Pákh Tibor 1924. augusztus 11-én Komáromban született, középosztálybeli családban. Édesapja ügyvéd és mezőgazdász, illetve a Független Kisgazdapárt megyei elnöke, többször képviselőjelöltje volt, édesanyja zongoraművész. 1942-ben, szülővárosában érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Egyetemi tanulmányait 1944-ben meg kellett szakítania, mert behívták katonának. 1945-ben Ausztriában szovjet fogságba esett, a Szovjetunióba hurcolták, és csak 1948 őszén térhetett vissza Magyarországra. 1949-ben jogi doktori oklevelet szerzett, nemzetközi jogi pályára készült, de csak műszaki fordítóként tudott elhelyezkedni (orosz, angol és francia nyelvből fordított). 1950-től a Csepel Autógyár könyvtárában volt fordító. 1954-ben megnősült. 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűzben megsebesült, november közepéig kórházban ápolták. 1957-ben munkahelyén megtagadta a magyar kérdés ENSZ-beli tárgyalása ellen a Kádár-kormány szervezte tiltakozó nyilatkozat aláírását, emiatt elbocsátották. Ezt követően az Erőmű Tervező Vállalatnál, majd a Műszaki Fordító Irodában tudott elhelyezkedni, szintén fordítóként. 1960-ban ellenforradalmi tevékenység vádjával – politikai tanulmányok írásáért – letartóztatták. 1961-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd büntetését tizenöt évre mérsékelték. A börtönben 1966-tól több alkalommal éhségsztrájkot folytatott, részint, hogy ügyét polgári bíróság tárgyalja újra, részint tiltakozásul az elítélteket sújtó jogsérelmek ellen. A börtönkórházban elektro- és inzulinsokkal, továbbá gyógyszeres kezeléssel próbálták elérni, hogy a sztrájkot abbahagyja. 1971-ben polgári elmegyógyintézetben elmebeteggé nyilvánították, szabadlábra, de ugyanakkor rendőri felügyelet alá helyezték. Munkavállalását mindvégig akadályozták, megbízásos fordításokból élt. A nyolcvanas években rendszeresen részt vett ellenzéki megmozdulásokon, és hirdette meggyőződését – emiatt többször letartóztatták. Nyilvánosan követelte Mindszenty József hercegprímás rehabilitációját, a szovjet csapatok távozását az országból, és mindvégig küzdött a jogtalanságok ellen. 1980 tavaszán a lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva éhségsztrájkolt a Podkowa Lesna-i templomban. 1981 októberében útlevele jogtalan elkobzása ellen tiltakozott éhségsztrájkkal; ekkor beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. A kórházban kényszergyógykezelésben részesítették. Számos magyar értelmiségi és több nemzetközi szervezet tiltakozott Pákh Tibor embertelen és életveszélyes „kezelése” ellen, így végül kiengedték az elmegyógyintézetből. A Kádár-rendszerben az ellenzék legendás alakja volt, bár egyik tömörüléshez sem csatlakozott.
1993-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a Magyar Pszichiátriai Intézet által létrehozott ad hoc bizottság rehabilitálta: hivatalosan is megállapították, hogy nem elmebeteg. 1992-ben New York állam Nassau megyei jogászkamarája tiszteletbeli taggá választotta, 1994-ben Podkowa Lesna városának díszpolgára lett. 2013-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
Felesége, Edit 2014-ben elhunyt.
Ketten voltunk testvérek, a bátyám másfél évvel idősebb nálam. Ő 1923 januárjában született, jelenleg Svédországban él. Neki vannak leszármazottai, fiai és unokái. Én viszont már magam után nem tudhatok senkit se. 1954-ben nősültem, és a fiam éppen akkor született, amikor az elsőfokú tárgyalásom volt, és csak tíz napot élt. Amikor 1971 végén kiengedtek, akkor már sajnos idősek voltunk ahhoz, hogy szaporodjunk.
Valamikor 1945 júniusában vagoníroztak be bennünket azzal, hogy hazahoznak, és majd itt az elbocsátó lágerből engednek el bennünket, miután hatalmas listákat állítottak össze rólunk.
Ahogy én erről nagyjából értesültem, a moszkvai birodalom a második világháború után körülbelül hatszázezer magyar életéért felelős. Ez a hatszázezer magyar adódik körülbelül kétszázezer olyan hadifogolyból, akiket még a háború alatt fogtak el. Adódik kétszázezer olyan magyar katonából, tehát egyenruhás alakulatból, akiket már a második világháború befejezése után szállítottak ki saját hazájukból, teljesen törvénytelenül és mindenféle nemzetközi egyezményt megszegő módon. És adódik még körülbelül kétszázezer olyan személyből, akik még csak katonák sem voltak, hanem akiket összegyűjtöttek, elhurcoltak, sőt vagy százezret még különböző bírósági ítéletnek is alávetettek. Tehát összesen körülbelül hatszázezer olyan magyar állampolgárt számolok én össze, akikért Moszkva felelős, és akikért Moszkvának az érvényes, hatályos nemzetközi egyezmények értelmében is el kell számolnia. Ugyanis az 1949. évi III. és IV. genfi egyezmény az ilyenfajta károkozásokért el nem évülő kártérítést ír elő a kárt okozó részére. Tehát ezek el nem évülő kártérítési igények Moszkvával szemben. Az, hogy bennünket a második világháború után, a fegyverletétel feltételeivel is ellenkező módon kihurcoltak, kényszermunkatáborokban dolgoztattak, módszeresen pusztítottak, minden emberiességet megtagadó módon igénybe vettek. Nekünk ezekért a moszkvai birodalomtól jóvátételt kell követelnünk. Ezek el nem évülő jóvátételi igényeink.
Azt, hogy végre hazajöhetünk, senki nem közölte velünk. Ilyen értesítések ott nem voltak szokásosak. Ott intézkedni szoktak, úgyhogy a davaj szó mindenre vonatkozott. Névsor-összeállítás, meg minden, és akkor fölsorakozni ötösével és be a vagonba. Nagy előzményei ennek nem voltak. Inkább csak tragikus jelenségek voltak közben: amikor mentünk ki ötösével, még akkor is kiszólítottak egyeseket ostoba megfontolások alapján. Volt olyan fogolytársam, aki, amikor az első lágerbeli listára vették, a katonai fegyverneme határvadász volt. Ez a határvadász a magyar honvédségnél elfogadott fegyvernem volt, és hát a németeknek volt egy olyan, hogy feldjager. Tehát a magyar–német tolmács a határvadászra feltehetően a feldjagert használta, a német–orosz tolmács pedig már zsandárt mondott, úgyhogy a szerencsétlen fogolytársunkat kiemelték a sorból, mert a nyilvántartási lapra azt írták be, hogy zsandár – tehát csendőr. Tucat számra emeltek ki embereket, akiket nem hoztak haza. Később aztán bírósági eljárásokat is folytattak ellenük az oroszok. Különböző koholt vádak alapján elítélték őket, hogy igazolják magukat. Tudniillik ezeknek az ítéleteknek a zöme önigazolás, hogy a létezésüket biztosítsák, hogy szükség van rájuk.
