Tovább a szövegrészlethez...
kádári kultúrpolitika

Akkor nemzetközileg elfogadott ajánlás szerint végezték a műemlékek helyreállítását. A leghitelesebb, a legrégebbi állapot megtalálására és minden létező külön periódus dokumentálására kellett törekedni.  Amikor ez elért egy bizonyos készültségi fokot, akkor lehetett tervezni, hogy mi az, ami csak a dokumentáció szintjén marad fönn, és mi az, amit helyre lehet állítani. Olyan is volt, bár kevés, hogy vissza kellett temetni. Az ásatás során előkerült tárgyak vagy a megyei múzeumba kerültek, vagy a helyi múzeumhoz. Vagy ha annyi került elő, hogy nem fért be a múzeumba, létre kellett hozni egy önálló múzeumot, mint például Diósgyőrben a vármúzeumot. Sümegen az akkori műemléki helyreállításoknak megfelelően megtörtént az „értelmező kiegészítésekkel ellátott” helyreállítás. Tehát nem új várat építettek, hanem fenntartható műemléket.

kádári kultúrpolitika

Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség mint hivatal 56 és 59 között stabilizálódott, akkor alakult ki a rendszere. Szerintem az egyik legjobb és legfontosabb dolog, hogy 1976-ban megcsinálták a műemlékek jegyzékét. Később kiadták megyénként meg tájegységenként, de ez a kék kötet egy alapmű. Amíg csináltuk, rengeteget tanult mindenki. Például én korábban sosem jártam Baranya megyében, és most különböző építész kollégákkal többször is. Az volt még jó és fontos, hogy egységben volt a kutatás, a tervezés, a kivitelezés és a felügyelet. Körülbelül negyven évig tartott ez az egység, de utána sajnos teljesen szétzilálódott, napjainkra meg is szűnt. A rendszerváltás után a felügyelet a megyékhez került, és elvileg ugyan van kontroll, gyakorlatilag nem mindig.

kádári kultúrpolitika

Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés.

kádári kultúrpolitika

Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!”   Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.

kádári kultúrpolitika

Nem voltam még alkalmas sem életkorilag, sem tapasztalatilag arra, hogy lássam, micsoda fantasztikus feladat Miskolc. A harmincas éveim elején, közepén voltam, a krisztusi korban, elég jó kis felelősséggel. Minden nap megszülte a maga teendőjét, és csináltam. Számomra így visszatekintve az is érdekes, hogy az a négy különböző terület egységet tudott alkotni. De azért mégiscsak a régészet maradt a szakmám, és az lett a folytatás is. Azért tudhattam megfelelni a miskolci elvárásoknak, mert az egyetemen nagyon jó képzést kaptam, a szaktárgyak mellett tanultam művészettörténetet, és több barátom is volt a kortárs művészek, művészettörténészek között. Akkoriban a kultúrpolitika is támogatta a sokféleséget. Biztos, hogy másnak nem jutott volna eszébe odahívni Ország Lilit a vármúzeumba kiállítani, de én olyan barátokkal és ismerősökkel rendelkeztem, akik természetesnek tartották, hogy Lili munkáit kiállítsuk. S. Nagy Katalin végzett művészettörténész városszociológiai vizsgálatra jött Miskolcra, ő ismerte Lilit, összehozott vele. Én felmértem, hogy ez olyan dolog, ami megvalósítható. A miskolci Déryné utcai épületben egy helyen volt a galéria, a művészklub, a könyvtár, közel a színház, ismertük a színészeket, a rendezőket, a zenészeket. A szimfonikus zenekar, élén Mura Péterrel, a galériában tartotta a próbáit. A város szellemi életének a központjában voltunk. Külfölddel is tartottunk kapcsolatot, elsősorban a lengyelekkel, azokkal a városokkal, amelyekkel Miskolcnak testvérvárosi kapcsolatai voltak, Katowicével például. Tehát sok lengyel művész látogatott Miskolcra, és magyarok is mentek Lengyelországban. Feledy Gyula grafikus Krakkóban tanult, ő is hozta az ismerőseit.

