Jelenlegi hely

Státusz: 
 

Lambrecht Miklós 1921-ben született Budapesten, polgári családban. Édesapja, Lambrecht Kálmán neves ornitológus és paleontológus, édesanyja zongoratanár volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti bencés és a pécsi ciszterci rend gimnáziumában végezte. 1940-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem medikusa, másodéves korától az egyetem Élettani Intézetének demonstrátora volt. 1947-ben avatták orvosdoktorrá. 1944 tavaszán és nyarán többeknek segített elmenekülni a zsidóüldözés elől. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban, a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szintén orvos Kristóf Gizellával együtt. 1948-ban Budapesten az Orvos-egészségügyi Szakszervezet munkatársa lett, 1949–1950-ben a Biokémiai Intézetben volt tanársegéd, utána a Rókus- és az István-kórházban, 1953-tól a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott kórboncnokként. 1956-ban szerzett szakorvosi képesítést. Az 1956-os forradalom alatt a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője lett, a forradalom leverése után több, a rászorultak megsegítésére szervezett segélyakcióban vett részt. 1957 februárjában letartóztatták, tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Korányi-kórházban kapott kórboncnoki állást, 1982-ben ment nyugdíjba. 1982-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos tanácsadója volt. 1973-ban belépett a Magyar Orvostörténelmi Társaságba, 1974-ben vezetőségi tag, 1980-tól az elnökség tagja, az Általános Tudománytörténeti Szakosztály alelnöke, az Orvosi Szaknyelvtörténeti Bizottság elnöke lett. Beválasztották az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságába, tagja volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak és a Magyar Biológiai Társaságnak is. Tudománytörténeti kutatásokat végzett, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadást. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett. 1988-tól alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. 1990-ben az SZDSZ színeiben beválasztották a terézvárosi önkormányzat képviselő-testületébe. 1991-ben 1956-os Emlékéremmel tüntették ki. 1992. augusztus 2-án halt meg.

 

Lambrecht Miklós
Apai ágon sváb családból származom. A dédapám még sváb paraszt volt a Délvidéken. A nagyapám, Lambrecht Péter már tanult, tanító, majd iskolaigazgató lett. Pancsován élt, sváb volt, de lelkes és vad magyar. Olyannyira, hogy 1919-ben, a szerb megszállás kezdetén kiutasították a Délvidékről, mert a helyi újságban egy írásában rossz néven vette a szerb megszállást. Vagonba rakta a lakását, és családostól eljött Pestre. Hónapokig éltek a Józsefvárosi pályaudvaron, aztán Kőbányán kaptak lakást. 1920-ban halt meg, nagy pompával temették.  Apai nagyanyám, Klempay Mari az egyetlen, aki igazi magyarnak számított a családban. Nagyon kedves egyéniség volt. A nagyapám, ahogy hallottam a hírét, eléggé mogorva, zord férfi lehetett, semmi kedélyesség és melegszívűség nem szorult belé, a nagyanyámba annál inkább. Azért vállalt állást, hogy a fiának, amikor Pesten egyetemi hallgató lett, külön zsebpénzt küldhessen.  
Apám, Lambrecht Kálmán 1889-ben született. Pancsován tanult az állami gimnáziumban. Katolikus vallású volt, lelkes Mária-kongreganista, de amikor érettségi után felkerült Pestre, eltávolodott addig nagyon tisztelt egyházától. Az édesapámról nagyon kedves emlékeket őrzök, és sok minden maradt rám szellemi hagyatékából is. A pesti egyetemen szerzett természetrajz szakos tanári képesítést. Már fiatal korában kapcsolatba került Herman Ottóval. Gimnazistaként Pancsován olvasta és gyűjtötte a napilapokban és a Természettudományi Közlönyben sorozatosan megjelenő Herman Ottó-cikkeket. Lelkes természetbúvár volt, állandóan a határban bóklászott, lepkéket, bogarakat, mindenfélét gyűjtött. Egyszer belebotlott egy roncs szélmalomba, amelyben még bent lakott a molnár. Eszébe jutott, hogy Herman Ottó tárgyi néprajzi emlékeket és adatokat is gyűjt, ezért kikérdezte a molnárt a mesterszavak felől. Csinált néhány vázlatos rajzot is a naplójába, majd elküldte Hermannak, aki válaszolt, és a lelkére kötötte, ha Pesten jár, keresse fel. Úgy is lett. Amikor érettségi után felkerült Pestre és beiratkozott az egyetemre, jelentkezett Herman Ottónál, aki akkor a Magyar Ornitológiai Központ tiszteletbeli igazgatója volt.
Herman azt mondta apámnak, tárja fel az egész ország szélmalom-állományát, és persze támogatta anyagilag. Apám az egyetemi szünidőben bejárta a történelmi Nagy-Magyarországot, körülbelül hatszáz működő szélmalomról gyűjtött anyagot, és írt egy kismonográfiát. Egyetemi hallgató korában asszisztensként dolgozott Herman mellett az Ornitológiai Központban. 1917-ben átkerült a Földtani Intézetbe, mert a kihalt madarak tudományos feldolgozásával kezdett foglalkozni. Magyarul és németül publikált a Madártani Intézet kétnyelvű folyóiratában, az Aquilában, amelyet Herman alapított. 
1918 tavaszán kikerült Ukrajnába, Kijev táján végzett ásatásokat és néprajzi gyűjtőmunkát az ukrán parasztság körében. Ezekről megjelent egy összefoglaló tanulmánya a Turán című orientalista folyóiratban 1919–20-ban. Amikor flekktífuszt kapott, hazakerült. Ezután szövődményes vesegyulladása lett, amelynek a nyomai élete végéig kísérték, és nyilván ez is közrejátszott abban, hogy olyan fiatalon meghalt. 
 A Tanácsköztársaság idején apám a Természettudományi Direktórium megbízásából a Természettudományi Közlöny szerkesztője lett. Amikor jött a fehér fordulat, felfüggesztették az állásából, kizárták a Természettudományi Társulatból, és 1923-ban kényszernyugdíjazták. 1920-ban a Magyarság című napilap tudományos rovatvezetője lett, megírta első Herman-életrajzát, és mint újságíró írt mindenfélét, színházi jelentéseket is. 1925-ben megállapodott a Dante kiadóval, hogy megírja Az ősember című népszerűsítő könyvet, amely kasszasiker lett, öt kiadást ért meg. Megjelenését soha nem látott reklám vezette be: amikor Pest polgárai reggel kimentek az utcára, életnagyságú, bunkós, szőrös ősember képe vigyorgott rájuk a plakátokról. 
Az értelmiségi szakemberek fizetése csekély volt, apámnak akkor még háromszáz pengő alatt lehetett a havi fix jövedelme, abból kellett fenntartani a négytagú családot. Pluszban jött az újságírásból és a könyvekért kapott honorárium. Gyerekkoromban a Práter utcában éltünk, háromszobás lakásban. A mindenkori lány a konyhából elkülönített fülkében, mai szemmel nézve már-már botrányos körülmények között lakott. Ez akkor természetes volt, ma a gondolatától is rosszul vagyok. Anyám viszont jó háziasszonyként abszolút nem zsákmányolta ki ezeket a lányokat, és büszke volt rá, hogy legalább három tőle ment férjhez. Csak utólag tudtam meg tőle, hogy családunk néha filléres gondokkal küszködött. Időnként probléma volt a fűszeresnél megvenni a kávét, ami szintén hozzátartozott az életnívóhoz. Ráadásul apám nagy dohányos volt, finom angol pipadohányokat szívott. Anyám magas piedesztálra emelte apámat. Mindenben mellette volt, és semmit nem ítélt el a magatartásából, annak ellenére, hogy benne nem volt semmiféle politikai hajlandóság. 
Édesanyám, Havass Márta, pesti cipszer–szász–sváb keverék család gyermeke volt, 1893-ban született. Anyai nagyapám a Magyar Állami Vas- és Gépgyárnál volt vezető tisztviselő, magas fizetéssel. Édesanyámat szeretetteljes családi miliőben nevelték. Több idősebb testvére született, de kicsi korukban mindannyian meghaltak, így annál jobban vigyáztak Mártikára, az édesanyámra. A polgári iskola négy osztálya után beíratták a Nemzeti Zenede nevű tanintézetbe, ahol okleveles zongoratanárnői képesítést szerzett. Zenedei hallgató korában, baráti körben ismerkedett meg apámmal. 1914. augusztus 4-én esküdtek meg. Apám katolikus lévén reverzálist adott az evangélikus menyasszonya javára. Az akkori mentalitás nem kívánta meg, hogy anyám állást vállaljon, családanya lett. 1915-ben megszületett a nővérem, 1921-ben én. Anyám nevelte a gyerekeket, irányította a háztartást. Amikor az apám nehéz körülmények közé került, akkor sem jött szóba, hogy édesanyám zongoratanárnőként próbáljon keresethez jutni. Csak amikor apám meghalt, és aránylag kis özvegyi nyugdíjat kapott, toborzódott néhány diákkorú növendéke a baráti körből. Engem is tanított, de meguntam a skálázást. Sajnálom, hogy abbahagytam, mert a zenélés sok örömet tud okozni. Máig élvezettel tölt el, ha hangversenyre megyünk. 
1933-ban, amikor apám ősmadártan-kézikönyve megjelent, a hivatalos körökben egy kicsit megmozdult a lelkiismeret. Hóman Bálint kultuszminiszter, aki ifjúkorából ismerte apámat, becsülte őt, kicsit a hóna alá nyúlt, és megindította a reaktiválási eljárást. A Földtani Intézetbe ugyan nem helyezték vissza, de 1935-ben a Trianon után Pozsonyból Pécsre helyezett Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarán lett magántanár, ősföldrajzot és paleontológiát oktatott. 1935 januárjától, alapításától szerkesztette a Búvár című természettudományos folyóiratot, nagyon sok cikket írt bele, és halála előtt előkészített még három számot. 1935 augusztusában költöztünk Pécsre, és apám alig fél évre rá meghalt. Negyvenhét éves volt. És hogy mit alkotott? Elég egy pillantást vetni a könyvszekrényre. Rengeteget írt: tudományos könyveket, tanulmányokat, újságcikkeket és nagyon sok népszerűsítő dolgot. 
Pécsett először a Dohány utcai egyetemi bérházban laktunk, egy nagyon szép, négyszobás lakásban. Amikor apám meghalt, átköltöztünk egy harmadik emeleti háromszobás városi bérházi lakásba. Ott lényegesen olcsóbb volt a lakbér, és az egyik szobát anyám kiadta albérlőnek. Anyám negyvenhárom évesen lett özvegy, és ott volt a két ellátatlan gyerek: a nővérem bölcsészhallgató, én meg gimnazista. A család eltartásának gondja anyám nyakába szakadt, és ennek hihetetlen gondossággal tett eleget. Emlékszem, tételesen beosztotta a nyugdíját, és igyekezett mindent megadni nekünk. Nekem az a korszakom is kellemetlen mellékzöngék nélkül zajlott. Zsebpénzem ugyan nem volt, de amire szükség volt, azt megkaptam. Ha sikerült megspórolnom néhány fillért, bementem a Szukits-antikváriumba, ahol akkor még tíz meg húsz fillérért nagyon jó füzeteket lehetett venni, Magyar Könyvtárt, Olcsó Könyvtárt. 
A nővérem, Erzsébet 1915-ben született. Könnyen tanult, mindig jeles tanuló volt. Emiatt néha voltak köztünk feszültségek, mert én meg rossz tanuló voltam. Csak azt tudtam, ami érdekelt, ami nem, azt nem tanultam, de a nővéremnél ilyenről szó sem volt. 1934-ben beiratkozott a pesti bölcsészkarra, amikor leköltöztünk Pécsre, átment az ottani egyetem bölcsészkarára, és magyar–német szakos tanári képesítéssel végzett 1939-ben. 1938-ban megismerkedett Ürögdi Györggyel, akihez nemsokára férjhez ment. Akkor még Moskovits Györgynek hívták. Katolizált zsidó férfi volt, nagyváradi illetőségű, jómódú kiskapitalista család fia. Nyugat-Európában tanult közgazdaságtant, és a rokonsága révén Pécsett telepedett le mint banktisztviselő. Így került össze egy társaságban a nővéremmel. 1939 szeptemberében volt az esküvőjük a pécsi pálos kolostorban, a nővérem reverzálist adott a férje kedvéért. A sógorom 44-ben – az édesapja nagyváradi ellenforradalmári érdemeire tekintettel – kivívta a mentesítést a zsidótörvények hátrányai alól. Később a Képzőművészeti Főiskola gondnoka lett. Aztán 56–57-ben ő is tett valami kis helytelenséget, ezért menesztették onnan, és valami maradék protekciós nexussal átkerült a Budapesti Történelmi Múzeumba. Aquincumban dolgozott, majd nyugdíjasként a Károlyi-palotában lévő történeti könyvtár vezetője volt. Akkor kezdte írni a könyveit, amelyek aztán elég népszerűek lettek. A régi Róma volt a legnagyobb sikerkönyve, de sikert aratott a Róma kenyere, Róma aranya és a Kleopátráról írt könyve is. 1980-ban egy nagyon jó kis útikönyve jelent meg Rómáról a Panoráma sorozatban. A nővérérem, miután férjhez ment, rövid ideig élvezte a háztartásbeliséget, mert a sógorom akkor nagyon jól fizetett banktisztviselő volt. Hogy az anyámon segítsen, kisebb állást vállalt az egyetemen, később a Széchényi Könyvtárban dolgozott. 
A legközvetlenebb családból mára mindenki kihalt. Először 85-ben az édesanyám, 86 januárjában a nővérem és 87-ben a sógorom. 
 Októberi születésű vagyok, 1927-ben töltöttem be a hatodik évemet, de apám úgy látta jónak, hogy egy évvel később menjek iskolába. Elemi iskoláimat a Mária Terézia téri Mintaiskolában jártam. Tanítóképzővel összekötött iskola volt – persze, nem koedukált, hanem fiúiskola –, négyosztályos, ahol állandóan tanultak és tanítottak a prepák is, tehát a tanítóképzőt végző hallgatók gyakoroltak nálunk. Nagyon jó iskola lehetett, még ha nagyon sok emlékem nem is fűződik hozzá. Ahogy megtanultam olvasni, beleestem az olvasás mániájába, állandóan olvastam. A nagy utazók, földrajzi felfedezők voltak imádott hőseim, máig is hatnak rám. Például Scott kapitány, aki a Déli-sark felfedezéséért még a halált is vállalta. Aztán amikor később már komolyabb életrajzokat is olvastam, például tudósokról, azok iránt is nagyon fogékony lettem. Apám nem tartott nekem hegyi beszédeket, hogy fiacskám ez a helyes meg nem helyes, hanem amikor látta, hogy ezeket a könyveket böngészem, adott még egyet és még egyet. 
Hamar felébredt bennem az ötlet, hogy szerkesztek egy újságot. Össze is álltam az egyik osztálytársammal. Otthon volt írógép, egy kis angol Remington, amelyet használhattam. Apám jó baráti viszonyban volt Györffy István néprajzprofesszorral, aki kölcsönadta a fiai kőnyomatos masináját, azon sokszorosítottuk, de csak két-három példányban, mert szinte olvashatatlan volt. Volt egy folyóiratunk is, ami úgy lett, hogy Vízkelety Laci, egy baráti család fia Tanya címmel szerkesztett újságot, amit öt-hat példányban gépelt le és terjesztett a baráti körben. 1934-ben összebarátkoztunk, betársultam a lapba, én lettem a segédszerkesztő, és bevontunk még két barátot. Egy Vilmos császár úti kis üzem sokszorosította. Rendszeresen leadtuk a kéziratot, és 1935-ben a Tanya ötször ötven példányban megjelent. Kifizettük a sokszorosítást, és az előfizetők között, baráti-családi körben terjesztettük. Vízkelety Laci riportokat írt, én folytatólagos regényt, útirajzot és természettudományi ismertterjesztő cikket is. 
 1935 nyarán leköltöztünk Pécsre, és ott apám beíratott a ciszterci rend gimnáziumába. Vegyes felekezetű iskola volt, katolikus papi irányítással. A pesti megszokás alapján továbbra is a katolikus hittanra jártam. Protestáns osztálytársaim jelentették a lelkésznek, hogy én is evangélikus vagyok, mire ő kivonta a felekezet védőkardját, és beügetett az iskolába. Az igazgató nyilván félt bármiféle felekezeti villongástól, és azt mondta: fiacskám, ezután az evangélikus egyház szertartása szerint élj! Az evangélikus egyház visszaszippantott a kötelékébe, de az általuk nyújtott hitvilág nekem nem jelentett semmi pluszt, bár a gondolkodásomon talán valamivel több nyomot hagyott a protestáns tanítás, abban több a gondolati szabadság. Közömbösen végeztem a kötelességemet a nyolcadik gimnáziumig, de akkor csendes belső lázadáson estem át. A tavaszi evangélikus lelkigyakorlatra már nem mentem el, aztán idővel elítélő vélemény alakult ki bennem minden tételes vallásról, és nem volt igényem semmiféle transzcendens, metafizikai jellegű világnézetre. 
Az apai minta meg ifjúkori kedvenc olvasmányaim alapján őslénytanásznak készültem. Nem voltam jó tanuló, de a történelemmel soha sem volt bajom, annál több a latin nyelvvel, kisebb mértékben a némettel és sajnos a matematikával is. Az érdeklődési köröm igencsak változatos volt. Nagyon szerettem a polihisztorok életrajzát, és azt hittem, a XX. században is lehet polihisztorkodni, de hamar ráébredtem, hogy ez a műfaj kiment a divatból. A tanárok jóindulatának köszönhetően jó eredménnyel érettségiztem. Levélben jelentkeztem Pestre, az Eötvös-kollégiumba, és behívtak háromnapos ismerkedésre. Különböző tanárok beszélgettek velünk, főként arról érdeklődtek, mit olvastunk a választott szakterület irodalmából. Az az érzésem, nem mutattam annyit, amennyi bennem volt. Nem vettek fel, ott álltunk a nyár közepén, hogy mi legyen. Az egyik családi barát azt ajánlotta, legyek jogász. Borzadállyal hallgattam, szó sem lehet róla. Egyszer azzal állítottam haza, hogy beiratkozom az orvoskarra, Pécsett. Ott tanulják a legtöbb természettudományi tárgyat – érveltem –, engem az érdekel jobban, utána majd meglátjuk, átmegyek-e a paleontológiára. Ez nagyon tetszett a családnak is, főleg az édesanyámnak, aki azt remélte, hogy jól kereső orvos leszek. 
 Az első évben a fizika, kémia, anatómia, fejlődéstan tárgyakat tanultam, több-kevesebb érdeklődéssel. Másodéves koromban bekerültem az Élettani Intézetbe demonstrátornak, amiért évi kétszáznegyven pengő juttatást is kaptam. Nem volt sok pénz, de a mi anyagi viszonyaink között nem jött rosszul. A tanszékvezető professzor, Pekár Mihály végtelenül rendes ember, jó tanár volt, tudományos fejlődése viszont megrekedt az 1910-es színvonalon, mert bevetette magát az orvosi közéletbe, főleg az egyetem érdekében. 1942 őszén meghalt, akkor egy kis interregnum állt be az intézet vezetésében. 1943 májusában a fiatal Lissák Kálmán professzort nevezték ki, aki Debrecenből került Pécsre. Vele a modern tudományos szellem költözött be az Élettani Intézetbe. A háború előtt Rockefeller-ösztöndíjjal a Harvard Egyetemen, az élettani kutatások egyik fellegvárában dolgozott. Lissák azonnal módszeres, kísérletező munkát vezetett be, határozott kutatóprogrammal, amelyhez felújíttatta az intézet műszerparkját is. Szellemiségében, magatartásában érezhető volt az angolszász hatás, a velünk való kapcsolata abszolút baráti volt, és modern, ugyanakkor empirikus, egzakt módszerekkel operáló tantárgyként adta elő az élettant.
Pécsett lassan alakult ki a baráti köröm. Legszorosabban egy zsidó fogorvos fiával, Tolnai Gyurkával barátkoztam össze. Az érdeklődésünk eleve intellektuális jellegű volt, sokat olvastunk – filozófiát, természettudományokat és az értékesebb szépirodalmat. Gyurka édesapja sajnos pszichiátriai esetté vált. 1944-ben éppen Budapesten kezelték a János-kórház pszichiátriai osztályán. A család engem bízott meg, vigyem haza Pécsre, mert a német megszállás alatt előírták, hogy a zsidó állampolgároknak az illetőségi helyükön kell tartózkodniuk. Pécsett megint csak bekerült az elmeklinikára, és amikor a gettót már bevagonírozásra készítették elő, nagyon gondosan utánajártak a klinikán fekvő betegeknek is. Tolnai Jenő bácsi Auschwitzban halt meg, Gyurka szerencsére átvészelte a deportálást. 
Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. A Milotay István szerkesztette Új Magyarságot olvastam, de hamarosan kezdett nem tetszeni, mert érezhető volt benne az országos politikára jellemző hivatalos antiszemitizmus. Erős ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, talán ennek köszönhető, hogy több zsidó fiú került a barátaim közé. Szinte tüntetően kerestem az alkalmat, hogy kifejezzem a velük való összetartozást. Amikor beiratkoztunk az orvoskarra, körülbelül hetvenen voltunk az évfolyamban. A tizenkét kolléga kisasszony – akkor így szólítottuk őket, szigorúan magázva – rendszerint az első padsorban ült, mögöttük a fiúk, és külön kis csoportban a zsidó fiúk. Kezdetben csak alkalmazkodtak a hallgatólagos kívánalmakhoz, később kiírták a táblára, vagy kiállt egy turulista, és felszólította őket, üljenek külön. 1940-ben a politikai élet kiélezettebbé vált. A jobboldali hallgatók bámulatos szimattal tárták fel a „származási hibát”. A pécsi egyetem viszont liberálisabb volt, mint a pesti, a tanári kara többségében nagyon rendes felfogású ember volt. Több kikeresztelkedett zsidó származású professzor volt köztük. A németek, ahogy bejöttek, azonnal letartóztatták Mansfeld Gézát, a Gyógyszerészeti Intézet igazgatóját. Voltak listáik, amelyeket a helyi volksbundista és beépített német spicli szervezetek állítottak össze. Szörnyű volt látni, tapasztalni, milyen közömbös a magyar társadalom. Többet lehetett volna tenni. Tudjuk, hogy sokan segítettek, rengeteg embert bújtattak, de a többség közönyösen szemlélte az üldözésüket, nem beszélve azokról a nem kevesekről, akiknek még tetszett is az eljárás. 
Valamikori nagy szerelmem, Molnár Edit azt kérte, hogy a klinikán fekvő nővérét, Györgyit vigyem fel Pestre, ahol majd hamis papírokat kap. A klinikavezetőt persze informálni kellett, hogy ellopok egy beteget. Megkértem Entz Béla kórboncnok professzort – tudtam róla, hogy végtelen rendes, liberális gondolkodású úr –, segítsen, szóljon a klinika vezetőjének, ne firtasson semmit, csak adja ki a zárójelentést. Így is lett. Május volt, gyönyörű idő. Akkor már elő volt írva a sárga csillag viselése. Györgyi a kórteremből sárga csillaggal a kabátján jött ki, de a klinika előtt várakozó konflisba már karjára vetett kabáttal szállt be. Egy ismerős lakására vittem. Este mentem érte, lesétáltunk az állomásra, beültünk egy kupéba, a csillag akkor már nem volt a kabátján. Hajnalban drukkoltam egy kicsit, nehogy felismerje valaki, de baj nélkül felértünk Pestre. Elmentünk a megadott helyre, ahol megkapta a hamis papírokat, és átvészelte az egészet, most valahol Nyugat-Európában él. A család legkisebb lánya tizenöt éves volt, őt pont a gettóba költözés előtt, az éjszakai vonattal hoztam fel Pestre. A pályaudvar kijáratánál rendőr állt, az embereknek igazolniuk kellett magukat. A lányt karon fogva a diákigazolványomat mutattam a rendőr felé, aki szinte szalutált, mert akkor az egyetemi hallgató úrnak számított. Ez a lány is túlélte. Edit, a szerelmem állandóan nyüzsgött. Hol itt volt, hol ott, hol csillagot viselt, hol csillag nélkül jelent meg, esetleg ugyanazon a helyen. Mindig könyörögtem: Editkém, ne csinálj ilyen marhaságot, egyszer ezen fogsz elcsúszni! De szerencsére ő is megúszta. Egy-két ember életét sikerült így megóvni. Egy lépcsőfokon átsegítettem őket, a továbbiakban pedig egy jól megszervezett kis csoport gondoskodott róluk. A Károly körúton volt a Mócsi nevű rádiótechnikus műhelye, az tele volt álnéven bujkáló zsidóval, részben felvidéki menekültekkel, részben hazaiakkal. Az én Editem is oda jutott be, kapták-adták a hamis papírokat, többször jártam náluk. Volt még néhány megbízatásom, nagyrészt baráti felkérések. Többször kellett furikáznom Pécs és Pest között. Egyik ember ajánlott a másiknak: jön hozzád ez a fickó, bízd rá, amit kell! Az egyik feladat Mansfeld Géza feleségének és lányának a megmentése volt. A Pesten élő, szintén orvos rokonok próbálták irányítani a mentőakciót. Azt kellett elérni, hogy megkapják a mentesítő papírt. Sajnos nem kapták meg időben, és bevitték őket a pécsi gettóba. Ott többször meglátogattam őket. A végén bevagoníroztak mindenkit. Mansfeldnét az első nap a gázba küldték. 
Huszonhárom éves voltam, fiatal, olyan nagyon nem gondoltam át a veszélyhelyzeteket. Néha éreztem szorongást, de sokkal nagyobb volt bennem a düh az országban történtek miatt: a német megszállás, zsidó barátaim készülő likvidálása, a háború értelmetlen folytatása. Nem voltam katona. Az egyetemre járva minden évben igazolni kellett, hogy az előírt vizsgákat időben letettem, és akkor a kiegészítő parancsnokságon elém nyomtak egy bélyegzős papírt, hogy egy év halasztás. 
A pécsi gettót július legelején ürítették ki, akkor vitték el az embereket. Úgy éreztem, pécsi létem bizonytalanná vált, mivel egyszer már voltam a Gestapónál kihallgatáson. Úgy történt, hogy március 19-én, vasárnap a németek bejöttek Pécsre. Mi teljesen odavoltunk. Nekem március 15-re vezércikket kellett írnom a Pécsi Naplóba. Nagy lelkesedéssel meg is írtam, de nem jelent meg. Rohantam reklamálni. Megmutatták a kefelenyomatot, amit mindennap le kellett adni az ügyészségen cenzúrára, pirossal át volt húzva, rajta: nem engedélyezve. Szabadság és ifjúság című cikkemben azt fejtegettem, hol van a magyarság a mostani nehéz helyzetben, meg kell őriznie a függetlenségét satöbbi. Nem gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de a cenzor éber volt. Hálás lehetek neki, hogy nem maradt nyoma az írásnak, akár tehertétel is lehetett volna ellenem. A március 19-ét követő héten az egyetemen összeütközésbe keveredtem egy szélsőjobboldali felfogású kollégámmal. Bordó nyakkendő volt rajtam, minden tendencia nélkül. Jön a kollégám: ni, a Lambrecht vörös, vörös – és ütögette a nyakkendőmet. Mondtam: mindenesetre nem barna! Vagyis nem a nácik színe. Pedig az igazi a zöld – válaszolta ő. Mire én: nekem a piros-fehér-zöld a színem! Aztán nem tudom, mi minden került még szóba, a lényeg, hogy kezdtünk kakaskodni, valószínűleg össze is ugrunk, ha egy vállasabb kollégánk közénk nem áll. 
Két nap múlva egy kormányrendelettel bezárták az egyetemet. Én pendliztem a lakásom, a barátom lakása és az Élettani Intézet között. Amikor egyszer hazamentem, a szomszédasszony figyelmeztetett, hogy keresett a Gestapo. Majd az intézetben a főnököm, Lessák Kálmán professzor mondta, hogy két SS-katona keresett, de nem tudta megmondani nekik, hol vagyok. Mondtam, ha úgy látja jónak, egy ideig nem járok be az intézetbe. Nagyon jól van, fiam – mondta. Az egyik kollégám javaslatára bementem a rendőrségre. A főbejáratnál felmutattam a diákigazolványomat, és kerestem az ügyeletes tisztet. Az asztalnál egy civil pofa ült: Állj! Zsidó? Elmondtam, ki vagyok, és hogy a lakásomon is, meg a munkahelyemen is keresett a Gestapo, azért fordulok hozzájuk, tudnak-e segíteni. Azt mondta, ha nincs vaj a fejemen, menjek be hozzájuk, kérdezzem meg, miért kerestek. Elmentem. Nagy hülyeség volt, ilyesmit csak egy fiatalember tesz meg. Az őrség felirányított az emeletre. Lindemann őrnagy, Gestapo-tiszt fogadott, egy volksbundista, egy rohadt hazaáruló volt a tolmács. Mondtam, ki vagyok, és hogy keresek. Rám néz a pofa, az első pillanatban nem tudta hova tenni a nevemet. Az íróasztalán nagy stósz papír volt, kiderült, hogy mind feljelentés, amit a jó magyarok írogattak egymás ellen. Lapozza: Á, Lambrecht! És közölte velem, hogy a feljelentés szerint halbjüde, tehát félzsidó vagyok, és politikai megbízott az egyetemen. Mondtam neki, nem hoztam el a származásfámat, de kereszténynek számítok, és nem tudom, mit jelent, hogy politikai megbízott az egyetemen. Sokan vagyunk, különböző nézetűek, véleményűek, vitatkozunk egymással, de én nem más megbízásából teszem, a saját véleményemet mondom. A pofának tetszhetett a merészségem, azt mondta, hazamehetek, majd kivizsgálják az ügyet. Aztán még hozzátette: azért vannak Magyarországon, hogy rendet tegyenek és megszüntessék a zsidó vircsaftot. Olyan tíz nap múlva – akkor épp a barátomnál laktam – korán reggel csöngettek. Gyurka kiment, és pár pillanat múlva halálra vált arccal jött vissza: érted jöttek. Mögötte két marha nagy SS-katona nyomult. Előttük kellett felöltöznöm, minden ruhámat végigtapogattak. A ház előtt állt jellegzetes, sárga, terepjárószerű kocsijuk, amelyről tudtuk, hogy a Gestapo azzal szedi a túszait. A gestapósok akkorra már új szállást találtak maguknak, érdekes módon a pécsi zsidó hitközség szeretetházát, egy modern, kétemeletes épületet. Belöktek egy szobába, ott ült Lindemann őrnagy, megismertem, a tolmács is ugyanaz volt, mint az előző alkalommal. Nem értem – mondtam –, itt voltam önöknél, tisztáztuk a dolgot, most miért hoztak be? Lindemann végignézett rajtam: Igen, azt hiszem, félreértésből került rá sor, elmehet, kérem! Hogy ennek mi volt az oka? Figyelmeztetés, vagy fenyegetés, hogy rajtam tartják a szemüket? Nem tudtam eldönteni, de rendkívül megkönnyebbülten vágtattam vissza a barátomhoz, aki már a falon mászott izgalmában. Amikor június–július fordulóján bevagonírozták a gettót, úgy éreztem, jobb lesz nekem onnan rögtön eltűnni, mert rossz volt a hírem. 
Édesanyám 44 eleje óta Pesten élt a nővéreméknél. A sógorom ugyan kapott mentesítést, de nem lehetett tudni, mikor veszti el az érvényét. Másrészt a nővérem terhes volt, és édesanyám úgy érezte, a lánya mellett van a helye. Engem féltett, többször mondta, hogy ne avatkozzak bele olyasmibe, amiből bajom lehet. Amikor megtudta, hogy fiacskájának Pécsett melegszik a talpa alatt a talaj, baráti körben próbált segítséget kérni, hogy mint medikus esetleg valahová vidékre menjek. Székesfehérváron, tankerületi főigazgatóként dolgozott dr. Koch Nándor barátunk, aki jó ismeretségben volt a megyei kórház igazgatójával. Anyám írt Nándornak. Azonnal jött a válasz, hogy ekkor és ekkor jelentkezzem a Szent György Kórházban. Július 15-én leutaztam Fehérvárra. A gondnok azonnal a kórházi ruharaktárba vitt, ahol fehér nadrágot és köpenyt kaptam. Hétfőn aztán bemutatkoztam az igazgatónak, de nem az volt a lényeges, hanem hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kristóf Gizellával, aki fiatal orvosként a belosztályon dolgozott, és mellesleg Koch Nándor unokahúga volt. Hamarosan mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk.  Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte. Szeptember 21-én azonban védőszentünk elbóbiskolhatott, mert a kora esti órákban hatalmas szőnyegbombázást kaptunk. Főleg a vasútvonalat és a vasútállomást bombázták, emellett persze a vasút menti földszintes házsorok is súlyosan megsérültek, és a kórház is, hiszen nem volt messze az állomástól. Az egyik pavilonunk kigyulladt egy gyújtóbombától. Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre.  Egy ideig a nővéreméknél laktam. Bejártam a Nemzeti Múzeumba, ahol akkor Tasnádi Kubacska András, apám tanítványa a múzeum elnöki titkáraként dolgozott, elég nagy hatáskörrel. Mikor közeledett a front, felajánlotta, legyek a múzeum orvosa az óvóhelyükön. Tetszett a gondolat, majdnem oda is kerültem. Megmutatta a pincerendszerüket, ahová egy csomó élelmet készletezett, amelyből az ott rekedt személyzet elég jól átvészelte az ostromot, de nekem abban már nem volt részem. 
Októberben valamikor összekerültem az egyik pécsi joghallgató barátommal, Ravasz Károllyal. Eredeti neve Fuchs volt, de 44-ben átvedlett Ravasszá, és megfelelő papírokat beszerezve Budán élt albérletben. Meginvitált a lakására, mondván, hogy van egy érdekes feladat. Kiderült, hogy egy fiatal szervezet, amely nagyrészt diákokból állt, Nemzeti Front aláírású röplapokat terjeszt. Megszerezték Budapest helyőrségi tisztikarának címtárát, és névre címezve postázták a röplapokat. Mint utólag kiderült, az illegálisan szerveződő kommunista párt kezdeményezésére zajlott az akció, amelybe belefolytak a márciusi frontosok és a Bajcsy-Zsilinszky Endre körül kialakult ellenállási góc is. November végén kaptunk egy olyan röplapot, amelyen a Magyar Kommunista Párt aláírása szerepelt. Mindjárt szóltam Ravasz Karcsinak, hogy nem erről volt szó, ösztönösen nem lelkesedem ezért a pártért, miért működjek közre a felhívásaik terjesztésében. Karcsi megnyugtatott, hogy szükséges. A röplapokon német-, háború- és náciellenes szövegek voltak. Mi, fiatalok azt hittük, hogy lehet valamit tenni, akár a tisztikart is szembefordítani a németekkel. Naiv dolog volt természetesen, a levelek többsége biztosan a papírkosárban kötött ki. Karcsinak volt egy nagy bélyegzőféléje, amellyel békepárti meg egyéb feliratokat nyomtunk a házfalakra. Kockázatos volt, de megúsztuk. 
Október elején édesanyámmal lementem Pécsre, hogy szétnézzünk a lakásban. A városban civil élet zajlott, nem volt semmi probléma, néhány dolgot felpakoltuk, felvittük Pestre. Úgy terveztem, egy hét múlva visszamegyek, folytatom az utolsó félévet, be is jelentkeztem néhány vizsgára, de 15-én jött a Szálasi-fordulat, és akkor már nem láttam értelmét visszamenni. Pécs aztán november végén felszabadult – mondjuk mi is úgy, felszabadult –, a front két nap alatt szaladt át a városon, alig volt nyoma a harcoknak, ellentétben Székesfehérvárral és Budapesttel. 
December 8-án visszamentem Székesfehérvárra, ott vészeltem át a háború végét. Űzött a szívem, de szükség volt rám a kórházban is. A leendő feleségem nem volt hajlandó feljönni velem Pestre, mert mint orvos egyedül lakott a kórházban, és kötelességének érezte, hogy ott maradjon. Úgy döntöttem, én is maradok. 1944. december 23-án bejöttek az oroszok. Éjszaka volt, elég nagy randalírozást csaptak a kórház területén. Az igazgató tárgyalt a városparancsnoksággal, akik tudomásul vették, hogy ez egy civil kórház, és azután az orosz sebesülteket is odahozták. Természetesen elláttuk őket. Az első orosz megszállás körülbelül január 20-ig tartott. Az utolsó napokban már látszott, hogy hamarosan kiürítik a várost, mert nyugat felől várható volt a német katonai akció. Nagy páncélos erőkkel vissza is nyomták az orosz vonalakat. Az oroszok otthagyták sebesültjeiket a kórházban, a németek vitték el őket. Volt is egy kis szóváltás Gizi meg a német tiszt között. Elviszik a sebesülteket, és a következő utcasarkon esetleg beléjük eresztenek egy sorozatot – mondta Gizi. Hogy képzeli? – válaszolta a német. – Táborba viszik, és saját oroszaik fogják gondozni őket. Fogalmunk sincs róla, mi lett a sorsuk.
A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek. Rengeteg sebesült volt a városban, a kórház teljesen megtelt. Főleg az ellátásban támadtak nehézségek, mert az első orosz megszállás idején kifosztották a várost és a kórházat is. Az egészségügyi felszerelés legnagyobb hányada elpusztult vagy eltűnt, így az apácanővérek állandóan mosták a kötszereket, azzal kötöztük be a sebesülteket, ami egyáltalán nem jelentett biztosítékot a sebfertőzések elkerülésére. Gyógyszerünk alig volt. Heroikus küzdelem folyt a betegek és a sebesültek érdekében. A betegeink lenn voltak a pincékben, amelyek ugyan nem voltak bombabiztosak, de még mindig többet értek, mint a földszinti vagy az emeleti helyiségek, ahol már az összes ablaküveg kitört. A pincékben kis vaskályhákkal fűtöttek. Az ellátásunk eleinte még jó volt, tekintve, hogy a sebesültek jelentős hányada a környékbeli parasztságból került ki, és a hálás hozzátartozók rendszerint hoztak valamilyen élelmiszert a kórház javára. Abban a rendkívül nehéz helyzetben is adódott egy-egy derűsebb pillanat. A kórházban volt egy pianínó, és a leendő feleségem két belövés között Chopin-darabokat játszott. Akkor néhány percre elfeledkeztünk a szörnyűségekről. 
A város március 22-én került véglegesen orosz kézbe. Nehéz lenne azt mondani, hogy felszabadulás volt, bármennyire is pokolba kívántuk a németeket. Pokoli volt, ahogy az első rohamcsapatok megérkeztek. A frontvonalban haladtak, szemmel láthatóan ágyútölteléknek szánták őket. Mi persze nem voltunk tanúi harci jeleneteknek, de az orosz sebesültek tömegéből látni lehetett, hogy nem számított nekik az emberélet. Láttuk az átvonuló orosz haderő hihetetlen méreteit, felszereltségét, a tankok és a nehézágyúk százait. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy az orosz gőzhenger megállíthatatlanul tört Nyugat felé. 
Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette. A nővérekkel – a műtősnő is apáca volt –, akiknek bizonyos gyakorlatuk volt, ha elméleti tudásuk nem is, összeadtuk a tudományunkat, és a műtét sikerült. A felkarját vágtuk át magasan. Volt egy kevés altatószerünk, azzal az egyik nővér elaltatta. A sterilitásunk sem volt tökéletes, nem is lehetett, hiszen akkor már megszűnt a folyóvízellátás, három lavórba mártogattuk sorban a kezünket, így sterilizáltunk a bőrünket. Kevés gyógyszer állt rendelkezésre: ultraseptyl, deseptyl, az antibiotikumot akkor még nem ismertük. Éjjel-nappal dolgoztunk. Hányszor volt, hogy éjjel kettőkor állított be egy katonai teherautó, mondjuk, tizenöt német sebesülttel! Elláttuk őket, lefektettük valami szalmazsákra, másnap délelőtt jött a német sebesültszállító kocsi, és vitték őket nyugat felé. Azzal a kevés magyar katonával viszont, aki hozzánk került, a kutya sem törődött, a magyar tisztikar oda se nézett. Amikor a végleges orosz megszállás bekövetkezett, több tucatnyi magyar katonasebesült maradt a kórházban. Tudtuk, hogy az oroszok első dolga a „nyemecki” és a „Szalasi” katonát keresni. De mivel ezek nem nyilasok voltak, hanem sorkatonák, az apácák elégették az összes egyenruhát, az oroszoknak meg azt mondtuk, hogy a sebesültek környékbeli parasztok, akiket a németek hajtottak ki lövészárokásásra. A végleges orosz megszállás idején az oroszok a kórház területén és a környező városszéli területen hadifogolytábort rendeztek be, ahol több mint húszezer katonát zsúfoltak össze. Férfiak a környékére sem mertek menni, mert mindig volt létszámhiány, szökés vagy halál miatt, és akkor összefogdostak néhány civil férfit, hogy stimmeljen a létszám. 1945. május elején ráültem egy orosz katonavonat ütközőjére, és felutaztam Budapestre. Decemberi elválásunk óta akkor találkoztam először édesanyámmal és a nővéremékkel. Közel fél évig semmit sem tudtunk egymásról. A nővéremék a régi lakásukban laktak, a ház viszonylag keveset károsodott, de az oroszok náluk is fosztogattak. Három-négy hétig voltam ott, élveztem a pezsgő politikai és szellemi életet. Igyekeztem felkeresni a régi barátokat, hiszen december eleje óta róluk sem tudtam semmit. Május végén elég kalandos úton visszajutottam Székesfehérvárra, majd néhány nap múlva Pécsre. Pécs oázisnak számított – a front csak átszaladt rajta –, rendkívül kedélyes élet jeleit tapasztaltam. Felkerestem Hasznos Tivadar barátomat, aki már a helyi kommunista párt aktív tagja volt. Kisebb tisztségre is szert tett, amellyel egy kis hatalmi befolyás is párosult, ennek köszönhetően a lakásunk megmaradt. Első este, miután megvacsorázunk, a barátom felállt, na, most elmegyünk egyet lengeni, vagyis sétálni. Most kimenni az utcára! – gondoltam hitetlenkedve. Én ugye a pesti és a székesfehérvári emlékekre támaszkodtam, sötétedés után kijárási tilalom volt mindkét városban, és jó, ha katonai járőrök jártak az utcán, nem pedig részeg katonák randalíroztak. Pécsett viszont nyugalom volt, a város kivilágítva, mert ott a közművek sem sérültek meg. Lementünk a Széchenyi térre, ahol jókedvűen sétáltak az emberek. 
Aztán bementem az egyetemre. Az Élettani Intézetben a professzorom, Lissák Kálmán nagyon megörült nekem. Jelentkeztem a dékáni hivatalban, ahol közölték, iratkozzam be a tízedik félévre. Az évfolyamom nagy részét 44 novemberében gyorstalpalással orvosdoktorrá avatták, a hetvenes létszámú évfolyamból nagyjából negyvenen kaptak diplomát. Utólag le kellett tenniük még egy kiegészítő szigorlatot, de a kezükben volt a doktori diploma, 1945-ben már állásba is mehettek. Én meg ültem az iskolapadban, hogy lezárjam a tízedik félévet, és mellette az Élettani Intézetben demonstrátorkodtam. 
Tolnai Gyurka barátom 1945 őszén jött haza a deportálásból. A szülei nem jöttek vissza. Még mindig rendkívül zaklatott volt, tüskésen érzékeny és ellenséges, rossz néven vette, hogy senki sem tett a megmeneküléséért. 
A politikai téren megindult változás érzékelhető volt a tanári karban is. Jobboldali beállítottságú fizikaprofesszorunk 45-ben már nem jött vissza Pécsre. Viszont visszajött Ernst Jenő magántanár, akinek a numerus clausus miatt szüntették meg az állását, belépett a kommunista pártba, és elfoglalta a Fizikai Intézetet, ahol kitűnő röntgendiagnosztikai laboratóriumot fejlesztettek ki. 45 szeptemberében a pécsi kommunista újság diadallal közölte, hogy hét egyetemi tanár lépett be a kommunista pártba. Az igazoló bizottsági eljárások során kevés embert bocsátottak el az egyetemről, de a háttérben már működött egy kommunista befolyás alatt álló csoportosulás, és mire a rendszer megszilárdult, fenekestől felforgatták a pécsi egyetemet is. 
A párt transzmissziós szíja a szakszervezeti mozgalom volt, hivatalosan is így deklarálták. 1945-ben Pécsett is megalakult az Orvos-egészségügyi Szakszervezet, amelynek 47-ben, amikor letettem a doktorátust, tagja lettem. Az Orvosi Kamara nem működött, valahová illett tartozni. A szakszervezet 48-ban ideológiai tanfolyamot indított az egyetemen, könyörögtek, hogy vegyünk részt rajta. Eleinte viszonylag nívósak voltak az előadások, akkor még nem látszott ki annyira a lóláb, vitatkozni is lehetett az előadókkal. Egy szabadegyetemi kurzus is működött a városban, remek vitaelőadásokat szerveztünk, meghívott előadókkal és hozzászólókkal. A meghívottak között volt az akkor még működő jezsuita gimnázium több tanára, ott ágáltak ők is. Akkor még csak szellemi párbajt vívtunk, nem tudtuk, hogy egy év múlva Mindszentyt lecsukják és majdnem halálra gyötrik.
Az Orvos-egészségügyi Szakszervezet vezetője Weil Emil volt, aki nyolc évet ült börtönben kommunista szervezkedésért. Nyolc év börtön, utána majd egy év illegalitás általában nem nemesítő, inkább elnyomorító hatású, ami meg is látszott Weil magatartásán. Gyanakvó, gonosz ember volt, és az életét ráadta az útszéli sztálinista apparátus szolgálatára. 1947–48-ban én még Pécsett voltam, akkor még mindez nem volt számomra olyan szembetűnő, vagy legalábbis nem ismertük annyira, mi zajlik Pesten. 
 Még Fehérváron tervbe vettük, hogy megházasodunk, azonban én akkor épp csak elmúltam huszonhárom éves, az érvényben lévő törvényes rendelkezés szerint kiskorúnak számítottam, csak szülői beleegyezéssel vagy gyámhatósági hozzájárulással esküdhettünk volna meg. Így aztán sokáig távszerelemben éltünk. Gizi 46-ban felkerült Pestre, a II. sz. Belklinikára gyakornoknak – a klinikát 46 elejétől Haynal Imre vezette –, én Pécsett voltam, néha összejöttünk. 1948-ban úgy döntöttünk, megházasodunk. Október 30-án, Pesten tartottuk az esküvőt, a Fasori református templomban. Az egyházi esküvő családi kívánság volt, én egyáltalán nem ragaszkodtam hozzá. A feleségem református, hívő lélek volt, aztán – talán ismeretségünk és barátságunk is befolyásolta – kezdett eltávolodni a tételes vallástól. 48-ban már ő sem ragaszkodott volna az egyházi esküvőhöz, de a családi környezet igen. Az övéi Kolozsváron éltek, levélben tartották a kapcsolatot. 47-ben még meglátogathatta a családját, aztán 1955-ig nem volt lehetséges semmiféle személyes kapcsolat. Az esküvőre, Fasori templomba Gizi összes kollégája eljött, Haynal professzor és a párttitkár is. Az esküvő után rövid időt töltöttünk a Balaton partján, Ábrahámhegyen, aztán mindegyikünk ment a dolgára, én Pécsre tanítani, ő Pestre dolgozni. 
1949. január végén egyszer bejött a tanterembe a professzor és egy ismeretlen úr. Leültek, egy ideig hallgattak, aztán kimentek. Február derekán kaptam egy telefonhívást az Orvos-egészségügyi Szakszervezet központjából, Csákány Györgytől, a szakcsoport titkárságának a vezetőjétől, hogy menjek be hozzá. Közben egy barátom már leadta a fülest, hogy a szakszervezet fel akar hívni belső munkatársnak. Csákány előadta, hogy a szakcsoport-titkárságon a tudományos tervmunkák beindításában kell közreműködnöm, az állami szervek és az intézet között egyengetni a dolgot. Nem volt túl nagy kedvem a szakszervezeti funkcionáriussághoz, fogalmam sem volt róla, milyen az élet egy szakszervezeti központban. Visszamentem Pécsre, jelentettem a profnak, miről van szó. Jellemző az akkori erőviszonyokra, hogy Lissák azt válaszolta: kérlek, ha a szakszervezet hív, az olyan, mintha SAS behívót kapnál a katonaságtól. 
Untuk már a távházasságot is, így aztán márciusban feljöttem az Orvos-egészségügyi Szakszervezethez. Albérletben laktunk egy rokonnál a Bajza utcában. A pécsi Élettani Intézetből fizetéses szabadságra kértek. A szakszervezet hatalmát jelezte, hogy a munkahelyről továbbra is folyósították a fizetést, és ők kiegészítést adtak a szakszervezeti pénztárból. Mondhatom, az akkori viszonyok között egész tisztességesen kerestem. 1949-ben ötszáz forint körül volt a tanársegédi fizetésem, és a szakszervezettől kaptam még három-négyszáz forintot. Emellett adódott egyéb kereseti lehetőség is. A rádiónak hetente készítettem az egészségügyi negyedóra szakmai anyagát. Az Országos Közegészségügyi Intézet egyik munkatársa volt az éceszgéber, én írtam meg a szöveget, Császár, a politikai felelős elolvasta és általában rábólintott. 
Néhány nap múlva láttam, micsoda tésztába kerültem. Szörnyű hely volt. Minden reggel Szabad Nép-félóra. Fél nyolckor belihegtünk, hónunk alatt az újsággal. Aztán nyolc órakor mentünk dolgozni. A munkám az volt, hogy tárgyaljak az egyetemi intézetek vezetőivel és néhány kórházi főorvossal, akik valamilyen tudományos munkában vettek részt. 1949-ben, amikor az Akadémia még nem parírozott a pártideológiának, létrehozták a Minisztertanács mellé rendelt Magyar Tudományos Tanácsot. Ennek volt egy költségvetési kerete, amit előirányzat szerint szétosztottak. Én a tanács és a kutatók között egyeztettem, elsősorban a műszerbeszerzésekről. A profokkal nagyon jó viszonyban voltam. Elmondták, mi a kutatás tematikája, mire van szükségük, nekem pedig referálnom kellett róla a főnökömnek. Elég sok pénz volt, gyakorlatilag minden igényt kielégítettük. Itt is szóba került a párttagság, de csakúgy, mint Pécsett, azzal hárítottam el, hogy nem érzem rá alkalmasnak magam. A főnököm dicséretére legyen mondva, nem forszírozta tovább, és politikai feladatot sem bízott rám. 
49 őszén sikerült otthagynom a szakszervezetet. Az úgy történt, hogy a feleségem fiatalabb korából ismerte Straub Brunót, aki már elsőéves egyetemista korában bekerült Szent-Györgyi Albert szegedi Biokémiai Intézetébe. 
 
Szent-Györgyi professzor Budapesten folytatja kutatásait 
Mafirt Krónika 11. 1945. október
Filmhíradók Online
 

 Szent-Györgyi 1945-ben Budapestre telepítette az intézetét, és miután 1948-ban egy svájci utazása során végleg kinn maradt, Straub Brunót felvezényelték Pestre, hogy vegye át az intézet vezetését. 1949. október végén vagy november legelején álltam be a Biokémiai Intézetbe tanársegédnek. Volt egy kis csoport, a Stern-csoport, az intézet balos magja, a legvadabb sztálinista ifjú titánok. Megörültek nekem: a szakszervezetből jön, csak jó elvtárs lehet. Én meg örültem, hogy megszabadultam a szakszervezettől, és eszem ágában sem volt semmiféle mozgalmi munkát végezni. Hamarosan rájöttek, nem vagyok olyan lelkes elvtárs, mint gondolták.  Részben szakmai, részben politikai tényezők miatt 1950 tavaszán kezdtem körülnézni, jó lesz odébbállni, mert előbb-utóbb törésre kerül sor. A Rókus-kórház kórbonctani osztályán megürült egy segédorvosi állás, Pécsről ismertem az osztály vezetőjét, Páder Viktor kórboncnok főorvost, megegyeztem vele, hogy amikor lehet, eljövök az egyetemről. Straub Brunó tudomásul vette, csak azt kérte, folytassam a tanulóköri munkát, amíg nem találnak új tanársegédet a helyemre. Utána egy hónapig délelőttönként a Rókus-kórházban dolgoztam, délután meg bejártam az intézetbe.  A Rókus-kórház proszektúrája egy különálló régi épület volt, tágas boncteremmel, muzeális kórbonctani gyűjteménnyel, régi könyvekkel. A főorvos és az alorvos mellett én lettem a segédorvos, volt még három asszisztens, egy takarítónő és egy boncmester. Kellemesebb volt a légkör, mint az intézetben, bár egy kórházi proszektúra akkor se számított a nagy keresetű orvosok munkahelyének. A Rókusban nem voltam sokáig. A főnökömet, Páder Viktort két hónap múlva áthelyezték az István-kórházba, és felajánlotta, menjek vele. Elfogadtam. Páder azonban csak egy hónapig volt az István-kórházban, mert a párt érdeke azt kívánta, menjen át a szomszéd László-kórházba igazgatónak. Hát oda már nem követtem. 
1950 nyarán fölhívtak az igazgatóságra, ahol az üzemi háromszög – az igazgató, a párttitkár és a szakszervezeti titkár – fogadott. Az igazgató prezentálta, hogy a hadsereg tartalékos orvos tiszti tanfolyamra verbuvál hallgatókat. Nincs-e kedvem hozzá? Antimilitarista voltam, utáltam a katonai szolgálatot, ezért tiltakoztam ellene. Az igazgató azzal kezdett érvelni, hogy a kórháznak érdeke prezentálni egy jelöltet, de a klinikai osztályokról senkit sem tudnak nélkülözni. Végül sikerült rávenniük, hogy a kórház érdekében vállaljam. 1950. augusztus közepén vonultam be a Központi Honvéd Kórházba, a Róbert Károly körútra. Akkoriban kezdődött a hadsereg nagymérvű felduzzasztása, a szakszolgálatok létszámigénye is növekedett, ezért hirdették meg a tartalékos tiszti tanfolyamot. Körülbelül százan voltunk. Betanultuk az akkori orosz mintájú gyalogsági fegyverzet használatát – ami ugye hasznos ismeret az orvos számára –, de tanultunk tereptant, hadseregszervezést, szervezeti felépítést, azon belül az egészségügyi szolgálat helyét az adott csapattest-állományban, és megismertük a hadtápszolgálatot is – ezek is nagyon hasznos ismeretek voltak. Fontos tantárgy volt a politikai oktatás, amelyet egy politikai tiszt tartott. Ismertette a hadseregen belüli bűnös szervezkedések összes fontos adatát. A Pálffy-féle bűnszövetkezetet, beleértve Merényi Gusztáv orvos tábornokot, akit szintén felakasztottak. Azóta elneveztek róla egy kórházat. A szállásunkon az ágy fölött a honvédelmi miniszter, Farkas Mihály hatalmas portréképe lógott. Neki volt a legrettenetesebb híre. 
 Az utolsó hónapban kicsaptak vidékre sorozni. Novemberben tartalékos orvos hadnagy fokozattal szereltem le, és visszatértem az István-kórházba. 1952. február 1-jén megint behívót kaptam. Előtte másfél hónappal született meg a kislányom. Itthon hagytam a feleségemet a kicsi gyerekkel, és bevonultam a Központi Honvéd Kórházba. Egy hétig ott dolgoztunk, majd az Üllői úti Örökimádás-zárdában elhelyezett egészségügyi tiszti iskolába kerültünk, ahol tereptant, hadseregszervezést és egészségügyi szolgálat-szervezést tanultunk, abból a célból, hogy utána vidéki iskolatáborokban tartalékos tiszthelyetteseket tanítsunk. Április elsején már tábort nyitottunk a Bakonyban. Időnként felutaztunk Pestre, a családunkhoz, majd július 31-én boldogan leszereltünk.  
Visszamentem az István-kórházba. Szeptemberben kivettem a megkésett nyári szabadságot, és októberben az ebédlőben odaült mellém a kórház igazgatója, azzal, hogy a Péterfy-kórház proszektúrája bajban van, kellene nekik egy segédorvosi beosztású kolléga, nem mennék-e át oda. Mondtam, nem szeretnék megint munkahelyet változtatni, de ő figyelmeztetett, hogy mint direktor, el is rendelheti. Tudomásul vettem. Valamikor novemberben helyettesként átkerültem a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, a fizetésemet továbbra is az István-kórházban kaptam. 
 