Fölköltöztem albérletbe Budapestre. A bátyám és az édesapám lent maradt. A bátyám, mint említettem, egy évvel korábban, 47-ben jött haza. Miután földet, mindent elvettek tőle, volt még egy pár lova, és így fuvarozott 1952-ig. Akkor elvették a lovait is, kiagyaltak valami tartozást, aminek az értékében elvették a lovait. Ekkor próbált ő is elhelyezkedni, és a végén őt is a Csepel Autógyárba vették föl. Mégpedig úgy, hogy hosszú ideig járt oda, hogy valami fizikai munkára fölvegyék. Húzódott-halasztódott, és akkor én elmentem a műszaki igazgatóhoz és mondtam neki, hogy ha már én itt dolgozom, akkor egyszerű gépmunkásnak miért ne vehetnék föl a bátyámat. Úgyhogy a végén őt is fölvették átképzősnek, és így lett belőle fogaskerék-marós szakmunkás.
Engem is nehezen vettek föl, hetekig kijártam, és a személyzeti osztály csak nem akart dönteni. A Csepel Autógyár vezérigazgatója abban az időben Bíró Ferencné volt, aki Rákosinak volt a sógornője, ha igaz, mi így tudtuk. Mérnök volt. És a személyzeti osztály vezetője fölvitt hozzá, hogy döntsön ő. Akkor még nem nagyon volt ruhám, úgyhogy lovaglócsizmában mentem. Bevittek hozzá. És mint jól nevelt fiatalember, amikor kezet nyújtott, én kezet csókoltam. És akkor azt mondta, „fel kell venni”.
Apám 1974-ben halt meg. Abban az időben én még csak engedéllyel hagyhattam el Budapest területét. Havonta kértem engedélyt, hogy elutazhassam. Amikor meghalt, Komáromba temettem el.
A csepeli munkaverseny győzteseinek megjutalmazása
Aztán amikor odajött egy magyar orvos, tőle már hallottam, hogy a kórházakból is szedik össze az embereket. Gyorsan hazaszállíttattam magam valamikor november 17-e körül. Hol a feleségem, hol a körzeti orvos égette lápisszal a sebemet.
A tárgyaláson hangsúlyoztam, hogy amiket én írtam, nyilvánosságra hozott könyvekben jelentek meg, teljesen nyilvánosan. Csak azt tudták rám mondani, hogy az oroszokat elmarasztaltam, meg hogy megsebesültem. És azt, hogy nem írtam alá az ENSZ-es ívet. Úgy állították be, hogy föllázítottam a munkatársaimat, hogy ne írják alá. Na mindegy, büszke vagyok rá, hogy az országban volt egy olyan csoport, amelyik testületileg nem írta alá. Ez a műszaki könyvtár volt a Csepel Autógyárban. Voltunk öten fordítók, két gépíró, a könyvtáros és a könyvtárvezető.
Mikor ez a beadványom zajlott, akkor minden előzetes kérelem nélkül egyszer csak azt mondták, hogy elvisznek a tököli rabkórházba kivizsgálásra. Én nem mondtam, hogy beteg vagyok. Beraktak a rabónak nevezett, személyszállításra kialakított teherautóba, és mellém ültették egy fogolytársamat, akit én korábban nem ismertem. És miközben ott beszéltünk, ő elmondta, hogy éhségsztrájkot kezdett, mert letagadták. Pásztor Gézának hívják. Ő később jó fogolytársam volt. Zárkatársam is volt, amikor egyszer elkülönítés után néhány hétre a suszterájnak nevezett cipészműhelybe osztottak be munkára. Ócska bakancsoknak kellett levágni a talpát.
Földes Péterrel kétszer voltam együtt. Először a vizsgálati osztályon egy darabig, és utána a fokozati zárka idején egy darabig. Rendes, jó fogolytárs volt, igazán csak jót tudok mondani róla. Őt is harmadolással engedték szabadon, ha jól emlékszem. Tizenhárom évet kapott valami egészen fölháborító dolog miatt, mert hisz semmi mást nem tett, mint hogy a szabadságharcunkkal kapcsolatosan tájékoztatást adott külföldre. De hát még sokan maradtak ott 1963 után. Például az előbb említett Pásztor Géza is.
Hogy ki miért maradt tovább, azt nem indokolták. Sok embert engedtek el hűtlenséggel is 1963-ban. Gondolom, megfontolták, kit érdemes elengedni, kit nem. Ezt én nem tudom. Talán valaha majd fény derül rá. Olyasmi is előfordult, hogy egy perben elítélt több személy közül az egyiket elengedték, holott hűtlenséggel került be, a másikat nem. Szerintem valamiféle tudatos elgondolás volt a részükről. De hogy a tudatukat mi mozgatta, azt én nem tudom. Az biztos, hogy megkülönböztetések voltak. Hogy aztán ők milyen alapon csinálták, azt nem tudom. Nem tudom, miért tartották benn azokat a fiatalokat, akik végül is egyáltalán nem lettek volna veszélyesek rájuk nézve, mert hisz nem lehet azt mondani, hogy meggyőződéses ellenségei lettek volna a hazai viszonyoknak. Én meggyőződéses ellensége voltam mindig a hazánkra rátelepedő megszálló birodalomnak, az önrendelkezési jogunkért, alapvető demokratikus jogainkért mindig is harcoltam, mert ellentétben azzal a szemlélettel, hogy Magyarországnak nem voltak demokratikus hagyományai, én nagyon is meg voltam győződve róla, hogy nekünk igenis nagyon is szép demokratikus hagyományaink voltak.
Úgy is volt például, hogy amikor vittek sokkolni, akkor behívták a börtönbeli papot. Azt akarták, hogy ő magyarázza meg nekem, hogy az éhségsztrájk élet elleni bűn. De amikor mondtam neki, hogy „Atyám, én készséggel gyónok négyszemközt, de ez nem öngyilkossági szándék, hanem a legelemibb emberi jogok legdurvább megsértése elleni tiltakozás módja”, akkor tudomásul vette ezt, és nem erőltette a dolgot. Teljesen nyugodt volt a lelkiismeretem.