kádári kultúrpolitika

Feledy ismertetett össze Demeter Pista bácsival is. Amikor mi a dili kellős közepén éjjel-nappal készültünk a Diósgyőri Vármúzeum átadására, Feledy egy este megjelent a kis Trabantjával, és azt mondta, hogy elvisz minket egy kis kikapcsolódásra. Négyünket – Ferenczyt, két másik régész kolléganőt és engem – bepakolt az autójába és kivitt Sajószentpéterre, ahol a plébánián pislákolt a fény, és Demeter Pista bácsi nem ornátusban, hanem fürdőköpenyben fogadott bennünket. Kiváló pálinkát kínált, és beszélgettünk. A Demeter-ügy számomra tényleg meghatározónak bizonyult. Nagyon szép, érdekes, izgalmas, de rettenetesen fárasztó volt az a 68-as átadási menet. Ebben az egyik legkedvesebb emlék ez a sajószentpéteri este. Pista bácsi teljes természetességgel fogadott a régi plébániaépületben, amely dugig tele volt könyvekkel és képekkel, amelyeket ő alkotott. Bácsinak hívtuk, de még fiatal volt, ötvennégy éves. 76-ban már meghalt, hatvankét évesen, merthogy égette néhány végén azt a gyertyát, de jól tette. Én nála otthon éreztem magam. Harmincvalahány évesen, fiatal anyaként teljesen egyedül voltam, és Sajószentpéterre bármikor kimehettem a Sajószentpéteri kapuban lévő lakásomból. Pista bácsi is gyakran jött föl hozzám. Azt mondogatta, hogy Miskolcon neki a Szentpéteri kapuban van Európa. Nekem meg Sajószentpéter volt az otthon. Vittem oda boldog-boldogtalant, barátokat, ismerősöket. Mindenről lehetett vele beszélgetni. Ő nemcsak pap volt, hanem nagyon művelt ember, verset írt, festett, és értett a népi gyógyászathoz is, mindenre volt nála orvosság. Feledy azért is vitt oda engem, hogy majd csináljuk kiállítást Pista bácsinak a vármúzeumban vagy a galériában. Hamarosan lett is komoly életmű-kiállítása a galériában. Pista bácsi már fiatalon is nagyon ügyes volt, de a papokat szokták szabályozni, hogy most ezt csinálhatod, azt meg nem. Ő kamaszkorában jól beindult, aztán évtizedekig nem festett, és negyvenhat és fél éves korában – ezt ő jól leírja – az önkifejezés eszközeként újra elkezdett festeni, eléggé jó hatásfokkal. Több kiállítást is rendeztünk neki. Sokakkal alakult ott barátság. Például Haris Lacival, a filmes Gulyás testvérpárral. A kisebbik, Gulyás János Miskolcon járt egyetemre, akkor ismerte meg Pista bácsit. Gyula járt művészettörténet szakra, őt ismertem az egyetemről, János pedig operatőrséget tanult. Ők ketten 68-ban díjnyertes filmet csináltak Pista bácsiról Elnevezték prófétának címmel. A filmet a várban mutatták be. Ország Lili akkor a megtűrt kategóriába tartozott. 1972-ben Németh Lajos nyitotta meg a Labirintus-sorozatát bemutató kiállítást a várban, és jó kritikák jelentek meg róla. Rendeztünk kiállítást a Nyugat-európai Iskola festőművészeinek a galériában, Kondor Bélának a képtárban, Gerlóczy Sárinak is a galériában, és még többeknek. Elfogadták őket, vagy inkább nem ellenezték. A helyi művészek is kiállíthattak, a grafikai biennálék pedig már jó pár évvel korábban elindultak. Németh Lajosnak kifejezetten hálás lehetek, mert ő nagyon felpártolta az ügyet. Ő képviselte a modern szemléletet. A helyiek közül akkor volt virágkorában Feledy Gyula, Seres János, Csabai Kálmán, Kunt Ernő, az öreg Kunt, aki nagyon karakteres fickó volt mind emberileg, mind művészileg. Aztán az építészek. Sok Ybl-díjas építész élt ott. Nagy Zoltán, a Horváth házaspár, Horváth István, aki a megyei könyvtárt építette. És kialakult egy fiatal értelmiségi, művészkedvelő társaság is. Akkor valóban beindult egy szellemi pezsgés Miskolcon.

kádári kultúrpolitika

Közben megpróbáltam visszakerülni a Műemlékvédelmi Felügyelőségre is, de az az ajtó bezáródott. Egyszer Éri István felesége, Éri Gyöngyi – aki a diósgyőri ügyeket is jól ismerte – szólt, hogy megalapították a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ nevezetű intézményt, amely egy köztes szerv a minisztérium és a múzeumok között. Tulajdonképpen a múzeumi középkáderek képzésére hozták létre, mindannak a pótlására, ami addig hiányzott a múzeumi területről, mint például a restaurátorképzés. Aki ügyes volt, bütykölgetett, belőle lett a restaurátor. Nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközileg is téma volt, hogy a restaurátorok főiskolai végzettséggel rendelkező szakemberek legyenek. Azóta már van nemzetközi szervezetük is. Akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán csak festő-restaurátorokat képeztek, tárgyrestaurátorokat nem, pedig a fém, a fa, a textil nagyon jelentős területe a múzeumi szférának. Az MRMK-nak tehát a restaurátorképzés megszervezése volt az egyik fő feladata, és hozzá restaurátorműhelyek kialakítása. A másik a módszertan, például fotósok, közgyűjteményi kezelők, kiállítás-rendezők képzése. Az én dolgom volt a tanterv összeállítása a középkáderek szakmai képzéséhez. Múzeumi kiadványok is tartoztak hozzánk, például a Múzeumi Közlemények, és nemzetközi szemináriumok szervezése is. A múzeumok korábban nem láttak el közművelődési feladatokat, csak a gyűjtés, az őrzés és a bemutatás tartozott a feladataik közé. Közvetlenebb kapcsolatot csak ekkortájt kezdtek kialakítani a látogatókkal. A múzeumok vegyesen fogadták a tevékenységünket. A vidékiek jobban örültek neki, mint a fővárosiak, hiszen nekik a továbbképzések nagy segítséget jelentettek.

kádári kultúrpolitika

Nagyon érdekes dolog volt a Tájak – Korok – Múzeumok program, amelynek a gazdája lett az MRMK, de a kitalálója, a kezdeményezője nem mi voltunk, hanem Zákonyi Ferenc Veszprém megyei „idegenforgalmász”, akivel Éri jól együttműködött a veszprémi korszakában, és a helyi kezdeményezést később sikerült beemelni az MRMK profiljába. A lényege az volt, hogy az ország különböző tájairól és múzeumairól jelenjenek meg rövid, tömör kiadványok magyar és idegen nyelven. A program mozgalommá nőtt, klubok szerveződtek, pecséteket lehetett gyűjteni a múzeumlátogatáskor, és ha elértek egy bizonyos mennyiséget, jutalmat kaptak.