Sztálin örökké él, dokumentumfilm 
Filmhíradó különkiadás (1953) 
 
Hogy mi zajlott 56-ban az SZKP XX. kongresszusán, csak jóval később tudtuk meg. A Petőfi Körről tudtam, hogy létezik, de nem vettem részt egy ülésén sem, viszont többször voltam a Kossuth Klubban rendezett orvostörténeti előadássorozaton. A sajtóból rengeteg új hírt olvashattunk. Egyrészt a Művelt Népből, másrészt az Irodalmi Ujságból, mind a kettő járt nekünk. Olyan cikkek jelentek meg, mint például a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? – ezt Háy Gyula írta –, vagy Novobáczky Sándor Különös emberek? című cikke, amely Sztálin Lenin koporsójánál tartott gyászbeszéde kezdetét idézte – mi, kommunisták, különös emberek vagyunk, különös anyagból gyúrva –, s a maga szatirikus stílusában remekül ki is figurázta. Azután hallottunk, olvastunk a Rajk-temetésről is. Meglepő volt számunkra, hogy olyanok, akik néhány évvel korábban majd kiestek a cipőjükből, hogy lelkesedjenek Sztálinért és a nemzetközi munkásmozgalomért, most kezdtek kicsit normálisabb, emberibb hangon beszélni, és olyan problémákat is felvetettek, amelyek addig nem kaptak semmiféle nyilvánosságot. Az új hangvétel, a problémák nyers megfogalmazása üdítően hatott. 
Október 23-án délután öt körül végeztem a kórházban, és amikor kimentem a Rákóczi útra, láttam, nem jár sem a villamos, sem a busz, viszont időnként elrobogott mellettem egy-egy teherautó, tele fiatalokkal, akik nemzetiszínű zászlókat lengettek, röpcédulákat dobáltak és énekeltek. Így aztán gyalog mentem haza, a Liszt Ferenc térre. Otthon vendégeink voltak. Egyikük a feleségem kolozsvári nagynénje, aki pár nappal korábban érkezett. Néhány napig élvezte Budapestet, aztán bekerült az ostromállapotba. November közepén ment el, amikor a román nagykövetségről autóbusszal vitték haza itt rekedt állampolgáraikat. Nekünk akkor nem volt rádiónk, de figyeltük, mi történik kinn, néha kinyitottam az ablakot. Az Andrássy úton, amelyet akkor éppen Sztálin útnak neveztek, elég nagy volt a zaj és a nyüzsgés. Hogy tájékozódjam, lementem az utcára körülnézni. A Belváros irányába indultam, s épp akkor értem a Bajcsy-Zsilinszky úti sarokra, amikor két fiatalember egy létrán állva vésővel és kalapáccsal ütötte ki a Sztálin út névtáblát. Nagy taps volt. Rengeteg ember ácsorgott körülöttem. Fegyvere nem volt senkinek, szemmel láthatólag a környékbeli lakók csődültek össze. Várakoztunk, hogy mi lesz még, a távolból néha-néha lövéseket is lehetett hallani. Egyszer csak arra figyeltünk fel, mintha a Bajcsy-Zsilinszky úton, felülről, tehát Pest északi része felől tankok közelednének. Akkor már hallottunk róla, hogy egyetemisták vannak a Rádiónál, és fegyveres harc alakult ki. Rettenetesen felháborodtunk, hogy tankokkal mennek a fiaink ellen. Tényleg jöttek a tankok, csukott tetővel, volt talán négy vagy öt. Egyszer csak megnyílt a vezértank teteje, kidugtak rajta egy nemzetiszín zászlót. Hát mondanom se kell, a tömeget levette a lábáról ez az okos akció. Hatalmas tapsviharban törtünk ki a pfújolások után. A toronyban megjelent egy tiszt, és barátságosan integetett. Úgy könyveltük el a dolgot, hogy ezek nem bevetésre indulnak a fiaink ellen. A tankok aztán elviharzottak a Tanács körút irányába. Mivel tudtam, hogy otthon várnak, visszamentem, hogy híreket adjak az eseményekről. 
Másnap reggel korán felébredtünk, csönd volt. Nemsokára felhívott telefonon a szomszéd bérházban lakó kollégám, Harmath Zoltán. Mondtam, jöjjön át, beszéljük meg, mit csináljunk. A szomszéd lakásban egy idősebb szájsebész főorvos lakott, ő is átjött. Megállapítottuk, hogy mivel éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy a kórházakban sebesültek is vannak, mi orvosok vagyunk, be kell mennünk a Péterfybe. A szájsebész kolléga hazament, mi meg Zoltánnal a kezünkbe vettünk egy-egy orvosi táskát, és elindultunk az akkor Majakovszkij nevét viselő Király utcán. A kapualjakban itt-ott puskás fiatalemberek álltak, de ránk se fütyültek. A Fasorban volt a Korvin Ottó Kórház, a Belügyminisztérium, helyesebben az Államvédelmi Hatóság saját kórháza, a kapuja nyitva volt, fegyveres kapuőrséget nem láttunk. Szemben, az orosz városparancsnokság előtt viszont tank is állt, meg páncélautók, látszottak a bent ülő rohamsisakos orosz katonák, géppisztollyal a kezükben, de azok sem törődtek velünk. Beértünk a kórházba, az egyik igazgatóhelyettes fogadott, nagyon megörült nekünk. Azt hiszem, mi voltunk a huszadik és a huszonegyedik orvos, aki bent volt a kórházban a száznyolcvan közül. Mi a teendő, hol van ránk szükség? – kérdeztük. Menjetek a sebészetre, nézzetek körül! – mondta. Átmentünk a kórházi sebészetre, néhány kollégánk már a műtőben volt, mi is beálltunk asszisztálni. Túlnyomórészt lőtt sérülteket láttunk el, akiket éjszaka és reggel szállítottak be a kórházba, elsősorban a Rádió előtt kialakult csatatérről. 
 Azt nem tudom, hogy 24-én hány sebesült volt, mert az emlékeim összemosódnak a 25-i, azzal az ominózus csütörtöki nappal, amikor kora délután addig el nem képzelt számban zúdultak be a sebesültek a Péterfybe. Akkor értesültünk az Országház előtti mészárlásról. Az egyik sérült egy fiatal parasztember volt, aki 25-én délelőtt kofahajóval érkezett Budapestre. Valahol a Szabadság híd táján kötött ki a hajó, onnan gyalog ment a Parlamenthez, ahol belekerült a szórásba, és ha jól emlékszem, lábsérülést szenvedett. Ő volt az első szemtanú, aki hírt adott arról a borzalmas eseményről. Hogy honnan lőttek, arról akkor semmit sem tudtunk, de mindenki azt valószínűsítette, hogy az ávósok lőtték a tömeget a környező házak tetejéről. Mi benn maradtunk a kórházban, mert még este is folytak műtétek, szükség volt ránk. Másrészt a késő esti sötétségben meglehetősen bizonytalan lett volna a hazajutásunk. 
26-án hazamentem. Azon a tájékon szerencsére nyugalom volt, engem sem nyugtalanított már, mi van a családdal. A következő nap megint bementem a kórházba, és attól kezdve csak másfél naponta ugrottam haza. 30-án délelőtt a Péterfy valamelyik folyosóján összetalálkoztam Radó Sándor igazgatóhelyettessel. Nagyon jó, hogy találkoztunk, Miklós – mondta –, a kórház területén működik egy önkéntes mentőszolgálat, de semmi kapcsolatunk sincs velük, légy szíves, vedd át a vezetését! Mi is láttuk, hogy civil fiatalemberek személyautókon sebesülteket hoznak be a kórházba. Az autóra lepedőt borítottak, arra vöröskeresztet festettek. A földszinten és az udvaron táboroztak, a kórház konyhájáról étkeztek. Lementem, és ott találtam egy fiatal katonatisztet, Tóth Istvánt, aki valamelyik vidéki alakulatnál szolgált, 23-án épp a szabadnapján tartózkodott Pesten, belekerült az események sodrába. Azonnal tudta, hova kell állnia, és a környékbeli vagányokból megszervezte az önkéntes alakulatot. A Baross tér környékén sohasem a legelőkelőbb társadalmi rétegek laktak, lumpenproletár negyed volt, de ezek a vagány fiúk – néhány lány is volt közöttük – azokban a napokban, mondhatom, megnemesedtek. Szívvel-lélekkel beálltak a mentőszolgálatba, az életüket kockáztatták. Tóth István megörült, hogy végre egy hivatalos kórházi személy is szóba áll velük. Kiderült, hogy több mint ötven személyautót zabráltak a környékről, plusz még néhány furgont és talán egy katonai mentőautót is. A színész Latabár Kálmán kis személyautója is hozzánk került egy időre. Szerkesztettem egy névsort, körülbelül százötven-százhatvan név volt rajta, a kocsikat is megszámoztuk, úgy emlékszem, ötvenötig terjedt a lista. Szükségesnek tartottam, hogy valami rendet teremtsek, tudjam, kik vannak ott, kikre lehet számítani. 
 Alig egy órája vettem át a civil mentőszolgálat vezetését, amikor jött a hír, hogy a Köztársaság téren az ávósok lövik a fegyvertelen népet. A mentőseink, hallva a lövöldözést, rögtön odamentek. Több tucatnyi sebesültet szállítottak be. Mindenkit felkapkodtak, válogatás nélkül, így biztos behoztak néhány ávóst is, akik valószínűleg könnyebben sérültek meg, mert egy-két nap múlva mind eltűntek a kórházból. Nyilvánvalóan féltek, hiszen a hangulat rendkívül ellenséges volt minden ávóssal szemben. A következő napokban egy csomó halotti bizonyítványt állítottam ki. Lejártam a proszektúrára, de nem boncoltunk egyetlenegy esetet sem. Csak később döbbentem rá, milyen jó, hogy szüneteltettük a boncolásokat, mert amikor lefogtak, valószínűleg meggyanúsítottak volna, hogy élve boncoltam fel az ávósokat. Sokan keresték eltűnt hozzátartozójukat, volt, hogy megtalálták a kórházi osztályon, vagy kiderült, már holtak fekszik lent, nálunk. Október 23-a és november 4-e között körülbelül ötven lőtt sérülésben meghalt teste feküdt a proszektúrán. A harcok szünetében a temetkezési vállalat megindította a munkát, és az is előfordult, hogy vidékről szekérrel jöttek a halottjukért. 
 A közelünkben volt a Baross téri fegyveres csoportosulás, de a város számos pontján alakultak kis ellenálló gócok. A főútvonalakat az oroszok uralták, de a főútvonalak által határolt kerületrészekben a felkelők voltak az urak. A szűk utcákat elbarikádozták, és az oroszok az első napok tapasztalatai után tartózkodtak tőle, hogy a tankjaikkal benyomuljanak a mellékutcákba. Így egy-egy kerületrész aránylag több napig tudta tartani magát. Szoros kapcsolatban voltunk a Körúton lévő Atheneaum Nyomda és Kiadóvállalat főépületével, a New York-palotával, az még éppen beleesett a mi védelmi övezetünkbe. Gáli Jóska és Obersovszky Gyuszi ott szerkesztették és nyomták az Igazság című lapot. Ők bejáratosak voltak a kórházba, főleg azért, mert Gáli Jóska menyasszonya, Káldor Vera belgyógyász segédorvos volt nálunk. A mi önkéntes mentőautóink szállították az Igazság lapszámait. Az utolsó szám november 7-én egy kétoldalas papírlap volt, azzal a szöveggel, hogy a nyomdát nem tudják tovább tartani, de ígérik, hogy folytatni fogják. Később a Domonkos utcai segélyhelyen az Élünk című kiadvánnyal folytatódott az Igazság szellemisége. Rövid ideig még ott nyomták, aztán decemberben lebukott az egész társaság. 
 Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra. Este viszonylagos nyugalommal tértünk pihenőre, aztán vasárnap hajnalban furcsa zajokra, ágyúzásra ébredtünk. Azonnal mentem a telefonhoz, és felhívtam a Péterfy-kórházat, ahol a mentőszolgálat telefonjánál Péch Géza barátom ült. Elmondta, hogy a Thököly úton özönlenek be az oroszok, és a felkelők harcba szálltak velük. Akkor nekem a kórházban van a helyem, de hogy jutok be? Értem jön kocsival – mondta Géza. Közben a társbérlőnk fölerősítette a rádióját, és a falon keresztül hallottuk Nagy Imre proklamációját. Akkor döbbentünk rá a helyzet súlyosságára. A mi környékünkön, az Oktogonnál még nyugalom volt, Géza az Akácfa utcán elvitt a Dohány utcáig, ami egyben a Körút keresztezését is jelentette, ahol mindkét oldalon barikád állt. A barikád úgy volt felhalmozva, hogy az autó S-kanyarral kijutott a két falrész közötti résen, aztán valósággal át kellett ugrania a Körúton, mert azt az útszakaszt orosz tankok uralták. Sikerült átjutni, nem lőtték meg a kocsinkat. Géza kitűnő vezető volt, amellett bátor és önfeláldozó fiatal. A Dohány utcában már sima volt az utunk. Körülnéztem a kórházban, mi a helyzet. A mentőautóim ki-be cikáztak, és hozták a lőtt sérülteket, fiatal fiúkat, akik Molotov-koktéllal, géppisztollyal, kézigránáttal vették fel a harcot az orosz tankokkal. 
A mentőszolgálat vezetése azzal is járt, hogy ültem a telefon mellett, és ha valamilyen sérülésről befutott egy hívás, szóltam a közelemben lévő mentősöknek, ki tudnak-e menni. Nem utasítottam, nem parancsoltam, nem is volt rá szükség, rendszerint többen is jelentkeztek. Egy cédulára felírtam a pontos címet, már mentek is, és a legtöbb esetben meg is hozták a sérültet. Nagyon sokszor késő éjjel is ott ültem a telefon mellett. Szükségét éreztem, hogy minél többet ott legyek, és megtegyem, amit tudok. Előfordult, hogy egy kötözőhelyről gyógyszert vagy kötszert kértek, akkor egy személyautót megtömtünk kötszerrel, odavitte, és visszafelé rendszerint behozott egy-két sebesültet. Ezt aztán különösen a szememre hányták a nyomozás során, mondván, hogy támogattam az ellenforradalmárokat. Azt előírtuk, hogy a civil fegyveresek a kórház területén nem hordhatnak fegyvert, a bejáratnál le kellett rakniuk. Zokszó nélkül engedelmeskedtek, holott mi fegyvertelenek voltunk. Néha egész arzenál volt a kapusfülkében az ágyon és a fogasokon: géppisztolyok, puskák, pisztolyok, kézigránátok. 
Néhány civil sebesült is bekerült, olyanok, akiknek belövés érte a lakását. Az oroszok, ha valami gyanúsat észleltek, mindjárt lőttek, vaktában, minden irányban. November 4-ig a halottas kamránk nagyjából kiürült, de utána hat-nyolc nap alatt nyolcvanöt halott halmozódott föl a kórház területén. Nagyon nagy szám, egy szokványos kórházi proszektúra halottas kamrája hat, nyolc, esetleg tíz holttest befogadására alkalmas, ezért egy-egy rekeszbe több holttestet tettünk, majd a boncterem kövezetére fektettük a lepedővel letakart halottakat. Nyolc-tíz orosz katona is feküdt a sebészeti osztályunkon, mind lőtt sérüléssel. Nem különítettük el őket a magyar sebesültektől, fiatalok voltak, mint a mi felkelőink, a bajban már kölcsönösen segítették egymást. Az oroszoknak persze halottaik is voltak, mentőseink orosz tankból kiszedett, megszenesedett tetemeket is hoztak be, de a sebesültjeik közül nálunk nem halt meg senki. A harcok után tájékoztattuk az orosz városparancsnokságot a nálunk lévő sebesültekről és holttestekről. Egyszer elszállították a halottakat, majd november 12-e körül beállított a Péterfy Sándor utcába egy tank, egy páncélautó géppisztolyos, rohamsisakos katonákkal, mögöttük két katonai mentőautó, aztán megint páncélautó és megint tank. Csak így mertek bejönni, holott akkor már vége volt a harcoknak. Az orosz sebesülteket a mi embereink hozták le az osztályokról, aztán az oroszok elvonultak velük. 
November 4-én délután Péch Géza barátommal behoztuk a családomat is; ekkorra már a lakásunk közelében is sűrűsödtek a harcok. Jóformán csak reggel és este láttam őket. Gizi, a feleségem a Péterfy vérellátó szolgálatnál beállt a munkahelyére, itt volt belgyógyász kivizsgáló orvos. Egyre több civil menekült hozzánk, a kórházba. Nem tudok pontos számot, de legalább két-háromszázan lehettek. A földszinti folyosókon – főleg a rendelőintézeti részlegnél volt erre elegendő hely –, másrészt az alagsorban helyeztük el őket matracokon. A Baross téren orosz gyújtóbombáktól kigyulladt egy ház, és az álmukból felriadt emberek többnyire hálóruhában, vállukra vetett kabátban, rémülten rohantak a legközelebbi menhelyre, a kórházba. Aztán egy óvodánk is lett. Valahol a közelben volt egy hetes óvoda. November 3-án ottmaradtak a gyerekek, és 4-én, vasárnap beleestek az oroszok egyik bevonulási útvonalába, gyújtógránátot kaptak. A mentőseim behozták a sok riadt kisgyereket, odairányítottunk egy csomó nőt, akik elkezdték babusgatni őket, és szerencsére elég hamar megnyugodtak. 
Naponta egyszer vagy kétszer inspekciószerűen körutat tettem a kórházban. Ösztönös lépés volt, anélkül, hogy vezetőnek tartottam volna magam, úgy éreztem, sok mindenért felelős vagyok. Sokan fordultak hozzám kérdéssel, kéréssel, amit lehetett, megcsináltam, vagy feljegyeztem elintézésre. Afféle központi személynek számítottam a kórházban, ez az akaratlanul kiemelt helyem a harcok megszűnte után is jó pár hétig megmaradt, persze akkor már egyszerűbb dolgok elintézésére zsugorodott. Például amíg nem volt tömegközlekedés, gondoskodtam róla, hogy a mentőszolgálatunk vigye haza, majd hozza be másnap reggel a távolabb lakó munkatársakat. Szükség volt az orvosokra, mert a harcok után a kórházi munka fokozatosan normalizálódott. Újabb sebesültek nem érkeztek, de ambulánsan sokan jártak be kezelésre. Emlékezetem szerint a traumatológiai osztály betegfelvételi naplójába húsz nap alatt több mint hatszáz esetet jegyeztek be. 
A légópincében egy csomó anyag volt felhalmozva háború esetére: meleg ruha, pufajka, pokróc, kötszer, gyógyszer meg egyebek. Ezeket a raktáros adta ki az osztályokra, a szükségleteknek megfelelően. A felkelők a honvéd egészségügyi szolgálat raktáraiból is felnyitottak néhányat, onnan is hihetetlen mennyiségű kötszert és gyógyászati eszközt kapott a kórház. Mindig volt elegendő kötszerünk és gyógyszerünk. A vöröskeresztes szállítmányok is sok mindent tartalmaztak. Volt olyan eset, hogy valaki kiment tőlünk Bécsbe, ott érintkezésbe lépett valamelyik segélyszervezettel, azok megtömtek egy autóbuszt gyógyszerrel, kötszerrel, takaróval, ruhaneművel, konzervvel, és hozták haza. Sok mindent küldtek a lengyelek is: majdhogynem állami szinten intézkedtek a testvéri magyar nép megsegítéséről, és a lengyel társadalom is lelkesen ontotta a segélyt, vérpalackokat is kaptunk tőlük. Még november közepén is jöttek segélyszállítmányok. Tudomásom szerint Budapest nagy részén 8-án este megszűnt a fegyveres harc, 10-e körül a családot is hazavittük a kórházból. 
 November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet! Később az egyik rendőrtiszt azt ajánlotta, fáradjak be velük a rendőrkapitányságra, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet az aktusról. Ezt megelőzően még történt egy szörnyű dolog, Angyal István őrizetbe vétele. Angyal Pista a Tűzoltó utcai fegyveres csoport egyik vezetője volt. November 8-án, amikor a szovjet túlerő felszámolta az ottani ellenállást, néhány társával átjutott hozzánk, és felvették betegnek az egyik belgyógyászati osztályra. Egyértelműen bújtatás volt. A legnagyobb meglepetésemre délután a lépcsőházban találkoztam vele, felöltözve ment lefelé. Szóltam neki: Pista, ne menj le, razzia van! Nem, nem – mondja –, lemegyek, és elhessegetem őket a stencilgéptől. Akkor az intenzív osztályon is működött egy stencilgép, röplapokat nyomtak rajta. Öt perc múlva mentem át a rendelőintézeti csarnokon, és láttam, hogy az egyik sarokban géppisztolyosok fognak közre néhány embert. Pista is köztük volt. Soha többé nem láttam, 1958 decemberében kivégezték. Ezután került sor az invitálásra, hogy menjünk be a rendőrkapitányságra, ahol majd felvesznek egy jegyzőkönyvet. A feleségem éppen arra járt, elköszöntünk egymástól. Engem egy riadóautóba ültettek be, a mögöttünk álló rabszállító kocsiba pedig bezsúfoltak egy csomó nőt és férfit.  Behajtottunk a Deák téri főkapitányságra. Bevittek egy irodába, és ott az egyik őrnagy megkérdezte, nem laktam-e régebben a Práter utcában. Kiderült, hogy az egykor felettünk lakó Faragó család egyik tagja, kamasz volt, amikor mi elköltöztünk onnan. Érdeklődött a nővérem után, aki akkor csinos fiatal lány volt, és apámat is emlegette, akit Faragóék is elismert tudós férfiúnak tartottak. Ez kedvező momentumnak tűnt. A beszélgetéseken semmi olyan nem hangzott el, se kérdés, se állítás formájában, hogy én gyanúba kerülhetek. A kérdések arra vonatkoztak, mi történt a kórházban a harcok idején, hogyan működött a mentőszolgálat. Beesteledett, és az őrnagy mentegetőzve mondta, ne vegyem rossz néven, de ott kell tartaniuk, kijárási tilalom van, másnap folytatjuk. A feleségemet felhívhattam telefonon, hogy másnap hamar végzünk, megyek haza, amint csak lehet.  Aztán rákerültem a futószalagra. Lekísértek a fogdába, a kapitányság pincéjébe. A zsebeimből mindent kirakattak velem, letétbe tették, nálam csak egy cigaretta maradhatott. A pincefogdában a zárkaajtók fölött és alatt is rések voltak, hogy úgy mondjam, közös légtérben voltunk. Lefeküdtem a priccsre és elaludtam. Reggel őrületes zsinatra ébredtem: zajongás, neveket kiabálnak, egymást keresik. Elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, a Rákóczi-indulót és minden lelkesítő éneket. Egyszer valaki bekiabálta: szombat van, hétfőig biztosan ránk se néznek, vessük be az éhségsztrájkot, és követeljük a soros ügyészt. Elég vészjóslóan hangzott. A reggelit mindenki visszautasította, én sem kértem. Valamikor délután felkerültem az irodába, ahol ismét Faragó őrnagy fogadott. Azonnal elkezdte: nagyon sajnálom a körülményeket, amelyek előálltak, a kedves felesége már mozgósította a fél várost. Később kiderült, hogy a feleségem elég hosszú ideig várakozott, aztán elkezdett telefonálgatni, az országos rendőrfőkapitánnyal is beszélt, aki megnyugtatta, hogy nincs semmi bajom, haza fognak küldeni. Később bevittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol egy rendőr alezredes elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet. Mire elkészült, és több példányban aláírtuk, este nyolc óra lett, márpedig délután négytől kijárási tilalom volt. Megkérdeztem, hogy jutok haza. Természetesen haza fogjuk vinni, vagyunk olyan jóban a szovjet elvtársakkal, hogy gondoskodnak a biztonságos hazajutásáról – volt a válasz. 
A főbejáratnál két karhatalmista tiszt fogadott, pufajkában, géppisztollyal, aztán odagördült két Pobeda, és a háttérből előjött néhány fegyveres orosz katona. Begyömöszölődtünk az autókba. Az egyik kocsiban a sofőr mellett ültem, mellém még befészkelődött az egyik karhatalmista tiszt, hátra pedig beült három katona. A másik kocsiban hasonlóképpen. A Deák tértől a lakásomig három perc az út, de legnagyobb meglepetésemre a Liszt Ferenc térnél továbbsuhant a kocsi. Szóltam a tisztnek: itt lakom, miért nem raknak ki? Valamit elintézünk – mondta –, visszafelé jövet majd felkísérjük a lakására. És mentünk tovább, kifelé a városból. Egy-egy csomópontnál orosz katonák állítottak meg, ilyenkor hátulról kiszóltak a mi katonáink – egy szót sem értettem belőle –, mire továbbengedtek. Csupa földszintes ház között mentünk, aztán megállunk egy kis téren. A két karhatalmista bement egy házba, majd valami ládaszerű csomaggal jöttek ki, betették a csomagtartóba, és ugyanazon az úton visszajöttünk. Hogy ezt miért kellett nekik végigjátszani, fogalmam sincs. Leálltunk a házunk előtt, a hadnagy felkísért, hogy saját kezűleg adjon át a feleségemnek. 
Az október 30-án megválasztott forradalmi tanács továbbra is működött a kórházban, de a mentőszolgálat a 16-i razzia után megszűnt. A sofőrök szétszéledtek, néhányat bevittek a főkapitányságra, a személyautókért pedig sorra jöttek a tulajdonosaik. A karhatalmisták az emeleti betegosztályokat ekkor még nem inzultálták, decemberben aztán erre is sor került. Az egyik szobában tömérdek írógépet, egy stencilgépet és egy rádió adó-vevő készüléket is találtak. Én magam nem foglalkoztam röpiratszerkesztéssel és sokszorosítással, de lelkesen olvastam az illegális sajtótermékeket. Amikor kiderült, hogy a kórház alkalmazottai, munkatársai közül többen szenvedtek több-kevesebb kárt a harci cselekmények idején, a forradalmi tanácson belül létrehoztuk a szociális bizottságot, és decemberben gyűjtést indítottunk a károsult munkatársak megsegítésére. Ennek a bizottságnak én lettem az elnöke, és gyakorlatilag én is csináltam mindent. Úgy emlékszem, több mint húszezer forint jött össze. A bizottságnak volt még két tagja, egy a szakmunkások közül, és valaki a gazdasági osztályról. Teljes egyetértésben döntöttünk a szétosztás alapelveiről, majd a pénzt prezentáltuk az érdekelteknek. Januárban az Írószövetség tagjai számára is volt egy gyűjtési akció, ami politikai gesztusnak számított. Keresztury Dezső indította el, aki akkor a Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztályát vezette. A nővérem is ott dolgozott, ő adott hírt az akcióról. Nagy lelkesedéssel gyűjtöttem a kórházban, két és fél, háromezer forint biztosan összegyűlt. A forradalmi tanács még itt-ott tevékenykedett, időnként a kórházvezető is kikérte a véleményemet bizonyos kérdésekben. A forradalom alatt megszűnt az MDP helyi bizottsága, megszabadultunk a pártszervektől, decemberben azonban az a hír járta, hogy megalakult az MSZMP kórházi tagozata. Én nem rejtettem véka alá a véleményemet, hangosan hirdettem az ellenérzésemet. 
A Központi Munkástanács falragaszokon tette közzé felhívását, hogy november 23-án délután két és három óra között magyar ember ne lépjen az utcára. Impozáns látvány volt: kinéztünk az ablakon, és egyetlen civilt sem láttunk az utcán. Ha itt-ott mégis felbukkant egy-két ember, az ablakokból olyan pfújolásban részesült, hogy ész nélkül berohant egy kapualjba. A jó ég tudja, mit gondoltunk, elérhetünk-e bármit is ezzel a passzív ellenállással. Az biztos, hogy minden ilyen akciónak az volt a jelentősége és értéke, hogy tudtára adja a világnak, nem törődünk bele a forradalom eltiprásába. Szilveszter estéjén gyertyát rakunk ki az ablakokba, mindenki tudta, miért. December 30-án a Zeneakadémián Ferencsik János Beethoven Eroica szimfóniáját vezényelte. A második tételt, a gyászindulót állva hallgatta a közönség. Az előcsarnokban a Vöröskereszt gyűjtött a károkat szenvedettek megsegítésére. Bőven dobáltunk pénzt a kihelyezett ládába. A társadalom akkor nagyon adakozó volt. Csak egyszer kellett szólni, hogy soron kívüli véradásra van szükség, százával jöttek az emberek. 
1957 januárjában már szemmel látható jelei voltak, hogy a hatalom megvetette a lábát, a hangja egyre magabiztosabb és fenyegetőbb lett, úgy tűnt, a lakosság is beadta a derekát. Láttuk, hogy az ENSZ részéről nem várható komoly akció. Magunkra maradtunk. Tudomásul kellett venni, hogy a Kádár-rezsim megkaparintotta a hatalmat. Visszaemlékeztem az 1849 utáni passzív rezisztenciára. Az a határozott terv alakult ki bennem, hogy körülnézek a saját környezetemben, és akit lehet, ráveszek, csak a legszükségesebb munkát végezze, semmi olyan tevékenységben ne vegyen részt, ami a rezsimet erősíti, és azt bizonyítja, hogy normális körülmények között élünk. Elsősorban a tudományos munka területén próbáltam megindítani a passzív ellenállási mozgalmat. A kollégákkal konzultálva arra az álláspontra jutottunk, hogy kórházi, klinikai munkáját mindenki ellátja, de plusz munkát nem végez, például nem támogatja a tudományos egyesületek megindulását. Januárban még egy kicsit konspiráltam. Néha valami pénzsegéllyel segítettük ki a bajba jutott bajtársakat, vagy ha valaki el akart tűnni a közéletből, még mindig el tudtuk helyezni valamelyik kórházi osztályunkon. 
 