Voltak a megfigyelőben politikai dolog miatt zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítéltek, de olyan valaki, aki börtönös volt, és ott tartották éveken keresztül, olyan nem volt. Ez egy teljesen egyedi eset volt. Meg kell, hogy mondjam, nagyon szomorúan tapasztaltam egy igen fura jelenséget a szabadulásom után. Tudniillik kaptam egy levelezőlapot egy angol úrtól, aki gratulált ahhoz, hogy kiszabadultam, és írta, ha kíváncsi vagyok, hogy ők mi mindent tettek az én ügyemben, akkor készséggel tájékoztatnak. Kiderült, hogy az ő csoportjuk – ez az Amnesty International nevű intézménynek egy csoportja – három lelkiismereti foglyot adoptált. Az egyik börtönbéli szolgálatmegtagadó volt Spanyolországban, Franco uralma idején. A másik egy dél-afrikai néger, az apartheid ellen harcoló néger volt, a harmadik pedig a Kádár-rendszerben fogva tartott jómagam. Az Amnesty International nagyon meg volt sértődve rám, ahogy írta nekem az angol úr. Levelezést, személyi kapcsolatokat tartottak fönn, meglátogatták a – horribile dictu – Franco-börtönben ülő szolgálatmegtagadót, a dél-afrikai apartheidest. Ehhez képest én, aki az általuk liberálisnak tartott Kádár-rendszer börtönében voltam, én még csak nem is válaszoltam nekik arra a sok száz levelükre, amit nekem küldtek a börtönbe. Meg kell vallanom, én azt sem tudtam, hogy az Amnesty International a világon van. És amikor egyáltalán értesültem róla, hogy egy ilyen szervezet működik, és az én szabadulásomért ilyen nagy erőfeszítéseket tett, akkor próbáltam megtudni, mi az az Amnesty International. A végén a parlamenti könyvtárban találtam egy International Who is Who-t, ahol megtaláltam, hogy létezik egy ilyen szervezet, amely adoptál politikai foglyokat. Úgyhogy ebből meg lehet állapítani, hogy a moszkvai leninizmus uralma alatt tartott országok képmutató, félrevezető módszerei mennyivel hatásosabbak minden más diktatúráénál. Amikor megtudtam, hogy közbenjártak az ügyemben, természetesen megköszöntem, és próbáltam is kifejezni, hogy mennyire nagyra becsülöm az ő tevékenységüket. De hát ez már nem változtat azon a tényen, hogy udvariatlannak tartottak, hogy még csak nem is válaszoltam a börtönbe küldött levelekre.
Podkowa Lesna tulajdonképpen a lengyel ellenállás és a lengyel–magyar közös ellenállás fészke. Amikor ott voltam, értesültem a lengyelektől, hogy ők mennyire nagyra becsülnek bennünket, ők mennyire 56 szellemében akarnak eljárni. És hihetetlen érdeklődéssel volt mindegyik irányzat 56 és a magyarországi események iránt. Közben személyes beszélgetések során azt is megtudtam tőlük, hogy a magyar huszárok a második világháború alatt mennyire a lengyelek védelmére keltek, és meg is mutatták azokat a huszársírokat, amelyeket azóta is rendszeresen gondoznak. És amikor 1994 tavaszán Podkowa Lesna engem díszpolgárává választott, akkor vittem is egy ilyen babérkoszorút a sárvári Huszár Múzeum baráti körének a nevében ezekre a sírokra. Egyébként Podkowa Lesna arról is nevezetes, hogy 1986-ban kommunista országban ott volt először nyilvános 56-os emléktábla-leleplezés.
A Kádár-rendszer tulajdonképpen a legsötétebb és legvisszataszítóbb valami volt, a képmutatás és a hazugság olyan erőteljesen dominált minden megnyilatkozásukban, a közvéleményt próbálták félrevezetni. Sokan azt mondják, hogy a 63-as amnesztia után kialakult itt egy konszenzus, meg belenyugvás, meg gulyáskommunizmus. Meg hogy jólétet teremtett Kádár, hogy kifogja a szelet a vitorlából. Nem teremtett jólétet Kádár! Ez ostobaság. Lehet, hogy voltak, akik jól éltek és azok most is jól élnek, de a nép maga az nem élt olyan jól a Kádár-rendszerben. És az eladósodásunk pedig főképpen nem azért van, mert a magyar nép ette föl a jövőjét, hanem azért van, mert a moszkvai birodalom kényszerített erre bennünket. Mert akár a keletnémeteket, akár a cseheket nézzük, az átlagember életszínvonala mind a két országban jobb volt, mint a magyar átlagemberé. Ami itt plusz lehetőség volt, az az, hogy később esetleg utazhattunk. Ez az egyedüli.
Az Úristen különös kegyelméből olyan környezetben nőttem föl és úgy fejlődtem, hogy megszoktam a toleranciát és elfogadom más emberek álláspontját. Persze főképpen akkor, ha az a saját álláspontjuk, és nem pedig valami kényszer hatására kialakult álláspont. Az igazságot persze megpróbálom elérni, keményen is, ha kell. De ha valaki megátalkodott az igazságtalanságban, nem az én feladatom ennek megváltoztatása.
Nagy Bálint 1949. május 24-én született Szegeden. Édesapja, Nagy István 1947–1953 között (1949-ig a Nemzeti Parasztpárt tagjaként) Csongrád megye országgyűlési képviselője volt. 1950-től Szeged tanácselnök-helyettese, majd a mezőgazdasági osztály vezetője, 1957-től a Hazafias Népfront szegedi titkára volt. 1963-ban megválasztották a Szentmihályi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnökévé. Édesanyja, Diósszilágyi Éva egy makói nagypolgári családban született, középiskolai tanárnak tanult, első férje Erdei Ferenc volt.
Bálint a középiskola elvégzése után Debrecenben, majd Budapesten tanult felsőfokú építőipari technikumban; 1976-ban az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Építőipari Karán végzett. 1972-től az IPARTERV munkatársa, 1977-ben a LAKÓTERV-ben Virág Csaba mellett dolgozott, akit máig mesterének tekint, egy évvel később pedig Schneller István munkatársa lett a VÁTI-ban. 1979-ben ellenzéki tevékenysége miatt szerződését nem hosszabbították meg. Az elkövetkező csaknem tíz évben ácsként dolgozott. Építészeti tevékenységére erős szociális érzékenység jellemző, tervezői munkájába számos esetben társadalomtudósokat is bevon. Építészeti stílusa sokrétű, tervrajzainak grafikus megoldása és színezése, a hegyes, erősen visszametszett formák, éles szögek alkalmazása és a tér folyamatos megtörése expresszív hatást kelt, épületei pedig – a modern építészet formaelemeinek felhasználása mellett – eklektikus hatásúak.
