ban volt apámnak az öccse, mi ott laktunk náluk. Vecsést ott kelletett hagyni, mert kitelepítettek bennünket a németek. Egész Vecsést, a lakosság többségének onnan el kellett jönnie. Ott maradt minden. Máshol nem szolgáltam, mert január 18-án, mikor el kellett hagyni Pestet, többen nem mentünk. Tehát már sokan lemaradtak. Akkor már ment a lógás.