Február első napjaiban a kislányom az István-kórház bőrgyógyászati osztályán feküdt, 9-én, szombaton hoztuk haza. Másnap elmentünk sétálni. Amikor hazaértünk, láttam, hogy egy idegen férfi áll a kapualjban. Akkor elkapott egy furcsa érzés, hogy figyelnek. Aznap éjszaka csaptak le rám a Fő utcai nyomozók. Éjfélkor becsöngettek, kinyitottam az ajtót. Egy kétméteres legény lépett be, géppisztoly a hasán, nekitaszított egy szekrénynek, végigtapogatott, utána bezúdultak a többiek. Összesen hatan voltak, mind nyakig fegyverben. Kétségtelenül kíméletesen viselkedtek, és főleg csöndben, mert látták, hogy a gyerek alszik. Leültettek a hallban egy karosszékre, és elkezdték ontani a kérdéseket. Abban minden volt. Hol van a Bagoly, hol vannak a röplapok, a fegyverek. Aztán megmutatták a parancsot, amelyen valami ügyészi aláírással az volt, hogy dr. Lambrecht Miklóst helyezze előzetes letartóztatásba és tartson nála házkutatást. Majd felszólítottak, hogy öltözzem föl. A szemük előtt kellett öltözködnöm. A feleségem adhatott egy törölközőt, valami fehérneműt, és sajnos csak két vagy három csomag cigarettát vettem magamhoz. Amikor búcsúra került a sor, a gyerek ágya felé léptem, mire a parancsnok riadtan: Fel ne ébressze! Mondtam, hogy csak megsimogatom. A feleségemtől is csak nagy nyilvánosság előtt vehettem búcsút, öt-hat fegyveres muki állt körülöttünk. Ő nagyon strammul viselkedett, és abszolút helytállt, a későbbiekben is. Mindig is mondtuk a börtönben, hogy a feleségeknek, menyasszonyoknak, anyáknak odakint sokkal több gondja, baja van, sőt sok esetben veszélyeztetettebbek is, mint mi, akik „csak” el vagyunk ítélve. Ketten kísértek be a Fő utcára, négyen ott maradtak házkutatni. 
A Fő utcán ki kellett üríteni a zsebeimet, a fémtárgyakat is elvették, majd elhelyeztek a fogdában. A cellában égett a villany – mint kiderült éjjel-nappal –, és egy torzonborz ember emelkedett fel az egyik ágyról. Dr. Kovács Zoltán, azt hiszem, a II. kerületi Nemzeti Bizottmány titkára volt. Őt decemberben hozták be, amikor a Fő utca még orosz őrizet alatt állt. A kihallgatásokat orosz tisztek végezték, tolmács közvetítésével. Mindenféle fizikai kínzással fenyegették, de nem bántalmazták, viszont az ellenőrzés olyan szigorú volt, hogy időnként, ha hipiseltek, vagyis házkutatást tartottak a zárkában, le kellett vetkőzniük, és az orosz katona még a fenekük nyílásába is belesett. Az orosz őrség aztán január elején kivonult, helyét a magyar karhatalom vette át. Kovács első kérdése azt volt, mi van az ENSZ-csapatokkal. Mondtam, azzal még várhat. 
Aztán még az éjszaka sor került az első kihallgatásra. Felvittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol elég sokan ültek. A szoba közepén volt egy szék, engem odairányítottak, szemben egy kisebb íróasztalnál ketten vagy hárman ültek, mögöttem fél karéjban egy csomó nyomozó. Megint elindult a kérdésözön. Az vezette a kihallhatást, aki letartóztatott. Mindenféle hülye kérdéseket tettek fel, ennek során megtudtam, hogy Káldor Vera is benn van. A goromba és fenyegető kérdészápor nyilván azt a célt szolgálta, hogy zavarba hozzon, és elszóljam magam, de igyekeztem fegyelmezetten gondolkodni és válaszolni. Többször megkérdezték, elismertem-e a Nagy Imre-kormányt. Mondtam, igen. És most elismeri a Kádár-kormányt? Mondtam, tudomásul veszem, hogy a hatalom az ő kezükbe került. 
Három és fél hónapig voltam a Fő utcai üdülőtáborban, más néven Gyorskocsi utcai nyomozati rendelőintézetben. Nagyon lassan, május közepére állt össze a vádpontgyűjtemény egy általuk feltételezett csoport ellen, amelynek én is tagja voltam. A mi perünk is koncepciós per volt, hiszen abból semmi sem volt igaz, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére együtt szervezkedtünk volna. Hiába mondtam, hogy nem terveztem megdönteni az államrendet, ez irreális feltételezés, nem lehetett kiverni belőlük. Bámulatos lelkiállapot, amelyben ezek a szörnyeteg lelkű emberek lehettek, sokszor nem is egy nyelven beszéltünk, még ha magyar szavakat használtak is, és teljesen más volt az észjárásunk. A kihallgatók nagyrészt ávós tisztek voltak. Az én Galambos nevű főhadnagyom, akire később rá lettem bízva, sem tagadta, hogy ávós volt. Tudja maga, Lambrecht, micsoda küzdelem folyt az ÁVH-n belül a törvényesség megóvása érdekében? – kérdezte egyszer. Hát én nem hallottam ilyen küzdelmekről, és úgy elnéztem az én Galambos főhadnagyomat – akkor már elhízott, nagy, tohonya ember volt –, milyen klassz verőember lehetett két-három évvel korábban a nagy lapátkezeivel. Hozzáteszem, egy újjal sem nyúltak hozzám a Fő utcán, de a fenyegető hangsúly meg az egész miliő természetesen így is nyomasztóan hatott az emberre. A másik nyomasztó érzés az örökös aggodalom volt, hogy vajon mi lehet a kint maradt családtagokkal. 
Egyszer a nyomozóm szóba hozta a feleségem nevét, mire én rémült felháborodással törtem ki: csak nem hallgatták ki? Erre: nem, hát nekünk nincs okunk őt kihallgatni, neki meg nem kötelessége magáról semmit se mondani. A feleségemet tényleg nem érte semmi inzultus, kivéve, hogy elbocsátották a Péterfy-kórházból. Engem lefogtak februárban, neki valamikor április végén népgazdasági okra hivatkozva mondtak fel. Aztán elment a fővárosi tanács egészségügyi osztályára, és pillanatok alatt kapott hat vagy nyolc ajánlatot, hiszen az előző hónapok disszidálási hulláma után megüresedett orvosi állások nagy része még betöltetlenül várt a gazdájára. Azért esett a választása a VIII. kerületi Szántó Kovács utcai rendelőintézet EKG-főorvosságára, mert az aránylag bent volt a városban, jó közlekedéssel. Végeredményben úgy lett kibuktatva a Péterfyből, hogy belgyógyász alorvosból EKG-főorvos lett. 
Galambos István főhadnagy, a nyomozóm meglehetősen buta, műveletlen ember volt, rosszul beszélt és pocsékul fogalmazott. Az én szövegemet, amit vallomásnak minősítettek, nem szó szerint kocogtatta gépbe, hanem átfogalmazta, és idétlen mondatokat írt le. Minden jegyzőkönyvet átadott nekem elolvasásra és aláírásra. Eleinte őrült buzgalommal kezdtem javítani a helyesírási hibákat meg a szórendet, aztán meguntam, és csak arra ügyeltem, hogy a lényeget illetően érthető legyen. A kihallgatás-sorozat változó sűrűséggel május közepéig tartott. Mindaddig nem tudtam, mivé fogják felfuttatni az egészet, a legvégén, amikor lezárták a nyomozási eljárást, engedélyezték az irattanulmányozást. Több pertársammal, akikkel egy csoportosulásba hoztak össze, csak az irattanulmányozáskor ismerkedtem meg, korábban fogalmunk sem volt egymás létéről. Főleg nekem nem a legtöbbről. 
Az elsőrendű vádlott Péch Géza, a mentőszolgálatom tagja lett. Ellene nagyon súlyos volt a vád, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése mellé még a hűtlenség vádját is rásütötték. Januárban kinn volt Bécsben, és február 10-én, visszajövet fogták el két társával együtt. Géza 1930-ban született, Műegyetemet végzett, az Ikarus autóbuszgyárban dolgozott. Emlékszem, január elején, mielőtt kiment, hozott egy fényképet az új, farmotoros Ikarusz buszról. Bécsben érintkezésbe lépett egy volt horthysta tábornokkal, aki 1945-től Amerikában élt, de a forradalom idején Bécsben menekültügyi segélyakciót szervezett. Hogy miről beszélt vele Géza, nem tudom, mert mi szabadon már nem találkoztunk, és amikor az ítéletünk után néhány napig egy zárkában voltunk, csak annyit mondott, hogy minden másként történt, mint ahogyan a jegyzőkönyvekbe bekerült. A vádhatóság Géza tetteibe fegyvercsempészési tervektől kezdve mindent belekevert. Úgy fogták el, hogy Bécsből egy teherhajó fedélzetén elbújva akart hazajutni két társával együtt. El is jutottak Gönyűhöz, a határállomáshoz, ott egy matróz észrevette őket, és jelentette. Azonnal lefogták mindhármukat. 
A másodrendű vádlott Balogh László volt, vele korábban csak egyszer találkoztam, a harcok idején a kórházban. A következő Budai Béla, a mentőszolgálatom egyik sofőrje, nagyon szimpatikus, helyes fiú. A forradalom idején matrózruhában járt a társával, Tóth Tamással – matrózoknak becéztük őket –, akit szintén velünk fogtak perbe. A negyedrendű volt, ha jól emlékszem, Gerlei József, műszaki rajzoló. 56 előtt valamilyen kevert ügyben ült, a forradalom szabadította ki. Őt sem ismertem, a nevét sem tudtam, sajnos ő tudott rólam, hogy olyan fiú vagyok, akihez illegális természetű dolgokban fordulni lehet. Az irattanulmányozás során derült ki, hogy ő már a Gönyűn felvett jegyzőkönyvbe bediktálta a nevem és a címem. Érthető tehát, hogy kerültem az első letartóztatottak közé. De semmiféle szemrehányást nem érzek Gerlei Jóska irányában, mert ő az életével fizetett. Következett Atzél Bandi, vagyis báró Atzél Endre, az erdélyi Atzél család tagja. Szegény a báróságból nem élvezett semmit, mert hét- vagy nyolcéves gyerek volt, amikor az édesapja részt vett a 44-es kiugrási akciók egyikében, aminek során átment az oroszokhoz, majd nyoma veszett. Édesanyja, gróf Bethlen Beáta heroikus erőfeszítéseket tett, hogy négy gyerekét felnevelje. Atzél Bandit Géza hagyta rám, amikor elment Bécsbe, hogy rajta keresztül tartjuk majd a kapcsolatot. Bandi nagyon bátran és jellemesen viselkedett a forradalom alatt és a Fő utcában is. Semmit nem vallott rám, holott mint „összekötő” sűrűn járt hozzám. Utána jött Békési Béla, nálam alig néhány évvel fiatalabb medikus. Személyesen az irattanulmányozások idején találkoztunk először. Béla a kihallgatások során bedobta a nevemet, és úgy tüntetett fel, mintha valami kulcspozícióm lett volna. Amikor összeismerkedtünk, kvázi mentegetőzve fordult hozzám: ne haragudj, hogy belekevertem a nevedet a dologba, csak el akartam terelni a figyelmet a szervezkedésünk jellegéről, aztán tudod, majd a bíróságon úgyis visszavonom ezeket a dolgokat. Hát, ahogy azt Móricka elképzelte. Az én helyzetemet talán súlyosbította ez a vallomás, viszont Bélán sajnos nem segített, halálra ítélték, és kivégezték. Béla társa, Rácz József medikus volt a hetedrendű vádlott. Ő nagyon okosan védekezett a bíróságon, többek között a szociális hátterére hivatkozott. Parasztgyerekként került egyetemre, és valami szánalmas összegű ösztöndíjból kellett megélnie. Én voltam a kilencedrendű vádlott. Utánam jött Schiff Miklós, egy idősebb villanyszerelő, akinek két egyetemista fia a mentőszolgálatomban dolgozott. A fiúk a harcok után kimenekültek az országból, a papa itthon maradt, és azzal vádolták, hogy érintkezésben volt disszidált fiaival. A többiekre – összesen tizenöten voltunk – csak futólag és hézagosan emlékszem. Volt egy tizenöt éves fiú is, jóképű kiskamasz, aki egy év felfüggesztettet kapott. 
A hozzátartozók mindnyájunknak szereztek védőügyvédet. A feleségem a letartóztatásom utáni napon eljutott a neves védőügyvédhez, Kardos Jánoshoz, aki a védelmemet átadta a nála jóval fiatalabb Mály Józsefnek; ő rajta volt a duplanullás ügyek védőügyvédjeinek listáján, vagyis azokén, akiket az igazságügyi hatóságok elfogadtak védőnek. Nagyon derék ember volt, végigvitt az első fokon, és rövid védőbeszédet tartott a tárgyalás végén. Mindenki tisztában volt vele, hogy nincs sok lehetősége, hiszen még csak nem is ismerte pontosan az ügyünket. A négyezer oldalas anyagból csak valami kivonatot láthatott. Az ügyvéd leginkább arra volt jó, hogy kapcsolatot tartson a családom és köztem. Május végén a nyomozóink lezárták az ügyet, gyanúsítottak lettünk, és átkerültünk a Markó utcai börtönbe. Felületes orvosi szemle után megkaptuk a bűvös nyilvántartási számot. Én voltam az 50-308-as, ezzel futottam végig, a szabadulásomig. 
Ha jól emlékszem, szeptember 6-án, a Markó utcában volt az első tárgyalási nap, amelyet Tutsek Gusztáv bíró elnöklete alatt nyitottak meg. Tutsek végig visszaélt hatalmi helyzetével, lehetetlen kérdéseket zúdított a vádlottakra, és rendszerint nem hagyta kibeszélni őket. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hozzátartozóink bejöhettek, és néhány padsorral mögöttünk ültek. Úgy tudom, a mi perünk elsőfokú tárgyalása volt az utolsó nyílt tárgyalás, mert néhány olyan, a rendszer számára botrányos jelenet játszódott le, ami miatt beszüntették ezt a tárgyalási formát. Engem a BHÖ 1/2 §-a alapján helyeztek vád alá, vagyis a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt. Az első öt társamat szervezkedés vezetésével vádolták. Az első napon a személyi adatok egyeztetése zajlott. A terem dekorációjához tartoztak az állványon lógó fegyverek, amelyeket a házkutatások során begyűjtöttek, továbbá ott volt vagy huszonöt írógép, ezeket – mint utólag kiderült – október 30-a, a pártház ostroma után hozták át a mentős legényeim, és elhelyezték az egyik szobában. A következő nap az elsőrendű vádlott kihallgatása zajlott, a többiek nem vehettek részt rajta. Súlyossági sorrendben folyt a vádlottak meghallgatása, aki túlesett rajta, bent maradhatott a teremben. Amikor szeptember közepén rám került a sor, már nyolc társam ott ült előttem. A kihallgatásom utálatos körülmények között zajlott. Ismeri a vádat? – kérdezi Tutsek bíró. Mondom, igen, ismerem. Bűnösnek érzi magát? Mondom, nem. Erre: no, majd meglátjuk. Aztán elkezdődött a kérdéssorozat, ami arra is kiterjedt, kikkel voltam személyes kapcsolatban a társaim közül. Úgy tűnt, a bíró gondosan ügyel rá, hogy én ne mondhassak semmit. Érdekes volt a védőügyvéd-gárdánk. Köztük volt Major Ákos korábbi hadbíró, majd 1946–48-ban a Népbíróságok Országos Tanácsának az elnöke, aki a Bárdossy-perben is elnökölt, aztán kikopott onnan, és átment védőügyvédnek. A másik Olti Vilmos, az ötvenes évek elejének hírhedt halálbírója, aki szörnyű ember hírében állott, és annál komikusabb volt, hogy a védelmünkben tépte a száját. Nem tudom, melyik társamnak volt az ügyvédje, de globálisan mindnyájunkat védett. Az én ügyvédem is szónokolt valamit az érdekemben, és felhozott néhány mentő körülményt.  Nagyon készültem és fantáziálgattam, mit fogok mondani az utolsó szó jogán. Védőbeszédet terveztem a társaimmal kapcsolatban, és meg akartam védeni 56 igazát is. Az egyik zárkatársam higgadt jogász férfiú volt, és könyörgött: Miklós, az Isten szerelmére, ne mondj ilyeneket, ez csak olaj a tűzre! Az utolsó percben aztán megjött az eszem. Valószínűleg igaza lett volna. Az utolsó szó jogán csak valami olyasmit mondtam, hogy érzésem szerint nem követtem el semmiféle bűncselekményt, nem érzem magam ellenforradalmárnak, és méltányos, enyhe ítéletet kértem. 
Október 4-én került sor az ítélethirdetésre. Úgy emlékszem, ronda, esős idő volt, megfelelő hangulati aláfestés a súlyos ítéletekhez. Így ment sorban: elsőrendű vádlott Péch Géza, szervezkedés vezetése, életfogytiglan. Balogh László szervezkedés vezetése és egyéb vádak, kötél általi halál. Ő volt az egyetlen, akinek Tutsek első fokon halálos ítéletet adott. Volt még két életfogytiglan, Gerlei Józsefnek és Békési Bélának, a többieknek öt, tíz, tizenöt év. A meglepetés akkor jött, amikor engem, a kilencedrendű vádlottat tizenöt évre ítélt, mint a szervezkedés szellemi vezérét. Ez mindnyájunkra úgy hatott, mint egy lórúgás. Miután kihirdették a tizenöt ítéletet, már csak az volt a kérdés, ki kíván fellebbezni. Az ügyész egy csomó súlyosbítási igényt jelentett be, szerencsére a személyemre vonatkozóan nem. Én ott szóban azonnal fellebbeztem, majd 58 márciusában felkeresett az új védőügyvédem, dr. Kovácsi Zoltán, és a család nevében kérte, vonjam vissza a fellebbezésemet. Azzal érvelt, hogy most élet-halálról van szó, az új tanácselnök, Borbély János egy hírhedt alak. Mellbevágott a dolog, de aláírtam az előkészített papírt. 
Az elsőfokú ítélet után néhány nappal kivittek minket a Gyűjtőbe. Ez volt a következő stáció az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom keretében. Hosszú ideig a jobb csillagban voltunk elhelyezve, ami arról volt nevezetes, hogy még nem közművesítették, és szükségletünket a zárkában elhelyezett szép nagy vasfazékban végeztük, amit ócska, rozsdás fedő takart le. Alumínium kannában kaptunk ivóvizet, a kannafedő volt a közös pohár. Aztán áthelyeztek a bal csillagba, ott már vízöblítéses vécé volt. Sokszor cserélődtek a zárkatársaim, különben nyugton hagytak, legfeljebb néha volt egy-egy hipis. Nem kellett levetkőzni, csak végigtapogattak bennünket, belenyúlkáltak a zsebeinkbe, és ha valami tiltott tárgy volt nálunk, elkobozták. Márciusban áttereltek a Kisfogházba. Ott tartózkodásunk legszörnyűbb részlete a reggeli kivégzések hozzánk felszűrődő zaja volt. A kivégzések általában hat és hét óra között zajlottak. Azokon a napokon – a megszokottnál korábban – hangos kopácsolásra ébredtünk. Ilyenkor csak friss vizet adtak be a zárkákba, a reggelit csak hét óra után osztották ki. Nyilvánvaló, hogy közben lezajlottak a kivégzések. Én gyakorlatilag semmit sem értettem meg a néha odahallatszó búcsúkiáltásokból, mert a zárkánk olyan helyen volt, ahova alig szűrődött fel a hang. 
 Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is. Megszabták, mit lehet, illetve mit nem szabad küldeni. De minden nagy örömet okozott, már csak azért is, mert otthonról jövő apró jel volt. Örömöt jelentettek velem lévő szakkönyveim is, meg a folyóiratok, a Természettudományi Közlöny meg Élet és Tudomány, amelyeket beküldhettek nekem, aztán jártak körbe. A rabkönyvtárban is találhattunk olvasnivalót, igaz, főleg az ötvenes évek elején megjelent, agyonhasznált, válogatott írásműveket, oroszból fordított téesz-regényeket és ehhez hasonló nyalánkságokat. Akiknek nagyobb ügyük volt, vagy nagyobb súlyú terheltségi állapotban voltak, bölcsen hallgattak róla, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy a zárkában nincs-e beépített emberük. 
A fellebbviteli tárgyalásunkra 1958. április elején került sor a Fő utcai Legfelsőbb Bíróságon. Az ügyész az első öt-hat fiúra súlyosbítást kért. Ez már nem volt nyilvános tárgyalás, a családtagok nem lehettek bent a teremben, velük csak a folyosón válthattunk pillantást, amikor felvezettek bennünket. Mögöttünk vagy tizenhat géppisztolyos katona foglalt helyet, jobb oldalt a védőügyvédek, bal oldalt az ügyésznő, és szemben egy magas emelvényre vonult be Borbély János a négy ülnökével. Megállapította, hogy jelen vagyunk. Utána sorra vette a tizenöt első fokon elítélt, de még nem jogerős ítéletű vádlottat. Nálam megállapította, hogy fellebbezés híján az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett, a következő napokon nincs szükség az elővezetésemre. 
Délután visszavittek a Gyűjtőbe. Elbúcsúztunk egymástól. A társaim közül öten számoltak azzal, hogy meg fogják kapni a kötelet. Később egy sétán találkoztam Rácz Jóskával, aki elmondta, hogy lezajlott az ítélethirdetés, ő megúszta, de Péch Géza, Balogh László, Gerlei József és Békési Béla halálos ítéletet kapott. A többiek meg arányosan eloszolva. Schiff Miklós ítéletét ötről nyolcra emelték. Jóskától azt is megtudtam, hogy április 22-én kivégezték őket, és rettenetesen lesújtott a hír. Issekutz gyógyszertankönyvének megfelelő oldalszámánál, ami egyezett a fogságban töltött napjaim számával, bejegyeztem: Géza plusz három és egy keresztjel. Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt. A zárkában volt egy lavór és egy vödör hideg víz, amivel valamiféle macskamosdást csináltunk, szappant vagy hazulról kapott az ember, vagy a spájzolásoknál vásárolhatott. Havonta egyszer lehetett spájzolni, ami abból állt, hogy a nem dolgozó elítéltek harminc forintért vásárolhattak cigarettát, dohányt, szappant, fogkrémet, vécépapírt. Voltak olyan rabok, akiknek nem volt pénzük, ők közös ellátmányban részesültek, vagyis havonta kaptak egy tekercs vécépapírt, azzal kellett gazdálkodniuk, és valami mosószappant, ha jól emlékszem. Hetenként egyszer letereltek a zuhanyozóba. Egy csomóan összeverődtünk, álltunk a forró víz alatt, vakartuk, csutakoltuk egymás hátát, és közben dumáltunk, híreket cseréltünk, lelkesítettük egymást. A hangulatunk mindennek ellenére nem volt rossz. Szórakoztattuk egymást a csevegéseinkkel, és üdítettük magunkat azzal a kevés olvasnivalóval, ami rendelkezésünkre állt. Beszélgettünk a forradalomról, a mi igazunkról, közben tucatszámra végezték ki a társainkat. Valamiféle bornírtnak nevezhető optimizmus volt bennünk. Nem tudtuk elhinni, hogy a Kádár-rendszer annyira konszolidálódik, hogy komolyan kell venni az életfogytot vagy a tíz-tizenöt éveket.  1958. július végén átköltöztettek a váci országos börtönbe. Az udvaron üvöltöző smasszer-gárda fogadott minket, sürgettek, belerúgtak az idősebb, lassabban mozgó rabokba. Első este mindenkit begyömöszöltek egy nagy zárkákba, vacsora nem volt. Másnap kaptuk a szokványos reggelit, ami egy darab kenyérből és úgynevezett feketekávéból állt, de hogy mennyi babkávé volt benne, nem tudom, barna, híg lé volt egy kis cukorral. Pár nap múlva jött a végleges rendezés, amely szerint a nagyítéleteseket áttették a Lordok Házának nevezett épületbe. Ott már higgadtabb bánásmódban volt részünk, a smasszerok is tudomásul vették, hogy nagyítéletesek vagyunk, nem túl jó kilátással a jövőt illetően, nekik az a dolguk, hogy vigyázzanak ránk, és rendet tartsanak. Mi igyekeztünk apró szabálysértéseket elkövetni, különben rendkívül monoton ritmusban teltek a napjaink. Óriási meseórákat tartottam a zárkatársaimnak. Az emlékezetemből előszedtem régi olvasmányaimat, elmondtam Monte Cristo sorsát, a négykötetes Dumas-regényt, ahogy változtak a társaim, többször is. Vernétől, gyerekkorom kedvenc írójától legalább hat regényt mondtam el. A Verne-regényeket úgy meséltem, hogy a falra felrajzoltam a Föld térképét, azon mutattam az útvonalat. Aztán a magyar felfedezőkről is meséltem, akik Afrikában vagy Belső-Ázsiában utaztak, mint Kőrösi Csoma Sándor és egyéb kedvenceim. Sokszor kérdeztek orvosi dolgokat is. Laikus kérdések voltak nagyrészt, én igyekeztem szakszerűen, de érthetően megadni a válaszokat, terjesztettem anatómiai, kórbonctani ismereteket is. Nagyon jó zárkatársnak számítottam a mesélő kedvemmel. 
Augusztus 20. után átvittek a börtönkórházba, pedig nem jelentettem betegséget, nem volt semmiféle panaszom. Kiderült, hogy Hősz Dezső kollégám, aki a forradalom alatt a Szövetség Utcai Kórház forradalmi tanácsának tagja volt, a röntgenlaboratóriumban dolgozott. Ő is tizenöt évet kapott. Jó szakember lévén, elég hamar kiemelték. A kórház viszonylag modern épület volt, a börtönjelleget csak a dupla ráccsal ellátott, magasan elhelyezett ablakok adták. Eredetileg tébécés rabok számára építették, a tizenkét ágyas, jól berendezett kórtermekhez fürdőszoba is tartozott. A mi időnkben nem aktív tébécések voltak ott, hanem tébécés fertőzésen átesett, gyógyult betegek. Időnként különböző vizsgálatokkal ellenőriztük őket, amelyeket részben helyben végeztünk, részben a börtönpostán keresztül beküldtük egy pesti laboratóriumba. Az alagsor belgyógyászati osztálynak volt berendezve, szintén kórtermekkel. A kórház vezetője egy Soós nevű, akkor századosi rangban lévő smasszer orvos volt, akiről kiderült, hogy 56 előtt az ÁVH-nál volt orvos, de a forradalom alatt nem viselkedett elég bátran, ezért degradálták. 
Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba. Soós százados becsülte Dezsőt mint szakembert, és időnként egyéb dolgokról is csevegtek. Néhány nap múlva Soós átvitt a laborba, és közölte, hogy én leszek a labor vezetője, az elődömet más munkára helyezik. A betegállományból felkerültem az első emeletre, az egyik orvosi szobába. Körülbelül tízen voltunk orvosok, és egy-két tanultabb asszisztens, közülük az egyik ezermester volt, később az ő szakértelmének köszönhetően lett rádiónk. A laboratóriumban végeztem a rutin kórházi laborvizsgálatokat. A rutinmunka mellett bőven jutott időm olvasni és jegyzetelni. Az írnokunk egy fiatal politikai tiszt volt, tőle lehetett papírt kunyerálni, bármikor írhattam. Amíg zárkás voltam és nem dolgozhattam, az írás tiltott tevékenység volt, kivéve a kéthavonta engedélyezett levélírást. A laborban íróasztalnál ültem, ott voltak az orvosi folyóiratok, szakkönyvek, kedvemre jegyezgettem. Tizenkét füzetet írtam tele, körülbelül ezerötszáz referátumot csináltam az elolvasott cikkekből és könyvekből. 
 A későbbiekben rendszeresen megkaptam a Népszabadság előző vagy aznapi számának az első felét, amiben a politikai hírek voltak. Egy smasszer hozta be, akit kívülről szerveztek be. Nem ingyen csinálta, a családtagjaimnak némi anyagi áldozatba került. Rajta keresztül cenzúrától mentes leveleket is válthattunk, és néha kaptam egy-egy olyan könyvet, amelyet egyébként nem tudtam volna beszerezni. A cigaretta is meggyarapodott. Azt hiszem, 1960-ban alakult ki ez a kötelék. Kopácsi Sanyi hagyta rám az éhségsztrájk után – illetve Kopácsi felesége az én feleségemre –, amikor őt elvitték a Gyűjtőfogházba. A labor minden szempontból jó volt az információszerzésre. Mivel bármilyen panasszal lehetett orvosi vizsgálatra jelentkezni, a labor randevúhellyé vált, ahol a társaim találkozhattak, dumcsizhattak, a smasszer legtöbbször nem is volt bent. 1959 tavaszán érkeztek hozzánk az életben maradt nagyimrések és a köréjük fűzött reform-kommunista perek elítéltjei, a 476-osok, akiknek a rabszáma 476-tal kezdődött. Ekkor ismerhettük meg közelről Donáth Ferencet, Fazekas Györgyöt, Déry Tibort, Mérey Ferencet. Göncz Árpád és Bibó István is ott volt közöttünk, és Fekete Sándor, aki akkor abszolút rendes fiúnak számított. Hamarosan alkalom nyílt arra is, hogy közülük egy csomót felvegyenek betegállományba a belosztályunkra. Jártak a laborba is, és sok mindent megtudtunk tőlük a nagy perekből.  1960-ban a kis amnesztiával kiengedték az életben hagyott kommunista vezetők jelentős hányadát. A kis amnesztiát megelőzően engem 1960 februárjában felvittek a Fő utcába pótnyomozásra. Két hónapig voltam ott, ezalatt összesen ötször hallgattak ki, magyarán mondva rohasztottak. Az öt beszélgetésből négy kedélyes hangulatban zajlott. Lassan rájöttem, azt akarják tudni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt csempészett-e fegyvereket szállítmányaiban Magyarországra. Azt mondtam, hogy nem, ilyet soha nem tapasztaltam, és fel sem tételezem róluk. Ezt nagyon rossz néven vették tőlem. Az utolsó beszélgetésen – ekkorra már konok tagadónak bizonyultam – közölték, hogy lesznek majd különböző amnesztiák, akkor mindenki el fog menni, de én végig fogom rohadni a tizenöt évemet. Április 2-a körül aztán megint beraktak a meseautóba, és vittek vissza Vácra. Akkora már lebonyolították az amnesztiát, és kitört az éhségsztrájk. Miért? Mert kiengedték az úgynevezett vezető réteget, a tömeg viszont bent maradt. A forradalom kiskatonái, az egyszerű munkástanácsosok meg a többiek méltánytalannak találták, hogy őket bent tartották. Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot. Aztán mentek a kihallgatások, zárkánként vezették elő a fiúkat. Majd jött a központi utasítás, hogy a váci börtönt mint nagyítéletes politikai házat feloszlatják, a rabokat szét kell szórni az ország börtöneiben. Napokon keresztül mentek ki a rabomobilok Vácról, szállították a bajtársainkat. Csak a kórházi raborvosok maradhattak a helyükön, a hozzánk beosztott házimunkások és a gombgyár TMK-részlegének öt szakmunkása. Aztán az új szállítmányokban válogatott delikvensek tömegét fogtuk ki. Többnyire visszaeső kis bűnözők voltak, de akadtak közöttük nagyobb ítéletesek és erőszakos cselekmény miatt elítéltek is. Hamar rájöhettek, hogy politikaiak vagyunk, nagy tisztelettel viseltettek irányunkban. Érdekes, a smasszerok is másképp viselkedtek velünk. Egyszer ültem a laborban, a mikroszkópot néztem, és hallom, hogy a hátam mögött nyílik az ajtó, majd megszólal egy hang: menjen oda a doktor úrhoz, adja oda a karját, hogy vért vegyen. Csak néztem, mert a smasszerek egyébként nem uraztak minket. És nagy tisztelettel odaállt elém egy kis csibész, hogy vért vegyek tőle. Többükkel beszélgetésbe elegyedtem, rém hálásan fogadták. Az egyiknek kicsit több volt az ítélete a szokásosnál, és megkérdeztem, ki ítélte el. Tutsek – válaszolta. Mondtam, hogy engem is Tutsek ítélt el, és tizenöt évre. Erre azt mondta: Tutsek már nem olyan nagyfiú, mint volt, most mi vagyunk neki a delikvensei. Tehát a rendszer ejtette Tutseket. 
Valamikor 1960 körül, hogy ne éljünk szakmai sivárságban, belső továbbképzést indítottunk. Annyi folyóirat és könyv állt a rendelkezésünkre, hogy kellően fel tudtunk készülni, minden vasárnap más tartott előadást. Én hármat tartottam. Körülbelül fél évig csináltuk a továbbképzést, aztán egy-két lustább kolléga bedobta a törölközőt, és elaludt a dolog. Mindenkinek volt lehetősége olvasni. A börtönkórházba hivatalosan is jártak folyóiratok, és otthonról előfizethettek nekünk hazai folyóiratokat. Külföldieket nem, de az orvosi lapok nagyon jól voltak szerkesztve, a referáló rovatokból értesültünk a külföldi irodalom legújabb eredményeiről is. Azon kívül kézikönyvek, tankönyvek csőstül jöttek be különböző forrásokból. Nekem volt bent hatvan-hetven könyvem, a zöme szakkönyv. Szellemileg igazán jól éltünk, mindenkinek csak saját magán múlott, hogy elsivárosodik vagy lépést tart a szakmával és az általános műveltséget illető dolgokkal. A kórházban a beszélőink is lényegesen jobb körülmények között zajlottak, mint másutt. Az orvos századosunk kivívta, hogy a betegek asztalnál, egymással szemben ülve találkozhattak a hozzátartozóikkal. Persze ott ült egy smasszer, de egy kézérintésre azért volt lehetőség. 
 1962 őszén, a novemberi vagy a decemberi beszélőn Gizi virágnyelven jelezte, hogy lesz valami. Kapott egy fülest, miszerint az ENSZ közgyűlése levette napirendjéről a magyar ügyet, és ennek fejében a népköztársaság amnesztiát ad az 56-osoknak. Kádár március 21-én, csütörtökön jelentette be az amnesztiát, mi pénteken megtudtuk a smasszerektől, és szombaton reggel a börtönparancsnok hivatalosan is kihirdette. Nagyon megörvendtünk a hírnek.  Vasárnap lementem a laborba, és lázas buzgalommal megírtam az utolsó kivonatot az előző napokban összekészített irodalmi anyagból. Hétfőn délelőtt rendet csináltam a laborban, ahogy a patikusunk is a gyógyszertárban. Mindent a helyére, leltár, egyebek. Igyekeztem úgy hátrahagyni mindent, hogy aki a helyemre jön, tudjon tájékozódni. A belgyógyász kollégák a kórlapokat zárták le. Hétfőn becsomagoltuk a könyveinket, másnap a börtön feladta postán utánvéttel. Délután átkísértek a főépületbe, és elhelyeztek az úgynevezett szabaduló zárkában. Az egész éjszakát átdumáltuk.  Mi, politikaiak, akik Vácról március 26-án kora reggel szabadultunk, hatan voltunk orvosok, plusz még egy-két házimunkás és négy vagy öt szakmunkás a gombüzemből. A Gyűjtőből százával jöttek ki, ugyanúgy a vidéki nagy házakból, Sátoraljaújhelyről meg egyéb helyekről is. Reggel nyílt a zárkaajtó, és a smasszer felolvasta a neveket. A politikaiakat vették elsőnek, mentünk a raktárba, ott öltöztünk fel az előkészített civil ruhákba, és felvettük a pénzünket is. Mindenkinek volt valamennyi forintja, részben a keresetéből, részben, amit beküldtek, bár az utóbbi időben inkább mi küldhettünk haza egy keveset. Aztán mentünk a kijárat felé, ahol még egy soha nem látott törzsőrmester tartott igazi belügyi eligazítást, amelyben több volt a fenyegetés, mint az útravaló. Közölte: aki bármit csinál, annak utánanyúlunk és lesújtunk, az visszakapja az itt hagyott ítéletét. A végén a lelkünkre kötötte, hogy a leggyorsabb tempóban menjünk a buszmegállóhoz vagy a vonathoz, és hagyjuk el Vácot.  A pesti busz az orrunk előtt ment el. Leügettünk a vasútállomáshoz, és valamikor háromnegyed hétkor felszálltunk egy iskolásokkal teli vonatra. Hallottuk, hogy a srácok összesúgnak: ezek 56-osok. Jólesett hallani. Az egyik barátunk Újpesten szállt le, a lelkére kötöttem, hogy hívja fel a lakást, mondja meg, hogy már útban vagyok hazafelé. A feleségem hét óra körül kapta a telefondrótot. Nagy izgalommal vártak. Fél nyolckor csöngettem. 
Nagy-nagy élmény volt a hazaérkezés, az első napok csodálatos hangulatban teltek. 26-án reggel már mentek a körtelefonok a családtagoknak meg néhány barátnak, kilenc órától megindult a zarándoklat a lakásba. Legalább negyvenen fordultak meg nálunk aznap. Előírás szerint másnap, 27-én jelentkezni kellett a kerületi rendőrkapitányságon. Bementem. Regisztrálták a nagykönyvben, hogy hány évi ítéletből hány évet, hány napot töltöttem le. Kazinczy Ferenc volt a példám, nem sikerült elérnem az ő kétezer-háromszáznyolcvan napját, én csak kétezer-kétszázharmincöt napot töltöttem benn. A szabaduló levelemre – ez az egyetlen okmányom a börtönéletemből – ráütötték a bélyegzőt, hogy a jelentkezési kötelezettségnek eleget tettem, és van tízévi jogvesztésem. Nagyon udvariasak voltak, felajánlották a segítségüket, ha elhelyezkedési nehézségem lenne. Én köszöntem szépen, és azt válaszoltam, hogy már folyamatban van. 
Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok. Időnként megjelent egy alak a kerületi kapitányságtól, a házfelügyelő beengedte, feljött a lifttel és becsöngetett hozzánk. Az elején mentegetőzött, hogy nem a doktor úr a mi profilunk, de hát muszáj, később az is elég volt, ha a feleségem kiadta a papírt, ő meg aláírta anélkül, hogy engem látott volna. És minden vasárnap jelentkeznem kellett a körzeti őrszobán. Aztán orvosi ajánlásra engedélyt kaptam, hogy hetenként kétszer délután négy és öt között elmehetek a Lukács fürdőbe úszni. Végül október 31-én megszüntették a rendőri felügyeletemet. 
Az első két hétben lébuskáztam otthon, közben tárgyaltam különböző munkahelyekkel. Egyszer kifogtam egy háromnapos helyettesítést a Csengeri utcai rendelő laboratóriumában. Ott volt az első lehetőség, hogy nyilvános helyen ismertessem 56-ot és az azzal járó megtorlásokat. Aztán egy kedves kolléganőnk beajánlott a János-kórház laboratóriumának főorvosánál. Felvettek, a legalacsonyabb fizetési kategóriába soroltak be – erre a legutolsó éveimig gondosan ügyeltek a feletteseim –, de mindegy, a miliő kellemes volt, nagyon rendes gárda dolgozott ott, kifogástalanul viselkedtek az orvoskollégák és az asszisztencia is. Áhítattal hallgatták időnkénti meseóráimat, és soha semmi nem jutott a nyomozó hatóságok fülébe, amivel később revolverezhettek volna. Október közepéig dolgoztam a János-kórházban, akkor alkalom nyílt rá, hogy visszamessek az igazi szakmámhoz. Az Alsóerdősor utcai Korányi-kórház proszektúráján kaptam állást, ahol nagyon rendes volt a főorvosnő, dr. Csornai Margit, régi pécsi ismerősöm. A kollégák itt is megértéssel és rokonszenvvel fogadták a múltamat, másrészt a munkába belerázódva olyan profilozás alakult ki, hogy a bonctermi munkák nagyobb hányadát én végeztem, mert aránylag gyorsabban dolgoztam, a kolléganő meg besegített a főorvosnőnek a kórszövettani diagnosztikába. Onnan mentem nyugdíjba. 
Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg. 1972-ben bevezették a piros útlevelet, amely szabad beutazást biztosított a kelet-európai úgynevezett szocialista országokba, vízum nélkül. A piros útlevéllel először egy kelet-németországi körútra utaztunk 1973-ban, majd azon az őszön voltunk egyhetes jugoszláviai úton is. 1974-ben privát utaztunk Kelet-Németországba, elsősorban Weimarba, hogy a Goethe-passzióimat kiéljem. Aztán minden évben utaztunk valahova. Erdélybe is jártunk, viszonylag rendszeresen. Még nem azzal a céllal, hogy élelmiszert meg a gyógyszert vigyük, akkor még aránylag tűrhető ellátásban éltek az erdélyi rokonaink és barátaink. Nyugati útra nem is gondolhattam. Nyugati útlevelet csak 1975-ben kértem, amikor megkaptam a mentesítést. Már az előző években hallottam a hírét, hogy van egy bírói mentesítés, amely gyakorlatilag törli a priuszt, de nem akartam kérvényezni. 1973 őszén viszont beléptem a Magyar Orvostörténeti Társaságba, 1974 nyarán részt vettem a társaság Budapesten rendezett nemzetközi kongresszusán, elő is adtam. Antall József, az Orvostörténeti Társaság főtitkára szólt, hogy kérjem a bírói mentesítést, mert priuszosként kevésbé vagyok esélyes a társaságban választott tisztség betöltésére, és talán a kórházban sem jön rosszul, ha megkapom. Így azután 1975. május végén összeültem Tóth Lajos jogász barátommal, akivel együtt ültünk Vácott, és megfogalmaztuk a kérvényt. A lelkére kötöttem: azt a kifejezést, hogy én ellenforradalomban vettem volna részt, ne használja, és bűnbánó madonna sem vagyok. Június elején adtam be a kérelmet, és csak decemberben kaptam meg a mentesítő határozatot. Alaposan utánajártak. Kértek jellemzést a kórházból, itt a házban is érdeklődtek utánam, és kikérték a Legfelsőbb Ügyészség véleményét is. Amikor a határozatot bemutattam a kórház személyzeti előadónőjének, aki egy tipikus kádertyúk volt, úgy reagált rá, hogy: most már az adjunktus úr is utazhatik Nyugatra.  Hogy igaza legyen a személyzeti előadónőmnek, januárban beadtuk a kékútlevél-kérelmet, kiszúrva egy nagyon jó nyugat-európai útvonalat. Autóbusszal Bécsbe, onnan átszállással: Ausztria, Bajorország, Hollandia, Belgium, és át a csatornán Londonig. Londonban hat napot tartózkodtunk. Ez volt az első nyugati utunk, 1976. július közepén. Attól kezdve minden évben mentünk valamilyen nyugati társasutazásra. Azokban az években az útlevélkérvényekhez hozzátartozott a munkahelyi ajánlás is. Az útlevélkérő lap hátoldalán volt egy előnyomott szöveg, amit a munkahelynek pecsétekkel és aláírásokkal kellett ellátni. Legalább három aláírás kellett: igazgató, párttitkár, szakszervezeti titkár. Nekem mindig stempliszöveget írtak: „Munkáját jól látja el, nincs kifogásunk külföldi útja ellen. Kérését támogatjuk.”  
 Amikor elvittek, a kislányom éppen elmúlt ötéves, és búcsú nélkül kellett elmennem. A feleségem egy ideig úgy tartotta őt, hogy el kellett utaznom valahova, később aztán ő is jött beszélőre. A feleségem azt a mesét is beadta neki, hogy apa szolidaritásból hord csíkos ruhát a rabok között. De a lányunk elég hamar rájött, hol vagyok, és nem okozott neki különösebb kellemetlenséget. Az iskolában nem volt hátránya abból, hogy bent voltam. Pláne, hogy az első évben a feleségem egyik gyerekkori barátnője volt a tanító nénije, Pásztori Zsigmond Edit. Egy kellemetlen élménye mégiscsak volt. Egy iskolakiránduláson az autóbusz átment Vácon is, és amikor elhaladtak a börtön mellett, a vezető tanító néni, aki nem ismerte a helyzetet, azt mondta, hogy ez egy börtön, amelyben súlyos bűnözők, gyilkosok vannak elhelyezve. Edit néni ránézett Líviára, látta, hogy a kislány elsápad, és szólt a másik tanítónőnek, hogy beszéljen valami másról. Lívia erről az útról úgy tért haza, hogy termoszában váci vizet hozott az anyjának. Amikor hazajöttem, ő is nagyon örült, és tudomásul vette, hogy egy ideig én lettem a családi élet központja. Meséltem az élményeket, a lányom mindenről értesült. Ő úgy vette, hogy az 56-osoknak így jutott ki a történelemből, teljes együttérzés és családon belüli bajtársi kapcsolat alakult ki közöttünk, ami a feleségemmel természetesen már adott volt. A tanulást egy kicsit hanyagolta, talán az is közrejátszott benne, hogy hazajöttem és felfordítottam a kialakult családi életformát. Pláne, hogy akkor még elég szűkösen laktunk abban a szoba-hallos lakásban, ezért is cseréltük el erre a kétszobás lakásra 1964-ben. Lívia a Szinyei Merse Pál utcai gimnáziumba járt, a tanárai többsége nem volt túlságosan jó, eléggé viharosan teltek a gimnáziumi évek. A szokásos csaták és feszültségek bőven előfordultak nálunk is, bár érzelmileg nem volt hiba közöttünk. Aztán elég rossz érettségit szerzett, szóba sem jött, hogy felsőfokú tanulmányokba kezdjen. Pláne, hogy 1970-ben, amikor érettségizett, az egyetemi felvételnél még tehertételt jelentett volna a kedves papa. Aztán elment tisztviselői állásokba, és ismerősi ajánlásra kikötött a Távközlési Kutatóintézetben, ahol hamarosan rákapcsoltak a komputerek alkalmazására. Aztán átkerült a Külkereskedelmi Bankba, ami jó fogás volt a részéről. 
Líviának a nyelvtanuláshoz volt érzéke, aránylag jól megtanult angolul, olaszul is tanult egy időben. Az egyik barátnője kijutott Torontóba, kint is maradt, leveleztek egymással, majd 1982-ben meglátogatta. Torontóban él egy csomó magyar, köztük jó pár 56-os, Kopácsi Sanyi is. Felkarolták, vitték ide-oda. Akkor ismerkedett meg Egri György újságíró fiaival. Nagyon megtetszett neki Toronto, hazajött, de rá volt írva a képére, hogy vissza akar menni. 1983. október 30-án el is ment, tudtuk, hogy kint fog maradni. 1984-ben összeházasodott Egri Gáborral, majd egy év múlva megkapta a letelepedési és munkavállalási jogot. Jelenleg egy idős magyar röntgenorvos kollégánál dolgozik mint asszisztens. A férje fődiszpécser a Rogers nevű kábeltelevíziós nemzetközi vállalat Torontóban levő székhelyén. 
 1982. október 31-i hatállyal kerültem nyugállományba, és mindjárt dolgozni kezdtem az Orvostörténeti Könyvtárban – ahova már évek óta bejártam –, tudományos főmunkatársi, tudományos tanácsadói, mikor milyen címen. Ekkor kezdődött hivatalos orvostörténészi tevékenységem. A Magyar Orvostörténelmi Társaságba 1973 őszén léptem be. 1982-ben tervbe vettük, hogy összeállítunk egy magyar orvostörténeti monográfiát, meg is alakult rá a munkaközösség. Később a sűrűsödő szakmai viták, majd a kiéleződő konfliktusok miatt lemondtam mindennemű választott tisztségemről, és a monográfiában való közreműködésemről is: túlságosan szakszerűtlennek ítéltem a feldolgozási szempontokat. A fő problémát az jelentette, hogy az orvostörténetet művelők többségében a múzeum és a könyvtár alkalmazottai, akik bölcsész végzettségűek – történészek, irodalomtörténészek, legjobb esetben könyvtárosok –, nem ismerik az orvosi szakmát és annak gondolatrendszerét, a történettudományt szakszerűen művelik, de az orvostörténetet nem. Kezdetben naiv jóhiszeműséggel azt hittem, hogy a társaságban lesz lehetőség komoly, szakszerű tudománytörténeti munkára. Az orvoskollégák viszont nemigen mutattak hajlandóságot rá, hogy megismerkedjenek a tudománytörténet-íráshoz szükséges történeti segédtudományokkal – noha még továbbképzést is szerveztem a témában –, a történészeknél pedig arra nem találtam igyekezetet, hogy mélyebben megismerjék az orvostudományt. 
Az Orvostörténelmi Társaság 1985. február végi közgyűlésén volt a robbanás. Aránylag későn, pedig már korábban is morogtam és kifogásoltam a pazarlásokat. A társaság elnöke 1982-től Antall József volt, a tisztikarban is többnyire nem orvos végzettségűek töltötték be a kulcspozíciókat, és többen Antall lekötelezettjei voltak. Nem találtam olyan kollégákat, akik egyértelműen mellém álltak volna. Mikor a közgyűlésen a vezetés hibáit szóvá tettem – egy kézben van, a szakmai munka támogatása szubjektív tényezőktől függ, ami mindig a szakszerűség rovására megy –, dermedt csönd lett, mindenki megkövült, hogy nyilvánosan meg mertem támadni Antall Józsefet. Szó szót követett, végül május végére összehívtak egy új közgyűlést, de én akkor már Kanadában tartózkodtam. Írásban ugyan elküldtem a kifogásaimat, de leszavazták. Antall azután kihelyezett az Ernyey-könyvtárba. A VIII. kerületben, a Mátyás téren egy régi patikát alakítottak át kiállító officinára, és ott helyezték el Ernyey József gyógyszerész, tudománytörténész könyvtári hagyatékát is, ami a gyógyszerésztörténészek számára valóságos aranybánya. Hetente háromszor töltök ott néhány órát, csinálgatom a TIB-ügyeimet és az orvostörténeti munkáimat. 
 Én a magyar orvostörténetből elsősorban anatómusokkal, citológusokkal és patológusokkal foglalkoztam, a szakképzettségemhez is ez áll a legközelebb. A tudománytörténetet a legszélesebb, nemzetközi összefüggésekben szeretem művelni, hiszen a tudományban nincsenek határok. Publikálási lehetőségeim általában szerények, nem vagyok az a könyöklő típus, aki behízelgi magát egy-egy szerkesztőség kegyeibe. De azért az Orvosi Hetilapban megjelent körülbelül tizenkét orvostörténeti tárgyú írásom, a Természet Világában tizenöt kisebb-nagyobb cikkem, a Tudományban csak elvétve, és a Magyar Nemzet is közölte néhány kis esszémet. Külföldön, a hallei egyetem kiadványaiban is publikáltam kisebb tanulmányokat. A hallei egyetem orvostudományi tanszéke évente rendezett egyetemtörténeti szimpoziont, amelyre tőlünk is minden évben kiutazott előadni egy hét-tíz tagú delegáció. Én mindig általános tudománytörténeti témát választottam, hogy ne csak magyar specialitásokat adjunk elő. A darwinizmus nagyon fontos az életemben, én lelkes darwinista vagyok. Apámtól is olyan szellemi hagyaték maradt rám, ami belém sulykolta Darwin életművének a jelentőségét. 1982-ben volt száz éve, hogy Darwin meghalt, arra nagyon készültem, több tanulmányt is írtam. Legutóbb pedig az apám évfordulója volt alkalom rá, hogy ilyen tudománytörténeti működést fejtsek ki. Világéletemben ellenzéki beállítottságú voltam a fennálló hatalommal szemben. A diákéveimben észrevettem a Horthy-kor anomáliáit, még ha nem is foglalkoztam szociológiával meg politikatörténettel. A Rákosi-korban szintén természetszerű volt az ellenzéki hajlandóságom, anélkül, hogy bármi jelét adtam volna, de nem léptem be a pártba, ami az ötvenes években bizonyos korlátokat jelentett a tudományos előrehaladásban. Szabadulásom után sem változtam: a magam szűkebb környezetében soha nem titkoltam a véleményemet. Rendszeres hallgatója voltam a Szabad Európa Rádiónak. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején értesültem a hazai ellenzék tevékenységéről. Nagy szimpátiával figyeltem őket, de akkor még nem éreztem szükségét, hogy aktivizálódjak. Már idősebb voltam, s nem láttam értelmét, hogy részt vegyek egy tüntetésen, aminek a végén, ha futni kell, nem bírom. Emellett úgy éreztem, hogy a nálunk kibontakozó ellenzéki mozgalom túl szűk körű. Nyilvánvaló, hogy nem kizárólag az ellenzékieknek köszönhetjük, hogy ma ott tartunk, ahol tartunk. A kommunista párt is mindent megtett, hogy fűrészelje maga alatt a fát. Ezt én valamelyest értékelem is: rájöttek, az egész csődtömeget ők hozták létre, és belátták, hogy csak a Nyugattól kaphatnak segítséget, az oroszoktól már nem. Annak viszont politikai ára van, ezért kényszerülnek az engedmények fokozatos megadására. Igazságtalanságot követtek el az 56-osokkal szemben. Ezt nehezen lehet kiverni belőlük, de azt hiszem, hónapokon belül megérik a helyzet, és a temetés, amelyet június 16-ra tervezünk, nagy jelentőségű lesz, és ebben az évben október 23-át már nemzeti ünnepként fogjuk ünnepelni.  1988 tavaszán, amikor a TIB megalakult, Kanadában voltam. Hazajövetelemkor értesültem róla Maléterné Gyenes Judithtól, aki az Orvostörténeti Könyvtárban munkatársam. Azonnal felhörrentem, ebbe én is belépek, és a következő ülésen már részt is vettem. Azóta mindegyiken ott vagyok, és többé-kevésbé vállalok aktív szereplést is. A többieket szimpátiával nézem. Elsősorban a Szabad Demokraták Szövetségét, másrészt a Magyar Demokrata Fórumot. Ezekben látom a legértelmesebb vezetést, és egy jövőt valamelyest formálni igyekvő koncepció kialakításának a lehetőségét. 
 Úgy mondják, hogy a politikai rehabilitáció már megtörtént, de hivatalos nyilatkozat még nem hangzott el a hatalom képviselőitől. Az ember nem tudja, mit kívánjon. A jelenlegi hatalmi apparátustól fogadja el a rehabilitáció kinyilvánítását? Ismétlődjék meg a Rajk-história? Amikor 56-ban a Rajk-temetésen Apró Antal megesküdött rá, ilyesmi soha többé nem fordul elő – és két év múlva a soron következő kommunista miniszterelnököt is felakasztották. A pártapparátus ugyanaz, kis személyi változásokkal a felső rétegben. Nem tudom teljes lelkesedéssel elfogadni, hogy Grósz Károly a legközelebbi pártplénumon összeszorított fogakkal kihörögjön magából valami hasonlót. Az igazi – hogy úgy mondjam – szentté avatási eljárás majd az első szabad választás után, egy ellenzéki többségű parlament jóvoltából fog lezajlani. Akkor fognak a mi embereink és hőseik, áldozataink megigazulni. Számomra elsősorban 56 egészének a rehabilitálásán van a hangsúly. Azon belül nagyon fontosnak tartom a kisemberek, a forradalmárok és főleg a családjaik kárpótlásos rehabilitálását, mert sokan vannak közöttük, akik minimális jövedelemből tengődnek. Fontos, hogy elsőként feléjük irányuljanak jóvátételi akciók, ne a vezető értelmiségi réteg felé, hiszen mi így vagy úgy, de megélünk. Ugyanakkor figyelembe kell venni az ország lehetőségeit és anyagi korlátait. 
Ami a személyemre vonatkozik: ha egy rendelkezés kiterjed rám is, ha a nyugdíjamat még egy kicsit emelik – kell, hogy emeljék, mert a börtönben töltött hat évet még mindig elsikkasztják a szolgálati időmből –, és ha esetleg még valamilyen anyagi kompenzációt is hozzám vágnak, az valószínűleg jól fog jönni. De én ezért nem küzdök körömszakadtáig, és nem az a leglényegesebb számomra, hogy az anyagi helyzetem javuljon. Aztán hogy a jövőben milyen poszton találok magamnak helyet, ezt nem tudom megjósolni. 
 
Az interjút 1988–1989-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 

Németi Irén 1919. augusztus 8-án született Rosenzweig Irénként Nyíracsádon (Szabolcs megye) szegényparaszti családban. Szülei egy Újléta melletti tanyán gazdálkodtak, de 1929-ben, a nagy gazdasági válság miatt elárverezték a tanyát, és a család Debrecenbe költözött. 1930-ban az édesanyja meghalt hastífuszban. A nehéz anyagi körülmények ellenére az Izraelita Polgári Leányiskolában, majd méltányosságból a Női Felsőkereskedelmi Iskolában tanult, 1938-ban érettségizett. 1937-től részt vett a Szociáldemokrata Párt legális keretei között működő kommunista csoportok munkájában Debrecenben és Budapesten. 1944 júniusában Auschwitzba deportálták, majd Gleiwitzben volt rabmunkás. 1944 februárjában társaival együtt ismét bevagonírozták, Drezda felé indultak. Szállítás közben megszökött a vonatról, de elfogták, és Theresienstadtba vitték, ahonnan 1945. május 5-én szabadult. Gyalog indult haza. Az egyik bátyját munkaszolgálatból való szökésért kivégezték, a másik bátyja Ukrajnában, édesapja és mostohahúga Auschwitzban halt meg.
1945 júniusában házasságot kötött Németi Józseffel, aki a kommunista pártban dolgozott különböző vezető beosztásokban, majd 1953 után több évre Moszkvába küldték pártfőiskolára. Irén a nőmozgalomban dolgozott, majd pártiskolákban tanított történelmet. 1955-ben a budapesti pártközpontban helyezték át. 1957-ben kinevezték a Nők Lapja főszerkesztő-helyettesének. 1959 tavaszától 1986-ig a lap főszerkesztője volt. 1987-től nyugdíjas. 1971-ben Rózsa Ferenc-díjjal, 1994-ben Aranytoll-díjjal tüntették ki. 2018 nyarán halt meg. 

Németi Irén

Nyíracsádon születtem, 1919-ben. A szüleim a Kupferstein-uradalomban dolgoztak. Apám, Rosenzweig János sáfár volt, ez olyan kulcsárféle megbízatás, édesanyám, Schwarz Berta pedig a gazdasszony mellett volt cseléd. Apám két elemit végzett, anyám analfabéta volt, minden hivatalos iratra két keresztet rajzolt a neve helyett. Két év után elköltöztek egy Újléta melletti tanyára, ahol kibéreltek egy kis birtokot. Hat hold homok volt és három hold szőlő. Azért döntöttek így, mert a gazdasszony meghalt, és ők megunták, hogy mindig más kutyái legyenek. Parasztemberek voltak, ez nagyon ritka a zsidó családoknál. Volt három nagynéném, akik félanalfabétán kivándoroltak az Egyesült Államokba, s New Yorkban telepedtek le. Anyám és apám is nagyon hamar árvaságra jutott, gyerekkoromban semmit nem meséltek a szüleikről.
A legkorábbi emlékem a libapásztorkodás. A gyerekeket már hat-hét éves korban minden paraszti portán befogták dolgozni, és nekem is libát kellett őrizni. Olyan keserves volt ez nekem, utáltam a libákat! Ennek ellenére azt mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt. Hasznunkra vált, hogy nem kényeztettek el bennünket. Nagyon kemény életet éltünk, de egész nap kint voltunk a napon, a levegőn, ez a csontunkat is megerősítette. Egész gyerekkoromban hozzáedződtem a kemény élethez, és ez tartott meg. A szüleim nagyon puritánok voltak, hazudni borzasztó bűn volt. Anyám azt mondta, ha valami zsiványságot elkövettél, valld be, megkapod érte a magadét, de utána nyugodt szívvel és könnyebben lélegezhetsz. Egész életemen végigkísért ez az intelem.
Két bátyám volt. A nagyobbik, Lajos és énközöttem tizenhárom év volt a korkülönbség, András és énközöttem tizenegy év. András paraszti munkát végzett. Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni. Apám óriási méregbe gurult és nagyon komolyan összezördültek, pedig soha hangos szó nem volt a házunkban. Végül anyám győzött, s apám azt mondta, hogy ő a kezét rá nem teszi ezekre a kárhozatos állatokra. Anyám meg a bátyám is vállalta a gondozásukat, de nem lett vége a kóser háztartásnak.
Lajos bátyám úrnak készült. Nagy dolog volt, hogy a tanyáról valaki elkerül Budapestre inasnak, s ő cipőfelsőrész-készítő inas lett, azután segéd. Rendszerint csak akkor jött haza, amikor sztrájk volt Pesten, és munka nélkül volt. Ragadt ránk tőle egy kis civilizáció is, mert betéve tudta az összes slágert, amit Budapesten hallott. Tánciskolába is járt, azt hiszem, a szakszervezetben. Sokat mesélt a budapesti életről, s megtanított bennünket charlestone-ozni. Amikor hazajött, két-három nap múlva megjelentek a csendőrök nálunk. Mindig azt kérdezték, mi újság Budapesten? S akkor a bátyám a szakszervezetről sosem, hanem moziról meg slágerekről beszélt nekik.
Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak. Egyszer hosszúnapkor – zsidó újévkor –, a böjt alkalmából bent voltunk a faluban, elmentünk az imaházba, és hallottam, hogy az apámról beszéltek, és azt mondják, ha egy zsidó marha, akkor az már nagy marha, mert hogy nem vitte semmire, paraszt maradt.  Ez nagyon bántott, de elengedtem a fülem mellett és nem is mondtam a szüleimnek. Apám nem vitte jól a gazdaság ügyeit, nem is nagyon értett hozzá. Az igazi gazda a bátyám volt, szántott, vetett, aratott. Az öreg intézte a gazdaság különböző dolgait, ő nem nagyon vett részt a gazdálkodásban. Az édesanyám igen. A tengeritörést is mi csináltuk, meg a kapálást, a konyhakertet, anyám kenyeret sütött.
Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit. Ez így ment tizenhat éves koromig, amikor mindkettőt abbahagytam.
Osztatlan osztályba jártam, hat osztály volt együtt. A tanító nagyon szeretett, mert jó tanuló voltam. Ott is nagyon puritán nevelés folyt, bizony jól elfenekelték a gyerekeket, ha nem figyeltek vagy nem készítették el a házi feladatot, s a szülők nem mentek reklamálni, sőt mondták a tanítónak, hogy csak nagyon szigorúan fogja a gyereket. Az iskola három kilométerre volt a házunktól, s ezt minden reggel megtettük. Édesanyám mindig megfőzött egy tojást, azt vittem uzsonnára. Sok kenyeret ettünk, mindent kenyérrel kellett enni. Még ki se tálalta anyám a levest, már mondta: kenyérrel edd, mert anélkül rögtön éhesek lettünk volna a leves után.
A házunk egy kicsi házikó volt, két szoba és a konyha. Kintről a konyhába kellett lépni, az egyik oldalon az egyik, másik oldalon a másik szoba volt. Vályogház volt, döngölt földű. Télen csak egy szoba volt meleg, ahol a kemence állt. Nem volt se víz, se villany. Petróleumlámpát égettünk, és a fúrt kútból húztuk a vizet.
Én olyan családból származom, ahol a felmenőknek műveltségük nem volt. Mindig a fizikai lét fenntartásával voltak elfoglalva, és soha egy könyvet el nem olvastak. De bennem volt valami tanulási vágy mindig. Szerettem olvasni meg tanulni. Édesanyám is mindig azt mondta, hogy Irénke, neked tanulni kell. Mondjuk azt megtanultam a szüleimtől, nem mindegy, hogyan élek, például, hogy ne legyen adósságom, hogy legyen rendes munkám, hogy ne legyen piszkos a lakásom, hogy megszervezzem az életemet, hogy fizikailag rendben legyen körülöttem minden. Ezt örököltem a szüleimtől, és ez egy nagyon jó örökség.
Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.
Tízéves voltam, amikor 1929-ben megkezdődött a nagy gazdasági világválság, és ez elég tragikusan hatott az én életemre is. A házunkat bérbe adó asszony egy debreceni középtisztviselőnek lehetett a felesége, aki özvegyi nyugdíját akarta kiegészíteni, hogy kiadta bérbe azt a tanyát. Abban az évben aszály volt, majd minden szőlőnk kifagyott, és semmi terményünk nem maradt. Sose tudtuk igazán kifizetni az évi bérletet. Egyszer-kétszer elnézte, de mivel ő is a piacról élt, elárvereztek bennünket. Borzasztó élmény volt, amikor kijöttek a végrehajtók, és dobra vertek mindent. Nekünk hagytak egy tehenet meg a szobabútort. A Kónya szomszédtól kaptunk kölcsön egy szekeret, arra raktuk fel a motyónkat, és mentünk Debrecenbe 1929 borzasztó hideg telén. Debrecen külvárosába költöztünk, a Nyilastelepre. .
 
Én persze rettenetesen örültem, mert Debrecenben villamos is van, meg iskolába fogok járni, de édesanyám nagyon sírt. A bátyám nem akart jönni, mert ő nem akar más kutyája lenni. Debrecenben volt egy kocsmáros, aki felvette csaposnak. Egy szoba-konyhás lakásba költöztünk. Villany nem volt, és kerekes kút volt, tehát elég primitív körülmények közé kerültünk. A család fenntartója a bátyám lett, aki ezt a csapos munkát elvállalta. Meg volt egy tehenünk. A tej egyik felét vajnak csinálta anyám, és azt eladtuk. Apám járt a piacra, és a nagyságák után cipelte a bevásárlókosarakat, és azért kapott némi pénzt. Így éldegéltünk egy darabig.
Az 1930-as nyár rettenetesen meleg volt, és rengeteg dinnyét ettünk, mert olcsó volt, két fillérért lehetett kapni egy kiló dinnyét. Vettünk ötöt-hatot és kenyérrel ettük vacsorára, sokszor ebédre is. Akkor Debrecenben nagy tífuszjárvány volt, és édesanyámmal hastífuszt kaptunk. Nem volt biztosításunk, viszont orvosi kezelésre szükség volt. Máshoz nem tudtunk nyúlni, édesapám eladta egyetlen kincsünket, a tehenet, és az mind gyógyszerbe és a Dobler doktor úr zsebébe vándorolt. Egy hónapig feküdtünk, de édesanyám meghalt, nem tudott felépülni. Én akkor tizenegy éves voltam. Ez egy borzasztó trauma volt az életemben.
Rám hárultak a gazdasszonyi teendők. Paprikás krumplit, bablevest, köménymagos levest tudtam főzni, és meg tudtam főzni egy tésztát. Nagyon nehezen éltünk. A Dénes-kocsmába, ahol a bátyám dolgozott, útkaparók meg kemény fizikai munkát végző emberek jártak. A bátyám a kedvencük volt. Nagyon szerették, mert jópofa volt, tudott velük beszélgetni, és állandóan fizettek neki, hol egy kisüstit, hol egy rumot. És András szépen, lassanként rászokott az alkoholra, mindig berúgva jött haza.
Hamarosan elköltöztünk a Nyilastelepről – tehenünk már nem volt, minek fizessünk az istállóért? –, és beköltöztünk a Nyíl utca 83. számú házba. Az is elég kültelki volt, de már egy rendezettebb hely. Egy fakereskedő háza volt, a tulajdonos az utcai lakásban lakott, és a miénken kívül volt még két lakás. Az egyikben egy kefegyári munkás lakott meg a felesége, a másikban pedig egy nyugdíjas vasutas özvegye, aki az unokáját nevelte – zabigyerek volt, az anyja valahol Budapesten cselédeskedett, és ideküldte a gyereket. Nagyon sokat szomszédoltam. Akkor történt, hogy apám újra megnősült. Bennem egy világ omlott össze. Egész nap sírtam, hosszú ideig nem tudtam túllenni ezen a traumán. De kivédhetetlen volt a dolog, apám elvette a debreceni főrabbi cselédjét, egy szomorú szájú, negyven körüli vénlányt. Én nagyon nem szerettem őt, pedig semmi okom nem volt rá. Csak akkor változtam meg, amikor megszületett a húgom. Őt nagyon szerettem. Egy aranyos, helyes kislány volt, közel éreztem magamhoz. Akkor egy kicsit közelebb kerültem a mostohaanyámhoz is.
Az anyagi helyzetünk viszont nem nagyon változott. Nagy szegénységben éltünk, és főleg az volt az életem megrontója, hogy a lakbért nem tudtuk minden hónapban rendesen kifizetni. Ha elmaradtunk, a háztulajdonos belenézett a fazekunkba, megnézte, mit eszünk. Akkor elhatároztam, hogy ha én egyszer keresethez jutok, nem engedem, hogy az apámat ilyen szégyen érje.
Eközben a Pesten élő Lajos bátyám lassan elszakadt tőlünk. Még levelet se igen írt. Bekerült a szakszervezeti mozgalomba, és hol volt munkája, hol nem. Nem tudtunk róla semmit. Amikor anyám meghalt, a családunk széthullott.
Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya. Mondtam az anyukájának: „Karsai néni, ne tessék nekem kifizetni havonként a négy pengőt, hanem tessék összegyűjteni és év végére tessék nekem ideadni.” Elhatároztam, hogy tovább fogok tanulni. Élt bennem a vágy, hogy ki kell kerülni ebből a rettenetes nyomorúságból. Akkor volt divatban a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A kereskedelmi iskolát is ezért választottam. Mikor apámnak elmondtam, kétségbeesett. Arra gondolt, hogy a család tartóoszlopa leszek majd. Azt mondta, míderesnek, fűzőkészítőnek tanuljak, mert azzal nagyon jól lehet keresni. De én éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a társadalomnak, és ki akartam kerülni onnan mindenképpen.
Karsai néni szépen összegyűjtötte nekem a pénzt, és év végén összegyűlt negyven pengőm. Éppen annyi volt a beiratkozási pénzt a kereskedelmibe. Egyedül mentem beiratkozni. Mikor bekerültem az irodába, az igazgató azt kérdezte: „Hol vannak a szülei?” Mondtam, hogy „édesapám nem ér rá, mert dolgozik”. „Mit dolgozik?” Mondtam, hogy segít a nagyságáknak kosarat cipelni. Döbbenten nézett rám. „Miből akar tanulni? Van pénzük erre?” Mondtam: „Igen, nekem van pénzem, mert tanítottam, és van negyven pengőm a beiratkozásra.” „De hát hogy fogja fizetni a tandíjat?” „Arra gondoltam, hogy nem tizenhat pengő húsz fillért fizetek (annyi volt a tandíj), csak négy pengőt, annyit ki tudnék fizetni.” Azt mondja: „Még alkudozik is velem? Gondolja végig, a kereskedelmibe nagyon drága füzeteket kell venni. Miből fogja maga ezt fizetni?” Mondom: „Ha nekem csak ez lenne a gondom… De nekem tanítással pénzt is kell keresni, mert édesapámnak megígértem, hogy a lakbért én fogom kifizetni.” „Mennyi lakbért fizetnek?” „Húsz pengőt.” Akkor elkezdett nevetni, ilyen gyerekkel nem nagyon találkozhatott, és arra gondolhatott, hogy talán meg kell adni nekem ezt a lehetőséget. „Jó, hát akkor megegyeztünk, a mi diákunk lesz!” Így történt a beiratkozásom.
Ott már más társaság volt, mint a polgári leányiskolában. A Debreceni Kereskedő Társulat iskolája lévén nagyon sok gazdag gyerek járt ide – jól menő iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, magas rangú hivatalnokok gyerekei, sőt még egy arisztokrata lány is –, a legdrágább iskolák egyike volt. Tizenhat pengő húsz fillér óriási nagy pénznek számított akkor. Én voltam a legszegényebb. Kutyául éreztem magam, mert sehova se tartoztam. Ott már vegyesen voltak zsidók és keresztények. Negyvenen voltunk az osztályban, és talán tizenöt zsidó származású gyerek lehetett. Én az első padba ültem, mellém egy aranyos lány került, Boriskának hívták. Az édesapja festékkereskedő volt, két üzlete volt meg egy óriási bérháza Debrecenben, meg a Bethlen utcán egy kertes családi házuk. Látta, hogy soha nem viszek uzsonnát. Mindig ideadta nekem az uzsonnája felét. Jó barátságba kerültünk, az olvasmányaink is közösek voltak.
Mindenekelőtt tanítványok után kellett néznem, és volt öt tanítványom. Mindegyik gazdag gyerek, és mint egy kis polihisztor járkáltam az egyik fényes lakásból a másikba, hol németet, hol franciát tanítottam, azonban sok helyen nem láttam az igazi boldogságot meg harmóniát, amiről a ponyvákban olvastam, főképp Courths-Mahler könyveiben. S akkor lassanként abbamaradtak ezek az olvasmányok, és a kereskedelmiben felfedeztem magamnak Adyt.
 
Tizennégy-tizenöt éves korunkban jártunk a Déri Múzeum környékére, ott volt a sétálási és a randevúzási lehetőség, ott ismerkedtünk fiúkkal. De rendszerint beültünk a Déri Múzeumba és ott olvastunk. Olyan olvasmányok kerültek a kezembe, mint például H. G. Wells: William Clissold világa. Ennek hatására múlt el a vallásosságom, ami túl erős nem volt, de megtanított rá, hogy nem kell egy tőlünk függetlenül létező hatalomtól félni. Tehát vallástalan lettem, Boriskával egyetemben. Azután elkezdtünk Upton Sinclairt olvasni, vagy Jack Londontól a Kutató Sámuelt. Ennek a hatására pedig baloldaliakká váltunk. Ezekben a könyvekben – különösen Upton Sinclair Olaj! című regényében – ott van az összes mocsoksága annak a társadalomnak, amelyről hírt adott. És ott van a szegényekkel való szolidaritás. Ezt mindig megtárgyaltuk, és azon vettük észre magunkat, hogy baloldaliak lettünk.
A Déri Múzeum körüli sétatéren mutattak be nekem egy fiút, akivel nagyon jó barátságban kerültünk. Az apja akkor a Fonciere Biztosító Társaság egyik magas rangú tisztviselője volt, ő pedig a zsidó gimnáziumba járt. Eggyel feljebb járt, mint én. Helyes, magas, gesztenyebarna hajú, kék szemű s nagyon jólelkű ember volt. Jártunk ki a Nagyerdőre sétálni, de egy-egy csóknál több nem történt. Elkezdtük tervezgetni a jövőnket. Az érettségi után azonban már a numerus clausus érvényesült, és a szülei Brnóba küldték, vegyészmérnöknek készült. Sokat leveleztünk, és elhatároztuk, hogy majd összeházasodunk. Ő vitt közelebb a munkásmozgalomhoz, őt talán a fasizmus erősödése, a fajüldözés vitte oda, mint nagyon sok más zsidó értelmiségit.
Lacinak volt egy barátja, aki elkezdte sorolni, milyen gondok vannak a társadalomban. Mondom, hiába beszélnek maguk akármit, ha nem csinálnak semmit, akkor nem ér az egész semmit. Azt mondja: „Maga ezen tud változtatni, ha eljön a munkásotthonba.” Így tettem be a lábamat a debreceni munkásotthonba, ahol mindjárt beosztottak egy munkacsoportba. Először csak irodalmat, közgazdasági témájú munkákat tanultunk, azután kezünkbe került a Kommunista Kiáltvány, azt elemeztük. Marx Tőkéjének volt egy népszerű kiadványa, a Schönstein-füzetek. Emberi nyelvre lefordítva így Marx Tőkéjét tanulmányoztuk és Lenintől az Állam és forradalmat. Gyorsan rájöttem, hogy mi itt legális környezetben tiltott dolgokkal foglalkozunk. Aztán a Népszavára kellett előfizetőket szerezni, szociáldemokrata tagokat beszervezni. 1938-ban voltunk már akkor. A szociáldemokrata párt debreceni szervezetének vezetősége nagyon jól tudta, hogy mi itt nemcsak szociáldemokrata témákkal foglalkozunk, de falaztak nekünk. Ennek ellenére is hatott ránk a sztálini tétel, hogy a szociáldemokraták a burzsoázia ügynökei, mert lassanként kommunisták lettünk. Hittünk egy csodálatos szép világban, ahol minden ember egyenlő, ahol nem lesz sem fajüldözés, sem osztályüldözés, hanem szabadság lesz. Mi ezért dolgoztunk. Nem kaptuk meg az információkat, hogy a Szovjetunióban milyen borzalmak történnek, illetve a magyar sajtónak semmit nem hittünk el, amit a Szovjetunióról írtak. A koncepciós perekről, a Gulagról fogalmunk sem volt. Meg voltunk róla győződve, hogy minden hír, amelyik a Szovjetuniót bírálta, hazugság. Az iskolában nem vertük nagydobra, hogy a munkásotthonba járunk, de azért sejthettek valamit, mert sok mindent nyíltan kritizáltunk. Miután én bekerültem a munkásmozgalomba, Boriskát is beszerveztem, amit a szülei megtudtak, és rendszerint összepofozták. Mindhiába persze, mert Boriska vállalta az összes következményét annak, amit ott tanult.
A bevonulás a Felvidékre óriási propagandával járt és nagy lelkesedéssel fogadták, akárcsak később Erdélyt meg a Délvidéket.
 