1980-ban a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapító tagja, 1981–1984 között a Beszélő című szamizdat folyóirat alapító szerkesztője.
1983–1984-ben a Károlyi Mihály Emlékalapítvány ösztöndíjasaként Vence-ben (Franciaország) dolgozott. 1987–1990 között az Atlantic Research and Publications meghívására az USA-ban ösztöndíjas. 1991-ben saját építészirodát alapított (N&n – Nagy Bálint és tsa). 2001-ben létrehozta az N&n Galériát. 2009 óta a Fuga Budapesti Építészeti Központ vezetője. 2002-ben Ybl Miklós-díjjal, 2021-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát. Hét gyermek édesapja. 2022. február 4-én meghalt.
A lakás – anyámtól tudom – a nagymamának az ízlését dicséri, tehát a nagypapa ezt valószínűleg csak finanszírozta. Egy akkori úrinő otthonosan mozgott a társaságban, és ezeket a dolgokat kötelességszerűen tudták. És nyilván jó ízlése is volt.
Most egy kicsit előreszaladok a történetemben, mert ez egy érdekes dolog: nem voltam jó tanuló, nem érdekelt a tanulás. És nyolcadikban már akkor is be kellett írni egy második középiskolát. És én az Építőipari Technikum mellett az erdészetit írtam be. És ahogy öregszem, egyre jobban azt gondolom, hogy az sokkal jobban nekem való lett volna. Nem az erdő vonzana, mert a természet nem nagyon érdekel. De az, hogy egyedül lenni és nem függeni, és nem kapcsolatot tartani, és senkivel nem kommunikálni: az nagyon tetszene nekem. Én tökéletesen tudtam egyedül lenni, száz ember között is. Tehát az adyligeti nagy életekben is. Hiába volt ott akárhány ember, én úgy be tudtam ott zárkózni, mintha senki nem lett volna körülöttem, és teljesen ki tudtam magam kapcsolni a társasági életből.
Az egyik fiúval ma is napi kapcsolatban vagyok. Ő Koszorú Lajos, vele nagyon sokáig együtt éltünk, Adyligetet együtt csináltuk. És most is kapcsolatban vagyok vele, a FUGÁ-ban például ő lesz az első kiállító. Nagy szakmai karriert futott be. A másik Tihanyi Laci, ő elvégezte az egyetemet, építőmérnök lett, és rögtön utána disszidált Ausztráliába, és azóta nem tudunk róla semmit. A harmadik Mari Péter. Ő és Tihanyi kajakoztak. Mari pedig helyi építész lett, a debreceni főiskolára még együtt jártunk, egy szobában laktunk. És aztán ő visszament Szegedre. Az osztálytalálkozókon szoktunk találkozni. Az osztály legnagyobb része megmaradt építőipari középkádernek. Ugyanabban a városban vagy faluban lakik, ahol eredetileg. Lehetőleg még ugyanannál a cégnél is dolgozik, csak azt azóta már nyolcadik néven hívják, meg nyolcadik vállalkozási formában létezik. És rettenetesen öregek. A negyvenéves találkozó úgy zajlott, hogy mindenki arról beszélt, hogy még van egy gyerek, akinek még nem építettem meg a házat, pedig már nagyon szeretném abbahagyni. És semmi nem is történt velük egész életükben. Megnősültek, lehetőleg az első évfolyamtársat elvették, aztán vagy elváltak, vagy nem. És a gyerekeik huszon–harminc évesek, és a zömük diplomás. Tehát az, hogy én ott voltam egy ötéves gyerekkel, az nagyon más volt… Mindig úgy van, hogy középiskolás szinten az ambíciók még szinte azonosak, vagy legalábbis nagyon kicsi az eltérés. Egy-két gyerektől eltekintve, azonos volt mindenkinek a vágya, a jövőképe. És ehhez képest az eredményben meg nagyon nagy a kontraszt.
Elmentem albérletbe, és tök véletlenül a debreceni színház ügyelőjéhez kerültem albérletbe. Nyilván nem éreztem jól magam a bőrömben, depressziós voltam, és állandóan aludtam. Egyszer elkapott a házigazda, hogy nem kéne-e valamit kezdenem magammal? És elvitt a debreceni színházba dolgozni, színházi díszítőnek. Az is nagyon jó korszak volt.
Pestre meg úgy kerültem föl, hogy azok akiknél Debrecenben laktam, ugyanakkor költöztek föl Pestre, úgyhogy hoztak magukkal. A cselédszoba ugyanúgy megmaradt nekem, tehát kvázi családtagnak tekintettek. Artner Árpád, aki a debreceni színháznak volt a főügyelője, aztán a Madách Színházba került főügyelőnek. Az ő segítségével kerültem előbb a debreceni színházba, és aztán Pesten is, meg a Filmgyárba jártam díszítőként dolgozni, jövedelem-kiegészítésként. Egy év után aztán, 1972-ben bekerültem az Ipartervbe, ami annak a kornak a legelitebb tervezőirodája volt.
Tehát tíz hónap után otthagytam a felsőfokú technikum tanszékét, és elkerültem az IPARTERV-be. Ami egy elit, de egy hatalmas, ezerfős tervezőiroda volt. Két helyen volt. A Deák Ferenc utca és Petőfi Sándor utca sarkán volt a központ, a Türr István és Váci utca sarkán pedig a C iroda, ahova én kerültem. Ami nem volt egy jó hely. Pontosabban: ott nem voltak fontos arcok. Volt egy osztályvezető, aki az akkori énemnek sem volt egy fontos figura. Azóta már jobban becsülöm azt a teljesítményt, amit ő akkor csinált, de fiatalemberként azt a fajta sematikus modernizmust nem nagyon díjaztam. És a közvetlen főnökeim sem voltak nagy építészek. Viszont nagyon jó sorom volt: ugyan nem tudta senki, hogy jó építész vagyok-e, de hogy jó munkaerő vagyok, azt mindenki tudta. És ezért nagyon-nagyon jó munkákhoz kerültem közel. A munkabírásom gyakorlatilag korlátlan volt, másrészt pedig iszonyatosan tudtam koncentrálni a föladatra. Azóta is bosszankodom, ha egy-egy folyamatban lévő munkánál rákérdeztem valamire a fiatalabb kollégánál, és azt mondják: nem tudják. Én meg egy tízezer négyzetméteres háznak az összes kottáját meg minden adatát tudtam fejből, mert valahogy azt gondoltam, hogy ez a minimum. Amúgy ez egy elég konfliktusos helyzet volt, amit persze én szítottam is, minden energiámmal. Például az egyik pénteki napon az osztályvezető behívott, hogy kellene neki segíteni, mert egy tervpályázaton indul. Mondtam neki, hogy sajnos nem tudok segíteni, mert én is indulok azon a tervpályázaton. Évi tíz pályázaton indultunk együtt, fiatal építészek. Mire ő tartott egy kiselőadást: ezt úgy kell csinálni, hogy először be kell szállni azokhoz, akik tudják, hogyan kell csinálni. Erre az volt a válaszom, hogy akárhogy körülnézek, nem látok olyat, akihez érdemes lenne beszállni. És hát ez meghatározta a mi viszonyunkat. Meg mezítláb jártam dolgozni, szandál nélkül. Télen meg vastag bőrcsizmában. Szóval, amit ki lehetett ostoba polgárpukkasztást találni, arra én mindegyikre vevő voltam. Ezt a mezítlábast is mindig túljátszottam: megálltam a küszöbön és megtörültem a lábam, mielőtt beléptem. De ettől függetlenül az IPARTERV jó hely volt. Az első munka, azt hiszem, amihez odakerültem, a Csepeli Szabadkikötőben egy csarnok volt. Már a vége felé járt a munka. 72-t írtunk, maximum 73-at. A csarnok oldalában sorban sok-sok kapu a kamionpakoláshoz. És azokra föl lehetett festeni két méter átmérőjű köröket, és abba beleírni a kapuszámot. És ez egy iszonyú nagy apróság volt. Vagy volt a BKV-nak az Örs vezér téri végállomáson egy négyzet alaprajzú épülete, négy saroklépcsőházzal és szabadlépcsőkkel, tűzlépcsőkkel. Én terveztem a tűzlépcsőket, és az tiszta Amerika volt!
A homlokzaton szabadlépcsők mennek le! Ezeket borzasztóan élveztem. És ott rengeteget lehetett tanulni, mert élesben kellett menni művezetni. A harmadik ház is nagyon érdekes volt: a Bőrdíszmű Szövetkezetnek csináltunk egy műhely- meg irodaházat a Frangepán utcában. Nem voltak ezek nagy művek, és mire megvalósultak, addigra még jobban lekoptak, de azért ezek mind-mind érdekes dolgok voltak. Meg az IPARTERV könyvtárában voltak külföldi folyóiratok, amiket el lehetett kérni. Szóval nagyon sok mindent lehetett tanulni. És mellette indultunk évi nyolc, tíz, tizenkét országos pályázaton. Iszonyatos mennyiségűt melóztunk.
A legnagyobb poén, amit csináltunk, és amit nagyon szerettem, és mint mű is nagyon jó: csináltunk egy vállalati gyereknapot. Rajzverseny meg minden, ahogy kell. Csináltunk ezer lufiból egy álmennyezetet a nagyterembe, ami még mindig nem poén. Hanem amikor befejeződött a program, akkor elvágtuk, és leszállt a gyerekekre, akik hát eksztázisban voltak ettől a dologtól. És halvány gőzöm sincs, hogy honnan, de szereztünk egy meteorológiai lufit, az volt az első díj. Egy hatalmas luftballon, ami gázzal volt fölfújva, úgyhogy szegény gyerek, ahogy kilépett az IPARTERV-ből, kicsúszott a kezéből és elszállt a luftballon.
Nyilván a nonkonformizmusomból adódóan – semmiféle egyéb oka ennek nem volt – elkezdődött valami konfliktus a vállalati párttitkár és köztem. A pasas a fejébe vette, hogy engem kicsinál. Úgyhogy egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültem, egész addig elment a dolog, hogy áthelyeztek egy másik irodába, statikusokhoz, rajzolónak vagy szerkesztőnek, ami, hát nem az én szakmám, nyilvánvalóan retorzió volt. De mondom, nem tudom fölidézni, mi volt a konfliktus oka, azon túl, hogy nem nagyon bírtam a pofáját – de ez azért önmagában nem ok.
Volt egy belső pályázat az IPARTERV-en belül – ez volt, mondjuk, 74-ben –, és aki megnyeri, az megkapja a munkát, tervezéssel. Rettenetesen meg akartam nyerni, azt gondoltam, ez az egyetlen lehetőség van arra, hogy munkához jussak. Úgyhogy csináltam három alternatívát – mondom, a végtelenségig terhelhető voltam, szóval bárhány órát tudtam egyfolytában dolgozni –, és megpróbáltam, amit soha életemben máskor nem, ipartervesebb lenni az iparterves architektúránál. És nyertem is egy harmadik díjat, meg egy kiemelt megvételt, meg egy megvételt. Tehát mind a három tervet díjazták. De annyira nem tudtam konvencionális, vagy kommersz, vagy iparterves architektúra lenni, hogy meg is nyerjem a pályázatot. Úgyhogy egyik se valósult meg. És soha többet nem is csináltam olyat, hogy megpróbáltam megfelelni valamiféle elvárásnak. Itt azt gondoltam, hogy hátha át lehet törni ezt a korlátot. És aztán ott volt a konfliktus a párttitkárral…
Sok olyan van az életemben, amelyek később kerülnek a helyükre. Írtunk 86-ot, 87-et: Mezei Árpáddal beszélgetek Amerikában, és mesélem neki ezt az egész világot, hogy én ezt a fizikai munkát egy szükséges vagy elkerülhetetlen rossz dolognak tartottam. Merthogy azt gondoltam, hogy az én építészi karrierem szempontjából mennyivel jobb lenne, ha könyvtárban ülnék vagy rajzolnék, azzal foglalkoznék, ami. És hogy került ez a dolog a helyére? Azt mondja Mezei Árpád: „Bálint, soha nem tervezett volna olyan házakat, amilyeneket tervezett, hogyha nem épített volna házakat, és nem tudná pontosan, hogy mit hogyan lehet megvalósítani”. Tehát eltelt tizenév, és akkor egy mester mond egy mondatot, és akkor helyére kerül a dolog. Én szerettem ezt a munkát, meg a hozzá tartozó életformát is, meg a kaland részét is, meg az adrenalin-növelő részét is, mert végig ott állt az URH-s autó az utcán, amíg mi dolgoztunk. Ez a dolog egyik része. És ez tökéletesen függetlenül működik attól, hogy azért közben érzékeltem, hogy hogy mennek előre az én kortársaim a szamárlétrán. Amit nem akartam volna úgy megfordítani, hogy „de kár, hogy én nem ülök ott az irodában”, hanem, hogy milyen más lenne az élet, ha… És akkor jön egy ilyen okos ember, aki ezt messziről átlátja, és azt mondja, hogy „de hát ez nem így van, mert a dolgok nem így működnek”.