A felvidéki területek visszacsatolása: Horthy Miklós Kassán
Magyar Világhíradó 768. 1938. november
Filmhíradók Online
 
Mi megbeszéltük akkor, hogy ezért majd nagy árat kell majd fizetnünk, de ezt csak a Népszava merte megírni, az is csak a sorok között. Mi megtanultunk a sorok között olvasni.
Továbbra is készültünk az érettségire, de 38-ban már háborús szelek fújtak. Az érettségi jól sikerült, csak számtanból volt kettesem. Mindenféle remény nélkül, de mindketten tovább akartunk tanulni. Azután elvált a sorsunk, mert Boriska, hogy megszabaduljon az otthoni balhéktól, elment Désre, Erdélybe, ahol rokonai voltak, és férjhez ment egy fogorvoshoz.
Érettségi után állásba mentem, egy redőnyüzem tulajdonosa vett fel. Klein Miksa nagyon adott a külsejére. Reggel, mikor bementem dolgozni, mindig bajuszkötő volt rajta, mert nem volt megelégedve a férfiúi díszével. Felgörgethető rolettákat gyártott, és volt vagy tizenöt ügynöke, akik járták az országot és adták el a rolettákat. Én reggeltől délutánig szállítóleveleket írtam, negyven pengő volt a fizetésem, nagyon kevés, de fix pont volt, hogy apámnak a húsz pengőt ki tudtam fizetni a lakbérért. Tanítványaim is voltak. A földszinti irodában dolgozgattunk. Egyszer csak Klein úr elkezdi mondani, hogy ő milyen boldogtalan, és ő nagyon szívesen adna nekem pénzt, hogy a szüleimet tudjam támogatni, de ennek az lenne a feltétele, hogy időnként eleget tennék az ő vágyainak. Felháborodva mondtam neki, hogy holnap már be sem jövök dolgozni. Azt mondja Klein úr:„Az elődje nem volt ilyen finnyás.” Azt, hogy otthagyom a munkahelyem, sokkal könnyebb volt elhatározni, meg odavágni mindent, mint megint ott maradni pénz nélkül. Akkor megint elkezdtem több tanítványt keresni magamnak, pénzre volt szükségem.
Arra gondoltam, hogy megpróbálok Párizsba menni. Akkor már nem lehetett útlevelet kapni, de a fejembe vettem, hogy kihallgatást kérek a rendőrfőkapitánytól. Valószínűleg megdöbbent egy ilyen szemtelenségen, de fogadott. Fölmentem, bár már a lépcsőn is a torkomban volt a szívem. Mondtam, hogy önök nem engedik, hogy tanuljak az egyetemen, és azért szeretnék útlevelet kapni, hogy kimehessek Franciaországba, hogy ott tanulhassak a Sorbonne-on. Végignézett rajtam, nem szólt egy szót sem, elővett egy cédulát, ráírta, hogy az útlevél kiadható. Madarat lehetett volna velem fogatni, ám mégsem tudtam utazni. A nyugati hatalmak látták a fasiszta veszélyt és látták, hogy itt milyen faji üldöztetésnek vannak kitéve a zsidó emberek, mégsem kaptam vízumot. Volt száz pengőm, fogtam magam, felmentem Budapestre a bátyámhoz. Gondoltam, hogy ott majd csak találok valami munkát.
Lajos bátyám az Izabella utcában lakott, egy nagy bérházban, egy Ausztriából idevándorolt asszony lakásában, egy udvari, lichthofra néző, kétszer három méteres cselédszobában. A berendezés egy szekrény volt, egy asztal és egy ágy. Kitörő örömmel éppen nem fogadott, de befogadott. A háziasszony behozott még egy vaságyat. Egy ágy tizenöt pengőbe került havonta, s a háziasszony – igazi pesti hiéna – kikötötte, hogy csak este hat óra után mehetek haza. Nem tudtam, hogy miért. Szeptember volt már, és én róttam a Körutat, majd leszakadt a lábam a fáradtságtól. Olvastam az újsághirdetéseket, mert el akartam helyezkedni, de mint kereskedelmi levelezőnek semmiféle reményem nem volt. Minden újsághirdetés azzal kezdődött, hogy őskeresztény munkatársat keresünk, és én ennek nem feleltem meg. Egyszer mégiscsak korábban mentem haza, dél körül. Be volt zárva az ajtó, és akkor jöttem rá, hogy ez a nő egy rókáról húsz bőrt nyúzott le, mert nappal kiadta a szobát alkalmi légyottokra.
Végül elhelyezkedtem egy kötő-szövő üzemben, ahol pulóvereket kellett összevarrni. Mivel én kétbalkezes voltam, ha ott maradok, a hideg vízre valót sem keresem meg. Úgyhogy ezt rövid úton otthagytam. Egy újsághirdetésre elhelyezkedtem egy pipakészítő üzemben a Révai utcában. Ott is egy Klein nevű főnököm volt. Pipákat készítettünk, Bruyer, Jondoluc pipákat, külföldről hozatták a nyersanyagot. Dolgozott ott tizennyolc segéd, s hárman voltunk, akik kikészítettük a pipákat. Semmiféle elszívó berendezés nem volt, ezek a segédek a csiszolástól úgy néztek ki, mint egy-egy óriási szürke egér. A főnök nagyon szerette az érettségizett lányokat, mert azoknak könnyű kezük volt, és csíkozás nélkül tudtunk lakkozni. Ezt nagyon szerettem csinálni, meg is tanultam a politúrozást.
Egyszer az utcán és összetalálkoztam egy volt osztálytársnőmmel, akivel együtt jártam a polgáriba, Sugár Irénnek hívták. Elmeséltem, micsoda szörnyű körülmények között lakom. Azt mondta, költözz hozzánk, s én hozzájuk is költöztem a Kertész utcába. Az öreg Sugár bácsi szabómester volt, a fiával együtt dolgozott. A felesége meghalt, két lánya volt, Irén és Magda. Mindkettő részt vett a mozgalomban.  Budapesten addig még nem kerestem meg a szociáldemokrata pártot, gondoltam, előbb legyen valami állásom. Irén mondta, hogy menjek vele a VI. kerületbe, s ott mindjárt bekapcsoltak a szociáldemokrata mozgalomba.
Hétvégeken a mozgalom volt vagy kirándulás, vagy valami más elfoglaltság. Részt vettünk röpcédulázásban is, meg az éjszakai illegális munkában. Eléggé nagy volt a kockázat, mert járőrök voltak, és voltak besúgói a rendőrségnek.
Debrecenben maradt édesapámmal, a feleségével meg a kislányukkal tartottam a kapcsolatot, segítettem őket anyagilag, a lakbért mindig kifizettem – tudtam, hogy másképp kilakoltatják őket –, noha nagyon keveset kerestem ebben a pipaüzemben, körülbelül ötven-hatvan pengőt, de mindig segített, hogy gépelnivalót kaptam. Például Vértes György színdarabját gépeltem munkaidő után. Mindig volt valami külön keresetem.
 Goldmann György, a csoportvezetőnk egyszer azzal állított elém, arra gondoltak, javasolnak az Országos Ifjúsági Bizottságba. Ez a szociáldemokrata párt keretein belül működő ifjúsági mozgalom volt, Ságvári Endre – akkor már az illegális kommunista párt tagja – vezette. Azt mondta, ez nagy megtiszteltetés, fogadjam el. Elfogadtam, s beállítottam a Conti utcába. Ságvári Endre éppen az Almássy térről jött, nagyon kedves fickónak láttam. Bevontak a munkába, de én semmihez nem értettem, alig néhány hónapja kerültem fel Debrecenből Budapestre. Azt mondták, foglalkozzam a kerületi ifjúsági csoportokkal. Azt sem tudtam, milyen problémái vannak a VI. kerületieknek, teljesen alkalmatlan voltam erre a feladatra. Ezt a közösséget is összekovácsolta a bajtársiasság meg a szolidaritás. Például, ha az egyiknek nem volt munkája, akkor összedobtunk egy kis pénzt, hogy legyen ebédrevalója.
Nem kötődtem senkihez Budapesten. Gellért Laci, a barátom, udvarlóm Debrecenben volt, időnként eljött meglátogatni. Aztán lecsukták az egész debreceni társaságot, a Margit Munkásotthonba járókat. Amikor hat hét vizsgálati fogság után elítélték őket, három év börtönbüntetést kaptak. Ez már 40 tavaszán volt. Gellért Lászlót büntetőszázadba küldték, és Ukrajnában fejezte be az életét mint aknaszedő. Óriási szerencsém volt, mert ha Debrecenben vagyok, engem is lebuktatnak. Amikor híre jött egy-egy lebukásnak, mindig megrettentünk. Belénk nevelték, hogy nem szabad köpni, ne legyél gyáva, és ne árulj be senkit. Ez volt az etikai kódexünk.
1940-ben egyszer Ságvári azt mondta, mit szólnál hozzá, ha megint visszamennél Debrecenbe, és a lebukások után újraszerveznéd az ifjúsági mozgalmat? Mondtam, hogy én erre eddig nem gondoltam, de ha ti kifejezetten kéritek, akkor hazamegyek. Pedig nem szívesen tettem eleget a kérésnek, mert már éppen kezdtem gyökeret verni Budapesten. Ságvári Endre három délutánt szánt rám, hogy elmondja, milyen feladataim vannak: „Újjászervezed az ifjúsági csoportot, mégpedig a nemzeti összefogás szellemében, mert most a fasizmus leverése a legfontosabb, és a szociáldemokratákkal jó kapcsolatot kell kiépítened. Neked biztos fog sikerülni, mert téged még a Pajor is szeret.” Pajor Rudolf a szociáldemokrata párt központjának egyik titkára volt. Sok kommunistát nem fogadtak el, mert voltak köztük amolyan véresszájú alakok, akiket nem szerettek, tudták róluk, hogy ultrabalosok. Ezek nagyon nagy kárt is okoztak. Azt mondta Ságvári: „Úgy kell dolgoznod, hogy beválasszanak a debreceni szociáldemokrata párt végrehajtó bizottságába, és téged bízzanak meg az ifjúsági mozgalom szervezésével és vezetésével.” Ezzel az útravalóval indultam haza.
 Otthon nagy boldogsággal fogadtak, különösen a kislány féltestvérem, Gizella. Egy kis megtakarított pénzem is volt, azt odaadtam apámnak, hogy legalább egy ideig, amíg nem lesz valami keresetem, ne szaporítsam a gondjait. A bátyám otthagyta a csaposságot, valamit javult is az alkoholizmusa, és egy uradalomban helyezkedett el, kulcsárfélének. Haza is adott valamennyi pénzt nagy ritkán. A szüleim ott laktak, ahol azelőtt. 1940 őszén hideg, nyirkos, esős idő volt, és egyetlen helyiséget, a konyhát fűtöttük, ott is főztünk. Én azonnal elmentem az iskolába, és a volt osztályfőnökömet kértem, ajánljon tanítványokat, mindjárt lett három tanítványom. Egy kicsit fel is lélegeztem, és utána beállítottam a szociáldemokrata pártba. Kovács János fogadott. Mondtam, hazajöttem és úgy gondoltam, ha Kovács elvtársnak szüksége van segítségre, én tudok gépírni, gyorsírni, segíthetek az adminisztrációban. Éppen erre van szüksége, mondta, de egy fillért se tudnak fizetni. „Nem azért jöttem, hogy fizessen, segíteni akarok.” Így másnap reggel már meg is jelentem ott. Összesen két-három helyiségük volt, összezsúfolva, abban volt az asztalosok, a szabók, a bőrösök szakszervezete. Summa summárum, lassanként elhelyezkedtem az irodában, sőt Kovács János elővette a tagsági kartotékokat, és odaadta, nézzem át, ki van elmaradva a tagdíjjal. Akkortól azzal voltunk elfoglalva, hogy végiglátogattuk az elmaradt tagdíjasokat. Engem vidékre küldtek, Balmazújvárosba, történetesen éppen Veres Péterhez. A kartotékrendszerből világosan lehetett látni, mennyien voltak úgynevezett pártoló tagok. Voltak olyanok, még nagykereskedők, sőt magas rangú állami tisztviselők is, akik komoly összegeket fizettek a szociáldemokrata pártnak. Voltak még iparosok, kereskedők. Mindössze öt képviselőjük volt a parlamentben, köztük Kéthly Anna, Peyer Károly és Buchinger Manó. A kartotékokból kiderült az is, ki az igazi szociáldemokrata és ki az, aki balra áll a szociáldemokratáktól. Akkoriban a fejemben volt az egész debreceni párttagság. Ez egy nagy-nagy bizalom volt, és nem is éltem vele vissza.
Megszaporodtak a gyűlések, értekezletek, összejövetelek, a szakszervezetek aktivizálódtak, és én arra is fizettem rá. A vezetőség annyira elismerte a munkámat, hogy valóban bevettek a végrehajtó bizottságba és megbíztak az ifjúsági mozgalom vezetésével. Akkor elkezdtünk szervezkedni azokkal, akiket nem csuktak le. Volt egy fegyvertényünk, 1942. március 15-én. A Történelmi Emlékbizottság példájára mi is meg akartuk ünnepelni március 15-ét, saját zsebből összeadtunk egy koszorúra valót, és este megkoszorúztuk az Aranybikával szemben lévő Kossuth-szobrot. Ságvári Endre adott egy nemzetiszín szalagot, és saját kezűleg festette rá: Magyar fiatalok a magyar szabadságért. A hatalom még ezt a szerény kis megemlékezést sem tűrte, másnap eltüntették a koszorút, úgyhogy a debreceni közönség nem is látta.
Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott. Kért könyveket, az első verseskötetet én adtam neki. Munkáscsaládból származtak, az apjuk kövezősegéd volt. Debrecen külvárosában laktak, Csapókertben, egyszoba-konyhás lakásban, kertes házban. Azután nagyon megváltozott, részt vett a csoport munkájában, s ebből egy szerelem lett. A családja is befogadott, jártam hozzájuk. Nagyon szerettek engem.
 A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. Azt mondta, akkor este hat órakor jöjjön a Péterfia utcai laktanyába, a siralomházba, mert a bátyját mint katonaszökevényt agyon fogják lőni. A siralomház. egy cella volt, asztallal, székkel, egy üveg bor és egy pohár volt az asztalon. Mikor benyitottam, nem tudtunk megszólalni. A bátyám arcán láttam, hogy most már minden mindegy, nem kell beszélni. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak akkor kezdtünk el rettenetesen sírni, amikor egymás nyakába borultunk és elbúcsúztunk egymástól. Este egyedül mentem el a temetésére, szétlőtt teste egy gyalulatlan koporsóban volt. Apámnak nem bírtam megmondani. Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a fiával.
Elég jó idegrendszert örököltem. Ha nem így van, lehet, hogy nem úszom meg ép ésszel, ami velem történt. Debrecenben a Libakertben laktam, egy kicsi szobában, egy idős vénlány lakójaként. Egyik reggel éppen fésülködtem, amikor beállított hozzám egy elegáns úr. Magas volt, szép kabát, bársonygallér, fekete keménykalap, fekete kesztyű, fekete ernyő. A következőt mondta: „Hivatalos személy vagyok és felszólítom, hogy számoljon be nekünk mindarról, amit a szociáldemokrata pártban tapasztalt.” Megijedtem, de azt mondtam: „Uram, mi legális párt vagyunk, nekünk képviselőink vannak a parlamentben. Mi csak olyan dolgokat csinálunk, ami megengedett. Egyébként is, Czerovszky úr, a Politikai Osztály vezetője állandóan kijár a munkásotthonba, és Kovács János, a párttitkárunk mindenről beszámol neki.” „Látom, hogy maga fanatikus, és azt is tudjuk, hogy kapcsolata van Ságvári Endrével. Két hét múlva visszajövök, akkorra döntse el…” „Semmit nem tudok mondani, amit önök nem tudnak.” „Mi majd eldöntjük, hogy fontos dolgot mond-e vagy sem. Tudja, mi román módszerekkel vallatunk…” Ezzel otthagyott. Így, ezzel a tudattal éltem másfél évig, hogy a kémelhárítás be akar szervezni. Mindig vártam, mikor fog kopogtatni, és mikor csuknak le. Úgyhogy amikor a rendőrség izgatásért letartóztatott, megkönnyebbültem, hogy csak erről van szó.
Aktivizálódott a társaság, és a bőrösök összejöttek egy szakszervezeti gyűlésre. A végrehajtó bizottság engem és Holló Jánost küldött ki, hogy szólaljunk fel. Ott volt valaki a rendőrségtől is, aki végighallgatta a gyűlést. Holló János egy szélesebb horizontú külpolitikai tájékoztatást tartott, én pedig arról beszéltem, milyen rettenetes a háború –akkor már jegyre adtak mindent, drágaság volt, és ez a munkásokat sújtotta elsősorban –, s hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs Voronyezsnél. Akkor a rendőrségi küldött feloszlatta a gyűlést. 1944. február 5-én irtózatosan fájt a fogam, bementem a munkahelyemre, és mondtam a titkárnak, hogy megyek az OTI-ba, mert elviselhetetlenül fáj. Egyszer csak megérinti a vállam valaki. Hátranézek: hát a ragyás képű Derecskei volt, a Politikai Osztály egyik detektívje. Azt mondja, kövessem. Bevitt a rendőrségre, és letartóztattak. Holló Jánost is letartóztatták, de vele nem találkozhattam. Este – csak járkáltam vég nélkül a cellámban – adták be a zuppát, a köménymagos levest. Hozzá sem nyúltam. Másnap reggel egy kihallgatóhoz vittek föl, egy tagbaszakadt, kigyúrt, birkózóbajnok külsejű pasashoz. Azzal kezdte: „Na, jó volt a leves? Voltak itt már nagyobb urak is, mint te vagy.” Ez engem vérig sértett, meg az is, hogy letegezett. Elfogott a méreg, és azt mondtam neki: „Még lesznek is.” Erre minden, ami trágár kifejezés, az elhangzott. „Képviselő akarsz lenni a Szovjet-Magyarországon?” És ütött, ahol ért. Nekiestem a falnak, rettenetes volt, de semmit nem vallottam be. Mit vallhattam volna be? A rendőrtiszt hallgatta a felszólalásomat. Másnap már lefoglalták a szociáldemokrata párt tagnyilvántartását, a kartotékokat, s elkezdtek vallatni, hogy ez kicsoda, meg az kicsoda, az miért fizet többet, az miért kevesebbet? Elhatároztam, akármi történik, én senkit nem fogok lebuktatni. Meg fogom mutatni, ki az igazi kommunista. Ez tartotta bennem a lelket. Akármit csináltak, én csak azt mondtam, hogy mi csupán legális munkát végzünk. Belőlem semmit nem húztak ki. Mondtam magamnak, ha ezt kibírtam, akkor mindent ki fogok bírni. Gyalog kísértek át az ügyészségre, az emberek jól megnéztek az utcán, mert mögöttem jött a smasszer, puskával. Ott is magánzárkába raktak. Még a legrondább időben is volt mód emberségre. Két foglárnő volt. Az egyik egy vadorzó, durva ember, s ahol csak lehetett, megkeserítette az életemet. A másik rendes nő volt. Meleg vizet hozott, behozta az újságot, könyvet, hogy olvassak. Borzasztó rossz volt abban a cellában, és piszokul hideg, mert nem fűtöttek jól. Egyszer kinyitja a cellaajtót, és nevetve mondja, ide figyeljen, mondja meg a Németi úrnak, ha magának máskor krémest hoz, ne a krémesbe tegye a levelet, mert majd beletört a fogam. Odaadom én ezt magának anélkül is. Borzasztóan megörültem, míg a levél tartalmát meg nem ismertem. Az volt benne, hogy a németek 1944. március 19-én megszállták az országot. Másnap volt a tárgyalásom.
Azt kérdezték, amit a rendőrségen is kérdeztek, és én mindent tagadtam. Azt mondtam, legális módon vettem részt egy ilyen gyűlésen. Izgatás miatt folyt ellenem az eljárás, ez enyhébb fokozat, mint a kommunista szervezkedés Lehívatott az ügyész, azt kérdezte, mit gondolok, mennyit fog adni. Mondtam, úgy gondolom, semmit, mert nem csináltam semmi olyat, ami törvénybe ütköző, felmentenek, vagy maximum három hónapra gondolok. Mondta, akármennyit adok, maga fellebbezze meg, és én a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezem. A nyilvános tárgyalás délután három órára volt kitűzve, és ott volt a társaság. Az ügyész egy olyan vádbeszédet tartott, hogy azt hittem, ezután már csak az akasztás jöhet – hogy az ilyeneket ki kell irtani a társadalomból, meg ehhez hasonlókat –, de a legnagyobb megdöbbenésemre a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezett. Még aznap szabad is lettem. Gyönyörű, napsütéses tavasz volt, és Németi Jóska várt a börtönkapuban. Mondta, hogy haza ne menjek, mert kerestek a lakásomon és a szüleimnél, egyrészt a Gestapo, másrészt a „def”, a defenzív osztály. Úgyhogy a szüleihez vitt haza. A konyhában volt egy vaságy, én ott táboroztam le, a család többi tagja pedig bent aludt a szobában.
Néhány nap múlva azt mondta nekem Jóska édesanyja, lelkem, én itt hagynám magát, akár a világ végéig is, de fel fognak jelenteni az utcában, nincs biztonságban. Akkor Jóska keresett nekem egy másik helyet. Az új lakhely Béres András kőművesnél volt, akit a defenzív alosztály éppen lecsukott. A felesége otthon sírdogált szegény. Gondolták, hogy éppen ott nem fognak keresni. Engem borzasztóan bántott, hogy bajt hozok arra, aki befogad. Négy nap múlva Jóska nagybátyja, egy kövezőmester fogadott be, Deák Józsefnek hívták. Nagy szociáldemokrata volt, vagy tizenöt-húsz segéddel dolgozott. Ott biztonságban éreztem magam, fellélegeztem.
Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.
Németi Jóska megint keresett egy másik helyet. Egy cipészsegéd lakásába vitt el, akinek gyerekük nem volt, a felesége a kefegyárban dolgozott. Ők reggel elmentek dolgozni, és rám zárták az ajtót. Egy napon megjelentek a detektívek, benyomták az ajtót, és bevittek a rendőrségre. Németit is lecsukták, elinternálták Garanyba. Lehet, hogy valakinek elmondta, hol rejteget.
Autóba tuszkoltak, és úgy vittek be, végig a Péterfián. Szép május vége volt, s ugyanoda kerültem, ahol már egyszer voltam. Becsuktak huszonöt hivatásszerűen prostitúcióval foglalkozó nő közé. Én ettől irtóztam, rosszul éreztem magam. Szerencsém volt, mert a rendőrségen volt egy kapitányi rangban lévő ember, akinek valami zsidó beütés lehetett a családjában, s leváltották magas beosztásából. Most tyúkperekben ítélkezett, s nem volt gépírónője. Úgyhogy feljártam hozzá gépírni. A külvilágról némi ismereteim keletkeztek ott. A detektívek valamelyest szolidarizáltak velünk, mert németek randalíroztak Debrecenben, és ezek önérzetét is bántotta, hogy másodrendű emberek lettek a németek mellett. Megkérdezték, van-e valamilyen kívánságom? Mondom, tessenek egy másik cellába vinni, mert nagyon szenvedek ezektől a hölgyektől. Megtették, egy magánzárkába csuktak, onnan mentem fel naponta dolgozni a kapitány úrhoz. Örültem, hogy ott vagyok a rendőrség óvó keze között, azt gondoltam, milyen jó, itt kihúzom a háború végéig. De nem húzhattam ki, mert jött egy olyan rendelet, hogy azokat, akiknek nincs hivatalos ítéletük, internálni kell. Így elvittek Sárvárra, ami nem is internálótábor volt, hanem gettó, egy Auschwitz-előkészítő. Talán mert zsidó voltam, nem Garanyba vittek, ahol a keresztény politikai foglyok voltak, hanem bevágtak Sárvárra, a gettóba.
Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. Sütött a nap, csodálatos levegőn voltunk, és élveztem, hogy szabadon mászkálhatok, legalább a táborban.
Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. Azután bevagoníroztak bennünket egy tehervagonba – mintha egy forró skatulyába zártak volna be nyolcvan embert. Nem lehetett leülni, és csak akkor jutottunk egy kicsi lélegzethez, amikor elindult a vonat, és egy kis huzat keletkezett. Így hurcoltak bennünket étlen-szomjan. Nem vettek tudomást az emberi szükségletekről sem. Egy nap és egy éjszaka után állt meg a vonat, akkor adtak egy kis vizet, s lehetővé tették tíz-tizenöt percre, hogy kitakarítsuk a szerelvényt. Mellém szegődött egy fiatalember. Kérdezem, hova megyünk. Azt mondja: Auschwitzba. Mondom, mi az az Auschwitz? Koncentrációs tábor. Miféle tábor? Megsemmisítő tábor. Ezt nem mertem senkinek se elmondani útközben, mert gondoltam, nem csinálok pánikot. Megérkeztünk, a rámpákat leszedték, a vasrudak csörgését lehetett hallani és óriási ordítozást, hogy mindent ott kell hagyni a vagonban, majd jön egy autó, és az elviszi a málhát.
 
 
Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei. Bementünk egy óriási fürdőhelyiségbe, csupa tusoló volt. A német tisztek nézték, ahogy levetkőzünk. Ez borzasztó élmény volt, és akkor mindenkit szőrtelenítettek. Levágták a hajamat kopaszra. Ettől kiborultam, megállíthatatlanul zokogni kezdtem. Mit tudtam én, hogy még több sírnivaló is lesz? Azután megfürödtünk, és mindenféle kacatokat adtak. Nekem egy szoknya, egy pizsamakabát jutott meg egy klumpa. Mikor kijöttünk, ott már volt a Sonderkommando, így hívták a különleges kommandót. Ezek lengyelek voltak, csíkos rabruhában. Akkor azt mondja a nő, aki elvált az anyjától, hogy mikor hozzák már az édesanyámat? „Ő már fent van, füst lett belőle!” – mondta valaki. Azt hittük, megbolondult, és még mindig nem sejtettünk semmit. Elmondta, hogy van krematórium is, odaviszik az öregeket és a betegeket, a gyerekeket. Ott ugyanolyan tusolóhoz hasonló rózsák voltak, csak abból nem víz, hanem gáz jött. De ezt csak később tudtuk meg. Akkor elvittek bennünket egy fából ácsolt blokkba. Én a 31-es blokkba kerültem. Egy óriási fabarakk volt, emeletes priccsekkel, két vagy három emelet. Én a földszintre kerültem, és mint egy liszteszsák, elterültem, és elaludtam, mint akit agyonvertek. Hajnalban óriási ordítozásra ébredtem, hogy: „los, schnell”, gyorsan, s elindították a társaságot az Appelplatzra, tehát a díszszemlére, mi így hívtuk. Háromezer nő volt ott. Volt egy foglyokból kiválasztott nő, a Lageraltester, szlovák volt, ő kommandírozott bennünket, hogy kell állni, amikor jönnek a németek. S akkor hajnali két órától tíz óráig kellett ott álldogálni, étlen-szomjan, megvárni, amíg a Lagerführer meg az Aufseherin, a német felügyelőnő megszámolta ezt a szerencsétlen társaságot. Azután hozták az ennivalót: két deci feketekávét, cukor nélkül és egy darab fekete kenyeret. Ez volt a reggelink. Utána szélnek eresztettek bennünket, mindenki azt csinált, amit akart. Mászkáltak, sokan bementek a barakkba. Én nem, én élveztem a levegőt. Mindig mászkáltam, amikor lehetett, és Ady-, Petőfi-, József Attila-verset mondtam magamban.
Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába. Bevagoníroztak és elvittek bennünket Gleiwitzbe (Gliwice). Ebben a lengyel városban volt a Farben Industrie egyik leányvállalata, ahol hadianyagot gyártottak.
Auschwitz után paradicsomi állapotba kerültünk, mindenkinek külön ágya volt, fehér lepedővel letakarva, elvágólag beágyazva. Kaptunk fehérneműt, csíkos lágerruhát. Este hoztak lágerkaját: két deci feketekávét meg egy darab fekete kenyeret. Reggel öt órakor volt ébresztő, bevittek bennünket az üzembe. Ez egy puskaporgyártó üzem volt, nekem például az volt a dolgom, hogy odaállítottak egy trichter, egy kavaró mellé, s a huszonöt kilós szénporos zsákot bele kellett öntsem a trichterbe, és jobb kézzel le kellett kavarnom. Ezt kellett tizenkét órán keresztül csinálni. Az egész arra ment ki, hogy ameddig bírja a társaság, bírja, aki már kidőlt, azt szelektálják, viszik vissza Auschwitzba vagy a gázkamrába, és hoznak friss munkaerőt. Borzasztó nehéz meló volt. Az elején arra gondoltam, hogy talán egy fél évig kibírom, de rájöttem, ha nem kapok segítséget, akkor talán még egy hónapig sem..
A francia hadifoglyok a városban voltak, ők szabadabban mozoghattak, vásárolhattak, és hadifoglyoknak kijáró kosztot kaptak. Jöttek az üzembe dolgozni, egynéhányan kifogtak valakit, és mindig a zsebükbe csúsztattak valami ennivalót. Egy helyes, jóképű francia fiú, csak annyit tudok róla, hogy Jacques-nak hívták, nekem is a mindennap a zsebembe csúsztatott két szelet kenyeret, közöttük valami felvágottal. Megettem, s valahogy így bírtam ki ezt a munkát. Ez eltartott nyártól 1945 februárjáig.
A szobatársaim lengyelek, franciák és csehek voltak. Magyar talán egy vagy kettő volt közöttük. A kápó egy lengyel nő volt, és méltó tanítványa volt a németeknek.
Egyszer megint őrületes ordításra lettünk figyelmesek. Mindenki szedje a cuccát, a raktárt kiürítették. Megint szerencsém volt, egy lengyel fiatalember osztogatta a raktárban felhalmozott ruhákat. Kaptam egy jó télikabátot, egy bakancsot és egy remek sínadrágot. Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk. Ez egy olyan tett volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
Egyszer az a gondolat született meg néhányunkban, hogy ki kell ugrani a vonatból. A tehervagonnak van egy lépcsője, olyan, mint egy nagy szemétlapát. Kimásztam oda, nagy lendülettel beleugrottam az árokba, s belehengeredtem. Két lövés dördült utánam, de egyik se talált. Szerencsésen megúsztam, nem tört el semmim, s elkezdtem bolyongani. Egyszer egy falu tűnt fel előttem. Később tudtam meg, hogy ez Prágától húsz kilométerre van, Benešov. Bekopogtam egy családi házba, kijött egy férfi, rámutattam a lágerszámomra. Azt mondja: „El foglak rejteni, de itt nincs elég hely nálunk, elviszlek az anyámhoz.” S akkor elindultunk, megálltunk egy kapu előtt. „Várj meg, megbeszélem a családdal.” Egy SS-pasassal lépett ki, gyorsan elcsíptek, bevittek a rendőrségre. Már ott láttam a társaimat. Az egyiknek eltört a lába, nem mindenkinek sikerült az ugrás. Nyomorult társaság volt, ellátatlanul. Mikor a németek elmentek, a cseh rendőrök végtelenül rendesek voltak. Meleg vizet hoztak, valahonnan kenyeret, kávét szereztek, s akit tudtak, elláttak.
Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk. Két vaskapu között lévő cellába raktak, ahol csak egy szalmazsák volt, egy angol vécé és egy vízcsap. Végigfeküdtem a szalmazsákon, és elaludtam. Egy vagy két nap múlva fölébredek, és kérdem a mellettem lévőtől – egy francia lány volt, Madeline-nek hívták –, hogy mikor kapunk enni. Semmikor, mondja. Ma vasárnap van, hungertag, tehát éhezési nap. Rájöttünk, hogy büntetésből halálra akarnak éheztetni. Vasárnap hungertag volt, hétfőn két deci feketekávé és egy kis darab kenyér, szerdán csak répaleves. Pénteken hungertag, szombaton megint leves. Ez így ment, csak minden második nap kaptunk enni. Az emberi szolidaritás azért megmentett bennünket, mert voltak ott kommunisták, baloldali érzelmű emberek, és valószínűleg lepénzelhették a kommandantét, aki az ennivalót szállította nekünk. Mindegyik levágott egy kis darab kenyeret a sajátjából és nekünk adta. Minden morzsát elosztottunk, így éltünk négy hónapig. Tizenketten maradtunk életben. Harmincnyolc kiló voltam, amikor szabadultunk. Ez olyan volt, mint a mesében. 45. május 5-én egy kerek képű, mosolygós vöröskeresztes cseh orvos jelent meg, és azt mondta: „Lányok, mehettek haza.” Persze csehül. Kinyílt a börtönajtó. Nem lehet elmondani, mit jelentett ez. Egy orgonával felvirágozott autóbuszra ültettek, így vittek be bennünket Prágába, egy szállodába. Én egy szobába kerültem, egyedül.
Nagyon kellett vigyázni az evéssel. Sokan azért haltak meg, mert nem bírtak mértékletesek lenni. Én ösztönösen vigyáztam az ennivalóval, és nagyon lassanként kezdtem el enni. Egy kicsit föltápláltak ott bennünket. Egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy nem jövök haza, pedig lett volna lehetőségem. Madeline, aki a börtönben mellettem feküdt a szalmazsákon, hívott: „Gyere velem Párizsba, mi minden segítséget megadunk neked. Beiratkozhatsz a Sorbonne-ra, és minden nagyon jó lesz.” Az apja a Wagon Lits vezérigazgatója volt. Mondtam neki, hogy nem megyek. „Miért? Mi köt téged Magyarországhoz?” „Tudod, Madeline, vannak olyan szavak, amelyeket én csak magyarul tudok megérteni.”
Azután elindultam haza, gyalog az országúton, ahelyett, hogy csatlakoztam volna valamelyik fogolycsoporthoz. Semmi félelem nem volt bennem, pedig még puskaropogást is hallatszott. A bakancs kezdte feltörni a lábam, és leállítottam egy teherautót, egy szovjet katona ült benne. Intett, hogy üljek be mellé. Elkezdett volna beszélgetni, de én egy szót sem tudtam oroszul. Talán annyit, hogy köszönöm. Megmutattam neki a lágerszámomat. Amikor lerakott, adott egy darab kenyeret meg egy nagy darab szalámit az útra. S akkor bandukoltam tovább az országúton. Észre sem vettem, mikor léptem át a magyar határt. Megérkeztem Sopronba, felültem a vonatra. Egy büdös fillérem nem volt, de ki törődött akkor a pénzzel? Mindenki úgy utazott, ahogy tudott.
Mikor megérkeztem Budapestre, a Nyugati pályaudvarhoz, földbe gyökerezett a lábam: mindenütt romok… Elkeseredtem, lesz itt egyáltalán élet? Egy falon azt olvastam, hogy MADISZ, de fogalmam sem volt róla, mit jelent. Gyalog mentem a Nyugatitól a Kertész utcáig, ahol Sugár bácsiéknál laktam. A ház állt, de a lakói mind elpusztultak. Csak a két lány maradt életben, Irén és Magda. Sugár bácsi meg a fia Auschwitzban pusztultak el. Hova menjek? Fogtam magam és felmentem a MADISZ-ba – megtudtam, hogy az a Demokratikus Ifjúsági Szövetség, és járnak Debrecenbe is. Egy kicsi cédulát írtam Németi Józsefnek, hogy ha még érdemes, hazamegyek. Nem akartam, hogy lekötelezve érezze magát. Egy pár nap múlva már kaptam is az üzenetet, hogy siessek haza!. Úgyhogy szépen elindultam Debrecenbe.
Az állomáson a vőlegényem édesanyja várt. Igazi munkásasszony volt, aki osztotta a fiai elveit, egy aranyos, rendes asszony, anyám helyett anyám. Nagyon szerettem. „Lelkem – mondta nekem –, Jóska nem tudott jönni, valami gyűlésre kellett neki menni.” Csak később találkoztunk otthon.
Amerre a szem ellát, mindenütt csak romok voltak, még a Nagytemplom is erősen megsérült. Nem volt kenyér, cukor, olaj, azt is jegyre adták. Az udvarban, ahol a vőlegényem lakott, összeszaladt az egész társaság és nagy ovációval fogadtak. Ki egy pár szem kockacukrot hozott, ki egy kis szalonnát. Ők már tudták, amit én még nem, hogy az egész családomat kiirtották. Az egyik bátyámat mint munkaszolgálatos szökevényt agyonlőtték, a másik Ukrajnában pusztult el aknaszedés közben. Az apámat, a mostohaanyámat, a kishúgomat elvitték Auschwitzba, s onnan nem tértek vissza. Senkim a világon nem maradt a vőlegényem családján kívül.
45 júniusában házasodtunk össze, ahogy hazajöttem. Éppen el tudott jönni valamilyen értekezletről, két tanút fogtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, Németi mama főzött valamit, megebédeltünk és mindenki ment a dolgára. Két mozgalmi feladat között házasodtunk össze, s ezt teljesen természetesnek tartottuk.
Apám lakásában semmi sem maradt meg, az én lakásomból, a Libakertből is mind széthordták a könyveimet, egyetlen bútordarabom nem maradt. Úgyhogy Németiéknél a konyhában egy vaságyon foglaltam el a helyem. Pár nap múlva elmentem a városházára és megkerestem a polgármestert, Végh Dezső bácsit, aki kiutalt nekem a Péterfia utcán egy kétszobás, félig romos lakást, ami üresen állt, az elhagyott javak kormánybiztosa pedig kiutalt egy ágyat és két fotelt. Ez lett a lakásom. Néhány nap múlva azon vettem észre magam, hogy nyakig vagyok az országépítésben.
A férjem a MADISZ-ban dolgozott, szervezőmunkát végzett. Én is rögtön bekapcsolódtam a mozgalmi munkába. Legelőször is elmentem egy szakszervezeti gyűlésre. Ott mindenkivel találkoztam, Kovács Jánossal is. Rögtön feltették a kérdést, hova fogok beiratkozni. Mondtam, hogy a kommunista pártba, de a barátság azért köztünk megmarad. Ott volt a kommunista területi titkár is. Nagyon örülök, hogy hazajöttél – mondta nekem –, a városi pártbizottságon fogsz dolgozni, kádervezető leszel. Nekem halvány fogalmam sem volt róla, mi az a kádervezető, azt sem tudtam, mi a káder. Mondom: „Én tanulni szeretnék, az orvosi egyetemre szeretnék menni.” – „Mi az? Meg akarsz szökni az osztályharc elől?” S ezt olyan hangsúllyal és mimikával közölte, hogy még el is szégyelltem magam. Ha mindenképpen ezt akarják, mondtam, elvállalom. Azután elváltunk, és végigsírtam az Arany János utcát, ott volt akkor a városi pártbizottság, s ott valahogy elmúlt a szorongásom. Egy nyüzsgő, nagyon kedves társaságot találtam.
 A párttitkárt Balogh Elemérnek hívták, magyar szakos tanár volt, és nagyon megörült nekem. Először is gyűlésekre kell járnod – mondta a nekem –, meg cukrot, olajat kell szerezni a nyilastelepi embereknek. Akkor mindenkinek szociális munkát kellett végezni, vagy a romeltakarítást segíteni. Nagyon tetszett, hogy volt ugyan egy titkárnő, de nem volt bejelentkezés, ott mindenki jött-ment, Elemér állandóan intézkedett, jegyzetelt. Hallom, mondta, hogy férjhez mentél. Hol laktok? Mondom, hogy egy romos házban, a Péterfián. A fenébe! Gyertek hozzánk, nekünk van egy háromszobás lakásunk a Sas utcában, de mi a fenének kell nekünk három szoba? Elférünk mi ott négyen is. A felesége Kutrucz Gizella, egy olvasott, művelt parasztlány volt, a Szabad Szónak dolgozott. – Biztos, hogy Gizellával nagyon jól ki fogtok jönni – mondta Elemér.
Ez egy főúri lakás volt, amelynek elmenekült a gazdája. A táncteremnek is beillő nagy szoba lett a mienk, az övéké a másik kettő. A konyha, a fürdőszoba közös volt, de nem volt magányszükségletünk, mindig sülve-főve együtt voltunk. Állandóan gyűlésekre jártunk. Gyűlésről ki, gyűlésre be. Magyaráztuk az embereknek, hogy lesz magyar újjászületés.
Azt gondoltuk, hogy a 45-ös választásokon Debrecenben nagyon mi fogunk győzni. A kommunista párt gyűlésein mindig rengetegen voltak, és nagy volt a lelkesedés. Ám a debreceni kommunista párt elég rosszul szerepelt, a kisgazdák több mint negyven százalékot kaptak, a kommunista párt tizennégy százalékot. De mi nem törődtünk különösebben ezzel. Mert mit vesztettünk mi? Semmiféle hatalmunk nem volt. Végeztük továbbra is, főleg a szociális munkát meg az agitációt. Ha nem volt olaj, akkor nekünk sem volt. Emlékszem rá, hogy fél liter olajjal majdnem egy hónapig főztem.
Akkor jelöltek országgyűlési képviselőnek. Ebből azután szerencsére nem lett semmi. Akkor már megyei nőfelelős voltam, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének az elnöke Debrecenben. Ebbe a munkába is belevetettem magam.
Aztán az MNDSZ-t ott kellett hagynom, mert a férjemet megválasztották a debreceni pártbizottság városi agitprop-felelősének, azután párttitkárának. Ez összeférhetetlen volt, és más beosztást kellett, hogy kapjak. Az Aranybikában a 47-es választások előtt volt egy gyűlés, ahol én is felszólaltam. Másnap kaptam egy táviratot, hogy menjek föl a pártközpontba. Révai Józsefnéhez kerültem, ő volt a párt nőbizottságának az elnöke. Hallotta a felszólalásomat, mondta, és azt javasolta, hogy legyek én a nőinstruktor. Ez a nőinstruktorság egy elmebaj volt. Azt jelentette, hogy öt megyébe kellett utazgatnom, állandóan úton voltam. Az életem nagy részét szállodában és a vonaton töltöttem.
1948-ban aztán eljöttünk Debrecenből. A férjemet áthelyezték Berettyóújfaluba, Bihar megye első titkára lett. Engem három hónapos pártiskolára Szegedre küldtek. Délelőttönként előadásokat hallgattunk, este nyolcig szemináriumok voltak. Tanultunk magyar történelmet is, általában Andics Erzsébet műveiből. 45 után még nem volt értelmisége a pártnak, gyorstalpaló módon kellett értelmiséget nevelni. Túzottnak és hamisnak tartottam azonban, ahogy a kommunista párt szerepét beállították. Én, aki átéltem a Horthy-időket mint illegális párttag, pontosan tudtam, hogy nem voltak olyan tömegkapcsolatai a kommunista pártnak, mint ahogy ott beállították. De ennek akkor nem lehetett hangot adni. Nagyon kemény kaszárnyaszellem volt, és még a vasárnapunk is le volt foglalva, mert akkor Szabad Nép agitációra kellett menni. Vittek bennünket színházba, moziba is. Hadrendben felsorakoztunk és mozgalmi dalokat énekelve vonultunk végig Szeged utcáin. A szegediek nem nagyon örültek ennek a látványnak. Három hónapig nem lehetett hazamenni. Nagyon kemény élet volt, ennivalóval sem nagyon kényeztettek el bennünket. Akkor volt másfél éves a kisfiam. Sárika, egy balmazújvárosi leányzó vezette a berettyóújfalui háztartásunkat, gondozta a kisfiamat. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és mehessek haza. Egyszer csak azt mondták, hogy jó tanulmányi eredményem elismeréseként pártiskolai tanárnak neveznek ki a három hónapos iskolára. Pártiskolai tanár lettem. A családom Berettyóújfaluban lakott, és én Debrecenben egész héten ott voltam a pártiskolán, és ugyanazt csináltam, amit velünk csináltak, tehát reggel hattól este tízig történelmet tanítottam. Úgy lett vége az iskolának, hogy a férjemet áthelyezték Bajára. Bács-Bodrog megye első titkára lett, s akkor mi elköltöztünk Bajára.
 
A férjem előreindult, és öt-hat hétig egyedül volt Baján, mert a lakást, ahova költöztünk, rendbe kellett hozni. Mikor megérkezett, a pártközpont az egész megyei bizottságot kicserélte, mondván, hogy abszolút éberségre van szükség. Az előző garnitúrának voltak kapcsolatai a jugoszláv barátaikkal. Egy pár kilométerre volt a határ. Baján pártiskolai igazgató lettem, Tulajdonképpen a nullával volt egyenlő, amit egy megyei titkár felesége csinálhatott.
Baján nem sok sót ettünk meg, talán egy évig voltunk ott. 1950-ben Kecskemétre, az új megyeszékhelyre kellett költözni. Ekkor alakították ki Bács-Kiskun megyét. Szőlős megye volt, ez volt a tragédiája: a szőlő után ugyanis ötszörös begyűjtési kvótát kellett teljesíteni. A parasztoknak jóformán semmi nem maradt, még vetőmagra sem. Szörnyű helyzet volt. Egyszer Rákosi lejött Kecskemétre, és a férjem kérte a munkatársait, hogy szerezzenek egy darab kenyeret Bácskából; a híres búzatermő vidék kenyere már korpával meg répával volt keverve. Meg akarta mutatni Rákosinak, hogy egy kicsit lazítson ezen a présen. Gyanútlanul elmondta, hogy Rákosi elvtárs, kellene valamit segíteni, mert ezt nem bírják a parasztok, még vetnivalójuk sincs.
 
Rákosi Mátyás Kecskeméten
UMFI Magyar Filmhíradó 24. 1948. augusztus
Filmhíradók Online
 
Rákosi hallgatta, hallgatta, elsötétült a tekintete, és a maga joviális modorában azt mondta: „Tudja, barátocskám, nálunk a Szovjetunióban azok az elvtársak, akik az ellenséges rádiót hivatalból hallgatták, nagyon derék elvtársak, de akár akarták, akár nem, az ellenség befolyása alá kerültek, és időnként le kellett őket váltani. No, Isten megáldja!” Még megveregette a vállát is ennek a megdöbbent embernek. Ilyen idők voltak. Akkor még nem lett következménye, ellenben nagyon odafigyeltek a Jugoszláviával határos Bács-Kiskun megyére. 52-ben, a Központi Bizottság határozatában ki is jelentették, hogy Németi József, Bács-Kiskun megye első titkára elmulasztotta a kötelező éberséget.
Kecskeméten tehát a hathetes pártiskola igazgatója lettem, majd piárosként kezdtem dolgozni. Akkor már tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Akkor már üresek voltak a boltok, nem lehetett kapni semmit, még krumpli is csak alig volt. Mi is ugyanúgy éltünk, mint más, nem voltunk kivételezettek. Ha nem volt hús, nekünk sem volt, ha nem volt liszt, nekünk sem volt. 25-ére már rendszerint elfogyott a pénzünk, pedig nagyon puritán életet éltünk. A gyerek mellé felvettünk egy másik lányt – a régi férjhez ment –, mert én reggeltől estig odavoltam, és szegény kisfiam állandóan otthon volt egyedül. Az egészben az a rémes, hogy mi ezt nem is tartottuk természetellenesnek. Azt dumálták a fejünkbe, hogy ez átmeneti állapot, ki kell bírni, aztán jön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Honnan tudtuk volna, hogy ment végbe a kolhozosítás a Szovjetunióban? El voltunk zárva a világtól. A tekintetünk mindig a jövőt szemlélte, és nem láttuk a jelent. Azt tudtuk, hogy pokoli rossz a hangulat, de ezt is csak átmeneti jelenségnek tekintettük.
 
1951-ben letartóztatták Kádárt, de egy szót sem hittem el abból, amit róla állítottak, ugyanis Kádárt nagyon jól ismertem még a VI. kerületi ifjúsági csoportból, s kizárt dolognak tartottam, hogy besúgó lett volna. Azután én is megtapasztaltam ezt a vádat. 1951 nyarán Budapestre, „fejtágítóra” kellett jönni. Egyszer feljön a férjem, s mondja, Kiss Károly, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke hívta föl, elébe tett egy jegyzőkönyvet, és azt mondta neki, váljon el a feleségétől, mert rendőrbesúgó volt. Ledöbbent, és azt mondta: kizárt dolognak tartom. A férjem tudott a háború előtti sikertelen beszervezési kísérletről. Hetekig tartott a procedúra. Önéletrajzot írattak velem. Nem ettem, nem ittam, leültem, és elkezdtem írni, a bölcsőmtől a koporsómig, minden nappal elszámoltam, hogy mikor mit csináltam, mikor mit gondoltam. Annak köszönhetem, hogy megúsztam a dolgot, hogy végül megbizonyosodtak róla: a debreceni lebukások idején én már Budapesten éltem. De Bárd András, a KEB elnökhelyettese csak annyit mondott, hogy napirendre térnek a kérdés felett. Nem azt, hogy maga ártatlan, meg meghurcoltuk.
 
Sztálin örökké él, dokumentumfilm 
Filmhíradó különkiadás (1953)
 
 
1953. március 5-én meghalt Sztálin. Nekem 53 júniusában esett le a húszfilléres, amikor Rákosi lemondott a miniszterelnökségről. S akkor vált nyilvánvalóvá az is, hogy Rajk-per egy koncepciós per volt. Attól a pillanattól kezdve én se Rákosinak, se a kormány bármely tagjának egy szavát sem hittem el tovább. Akkor vége volt a bizalomnak. Az 53. júniusi határozat után elindult egy erjedés a pártban, és a férjem is, én is eléggé nagyszájúak voltunk, ahol lehetett, csepültük a vezetést, taggyűléseken meg értekezleteken, a megyei pártbizottsági üléseken jól beolvastunk nekik. Előszedtük a begyűjtést, az erőszakos téesz-szervezést. A foganatja az volt, hogy leváltották a férjemet, és három évre Moszkvába küldték pártiskolába, engem meg felköltöztettek Budapestre, a pártközpontban kaptam beosztást, Nógrádi Sándor, az agitprop osztály vezetőjének a referense lettem.
 
Amikor Pestre fölkerültünk, kaptunk lakást, előttünk Komócsin Zoltán lakott itt. A Rózsadomb egy kis mellékutcájában volt, egy régi polgári társasházban. Kifestettük, rendbe hozattuk, mert nagyon le volt topisodva. Elmebaj, hogy a férjemet Moszkvába küldték, hogy meglett embereket – akkor a férjem már 39 éves volt – elszakítanak a családjuktól. Egy évben kétszer jöhettek haza, és mi is meglátogathattuk kétszer egy évben saját költségen. Egyetlenegy előnye lehetett, hogy megtanultak oroszul, de egyébként semmi értelme nem volt ennek az iskolának.
Én Nógrádi Sándornál dolgoztam, és akkor már forrt az egész párt. Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el. Mint egy méhkas, olyan volt a pártiskola, vitatkoztunk éjjel és nappal. Nagy vita volt azon is, menjünk-e mi is tüntetni október 23-án vagy ne menjünk. Végül úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk. Akkor már láttuk, hogy itt nagyon-nagy bajok lesznek. A Bem téren voltam egy pártiskolai barátnőmmel, s akkor már lyukas zászlók alatt vonultak az emberek.
 
Otthon voltam, amikor egyszer csak cseng a telefon, Pálffy György segédtisztje jelentkezett, hogy ez az ő lakása volt, kotródjunk el innen, mert géppisztollyal jön ki. Mondtam neki, uram, mi már nem tudom, hányadik lakók vagyunk, nekünk semmi közünk ahhoz, hogy maga mikor lakott itt. Akkor elmentünk Kukucska Jánosékhoz, aki az MDP Központi Vezetőség munkatársa volt, és a lakásába költöztünk. Sárika, a háztartási alkalmazottunk ott maradt, intézkedett a lakással. Egyszer egy éjszaka megjelentek a fegyveresek. Kukucska valószínűleg rajta volt a listájukon, s mondták, hogy a férfiak öltözzenek föl, viszik őket. Nem tudom, honnan a fenéből jutott eszembe, mondom nekik: „Mi nem voltunk se vérbírák, se ávéhás főnökök, mi pártmunkások voltunk, és ha maga ezt nem hiszi, menjen föl egy emelettel feljebb, és kérdezze meg Molnár Zoltánt, aki most az Írószövetség titkára.” Fölmentek, és Molnár Zoltán igazolta, hogy mi nem vagyunk se vérbírák, se semmi. Szóval neki köszönhetjük, hogy nem vittek el bennünket. Akkor jött az ágyúzás november 4-én, és gondoltuk, hogy most már csak hazamegyünk.
A férjem hazajött Moszkvából, és egész magas beosztást kapott. Ő lett az MSZMP KB káderese. Minket úgy tartottak számon, mint akik reformerek voltak. Hamar kitelt az ideje, mert Marosán, Kádár, a vezetők közelében élt, és látta, mi történik. Hogy egymás után hozzák a különböző rendeleteket anélkül, hogy a párttagsággal megbeszélték volna. Ő úgy képzelte, hogy most demokrácia lesz a pártban. Szégyenpadra kerültem én is meg minden jóérzésű párttag, hogy letartóztatnak meg kivégeznek embereket, és nekünk halvány fogalmunk sincs, mi mindent csinálnak még a mi megkérdezésünk nélkül. Rákosi óta nagyon érzékenyek voltunk a pártdemokráciára. A férjem látta, hogy megint a régi módon kezdik hozni a határozatokat, megmérgelődött, fogta a munkakönyvét, bement Marosánhoz, levágta az asztalra, azt mondta: „Ide hallgasson, maguk csinálhatják, de nélkülem!” Otthagyta őket és hazajött. Úgy döntött a grémium, mert Kádár ilyet nem bocsátott meg, hogy menjen vissza a pártiskolára, Moszkvába, hogy az öntudata növekedjék. Ez 58–59-ben volt. A férjem így másodszor is kikerült Moszkvába, pártiskolára, „rossz magaviselete” jutalmául, hogy most már végre legyen belőle rendes elvtárs. Ez a második moszkvai tartózkodás nagymértékben hozzájárult a házasságunk végéhez. El is váltunk később, 1963-ban. A válásért megfizettem, többek között a fiam halálával, akit kamaszkorában ért ez a trauma, és soha nem tudta kiheverni. Már nős volt, az Árpád gimnázium tanára, mikor 25 évesen beült Kháron ladikjába, és meghalt. De ez később, 1972-ben történt.
 56 után teljesen kiborultam. Már nem akartam visszamenni a pártiskolára, és elegem volt mindenféle ilyen megbízatásból. Egyezkedni kezdtem egy ktsz-szel, hogy ismét elmegyek munkásnak, politúrozó leszek. Gondoltam, hogy a politúrozáshoz nem szükséges semmiféle ideológia, politúrozni mindenféle nézettel lehet. Egyszer értem küldött a pártközpontból Cservenka Ferencné. Cservenkánét nagyon szerettem, ő is a reformerek közé tartozott. Felvilágosult, értelmes és tisztességes ember volt. Behívott a pártközpontba, és azt mondta, menjek el a Nők Lapjához. Azt is mondta, most lehet majd egy „emberarcú” szocializmust építeni. Leszámolunk a párt régi bűneivel, és segítsük a konszolidációt. Így lettem a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese 59 végén.
A Nők Lapja 56 előtt sematikus volt, sztahanovisták, traktoros lányok voltak a fedőlapon, eleget tett azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ötvenes években megköveteltek a magyar sajtótól. De 56 után megváltozott a lap hangja, bátor, kritikus volt, az egész magyar sajtóban kitűnt bátor hangjával. Sokkal kritikusabb volt, mint amilyet Szirmai István vagy az agitprop osztály el tudott volna viselni. Kovács Judit volt a főszerkesztő. A Nők Lapjánál nem fogadtak valami kitörő lelkesedéssel. Azt gondolták, ideküldtek a pártközpontból egy korlátolt pártbürokratát pártcsendőrnek, aki majd állandóan fegyelmezni fog bennünket, és mindenbe bele fog pofázni. Kiutáltak, átnéztek a fejem felett, sőt talán még nem is köszöntek. Gondoltam, hogy én innen nagyon hamar meg fogok lépni. De a hiúságomat bántotta, hogy megfutamodom, és elkezdtem beszélgetni a munkatársakkal, elkezdtem velük járni riportokra. A legjobb riporterekkel mentem.
 
  Lassan megismertük egymást, kiderült, hogy mégsem vagyok olyan agyalágyult, begyepesedett bürokrata, mint ahogyan azt ők elképzelték, és lassacskán elfogadtak és elkezdtek szakmailag is segíteni. Eltelt hat-nyolc hónap, mire túljutottam ezen a helyzeten, elkezdtem írni. Először egy acsai parasztasszonyról írtam, azután Tolsztoj unokájáról. Időnként ki lehetett menni, amikor a férjem kint volt, meglátogatni, és akkor egy pár riportot is írtam. s kiderült, hogy megütöm azt a színvonalat, amit a legjobb riporterek. Még Gyenes István is teljesen el volt képedve, Galsai Poncrác is, mondták, hogy nincsenek rosszul megírva. Egyszer éppen Moszkvában voltam, amikor Kovács Judit, a főszerkesztő felhívott: nagyszerű lehetősége van, a Nőtanács beosztotta egy delegációba és megy Kínába. Maradj még egy pár napig, mondta, azután menj haza, s vedd át a lap szerkesztését. Nekem sok vitám volt Kovács Judittal. Nem szépítem a dolgot, engem azért küldtek oda, hogy a lap hangját hozzászelídítsem a konszolidáció követelményeihez, és meg kell vallanom, én egyetértettem ezzel. Engem az állított szembe a forradalommal, ami az utcán történt: a lincselések, meg a Köztársaság tér. Meg attól féltem, hogy visszatér a Horthy-korszak. Ezért igenis egyetértettem a konszolidációval. Azt akartam, hogy egy becsületes, tisztességes, demokratikus, emberarcú szocializmus legyen ebben az országban, ami sokkal több jót ad az embereknek, mint bármelyik jóléti társadalom.
Hazajöttem Moszkvából, és alig hozták el a szerkesztői példányt a nyomdából, azonnal csengett a K-vonal. Azt mondja az instruktor: Amit maguk művelnek, az tarthatatlan. Mit műveltünk? Olvasta maga Szemes Piroska meg Fedor Ágnes riportját? A botrány azért tört ki – ez a tsz-szervezés kellős közepén volt – mert Szemes Piroska elment Sokorópátkára. Az asszonyok fogadták. Kérdezi, hol vannak a férfiak? Felmentek a hegyekbe. Minek mentek a hegyekbe? Megszöktek a népnevelők elől, akik lyukat beszélnek a hasukba. Kolbászt, szalonnát, pár demizson bort felvittek, és ott mulatják magukat. Ebből nem lett volna még semmi baj, hanem a Szabad Európa Rádió elemezte a riportot, és az volt a konklúzió, hogy ez a magyar parasztság megnyomorításának megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka. Ebből tört ki a botrány, ez volt az egyik cikk. A másik Fedor Ágnes cikke. Róla tudni kell, hogy báró Wesselényi Miklósnak volt a felesége. Fedor Ági írt egy cikket egy leányzóról, akinek az édesapja szabómester, nem dolgozik semmit, utálja a vasalógőzt, és egyébként is rühelli az egészet. Próbáltam menteni a menthetőt, de letorkolltak. Ez csak ürügy volt rá, hogy Kovács Juditot leváltsák, mert Szirmaival rühellték egymást.
Mi pedig ott álltunk megfürödve és nem tudtuk, hogy ki jön, ki megy, mi történik. Egyszer csak hívott a Fehér Házból Darvasi István, a sajtóalosztály vezetője. Mondta, hogy kineveznének megbízott főszerkesztőnek. Nekem még nincs elég tapasztalatom ehhez, adjatok legalább egy hetet, hogy gondolkodjam rajta. Felbolydult méhkas volt a szerkesztőség, hogy mi lesz. De úgy látszik, kiszivárgott (nem tőlem), hogy engem akarnak megbízni. A határidő lejárta előtt egy nappal Galsai és a Gyenes beállított hozzám. Azt mondják. fogadjam el a főszerkesztőséget, nem baj, ha nincs elég tapasztalatom, megbeszélték a többiekkel is, ők is segíteni fognak, mi is segítünk magának. Mondom, ugye, attól félnek, hogy nálam is rosszabbat fognak kapni? Erre elkezdtek nevetni, és Galsai azt mondja, maga azt úgyis tudja... És tényleg segítettek. Úgyhogy így lettem a Nők Lapja főszerkesztője. A feladat az volt, hogy a konszolidációt segítsük. Ez nem pártlap volt, egy tömeglapot kellett szerkeszteni, annak az elképzelésnek a jegyében, hogy itt egy élhető rendszer legyen, ahol az emberek megbékélnek, és végre nyugodtan szeretnének élni. Ahhoz egy olyan lapot kellett csinálni, hogy az olvasók elfogadják, amit írunk.
 