Petrivel való megismerkedésemhez két dolog kapcsolódik. Gyuriról mindig mindenki azt gondolta, hogy rögtön meg fog halni. Nekem 79-ben vagy 80-ban azt mondták, hogy gyorsan ismerkedj meg Petrivel, mert mindjárt meg fog halni, nincs sok hátra. A másik történet pedig, hogy volt egy gyűjtés Gyuri számára, minden hónapban kapott egy csekken pénzt, amit Kenediék szedtek össze, pár száz forintokból. Megismerkedésünkkor is éppen nagyon szüksége volt pénzre. Úgyhogy először ezért találkoztam vele a Pozsonyi úton egy presszóban. Adtam neki pénzt, és egy hét múlva Adyligeten laktak. Szóval ez egy pillanat alatt történt. Sose költöztek ki, mert mindig megmaradt az Eötvös utcai lakás, de volt olyan, hogy egy évig ott voltak, és legfeljebb egy hónapban egyszer elmentek megnézni a postát. Öt éven keresztül ott laktak, tulajdonképpen még kicsit azután is, hogy én elmentem Amerikába. Aztán amikor Gyuri otthagyta Mayát, és Pap Marival költözött össze, akkor költözött el végleg. Tehát rengeteg dolgot írt ott, meg ott készült Dániel Feri filmje is. Sok minden kötötte oda. És az nagyon jó világ volt vele együtt. Gyuri a legokosabb emberek közé tartozik, akiket valaha ismertem, és iszonyú jól értettük egymást. Előolvasott nekem. Mindent olvasott, és szólt nekem, hogy Bálint, ezt olvasd el, meg ezt olvasd el, meg ezt olvasd el! A többivel nem kell foglalkozni. Én csak azokat olvastam el, ami fontos volt, meg amit tudni kellett, meg amit érdemes volt. És utána mindjárt meg is lehetett beszélni. Ez hihetetlen jó dolog volt. Sose lesz ilyen barátom, mint ő volt. Jókat főzött, jókat ettünk, jókat ittunk, jókat piáltunk, szóval nagyon jó élet volt. Adyligeten először is volt egy nagy szakácsverseny. A társaságban volt négy nagy szakács: Sáska Géza, Buda Géza, Sulyok Miklós meg Petri. És négy egymást követő héten ők főztek. Huszonvalahányan voltunk, több asztalt kellett összerakni. Volt zsűri meg volt közönségdíj. Megvannak a szavazólapok, nemsokára ki lesznek állítva. És nyolcfogásos vacsorát főztek. Varázslatos dolog volt az egész. Igazi vérre menő harc volt. Komoly indulatokat szabadított föl, utána hetekig meg voltak sértődve, akik nem nyertek. Kornis Mityu volt a zsűri elnöke. Fantasztikus bírálati jelentést írt, amit fölolvasott. A zsűriben még benne volt Kata, Bence Gyuri, meg még ketten, a többiekre nem emlékszem. És aztán volt egy kis szakácsverseny: a pörköltverseny, az volt mindennek a teteje. Ott pedig hárman főztek: Buda meg Petri (másik kettő a zsűriben volt) és a négyük által laikusnak tartott Murányi Sándor volt a harmadik szakács. És ő nyerte meg! Nemcsak a zsűri díját, hanem a közönségdíjat is! És ez hónapokig beszédtéma volt. Petrivel ez egy iszonyúan fontos együttlét volt. Együtt jártunk a Beszélő szerkesztőségébe. Aztán már én nem jártam, csak ő járt, aztán szép lassan ő is elmaradozott, mert borzasztó nehezen kommunikált egyedül. Még elmenni elment valahova, de hogy hogy kerül haza onnan, az nem volt olyan egyszerű – ha Maya nincs, akkor ő rég nincs.
Mielőtt elmentem Amerikába, Petri egy évig Berlinben volt, onnan nagyon jó leveleket írt. Aztán elmentem Amerikába, ott is volt valamennyi levélváltásunk. Miután hazajöttem, már nem Mayával élt, hanem Pap Marival. De a Maya volt az én házvezetőnőm a Levél utcában, úgyhogy vele nagyon szoros maradt a kapcsolat. De Gyuri is mindennapos vendég volt, tehát Gyuri meg Maya között maradt kapcsolat. Először Maya lett beteg, akkor kijártunk hozzá, mert ő az élete végén kiment Pilisborosjenőre, Sulyokék laktak akkor ott kint, oda bújt el a világ elől. Oda jártunk ki, nagyon sokszor voltam Gyurival kint. Amikor Maya meghalt, akkor pont New Yorkban voltam egy hónapig. Aztán nagyon sokat voltunk együtt Gyurival, ahogy romlott az állapota, úgy egyre többet voltam náluk. És ott voltam azon az éjjelen, amikor meghalt.
Nagyon furcsa ebben a késői viszonyunkban, hogy Gyuri a maga hihetetlen érzékenységével tökéletesen tudta, hogy milyen vagyok. Abban a versben, amit hozzám írt, pontosan leírta azt, hogy én egy egyedül brummogó vagyok. De többet soha nem mondta. Tehát végigasszisztálta a cégalapítást meg mindent, és soha egy árva szóval nem mondta, hogy „figyelj, rosszfele mész! Nem te vagy!” Egy költő a versében sokkal pontosabb, mint egyébként. Sokat foglalkoztat az elmúlt években, miért nem dugta elém a verset később.
Elképesztő volt ez az időszak, mert két hónapon keresztül két-három órákat aludtam. Reggel hétkor keltem, elmentem ácskodni délutánig, ezt csináltam, azt csináltam. És akkor az egész éjszakát végigrajzoltam, majd kezdődött előröl – két hónapon keresztül.
A környezetemben többekről tudtam, hogy megpróbálták beszervezni. De ahogy visszaidézem ezeket a kihallgatásokat, fenyegetés is volt bennük, meg udvarlás is, de a maximum az volt, hogy: „Miért nem mond nekünk igazat?” Mondtam, hogy „mert nem az apukám”. Az ember a szüleinek igazat mond, a kihallgató tisztjeinek nem mond igazat.
Engem teljesen összezavart az Esterházy-könyv, a Javított kiadás. Merthogy az összes korábbi ilyen típusú tudás arra vonatkozott, hogy akiket beszerveztek, azokat a saját környezetükben használták föl. Tehát Tar Sándor jelentett Kenediről. Bódy jelentett Bachmanról, de az, hogy Esterházyt utasították, hogy menjen el a Fradiba, vagy menjen el az Imbiszbe… Ez egészen elképesztő! Hogy olyan mélységig mentek bele valakibe, hogy kiszedték a saját életkörülményeiből. És ő elmegy a Fradiba – ami annyira ütközött a családi értékrenddel –, és elkezd beépülni a szurkolói táborba. A hatalom indokát értem. Az övét nem értem… De lehet, hogy nincs visszaút egy idő után. Nagyon tisztelem és szeretem Esterházyt, és rettenetesen megráz az ő személyes ügye. Merthogy semmiféle gondom nincs, hogy az apám teljesen nyilvánvalóan ügynök volt, vagy lehet, hogy nem így hívták, hogy ügynök, de hát ő maga volt a hatalom. Apám hitt a rendszerben, azt gondolta, hogy ő így cselekszik helyesen.