Azt nem lehet mondani, hogy a szerkesztőség egy pártkáderekből álló társaság volt, mindenhonnan menesztett emberek dolgoztak ott. Aki nem volt jó a rádiónál, a Népszabadságnál, a többi napilapnál, az jó volt a Nők Lapjánál. Mind tehetséges emberek voltak. Zsigmondi Mária, akit azért rúgták ki a rádiótól, mert a nagyapja a Peidl-kormány tagja volt. Szemes Piroska nékoszista volt, és nem lépett vissza a pártba 56 után. Fedor Ágnes egy nagyon színes tollú újságíró volt, gyöngyöket írt, de ezek összevissza voltak, mint a szénakazal. Gyenes István egy minden kritikát elbíró, kitűnő, művelt olvasószerkesztő volt, aki Ovidiustól Pilinszkyig mindenkit és mindent ismert. Négy nyelven beszélt és megkérdőjelezhetetlen volt a véleménye az újságírásról, a stílusról. Rattai Márta a birkanyíró asszonytól a festőművészig mindenkit kitűnően tudott ábrázolni. Galsai Pongrác egy katolikus pap fia volt. Az apja negyven évig lelkipásztorkodott, azután beleszeretett egy tanárnőbe és otthagyta az egyházat. Galsait Pécsről szalajtották, mert ott volt neki valami zűrös ügye 56-ban, és nem volt szabad írnia. Akkoriban ő volt a lap korrektora. Egy idő után odajött hozzám: Irénke, itt most már lassan Kossuth-díjas korrektor leszek, írni szeretnék. Mondom, jól van Pongrác, írjon, örülök neki. Galsai írt is valamit, megjelent. Felhívott Naményi Géza, akkor a Tájékoztatási Hivatal vezetője: Maga nem tudja, hogy Galsai büntetésben van? Nekem ezt nem mondta senki – válaszoltam. – Van kifogása az írás tartalma ellen? Egyelőre nincs. Akkor most már zárjuk le a múltat. Én nem fogom megakadályozni, hogy Galsai írjon. Jó, de a maga felelősségére!. Akkor sem kellett mindent elfogadni. S nem terítették ki mindjárt az embert érte, ha ellentmondott.
Rédner Márta különös teremtés volt. Nagyon jó fotókat csinált, főleg az írókról. Ő volt a főbeolvasóm. Állandóan bírált, és sokszor elfogadtam, amit mondott, de nagyon sokat vitatkoztam is vele. Nagyon szerettem őt.
Korniss Péter fotóművész is nálunk dolgozott, most már Kossuth-díjas. Az utcáról jött be, megnéztem a képeit és láttam, hogy ez a fickó nagyon tehetséges, s fölvettem. Egyszer csak jön be letörve, hogy el van tiltva a fotózástól. Mondom, miért, Péter? Volt egy 56-os ügye, joghallgató volt, s eltanácsolták az egyetemről, talán be is kasztlizták egy rövid időre. Mondom neki: ne keseredjen el, ha egy év múlva letelik a szilencium, akkor visszaveszem. Vissza is vettem, és nagyon szépen dolgozott nekünk. Amikor Korniss Pétert kényszerűen el kellett küldeni, keresnem kellett másik fotóst. Nagyon kedves, szőke kisfiúként jött be a szerkesztőségbe valaki, és nagyon jó fotókat csinált. A fotózásnál nem az a fontos, hogy technikailag tudja az ember kezelni a gépet, hanem hogy mit lát meg. Láttam, hogy egy nagyon intelligens és tehetséges fickó, azért vettem föl Nádas Pétert is. Csak mikor letelt az egy év, nem akartam megváltoztatni az ígéretemet, s Korniss Pétert visszavettem a laphoz. Mondtam Nádasnak, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok státuszt szerezni. Csinálhat nekünk anyagokat továbbra is, de státuszba nem tudom venni. Talán jót is tettem vele, mert azután elkezdett írni. A felesége, Salamon Magda is ott dolgozott nálunk.
 
  A mi szerkesztőségünk arról volt híres, hogy tőlünk nem ment el senki a harminc év alatt, míg én ott voltam. Demokratikusan vezetni nagyon nehéz, nagy kínlódással jár. De csak így érdemes, mert másképp nem lehet eredményt elérni egy újság készítésénél. Talán az, hogy a Nők Lapja így fel tudott cseperedni, ennek a szabad szellemiségnek volt köszönhető.
Több rovata volt a Nők Lapjának. Volt a külpolitikai rovat, a rovatvezetőt Tarján Imrének hívták. Négy nyelven beszélt, remekült írt, csak szerette az alkoholt. Volt egy belpolitikai rovat, Zsigmondi Mária gondozta. Volt pedagógiai rovat, azt Bozóky Éva, Donáth Ferenc felesége. Az irodalommal általában Földes Anna foglalkozott. Rengeteg interjút csinált írókkal Dérytől, Németh Lászlóig, Illyésig, a kortárs magyar írók zöme hozzákapcsolódott a laphoz. Volt háztartási és levelezési rovat, ami egyike volt a legfontosabbaknak. Nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. Egy év alatt huszonötezer levél érkezett a szerkesztőségbe. Legtöbbször azt írták, hogy ők azért szeretik a Nők Lapját, mert nem politizál. A fenét, dehogynem politizáltunk! Úgy adtuk elő a dolgokat, hogy az emberek elfogadják, de nem lesipuskáztunk.
A munkatársak, egy-kettő kivételével, magukénak érezték a lapot. Azt mondtam nekik: ne azt mondjátok az értekezleten, amiről úgy gondoljátok, nekem tetszik, mondjátok azt, amit gondoltok, s én vagy egyetértek, vagy nem. De legyen őszinteség, retorziók nélkül.  
  Egyszer nagyon megbíráltak bennünket, hogy a divat rovat nem a dolgozó nőket öltözteti. Elmondtam az értekezleten, és akkor elszürkült a divat-rovat, nagyon pocsék lett. Osváth Katalin volt a divat rovat vezetője. Egyszer mondom neki az értekezleten, hogy miért kell ilyen ronda, szürke dolgokat leadni? Azt mondja: hát ezt akartátok! Kérdezem, ki az a simaagyú, aki ilyeneket akar? Te voltál! – mondta. Nézd, Kati – mondtam, azóta már fejlődtem. Erre mindenki elkezdett röhögni, és tudtam, hogy most a tekintélymentés tekintélyvesztéssel jár, de elfogadtam a bírálatát. Egy jó közösség alakult ki ott. Mindenkinek fel kellett készülni négy-öt ötlettel, azt elmondták az értekezleten, ők maguk is megvitatták, és én döntöttem, hogy mit fogadjunk el, mit nem.
 
   A felső vezetőkkel nem volt semmi bajom, mert azok értették, hogy mit csinálunk. A Kádár-korszakban már nem volt, hogy direktben presszionáltak, hogy bizonyos témát írjunk meg, hanem a főszerkesztői értekezleten elmondták, hogy milyen problémák előtt áll a párt, mit szeretne végrehajtani, és hogy ennek értelmében írjunk. A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóalosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat. Kipécézték, hogy ez ilyen, ez olyan, ez nem segíti a konszolidációt, ez káros irányultságú stb., ennek a főszerkesztői értekezleteken hangot is adtak. Ők azt szerették volna, ha az embert úgy ábrázoljuk, hogy mindig boldogságban él, a kormány jótékony munkájának következtében mindenki megelégedett. Ezt nem tudtuk produkálni, és nem is akartuk, mert hiteltelen lett volna a lap. S én azt akartam, hogy az emberek szabadon éljenek és dolgozzanak. Soha nem bíztam meg senkit olyan feladattal, amivel tudtam, hogy nem ért egyet, mert az írás olyan, mint a tükör.
Engem ezek a középkáderek ki nem állhattak, de nem tudtak belém kötni, mert védett a lap népszerűsége, az, hogy 1981-re felvittük a lapot egymillió példányig. A lap eltartotta magát, 52 millió forint tiszta haszon volt rajta, a felét az Országos Nőtanács kapta, fele pártunk és kormányunk kasszájába ment. És mindehhez a fizetésünk elég pocsék volt. A lapgazda formálisan a Magyar Nők Országos Tanácsa volt, és a főszerkesztői tisztemből adódóan én is tagja voltam. Általában egy értelmes testület volt. Nagyon sok dolgot kicsikart a hatalomból, okosan, például a gyermekgondozási segélyt a Nőtanács harcolta ki a lappal egyetemben, s ezt nagyra értékelték még a nyugati nőmozgalmak is.
De meg is kellett harcolnom velük, mert ők úgy képzelték, hogy egy nőkről nőknek szóló orgánumot csinálunk. Mondtam, hogy ez nem kivihető, akkor elszigetelődünk, családi lapot kell csinálni, amelyben a család minden tagja, a gyerek, a nagypapa, a nagymama, a férj, a feleség megtalálja az őt érdeklő olvasmányt.
Arra gondoltam, hogy az élő magyar irodalom tagjait hozzá kell kötni a laphoz, és ebben nagy segítséget adott egyrészt Földes Anna, másrészt Galsai Pongrác. A lap körül egész komoly írói gárda sorakozott fel. Déry Tibor, Tamási Áron, Tersánszky-Józsi Jenő, Berda József. Nagyon jó kapcsolatunk volt Illyés Gyulával, Veres Péter hozott írásokat, de állandó bírálónk is volt.
Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt. Indiában is jártam, Indira Gandhival is csináltam egy interjút. Csodálatos nő, nagyszerű politikus volt, nagyon művelt és emberi. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán szóba állt velem. 1963-ban egy latin-amerikai nőkonferenciára jutottam el.
 
        Bejártam a világot, és ez nagyon jó volt a lap számára, mert tágult a látóköröm. Sok olyan ötletet adott, ami korábban eszembe se jutott volna. Bátorságot is adott. Fél évig volt egy óriási vita a Nők Lapjában a népesedéspolitikáról. 1970-ben indítottam útjára. Az egyik folyóiratban megjelent Fekete Gyula egy cikke, amelyben a népesedési problémákról írt. Felhívtam: mi lenne, ha maga indítana egy komoly vitasorozatot a Nők Lapjában a népesedésről? Rögtön felcsillant a szeme, s elindított egy vitát. Az volt a címe, hogy Élünk magunknak? Provokatív vitaindítója után nagy levéláradat Indult. Fél év alatt, míg a vita tartott, kétezer-ötszázan szóltak hozzá. Fekete össze is állított egy könyvet belőle 1972-ben.
Majdhogynem abból élt a lap, hogy rengeteg levelet kaptunk, nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. A levelezési rovatban nyolcan dolgoztak és minden levélre válaszoltak. Egy ilyen levél nyomán született például a kismamák problémáiról szóló vitánk.
Rendszeresen vettünk át nyugati újságokból cikkeket – tulajdonképpen loptunk őket –, de az utazásaink – mert nemcsak én utaztam – tapasztalataiból megírt cikkekkel is ablakot nyitottunk a világa. A külpolitikai rovatvezető ezekből a lapokból képes szemléket állított össze és átigazította a magyar olvasók számára. A hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől a szexuális forradalom meg a feminizmus is beáramlott hozzánk. Hírt adtunk róla. A hetilapok közül mi vezettük be először a társkeresőt, s dőltek a hirdetési kérelmek a laphoz. 1967-ben elértük a félmilliós példányszámot, aztán a nyolcszázezret meg az egymilliót, s mi lettünk a legnagyobb példányszám lap a sajtópiacon.
A volt férjemmel a válás után megszakítottuk a kapcsolatot. Nyolc évig egyedül éltem, és mikor a fiam megnősült, akkor gondolkodtam el komolyan azon, hogy nem maradok egyedül. Egy törökországi úton összeakadtam egy férfival, aki jogász volt, egy nagy építőipari vállalat vezető jogtanácsosa. Agglegény volt, ötvenéves, gyereke nem volt. Összeházasodtunk. Egy más világba csöppentem bele, a keresztény úri középosztályba. Az az érdekes, hogy a családja befogadott. A férjem egész más nevelést kapott, mint én. Őt a szülői ház és a cserkészet nevelte. Náluk nem volt divat a politizálás, sokszor összecsapunk, de soha ez nem ment az összetartozásunk rovására.
Hatvanhat éves koromban lassan az utódlásról kezdtem gondolkodni. Az utódomat azonban – Révai Valériát – rosszul választottam ki, az agitprop osztály mást akart. Együtt dolgoztunk vagy másfél évig. 87-ben mentem hivatalosan nyugdíjba.
Már Révai Valéria idejében Kocsis L. Mihály lett a főszerkesztő-helyettes, és olyan cikkeket írt a lapban, hogy egészen elájultam. Vezércikkeket írt a rendszerváltozás mellett, de ilyen ócska, primitív kommunistázás volt. A mi olvasóink ehhez nem voltak hozzászokva, és lassan kezdett olvadni a példányszám. Erre Kocsis L. Mihály írt egy cikket a Magyar Sajtóban, hogy a Nők Lapja olvasói konzervatívok. Azután írt egy cikket az Új Időkben, amelyben engem kifaragott, hogy elvtársnő vagyok, aki nercbundában jár, meg a Rózsadombon lakik. Vártam, hogy Révai Valéria felhív, és azt mondja, nem azonosulok vele. Egy szót nem szólt, sőt ráébredtem, hogy ezek az információk tőle származnak. Azután nem álltam szóba vele. Ezzel meg is szűnt a kapcsolatom a Nők Lapjával. Lassan, szépen olvadt a példányszám, volt úgy, hogy kb. kétszázezerrel ment le.
 
Most javult meg a lappal a kapcsolatom, mióta Molnár Gabriella szerkeszti. 2004 nyarán felhívott, és mondta, szeretne velem egy interjút készíteni. Még abban az évben megjelent egy a reprezentatív kiadvány a Nők Lapja régi számaiból. Ebben együtt vagyunk lefotózva a főszerkesztővel. A Várszínházban rendeztek egy nagy ünnepséget, ahol bemutatták kiadványt. Nők Lapja Nosztalgia a címe. Tömve volt a Várszínház. Molnár Gabriella üdvözölte a megjelenteket, és akkor engem külön is kért, hogy álljak fel és forduljak a közönség felé, és akkor egy nagy tapsot kaptam. Minden munkatársam ott volt. Én ennek borzasztóan örültem, elégtétel volt.
Amit el tudtam az életemről mondani, azt már elmondtam, és úgy érzem, több kötelességem nincs, most már csak nyugodtan akarok élni. Nyolcvanöt éves vagyok, kertészkedem, van egy operabérletünk is, és egyáltalán, jól megvagyunk itthon. Nagyon szeretném, ha ez az ország jó irányba menne, és nem térnénk vissza a Horthy-rendszer ideológiájához, frazeológiájához, módszereihez. Én elég komoly veszélyét látom ennek.
 
Az interjút készítette Markovits Ferenc 2004-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
 
 

Domokos Pál Péter 1901. június 28-án született Csíkvárdotfalván, földműves család hatodik gyermekként. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, az 1916-os román betörés miatt egy évet Debrecenben végzett, majd otthon fejezte be tanulmányait. Rövid csíkkarcfalvi tanítóskodás után Vulkánban tanított, majd Craiovában a román hadsereg katonája volt. 1923-ban beiratkozott a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia és ének–zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Csíkszeredában kapott tanári állást. Szőttesbálokat, magyar népművészeti kiállítást, kórushangversenyeket rendezett a megyében, és egyik fő szervezője volt az Ezer Székely Leány Napja nevű – ma újra élő – rendezvénynek. Három év után felmondtak neki, azzal az ürüggyel, hogy a Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadja el. 1929-ben indult első ízben a moldvai csángók közé. Visszatérve a kézdivásárhelyi tanítóképző tanára, majd 1933-tól – miután végleg eltiltották a pályától – Gyergyóalfalu kántora lett.
A moldvai magyarság című könyve 1931-ben jelent meg. 1940-ben, a második bécsi döntés után a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává nevezték ki. 1944 őszén családjával Budapestre menekült. 1945-től a Közoktatási, később a Népjóléti Minisztériumban dolgozott. Innen 1949-ben elbocsátották, mert a hadirokkantak, özvegyek és árvák segélyezéséhez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán gazdálkodásba kezdett, az áttelepült moldvai csángók és bukovinai székelyek között folytatta tovább a népzenegyűjtést.
1950-ben állást kapott egy újpesti általános iskolában, innen került a József Attila, majd a Kaffka Margit Gimnáziumba, ahol 1961-es nyugdíjba vonulásáig tanított.
Életének további harminc esztendejében jelentős műveket hozott létre. Felkutatta a verbunkos zene korai kéziratos forrásait. Dallamokkal kiegészítve közreadta Kájoni János Cantionale Catholicum című énekeskönyve első kiadásának teljes szövegét és Petrás Incze János XIX. századi csángó pap és népköltési gyűjtő írásait. Könyvet írt Márton Áron erdélyi püspökről. Feladatának tekintette a csángók ügyének képviseletét. 1992. február 19-én Budapesten halt meg.
1986-ban Bethlen Gábor-díjjal, 1991-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért. Posztumusz Magyar Örökség és Magyar Művészetért Díjat kapott. 
 

Domokos Pál Péter
 
A legnagyobb Anna, utána Veronika, utána Julianna, László, Magdó és jómagam. A földműves szülők hat-nyolc holdon gazdálkodtak és ebből az aprócska földből kényszerítették ki az életet a kicsi családnak. Édesapám gyermekkorában az egyik szemét elvesztette fekete himlőben, és így egy szemmel ment végig az élete útján, de talán ezzel az egy szemmel jobban látott, mint más kettővel. A földművesség mellett megtanulta a kőművesmesterséget is, annyira, hogy házakat tervezett, sőt iskolát is épített a szülőfalunkban, s a szomszédos Csíkszeredában. Gyermekként mellette dolgoztam. Sokszor ő volt a pallér, ő volt a munkavezető, én pedig napszámosként a mészhordó, téglahordó. A fizetésemet éppen úgy megkaptam a hét végén, mint a többi társam. Édesanyám fiatal korában, úgy 1880–90 táján Brassóba ment szolgálni.
 
Ők ugyan gazdagok voltak, de a szokás az volt, hogy a leányt Brassóba küldték, hogy ott az úri környezetben tanuljon meg sok mindent, és majd azt valósítsa meg a maga otthonában is. Németül és oláhul is megtanult édesanyám. A brassói gazdájánál elég sok muzsika volt, így éppúgy énekelt magyarul, mint németül. Akkoriban igen élénk zenei élet volt Brassóban. A Fekete-templom hangversenyei nagy hírűek, de a város szervezettsége, a szászok rendje alaposan meglátszott Brassón, s az ott szolgáló székely leányokon is.
Édesanyám, a drága, sokat segített a nehéz természetű apámnak az élet minden gondjában, s azt is elvégezte, ami nem is az ő dolga lett volna. Dalos lelkű lény volt, s azt mondotta örökké, hogy az éneklésben minden örömét megtalálta. Ha búja volt, a bút növelte, ha öröme, az örömét tette teljesebbé. Tőle tanultam a legtöbb éneket már kicsi gyermekként. Ha ismerősök jöttek hozzánk – akár tollfosztóba, akár más kalákába –, a beszélgetés központja mindig édesanyám volt, aki az éneklésével az egész társaságot arra irányította, ahová akarta. Az esztendővel járó alkalmakkor, ahogy a munkák fejlődtek, gyűltek össze kalákába az emberek.
Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt. Aki elütötte magasra a labdát, akkor cserélt helyet egy másik gyermekkel, amikor az kifogta a labdát. Aztán játszottunk fűzfutót, s cikkeztünk. Egy téglalap alakú, elég jelentős területre négy cikkező legény egy-egy bottal a kezében beállott a középvonalra. A téglalapon kívül, a két szemközti oldalon állott két dobó. Az egyik kint álló legény átdobta a másiknak a labdát, s a négyzeten belül álló négy legény pedig arra törekedett, hogy az eldobott labdát üssék el jó messzire. Amíg a labda visszakerült, a két szomszédos társnak a botját össze kellett ütni. Így ment a cikkezés. De tudtunk játszani a lepkékkel is. Meglestük őket, s ha tudtuk, el is fogtuk. A fehér lepkét nem szerettük, mert abból igen sok volt. De annál jobban szerettük a tarkát, a fecskefarkút vagy a színváltót. Rengeteget futkostunk, de nem fáradtunk bele a sok hajszolásba. A lepkefogásnál egy énekünk is volt:

A két színest bebocsátom,
Nekik virágom kitárom,
De a fehér elmehet.
A fehér nekünk testvérünk,
Nála nélkül be se térünk,
Úgy kedves testvérünk.

Nincs vége-hossza a játékoknak, amelyek mindig egy-egy időszakhoz kötődtek. Télen a hógomolyázás, a gilicsozás, az iszánkodás volt a boldogság csúcsa, nyáron pedig, az ünnepköröknek megfelelően, hol a labdázás, hol a futkosás, bujdokálás, kemencefenekezés és a sok-sokféle egyéb játék. A kicsi gyermek, a kezdő pillanatoktól kezdve egészen az első elemiig, otthon töltötte az idejét. A barátokkal a patakba járt, egymást spriccelték, huncutkodtak, úgy, mint a gyermek szokott.
A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.
Csíksomlyó nem volt szegény falu, de különösebben gazdag sem. Mivel annyiféle kultúrkincse volt, inkább számított megyeszékhelynek, mint Csíkszereda. Nem volt még akkor óvoda, az óvodát a szomszéd gyermekek összegyűlési helyei pótolták. Az első elemi iskolát Márton Emília, kedves tanítónőnk vezette. Ott tanultam én is az első és második elemiben. Márton Emília csíkszentmártoni lány volt, szép és okos, aki írni-olvasni tanította a falu aprónépét. A harmadik osztálytól kezdve a tanítónk Péter Sándor volt, ő csíksomlyói születésű férfi. Nagy családja volt. Fiatalon a Szolnok melletti Tószegre jött tanítónak, itt házasodott meg, majd visszaköltözött a szülőfalujába, és egész további életét itt élte le. Színdarabokat rendezett, s ő maga is szerepelt azokban. Énekelt, s még most is szinte hallom a hangját, amint énekli, hogy: „Én vagyok a falu rossza egyedül..." A fegyelmezése is igen egyszerű volt. Azt mondotta: „Fiúk (vagy: Gyermekek)! Ha jók lesztek, az Egri csillagokból olvasok!" Ez mint tökéletes fegyelmezési eszköz vált be nálunk, talán semmi mással nem tudott volna ilyen hatást elérni. Az osztályban körülbelül harminc-negyvenen lehettünk. Somlyón több iskola is volt, s így eloszlott a sok gyermek. A falu lélekszáma ekkoriban az ezret közelítette meg. Az elemi iskolában sok éneket tanultunk, az egyik fő énekünk volt ez [énekli]:

Leng a lobogó, perdül a dob,
Kis honvéd pajtások, jól vigyázzatok!
Indulóra hangzik már a szó,
Félre, aki nem közénk való!

A Himnuszt és a Szózatot tudni kellett mindenkinek, mert ez becsület kérdése volt. Szent Iván napján gyújtottuk a görögtüzet, és magasra dobtuk a hevesen égő színes lángokat, és ez volt az igazi gyönyörűségünk. Nem is beszélve március 15-ről, amely gyermekéletünknek a legszebb és legnagyobb ünnepe. Hiszen akkor, 1906–07-ben olyan nyugalmas, békés és gyönyörű élet volt az egész országban és egész Magyarországon, amilyen soha. Alig hiszem, hogy 1867-től 1914-ig szebb és nyugalmasabb élete lett volna bármelyik európai államban élő embernek, mint nekünk.
Az iskolák átgondoltak, megtervezettek voltak, a tanítók viszonya a gyermekhez a szereteten alapult. Az életünk minden különösebb nehézség nélkül, a falusi élethez méltó rangban és rendben haladt a maga útján. Templomba járni kellett. Otthon az imádságnak helye volt. A felkelő gyermek térden állva imádkozott a szülőivel együtt, felfogott kézzel és hangosan, ugyanúgy a lefekvő gyermek is. Egész Csík megye katolikus vallású. Csík vármegye az egyetlen megyéje a történelmi Magyarországnak, ahol a vallás a kereszténység felvétele óta napjainkig változatlan, ahova egy percig sem hatolt be más vallás. Tehát az imádság nem volt elhanyagolható. Étkezés előtt és étkezés után is imádkozni kellett. Étel utáni hálaadás:

Úristen, szívünkből hálát adunk Néked,
Hogy élveztük a vett jótéteményeket,
Hogy most is megadtad élelmünket mára,
Azért buzdul szívünk hál’adó imára.
Ó, add, hogy minden lény táplálékot nyerjen,
Minden nép és nemzet Téged megismerjen.
Ámen!

Ez olyan imádság, amelyiket bármilyen párthoz vagy felekezethez tartozó ember elimádkozhat, hisz az egész emberiségért, s valamennyi élőlényért szól. Az esti harangszót úgy hívták: Mária-harangszó. Ilyenkorra otthon kellett lenni. A parancs így szólt: „Elmehetsz, de Mária-harangszóra, itthon légy!" Az elmaradás, a harangszóra való meg nem érkezés feltétlenül verést vont maga után, ami alól nem lehetett kibújni. Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak. Az igazi jutalom az volt, ha vízkeresztkor, amikor házszentelésre járt a pap s a kántor, a szorgalmas ifjú elől mehetett mint vidimus, s a szentelt vizet vihette. Ahogy beléptek a házba szenteléskor, a gyermekek mondták: „Vidimus stellam eius in oriente" – Láttuk napkeleten feljőni csillagát. A pap megszentelte a házat és a kis csoport máris indult tovább, a többi házhoz. A nagyleányoknak az asztalra tojást kellett tenni és egy fej kendert. Ez ajándék volt, a kenderből kötelet fontak, a tojás pedig a pap s a kántor javára ment. Ha rendesen ki volt készítve a kender és a tojás, akkor a gyermekek, a vidimusok a szentelés után azt mondták a leánynak: „Jó fonó, jó fonó, hajnalban kelő, ilyen és ilyen féderes kocsin vigyék az esküvőjére." De ha nem volt kender és tojás, akkor is elmondták a magukét: „Rossz fonó, rossz fonó, délig aluvó, pucokba heverő, ilyen és ilyen taligán vigyék az esküvőjére." Ezek után a háziasszony fogta az égő gyertyát, és a papot meg a kántort a szomszéd házig kísérte. Mennél tovább kísérte, annál hosszabb lett a kendere – mondták az asszonyok. A mi vidékünkön a házszentelés szertartása elmaradhatatlan volt, s jó alkalom arra is, hogy egy esztendőben egy alkalommal a pap meglátogathassa híveit. Az adventi hajnali misékre való járás alatt megtanultam az összes adventi éneket. A kántorunkat Antal Jánosnak hívták, a falusi emberek örömmel énekeltek vele együtt [énekli]:

Ó, fényességes szép hajnal,
Kit így köszönte az angyal:
Üdvöz légy teljes malaszttal!
Az énekeink egy részében már megjelent a gregorián is [énekli]:
Harmatozzatok egek felülről,
És ti, fellegek csepegjétek az igazat,
Nyilatkozzék meg a Föld,
S teremje az Üdvözítőt!
Megáldottad Uram a Te szent földedet,
És elfordítottad a Jákob fogságát.

Pontosan lehet látni, hogy a gregorián és a népének együtt szólal meg a nép ajkán.
Amint elvégeztem a negyedik elemit, a tanítóképzőbe szerettem volna kerülni, de előzőleg be kellett iratkoznom a gimnáziumba. Csíksomlyónak gimnáziuma már a XVII. század óta van. 1914-ben, a háború esztendejében bevitték Csíkszeredára, és azóta a somlyói katolikus gimnázium Szeredában székel. 1911-ben beírattak az első gimnázium A osztályába. Kassai Lajos volt a gimnázium igazgatója, az osztályfőnököm Ferencz Gyula, s tanáraim: Csipak Lajos, Venczel József, Buszek Gyula. A latin nyelvet annyira megtanították nekünk, hogy színdarabokat adtunk elő latinul az iskolában. Én nagyon jónak és helyesnek ismertem meg az akkori iskolát. Csak ha a latinról beszélek: a későbbi életemben nagy hasznát vettem az iskolában szerzett tudásomnak, a latin szövegek tömegét fordítottam és fordítom, s még élni is tudtam vele Rómában és Lengyelországban is. Csathó János a növénytantanárunk volt. Gyakran vitt ki bennünket a szabadba. Mentünk, mentünk, majd egyszer megállott, s azt mondta: – Ilyen növényt keressetek, ássátok ki, ne sértsétek meg a tövét, a levelét, a virágát, és amikor azt mondom, vissza, akkor gyertek vissza ide hozzám! – Szerteszét mentünk, kerestük a virágot és kiástuk előírás szerint, majd egyszer csak halljuk: „Vissza!" Tudtuk, hogy a legelsőt és a legutolsót megveri egy bottal. A legelsőt azért verte meg, mert az nagyon jó akart lenni, s az nem mindig tisztességes viselkedés, az utolsót pedig azért, mert lusta. Az énektanáromat Domanyánc Péternek hívták. Dománfyra magyarosította a nevét később. Ő népdaltanulmányokat írt, ami akkoriban nem volt gyakori esemény. A tanítóképzőben is ő lett a tanárom, tőle tanultam meg mindent, az alapokat, amit zenéből tudtam. A negyedik gimnázium után, 1915-ben mentem a képzőbe. A tanítóképző Somlyón volt. Itt az igazgatóm Karácsony József, őrá és Zsögön Zoltán tanáromra emlékezem a legszívesebben. A tanítóképzőt amiatt választottam, mert itt szerezhettem meg leggyorsabban azt a képesítést, amivel fizetéshez juthattam. Ha más pályát választok, orvosit, ügyvédit vagy egyebet, akkor később jutok keresethez, márpedig otthon nagy szükség volt a pénzre.
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, elkeseredés nem volt az emberekben. Békesség volt a háború előtt, és a haladásnak a félreérthetetlen útja. Az iskolák működtek, élelemhiány vagy szükség nem volt. Én Csíksomlyón voltam szegény tanuló, de az én falumban volt két zsidó kereskedő, Grossberg Náthán és Mayer Lipót, s az ő boltjukban a lisztnek tízféléjét lehetett megvásárolni, vagy akár datolyát, mazsolát, narancsot, citromot, fügét, amit akartunk – próbálná meg most valaki. Elmondhatom, hogy 1867 és 1914 között a székelység arany életet élt. Azt, hogy politika van, mindenki tudta, s bizony nem mindenki készült arra, hogy egyik napról a másikra megváltozhat az élete. Mi természetesen nem voltunk erre fölkészülve, mert mi egyszerű földműves nép voltunk. A tekintetünket tanítóink igazgatták, ők vezettek és irányítottak bennünket. Én akkor ijedtem meg, amikor doboltak, s nagy plakát jelent meg Ferenc Józseffel, amint imádkozik, s az emberek készülődtek, s mentek a behívási helyükre. Annyira meg volt szervezve, hogy minden ember pontosan tudta, hova kell mennie, hol kell jelentkeznie. A csíkcsobotfalvi Domokos Károly nevűt, ha Szombathelyre idézték meg, vagy Kassára vagy Bécsbe, akkor ment és állott a maga helyére. A csíkszeredai kaszárnya szemem előtt állott. A bevonuló katonák nem búslakodva és nem szomorkodva érkeztek, inkább énekeltek. Virágos szekerekkel mentek arra a helyre, ami nekik ki lett jelölve. A székelyek körében nagy becsülete volt a katonának, a katonák között a huszár volt a király, a többit szinte nem is nézték katonának. Volt egy csíksomlyói legény, Domokos Gyula, aki a királyi házban teljesített szolgálatot. Szép szál ember volt, két méternél magasabb, s udvari testőrt csináltak belőle. A békeidőkben bevonult katonák három esztendő múlva képzett emberként jöttek haza, s bizony ennek meg is volt a hatása. Azokkal a legényekkel, akiket nem soroztak be, szóba sem állott senki. – Ez olyan hitvány, hogy katonának sem jó! – mondták. Az 1914-ben besorozott katonák énekeltek és mulattak, akkor bizony sírásról vagy búcsúzásról szó sem esett. Domokos Imrének hívták az első hősi halottunkat, aki hadapród őrmesterként halt meg. Olyan koporsóban hozták haza, hogy csak az arcát lehetett látni. Az egész falu ott volt a temetésén, és ő szerepel a hősi emlékművön az első helyen.
Az emberek ezt a szót, hogy haza, szentnek fogták föl. A hazáért meghalni, hőssé válni, az nem kicsi dolog. A mi falunkban, s ma már tudom, hogy az egész történelmi Magyarország területén 1914-ben még bőven hatottak az 1848-as hagyományok. A 48-as emberek keresztjét külön gondozták a temetőben, s tudták, hogy az egy 48-as katona emléke. A leszármazottak rangban vagy valamilyen formában, külsőségben, például öltözetben ezt tovább is vitték. Gyerekkoromban Csíksomlyón volt egy nyugalmazott alezredes, Balogh Istvánnak hívták, s ő feltámadáskor a saját egyenruhájában ment a templomi körmenetre a kegytemplomba, s a katonaság sorba állt és tisztelgett neki. 48-as volt. A politikai torzsalkodások híre ugyan hozzánk nem jutott le, de azért a Csíki Lapok révén mindenről volt megfelelő tudásunk. Rudolf napján a Csíki Lapok gyászkeretben jelent meg, Erzsébet királyné haláláról is tudtunk.
A háború kitörésekor Magyarország szövetségben volt Németországgal és Ausztriával. Románia semleges maradt, de csak arra várt, hogy lépjen, akkor lépjen és úgy lépjen, hogy Erdélyt megnyerhesse. 1916-ban az antant – Anglia, Franciaország, Olaszország és Oroszország – emberei elmentek Bukarestbe. Azt mondták Bukarestnek: Támadd meg Magyarországot, s ha megtámadod, neked adjuk a Tisza forrásvidékétől Vaskapuig Magyarország földjét. Különbékét nem köthetsz, szövetségesünk vagy! Románia 1916. augusztus 27-én megüzente a háborút, s csapatai a hágóknál még aznap éjjel átlépték a határt. A hadüzenetben benne van a területrablási követelmény is, de ezt soha nem szokták az érdeklődők tudomására hozni.
1916 nyarán édesapámmal szénáért voltunk egy reggel. Jöttünk haza a szénával, s halljuk, hogy a dobos ezt dobolja: Románia megtámadta Magyarországot, s mindenki meneküljön az Olton túlra. A Csíkszereda–Udvarhely úton százezer székely gyalogolt s szekerezett. A szekerek egymás mellett, hármasával az egyik, s hármasával a másik irányba haladtak. Csík vármegye letelepülési helye Hajdú megye volt. Így jutottam Hajdúnánásra szülőimmel és egy lánytestvéremmel. Engem innen Debrecenbe irányítottak a tanítóképző második osztályába.
 
Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon. A menekülők jól tették, hogy eljöttek, mert az otthon maradottakat elfogták és táborba vitték. 1917-ben, Csík vármegye visszafoglalása után visszajöttünk Csíksomlyóra, a tanítóképző harmadik-negyedik osztályát ismét Somlyón jártam, s itt végeztem 1919-ben, megszerezve a tanítói és kántori oklevelet. Ezzel segédtanító, helyettes tanító lettem Csíkkarcfalván, nagyon kevés fizetéssel.
Az 1916-ban betörő román hadsereg rendetlenül, felöltözetlenül, mocskos kapcában, bocskorban járt, szóval nem mutatta komoly hadsereg képét. A magyar katonák sokkal rendesebbek voltak, egyenruhában, bakancsban, tisztán indultak neki a háborúnak. A románok száz nap múlva elveszítették a csatát. 1918-ban megkötötték a bukaresti békét, a különbékét, amit az 1916-os titkos bukaresti szerződés szerint nem lett volna szabad. Minden jogukat el kellett volna veszíteniük a békekötés miatt. És mégis befogadták őket a győzők közé. Annak a Romániának, amelyik le volt verve, és amelynek még a fővárosát is elfoglalták, annak a Romániának az emberei dőzsöltek később a győztesek asztalánál, és ugyanakkor a magyarok, akiket még csak meg sem neveztek, csak csatlósként emlegettek, ott ültek a vádlottak padján.
A trianoni döntésben kimondták, hogy a székelységnek és a szászságnak iskolai autonómiát kell adni, de Románia akkor már fütyült az antantra, és nem adta meg, sohasem adta meg, a világ pedig eltűrte, hogy gyönyörűen felépített iskolarendszerünket lefokozza, és máról holnapra magánoktatásnak nevezze el. Akkor az Anghelescu-féle törvények következtek, aztán az agrárkisajátítások, amivel a már tönkretett magyarság minden vagyonát elvették. Így a Csík vármegyei magánjavakat, a hatvannégyezer hold erdő árát átadták az ortodox főpapoknak, hogy csináljatok, amit jónak láttok, de minden községben legyen templom vagy iskola, vagy legalább egy troiţă [út menti kereszt], ami az oláh életet igazolja, akkor is, ha egyetlen görög katolikus vagy görögkeleti sincs a faluban.
Nemsokára meghirdettek egy állást, ahová „jó hangú és végzett kántortanítót keresnek Vulkánra, Hunyad megyébe. Fizetése az államinak a duplája és a kántori fizetés." Megpályáztam, és engem választottak. El is foglaltam azonnal a Vulkáni–Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának tanítói, és a falu, Vulkán község kántori állását. A bányászélet más volt, mint amit addig ismertem, az élet gondjai, az élet rendje, a gyermekkérdés pedig ott még nehezebb, mint másutt. A lupényi antracit világhírű volt mindig, s ezt a hatalmas szénvagyont megkapta Románia 1918-ban. Az új államot más nem érdekelte, mint az, hogy minél nagyobb hasznot húzhasson ebből a hatalmas vagyonból, s bizony sok elégedetlenségnek, felszólalásnak, lázadásnak voltam szemtanúja én is. A bányászok legnagyobb része magyar volt, ezek az emberek a Székelyföldről jöttek Lupénybe pénzt keresni, s aztán meg is telepedtek. A magyar bányászok nagyon nehezen tudtak s akartak beilleszkedni az új rendbe. A bányába is lementem Jekkel József barátommal, mert minden érdekelt, ami ezekkel az emberekkel történik. Ottlétem után néhány héttel bányaszerencsétlenség történt Lupényban, harmincöt ember halt meg. A temetésre elmentem, s ott láttam az összes felekezet papjait, a kitett koporsókat, s a szertartás után tán a legmegrázóbb a bányászhimnusz, a Szerencse fel, szerencse le! éneklése volt. A legnagyobb úr itt voltam és a legtöbbet itt kerestem az életem folyamán. A fizetésem az államinak a duplája, a kántorság pedig annyit hozott, hogy még meg is haladta a tanítói pénzemet. Ezenkívül lakás, fűtés ingyen, és a bánya rendelkezésére álló kereskedésekben az ember olcsón, jobb holmit vásárolhatott, mint máshol. Nekem ruhám, cipőm, kabátom és mindenem annyi volt, mint a legnagyobb gonddal kibocsátott ifjú embernek.
Nemsokára katonának kellett menni. Bevonultam a szászvárosi 92-es gyalogezredbe, onnan egy év múlva bementünk Craiovába. Amikor katona voltam, egy szót sem tudtunk oláhul, a román nyelvvel a katonaságban találkoztam először, s valóban nagyon igyekeztem meg is tanulni. Tudtam, hogy csak úgy lehet esélyem, esélyünk, hogy szót értsünk, ha beszéljük az ő nyelvüket is. Először a vezényszavakat tanultam meg, majd jöttek az újabb és újabb szavak, s minddel megmérkőztem. Délelőtt gyakorlat volt s délután elmélet. Mikor csak néhány percünk maradt, azonnal összejöttünk mi, bekerült magyar önkéntesek, és valóságos kisebbségi életet éltünk a nagy tömegben. A tiszteknek hozzánk nem sok külön szava volt, annál több jó szó és gondoskodás a többihez. Emlékszem egy alezredesre, aki a történelmet tanította nekünk, s ez az ember azzal kezdte az óráit, hogy az oláhok megverték a magyarokat. Mindig mindenütt és minden alkalommal ők voltak a győztesek, az egész közös történelmünk alatt. Ennek az elvnek a megszállottja volt, ezt tanította, s nekünk ebből kellett felelnünk. Utólag meg kell vallanom, hogy a craiovai katonaság egész elviselhető volt ahhoz képest, amiket később éltünk meg. Letettem a hadnagyi vizsgát, és mint tartalékos hadnagy szereltem le. Már akkor éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.
A trianoni döntés utáni időkben nyilvánvalóvá lett, hogy a Romániához csatolt Erdélynek alkalmazkodnia kell. A románok első dolga az volt, hogy az állam nyelvét kötelezővé előírják, megtanultam az általuk követelt történelmet is, és mindenfélét, amit kellett. Tanfolyamokat is tartottak, s oda beparancsolták az embereket. Azok a tanítók és köztisztviselők, akik nem tették le a hűségesküt, elveszítették állásukat, sőt a nyugdíjra való jogukat is! Elég sok volt az ellenálló. Csak akkor kapott kinevezést az ember, ha a fogadalmat magáévá tette. Aki nem tette le, az nem jutott kenyérhez. A felekezeti iskolák máról holnapra magániskolákká lettek, s az itt érettségiző ifjúság nem vehetett részt a magyar vizsgákon, hanem állami, román bizottság előtt kellett bizonyítania. A jelentkezők legnagyobb része elbukott.
A katonaság után jöttem Budapestre 1923 őszén. Villamosra sem volt pénzem, a csomagjaimat is magam vittem az új szállásra. Beiratkoztam a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, matematika–fizika–kémia főszakra. Mivel ingyenesnek vettek föl, az ének mellékszakot is föl kellett vennem. Az oklevelet 1926-ban megszereztem, de nem sokat jártam ezeken a területeken. Az évfolyamunk alvezére lettem, s harmadévtől a vezére. Volt egy bajtársi egyesületünk, a Botond Bajtársi Egyesület, annak voltam a vezetője. Énekkart is szerveztünk, s 1926. március 15-én mi énekeltünk az ünnepélyen! Ravasz László tartotta az ünnepi szónoklatot, s egy híres színész mondta el a Talpra magyart. Az egészet azért említem meg, mert a rádió is közvetítette az ünnepi műsort. Akkoriban Pesten ötven embernek ha volt rádiója. Sok műsoros estet tartottunk, cikkeket olvastunk fel és előadtuk a Kodály- és Bartók-kórusművek egy részét is. Pesti éveim alatt senki pártfogóm nem volt, de az akkori világ lehetőségeit felhasználva egész jól megvoltam. Mint főiskolai hallgató, tanítványokat vállaltam.
 
Volt egy tanítványom, egy nőorvos fogyatékos gyermeke. Megtanítottam százig számolni, írni és olvasni, s ezért egymillió korona fizetést kaptam. Zadravecz István tábori püspök orgonistája voltam a Helyőrségi templomban, s ezért másik millió koronát fizettek. Így havi kétmillió koronámmal nagy úr voltam. Hazajuttattam a pénz nagyobb részét, egy piculára szalonnát vettem, egy másikra kenyeret, s kifogástalanul megéltem. A főiskolának bentlakása volt, s ott laktam, ebédeltem, mert az vele járt. Magas volt az akkori iskolakultúra is. Csodálatosak voltak az ifjúsági hangversenyek, a Kodály–Bartók-hatás megfogható volt minden formában. 1923-ban megjelent Kodály Psalmus Hungaricusa. Kodály volt az első, aki az éneken, a zenén, a művészeten keresztül elmondta a világnak, mi is történik itthon. Ugyancsak 1923-ban adta ki a Jancsó Benedek alapította Népies Irodalmi Társaság Bartók és Kodály 150 erdélyi magyar népdalt tartalmazó könyvét magyar, francia és angol nyelven. Később is, nem volt olyan esztendő, hogy ne jöttem volna át Magyarországra. Sőt Majláth püspök jóvoltából Ausztriába is, aki sokat adott arra, hogy az énektanítás megfelelő szinten működjön, s abban megfelelő helye legyen a gregoriánnak is. Seckauba, a bencés kolostorba utaztam ki, s töltöttem el néhány hónapot a gregorián kutatásával s tanulásával.
 
Az 1920–40-ig való időt Magyarországon mint Horthy-időt emlegetik és csúfolják. Helytelenül és igaztalanul, egyáltalán nem volt megvetni való időszak az. Ennek a Magyarországnak Trianon levágta a végtagjait, kegyetlenül összekaszabolta, úgy, ahogy sehol senki másnak. Azután hatszor kirabolták, az utolsó búzaszemig, és a kirabolt ország még a háború árát is meg kellett fizesse. Biz ebből az országból, amit így tönkretettek, talán senki se tudhatott volna más országot csinálni, mint ami lett belőle. Én feljöttem ebbe a nyomorúságos országba, és itt minden ismeretség nélkül megkerestem a kenyeremet, megéltem és megszereztem az oklevelemet.
Sokat-sokat tanultam Budapesten, s 1926-ban, három év után ezek birtokában tértem haza. Ekkor Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök kinevezett a csíkszeredai római katolikus gimnázium helyettes tanárává, s elkezdtem működésemet Szeredában. Székely harisnyába s csizmába öltöztem, népviseletbe. Gyermekkórust szerveztem, minden általam ismert művet betanítottam a gyermekeknek, szőttesbálokat rendeztem, népművészeti kiállítást szerveztem, s mindezt az óráimon kívül. Visszaöltöztettem a leányokat a szőttes rokolyába, s megcsináltam az Ezer Székely Leány Napot is, együttműködve a tanítónőkkel, szürke apácákkal [Szociális Testvérek Társulata], ferencesekkel. A gyermekkórusommal bejártam a megyét. Kórusversenyeket rendeztünk az általános iskolák számára. Két kötelező dal közül egyet kellett előadniuk, ez volt a versenyének. Aki a legjobb volt közülük, kapott egy vándorzászlót, erre az volt írva, hogy „Vándorolok, de a legjobb gyermekkórusnál megállok". Nagyon boldogan vitték mindig haza a nyertesek. Amikor látták az oláhok, hogy mi mindent csinálunk és szervezünk, szemük-szájuk tátva maradt, és már kaptam is az írást, hogy mivel az oklevelem budapesti, tovább nem taníthatok a tanári katedrán.
Nehéz volt az erdélyi emberek helyzete, talán az volt a legnehezebb, hogy tudomásul kellett venniük, hogy többé nem Magyarország vagyunk, hanem Románia. De erről beszélni sem volt szabad, mert ha a hatóságok tudomására jutott, hogy a magyarok elégedetlenkednek vagy nekik nem tetsző dolgokat mondanak, bizony nagyon kegyetlenül letörték az ellenállást. Az első időkben a huszonöt bot is nagyon gyakran szóhoz jutott. Említettem már az új román állam első intézkedései között az agrárreformot. Csík vármegye hatvannégyezer hold erdejét, a csíki magánjavakat egyik napról a másikra elvették, ugyanakkor a Beszterce-Naszód vármegyei háromszázötvenezer hold magánjavat nem bántotta senki. Csík vármegye százszázalékos magyar megye, Beszterce-Naszód pedig túlnyomórészt román. Ha ezt a két dolgot egymás mellé helyezzük, szót sem kell szólni, hisz látszik a lényeg minden magyarázkodás nélkül. Később megvonták az iskolák nyilvánossági jogát – csak akkor adhattak ki érvényes bizonyítványt, ha azt a román iskolai hatóságok felülbírálták –, s 1925-ben magánoktatási törvényt adtak ki, mely szerint nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot és az alkotmánytant is románul kell tanítani. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett érettségizni. 1924-ben megcsinálták a kultúrzónát is, ez azt jelentette, hogy ha a határvidékre és a Székelyföldre egy oláh tanító elmegy tanítani, nagyobb fizetést kap, csaknem a dupláját a rendes fizetésnek, földet is adnak hozzá s egyéb javakat. A csíki magánjavakat értékesítették, s annak árát odaadták a görögkeleti és görög katolikus főpapoknak, hogy ezzel a pénzzel változtassák meg a Székelyföld külső képét. Később ebből a pénzből épültek szerteszéjjel a bisericák, az ortodox templomok.
A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe. A gyergyóalfalusi István nevű pap vezetésével a Nagyerdőn megütköztek a fejedelmi sereggel, és elűzték azt. Ezalatt Csíksomlyón az asszonyok, gyermekek és az öregek imádkoztak. Tudni vélik, hogy nemcsak a katonák győztek, hanem valamiféle felsőbb segítség is volt ott. A nyertes sereg a templomba ment, s az ott lévőkkel együtt megkerülték a templomot, és attól kezdve minden évben pünkösd szombatján összegyűlnek. A búcsún ott szokott lenni egész Csík vármegye lakossága és a Csíkkal szomszédos szentföldiek – Szentföldnek nevezik a Háromszéki-medence római katolikusok által lakott vidékét –, sőt a Maros-Torda vármegyeiek is. Így Mikházáról a dobos kereszt minden évben legelsőnek jön és megy vissza. Egy teljes hétig jönnek gyalog, és egy teljes hétig gyalog mennek vissza. A pünkösdi búcsú a székely tömegeket folyamatosan, újra és újra összehozó esemény, amelyen tíz-tizenkétezer ember is összegyűl.
Én gyermekként közreműködtem a búcsúkon, harangoztam, énekeltem vagy csengettem a toronyban, így a maga valóságában láttam az egészet. Csíksomlyónak két temploma van, a Szent Péter és Pál tiszteletére épített templom és az obszerváns ferencesek temploma, a Mária-kegytemplom. Ebben a templomban van a csodatevő Mária-szobor, s ide járnak búcsúba az emberek. Az egész búcsú legnagyobb eseménye a szombat délután két órakor kezdődő nagy processzió, a nagy kikerülés a Salvator-kápolnához.
 
Csíksomlyói búcsú, zarándokokkal 
Magyar Világhíradó 1009. 1943. június
Filmhíradók Online
 
A kegytemplomból induló menet végigmegy a Kissomlyó tetejére, ott áll a Salvator-kápolna. Ott megáll a menet, a pap áldást ad, s eléneklik az Egészen szép vagy Máriát, s énekszóval, mégpedig a Jézus nevéről szóló litániával jönnek vissza. A legelső helyen a gyergyóalfalusi keresztalja megy, mert 1567-ben ők vívták ki a hitükhöz való hűségüket a fejedelemmel szemben. A processzió végén a moldvai csángók vannak, ők zárják a menetet. A legfontosabb kérdés az, hogy miként jut ide a moldvai csángó csoport ilyen kitartóan és megismétlődően több száz éven keresztül? Sőt bizonyos jogokkal, a határon átjőve! A hit s a ragaszkodás előtt, úgy látszik, nincs politikai határ.
A búcsú történetének újabb kori nevezetes eseménye, hogy 1949-ben Márton Áron püspököt a csíksomlyói búcsúban a román állam el akarta fogatni. Amikor ezt meghallották a gyimesi csángók, előhoztak egy fehér lovat, s a püspököt arra felültették. A legények megfogták egymás kezét és a ló körül koszorút alkottak. Tíz emberkoszorú állta a püspököt körül, s így aztán a közelébe sem lehetett menni. Százezer ember jött össze azon a pünkösdön. De már a következő esztendőben Csíksomlyón hadgyakorlatot rendeztek, így senki sem közelíthette meg a búcsúhelyeket. Jegyeket nem árultak a járművekre, szögekkel szórták fel az utat, hogy mindenkinek menjen el a kedve a búcsújárástól! Újabban Csíkzsögödön pünkösdkor minden évben rendeznek egy nagy vásárt, amolyan népünnepélyt. A célja nem más, mint átszoktatni a népet egy másik találkozásra. De a pünkösdi búcsú még ma is megvan, éjjeleken, ösvényeken mehetnek már csak oda az emberek, hogy tiszteleghessenek, és megtisztultan távozzanak otthonaikba.
Visszatérve saját életmenetemre: 1929-ben, amikor kenyér nélkül maradtam, kezembe került Bartók Béla A magyar népdal című könyve. Ez volt az első könyv, amelyik tudományosan beszél a magyar népdalról. Szétszedi aprójára, elemzi, s a népdal addig elképzelhetetlen fontos vizsgálatát viszi végbe. Ennek a könyvnek az első részében az van írva, hogy a népdalgyűjtést Bartók, Kodály és társaik az egész magyarlakta területen elvégezték, csak a moldvai Bákó (Bacău) körül lévő néhány csángó faluba nem jutottak el. Ennyi elég is volt arra, hogy meggondolkoztasson: íme, állás nélkül vagy, ez a kérdés megoldatlan, így nincs semmi akadálya annak, hogy te próbáld meg! S el is indultam, be is mentem s elkezdtem a munkát. Végigjártam a sok falut, amelyeket később felsorolok, majd többször vissza is tértem, míg csak alkalmam volt rá.
Első alkalommal bementem Gorzafalvára (Oituz). Ez a falu az Ojtoz patak bal partján fekszik, egy nagy magyar falu. Láttam, hogy nem örvendeznek annak, hogy ott járok-kelek közöttük. S hogy miért? Mert nadrágban mentem. A román tisztviselők, akikkel hivatalos ügyeiket kellett intézniük, nadrágban jártak, s nem harisnyában. S szegény csángó magyarokat csak úgy szólították, hogy: Mai băndene! (Te, hazátlan!) – ez volt az ő megszólításuk, s érthető, hogy nem is akadt beszélnivalója egymással a hivatalnokoknak és a moldvai magyaroknak. Gondolták szegények, hogy én is valami efféle lehetek. Amikor látták, hogy nem, elkezdtünk beszélgetni. Akkor figyeltem fel arra, hogy a beszédjük gyorsabb a mienkénél. Sok a diftongus, kettőshangzó, tehát az ie: iedesanyám, miert mientél ki stb. Sok a régi igealak: jöttél lenne, hoztál lenne, mentél lenne. Aztán sok az idegen szó. Természetesen a mai székelyeknél is megdöbbenéssel kell észlelnünk ezt a jelenséget. Így a hivatalok nevei – primaria stb. – csak románul használatosak. No, aztán kértem őket, hogy meséljenek, s meséltek. Énekeljenek, s énekeltek.
 