Van a dolognak egy nagyon szomorú vége: 97-ben terveztem a cannes-i európai ingatlanpiaci vásár budapesti pavilonját. Ki is mentem művezetni a fölépítését. Gondoltam, itt az alkalom, hogy a vence-i házat megmutassam mindenkinek. Kint volt Schneller István, Gyarmathy Kati, meg mások. És megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Hála Istennek, eltévedtek, nem jöttek oda. Én odamentem. Nem vagyok egy sírós típus, de a gyomrom igencsak összeszorult. Merthogy teljesen átépítették. Áll még a ház, de felismerhetetlen. Egy amerikai vette meg a telepet, ő is egy művésztelepet működtet ott, de más szempontok meg más alapok alapján. És a mi igazi kőkemény posztmodern házunk provence-i neogagyi stílusban van átépítve. Először nem ismertem föl. Mentem közelebb, és az volt az érzésem, hogy elé építettek még egy új házat.
Az utolsó egy vagy két hétre kijött Kata Sára lányommal, és együtt jöttünk haza a vonattal, úgy, hogy megálltunk Bázelban meg Zürichben. Rajk pedig Jugoszlávián keresztül jött haza. A demokratikus ellenzéknek volt ez a DE kitűzője. Akkor Magyarországon még nem voltak kitűző-gyártók. Rajk ezt próbálta behozni. De elszedték, elkobozták tőle.
Mielőtt kimentem, csináltam egy nagy kiállítást Adyligeten az addigi életművemből, a félkész lakásban. Volt százvalahány munkám akkor, a mostani majdnem ezerhez képest, tehát nagyon az elején voltam még a szakmának. Ezeket ki akartam vinni magammal, hátha ott lesz valami építészkarrier...
Volt egypár év feszültség, de amikor Ági részben hazaköltözött, és elkezdett dolgozni az SZDSZ-nél, akkor én elkezdtem járni hozzá beszélgetni. Ez a kapcsolat nagyon fontos volt, merthogy ebből származtak munkák is. Az első egy színtiszta kivitelezés volt. Volt neki a countryban egy félkész kerti lakja, amit lakhatóvá tettem. Teljesen szabad kezet kaptam tőle. Volt két tárgya, amikre azt mondta, hogy ezeket tervezzem be, tehát egy picit a vence-i történetre is rímelt, csak hát itt egyedül voltam, és egyedül is építettem meg az egészet, az első kapavágástól az utolsó ecsetvonásig. Ez egy évig tartó meló volt. És utána a New York-i lakását is én csináltam meg, ami viszont már nagy harc volt, mert ott meg mindenbe beleszólt. És mind a két mű nagyon fontos történet is.
Amerikában a fiatal művészeknek és diákoknak lefednek bizonyos szolgáltatásokat. A képzőművészek meg a színészek a vendéglátásban vannak, a filmesek meg a szobafestésben. Engem, azt hiszem, Halász András hozott össze két amerikai filmes lánnyal, akik a szobafestésből éltek, de nem értettek hozzá, én meg értettem hozzá. Gyakorlatilag a munkát én végeztem, ők fölhajtották, hozták az anyagot, tárgyaltak a tulajdonosokkal. Egyrészt nagyon sokat kerestem, mert illegális munkaként kaptam tizenöt dollár órabért, ami akkor rettenetesen sok volt. Kiderült, hogy nagyon gyorsan csinálom, meg értek hozzá. Másrészt olyan amerikai lakásokba jutottam be, ahova valószínűleg soha nem jutottam volna be, hogyha nem festek szobát. Tehát ez is nagyon jó volt. Borzasztóan élveztem.
Amerikáról ennyi. A többi már szakma meg építészet, és azokat nem lehet elmondani. De van, amit érdemes belőle elmondani. Első karácsony. Még nincsen közöttünk az Ágival semmi, csak mindjárt lesz. Ági és Csalog meghívtak, hogy menjek ki a countryba karácsonyozni. És rám borították a karácsonyfát. Iszonyú sok mindent kaptam, kistafíroztak. Én meg nem vettem semmit! És akkor csináltam Áginak egy karkötőt papírból, akkor éjjel, reggelig festettem. És aztán ebből csináltam egy egész sorozatot. Ami számomra egy építészeti kísérlet volt, hogy hogy lehet egy henger külső felületén valamiket megcsinálni. Aztán terveztem a sakk-készletet. Egy éjszaka rajzoltam meg az egészet, és másnap reggel ott volt egy harminckét darabos sakk-készlet. Rettenetesen sok mindent csináltam. Amúgy nem nagyon tudok fiktíven tervezni, de ott tudtam.
Sose merült föl, hogy kint maradok. Soha, egy percig se. Az, hogy akkor jöttem haza, amikor hazajöttem, az egy más történet, magánügy. Ez Ági hirtelen döntése volt, egyik napról a másikra. Három év után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogok olyan szinten beszélni angolul, hogy ott a saját karrieremet befuthassam. Az, hogy eltartott legyek, vagy az, hogy csak fizikai munkából éljek, az nem – de ez inkább már csak utólagos érvgyártás, vagy magyarázatgyártás. És azért is, mert egyszerűen azt gondoltam, hogy én itt vagyok itthon, és nem ott, és nem vagyok amerikai. Imádok ott lenni, mindig mondtam, hogy most már értem az ideiglenesen nálunk állomásozó oroszokat, mert ideiglenesen valahol állomásozni, az a világ legjobb dolga. Nem érdekli az embert, hogy Clinton van, vagy Bush van, vagy ki van, nem érdekelnek az amerikaiak belső konfliktusai, én úgyis csak a legjavát kapom az országnak. Soha nem volt honvágyam. Milliószor van honvágyam oda. Olyannyira, hogy állítólag van egy kizárólag a magyar emigrációnál visszatérő álomfajta, amit én is – pedig nem voltam emigráns – is sokszor álmodtam: hogy hazajövök, és nem lehet visszamenni.
1990 decemberében jöttem haza. Akkor részben depis, amúgy meg nagyon kiegyensúlyozott voltam. A feltöltődés, amit a három év Amerika jelentett, meg amiket ott csináltam – szóval én akkor nagyon magabiztos voltam. Ez a kettő nem mond ellent egymásnak. Más-más rétege, síkja az ember életének az, hogy depressziós, mert kidobta a nő, vagy mert otthagyott egy országot, ahol szeretett élni, és egyébként meg dinamikusan céget alapít. Úgyhogy elindult az élet…
Adyligetről mentem el, és Adyligetre jöttem vissza. Azt gondoltam, hogy az az egy biztos pont van, hogy oda megyek lakni. Akkor már csak Kata lakott ott, meg Sára és Gyuriék. Gyuri igazából addig lakott kinn, amíg Maya volt, amikor Pap Marival költözött össze, akkor már nem lakott ott. És míg én New Yorkban voltam, történt ott egy életformaváltás, és az volt a furcsa, hogy ezt nekem senki nem mondta meg. Elkezdtek állatokkal együtt élni, sok, sok, rengeteg állattal, ami azelőtt nem volt. Mindig volt kutya, meg mindig volt macska – kint. Azt gondolom, hogy ez egy üzenet volt, hogy ne maradjak. Négy nagy testű kutya volt. Tizenhárom macska. Tizensok madár. Itt egy teknős, ott egy halacska. Rémes volt! A hideg kiráz, ha rá gondolok. Két hét után leléptem. Egy építész srácnak volt egy üres lakása, odaköltöztem.
Volt egy nagy munkánk, a Gödöllői Szociális Otthon. Mi terveztük, és már 93-ban elkezdték építeni. Éppen akkor zajlott a közbeszerzési törvény kidolgozása, és a kivitelezést megnyerte egy olyan cég – hogy korrupcióval vagy nem, ezt nem tudom –, amely totál alkalmatlan volt erre. És az első pillanattól kezdve azt kommunikálták, hogy tervezői hiba van az egészben. És a fővárosi közgyűléstől, amely dugig volt ismerősökkel meg barátokkal, még egy telefont se kaptam arról, hogy a megrendelő följelentett a bíróságon, hogy tervezői hiba. A Gödöllői Szociális Otthon megrendelője a főváros volt, Demszky szignálta a följelentést. El se jutott a bírósági tárgyalásig a dolog, mert a műszaki ügyeket egy szakmai előkészítő vizsgálatra küldik el először. És egyetlenegy pontban nem marasztaltak el bennünket! Tehát nem volt ok, amiért a bíróságra lehetett volna menni. De ettől az összes addig elkezdett fővárosi munkát visszavonták tőlünk. És nem rehabilitáltak! Még annyit se mondott soha senki, hogy „bocs, tévedtünk!”
Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nagyon jól csináltam a cégmenedzselést, mert túlságosan szabad kezet adtam a fiataloknak, és nem csináltam elég szoros kontrollt. És abból az időből van egy-két, a nevem alatt kiment munka, amelyik kínos. Ennél szigorúbban kellett volna fogni a történetet. De ez is alkati dolog.
Az első csőd után, már itt a Hajós utcában, nagyon nehezen indult be az üzletmenet, tehát hosszú-hosszú heteken, hónapokon keresztül semmi tennivaló nem volt. És akkor egyszer csak az ölünkbe esett egy hatalmas nagy lehetőség… Akkor kezdték csinálni az idősek otthonait. És egy kanadai befektető keresett meg, és terveztünk neki öt nagy épületet az ország öt különböző termálvizes településén. Emiatt szereltük föl a céget számítógépekkel, mindennel, kölcsönből. És egy fillért nem fizetett ki a pasi. Eltűnt. Iszonyatos volt! Tehát nagyon gyorsan követte az első csődöt egy második, sokkal nagyobb. Mindent próbáltunk, de rossz lépéseket tettünk, mert a kollégáink ugye, azt mondták, hogy vonjuk vissza a számlákat, hogy ne kelljen befizetni az Áfát, ezért visszavontuk a számlákat. És akkor meg már nem volt mit behajtatni! Szóval ez egy nagy csapdahelyzet, az Áfa előzetes befizetése, ami nincs hozzákötve ahhoz, hogy van-e pénzforgalom vagy nincs pénzforgalom. Ezzel simán tönkre lehet menni. Mi is belekerültünk ebbe a helyzetbe. Ez egy év volt körülbelül.
Akkor volt egy kapcsolat egy befektetővel, aki családi házakat rendelt, kettő lett belőle, a harmadik már nem. Szóval rengeteg ajánlati tervet készítettünk mindenfelé. Próbáltunk betörni vagy megmaradni a piacon. Rengeteg tetőtér-beépítés volt. És egy-két munka született, ami nem rossz, de igazán jó munka nem sok. Hozzánk már a kisebb pénzű vagy igénytelenebb megbízók kerültek el. A békásmegyeri templom olyan, amiről azt mondom, hogy rendben van. [Megbékélés Háza, metodista templom, 1993–98.] Aztán jó a Hajós utcai társasház, ami mellettünk van. Akkor a homlokzat-felújítások mindenképpen jók. A családi házak között is van jó, csak azok mind átmentek a kivitelezők meg a befektetők okozta „szövegromláson”. Szóval eléggé egyértelmű volt – már elég régen, csak lehet, hogy később vallottam be magamnak, mint kellett volna –, hogy ebből az a fajta építészkarrier, amit én gondoltam, nem lesz.
Ha a galéria nem lett volna, akkor nem tudom, hogy az elmúlt években mi lett volna, ez tartotta bennem a lelket. Merthogy jöttek a kiállítások. Egy munkát el lehet tolni, lehet nem megcsinálni, vagy oda lehet adni másnak. Bár én munkamániás vagyok, a munka nem tudott volna kihúzni abból a depresszióból. De a galéria – attól, hogy ott meg kellett nyílni a kiállításnak, akkor is, ha akármi történik – nagyon… Ha nem lett volna, ki kellett volna találni.
Volt egy iroda, ami szépen lecsengett, és mivel megváltozott az életformám a gyerekek miatt, aztán nem is forszíroztam. Abban az állapotban voltam, amiből adódott, hogy most főállású apukát játszom, mert most azt kell játszani, és nem pedig irodát, meg irodavezetőt. Azokból a munkákból, amik engem az elmúlt években megtaláltak, azokból nem is kérek. Ha meg találok valami olyat, amit fontosnak tartok, akkor nem fogok nemet mondani, mert fogok találni hozzá munkatársakat, vagy akármit is. Lehet, hogy szervezetileg beviszem egy működő irodába, én csak megcsinálom. Tehát sokféle variáció van rá, de ennek elég kicsi az esélye. És most már azt gondolom, hogy egyre kisebb. Merthogy el is vagyok könyvelve mint galerista, és az egy másik szerep. Annak a típusú építészkedésnek vége van, azt gondolom.
További képek