   Gorzafalvától balra, a vízparton fölfele kapjuk Szitást (Nicoreşti), Szőlőhegyet (Părgăreşti), Újfalut (Satu Nou), Diószeget (Tuta) és Tatrost (Târgu Trotuş), majd Ónfalvát (Oneşti). Ha Gyimesből jövünk, a Tatrosba folyó Csügés patak völgyében találjuk Oláhcsügést (Ciugheş) és Magyarcsügést (Cădăresti), a Tatros felső szakaszán Gyimesbükköt (Ghimeş-Făget). A Tatros partján lefele a jobb parton van Kománfalva (Comăneşti), Dormánfalva (Dărmăneşti), Szaláncfürdő (Slanic Moldova), Kicsiszalánc (Tărăţa), Nagyszalánc (Solonţ). A Tázló partján van Szépvíz (Frumoasa), Pusztina (Pustiana), Kicsiszerbek, Nagyszerbek, Kövesalja (Petricica), Máriafalva (Larguţa). Ezek a falvak, Gajcsánát (Gaiceana) is hozzátéve, együtt adják a székely származású csángó magyarságot Moldvában. A déli csángók Bákótól (Bacău) kezdődnek a Szeret folyó mindkét partján: Lujzi-Kalugar (Luizi Kalugara), Bogdánfalva (Valea Seacă), Nagypatak (Valea Mare), Klézse (Cleja), Somoska (Somuşca), Külsőrekecsin (Fundu Răcăciuni), Rekecsin (Răcăciuni), Szászkút (Sascut), Egyedhalma (Adjud), Ploszkucény (Ploscuţeni), Csík (Ciucani), Berendfalva (Berindeşti), Forrófalva (Faraoani), Trunk (Galben) stb. Az északi csángók: Szabófalva (Săbăoani), Merszefalva (Mirceşti), Domafalva (Răchiteni), Miklósfalva (Miclăuşeşti), Kickófalva (Teţcani), Halasfalva (Hălăuseşti), Lökösfalva (Licuşeni), Karácsonkő (Piatra Iui Crăciun)), Szeretvásár (Siret). Ezek a falvak együtt 1929-ben kb. százhúszezer lelket jelentettek. Az akkori százhúszezer fő ma (1986) kétszázötvenezer. Sokan közülük már elfelejtették a magyar nyelvet, leginkább az északi csángók. Útjaimon felkerestem a bukovinai székelyek öt faluját is: Andrásfalva (Măneuţi), Józseffalva (Vornicenii Mici), Fogadjisten (Iacobeşti), Istensegíts (Ţibeni) és Hadikfalva (Domeşti).
A csángó magyarság nagyon elmaradott és meggyötört nép volt mindig! Nem álltak velük szóba az állam emberei, kihasználták őket, tönkretették, de embernek soha nem tekintették. Mégis tőlük hallottam az egyik legszebb éneket, tiszta pentaton dallammal [énekli]:

Veres az ég tova felé,
Vörös az ég tova felé,
Az én rózsám arrafelé,
Az én rózsám arrafelé.

 
S a másik [énekli]:
Az erdő szélibe, az erdő szélibe,
Ihol két katona, ihol két katona.

Ebből csinálták, ehhez a dallamhoz írta Jankovich Ferenc a Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják szöveget, itt Pesten. De a dallamot én hoztam a csángóktól. Aztán gyönyörű balladákat énekelnek, a Júlia szép leányt is tudják, de ők Márton Szép Ilonának nevezik, a Budai Ilona balladát, a Szívtelen anyát, meséket, az ember koráról való mondát, és sok mindent. Nem tudja az ember, vajon honnan örökölték, kitől tanulták, hisz iskolájuk sok száz esztendőn keresztül sose volt. Utánam még több népzenegyűjtő is járt Moldvában – Veress Sándor, Lükő Gábor, Balla Péter, Erdélyből pedig Jagamas János és Kallós Zoltán –, a nyelvi kutatásokat pedig Szabó T. Attila és társai végezték el. Nagyon nagy anyag gyűlt össze azóta, könyvek jelentek meg, így Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő igen fontos könyve, A moldvai csángó népművészet címmel, aztán Kallós Zoltán könyvei – a Balladák könyve és az Új guzsalyam mellett –, Jagamas Jánosnak pedig több kötetnyi, rendkívül adatgazdag munkája látott napvilágot. Elmondhatjuk, hogy 1929 óta hatalmas irodalma gyűlt össze a csángókérdésnek. Ma már nem lehet azt mondani, hogy a csángókérdés ismeretlen volna, ma már mind több és több ember foglalkozik vele, rendszeresen kutatják a csángók életét. Moldva ma is ontja a kimeríthetetlennek tűnő nagyszerű néprajzi anyagot. A mai statisztikában azonban eredménytelenül kéressük őket, nincsenek. A hatalmas népzenei, népnyelvi és egyéb néprajzi anyag olyan nép ajkáról gyűjtődött, amelyik hivatalosan nincs. A moldvai magyarok testvéreink, a nyelv, történelem, kultúra hozzánk köti őket. Kötelességünk ismerni őket és tudni róluk, hogy múltbéli önmagunkat is jobban megismerjük.
 
 
          Amikor a csángókérdéshez hozzányúltam, semmit nem ismertem az irodalmából, és ez volt a jó. Nem olvastam egyetlen vonatkozó írást sem, hogy ne befolyásoljanak semerre. Én a magam szemével, amit látok, ahogy látom, úgy tudtam leírni. Utóbb viszont roppant sokat foglalkoztam a csángókérdéssel, s rá kellett jönnöm, hogy hatalmas irodalma van. Megpróbáltam ezt az irodalmat elérni, s amit lehetett, el is olvasni. Egyre jobban izgatott a kérdés, mert ráébredtem, hogy ez sokkal nagyobb és fontosabb dolog, mint ahogyan az emberek gondolkoznak róla. A csángókérdés: politikum, egy ország titka. Moldvában már annak kezdete óta élnek magyarok, s Erdélyből és Magyarországról folyamatosan újabb és újabb magyar csoportok érkeztek ide. A magyarság tehát Moldvában mindig jelen volt. A román állam úgy tekintett rájuk, mintha nem léteznének. Teljesen jogfosztottan éltek, băndin-nek (betolakodó, hazátlan) nevezték őket, s iskolájuk sem volt. Az első statisztika Moldváról 1859-ben készült. Úgy szerepelnek benne, mint katolikusok és protestánsok. A későbbi hivatalos statisztikák csak azt mondják, hogy ez az embercsoport nem számítható külön népcsoportnak, öntudat nélküliek, maguk sem tudják, hová tartozók, akikkel a jövőben mint valami néprajzi érdekességgel lehet majd foglalkozni. Románia az idők folyamán tudatosan hallgatta el, hogy nála is élnek kisebbségek. Vajon az ő nemzetiségi követeléseik, amiket annak idején a magyar kormányzattal szemben fenntartottak, itt, Moldvában megvalósultak-e? Vajon ezeknek az anyanyelvével, iskoláival történt-e valami? Meg sem említik őket, és ebből taktika lett. Román oldalról az első könyv 1942-ben jelent meg róluk. Itt a csángó katolikusok mint ősrégi oláhok szerepelnek. Gondolom, a politika az lehetett: egy nép annyit ér, amennyit a vezetői. Hogy ne érjen semmit, nem engedem, hogy vezetői legyenek. Így nem is volt egyetlen magyar tanító vagy pap sem náluk, az 1813-ban született Petrás Ince Jánost kivéve.
Első utam után tehát mindent elolvastam a csángókról. Én nemcsak a népdalt gyűjtöttem, hanem arra törekedtem, hogy teljes néprajzi gyűjtést végezzek. Az első utam eredményét könyv formájában írtam meg A moldvai magyarság címmel. Elmentem Bartók Bélához, Kodály Zoltánhoz és Szabolcsi Bencéhez – íme, ezt az anyagot hoztam. Ekkor Bartók írásba adta, hogy tudományos szempontból fontos volna a könyv kiadása. De hiába mentem bárkihez, az erdélyi életet nem érdekelte a csángók sorsa. Tehát se egyház, se párt, se más intézmény érdeklődést nem mutatott. Csíkszeredán volt egy nyomdász, Péter Ferenc, aki vállalkozott arra, hogy kiadja a könyvemet, s 1931-ben ki is adta ötszáz példányban. Könyvárusi forgalomba nem került, magam bonyolítottam a terjesztését.
 
   Ekkoriban kerültem szorosabb kapcsolatba gróf Mikes Árminékkal. Felesége, Bethlen Tima, Bethlen István testvérhúga, épp Budapestre készült Zaboláról. Őt kértem meg, hogy vigyen el néhány példányt a könyvemből az Akadémiára. Ezután a Tudományos Akadémia egy nagyobb összeget utalt ki számomra – messze a könyvek értéke fölött –, így már nem a tanári filléreimből kellett járnom utamat Moldvába. Bizony, ez a váratlanul kapott összeg állított talpra. Olyan híre kerekedett a könyvnek, hogy minden újság és folyóirat foglalkozott vele, Herczeg Ferenc hathasábos cikket írt róla, s ez nekem igen nagy örömet okozott.
Majláth Gusztáv Károly, Erdély püspöke kieszközölte, hogy mégis tűrjenek meg az iskolában, vegyenek vissza tanárnak. Időközben a tanítóképzőt Csíkszeredából lehelyezték Kézdivásárhelyre, így 1930 és 1933 között Kézdivásárhelyen ugyanazt a munkát próbáltam elvégezni, amit korábban Csíkban.
 
Három évig taníthattam, s akkor jött a végleges döntés, hogy tanári katedrán nem maradhatok. Így aztán Gyergyóalfalu kántora lettem. A tanítói és kántori oklevelem hazulról volt, abba nem szólhattak bele. Így lettem Gyergyóalfalu nagykántora és tanítója.
Közben 1929-ben meghalt édesapám, édesanyám jócskán túlélte őt, 1952-ben hunyt el. A férfiú bátyám tanítóember lett szintén, s az első világháborúban a hadnagyi rangig emelkedett. A lánytestvéreim közül Magdó fiatalon halt meg Budapesten, balesetben. A legnagyobb néném szolgálni jött föl Budapestre, s itt is maradt, a másik leánytestvérem is ugyanezt a sorsot élte, csak egy testvérnéném maradt odahaza.
A szeredai, kézdivásárhelyi, gyergyóalfalui élet és a moldvai utak után az én legényéletem is véget ért. 1935. március 5-én vettem el Antal Andor kézdivásárhelyi vendéglős leányát, Máriát. Hogy mitől házasodik meg az ember, az gyakran a véletleneken múlik. Az én történetem is ilyen. Amikor Majláth közbenjárására elhelyeztek Kézdivásárhelyre tanárnak, én is ott kosztoztam Szőcs Lajos tanártársammal a tanári étkezőben. Lehettünk tizenöten. Mi, fiatalok az asztal végére kerültünk. A fő helyen ült az igazgató, a gimnázium és a képző igazgatója, s azok helyettesei, s úgy lassacskán a többiek, s legvégén Szőcs Lajos és Domokos Pál Péter. Jöttek a tálak és az edények, mind tele étellel, gyönyörűen szervírozva. Az emberek vettek és vettek, s mire a tál hozzánk érkezett, már csak a csontok és kevésbé élvezhető darabok maradtak benne. Egy darabig tűrtük türelemmel, de egy szép napon mégis odahagytuk az igazgató asztalát. Ez nagy merészség volt akkoriban, mert ez bírálatot is jelentett. Ekkor mentünk el Szőcs Lajival Antal Andor vendéglőjébe, s ott ismerkedtem meg Máriával.
A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. A család olyan erős volt, hogy nyugodtan lehetett várnak nevezni. Egy székely lakás az ott lakók fészke volt, becsült otthona. Én mindig, mindenütt ezt tanítottam, és ezt hangoztattam, a család előttem tabu volt, megközelíthetetlen valami. Hiszem ma is, a család a haza kérdésének az alapja. A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza? Négy gyermekünk született: Péter, Erzsébet, Ádám és Mária. A nagy álmom az volt, hogy a négy gyermekből majd egy kvartettet hozok össze, s úgy nevelem őket, hogy a családban muzsika legyen mindig.
1936-ban az Erdélyi Római Katolikus Státus – az erdélyi római katolikus egyház önkormányzata – úgy határozott, engem bíz meg a pedagógiai szakosztály vezetésével, így a családdal együtt felköltöztem Kolozsvárra. Így lettem a szakosztály titkára, s a tanítói önsegélyző vezetője. Az önsegélyzőnek volt öt háza Kolozsvárott, 25 milliós vagyonnal! Ebből tudtuk fedezni a felekezeti tanítók fizetését. Az önsegélyzőt ők maguk hozták létre, s a maguk pénzét kapták vissza. Volt egy boltunk is, papír–írószer-kereskedés, s a katolikus iskolák csak itt vásároltak – így teremtődött meg az a szép vagyon, amely biztosította az ő életüket.
 
 
Később kineveztek egyházmegyei tanfelügyelőnek. Ez azt jelentette, hogy Erdély összes iskolájának zenei felügyelete az én figyelmem alá került. Írtam énekeskönyvet mind a hét osztály számára, és külön az ötödik, hatodik, hetedik osztályosok részére. Az engedélyt az államtól kaptam, azzal, hogy ha ezt és ezt a román dalt beleteszem, megjelentethetem. S ezeket bele kellett tenni, akárcsak a román himnuszt, a Deşteaptă-te române-t. S mert ezeket beletettem, annyi más éneket iktattam be, amennyit csak akartam. Úgy gondoltam, hogy az ezer általam választott ének mellett elfért az a negyven-ötven is, amit ők követeltek.
Ekkoriban szerveztem meg a Báthory–Apor Szeminárium (más néven Szent József Fiúnevelde, amelyet diáknyelven csak Szent Jóskaként emlegettek) énekkarát is. A Szent Jóska énekkarával aztán közös hangversenyt rendeztünk más kórusokkal, így a Marianum (Katolikus Leánynevelő Intézet) énekkarával. A Marianum Kolozsvárott országos hírű intézetnek számított. Egy apáca, Kotsis M. Cecília volt ott a kitűnő zenetanár. Énekeltük Kodály Pünkösdölőjét, a Glória szálljon a mennybe felt, s egyebeket. A kolozsvári közönség akkor hallott először efféléket. Az 1921-ben alakult Romániai Magyar Dalosszövetség, amely az énekkarok jelentős részét magába tömörítette, ekkor már Kolozsváron működött, főtitkára Tárcza Bertalan, elnöke Inczédy Joksman Ödön volt. Az általuk szervezett dalosversenyeken részt venni igazi megtiszteltetés számba ment. Sokat énekeltünk és álmodtuk a jövőt. Tehát ezt a hazát tartottam meg a magam szeretetében, s azon igyekeztem, hogy a testvéreimet is arra vezessem rá, hogy függetlenül attól, ki az úr, ki a tulajdonos, nekünk az a kötelességünk, hogy hűek maradjunk, és életünkben csak annak a hazának a képe lebeghet a szemünk előtt, amit mi örökségként kaptunk, s amit örökségként vissza kell állítanunk. Hiszen ezen időszakban Erdélyben már eléggé kialakultak a kisebbségi viszonyok, már létezett az Erdélyi Helikon, az újságok, tehát létezett magyar sajtó, könyvkiadás, s az iskolák is működtek, annak ellenére, hogy legtöbbje magániskolává kiáltatott ki. Tehát elesettség nem volt, a nehézségek ellenére sem, az erdélyi magyarság megküzdött az új helyzettel, s nem maradt alul – szellemileg biztosan nem. Mindennek a központja Kolozsvár volt, a Magyar Pártnak, az egyháznak, a felekezeti iskoláknak is.
1938-ban volt Budapesten az Eucharisztikus Kongresszus. Ebből az alkalomból sikerült felhoznom csángókat Budapestre: Szabó Ferencet és családját, Benedek Pétert és családját a moldvai Bákó megye Trunk községéből, a Szeret jobb partjáról. Velünk tartott egy kászoni asszony is, Veres Istvánné. Bartók Béla annak idején nem jutott le Moldvába gyűjteni, pedig szándéka szerint menni készült, most végre hallhatta őket. A csángók a Magyar Rádió stúdiójában találkoztak vele és a többi gyűjtővel, itt énekeltek, majd meséket mondtak, s minden szavukat gramofonlemezre vettük a Pátria felvételek sorozatában. A Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángó magyarokkal című könyvemben közöltem is minden éneküket és minden meséjüket. Egy klubban rendeztek egy estet is a csángóknak. Elvittem őket, s mikor lépek be, hát jön szembe velem a rendező, s mondja, hogy az előadáson itt lesz Albrecht főherceg is, és nem szeretné, ha a jelen lévő urakat húsz percnél hosszabb előadással untatnám, s vigyázzak a megszólítással is. Mondottam neki, hogy bízza rám a megszólítást is, az előadást is. Ha a grófoknak hosszú lesz, hát menjenek haza. Meg is érkezett Albrecht főherceg és Károlyi Viktorné Széchényi Ilona meg gróf Károlyi Viktor képviselő. A terem zsúfolásig tele a kíváncsi érdeklődőkkel. Mondanom sem kell, az előadás egész hosszúra sikerült, sokáig beszéltettem az én moldvai magyarjaimat, hadd hallják itt Budapesten is, hogy miként tudnak ezek magyarul! Az előadás után még magam is jó hosszan beszéltem, s bizony a fenséges úrnak eszébe sem jutott hazamenni. Ez is csak a túlbuzgóság volt a rendezők részéről. Szóvá tettem a moldvai állapotokat, s azt, hogy ezekkel bizony foglalkozni kellene, és ismertté tenni az ország közvéleménye előtt. De nehéz helyzetben vagyok, mert igen nagy gond felutaznom Pestre, s nincs rendes anyagi helyzetem sem, s az efféle dolgok megzavarják az ember munkáját. Ekkor a fenséges úr utasította az udvarmesterét, hogy amikor Domokos tanár Budapestre jön, egy lakosztályt tessék nyitni számára a palotájában. Nem mentem oda soha, de ez az ajánlat elhangzott. A fenséges úr jelezte, hogy szívesen látna egy vacsorára, ahol a felelős miniszterek előtt beszélnék Erdélyről. Hazamentem Csíkba, s egy napon kapom a táviratot, hogy ekkor és ekkor jöjjek megtartani az előadást. No, föl is mentem Pestre, s az állomáson várt Kovács Károly, származására kolozsvári ember, s kezembe nyom egy cédulát, hogy ezt mondanám el az esten. – Erről nem volt szó – tiltakoztam.– Mondja meg a fenséges úrnak, hogy köszönöm a megtiszteltetést. Felültem a vonatra, s hazamentem. Hogy miként magyarázta ki Kovács úr magát, az már nem is érdekelt. Az étrendre rá volt nyomtatva az én nevem is, hogy vacsora közben előadást tartok. Ez nem sikerült.
Magyarországot én – a legnehezebb sorsból érkezett – nem tudtam a hárommillió koldus országának nevezni, s ezt a magam példájával tudom igazolni. A húszas években minden nyáron Tiszasülyön voltam, dolgoztam, hogy a következő tanévre meglegyen a pénzem. Ott megfigyelhettem, s élhettem a hárommillió koldus néhány emberével egy fedél alatt. Egyikük a vezető volt, s kis házacskákban laktak ezek a „jobbágyok". Napi élelmüket megkapták. Ők különösebben nem is panaszkodtak. A főnöküknek külön házacskája volt. Az ő házában étkeztem én is, s meg voltam elégedve. A saját szememmel láttam, hogy milyen volt a nehéz élet is. Mert kutya nehéz volt, az igaz. Nem volt irigylésre méltó, de a mindennapi kenyerük kijutott, és ez emberhez volt méltó. Akármerre jártam, iskolát találtam. Klebelsberg Kuno megszervezte a tanyasi iskolák hálózatát, s ezzel a tanyák nagy távolságait valamelyest megszüntette. Az arisztokraták mind kisebb és kisebb helyre szorultak. Azt hiszem, hogy aki a legjobban elítéli őket, az sem tehet róla, hogy ott született, ahol. Ahhoz, hogy valaki felismerje, mit jelent az, hogy neki százezer holdja van s a másiknak semmi, nagyon nagy emberi öntudatra s emberszeretetre van szükség. A milliomos első gondja az, hogy ha megszerezte az első milliót, hogyan jut hozzá a másodikhoz. Mindig a következő millió a fő cél. Ha birtoka van, akkor az ezer holdakkal jár ugyanígy. De hát ez is falunként változott, mind a gazda, mind a munkásai körében. Voltak szorgalmasak, tekergők, voltak részegesek s lusták is. De később az úgynevezett kulákok, akiket tönkretett az ország, talán a legértékesebb és legfontosabb tagjai voltak a magyar államnak. A szegényparaszti sorból fölemelkedni nehéz volt, de a lehetőséget ki lehetett vívni. Nálunk odahaza hat-nyolc hold föld és három hold kaszáló ha volt, s bizony hat gyermek s két szülő. De nemcsak megéltünk ebből a kevésből, hanem tanultunk is. Nagyon nehezen kerültek elő azok a krajcárok, amik a könyvre és füzetekre kellettek, de valahogy előkerültek. Néném például varrott, s a varrásból kapott fillérekkel segítette a mi költségeinket is. Az egész úrgyűlöletet azzal tudom magyarázni, hogy a vagyoni különbségeken túl elterjedt a dőzsölési gyakorlat, sokkal inkább a „száz icce bort ide az asztalra", mint a szerénység. Volt, aki visszaélt a birtokkal, a pénzzel, a vagyonnal. De hangsúlyozom, nem mindenki volt ilyen. Az ember ember marad, s mindig többet akar, mint amennyije van.
Erdélyben énszerintem magyar vonatkozásban alkudozás nincs. Kiút, forma számunkra csak egy létezhet, s azt kell végigcsinálni s végigjárni. Tudjuk, hogy a magyar országgyűlésben ott voltak a román nemzetiségi képviselők, de a románban vajon vannak-e magyarok? Az első választásokon, 1918 után ügyeltek, hogy egy-két emberünk bekerüljön. Legjelentősebbek talán Gyárfás Elemér és Willert József voltak. De például el nem szabad feledkeznünk Pál Gáborról, aki a csíki magánjavak perét vezette a Nemzetek Szövetségénél. Az 1925-ben már működő Országos Magyar Párt vezető elnöke 1926-tól Bethlen György gróf volt, a párt Csík vármegyei irodájának a vezetője pedig Pál Gábor barátom, ügyvéd. Akármelyik székelynek panasza volt, a Magyar Párthoz fordult, mert ott tanács mindig termett. Nagy segítségére voltak a népnek. A román rezsim az egyházakat ugyan megtűrte, de igazi szóhoz nem engedte jutni. Majláth Gusztáv Károly volt akkor Erdély katolikus püspöke, s a bukaresti országgyűlésben neki kellett volna képviselni a katolikus magyarságot. Ezt nem tűrhették az ország új urai, s inkább csináltak Bukarestben egy római katolikus érsekséget, amelynek élére a bukaresti román római katolikus püspököt, Alexandru Theodor Cisart állították, így ő képviselte a magyar színeket a szenátusban. A reformátusok és unitáriusok képviselete elég rendesen megvolt.
Az Országos Magyar Párt történetéhez hozzátartozik, hogy minden huszadik életévét betöltött magyar anyanyelvű erdélyi embert automatikusan a tagjának tekintett. A Magyar Párt ellenlábasa – sajnos – az írók társadalma volt. Úgy lehet mondani, hogy az írók majdnem mind, köztük Szentimrei Jenő és Kacsó Sándor, Kós Károly, Tamási Áron és a többiek mind, mind. Az erdélyi Helikon volt az ő szervezetük, s minden évben Marosvécsen, Kemény János gróf kastélyában találkoztak. Talán az lehetett a gond a Magyar Párttal, így utólag visszagondolva, hogy gróf állott az élén. De hát Bethlen György nem egyedül igazgatta a pártot, ő lett a vezetője, de körülötte még legalább tíz-tizenkét ember volt. Bethlen Györgyről mindent el lehet mondani, de hogy a tisztesség vagy a becsület dolgában bárki ellen vétett volna, azt soha.
Miért volt ez a rettenetes ellenkezés? A saját kebelünkön belüli ellenzéki harsona igazi művésze Mikes Imre volt, aki aztán Gallicus néven sokáig volt a Szabad Európa Rádió munkatársa, de ekkor még a Brassói Lapok szerkesztője. Nem értem, akkor sem értettem, miért nem lehetett egyetértés a magyarok között? Ez akkoriban nagyon nagy baj volt, mert sok fontos eredménytől estünk el a torzsalkodás miatt, s ez az ellentét megosztotta a magyarságot. Szerintem a magyar ember csak egyféleképpen gondolkodhat. De aki már mindent meg tud oldani, s azt hiszi, hogy a maga megoldása egyedül a helyes, és semmi mást el nem fogad, nem tudom, alkalmas életrendet tud-e teremteni a népe számára? Pál Gábor csak egy szeredai ügyvéd volt, s mégis, amikor elvették Csík vármegye hatvannégyezer hold földjét, ő, a vidéki ügyvéd perelte az államot a nemzetközi fórumon. A felesége ismerte az európai nyelveket, s minden fogalmazásban ő volt a férje segítségére. S meg kell mondanom, hogy a pernek volt is hatása. Pál Gábor szavára nagyon sokan hallgattak, mert az igazság útját kereste. Adorján Imre, a Magyar Párt irodájának egyik vezetője a rászoruló székely embereknek mindenben segítségére volt. Időnként segíteni járt be hozzá egy nyugalmazott jegyző, Balogh István. Közülük valóként kezelték, s hát 1931-ben a választáson derült ki, hogy Balogh István nem magyar képviselőként indult a listán. Talán már beszéltem a hetenként megjelenő Csíki Néplapról, amelyet 1931-ben magam alapítottam Csíkszeredában. Ez alkalommal megjelentettem egy különkiadását, gyászkeretben. A szöveg ez volt rajta: Az Országos Magyar Párt fájdalommal, de nem kétségbeesett szívvel jelenti, hogy erkölcsi halottja van, egykor kézdiszentléleki Balogh István, nyugalmazott jegyző személyében, aki most – és nagybetűkkel szedve a közepén – GYÁSZ-MAGYARKA néven fizikai testét közöttünk hordozza stb. A választáson aztán a felbújtói kiebrudalták maguk közül, mert magyar ember, még ha áruló, akkor sem volt megtűrt az ő köreikben. Tíz esztendő múlva találkoztam itt Budapesten vele, egy lépcsőn, s mondja nekem: – Tanár úr, igaza volt. – Akkor rendben van, István bácsi, akkor nincsen semmi baj. Aki hibázott, de szembe mer nézni önmagával, azt csak becsülni lehet.
Írtam én egyebet is a lapomban, például 1931-ben egy cikket Nicolae Iorgáról, s benne a következőt: Romániában a kormányok gyakran változtak. Egyik kormány megy, a másik jön. Mi nem örülünk annak, hogy megy a kormány, de annak se, ha jön. Így nem örülünk most annak, hogy a kormány élére Nicolae Iorga került, aki professzor létére Párizsban francia nyelven hirdette, hogy a székelyek elmagyarosodott oláhok. El lehet gondolni, hogy aki ezt az elméletet megírta, az most a kormány élére kerül, milyen módon fogja irányítani ezt a járművet a székelyek vonatkozásában? – Hát efféléket írtam, s ha most írnám ugyanott, felakasztanának miatta.
A második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az erdélyi római katolikus püspökség tanfelügyelője lettem, és a tanítói önsegélyző gondnoka. A kolozsvári magyar konzul üzent, hogy menjek be hozzá. Továbbította nekem Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter akaratát, mely szerint új állásomat a bukaresti magyar nagykövetségen kell elfoglalnom. Azonnal megkerestem Márton Áron püspököt, aki azt mondotta, hogy itt nincs mit gondolkodni, menni kell. Feloldott és megadta a működési bizonyítványomat, én pedig elfoglaltam új állásomat. Diplomata útlevéllel láttak el, ami azt jelentette, hogy oda mehettem, ahová akartam, nem tartóztathatott föl senki. Bementem Bárdossy Lászlóhoz – ő volt akkor a bukaresti nagykövet –, hogy pontos utasítást adjanak a feladatomról. Mondják a feladatot: a keleten élő magyarokat haza kell hozni. Hozzáláttam a kérdést feldolgozni, hogy ilyen és ilyen dolgokat kell megoldani ehhez. Például szerintem elsődleges feladat lett volna számba venni az ott élő magyarok minden testi és lelki adatát, vagyonát éppen úgy, mint szellemi kincseit. Ezek után Magyarországon felépíteni házaikat, s csak akkor mozdítani el őket, hogy amikor megérkeznek, a gazda megkaphassa a kapukulcsot és a telekkönyvi kivonatot a földről. Így lehetett volna új életet biztosítani számukra. Úgy képzeltem, hogy mikor mindez megvan, a nevelésükre alkalmas tanítókat kell odaállítani, hogy abból, amit ezer esztendő alatt elveszítettek, ha keveset is, de kapjanak valamit vissza. Egyszóval, úgy érzem ma is, fontos és komoly tervet dolgoztam ki számukra, amelyet sajnos nem tudtam megvalósítani. Az akadály a katonai vezető volt. Mint tudjuk, minden követségen van egy katonai szem. Hát itt is volt, s türelmetlenkedett, hogy lassan megy a dolog, s én ne gondolkozzam, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel, hanem csak hozzam haza őket, s ahogy lesz, úgy lesz. – Ezt én nem csinálom! – mondtam, és eljöttem onnan, s csinálták, akik csinálták tovább. A terv különben az volt, hogy Bukovina öt falujának – Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten, Istensegíts és Hadikfalva – székely lakosságát hozzuk haza, s Moldvából azt, aki jönne. De ebben már nem vettem részt. Bukaresti állásomat odahagytam, lemondtam a követségi tanácsosi állásomról, és visszatértem Kolozsvárra.
Itt két kinevezés is várt rám: Erdély szociális főfelügyelői posztja és a kolozsvári Magyar Állami Királyi Tanítóképző igazgatói állása. A szociális felügyelői állás miniszteri rangot jelentett akkor, én mégis az utóbbit választottam, hiszen én ezt tudom, ez a szakmám. 1941-ben Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter adta át a kinevezésemet, mondván, hogy: „Boldog vagyok, hogy a munkásságodat valamivel elismerhetem!" A kolozsvári képzőben sok mindent megcsináltunk, ami mintája lehetne és maradhatna a tanítóképzésnek.
 
Többek között létrehívtunk egy énekkart, amelynek vezetésére én hoztam fel Nagy Istvánt Csíkszeredáról, aki Kodály-tanítvány volt és később a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola professzora, és olyan hatalmat adtam neki, hogy akkor tartott órát, amikor csak akart, s az ifjúságnak kötelező volt azon megjelennie. Olyan énekkar született itt, amelyik az elsők között volt az országban. Kodály Zoltán a tanítóképző kórusának ajánlotta Balassi Bálint elfelejtett éneke című művét. Gyönyörű hangversenyeket tartottunk, s annak még ma is híre van.
A tanítóképző igazgatói munkámon kívül az Erdélyi Népművelési Bizottság ügyvezető titkára voltam, az elnök Kelemen Lajos, a kiváló levéltáros és történész. Különböző tanfolyamokat szerveztünk, ilyenek voltak például A tudás titkai (analfabétáknak) vagy A boldogulás útja (tanultabbak számára). A Daloljunk együtt szervezője Nagy István volt. Nagyon jó baráti társaságunk alakult ki 1942–43-ban. Ekkor került fel a teológia is Kolozsvárra, így együtt voltunk Márton Áronnal – ő a dél-erdélyi Gyulafehérváron maradt, de a hivatalos egyházi feladatok végzésére feljárt Kolozsvárra –, Jakab Antallal, akit 1942-ben Márton Áron akit 1942-ben a Kolozsvárott létrehozott püspöki helytartósági iroda titkárává nevezett ki, a költő Erőss Alfréddal. Hozzánk tartozott Kolozsvár főispánja, Varga Lajos, aztán a már említett Kelemen Lajos, Inczédi Joksmann Ödön, Kolozs vármegye prefektusa, Bethlen György és a felesége, s mások. Másképp kellett megszervezzük a népművelést, mint ahogyan az anyaországi minta mutatta, mert más viszonyokat kellett átfognunk. Gondot okozott a nemzetiségek és a szórványok helyzete, mert mi mindenkinek a maga nyelvén szándékoztunk az ígért tudást átadni. Kiss Károly volt a kolozsvári tanfelügyelő, aki igencsak fájlalta, hogy nem az ő kezében van a népművelés, s addig ügyeskedett dr. Lőrinczi Szabolcs barátjával együtt, míg az egész, általunk már kidolgozott rendszert át nem szervezhették az anyaországi példa szerint. Egy alkalommal jönnek fel ketten az irodába, s mondja Szabolcs, hogy milyen elhatározás érlelődött meg őbennük. Mondtam neki: Ne beszélj tovább, kár a szóért. Köszönöm a megtiszteltetést – s adtam a kulcsokat, s jöttem ki az ajtón. Bizony így szűnt meg Erdélyben az iskolán kívüli népművelés rendszere.
Kolozsvárott aztán 1941-ben megjelent A moldvai magyarság harmadik kiadása (másodszor 1934-ben, Csíksomlyón adták ki), s további útjaimról még két kötet: a Mert akkor az idő napkeletre fordul és az Adalékok Moldva történetéhez. Az előbbi újabb gyűjtésemet tartalmazta, amit Bartók Béla jegyzett le, használva és alkalmazva az én helyszíni feljegyzéseimet. Az utóbbi pedig két fontos, részben általam felfedezett anyagot ad közre. A XVIII. században, amikor Ausztria elfoglalta Moldvát, a hadsereg egyik kapitánya, Otzelovitz, olyan részletes térképet készített Moldva öt megyéjéről, amelyen a házak is fel voltak tüntetve. A térképet két leíró rész egészíti ki, melyben a falvak lakóinak és azok javainak számszerű adatait is jelzi. A másik anyag pedig a Bandinus-kódex: Bandinus (Bandulovich) Márk marcianopolisi érsek és moldvai püspök jelentése, aki 1646-ban, Beke Pál nevű magyar titkárával együtt, bejárta egyházmegyéjét.
Egyik alkalommal érkezik egy küldönc az irodámba: Teleki Pál miniszterelnök hívat a polgármesteri hivatalba. Azonnal mentem. Ott volt Bonczos Miklós, a belügyi államtitkár, az egyik Bethlen főispán, a kolozsvári polgármester és Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa. Teleki Pál kérdezett: – A keletről hazahozandó magyarokat hová telepítené? – Azoknak a helye a mai székelységnek a nyugati peremén van. Székelyföldről mentek el, s ezek lennének azok a magasságviszonyok, amelyek megfelelnek az ottaniaknak. – Ha valami miatt oda nem lehetne, akkor hová vinné? (Ez volt a második kérdése.) – Akkor az ország szívébe, ott építenék nekik házakat, községeket, mert eleget voltak ezek az emberek országszélen. – Mit szólna hozzá, ha a Bácskába vinnénk őket? – Ez a terv rossz – válaszoltam –, mert ismét határszélre kerülnének, s kezdődne az életük elölről.
 
-------------
A székely telepesek ünnepe
Magyar Világhíradó 959. 1942. július
Filmhíradók Online
 
Végül 1941 májusában mégis a Bácskába vitték őket, a dobrovoljácok, a szerb vitézek házaiba. Három esztendő múlva szólott a pesti rádió, hogy a hazatelepedettek szedjék a holmijukat, és menjenek az ország nyugati határa felé. Mentek szerencsétlenek, és sok bolyongás után Bodor György, aki települési kormánybiztosnak nevezte magát, összefogta az embereket, és az állam hozzájárulásával Tolna megye Völgységi járásában telepítette le őket. Bukovinából tizennégyezer embert hoztak Magyarországra, tizenháromezer-hatszáz katolikust és négyszáz reformátust, s ehhez jött hozzá még egyezer ember Moldvából.
A megváltozott viszonyokra, tehát az 1940 és 44 közötti időre jóformán alig lehetett ránézni, és máris újabb változás következett. Mégis, ha csak egy percig tartott volna is, az is nagyon fontos lett volna az ott élő magyarok számára. Örömmámorban úszott egész Erdély, mikor megérkeztek a magyar csapatok. Sajnos, az anyaországi irányítók nem voltak hajlandók arra, hogy a dolgok mélyére nézzenek. Képviselőket hívtak be, ahelyett, hogy ugyanúgy választást szerveztek volna, mint akármelyik megyében. Olyan fiatalemberek kerültek közénk, akiknek semmi tapasztalatuk sem volt, s bizony ez fájdalmas volt azoknak, akik sokat tettek az erdélyi magyarság ügyéért.
Visszagondolva, egy dolog igen érdekesnek tűnik. A négy év alatt az erdélyi magyar kommunisták megőrizték a kommunisták romániai pártjához való ragaszkodásukat. Tudtuk, hogy az ő munkájuk a föld alatt folyik, s a hatását nem is éreztük akkor. Emlékszem Ferenc Gáspárra Csíkmenaságról, meg Kurkó Gyárfásra ebből a csoportból. A Korunkat olvastam, de soha nem értettem a szándékot, ami vezette őket. Gaál Gábor állott az élén. De az 1944. augusztus 23-i események, a román átállás után meg kellett értenem ebből a szervezkedésből is egyet s mást. Az erdélyi magyar kommunisták – kiknek elég nagy része zsidó származású ember volt – nem tudták elfogadni Észak-Erdély hazatérését, mondván, hogy azt Hitler adta, tehát nem kell. Pedig nem ez volt a bécsi döntések lényege, hanem éppen az, hogy – talán Teleki Pálék szívós munkája következtében – a lehető legigazságosabb határ született meg a Felvidéken éppúgy, mint Erdélyben. Jól emlékszem, amikor mondta a rádió a magassági pontokat, mennyire izgultunk, hogy mi tér vissza, s mi marad meg románnak. Mivel a románok sem voltak biztosak a kiugrásuk után a maguk igazában, mindent megpróbáltak, hogy Erdély, ha lehet, véglegesen visszakerüljön Romániához. A román miniszterelnök, dr. Petru Groza ravasz, körültekintő politikus volt, s pontosan tudta, hogy miként kell felállítani a sakkfigurákat. Helyettese, s egyben az ország külügyminisztere, Gheorghe Tătărescu mélységesen reakciós, eléggé ellenszenves, perfekt francia tudással, amire a béketárgyalásokon bizonyára szükség lesz. Groza azt is tudta, hogy egy ilyen alkalomra jó ütőkártyával, kápráztató mutatvánnyal kell előállnia, s ezért minden erejével támogatta Ştefan Voitec tanügyminiszter erőfeszítéseit, az önálló magyar tanügyigazgatás megteremtését, s a magyar egyetem megmaradását. A békeszerződések megnyitásakor létezett Romániában 2071 magyar anyanyelvű elemi iskola, 161 középiskola, Kolozsvárott magyar egyetem, Marosvásárhelyen magyar orvosi és gyógyszerészeti fakultás, a székely megyékben magyar megyefőnökök, kétnyelvű adminisztráció stb. Tehát megismétlődött az a szép mutatvány, amit 1918-ban Gyulafehérváron egy alkalommal már végigjátszottak. A gyulafehérvári határozatok teljes nemzeti szabadságot hirdettek az együtt lakó nemzetiségeknek, garantálták az anyanyelvi oktatáshoz és közigazgatáshoz való jogot. Ezek az ígéretek valóban nagyon szépen csengtek az első világháború utáni béketárgyaláson. S ez azt is jelentette, hogy a második világháború után is elő kellett állni valami még nagyobb szenzációval. A magyar egyetem szenzációs argumentum, de az igazi tűzijátékot az jelentené, ha a magyarok önként kérnék csatlakozásukat Romániához. Ez nem is lehetetlen – mondotta a miniszterelnök –, mi, románok erre nem lennénk képesek, hiszen a bécsi döntés után Észak-Erdélyben még a felajánlott tizennégy képviselői mandátumot sem fogadtuk el, de a baloldali irányultságú Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) mindent megszavaz, amit kérünk tőle. Hivatta Bányai Lászlóékat (Bányai László volt a MADOSZ főtitkára), akik közben Romániai Magyar Népi Szövetségre (RMNSZ) változtatták a nevüket, és felajánlotta nekik, hogy a Romániai Magyar Népi Szövetség monopolhelyzetet fog élvezni Romániában, mert a román kormány nem fogja engedélyezni más magyar nyelvű politikai alakulat szervezését az ország területén. A választások alkalmával számukra biztosítva lesz huszonöt-harminc mandátum a parlamentben, s államtitkári pozíció a minisztériumban, ha kijelentik a magyar önkéntes csatlakozást. Groza Péter és Vasile Luca jelenlétében Marosvásárhelyen gyűltek össze 1945. november 15-én. A két román államférfin kívül a Romániai Magyar Népi Szövetség Központi Intézőbizottsága volt jelen a megbeszélésen. Az ülést Kurkó Gyárfás nyitotta meg, az RMNSZ elnöke, és üdvözölte dr. Petru Groza miniszterelnököt és Vasile Luca elvtársat, a Román Kommunista Párt titkárát. Mindkét meghívott kitűnően beszélt magyarul. Groza magyar gimnáziumba járt és Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, Luka László édesanyja pedig háromszéki magyar asszony volt. A miniszterelnök beszélt egy új világ eljöveteléről, amelyben már nem lesz fontossága az országhatároknak: „Spiritualizálják a határokat, csak elméletben fognak létezni, hogy tudjuk, melyik kormány fizesse a tisztviselőket, a nyugdíjasokat, de azon túl úgy sétálhatnak az emberek Budapestre vagy onnan Bukarestbe, ahogy akarnak." A szépen szóló szónoklat ellenére Bányai László indítványa, amely szerint az erdélyi magyarság kijelenti, hogy Romániához akar tartozni, mert a román kormány a legnagyobb megértéssel viseltetik a magyarsággal szemben, óriási felháborodást keltett. Még az elnök, a fegyelmezett kommunista Kurkó Gyárfás is azt mondotta, hogy ilyen szöveget nincs joguk megszavaztatni, mert a székelyek agyonverik a vezetőséget. De hát azért vannak az ügyvédeink, hogy szerkesszenek valami elfogadható szöveget. Az ügyvédek, Demeter János, Csákány Béla, Takács Lajos meg is fogalmazták az új változatot. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség megvalósításának, a határok feloldásának a kérdése. Nem helyeselhető semmiféle áttelepítés, amely anyaföldünktől szakítana el. Nem helyeselhető semmiféle olyan törekvés – akár magyar, akár román részről –, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatában Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene."
Ezzel a szöveggel a miniszterelnök is meg volt elégedve, és a Végrehajtó Bizottság többsége is megszavazta. A határozat szövegét nem verték nagydobra a hazai közvélemény előtt, de a békeszerződések párizsi konferenciáján Tătărescu román külügyminiszter felolvasta a szöveget mint az erdélyi magyarság többségének kívánságát. A marosvásárhelyi gyűlés után százan írták alá ezt a memorandumot, s magukat a Százak Bizottságának nevezték. Néhány magyart is találtak, akik zsinóros ruhába öltözve járták az országot, kezükben hatalmas plakátokkal, s hirdették, hogy az erdélyi magyarságnak nincs szüksége revízióra, elégedett a helyzetével. Ezekről a megrendezett jelenetekről fényképek tízei–százai készültek, s a nagyhatalmak újságjainak címlapján jelentek meg, úgy, hogy lehetőleg a felirat is jól olvasható legyen. Meghirdették azt a valóban szép, de mint kiderült, kivihetetlen gondolatot, hogy híd legyenek a magyar és a román nép között. Egy csoport soha nem lehet híd, ahhoz igazából egy nemzet akaratára van szükség.
Márton Áron, a gyulafehérvári római katolikus püspök, és Vásárhelyi János, a református püspök hangot is adtak annak a véleményüknek, hogy egy kis csoport nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy kétmilliónyi ember nevében nyilatkozzon, csak abban az egy esetben, ha ez az embertömeg megbízza őket a feladattal. Márton Áron, Szász Pál, Vásárhelyi János, Venczel József s még mások vezetésével megszervezték a tiltakozó gyűlést a Magyarországtól való elvétel ellen. Illetéktelen beavatkozásnak mondották az RMNSZ döntését, s a jogaikat, döntési – de legalább beleszólási – jogukat követelték.
Venczel József barátom a számok, a statisztika embere volt, utolérhetetlen tudással. Most azt próbálta Erdélyben megcsinálni, amit Rónai Andrásék csináltak az Államtudományi Intézetben Teleki Pál vezetésével. Készített egy néprajzi térképet, a lehető legpontosabb adatokkal, úgy húzva meg rajta egy lehetőleg igazságos választóvonalat, hogy minél kevesebb román kerüljön Magyarországra, s minél kevesebb magyar maradjon Romániában. Tehát hogy biztosítsa a fejlődés lehetőségét mindenkinek, az arányosságot is figyelembe véve. Ő az adataival mindig bizonyított. Súlyos vádat is emeltek ellene, mondván, hogy statisztikai adatait s térképeit mindenfelé elküldötte. A gyűlésen még ott volt Szász Pál, az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnöke, aki kétszázezer ember élén állott, s azokat képviselte, ott volt Vásárhelyi János, aki egymilliónyi megkeresztelt református püspöke volt, s a többiek, akik mind-mind felelős posztokon álló emberek voltak. Készítettek egy nyilatkozatot, amely inkább tekinthető az erdélyi magyar akarat kifejezésének, hisz nagyszámú hívő, vagy vallásosan nem hívő, de bizalmát felajánló ember állott mögöttük. A nyilatkozatban elmondották, hogy a népek önrendelkezési jogának figyelembevételével ők Magyarország része szeretnének maradni. S kérik, hogy ellenőrizzék pontosan a négy év alatti közállapotok milyenségét, a nemzetiségekkel való bánásmódot, s ennek ismeretében döntsenek majd Erdély sorsáról. A nyilatkozat megfogalmazója nemzetközi jogász ember volt, s ezt a formát öten írták alá: Márton Áron, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet elnöke és Lakatos István szociáldemokrata politikus. A szövegben az is szerepelt, hogy a magyar kommunistáknak azért sincs joguk külön nyilatkozatot tenni a többség nevében, mert ők az összes kommunistának csak az öt százalékát teszik ki. Ezért nem nyilatkozhatnak mások nevében. Ismerjük azóta a Népi Szövetség sorsát is, ahogy a magyar művészeti intézetekét is. Valamennyit feloszlatták három-négy évi működés után, az összes vezető embert börtönbe zárták hosszú évekre. Kurkó Gyárfás a börtönben őrült meg, s ott ültek mind, Balogh Edgár, Lakatos István, Demeter János, Takács Lajos, de ott ültek Márton Áronék is, akiket a maguk nyilatkozata után perbe fogtak, s 1949-ben nagyon kemény ítéletet hoztak ellenük. Volt, aki életfogytiglant kapott, volt, akit huszonöt évre ítéltek. Hadbíróság ítélkezett fölöttük. A börtön életéről túl sokat nem tudunk, de azt igen, hogy Romániában a tizenöt évnél hosszabb időre elítélt rabokat láncra verten tartották. Volt olyan tanítványom, aki – szintén rabként – látta Márton Áron püspököt jobb kezével a bal lábához láncoltan.
Ki is volt Márton Áron? 1896-ban született Csíkszentdomokoson, tehát 1902–03-ban került az elemi iskolába, majd 1910 körül a somlyói gimnáziumba. Én, mint somlyói gyermek, ismertem mindenkit, s így reá is emlékszem még azokból az esztendőkből. Felcsíki harisnyás székely gyerek volt, ha szülei „feljöttek" hozzá, s hozták, amit a gyerek szeret, olyankor nagy lakomát csapott a társaival. Márton Áron az utolsó két gimnáziumi évét már Gyulafehérváron járta, mert akkoriban az volt a szokás, hogy azok, kik papnak mentek, a hét-nyolcat mint leendő kispapok ott fejezték be. 1914-ben ő is beállott önkéntesnek a hadseregbe. Fél év után hadapród őrmester lett, s a harctéren elérte a hadnagyi rangot. A 82. gyalogezred katonája volt Székelyudvarhelyen. A katonái nagyon szerették, kicsi hadnagynak hívták, s mindent megtettek volna érte, akár ő maga a katonáiért. A világháború után hazajött, s a nagy átalakulások, a trianoni döntés s az új állapot nagy hatással voltak rá. Rájött, hogy semmivel sem szolgálhatja úgy a népét és a székelységet, akiért élt-halt, mint ha a fejével és az anyanyelvével tud hatni. Arra jutott, hogy eredeti szándékát keresztülviszi és pap lesz. Visszatért Gyulafehérvárra, a legjobb helyre, mert az akkori püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly – aki a legértelmesebb és legtöbbet tevő püspökeink közül való volt – pártfogásába vette őt. Márton Áron 1924, pappá szentelése után káplán volt Ditróban és Gyergyószentmiklóson, majd Marosvásárhelyen és Vöröstoronyban. Később Majláth titkára lett, s könyvtárosa. Betegsége és fáradtsága miatt Majláth 1938-ban lemondott a püspöki székről, s Vorbuchner Adolf, szász származású, nagy műveltségű férfiú követte. Az új állam börtöneiből magyarok százait mentette ki Vorbuchner, Majláth kérésére. Püspöksége alatt Márton Áron felkerült Kolozsvárra, s egyetemi hitszónok, a már emlegetett Szent Jóska vezetője lett. Eleinte csak néhányan hallgatták a hitszónokként mondott beszédeit, de rövid időn belül minden ifjú ott tolongott őt hallgatni vágyva, mert a prédikációi olyan emberiek, olyan mélyen a nemzetért aggódó hangot megütőek voltak, hogy senki nem tudta kivonni magát a hatása alól. A megüresedett a kolozsvári római katolikus plébánia élére Márton Áront egyhangúlag választották meg.
 
A plébánosi tisztséghez hozzátartozott a kolozsmonostori főesperesség kanonoki tiszttel, s jelentős, nagy jövedelemmel. Márton Áron azonnal a vállára vette a kolozsvári plébániának a terheit. Vorbuchner halála után egy ideig mint apostoli adminisztrátor működött, majd 1938-ban megkapta a püspöki kinevezést. Általános örömet okozott Márton Áron kinevezése, mert benne nagyon hitt a magyarság.
A második bécsi döntés után az emberek nagy érdeklődéssel fordultak Márton Áron felé, s ő azt mondotta: Én nem mehetek sehová, a püspökség gyulafehérvári (Gyulafehérvár nem tért vissza 1940-ben), s mind magamnak, mind az utódaimnak csak ezen a helyen szabad szolgálnunk. Sándor Imrét áttette helyettesként Kolozsvárra, a papneveldét felvitte Kolozsvárra, ahol néhány évig működött. Valamikor 1942 táján Márton Áront még magasabbra akarták emelni, de nem volt hajlandó elhagyni azt a posztot, amelyik akkor oly nagy veszedelemben működött. Ez a tette is a jellemére s kristálytiszta gondolkodására vet fényt.
Amikor 1944-ben összegyűjtötték az erdélyi zsidóságot, Márton Áron a Szent Mihály-templomban felállott, s a szószékről olyan beszédet mondott, amelyben élesen és félreérthetetlenül tiltakozott a zsidóság elvitele ellen. Hangsúlyozta, hogy az efféle cselekedet távol áll a keresztény gondolattól, s a magyarság egésze ezt kegyetlenségnek tekinti, s nem lehet, hogy egy lelkileg züllött kisebbség ezt véghez vihesse szemünk láttára, s annak minden ódiumát a magyar nép nyakába varrja. A beszéde igen nagy hatást váltott ki. De ő ennyivel nem érte be, hanem levelet írt a magyar miniszterelnöknek, Sztójay Dömének, amelyben tiltakozott a deportálás ellen, és követelte a miniszterelnöktől, hogy szüntessék be az efféle dolgokat, s ne terheljék a magyar nép számláját effélékkel a nagyvilág előtt. A másik levelét a belügyminiszternek, Jaross Andornak írta: Azt gondoltuk, hogy ön, aki nemrég a Felvidékről jött, s akit jó híre miatt becsültek és szerettek, ilyen intézkedések végrehajtására nem lesz kapható. Én, a püspök tiltakozom az ilyen intézkedések ellen, s követelem, ha nem tud jobb megoldást találni, legyen önben annyi bátorság, hogy lemond miniszteri tisztségéről. Mindkét idézett levél az ő nagyságát, határozottságát s szellemi készségét bizonyítja, s azt, hogy ő látta helyesen a dolgokat. 1949-ben vetették börtönbe, 1951-ben életfogytiglant kapott. Háborús bűnösség, Románia-ellenes szövetkezés, s az ország rendjének megdöntésére való szervezkedés volt a vád. Börtönévei nehezek voltak. Ha a rabtársai felismerték, hogy ki van közöttük, mind segíteni, s könnyíteni akartak a sorsán, de ő semmiféle megkülönböztetést nem fogadott el. Aztán a világesemények, s a nagyobb emberek összefogása s közbenjárása hozta ki mégis a börtönből, 1955-ben, s így még folytathatta munkásságát. Az első börtön utáni években, egészen 1967-ig házi őrizetben tartották Gyulafehérváron. A püspök egyetlen lépést sem tehetett úgy, hogy az ellenőre ne tudott volna róla, s ne jelentette volna azonnal.
1949-ben, a Rajk-pert követően, s 1956-ban, a forradalom után is nagy letartóztatási hullámok voltak Erdélyben. Tudni kell, hogy minden magyarországi eseménynek Erdélyben százszoros hatása van. Az erdélyi magyar ember is magyarnak született, s így a magyar kérdést teljességében próbálja látni, s emiatt válaszol rendkívül érzékenyen minden itthoni megmozdulásra. Amikor 1956-ban megmutattuk, hogy mit jelent az elégedetlenség, s hogy az szervezés és irányítás nélkül is mire vezethet – ez a hatás igen erős volt ott is. Az erdélyiek szíve dobbanása vagy nyugalma attól függ, hogy Magyarországon mi van. Várják és követelik, hogy Magyarország nézzen arrafelé is, és gondoljon reájuk is. Márton Áron azonban azonnal látta, hogy az erdélyi rokonszenvnek milyen következményei lehetnek, s ezért igyekezett kézben tartani az összes emberét, s fegyelmezetten irányította az életet. Mérsékletre igyekezett inteni híveit. Mégis, akármit csináltak, ha csak egy kicsit kiáltottak, abból a hatóságok azonnal százszoros ordítást véltek hallani, s hurcolták a fiatalokat, kit az iskolapadból, kit az utcáról, be a börtönökbe úgy, hogy el sem tudtak köszönni a hozzátartozóiktól, s öt-hat évig azt sem lehetett tudni róluk, hogy élnek-e, vagy már meg is haltak. Amikor Márton Áron érezni kezdte a korát, kérte a felmentését a pápától, s helyére 1980-ban Jakab Antalt nevezték ki. Ő azt mondotta, én hamarább távozom az élők sorából, mint a püspök úr – egészségileg rossz állapotban volt nagyon. Hosszú éveket töltött a Duna-deltában a nádvágók között, mint rab. A nádvágás a legveszedelmesebb munkák közül való, s isteni csoda, hogy Jakab Antal még van. Ő is kérte nemrég a felmentését, s a csíkszentdomokosi plébánost, Bálint Lajost szentelték püspökké. Az ő kinevezésénél az a legnagyobb baj, hogy az utódlásról már nem dönthet. Itt kell észrevenni Románia pontos szándékát: 1949-ben egy egymondatos törvényerejű rendelettel elvette egymillió-hatszázezer ember vallását, felszámolta a görög katolikus egyházat, s a görög katolikusság minden javait az ortodoxiára származtatta át. Erdély részére csak egy római katolikus püspökséget ismert el. Látnunk kell a moldvai csángó magyarság ellen folytatott ádáz küzdelmet, s annak egyre nyilvánvalóbb eredményeit is. Ennek a római katolikus püspökségnek a szemmel látható célja az, hogy a moldvai csángó magyarok anyanyelvét elvegye. II. János Pál pápa embere, Casaroli szentelte Bukarest római katolikus püspökévé az elrománosodott csángó Ioan Robut, aki egy szabófalvi csángó magyar családból származik, eredeti neve Rab János. A szándék továbbra is világos, a püspökből nemsokára érseket csinálnak, s a bukaresti érsek lesz a romániai összes katolikus feje, így csúszik át a magyar katolikusság vezetése a többségi nemzet kezébe, s többé nincs mód s lehetőség arra, hogy rá lehessen vezetni az egyház vezetőségét ennek a lehetetlenségére. Ma már Brassóban, Petrozsényban, Kolozsváron, Vulkán községben, Balánbányán, Fogarason, s még sorolhatnám, román nyelvű mise szólal meg a római katolikus magyar templomokban. Én eljuttattam az „...édes Hazámnak akartam szolgálni...” című könyvemet a pápának, s azzal egyidejűleg egy olasz nyelvű levelet is küldtem, amelyben könyörgök, hogy ne bántsák a katolikus csángó magyarok anyanyelvét, s mérsékelje a papjait a Szentatya, hogy ne akarják azt elvenni tőlük. A levelemre rövidesen választ kaptam, itt van a kezemben a pápai levél, amelyben megköszöni a könyvet és az óriási szolgálatot, amit a katolikus egyháznak tettem, és áldását küldi. A kérésemre nem kaptam feleletet. Olvastam, hogy az ausztráliai magyarok ugyanezzel a kéréssel fordultak a Szentatyához, s azt a választ kapták, hogy értesülésük szerint a moldvai csángó magyarok beszélik az állam nyelvét, így nincs is szükség akkor többé az anyanyelvre. Az ausztráliaiak megdöbbenésüket fejezték ki afelett, hogy a pápát így félre lehetett vezetni. De miért Ausztrália lép fel a csángó magyarokért? Márton Áron halála 1980-ban nagy vesztesége volt az erdélyi római katolikus egyháznak, mert az ő egyénisége, az ő személyisége hosszú időre meg tudta határozni a klérus szellemét. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi történhetett az egyházzal, hogy csak egyedeiben tudott olyan kiválóságokat teremni, mint Majláth Gusztáv Károly, Márton Áron vagy Jakab Antal.
A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe. Menekült az egész ország. Akkor találkoztam Földi Istvánnal, aki kézdivásárhelyi barátom volt, Szakács Antallal, Horváth Ferenccel, a kolozsvári hadtestparancsnokkal és másokkal. Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam. A kinevezés formaság volt, igyekeztem minél könnyebben keresztülvinni, bürokráciamentesen, hadd találják meg a helyüket ezek az űzött emberek. Voltam képesítő vizsgát ellenőrizni is a kőszegi tanítóképzőben. Furcsa dolog, hogy az alkalmazóimnak, akiket becsültem, a hivatalos utódai alatt is szolgáltam, pedig ezeket nem becsültem sokra. 1945 tavaszán jöttünk visszafele, s nagy nehézséggel jutottunk fel Budapestre. A munkámat ugyanott, a minisztériumban folytattam. De alig melegedtem meg a helyemen, a Népjóléti Minisztérium kikért Teleki Gézától, a kultuszminisztertől. Itt a feladatom a rokkantak, testi fogyatékosok rehabilitálása volt. Ezeket a háborúban szerencsétlenül járt embereket kellett átképeztetnem új szakmára, amit el tudtak látni. Ez nagyon komoly pedagógiai feladat volt. A címem egész zengzetes volt: a Népjóléti Minisztérium Hadigondozási Főosztályán, a Szociális Gondoskodási Osztályon osztályvezető miniszteri tanácsos. A rendszerváltozás nem jelentett azonnal szervezeti változást is, a minisztériumok a maguk formájában és felépítésében működtek még egy ideig. Igazolások ugyan voltak, de ha az igazolás állotta az időt, akkor nem marasztalták el a személyt. A miniszterem Molnár Erik volt, a kecskeméti ügyvéd. Tanfolyamokat szerveztem a rokkantak számára. Szabónak képeztettem mondjuk azt, akinek ép maradt a keze, vagy csizmadiának. Ahogy jött az ember, s ahogy mutatta magát, megbeszélve vele is, közösen döntöttük el, hogy mi lehetne belőle, s mi az, amihez kedve lenne. Volt, aki könyvkötő lett, volt, aki méhész. A legkülönbözőbb foglalkozásokkal kerültem így kapcsolatba magam is.
A hadiözvegyek sorsa is reám maradt. Varrótanfolyamokat szerveztem, s apácákat alkalmaztam, akik nagy szeretettel foglalkoztak az árván maradt asszonyokkal. Az apácarend üldözött kaszt volt, foglalkoztatni nem lett volna szabad őket, de én úgy gondolkodtam, hogy ilyen parancsnak nem engedelmeskedhetem. Amikor figyelmeztetett a miniszter, azt válaszoltam, hogy kitűnő szakismerettel rendelkező emberekre van szükségem, hogy a tanfolyamok eredményt is hozzanak, s az apácák valóban kitűnően dolgozó emberek voltak. A rokkantak s hadiözvegyek után a hadiárvák sorsát kellett egyengetnem. A róluk való gondoskodást igen nagy feladatnak éreztem. Olyan tervet dolgoztam ki, amiből igazi segítséget reméltem nyerni számukra. Elhatároztam, hogy szerzek Amerikában minden hadiárvámnak egy jelképes keresztapát. Az amerikai ember fogadja el a magyar árvát keresztfiának, s adjon neki egy hónapra három dollárt. Kértem még három dollárt évente egy pár bakancsra, tehát évi harminckilencezer dollár jutott egy gyermekre. Az első ezer címre hetek alatt megkaptam a harminckilencezer dollárt. Magam jártam el, hogy igazságosan osszák szét az országban. Másra nem mertem bízni, csak így voltam nyugodt, hogy a pénz valóban oda kerül, ahova szánták. A második ezer keresztapa is küldte a harminckilencezer dollárt, de amikor postáztam volna a harmadik ezer kérést, kaptam a parancsot, hogy le kell állítani az egészet, mert ez propaganda az Egyesült Államok mellett. Egy teljes hajórakományt is visszaküldtek, amiben ezer és ezer ruha érkezett a hadiárvák számára. A minisztériumban a tisztviselő kollégáimmal alakítottunk egy énekkart, s nyilvános hangversenyeken is felléptünk. Vigyázva az idő szellemére s hangulatára, csak madrigálokat énekeltünk. Ez a magatartás teljesen ismeretlen volt más helyeken. Énekelni, közösséget teremteni? Ez főbenjáró bűnnek számított. Egyik reggel, az egyik hangversenyünk után leüzent a miniszter, s kérdezte, hogy mi történik itt, s legyen vége az éneklésnek. Azt üzente: csend legyen! Erre volt ideje és képessége Molnár Eriknek, de arra, hogy egy nyilvántartás létezett volna a rokkantakról, hadiözvegyekről s árvákról, arra nem. Semmiféle adatot nem adtak nekem, így a magam feje szerint dolgoztam ki egy rendszert, s így készítettem el a költségvetést. A Statisztikai Hivataltól megkértem a létminimum szintjének pénzértékét, s azt követeltem a Pénzügyminisztérium emberétől. Csak a felét akarták adni, de én nem hagytam egy fillért sem. Az én hipotetikus sorom, mint kiderült, teljesen megfelelt a valóságnak, így még dicséretet is kaptam a minisztertől.
Egy alkalommal hivatott Ujhelyi Szilárd, aki akkor a Népjóléti Minisztérium államtitkára volt, s mondja nekem, hogy vezető ember nem lehet pártonkívüli. S meg is fenyegetett, ha nem lépek be, azonnal B-listára vetet. Elmentem az egyházhoz, s mondtam, micsoda helyzetbe kerültem, s mondották nekem, hogy ne gondolkozzam egy percig sem a kérdésen. Ha be kell lépni, hát lépjek be, mert az életemet úgyis úgy élem, ahogyan eddig, de fontos dolog, hogy azon a helyen én maradjak ott. Így léptem be a kommunista pártba. De a magam munkáját végeztem továbbra is. A felvonulásokon nem lehetett azt mondani, hogy nem veszek részt, vagy hogy nekem semmi közöm a dologhoz. Szomorúbb dolgot a magyar történelemben nem tudok elképzelni, mint amikor vonultunk el Rákosi Mátyás óriási dísszel megalkotott páholysora előtt, mi, a páriák ezrével, tízezrével, s ütemesen kellett kiabálnunk: Éljen Rákosi! Éljen Rákosi!
Egy dolgot kitűztem magam elé. Aki az én irodámba bejön, az onnan vigasztalanul ki ne menjen. Sok ember jött haza fogságból, tanítványaim is, s az első útjuk hozzám vezetett. A kezüket megfogtam, okvetlenül segítettem, s próbáltam elindítani valamennyit valamilyen irányba. Mégis, úgy látszik, sem a sikeres tanfolyamok, sem a harminckilencezer dollárok, sem a gondoskodás nem felelt meg a párt követelményeinek, mert 1949-ben fegyelmit indítottak ellenem, s karácsonyi ajándékként elbocsátottak az állásomból, minden igény nélkül, tehát még nyugdíjjogosult sem voltam. A fegyelmit azért indították ellenem, mert kiderült, hogy az általam szervezett tanfolyamokon a párttörténet nem szerepelt a tanrendben. 1949 karácsonyán az út közepére, Budapestnek a köveire kerültem. Természetesen a pártból is kirúgtak. Az életemnek egyik legszebb perce az volt, amikor a piros könyvet visszaadhattam. Úgyhogy nem húzott többé, nem nyomott, nem volt többé ezzel a kérdéssel semmi nehézségem. Mulatságos volt az egész eljárás. Azzal kezdődött, hogy felkeresett két nő, hogy tartsak önvizsgálatot, vagy ahogy ők mondották, önkritikát. Nagyon bosszankodtam, s mondottam, hogy tévedésbe ne jussanak, én havi gyónó és áldozó vagyok. A két nő kiment, s többé efféléről nem akartak meggyőzni, csak kirúgtak. Állás nélkül lévén, s mert Pesten semmiféle állást nem kaptam, lementem Szárászpusztára, a bukovinai és moldvai telepesek pusztájára. Itt ők a kitelepített németek birtokait kapták meg. Azért mentem oda, hogy a Moldvából vagy Bukovinából hazajött embereknek legyen ott, akivel egy szót váltanak, ha panaszuk, bánatuk, vagy valami kérdésük van – hogy hogyan oldják meg. Tehát én közöttük inkább olyan apai felügyeletet gyakoroltam, de úgy éltem ott, mint a többiek. Én is igényeltem egy sváb birtokot, s kaptam is, Hucker József birtokát. Nyolc hold föld volt, lóval, tehénnel, sertéssel, s elkezdtem szántani-vetni. Szántottam-vetettem s beszolgáltattam, tehát minden kívánságnak megfeleltem. A család Pesten maradt, s körülbelül két éven át onnan élelmeztem őket.
Az én csángóimnak és székelyeimnek segítettem eligazodni, tovább gyűjtöttem dalaikat, meséiket, s még egy cikket is küldtem Kodálynak, ami meg is jelent 1949-ben a Magyar Kórus című folyóiratban: Népünk dallamemlékezete címmel. Kodályék tudták, hogy mi van velem, de különösebben nem érdeklődtek a személyem iránt. Az egyéni sorsom, állás, család stb. nem jutott eszükbe. Lehet, hogy nehéz lett volna, de az is lehet, hogy csak kellemetlen. A Rajeczky Benjaminnal közösen készített Csángó népzene I. kötete, amelyet 1961-ben adtak ki, az ott elvégzett gyűjtésem első nagy eredménye volt. A mostani pécsi püspök, Cserháti József akkor káplán volt Lengyelen, s mi, mint Szárászpuszta, Lengyel filiája voltunk. Mindig más állott a szekerével a pap rendelkezésére. A sor éppen reám esett, s mentem is a papot fuvarozni. Most is jól emlékszem a beszélgetésünkre a Júlia szép leány balladáról.
De semmi sem tart örökké, mert 1950-ben egy szép napon értem jött az ÁVO azzal, hogy én összeesküdtem – hogy kikkel, nem mondták –, s a szovjet hatalmat akarom megdönteni. Mondom, hogy itt, Szárászpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne? – De maga itt mindenkit ismer! – mondták, s már hurcoltak is egyik rendőrbörtönből a másikba. Megmaradt bennem egy furcsa kép a börtönből. Mindenütt az volt a vízvezetékre írva, hogy MÉRGEZETT. Ez is csak a megfélemlítés végett. Leülni nem volt szabad, sétálnom kellett a megadott pontok között. A falon az elődeim neveit olvashattam szép sorban. Nagyon sokan jártak már énelőttem abban a cellában. Meggyőződésem, hogy maguk sem tudták pontosan, hogy mit akarnak, mert már az összeesküvésemet sem akarták leleplezni. Mikor meguntak, az egyik főember ordítva közölte velem, hogy takarodjak, és a szeme elé ne kerüljek többé! Ez volt az elbocsátás, s én el is takarodtam.
Újra állás után jártam Pesten. Ötven helyen próbálkoztam, hiába. Egyvalaki számba vett engem, s mikor kiderült, hogy engem akar segíteni, őt is elbocsátották. Volt egy építészmérnök barátom, aki maga mellé vett segédmunkásnak. Csepelen építkeztünk. Kitűnő munkatársam is volt, Zakariás Dénes, aki rendőr alezredes volt, együtt hordtuk a maltert és a téglát. Egyik kemény, hideg napon is ott dolgozom, s jön egy iskoláscsapat a tanítójukkal, s a tanító egyszer csak felkiált: – Ez a Domokos Pál Péter kabátja! Egyik kolozsvári diákom ismert fel a kabátomról. Ő volt az, aki mindenáron segíteni akart volna rajtam. Végül még én vigasztaltam, hogy nem baj, hogy így esett a dolog. Egy fél évig a Duna–Tisza Öntöző Vállalatnál is dolgoztam. Ők az Alföldön mértek, csatornázás végett. A feladatom az volt, hogy egy négyszáz méter oldalú négyzetet kellett beírnom a földbe, s a négyzet sarkára ásnom egy követ, amit megszámoztak. Így készült aztán el a térkép. Bendefi László volt a vezető, s ő alkalmazott hosszmérőnek. A régész Fettich Nándor egyetemi tanárral, s Szalay Bélával, a volt miniszteri titkárral végeztük együtt ezt a felelősségteljes munkát. Általában Kunszentmiklósról tudtunk valami élelmet összeszedni a családnak. De ez a paradicsomi állapot is egyszer megszakadt, ahogy beköszöntött az ősz, reánk már nem volt szükség. Ismét munka nélkül maradtam, én is, ők is. Kimentem a IV. kerületbe, Mohunka Jánosnéhoz, a tanács oktatási osztályának vezetőjéhez, mert azt hallottam, hogy mindenütt pedagógushiány van. Mondtam neki, hogy engem büntetésből bocsátottak el ekkor és ekkor a miniszteri tanácsosi állásomból, de tanári oklevelem is van, s ha szükség van rám, tanítanék akár elemi iskolában is. Felsoroltam az okleveleimet, hogy válasszon, melyik szakomnak látná hasznát. Így kerültem 1951-ben a Viola utcai általános iskolába, a felső tagozatra, fizika–matematika szakra.
 
Úgy kellett hozzálátnom a munkához, mintha most végeztem volna el az egyetemet. Így fiatalodik az ember.
Egy-két év múlva ellenőrök jöttek, s hallgatták az órákat. Énhozzám is bejöttek, s nemsokára áthelyeztek a József Attila Gimnáziumba ugyancsak matematika–fizika tanárnak. Később itt átvettem az ének oktatását is. 1956-ig tanítottam itt, s akkortól a Kaffka Margit Gimnáziumban, s ott is maradtam nyugdíjaztatásomig. Nem volt jó kapcsolatom az igazgatónővel valami műsorom miatt, ami szerinte a politikai korlátai miatt nem ütötte meg a mértéket. Ilyesfélét írt a minősítési lapomra is, amit én nem fogadtam el. Ráírtam, hogy ami az előadott zenei darabok értékét illeti, az a vélemény, amit az igazgatónő elmondott, számomra elfogadhatatlan, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem ért hozzá. Elég szörnyű nő volt, azt mondotta a tanári szobában a tanár kollégáinak, hogy „aki nem úgy táncol, ahogy én fütyülök, azt kiirtom”. Tizennyolc tanárt el is intézett. Végignéztem, hogy miként lehet tönkretenni egy iskolát, mert egy kialakult tantestület is mindig műalkotás, s a szívüknek össze kell dobbanni, ha együtt akarnak dolgozni, s ami a legnagyobb dolog, nevelni. Aztán 1961-ben betöltöttem a hatvanadik évemet, s nyugdíjba kellett mennem. Mások maradhattak hetvenéves korukig is, nekem menni kellett.
 
Emlékszem, 1956-ban, az események után az iskolában bírálni kellett a történteket. Nekem is azt parancsolta az igazgató, aki akkor Kornidesz Mihály volt, gondolom, a párt bizalmi embere. Neki nem volt kifogása ellenem, tőle olyan büntetéseket, mint korábban, nem kaptam. Bementem, beírtam az osztálykönyvet, s felálltam a katedrára, vigyázzban, a gyermekek is vigyázzban álltak. Egy órán keresztül egy szót sem szóltam, s amikor kicsengettek, leszálltam a katedráról s a legények leültek. A saját fiaim 56 októberében nem lehettek itthon, s így barátunknál, a hegedűművész Kern Istvánéknál húzták meg magukat, a forradalom végéig. Valahogy azért mindennap érintkeztünk, s tudtam róluk.
 
 
 

A gyerekeimről a következőt tudom elmondani: Péter fiam végül magyar szakon végzett az egyetemen, Ma a kis finnugor népek irodalomtörténetét gondozza, cseremisz, osztják stb. Majd öt teljes esztendőt töltött Szentpétervárott, s ott tudta megcsinálni azt, amit akart. Olyan könyvtárat hozott össze, ami ritkaság. Több könyve jelent meg. Kevés, de mégis kénytelen érdeklődést mutat arrafelé is, amerre én jártam és dolgoztam. S reménykedem, ha kiesik kezemből a penna, majd ő folytatja. Péter fiam mára három gyermek apja. Erzsébetet nem vették fel az egyetemre, akkor nehéz évek jártak, s bizony nem mindenkinek sikerült tanulnia – önhibáján kívül. Most a Kémiai Kutatóintézetben dolgozik. A kisebb fiam, Ádám, elektromérnök, a repülőtéren dolgozik, neki is három gyermeke van. A legkisebb leánykám, Mária, az MTA Zenetudományi Intézet népdalkutató csoportjának munkatársa. Sok előadást tart, könyvet írt.
Én nagyon szerettem a tanítványaimat, s úgy éreztem, ők is engem. Mindig kapok leveleket, lapokat a világ minden tájáról, ki merre került, onnan gondol rám. Még a minisztériumban voltam, amikor a kolozsvári tanítóképzőből megkeresett két volt tanítványom: Pinczés Jóska és Ferencz Antal, s mondták, hogy továbbtanulnának, de hol álljanak meg, mit csináljanak? Hadiárvákat bíztam rájuk, azokat kísérték le a fürdőbe, nyaraltatták őket. Pénzt is kerestek, s nyaraltak is a Balaton partján, s ősztől kezdhették a tanulást. Pinczés József mérnök lett, Ferencz Antal pedig állatorvos. De itt él Pesten a régi osztályomból Barabás Laci, Földes László, Pichler Jenő, Kardos Sándor, egy Báthori nevezetű ember Vácott. Ma is tartom velük a kapcsolatot. Következetesen megrendezik a véndiák-találkozókat, s olyan jól és szépen, hogy példát lehetne venni róluk bárkinek. Az egyik kolozsvári tanítvány ott maradt, s fényképész lett, ő elkészíti az albumot, amiben mindenkinek a képe benne van a címével együtt. Idén, 1986-ban is lett volna találkozó a volt tanítóképzős diákjaimmal Kolozsváron, de elmenni már nem tudtam. Elküldtem a Rezeda című, csángó népdalokat tartalmazó könyvemet, s mindeniket dedikáltam a fiaimnak, lányaimnak. Az Erdélyben maradott fiaimért sokat aggódtam s gondolkodtam rajtuk. Segíteni nem sokat tudtam, de mindig ment egy-egy itteni osztálytárs, s próbáltak segíteni az ottaniakon. Volt olyan is közöttük, aki nagyon nehéz sorsra jutott. Ilyen volt Bányai Miklós, akit 1958-ban, bűntelenül börtönbe zártak, s csak 1964-ben, a nagy amnesztia alkalmával, amikor mindenkit kiengedtek, szabadulhatott ő is. A két fiacskája, s felesége – akit közben köteleztek, hogy elváljon tőle – azt sem tudták, hol, merre lehet. Sem levelet, sem értesítést nem kaptak hollétéről. S nem ők voltak az egyetlen ilyen család akkoriban.
 
De jönnek, mindig jönnek az ifjak hozzám, s bizony már az ifjak nagy része nyugdíjas korú. Jönnek, s mindig a nevén szólítom őket, a szeredai tanítványaimat is, pedig az régecskén volt már. 1980. július 5-én megint csak ilyen találkozó volt, amire még el tudtam menni, s itt a beszédem: „80. életévem 7. napján, a testemet működtető szív gyengülő, fogyó, hanyatló erejével, fátyolozott hanggal, a halk beszédet nem halló füllel, arcéleket kontúrban, tompultan látó szemekkel, de a hanyatlással ellentétben folyton növekvő tiszta szeretettel, teljesen ép, sértetlen lélekkel állok itt ma boldogságom csúcsán köztetek, édes fiaim, leányaim. Mi teszi számunkra ünneppé ezt a napot? Először, hogy ismét együtt vagyunk a jelent jelentő, de jövőre szóló változott körülményekben. Másodszor, nagy idő óta mára, nagy távolságokról, e pontra gyűltünk, hogy a megszépítő múltra visszanézve emlékezzünk iskolánkra, tanárainkra, tanulótársainkra, elsősorban azokra, akik eltávoztak, s az együtt töltött idő fontosabb pontjaira. A Lajos-bajos rímet követő kacagásra, az igazgató éjféli látogatására a hálóban, a tanítónő- és tanítóképző közös kórushangversenyeire. Kodály tanár úrnak a két kórus számára írt nagy művének, a Balassi Bálint elfelejtett énekének előadására, a népdalversenyre, vagy a Levelek a szomszédból s a Ludas Matyi előadására. Felszegi tanár úr fizika-, Móczár tanár úr növénytan-, Nagy tanár úr énekóráira. Tanszerkiállítás, s megannyi élő életet igazoló esemény a diákéletből. Mind a nevelői testület, mind a jómagam nevelői működése óta szívünk termőtalajába mélyen plántáltuk a gondjainkra bízott csemetéket. Nevelésünk alapja és célja ugyanaz volt: az emberszeretet meghirdetése és a munkaszeretet életcélul tűzése.
 
Domokos Pál Péter portréfilm (1987–1990)
Rendező: Hartyándi jenő és Nesztor Iván 
 
Tanítványaink elmondhatták tanáraikról, hogy címerük az ember- és munkaszeretet. Hiszem, hogy életteremtő verejtékes munkánk, buktatóink, iskoláitokban kapott nevelés, tanítás, irányítás segít, és a kapott tanítás továbbadása boldogít. Tudom, hogy ez a fejlődés nehéz, a kenyér pedig mindennap kell. Tudom, hogy a magvető munkáját nem termékenyíti meg a májusi aranyeső, de akarjátok mind a magatok, mind hozzátartozóitok életét, és a tikkasztó szárazságon verejtéketekkel vagy csurgó könnyetekkel kényszerítsétek az élet kenyerét, hiszen a szeretet nem tűr pusztulást, pusztítást! Életetek nyarát élitek. Énekeljetek és éljétek a Nyár kánont, amelyben a »röpke lepke száll virágra, s zümmög száz bogár«. Mindnyájatokkal nagyon szeretnék beszélni. Perc sem telik, s lelkemben mégis nap mind nap megkereslek, nem felejtlek és szívem utolsó dobbanásáig szeretlek."
 
Én nem találtam ki új tudományos elméleteket, hanem a meglévőt kutattam. Életem fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait, hiányait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyan zenedarabra leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, akkor okvetlenül megfogtam és a helyére tettem. Érdekes lenne felsorolni, akár számvetésként is, hogy mik is voltak ezek a téglácskák. Az első a csíkcsobotfalvi Kájoni-kézirat volt, amit egy odavalósi embertől, András bácsitól kaptam. Kájoni János óriási személyiség volt. A XVII. században Csíksomlyón nyomdát alapított, és kiadta az ezeroldalas Cantionale Catholicumot. Füveskönyvet, kottáskönyveket, sőt iskolai könyveket is írt. Kájoni valójában románnak született, de magyarrá lett. Az ismert huszonhárom munkájában egyetlen román szó nem fordul elő. A csíkcsobotfalvi kéziratot elvittem Kodály Zoltánhoz, akit akkor még nem ismertem. Mondom, hogy Domokos Pál Péter vagyok, Csíksomlyóról, tanárember, könyvet hoztam. Odaadtam a könyvet, ő pedig kijegyezte a dallamokat és visszaadta, és csak akkor szólott, merre dolgozzam, mit kutassak, és attól kezdve állandó volt a kapcsolat közöttünk. Cikket írtam a csobotfalvi kéziratosról a Zenei Szemlében és az Irodalomtörténeti Közleményekben. A kutatást pedig tovább folytattam. Aztán következett Zemlény János kézirata, szintén XVII. századi kézirat. Ennek a háború alatt sajnos nyoma veszett.
Később izgatott és érdekes volt számomra a moreszka-kérdés. Valaki az egyik lapban írt egy cikket a moreszka nevű táncról, s azt olvasom a cikkben, hogy a tánc jelenetei a müncheni régi városháza oszlopfőin már 1480-ból ismeretesek. Azt is tudni véli a cikk írója, hogy magyar táncosokról mintázta a mester, Erasmus Grasser fafaragó. A románoknak van egy táncuk, a kaluser, talán még a mioriţájuknál is híresebb. Azt mondják, hogy ez a kaluser az ő nemzeti táncuk, s csak az övéké. Igen ám, de ugyanezt járja a hétfalusi csángó is, csak boricának nevezi. Kutatni kezdtem a tánc eredete után, s rá kellett jönnöm, hogy ez nem román nemzeti tánc, hanem Angliában, Spanyolországban, Portugáliában, Francia- és Olaszországban, végig a Balkánon, egészen Indiáig élő hagyomány. A nevezett tánc körtánc, amit férfiak járnak, lábukon csörgőkkel, s van közöttük mindig egy fekete, s erről a feketéről nevezték el moreszkának. A tánc a mór–keresztény harcok idejében születhetett. Marosvásárhelyen voltam, s egy barátommal a környéket járva az egyik faluban hasonló táncra találtunk, csak itt úgy hívták, hogy gircsó. A gircsózás a figuráival a moreszkára vezethető vissza. Felvidéken is jártam, és ott hallottam, hogy a karácsonyi disznóöléseknél két ember álarcban jelenik meg, s megtréfálják a háziakat. A két ember neve moreskar. Ezeket az adatokat aztán egy nagy tanulmányban foglaltam össze.
 
A nyugdíjaztatásom után kezdődött el az én igazi életem: az összegezés. Addig csak gyűjtöttem, csak gyűjtöttem, de a kenyérkereset annyira lekötött, hogy az igazi érdemi munka még hátravolt. Még Rómába is elmentem, hogy a Vatikáni Levéltárban megkeressem a Moldváról szóló papi jelentéseket, amelyekben rengeteg adatra bukkantam. Olyan adatokra, amelyekről addig a történészek sem beszéltek. Ezek a rátalálásaim valóságos felfedezések voltak. A Jóisten mindig vezette a kezemet, mert bárhová mentem, mindig megtaláltam, amit kerestem, s nemcsak hogy megtaláltam, de közzé is tettem, nem törődve azzal, hogy hivatalos megbízásom van-e vagy nincs. A szívem és a lelkiismeretem bízott meg azzal a feladattal, amit egész életemben nem szűntem meg teljesíteni. Itt áll kéziratban tizenkét könyvem, ezek nagy része csíki énekeskönyv: Petri András énekeskönyve 1630-ból, Mihály Farkas, közrendű székely énekeskönyve a XVII. századból, a Szent László-vonatkozású pécsi énekeskönyv, a Csíkcsobotfalvi Kájoni-kézirat utolsó, negyedik része, Bocskor János kézirata, Bándi Péter kézirata, Zemlény János énekeskönyve, Illyés István énekeskönyve, Márton Áronról írt könyvem, egy csomó cikk és tanulmány. Most van nyomdában A moldvai magyarság ötödik kiadása. S majd elfelejtettem az egyik legfontosabbat, Csík vármegye monográfiáját.
 
Hiszek abban, hogy a sok minden apróság összeáll, s a tudást újra szét kell osztani! Ha olyasmit hallottam, hogy a gyermeket ne tanítsd erre vagy arra, mindig nagyon mérges voltam, mert mindig mindent meg kell tanítani, s arra nem gondolni, hogy ezzel a tudásom elfogy, mert amit az ember megtanított, annak az értéke ezer irányból megtetézetten kerül vissza őhozzá. De ha nem adok, honnan várjak? A becsületes ember célja mi lehetne más, mint küzdeni a családjáért, a közösségéért, a nemzetéért? Ezt soha nem mondani, hanem élni kell!
 
Az interjút készítette Balogh Júlia 1986-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
(Az interjú egy szerkesztett változata Az én Erdélyem címmel a Vita Kiadó gondozásában 1988-ban jelent meg.)
 
 

Bálint György 1919. július 28-án született Gyöngyösön középbirtokos családban. Gyermekkorát a család gyöngyösi és gyöngyöshalmaji birtokán töltötte. Elemi iskolai, majd gimnáziumi tanulmányait szintén Gyöngyösön végezte. 1941-ben szerzett kertészmérnöki oklevelet a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. A családi birtok igazgatásával azonban nem sok időt tölthetett, mert 1942-ben munkaszolgálatra hívták be. 1944-ben Mauthausenbe, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba hurcolták. A vészkorszakban egy testvére kivételével egész családját elveszítette. A háború után hazatért, a gyöngyöshalmaji birtokon megpróbálta folytatni a gazdálkodást. 1948-ban kulákká nyilvánították. Budapestre költözött. A Magyar Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki diplomát szerzett. 1949-től előbb a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából agrártankönyveket írt és szerkesztett, majd a Kertészeti Kutatóintézetben dolgozott. 1953-tól a Mányi Állami Gazdaság főagronómusa volt 1959-ig. Ezt követően a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságának főkertésze, majd az Állami Biztosító Főigazgatóságának kárbecslési szakértője. 1969-ben kinevezték a Kertészet és Szőlészet című hetilap főszerkesztőjévé, mely állásában 1981-es nyugdíjba vonulásáig megmaradt. Ezzel egy időben szerkesztette a Kertgazdaságot, a Kertbarát Magazint és a Kerti Kalendáriumot is. 1981-től 2009-ig a Magyar Televízió Ablak című közérdekű magazinműsorának állandó munkatársa volt. Televíziós szerepvállalása óta nevezik széles körben egyszerűen csak „Bálint gazdának”. 1989-től az újjászerveződő Budapest Rotary Club tagja, átmenetileg elnöke is volt. 1990-ben megalapította a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, amelyet 2012-ig vezetett. 1994-ben belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe, a párt Országos Tanácsának tagjává választották. 1994 és 1998 között országgyűlési képviselő volt. Többek között a TIT, a Magyar Borakadémia és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Számos szakmai díj kitüntetettje. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének tulajdonosa. Gyöngyös és Budapest díszpolgára. 2020. június 21-én meghalt.
 
 

Bálint György
Anyám polgári iskolát végzett Gyöngyösön, apám meg Pozsonyban a német gimnáziumba járt. Az akkor szokás volt, ott lehetett igazán nyelvet tanulni. Pozsony mély nyomokat hagyott benne, nagy hatással volt későbbi gondolkodásmódjára is. Apám volt a legidősebb gyerek, és ő kapta a birtokot. Az utána következő fiúgyermeket Jenőnek hívták és kultúrmérnök lett, de sohase folytatta ezt a mesterségét. A pesti Műegyetemet végezte el. Egy kicsit bohém – vagy lehet, hogy nagyon bohém – természetű ember volt. Volt neki két-három bérháza Pesten, elég gyorsan szerezte őket, de aztán tönkre is sikerült mennie. Akkor Szentmártonkátán vásároltak egy ötvenholdas területet, amit betelepítettek szőlővel – apám is segített benne –, és egy nagyon jó gazdaság lett belőle. A nagybátyám közéleti ember is volt, a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének titkára meg a Borászati Lapok című folyóirat főszerkesztője egy ideig. A Vidor Ferike nevű színésznő volt a felesége. Őtőle származott Anti, Antal nevű fia, az én unokatestvérem. Ő kommunista, hithű kommunista volt. Kitűnően rajzolt, szépen énekelt, nagyon jó megjelenésű ember és igen tehetséges kerttervező volt. Valahol Sztarioszkol környékén egy aknán végezte az életét, munkaszolgálatban.
 Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban. Ez volt az én utolsó emlékem a zsidó vallással kapcsolatban, merthogy ezen az egész család részt vett az anyai nagyanyámnál. Az apai ágról, ha nevük alapján vagy a róluk szerzett ismeretek alapján nem tudták volna, hogy zsidók, valószínűleg senki nem feltételezte volna, hogy azok. Ők semmiképpen sem ragaszkodtak a zsidóságukhoz. Az apám meg különösen nem. Ő persze nem így fogalmazta meg, de céltudatosan ragaszkodott hozzá, hogy asszimilálódjon, hogy az asszimiláció teljesen befejeződjön.
 Édesanyámnak egy lánytestvére volt, Sári néni, aki ugyancsak Gyöngyösön élt. Azt a családot jól ismertem, ővelük tartottam a kapcsolatot. A nagynéném férje fakereskedő volt. Gyöngyösön volt egy fatelepe, az Egri úton. Rusz Pál – Pali bácsi. Furcsa emberke volt, nem nagyon szorgalmas, nem nagyon tevékeny ember. Apám, emlékszem, nem is becsülte túlságosan sokra. Ennek a Sári néninek és Pali bácsinak volt egy leánya, akit Vandának hívtak. Pestre jött feleségül egy Schweitzer nevű gyáros családhoz, illetve a család egyik gyermekéhez. Schweitzer Henrik gyárában készültek – német licenc alapján – a Sachs segédmotor-kerékpárok. Ivánnak hívták a férjét, Schweitzer Ivánnak. Nagyon értelmes és erősen baloldali gondolkodású úriember volt, aki engem engem nagyon-nagyon érdekelt. Akkoriban, amikor a harmincas évek végén Pestre kerültem, sokakat élénken foglalkoztatott a szociáldemokrácia és egy kicsit a kommunizmus. de kezdődött a jobboldal térfoglalása is.Szokatlan körülmények között jöttem a világra. Apám mint fiúgyereket magáénak fogadott, de én csak nagyon későn tudtam meg, hogy nem ő a vér szerinti apám. 1919-ben születtem. Az azt megelőző időszakban még létezett a császári és királyi hadsereg, de azon belül volt a magyar honvédség és huszárság, és ennek kettes számú huszárezrede ott állomásozott Gyöngyösön. Be volt hozzánk szállásolva egy huszár főhadnagy. Kubinyi Arisztidnek hívták. Nagyon-nagyon jóképű fiatalember volt. Az anyám is egy feltűnően szép nő volt. Szép, sudár termetű, égővörös hajú. Az apám pedig beteg volt. Így én tíz évre születtem a fiatalabb nővérem után. Ez csak egy rövid flört lehetett. Úgyhogy énnekem soha senki még egy apró megjegyzést se tett a gyöngyösi emberek közül, de a halmajiak se, pedig falun gyorsan terjednek az ilyen hírek. Amikor 1943-ban Erdélyben voltam munkaszolgálatos, egy Bereck nevű falu határában, és hazaengedtek szabadságra, akkor mondta el anyám ezt a történetet. Akkor már lehetett látni, hogy talán utoljára találkozunk, lehetett érezni, hogy nagy tragédiák lesznek. A nevelőapámat szerettem apámként, és ma is, ebben a rendkívül nagy távolságban is, még mindig apám az, akire úgy emlékszem vissza, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem is az életemet, de minden mást igen. Vagy inkább úgy mondom, hogy a születésemet ugyan nem, de az életemet, azt igenis neki köszönhetem. Ő az a fárosz, az a világítótorony, aki még mindig előttem van. Mindenesetre ő mindig, konzekvensen és sokszor visszatartott mindenféle idegen befolyástól. Anyagilag meg nevelés szempontjából is többet áldozhatott volna nyelvismereteim gyarapítására, de nem ezt tette. Gyerekkoromban német nevelőnőm volt, tehát jól megtanultam németül. Azzal nem sokat törődött, hogy más nyelvet is megtanuljak. Nagyon vigyázott rá, hogy megmaradjak mellette. Első és egyetlen fiúgyerek – hogy ne menjen szét a gazdaság. Ezt valahogy ő szinte „paraszti” gondolkodásmóddal dolgozta fel: együtt tartani azt, ami van és ami megteremtődött. Nagyon vigyázott arra, hogy én, az egyetlen szem fiú, ott legyek, és azt csináljam tovább, amit ő megalkotott.
Ha visszagondolok erre a kilencven esztendőre, akkor azt kell mondanom, hogy az életemnek ez az első tizennyolc-húsz éve az, ami nyugodt, békés, kiegyensúlyozott körülmények között zajlott le. Olyan nagy tőkét halmozott föl bennem, amiből egy kicsit később is meg lehetett őrizni, és a következő hetven esztendőben valamit táplálkozni belőle.
Okos ember, művelt ember és gondolkodó ember volt az apám. Azt hiszem, hogy azt a humanista alapgondolkodást, ami, talán mondhatjuk, az én életemnek is a középpontja, apámtól kaptam meg. Ez egy nagyon meghatározó dolog, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy például fölvette a gyalog menő embereket az autójába, hanem abban, hogy az egész gondolkodása ilyen volt. Akkor, amikor még szokatlan volt, hogy nyolcórás munkaidő meg munkavállalói jogok, ő bevezette, és kiállt a gazda vagy földbirtokos szomszédaival szemben, akik tiltakoztak ellene. Példamutató volt az irodalom, a művészetek, a zene iránti érdeklődése is. Sok könyve volt apámnak, szépirodalomból nagyon szép könyvtára, és anyám is nagyon szeretett olvasni. Nagyon szerette a német klasszikusokat, és életem egy nagy eseménye volt, hogy a halálos ágyán is azt kérte tőlem, egy Heine-verset fordítsak neki. Ő mondta németül, és énnekem le kellett fordítani. Persze nem vagyok költő, csak a saját szavaimmal fordítottam le. Ez mélyen belém vésődött. Mindenesetre ifjúkoromban ezt a könyvtárat nagyon utáltam, mert emlékszem, hogy nemcsak Goethe és Schiller, hanem például Körner meg a többi nagyon unalmas német író is megvolt benne. Én akkor már másfelé jártam a gondolataimban. Apám viszont szerette őket, mert fiatalkori olvasmányai voltak. Persze szakkönyvekől a teljesen korszerűeket gyűjtötte.
 A szüleim nagyon jól nevelték a nővéreimet is. Kicsit modernül is, de a hagyományokat is megtartva – mondjuk úgy, az etikettnek megfelelően. Nagyon szépen öltöztették őket. Emlékszem rá, hogy a két lány minden tavasszal meg ősszel mindig feljött Pestre anyámmal bevásárolni – ez egy szokásos dolog volt. Én is velük. A Pannónia Szállóban szállt meg a család. Az volt a vidéki családok bejáratott vendégszállodája. Mi a családdal mindig ott szálltunk meg. Napközben az anyám a lányokkal elment vásárolni. A Kammermayer Károly utcában volt egy Edelmann nevű ruhaüzlet, nagy üzlet volt, én is onnan kaptam a ruháimat. Nem nagyon örültem neki, mert szerettem volna ugyanúgy öltözni, mint a halmaji gyerekek. A lányok pedig a Rotschildból öltöztek, meg hasonló helyekről, adtak rá a szüleim. Azt hiszem, úgy általában jól neveltek bennünket. Bár az apám nagyon sokszor elmondta, hogy egy gyereknek nem kell minden kívánságát teljesíteni, és ezért különleges kívánságokat, sokszor logikátlanul is, nem teljesítették. A bevásárlás után a család elment koncertre vagy operába, vagy színházba. Engem otthagytak a szállodában. Ők viszonylag sokat jártak külföldre. Hol a család valamelyik tagjával, hol együtt is. Minden évben úgy húsvét táján elmentek egy hétre Abbáziába, ősszel meg, szüret előtt egy hétre elutaztak Karlsbadba – Karlovy Varyba.
A családi utazásokon kívül apám a harmincas években gyakran járt külföldre, és rendszerint valamelyik nővéremet elvitte magával. Ezek az utak mindig jól elő voltak készítve, és ő mindig sok szakmai tapasztalatot hozott haza, főleg Németországból. Sokat mesélt nekem a hallei tapasztalatairól. Meg nagyon kedves volt számára Rügen szigete, amely ősidők óta a szamóca, a földieper termesztésének egyik centruma. Oda többször is elment, a szamóca egyike volt az ő kedves növényeinek. A másik a spárga volt, amit ugyancsak német tapasztalatok alapján kezdett termelni. Tehát Rügen szigetére többször is elment, és egyszer én is voltam vele, úgy tízéves koromban. Rügenről hozta haza és szaporította el a Rotkäppchen vom Schwabenland, magyarul Piroska palántáit. Ezzel ő volt az első. Azóta a szamócának ezer, kétezer fajtája van, de ez volt az ősi és első nagy gyümölcsű szamócafajta, ami aztán Magyarországon is elterjedt. Latinul Fragaria grandiflora. Apám nagyon szerette ezt a kultúrát, sokat foglalkozott vele, gazdagon jegyzetelt ennek a termeléséről.
Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt. Akkor mindent elmondott, amit erről tudni kellett, vagy tudni lehetett.Kétlakiak voltun, felváltva laktunk Halmajon meg Gyöngyösön. Erre sokszor gondoltam, amikor botanikát tanultam: a kétlakiság egy nagyon érdekes fiziológiai tulajdonsága a növényeknek is, állatoknak is. Gyöngyösön volt a Jókai utca 53. című ház. Egy jó polgári lakás volt, nagy verandával, tágas hallal és öt szobával, az egyik vendégszoba. A szüleim szerették a vendégeket. Ez egyébként is akkoriban sokkal inkább szokás volt. A közlekedés nehézkesebb volt, mint ma. Ha egy vendég jött, akkor az rendszerint éjszakára is maradó vendég volt. Általában amúgy sem egynapos vendégek voltak. Szerették a vendégeket, a vendéglátás információcsere is volt, tehát egy nagyon fontos társadalmi eseménynek számított. Hátul volt egy raktárhelyiség, ami nekem nagyon fontos volt, mert ott voltak az én állataim. Nekem mindig voltak állataim. Mindig volt valami állatom. Sokáig volt tengerimalacom. A halmajiak meg mindig hoztak ilyet, meg olyat, meg amolyant. Baglyot meg kisrókát. Az ott egy kicsit az én birodalmam volt. És még egy garázs volt mögötte, meg még a garázs mögött is egy kis, az autóhoz tartozó raktár. Nem volt még benzinkút, amikor én kisgyerek voltam, hanem hordóban vették a benzint, és otthon töltöttük föl az autó tankját. És hát az autó! Az már tizenkét-tizenhárom éves koromban nekem volt a feladatom, hogy reggelenként az autót előkészítsem. Ez azt jelentette, hogy én néztem meg, megfelelő-e a levegőnyomás a kerekekben. Azt mindennap ellenőrizni kellett, meg az olajszintet, meg a vizet a hűtőben. Ha ez rendben volt, akkor már tizenhárom éves koromban volt jogom kiállni az utcára. A jogosítványomat tizennyolc éves koromban kaptam meg. Még most is meg szokták a rendőrök csodálni: „Már akkor is lehetett vizsgázni?” Nagy udvar volt nálunk. Két gyönyörű vadgesztenyefa állt közvetlenül a ház udvarában, a ház mellett. Szép árnyékot adtak, és ez lehetővé tette azt is, hogy nyaranta be legyen bútorozva, ülő- meg fekvő- meg egyéb alkalmatosságokkal.
Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra. Még zongora is volt mind a két helyen. Jó festményeink is voltak, úgyhogy fénykép nem nagyon volt a falon. Halmajon is voltak, Gyöngyösön is. Emlékszem arra a napra, amikor apám jött vissza Pestről, hozta a rádiót. Az első rádiót. Volt már egy detektoros rádió, de ő vett egy modern, lámpás rádiót. Apám nagyon, nagyon érzékeny volt a technikai fejlesztések iránt. Mindig minden újdonságból kellett hogy legyen neki. Telefon is volt. A gyöngyösi házban például a pincében volt a kút. Vízvezeték már a legkisebb gyerekkoromban is volt a házban, a konyhában, a fürdőszobában. Persze, a fürdőszoba, az még a mai értelemben véve nagyon primitív volt. Hengerkályha volt. Fűteni kellett ahhoz, hogy meleg víz legyen. Aminek az volt a következménye, hogy én nagyon hosszú ideig mindig hideg vízben tusoltam mindennap. Ezt úgy megszoktam, hogy a mai napig is igaz, hogy először meleg vízben tusolok, de aztán hideg vízben. Halmajon is be volt hálózva vízvezetékkel az egész tanya. Nemcsak a mi lakóházunk, hanem az összes melléképület is, a gazdaság is.
Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe. Az egyiket úriszobának nevezték, ez tulajdonképpen a nappali volt, gondolom, hogy így mondanák ma, a másik az ebédlő. Tehát ha ezeket a leporellószerűen összehajtható ajtókat kinyitották, akkor tulajdonképpen az egész egyetlen helyiséggé tárult, és hát egy tényleg nagyon jelentős nagyságú tér keletkezett, lehet, volt az száz négyzetméter. Úgy nyolc-tíz helyiség volt a házban. A bejárat dél felől volt, és az északi oldalon volt az én kedvencem. Volt egy terasz, egy fedett terasz, ami anyám kedvenc ülőhelye volt, délutánonként ott kézimunkázott vagy pasziánszozott, és gyönyörű kilátás volt a Kékesre! Onnan egy nagyon szép lépcső vezetett le egy alsó teraszra, ami egy nagyobb, tágasabb hely volt. Az igazi nagy konyha egy külön épületben volt, mondjuk, tíz méterre a háztól. Ott főztek. Viszonylag nagy háztartás volt, mert részben vendégek is voltak állandóan, részben pedig ott voltak a házi szolgálók, akik szép számmal voltak végül is.
 Halmaj egy nagyon szép tanya volt. Az elrendezését apám nyilvánvalóan a tanulmányaiból vagy az olvasmányaiból vehette. Német építészeti sajátosság, hogy a tanyák négyzetesen vannak megépítve, úgy, hogy a gazdasági épületek körülvesznek egy négyszögletes teret. Ez biztonsági okokból is, meg praktikus, belső logisztikai okokból is nagyon célszerű, mindennek az ajtaja befelé nyílik, tehát a belső tér felé. A major északi szárnyában volt a gépház egy immobil, petróleummal működő szivattyú erőgéppel. Azt én mindig megcsodáltam, gyönyörű szép volt a sok réz rajta. Nagy példaképem, a Simon Jóska bácsi volt minden ilyen gépeknek a tudója ott a majorban. Ő irányította azt. Egyetlen erőgép hajtott meg minden gépet a gazdaságban, meg a vízszivattyút is. Ez nagy újdonságnak számított akkor! A gépház mellett volt egy hatvan vagy nyolcvan tehén befogadására alkalmas tehénistálló, meg a kisegítő épületek is. Meg ott volt a takarmány-feldolgozó, daráló, szecskázó, mindenféle gép. A nyugati oldalon volt a lóistálló, abban az időben a legfőbb vonóerő a ló volt, legalábbis a mi gazdaságunkban. Azután következett egy sertésistálló, egy hizlalda, majd a betonból épített trágyatelep, amelyet apám mindig nagyon nagy becsületben tartott. A major déli, délkeleti sarkában volt egy ilyen intézői lakás-féle, mellette volt egy garázs, aztán egy raktárféle, valamint két hosszú, legalább hatvan, nyolcvan, de lehet, hogy száz méteres épület, az egyiket úgy hívták, hogy vörösboros, a másikat meg úgy, hogy fehérboros, merthogy volt vörösbortermelés meg fehérbortermelés is. És a kettőt nem illik összekeverni! Apám nagyon fogékony volt a technikára, és a szőlőfeldolgozást nagyon kitűnően gépesítette. Amikor a szőlőt leszüretelték és kisvasúton behozták a majorba, akkor beledöntötték egy medencébe, és onnantól kezdve nem nyúlt senki se hozzá, mert elevátor vitte föl, hidraulikus présben préselték ki, illetve előbb volt még egy daráló is, motoros daráló. Onnan szivattyúzták aztán levet a hordókba. Fahordók voltak divatban akkor még mindenütt. A fehérborosban nagyon szép hordók voltak, közöttük apám büszkesége, négy darab kétszáz hektoliteres hordó is, amit szlavóniai tölgyfából készíttetett. A két borospincénk együtt négy-ötezer hektoliter bor befogadására volt alkalmas.
Az udvar közepén állt a szeszfőzde. Egy nagyon jól működő kis üzem, amelynek eredeti célja az volt, hogy a saját szőlőben keletkezett törkölyt meg seprőt dolgozza föl. De a kapacitása nagyobb volt, úgyhogy vállalt apám bérfőzést is. Ez egy pici intézmény volt, de számomra nagyon sok kedves emléket őriz, mert éjjel-nappal négy-öt ember dolgozott ott – nem lehetett leállítani –, és nagyon érdekes beszélgetések színhelye volt. Én még azok közé tartozom, akik órák hosszat hallgathatták az olasz fronton történt szörnyűséges eseményeket. De mindenről szó esett ott, családi életről, meg lányokról meg kocsmai verekedésekről. Én Halmajt tartottam igazán az enyémnek. Szülővárosom Gyöngyös, de nevelőtelepülésem Halmaj. Életem legtartalmasabb éveit vagy hónapjait, szóval a fiatalságom idejét ott töltöttem el. Játékkal is, meg azzal is, hogy mindenfélét tanultam. Ott gyarapodtam.
 A birtok jelentős része azonban szántóföld volt. Magas aranykorona értékű, nagyon jó földek voltak azok, amelyeket apám rendkívül gondosan tartott karban, és a termőképességét nemcsak megőrizte, hanem gyarapította is. Az érdekessége az volt, hogy amióta csak az eszemet tudom, kisvasúttal volt berendezve. Lóvontatású vasút volt, egy ló két vagy három csillét húzott, és a lovak nagyon könnyen megtanulták, nem kellett hajtani őket, mentek a sínek között maguktól. Nagyszerű szállítási lehetőséget teremtett, nagyon célszerűnek bizonyult. A végállomás ott, a majorban volt. Volt olyan ötven hold szőlőnk is. Apám azt tartotta gazdaságosnak, hogy legyen csemegeszőlő és legyen borszőlő is. Csemegeszőlőnek akkor a saszla volt a legdivatosabb fajta. Borszőlőnk nagyobb része a környékre jellemzően az olaszrizling volt, de volt tizenöt hold otellónk is. Az otelló szőlő ugye egy úgynevezett direkttermő szőlőfajta, amely nem kimondottan javasolt telepítésre, azon téves feltételezés következtében, hogy abban nem etilalkohol, hanem metilalkohol képződik. Az Mátra vidékén azonban kitűnő otelló terem, amelynek a színanyaga is nagyon értékes, és nagyon-nagyon kellemes, nagyon jó aroma-, savanyagai is vannak. A mi otellónk a visontai oldalon volt, és kitűnő bort készítettek belőle, nagyon mély színűek voltak. A vörösborosban hatalmas betontartályokban érlelték nyolc napig megdarálva, hogy a színanyaga kioldódjék. A festékanyag közvetlenül a héj alatti sejtrétegben van, és csakis alkoholban oldódik. Kereskedelmi forgalomba nem is került, mert az egész mennyiséget az egri érseki pincészet vásárolta meg. Állandó kapcsolat volt az apám meg az érseki pincészet között, amikor kierjedt az otellómust, és első fejtés megtörtént, akkor jelentkeztek és elvitték. Az otelló tizenöt százalékig az egri bikavér alapanyaga.
A lányok jártak piacozni, tisztességgel csinálták. Cseresznyét én is adtam el annak idején a piacon. Bár most is csinálnák! Én nagy híve vagyok ennek a direkt marketingnek. Mint ahogy a világon egyes területeken, Amerikában például vagy Németországban jelenleg is nagyon nagy divatja van a direkt marketingnek. Akkoriban épült fel azonban a Mátrában a mátraházi tüdőszanatórium, ami most is létezik. Abban az időben – erre konkrétan emlékszem – úgy ötezer ember élt a mátrai tüdőszanatóriumban, beleértve az orvosokat meg egészségügyi személyzetet, és a betegeket is. Apám kötött velük egy szerződést, hogy ellátja őket zöldséggel meg gyümölccsel. Ettől kezdve aztán az összes terményt Mátraházára szállították. Sertésből egy párszáz jelentős mennyiséget értékesített. Abban is volt apámnak egy olyan elve, hogy lehetőség szerint egy helyre adja el az állatot, a vágóállatot. A növendék szarvasmarhát is, amire nem volt szüksége az utánpótláshoz, meg a sertést is egy  hentesüzlet-láncnak szállította. Volt egy nyolcvan-száz tehénből álló tehénállomány is, amit a tejért tartottuk. Az egész mennyiséget kicsiben értékesítették, mindennap ment be a tejeskocsi hajnalban, vitte be a tejet Gyöngyösre a megrendelőknek, s úgy adták oda a napi mennyiséget csereedényekben. A tehenészet fontos bevételi forrás volt, apám nagyon értékelte, mert folyamatos készpénzbevételt jelentett egész éven át. A magyar gazdáknak – főleg a kisparasztságnak –nagyon nagy problémája volt, hogy learatott, eladta a terményt, és utána nem volt bevétele egészen a következő aratásig. Tehát fontos ökonómiai célkitűzés volt, hogy a gazdaságban állandó pénzforgalom legyen.A huszadik századi nagy gazdasági válság 29-ben kezdődött, 33-ig tartott, és hát egy óriási fölismerés volt apám részéről, hogy a hagyományos búza- és kukoricatermesztésről, tejtermelésről, sertéstenyésztésről át kell állni valami másra, leginkább kertészkedésre ahhoz, hogy fönn tudja tartani a gazdaságot. A gabonát nagyon korlátozott mennyiségben lehetett értékesíteni. Minden gazdálkodó kapott – a területének megfelelően – egy bizonyos mennyiségre érvényes úgynevezett bolettát, amellyel eladhatta a terményét. A többit pedig egy eozin nevű festékkel fogyasztásra alkalmatlanná tették. Apám rájött, hogy mérsékelni kell a hagyományos termékek termelését, és el kell kezdeni kertészkedni. Ami azért is érdekes volt, mert az idő tájt kezdődött, hogy az emberek foglalkozni kezdtek az egészséges táplálkozással. Fokozódott a zöldségtermesztés és ugyanakkor a zöldség és a gyümölcs iránti érdeklődés. Az első termény, amit apám amit termelni kezdett, a szamóca volt, azaz a földieper. Először egész kis területen, aztán minden évben többön. Végül tíz holdon is foglalkozott ezzel, vagy tán még nagyobb területen. Mellette nagyon jelentős mennyiségben termelt csemegekukoricát, dinnyét. A sárgadinnyét ő kezdte arrafelé meghonosítani. Nem messze tőlünk, Hort, Csány, hagyományos dinnyések voltak, de görögdinnye-termesztők. A két dinnye között, termelési szempontból, elég nagy különbség van, azonos nevük ellenére. Apám aztán málnát is telepített, őszibarackot telepített. És ő volt – tudomásom szerint legalábbis – Magyarországon az egyik legnagyobb spárgatermesztő. Volt egy része a gazdaságnak, amely erre a célra nagyon alkalmasnak mutatkozott, és ott létrejött egy olyan öt-hat hold területű spárgatelep. De volt más is. Nagyon-nagyon jelentős volt a vetőmag termesztése. Zöldség- és virágmagokat is termesztett, és a legnagyobb cégekkel volt kapcsolata, mint például az F. C. Heinemann erfurti vetőmagos cég vagy a francia Vilmorin. A budapesti Kellner Ilka nevű cég volt még egy fontos partnerünk.
 Mindezek ellenére apámnak vigyáznia kellett rá, hogy megmaradjon az egyensúly az állattenyésztés és a növénytermesztés között. A hatvan-nyolcvan lónak, a szarvasmarhának meg a sertésnek megtermelte még a takarmányát is. Úgyhogy a kertészet mellett mindig megmaradtak azok a lucernaterületek meg kukoricatermelő földek, amelyek a takarmányozáshoz szükségesek voltak.
Apám kivédte a világválságot ezzel az átállással, ami különben társadalmilag megint nem volt problémamentes. Egyes gazdatársai lenézték emiatt. Ki nem zárták, de apám családi körben többször panaszkodott, hogy ez vagy az azt mondta: „Hát miért kell itten tulicskákat termelni?” Mások meg – földbirtokosok is, meg parasztemberek is – eljöttek, és megnézték, hogy hogy megy ez. Közülük elég sokan át is álltak a kertészkedésre.
A szüleim elég jól átélték a 33-ig terjedő, de tulajdonképpen egészen a második világháborúig elgyűrűző, hullámzó gazdasági válságot, nekünk nem voltak különösebb gondjaink. Ez volt az az idő, amikor a „hárommillió magyar kitántorgott”, mert nagyon kevés volt a munkaalkalom. A munkaigényes ágazat, a kertészkedés bevezetése kvázi jótétemény volt a falu számára is. Gyöngyöshalmajon nem voltak nincstelen emberek. Nálunk halmajiak dolgoztak nyolcvan-száz ember, de lehet, hogy több is, mert legalább ötven állandó alkalmazott volt. Huszonöt-harminc kocsis, és voltak mások is. Abban a világban gazdasági cselédnek lenni óriási létbiztonságot adott az embereknek. Terményben kapták a juttatásokat, ami majdnem az egész életszükségletüket fedezte. A lakásukat is. Kivéve a ruházkodásukat, amiben a jó gazda azért segített, de az nem volt benne a cselédbérben. Nálunk ez tizenhat mázsa búza volt évente és négy mázsa takarmány, más gabona. Akkor volt még alomszalma, tüzelő, nem tudom, hogy hány öl tüzelőfa. Ezen kívül kukoricaföld megszántva, bevetve, illetve veteményeskert is, felszántva. Aztán például orvosi ellátás is járt hozzá. A gyerekek iskoláztatását, az elemi iskolát, szóval annak a költségeit is természetesen a gazda fedezte. Volt benne szalonna is. Pálinkát kaptak. Bort nem.
Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk. Mindig vettek karácsonyra narancsot meg banánt, volt mandarin is, amit egyébként nem nagyon ettek a falusiak. Bejgli már akkor is volt, az a bejgli feledhetetlen! Apám igazából a német Bauer típusa volt, aki összetartotta a családját meg a cselédjeit is. A cseléd az a család. Helyes döntés volt apám részéről, hogy gazdálkodónak nevezte magát. Tehát sose mondta azt, hogy ő földbirtokos, soha. Ő gazdálkodó volt, és tekintetes úr volt.
Az első világháború utáni forradalmak kritikus idők voltak. De apámnak köszönhetően – akinek tényleg nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy beszéljen az emberekkel és meggyőzze őket arról, amit ő helyesnek tartott – végül is a gazdaságban nem volt semmi probléma ebből, annak ellenére, hogy elvileg az addigi rendnek fel kellett volna borulnia a birtokon. A gyakorlatban minden megmaradt a régiben. Probléma inkább otthon, a háztartásban volt, mert a román hadsereg éppenséggel mindent elvitt. Úgy emlékszem, anyám egy kicsit komikusan úgy emlegette ezt, hogy „az utolsó lepedőt is elvitték”. A gazdaságból is, ami mozgatható volt. De ezeket lehetett pótolni. Valójában terményt csak annyit vittek el, amennyit a lovakkal megetettek. Alapjában véve nem történt semmi visszafordíthatatlan, se a Vörös Hadsereg, se a románok nem okoztak tulajdonképpen olyan nagy kárt. Én úgy tudom, hogy utána minden nehézség nélkül helyre tudott állni a gazdaság. Igazából nem emlékszem rá, hogy olyan nagy tragédia lett volna Gyöngyösön ez a zavaros időszak, amely két évvel korábban élte át a nagy tűzvész pusztításait. 1917-ben volt a második, az volt a nagy tűzvész Gyöngyösön. Nagyon sok embert tett földönfutóvá, és rengeteg embernek elvitte a kis vagyonát.
A gimnáziumra alapvetően polgárias szemléletű intézményként emlékszem vissza, még ha ez annak a korszaknak a vége felé volt is. Nem volt politika. A gimnázium igazgatója egy Erdős Tivadar nevű ember volt, akire úgy néztünk föl, mint egy félistenre. A társadalmi rangokat nagy tiszteletben tartotta a közvélemény, és Erdős Tivadar ilyenformán meghatározó személyiség volt a városban. Nemcsak a gimnázium igazgatója volt, hanem méltóságos úr is. Akkor az volt a helyzet, hogy ha valaki a hatodik fizetési osztályt elérte, automatikusan méltóságos rangot kapott. Ez nagy szó volt, mert Gyöngyösön talán rajta kívül senkinek nem volt ilyen rangja. Kiváló igazgató volt, rendet tartott az iskolában és óriási fegyelmet. A tanári szobába bemenni egészen nagy kitüntetés volt, de hogy az igazgatói szobába bejusson az ember, az nem fordult elő. Az iskolánk fiúgimnázium volt, ahová azonban magántanulóként lányok is járhattak. A szünetben azonban el voltak különítve a fiúktól, volt egy külön lányszoba, csak oda mehettek. Mindig a tanárral jöttek be az osztályba, és a tanárral mentek ki az óra végén. Az első padokban ültek, és már akkor is köpenyben kellett járniuk. Egyébként nekünk, fiúknak diáksapkánk volt. A lányok is rendszeresen feleltek, és szabályos érettségi bizonyítványt is kaptak, tornára nem jártak, de egyébként minden tárgyat ugyanúgy tanultak, mint mi. Ez az iskola, mivel egykor ferences gimnázium volt, elég hosszú ideig magán viselte az egyházi iskolák szokásait és gondolkodásmódját. Még az engem tanító testületben is három pap volt, akik reverendában jártak dolgozni. Az osztályfőnökömet Stiller Kálmánnak hívták, aki a gyöngyösi közéletben is jelentős szerepet vitt, mivel ő szerkesztette a Gyöngyösi Kalendáriumot. Óriási tekintélyük volt ezeknek a gimnáziumi tanároknak. A város polgárai is ismerték őket, és ha végigmentek az utcán, mindet megsüvegelték. Anyagilag is jó polgári életmódot folytató emberek voltak.Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak. Én sok mindent összekapcsoltam az apám körül megszerezhető ismeretekből meg az iskolakertből meg a kötelező tanulmányaimból is az ő segítségével. Bauer Ede sokszor vitt el bennünket a Mátrába kirándulni, növényeket megismerni, a természetet megismerni, vizeket, hegyeket látni, nagyon lelkiismeretes tanár volt. Az ő hatása nem terjedt túl az iskolán, nem írt tudományos cikkeket, de nagyon jó tanár volt. Gyakran beszélgettem vele, pontosabban lehetővé tette, hogy kérdezzek tőle valamit, vagy meghallgassam őt. Azért mondom, hogy nem beszélgetés volt, mert olyan sok szinttel magam fölött lévőnek éreztem őt, hogy az mindig csak tanítás volt – nem a kérdés, hanem mindig a felelet volt a fontos. Bán Imre is nagyon-nagyon kedves volt számomra. Nem volt sokkal idősebb, mint mi, fiatalon került a gimnáziumba. Félixnek csúfolták, mert ikszlába volt, de alapjában véve szerették a diákok. Én is mint tudós embert tiszteltem és becsültem. Nekünk kicsit közelebbi kapcsolatunk is volt, mert sokáig jártam hozzá franciára. Ő a Sorbonne-on is tanult két évig. Többé-kevésbé eredményesen is tanultam nála, de ezek a különórák arra is alkalmat adtak, hogy egy kicsit beszélgessünk egymással, és nekem meg külön örömet jelentett, hogy egy nagyon csinos felesége volt, aki rendre csalta a férjét, de nagyon, nagyon szép asszony volt! 
 Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel. És minden reggel láttam Teleki Pált, aki Magyarország főcserkésze volt, és Lord Baden-Powellt, aki a világ főcserkésze volt, amikor lóháton bejárták a tábort, és inspiciáltak. Volt alkalmam találkozni meg néhány mondatot beszélni Sík Sándorral is, aki Teleki Pál helyettese volt, mint helyettes főcserkész. A jelenlegi gödöllői Szent István Egyetem főépületében volt az irodájuk, onnan adták ki mindennap a napiparancsokat. Ezek széthordása a futárok dolga volt, és az egyik héten én is futára voltam a második altábornak. Egy igazi internacionális esemény volt a jamboree, az első nagy jamboree volt tulajdonképpen a világon is. Minden nemzet bemutatta magát, énekeltek, táncoltak, nagyszerű ifjúsági rendezvény volt. A szomszéd táborban voltak az amerikaiak, és ott mindig nagyon finom palacsintát lehetett enni, meg húst meg mindenfélét. Átjártunk oda. A nyelvet nem tudtuk, de próbáltunk valamiképpen kommunikálni.
 
Harminckét nemzet fiai gyűltek össze a gödöllői világtáborozásra
Magyar Világhíradó 493. 1933. augusztus
Filmhíradók Online
 
 Éltem a mindennapos diákéletet, közben tanultam is valamennyit, meg sokat sportoltam. Sok mindent csináltam: úsztam, teniszeztem, síeltem. Gyöngyösön akkor kezdődött a síelés elterjedése. A Mátra közelsége lehetővé tette, hogy télen minden héten fölmenjünk a Mátrába síelni. Nagyon nagy élet volt. Volt a Mátraházai Üdülő közelében egy kaparóház. Eredetileg egy útkaparó szolgálati lakása volt, de azután valahogy átalakították turistaházzá. Két szoba volt benne. Az egyikben a lányok voltak, a másikban a fiúk, időről időre azonban összekeveredtünk, ami nem volt rossz tulajdonképpen! Később versenyzőféle lettem, körülbelül tizenöt-tizenhat éves koromtól. Akkor már a mátraházi Pagodában székeltünk. Nagyon sok jó barátra sikerült szert tennem az akkori elit síversenyzők között. Ványa Pál, egy nagyon egyszerű újpesti munkásfiú, egy fémmunkás fiú hosszú évekig volt magyar bajnok, és évekig európai színvonalon űzte a sportot. De ott ismertem meg Sajgál Gyulát is, aki ugyancsak kiváló síversenyző volt, és valamikor az ötvenes-hatvanas esztendőkben a Sporthivatalban töltött be jelentős állást. Baloldali srácok voltak, és talán ők voltak azok, akiktől először hallottam politikáról. Síedző is voltam én. Tizenhét éves lehettem. A Kékes Szálló akkoriban nagyon előkelő szálloda volt. Nagy síélet folyt ott. Telente a sí-élversenyző Szepes Gyula volt a szálló trénere. Odavett engem maga mellé segédedzőnek. Téli szünet volt, én ott edzősködtem, ami abból állt, hogy egész nap tanítottam a gyerekeket meg a nőket, este pedig éltem az ifjúság rendes életét. Nagyon lefogytam e miatt a nagyszerű életmód miatt, nem aludtam egy hétig meg hasonlók. Végül is apám azt mondta, hogy ebből elég volt, és eltiltott a sítrénerségtől.
  Kedvenc sportom azért a lóhoz kötődött, és lovagoltam is, amennyit csak lehetett. Gyöngyösön volt egy méntelep, egy félkatonai szervezet volt, barna egyenruhában jártak, és a vezetőknek meg a beosztottaknak is katonai rangjuk volt. A parancsnokát lovag Asbash Taszilónak hívták, egy francia hugenotta családból származott. Apámmal jó barátságban voltak, mert apámnak is voltak jó lovai, ezenkívül gazdasági kapcsolatai is a ménteleppel, és apám őt, Tasziló bácsit kérte meg, hogy szakszerűen tanítsanak meg lovagolni. Amikor látták, hogy elég jó érzékem van hozzá, akkor gyakran elmentem ide, oda, amoda versenyekre is, meg voltak még vadászlovaglások is. Szerettem a jó lovakat. A gyöngyösieknek lényegében Mátrafüred volt a társadalmi élet központja, főleg a nyári hónapokban. Ott már később úgy legénykedtem, hogy volt egy fekete ménem, és azzal mindig nagy sikert arattam. Ha azzal mentem, még nagyobb sikerem volt, mint amikor autóval érkeztem. A jogosítványommal együtt ugyanis a tizennyolcadik születésnapomra kaptam egy fehér Adler Junior Cabriolet-t. Fölváltva a fekete ménnel meg a fehér autóval jártam. Ez nagyon megkönnyítette a sorsomat!
Nagyon szívesen vettem részt a gimnáziumban az önképzőkör munkájában, szívesen mondtam verseket. Elég sokat is olvastam. Meg a tanulóasztalommal szemben volt egy könyvespolc, amin a Pallas Lexikon volt szépen sorba rakva. Ha fölnéztem a tankönyvemből, mindig a lexikont láttam, és megtanultam a Pallas Lexikon címszavait. A magyar klasszikusok is megvoltak persze. Apám úgy rá is vezetett erre, arra, amarra, amiket tudni érdemes. Azt hiszem, az olvasás volt az, ami a kultúra felé elvitt engem gyerekkoromban. Nagyon érdekeltek a természetfilozófia kérdései. Akkor friss volt még a darwinizmus, az evolúció elmélete. Darwinnak A fajok eredete című könyve, azaz az evolúció elmélete százötven évvel ezelőtt, 1859-ben jelent meg Shaw-nak akkor nagyon nagy olvasótábora volt Magyarországon is, akkor volt aktuális a legkedvesebb színdarabja, a Pygmalion. A Pygmaliont mindenki olvasta, és számomra Shaw-nak egyéb írásai is mind figyelemre méltóak voltak. Most is vannak még dolgok, amelyek gyakran juttatják az eszembe Shaw-t. Az, hogy például „senkit sem lehet boldoggá tenni a saját akarata ellenére”. Én őt nem csak írónak, hanem nagy filozófusnak is tartom, aki annak a kornak a szellemiségét legjobban fejezte ki. Illetőleg, egy kicsit talán előtte járt, a magyar értelmiség gondolkodásmódjának mindenképp, már politikailag, a demokráciát, a társadalmi berendezkedést illetően. Einstein élete is érdekes volt akkor a számunkra, a relativitáselmélete az akkor forradalmi volt. Einstein mint tudós érdekelt engem, és akkor úgy foglalkoztam is a téziseivel. A sorsa azonban már nagyon aktuálisnak látszott a saját életem szempontjából is. Gondolkoztunk rajta, hogy vajon ezek a nehézségek begyűrűznek-e hozzánk is. A kivándorlás lehetősége is elgondolkodtatott. Egy másik személyiség, akivel foglalkoztam, Lindbergh volt. A járművek, a közlekedés engem mindig érdekelt. A ló, az autó meg motorkerékpár, bármi. Valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban próbáltam is a repülést a pipishegyi repülőtéren, de akkor volt egy halálos szerencsétlenség, és apám eltiltott tőle. Óriási társadalmi és tudományos eredménynek, technikai bravúrnak számított, hogy Lindbergh átrepülte az óceánt. Példaképe volt a technikai fejlesztéseket elősegítő embernek és sportembernek, én ezért nagyon sokat olvastam róla, és tetszett nekem az alakja. Ady abban az időben még féllegalitásban volt. A gyöngyösi gimnázium, amelyben nagyon sok egyházi reminiszcencia működött, nagyon-nagyon dubiózusan kezelte Adyt. Nem nagyon fogadták el, nem nagyon ismerték el. Többet beszéltek Karinthy Ady-karikatúráiról, mint magáról Adyról. Az önképzőköri előadásokon nem vették szívesen, ha valaki Adyt mondott el. A gimnázium humán irányzata konzervatív volt. A lánytestvéreim is olvastak Adyt, otthon nálunk mindenkinek a kedves könyvei között volt Ady. Éreztük, hogy ez valamiképpen más, valami új levegő, valami új szellem, aminek jövőjét láttuk. Ady a tisztaságot, az emberi léleknek, az emberi gondolkodásmódnak a tisztaságát nagyon fontosnak tartotta, és elítélte magát amiatt, hogy ő nem tudta ezeket a követelményeket teljesíteni.Fiatalkori példaképem volt Petschauer Attila is. Petschauer Attila olimpiai bajnok volt, vívó, kardvívó olimpiai bajnok. És zsidó ember volt. Elegáns, nagyon jó megjelenésű férfi, egy igazi világfi. Én is elég tehetségesen vívtam. Egyszer a gyöngyösi vívók meghívták Petschauer Attilát egy vívóversenyre. Egy bemutató asszóra is sor került, és én voltam az ellenfele! Ez nagy esemény volt az akkori életemben. Petschauer katona is volt, főhadnagyi rangig vitte. Valamikor 1941-ben vagy 42-ben behívták munkaszolgálatra, és a fehér főhadnagyi ruhájában ment bejelentkezni. Abban a fehér zsávoly főhadnagyi ruhájában vitték ki Ukrajnába, ahol iszonyú körülmények között kivégezték, hideg vízzel öntözték, és úgy fagyott meg.Atkáron volt egy számomra nagyon érdekes egyéniségű barátja apámnak, akit Fodor Imrének hívtak. Középbirtokos kisnemes volt, mindég pitykés lajbliban járt. Igen szép nagy bajuszú, nagydarab, tekintélyes ember volt, emlékszem, mindig bottal, nem pálcával, hanem egy jó erős bottal járt. Nagyon erőteljes, nagyon egészséges ember volt, és én egy kicsit példaképnek tartottam. Gazdálkodó volt persze ő is, főleg állattenyésztéssel foglalkozott, ami engem mindig nagyon érdekelt, nyilván elsősorban a lovak. Apám sofőrje, Kucsera Béla is imponált nekem. Legényember volt, és óriási barátság volt közöttünk. Harminc-harmincöt éves lehetett, és talán tíz évig volt apám sofőrje. Vele mindenféle disznóságokat csináltunk. Béla sok mindenre megtanított az autó elemein kívül. Egyszerű ember volt természetesen, de nagyszerű. Később Kovács László vette át a szerepét. Szokás szerint pénteken délben a műhelyébe vittük az autót, hogy átnézzék. Kisgyerek koromban még a T-Forddal kezdődött az autós korszak. Aztán volt egy gyönyörű Chrysler Imperialja apámnak, ami egy marha nagy autó volt! Ha hetenként átnézték, nem volt vele baj a héten, de bizony lépten-nyomon ellenőrizni kellett. Amikor följöttünk Pestre, majdnem biztos volt, hogy lesz egy vagy két defekt. Tele voltak az országutak mindenféle veszéllyel. Egyrészt nem aszfaltos utak voltak, hanem makadám-utak. Másrészt tele voltak kerékszöggel meg patkószöggel, meg nem tudom, hogy mi mindennel. Egész más volt akkoriban az autózás. Kovács László szociáldemokrata volt. Ő engem mindenfélékre megtanított. Kautskyt olvasta, meg mindenféle klasszikust. Amikor később fölkerültem Pestre, és egy kommunista társaság szélére kerültem, már – neki köszönhetően – voltak valamilyen ismereteim a társadalmi élet marxista felfogásáról. Amikor a szociáldemokráciáról van szó, mindig ő jut az eszembe. Nagyon művelt volt, de nemcsak politikailag, hanem egyébként is, a kultúra iránt nagyon fogékony, jó nagydarab, jó hangulatú, vidám ember volt. Pipázott. Amikor én egy időben szerelmi bánatomban nagyon ideges voltam, gyakran átjártam hozzá beszélgetni, meg nézni, hogy ők hogy dolgoznak ott a műhelyben. A rossz lelkiállapotomra azt mondta, „gyere, megtanítalak pipázni”. Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, attól kezdve pipáztam olyan harmincéves koromig. Még Pipás Bálintnak is hívtak egy időben.
 Gyöngyösön szokásos volt, hogy tavasztól őszig úgy az alkonyati órákban a Főtéren korzóztak az emberek. Diákok is, idősebb emberek is, hölgyek, urak, családok. Minden generációnak megvolt a maga szeglete. Az egyik oldalon idősebbek sétálgattak, középen a fiatalok, jobboldalt a kevésbé jó közönség. De nagyon szigorúan be kellett tartani, hogy ha eljött a hét óra, akkor mindenkinek szépen haza kellett mennie. Nálunk mindennap fél nyolckor volt a vacsora, és ezt is nagyon szigorúan be kellett tartani. Kapukulcsom már volt fiatalkoromban, de ennek ellenére szigorú szabály volt, hogy este vacsoránál az egész család együtt ült, és megbeszélték a napi dolgokat. Nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre a családi együttlétekre, mert mindig jó színvonalúak volta. Nemcsak felületes beszélgetés zajlott, nemcsak a napi eseményeket tárgyaltuk meg, hanem rendszerint valamilyen komolyabb téma is adódott, amit meg lehetett beszélni. És persze a generációk életfelfogása között már akkor is jelentős különbség volt. de természetesen Én voltam a család legfiatalabbja, a Benjámin, és tizenhat-tizennyolc éves koromban már kicsit modern, mondhatnám, kicsit „forradalmi” eszméim voltak. A szüleim természetesen konzervatívak voltak. Akkor megtanultam, aztán később be is bizonyosodott az életem során, hogy ha húszéves korában nem forradalmár, és ötvenéves korában nem konzervatív az ember, abból már nem lesz semmi sem!
A gimnáziumunkban az volt a szokás, hogy az érettségi eredmények kihirdetésének napján volt egy vacsora, és a vacsora után, ha nem is mindenki, de legalább a baráti társaság elment egy kuplerájba. Gyöngyös gazdag városnak számított, mert két kuplerája volt. Volt egy jobb, és egy kevésbé jó. Én akkor voltam életemben először ilyen helyen. Ez nem jelenti azt, hogy szűzen mentem oda, de hála Istenek, lekopogom itt az asztalon, sose volt szükségem rá, hogy fizessek ilyesmiért! A nők csak közvetve kerültek nekem pénzbe, de akkor viszont sokba!
Különben akkor történt meg velem az a tragikus esemény is, hogy ültünk egy asztal körül, már nemileg vegyesen, és rendelni kellett valami italt. Én egy likőrt rendeltem. Akkor sem voltam italos ember. A pincér kihozta az italokat, és a pohár likőrrel nyakon öntött. Mivelhogy éppen egy vadonatúj szmoking volt rajtam, rögtön mondtam, hogy akkor nekem ebből elég volt! És szépen hazamentem. Ezt a műfaját a szórakozásnak egész életemben hanyagoltam aztán.
 Érettségi után föl is vettek a Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetbe. Felemás intézmény volt, mert nem volt igazán főiskola, de csak érettségivel lehetett jelentkezni. Akit fölvettek, annak egy év gyakorlatot le kellett töltenie előbb valahol, és az apám nagyon gondosan úgy intézte el, hogy ne egy helyen töltsem le ezt az egy évet. Korábban is voltam azonban már nyári gyakorlaton, úgy hatodikos lehettem, amikor a Hatvany-birtokon töltöttem a nyarat. A Hatvany-uradalom modern, korszerű birtok volt, ami voltaképpen most is megállná a helyét – s nemcsak Magyarországon –, mert egyesítette magában az agrárium és az ipar az előnyeit egyaránt. Erre csak egyetlen egy példa. Több cukorgyára volt a Hatvany családnak. A cukorgyártás mellékterméke a répaszelet, amely nagyon gazdaságosan használható föl főleg a szarvasmarhák téli takarmányozásánál. A Hatvany-birtok vezetésének az volt a zseniális találmánya, hogy egyrészt úgy szervezték meg a termelést, hogy a drágán szállítható cukorrépá a gyár harminc kilométeres körzetén belül termelték meg, továbbá harminc kilométer sugarú körön belül építettek nagy szarvasmarha-istállókat is. Ősszel fölvásárolták a göbölyöket, vagyis a fiatal szarvasmarhát, többnyire ivartalanított növendék példányokat, és ezeket lekötve, istállóban tartva főleg répaszeleten és száraztakarmányon meghizlalták. Tavasszal eladták őket. Mindenféle legelő nélkül egy roppant intenzív és nagyon jó ciklikusságot adó ágazatot, mondhatni melléküzemágat alakítottak ki így. Ők is értékesítették őket, méghozzá nagyon jól működő kereskedelmi csatornákon keresztül csupa nürnbergi nagykereskedőnek adták el a marhát. Nagyszerűen folyt ott a gazdálkodás. Ami mindennapi szinten is tapasztalható volt abban, hogy a szakembereiket nagyon jól megfizették, és az egyszerű dolgozókat is, akik jelentősen magasabb életszínvonalon élhettek így, mint a környék agrárlakossága. Magában a cukorgyárban különösen luxuskörülmények között éltek az alkalmazottak. Ha oda egy fiatal vegyészmérnököt például fölvettek, rögtön kapott egy teljesen berendezett, kifogástalan lakást. A cukorgyár területén villanyvilágításos teniszpályák voltak, ahová mindennap kijárt teniszezni Hatvany Endre báró is. Nagyszerű kaszinójuk volt jó étteremmel. Minden megvolt, ami az akkori körülmények között egyáltalán elképzelhető volt.Egy másik gyakorlat a Hadik-uradalomhoz fűződött, ami a Hatvanyékénak totálisan az ellenkezője volt. Ez doktor gróf Hadik-Barkóczy Endre hitbizománya volt. Ő az élete nagyobb részét Budapesten töltötte, napjai nagyobb részét meg főleg vendéglőkben, illetve mulatókban, színházakban meg kabarékban. Az volt ott szokásban, hogy nyáron, hétvégeken rendelt egy termes vasúti kocsit, azt megtöltötte a színházból meg innen-onnan összeszedett lányokkal. Amikor megérkeztek a gazdaságba – gyönyörű kastélyuk volt –, elszállásolták a lányokat, és aztán este volt egy buli, ahová meg voltak hívva a birtok legény állapotú tisztviselői. A gróf úr pedig szétosztotta köztük a lányokat. Minden rendelkezésre állt, ami úri passzió létezik, hintó, lovas kocsi, hátasló, motorcsónak a Szamoson, horgászási lehetőség, vadászat. Hétfőn, úton hazafelé mindegyik lánynak be kellett számolni róla, hogyan törődtek vele a hétvégén. Aki nem jól csinálta, azt következő alkalommal nem hívták meg. Ez egy negyvenezer hektáros birtok volt, ami átnyúlt még Csehszlovákiába is. Főleg erdőkból állt. A jószágigazgató iszonyú nagy úr volt. Amikor én először, nagy tisztelettel bekopogtattam az irodájába, nem azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy egy holdra hány szem búzát kell elvetni, hanem azt kérdezte tőlem, hogy „na, lovagolni tudsz-e, fiam? És tarokkozni tudsz-e?” Ez egy igazán rossz gazdaság volt, ahol mindent rosszul csináltak, hozzáértés nélkül, ráfizetéssel, mert hitbizomány volt. Csődbe nem tudott menni, elárverezni nem lehetett. A Hadik gróf ezt alaposan ki is használta. Viszont volt egy nagyon jól vezetett gyümölcsöse. Akkor az volt Magyarország legnagyobb összefüggő gyümölcsültetvénye: háromszázötven holdas almás, ötven hold szilva. Egy cseh származású, Vilcsek Antal nevű főkertész volt ott. Őrá voltam rábízva. Akkor már bizonyos tapasztalatokkal is rendelkező, „főiskolás” gyakornoknak számítottam, fizetés nélküli agrárgyakornoknak. Két pengő volt egy napszám. Nekem kellett vezetni a könyvet. Mindennap nekem kellett bestrigulázni, hogy ki van ott és mennyi időt töltött kint munkával, és minden héten volt fizetés. A két pengő tulajdonképp nagyon kevés pénz volt, de négy pengőért már lehetett egy inget kapni. Napfelkeltekor kezdődött a munka, a munkaelosztás, mire fölkelt a nap, addigra már mindenki ott állt már a kapával vagy kaszával a munkahelyén. Emberfeletti munka volt, mindenkitől, a munkát vezető szakemberektől is emberfeletti munkát követeltek. De jól ment az a gyümölcsös, iszonyú mennyiséget exportáltak belőle, Németországba, Csehszlovákiába, Lengyelországba, főleg az almát.
Már a kertészeti tanintézetes időszakomban voltam másodszor a Hatvany-uradalomban,  pontosabban az uradalom kertészetében, ahol éppen akkor paradicsomfajták beltartalmi vizsgálatát végeztük nagyon modern laboratóriumi eszközökkel. Meg a szabadban is a paradicsomnövények fejlődését próbáltuk analizálni. De amellett én mindenféle egyéb munkában is részt vettem ott. Akkor még bolgár rendszerű öntözés folyt, és meleg nyári napokon különösen remek passzió volt lapáttal öntözni a terményeket. Volt egy kitűnő, Korzim Gyula nevű főkertésze a gazdaságnak, aki félidőben az üvegházakhoz rendelt, és ott már a virágtermesztésben próbáltam valamiféle alapismereteket szerezni. Egyébként a Hatvany család kastélyában rendszeresen voltak afféle értelmiségi összejövetelek, ahová meg-meghívogattak engem is – ez egyébként elég általános volt a magyar arisztokráciában. Havonta, szombat este volt egy ilyen összejövetel, amikor a családtagok fogadtak minket. Szép időszak volt, amit ott töltöttem, és sokat is tanultam.
Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme. Neki sikerült bebizonyítania, hogy Európa földrajzi közepén, egy ilyen viszonylag védett klímában, mint amilyen a Kárpát-medencéé, és ilyen demográfiai viszonyok között, amilyenek Magyarországon voltak – amit akkor éppen a hárommillió koldus országának mondtak –, hogy itt egy munkaintenzív, szakértelmet, tapasztalatokat, hagyományokat igénylő ágazat: a kertészet kifejlődésére, kifejlesztésére vannak jó feltételek. Ezt az akkori kormányzattal is sikerült megértetnie, és ezért emelték ki ezt az intézményt a félig-meddig középiskolák közül, és így lett akadémiává, stratégiai jelentőségű intézménnyé. Ez az időszak a magyar kertészet egy erősen felfelé ívelő időszaka volt. Nagyon kedvezett ennek a falukutató mozgalom is. Akkor egyre-másra, főleg könyvekben meg irodalmi folyóiratokban folyt ez a diskurzus, de hát rengeteg szó esett a tárgykörről Móricz Zsigmondtól kezdve Illyés Gyulán, Németh Lászlón és Veres Péteren át Szabó Pálig és Ortutay Gyuláig mindenki műveiben. Őket szorgalmasan olvastam. És Szabó Dezsőt is hallgattam mindig a Zeneművészeti Akadémián, ahol rendszeres fellépése volt. Két szenzációs könyv jelent meg, amit mindenki elolvasott abban az időben, aki egyáltalán fogékony volt a közösségi problémák iránt. Az egyik Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyve, a másik meg a Boldizsáré, A gazdag parasztok országa. Két különböző hangulatú könyv, mert Boldizsár Iván abszolút optimista volt, a dán parasztok között végzett megfigyelést, és a szövetkezet gondolata inspirálta minden mondatát. És ott van A tardi helyzet, ami viszont azon matyó községek lakosságának a nyomorúságát írja le, amelyek lakói nem voltak képesek kiemelkedni abból jobbágy-gondolkodásmódból, amiben a nagyszüleik éltek.
 A Tanintézetben volt egy gyakornoki év, meg három év iskola, összesen négy év. A tanárok között ott volt Mohácsy Mátyás, Ormos Imre, ő is nevezetes ember lett, Kossuth-díjas, Állami Díjas, és ő volt a Turul vezetője a Kertészeti Akadémián. Kiváló ember volt Okályi Iván, aki gyümölcstermesztést tanított, és Európa-szerte jól ismert tudós volt, jól beszélt nyelveket is. De tanított Balázs Géza is, az atkatudományok doktora! Színvonalas iskola volt. Vidám életet éltünk. A Villányi út és a Ménesi út között egy nagy park volt, szép növényállománnyal: roppant megfelelő hely mindenféle ifjúkori kalandok számára. Ezért Matyi bácsi – mindenki Matyi bácsinak hívta Mohácsy Mátyást – rendre, minden hónapban újra és újra kiírta a hirdetőtáblára: „Az arborétum pedig csak reggel 8 órától 16 óráig látogatható!”
Az 1942-es zsidótörvény már közelről érintett minket, elvették a földjeink egy részét. Olyan száz hold maradt. Az már nagyon nehéz idő volt, mert már olyan megkülönböztetések voltak mindenütt, minden vonatkozásban, amelyek teljesen megnehezítették a mindennapi életünket. Olyan beszolgáltatások például, amik lehetetlenné tették a gazdálkodást. És lépten-nyomon volt alkalmam találkozni olyan szélsőjobboldali vagy nyilas gondolkodású emberekkel is, akik rádöbbentettek arra, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Az életem legszomorúbb időszaka volt, mert ez értelmezhetetlen volt nekem. Addig nem gondoltam ilyesmire, és arra neveltek, hogy érezzem magamat egyenrangú állampolgárnak. Akkor jöttem rá, hogy ez a zsidóság valami egészen más, mint gondoltam, ez letörölhetetlen. Épp annyira letörölhetetlen, mint a néger arcáról a színe, vagy a cigánynak a szeme vagy az arckifejezése. Az az alapjában véve humanista és antirasszista gondolkodás, ami gyökeret vert bennem, akkor erősödött meg, amikor azt láttam, mennyire embertelen dolog ez. Akkor alakult ki bennem az a gondolat, ha túlélem ezt a megkülönböztetést, meg ezt a rasszista világot, akkor mindent el fogok követni, hogy ez ne történjék meg még egyszer.
1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába. Állandóan gyötörték a muszos népet, futtatással, ezzel, azzal. Éjjel-nappal, mindig az volt: „Futás föl a dombra! Feküdj!” Aztán: „Le a dombról! Feküdj!” Ez történetesen abban az időben volt, amikor Sztálingrádot ostromolták, és ennélfogva mindig ez volt a szlogen: „Sztálingrádért fussatok!” „Sztálingrádért feküdjetek a földre!” Bevagoníroztak bennünket, de nem mentünk ki Ukrajnába, hanem megálltunk egy Ábránka nevű községben a Kárpátokban. Ott töltöttünk el egynéhány hónapot, favágással, erdőirtással, útépítéssel, hasonlókkal. Ott már komolyan megdolgoztatták az embereket. Onnan gyalogmenetben mentünk tovább, ki a Vereckei-hágóhoz, a közvetlen frontvonalba lőszerutánpótlásért. Az volt a dolgunk, hogy a hátsó állásokból lőszert vittünk ki a lövészárkokba, gyalogsági lőszert is, meg a könnyűfegyverek lőszerét is. Ez egy nagyon veszedelmes, és nagyon kellemetlen feladat volt. Ott már tényleg nem kezelték emberként a munkaszolgálatosokat. Így ment egészen 1943 tavaszáig, amikor az oroszok áttörték az a német hadállásokat, és akkor megindultunk hazafelé, gyalogszerrel. A tábori csendőrök hajtották az embereket, a munkaszolgálatosokat különösen, és teljesen általánossá vált, hogy aki nem állt a lábán és nem tudott menetelni, azt agyonlőtték.
Máramarosszigeten voltunk néhány hónapig, romokat takarítottunk. Aztán bevagoníroztak bennünket. Ez is nagyon keserves dolog volt: nyolcvanan-százan voltunk egyetlen marhavagonban. Elvittek bennünket Nyugat-Magyarországra, a már egészen a nyugati határon lévő Hidegség nevű községbe. A környéken több gyűjtőhely is volt. Balfon voltak talán a legtöbben, de Hidegségben is teli volt munkaszolgálatosokkal az összes csűr meg kamra. Az volt a feladatunk, hogy tankcsapdákat ássunk. Én ott kaptam flekktífuszt. Ez egy nagyon ronda betegség, magas lázzal jár, hogyha nincs valamennyi élelme a betegnek, akkor majdnem biztos a pusztulása. Nekem szerencsém volt, mert volt egy nő a konyhán, aki időnként valamennyi élelmet juttatott nekem. Az egész telet egy pajtában töltöttünk, ketten összebújtunk, közös pokróc alatt, és így valahogy átvészeltem a dolgot. 44 karácsonyán indítottak el bennünket Mauthausen felé gyalogmenetben.Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli. Odajöttek hozzánk is, és mondták: „Na, ti biztos oda se mertek menni ahhoz a lóhoz!” Én meg odamentem hozzá, megfogtam, beszéltem hozzá, fölültem rá, és megmutattam nekik, hogyan kell körbelovagolni. Emiatt nekem volt némi tekintélyem. Három barátom volt ott, akikkel összetartottunk. Az egyik Sárai Tibor, a másikat úgy hívták, hogy Vályi Gábor. Az Országgyűlési Könyvtárnak lett később a főigazgatója. Végül egy Dános András nevű közgazdász. Így mi négyen mi tartottunk, és próbáltunk valahogy összebújni, és beszélgetni meg gondolkodni. Az azonos érdeklődésű vagy azonos gondolkodású emberek akkor is, ott is keresték egymást. Közöttünk is kialakultak azok a – most jó értelemben, jobb értelemben vett – klikkek.
De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt. Tízen-tizenketten összegyűltünk éjszaka, és hát a sötétben ott megbeszéltük, vagy próbáltuk megbeszélni a dolgokat, amiket lehetett. Volt, hogy megpróbáltuk a Hamletet például emlékezetből rekonstruálni. Akkor föllazultak az emberek, és azt a rettenetes merevséget, amit az emberre a saját helyzete rákényszerített, fel tudtuk oldani. Boldogok voltunk egy rövid kis ideig. Nekem is volt persze feladatom, mert nekem is kellett mesélni a természetről meg a növények életéről, meg mindenféle hozzám közel álló tárgyról. Ebben éltünk, a disznóólban akadémiát szerveztünk.
Kétszer jöttem haza. 1943-ban még egy kicsit jobb volt a helyzet, mert kaptunk szabadságot, úgy, mint a katonák, szabadságlevelet, amivel ingyen vonatozhattam. Hazajöttem, és akkor még megvolt az édesanyám meg a két nővérem. Ez volt az utolsó alkalom, amikor a családomat láttam, és találkoztam velük.A második alkalom egy izgalmasabb dolog volt, már Máramarosszigeten történt. Nyári ruhánk volt, mert minden fölöslegeset eldobtunk azalatt, amíg vonultunk vissza. Nagyon-nagyon le voltunk robbanva. Volt egy idős hadapród őrmester századparancsnokunk akkor. Ő adott nekünk egy szolgálati parancsot, hogy hárman utazzunk föl Pestre, és próbáljunk téli ruhákat összeszedni. Sárga karszalaggal, ahogy az elő volt írva, fölültünk a vonatra, és eljöttünk Pestre. A hitközségtől, meg nem tudom én, honnan, sikerült összeszedni egy vagon ruhaneműt, ami nagy kincs volt! És úgy, ahogy a parancsban rögzítve volt, elindultunk visszafelé, Máramarosszigetre. 1944. október 15-én, a Horthy-proklamáció napján értünk el Encs vasútállomásra, ahol megállt a vonatunk – egy tehervonat volt természetesen, amelyet időnként leparancsoltak a fővonalról, meg mindenféle akadályok voltak. Encsen hallottuk Horthy proklamációját, és akkor az a dilemmánk adódott, hogy otthagyjuk-e azt a vagon ruhaneműt. Közös döntéssel úgy határoztunk, hogy nem. Továbbmentünk, és átadtuk a ruhaneműt. Sokszor, sokszor gondoltunk rá, hogy meg kellene lépni. Én úgy látszik, nem voltam ilyen. Az én környezetemben nem voltak elég bátor emberek ahhoz, hogy meglépjünk. Nagyon-nagyon meg voltunk félemlítve. Mindenki ítélőképessége nagyon meg volt gyötörve. Abban a szituációban iszonyúan állatias gondolkodás vagy magatartás alakult ki az emberekben, nemcsak bennem, hanem sok-sok tízezer, százezer emberben is.
Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt. Mindennapos volt az Appell, ami ugye azt jelenti, hogy minden reggel sorba állították az embereket, és mindenkinek szám szerint jelentkeznie kellett. Órák hosszat álltunk, enni minimálisat kaptuk. Nagyon sokan betegek voltak. Akkor ott már nyilvánvaló volt, hogy a krematórium a végállomás. Csoportokat vittek gázkamrába. És ez még mindig jobb volt – ha egyáltalán azt lehet mondani, hogy valami rossz vagy jó –, mert április első napjaiban ugyancsak gyalogmenetben Gunskirchenbe vittek. Nem volt nagyon távol, onnan harminc kilométerre volt ez a gunskircheni Vernichtungslager, vagyis megsemmisítő tábor. Tulajdonképpen egy kőbánya volt, ahol tömegével végezték ki az embereket, teljesen megokolatlanul. Egy-egy barakkból kikergették az ott lévőket, és agyonlőtték őket. Gépfegyverrel. Ez volt május 5-ig. Akkor lógtunk mi meg.A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez. Ott már amerikaiak voltak. Személy szerint foglalkoztak mindenkivel, kikérdeztek mindenkit. Nagyon rendesen viselkedtek, tetvetlenítettek, kaptunk – akinek nem volt – öltözéket vagy bakancsot. Élelemmel is el voltunk látva. Óriási tömeggel kellett mindezt megoldani. Elkerültem Bad-Schallerbachba, és gyöngyéletem lett. Bad-Schallerbach egy szanatórium, szép üdülőhely. Amikor itt először megmérték a súlyomat, negyvenhárom kilót nyomtam, pedig már felnőtt ember voltam.
Bad-Schallerbachban apácák ápoltak bennünket. Hosszú folyamat, amíg emberré válik megint az ember, de ezek az apácák nagyon jól bántak velem, különös gondot fordítottak rám. Talán szerették, hogy fegyelmezett voltam az étkezésben, mert nagyon mérsékelten, fokozatosan lehetett csak etetni bennünket. Aki sokat evett, az belepusztult. Egy Annunziata nevű nővér szinte anyaként kezelt, nagyon sokat foglalkozott velem. Amikor elmeséltem neki az élettörténetemet, azt mondta: tegyek meg neki egy szívességet, és vegyem fel a katolikus vallást. Engem aztán többen is követtek ebben a szanatóriumban. A szobatársam történetesen egy olyan idősebb bajtársam volt, aki hasonló életutat futott be, mint én. Egyrészt dunántúli földbirtokosok voltak, másrészt ők is valami hasonlóban látták a kibontakozás lehetőségét. De ő már korábban katolizált, és nagyon mellette volt ennek a dolognak. Így aztán ott kereszteltek meg Bad-Schallerbachban. A lényeg az, hogy végül is a gunskircheni plébános befogadott a másik vallásba. A természetemnél meg a természetfelfogásomnál fogva sose voltam és sose leszek vallásos ember, ez csupán formaság volt az életemben.
A felhizlalás körülbelül három hónapig tartott. Akkor egy bajtársammal együtt kiharcoltuk az amerikaiaknál, hogy vigyenek el bennünket egy magyar táborba, ami egy Hörsching nevű városkában volt. Három napig voltunk ott, de azt már az első napon sikerült megtudni, hogy lehet meglógni onnan. Végül is a harmadik éjszaka elszöktünk. Még Bad-Schallerbachban kaptam egy papírt, hogy koncentrációs táborból szabadultam, és kérik az amerikai hatóságokat, segítsék a hazatérésünket. Gyalog, nagyon lassan el is jutottunk a Bécs felé vezető vasútvonalhoz. Fölszálltunk a vonatra, ami persze azt jelentette, hogy a vagon tetején utaztunk, mivel iszonyú tömeg áramlott már visszafelé Magyarországra.Amikor hazajöttem, rögtön nevet is változtattam. Ha a külső körülmények nem különböztetnek meg a társadalom többségétől, akkor miért különböztessen meg a nevem? 1945 nyarán, valamikor július végén, mikor hazakerültem Halmajra, szomorúan láttam, hogy engem senki nem vár itthon. A majorban egy fogatos szovjet ezred állomásozott. Egy százados fogadott, aki – mint a harcoló alakulatnál általában – tudott németül, és ennek következtében zavartalanul tudtunk egymással beszélgetni. Mindjárt meghívott egy jó káposztalevesre vacsorára, aminek én nagyon örültem. Helyet is adott éjszakára az egyik szobánkban. Minden szobában szalma volt leterítve a földre, ott aludtak a katonák. Én is ott csinálhattam magamnak helyet. Lehúztam a csizmámat, és ahogy azt megszoktam a fronton, a fejem alá tettem a csizmát és bele egy zoknit, majd édesdeden elaludtam. Reggelre ellopták a csizmámat. Másnap történt, hogy próbáltam rendezgetni a dolgokat, meg felmértem, hogy milyen a helyzet. A háznak nem volt se ajtaja, se ablaka. Már semmi nem volt tulajdonképpen benne. A könyvek az egyik ciszternában landoltak. Nem tudom, hogy a nyilasok vagy az oroszok műve volt-e, de a könyvek, azok mind elpusztultak. És egyszer csak megjelent egy asszony a harmadik vagy a negyedik szomszédból, és hozott nekem egy sèvres-i bonbonniere-ben paprikás krumplit. Szép volt, teteje is volt, teljesen hibátlan volt a dolog. Úgyhogy a sèvres-i bonbonniere az visszakerült. A szovjetek néhány nap múlva elmentek, aztán újak jöttek, többször is, kisebb-nagyobb alakulatok. Közben elkezdtem rendbe hozni a gazdaságot. Volt egy óriási nagy szerencsém. 45 nyarán, amikor hazaértem, már legalább egy húsz-huszonöt hektáros táblán le volt aratva a rozs, de nagyon rosszul aratták le, igen sok szem maradt a földön, amiből árvakelés keletkezett. Árvakelésnek azt hívják a gazdák, amikor az elhullott gabonaszemekből újra kikel a vetés. Abból a rozsból, amit akkor jó áron lehetett értékesíteni, lett nekem egy kis pénzem. Volt egy műtrágyaraktár is a tanyában, amit egészen véletlenül nem raboltak ki, az is megmaradt nekem. És amikor elkezdődött a gazdálkodás, szükség lett erre a műtrágyára, és is el tudtam adni.Volt néhány olyan ember, aki hűséges volt hozzánk. Azon dolgoztunk, ami megmaradt. Először még meghagytak nekünk kétszáz holdat, mert az 1945. évi I. törvény szerint, aki szakmai képzettséggel rendelkezik – és én akkor már agrármérnök voltam –, az kétszáz holdat megtarthatott. Nagyon lassan beindult a gazdálkodás. Legelőször egy tehenet vettem. Magam fejtem a tejet. Szép lassacskán vettem pár lovat, az oroszoktól persze, igen olcsón. Elkezdtük a munkát, és kezdett egész jól menni. Nagyon hálás volt akkor a világ. Már nem az emberek voltak hálásak, hanem az, hogy lehetett pénzt csinálni, megtérült a befektetett munka. Fölújítottam a régi üzleti kapcsolatokat, vetőmagot termeltem, ami akkor nagyon nagy dolog volt. Ment ez a dolog tisztességesen, és én már bele is éltem magam abba, hogy tovább fogom fejleszteni. Közben nagyon gyorsan megnősültem. Az első feleségem ugyancsak Auschwitzból jött vissza. Ő félig volt zsidó, de elvitték, mert a törvények értelmében muszáj volt.Közéleti gondolkodású ember lévén, mindjárt elvállaltam a gazdajegyzőséget. Ez egy fizetés nélküli állás vagy inkább feladat volt, és az volt a célja, hogy az újonnan földhöz juttatottaknak valami alapvető segítséget, alapszintű szakmai segítséget tudjon nyújtani. Annak idején én is kerestem, hogy hova lehetne csatlakozni, kikkel lehetne azonosulni, de nem nagyon találtam meg. 45 és 48 között például a Független Kisgazdapártnak egyik képviselőjével voltam jó viszonyban. Már volt autóm, és én szállítottam őt. Nem volt határozott politikai véleményem, sokat nem is foglalkoztam vele, és nem voltak ambícióim ezen a területen, de a kisgazdákra szavaztam. A Magyar Kommunista Párttól természetesen elhatárolódtam. A szociáldemokraták, azok tetszettek nekem, és a gyöngyösi szociáldemokratákkal volt is kapcsolatom, és igyekeztek megnyerni maguknak. A háború előtti élményeim és tapasztalataim alapján tulajdonképpen a Nemzeti Parasztpárt is közel állt hozzám, de nem akartam volna a bizottságba belépni. A többi párt nem érdekelt komolyabban. A közélet nem volt még annyira átitatva annyira a politikával, mint most. Az embereket sokkal inkább alapvető életfeltételeik megteremtése foglalkoztatta, a pártok tevékenységének a középpontjában is sokkal inkább az állott. Én nagymértékben azonosultam azzal, hogy a háború után egy demokratikus rendszer alakul ki, és akkor még hittünk is abban, hogy megvalósulnak majd ezek az álmok: az emberi egyenlőségről, a szólásszabadságról és igen, a javak tisztességesebb elosztásáról. Valahogy optimisták voltunk, már azok, akik túlélték a háborút.
  Egyre több volt a nehézség. A beszolgáltatás például. Nagyon kemény adózás volt. Minden egyre nehezebbé vált. A ház egy részét rendbe tudtuk tenni, de nem az egészet. Sokkal szegényesebben éltünk. Nem voltam én elégedetlen. Valahogy úgy éreztem, hogy túléltem a deportálást, ez a lényeg. Meg kell becsülni mindent, mindent. Az, hogy egy tál étel kerül az asztalra, az is eredmény. Se akkor, se máskor nem törekedtem arra, hogy vagyonom legyen. Engem a pénz csak annyiban érdekel, hogy legyen annyi pénzem, hogy ha kedvem van valahová beülni egy ebédre, akkor megtehessem. És még egy valami: azt szeretem, ha egy jó autó van a fenekem alatt.
Egyetlen ambícióm volt akkor, mégpedig az, hogy szívesen visszamentem volna a Kertészeti Akadémiára tanítani. Volt néhány barátom meg kollégám, akik megpróbáltak segíteni benne, de eredménytelenül. Akkor már nem a zsidókérdés, hanem a kulákkérdés volt napirenden. Nálam még átfedésben is volt a kettő.
Minden energiám arra irányult, hogy egzisztenciát teremtsek magamnak és a családnak. Akkor már megszületett a fiam, és szerettünk volna egy kicsit jobban élni. Sokat dolgoztam ezért, fizikailag is, meg szellemileg is. De ennek ellenére sajnos lépésről lépésre közeledtünk a végkifejlethez, már legalábbis ennek a felvonásnak a végkifejletéhez, hogy el kell hagyni addigi életformánkat. A raktárt átkutatták, a pincét átkutatták. Nagyon sok kellemetlenkedésben volt részem. 1948 nyara után már nagyon nehéz idők jöttek. A gyöngyösi rendőrségtől mindennapos látogatók voltak. Éjszaka is fölzavartak bennünket, idegeneket kerestek, elrejtett takarmánykészletek iránt érdeklődtek. Megnehezítették az ember mindennapi életét. Én például dohányt termeltem. Ebből aztán gyakori ellenőrzések származtak. A dohánytermelés állami monopólium volt, szerződéssel lehetett termeszteni, nekünk a kápolnai dohánygyárral volt kapcsolatunk. Jó üzlet volt, szakértelmet igénylő szakma, és nem véletlen, hogy a mezőgazdaságban, a paraszti népességben elit rétegnek számítottak a dohánytermelő kertészek. De szinte naponta jöttek ellenőrizni. Így jobbnak éreztem, hogy eljöjjek onnan, pedig a kapcsolat, a lelki kapcsolat nagyon szoros volt Halmajjal. Kétszeresen is. Az egyik az, hogy a szüleim szerették Halmajt és otthonuknak érezték. A másik az, hogy megpróbáltam rendbe hozni, helyreállítani a régiből valamit, és a saját eredményemnek éreztem azt, ami ott azért bekövetkezett. Ha szerény mértékben is, de mégis kialakult belőle valami. Úgy éreztem, hogy annyiban vagyok jobb helyzetben, mint mondjuk a harmadik faluban lévő másik kulákcsalád, hogy a szakmám révén valahol máshol is, másból is meg tudok élni. 1948 őszén aztán megtudtam, hogy államellenes tevékenység vádjával internálni akarnak. Ekkor azt mondtam, én föladtam ezt a dolgot, és följöttünk Pestre. Szétosztogattam Halmajon, ami egyáltalán megmaradt, vagy amit visszahoztak nekem, a tulajdonomat képező ennyi meg ennyi területet pedig állami tulajdonba vették. Ez volt a „felajánlásos” módszer. Elégtételem annyi lehetett, hogy amikor engem elzavartak, az utánam következő évben elkezdődött a mezőgazdaság szocialista átszervezése.
 Pesten az Ág utcában találtunk egy albérletet. Egy nagyon rendes, jó polgári családnál kaptunk egy albérleti szobát. Ott éltünk vagy három évig, aztán vettünk egy lakásbérletet – akkor még venni kellett a lakásbérletet –, és elég hosszú ideig ott éltünk. Nekem az a 49 és 53 közötti négy esztendő volt talán a legzaklatottabb életszakaszom. Akkor borzasztó gyorsan változtak a munkahelyeim. Volt egy kitűnő kollégám és barátom, akit Magos Gábornak hívtak. Ő is kertész volt, és hosszú ideig Szabolcs-Szatmár megyében volt az MKP mezőgazdasági titkára. Kitűnő, okos, művelt ember volt. A pártközpontban dolgozott, a pártközpontnak volt akkor gazdaságpolitikai szakértője. Egy nagyon nagy hatalmú ember volt ő abban az időben, és ő volt az, aki segített benne, hogy fölvegyenek a Földművelésügyi Minisztériumba. Nem voltam kinevezve, de ott dolgoztam, a szakoktatással foglalkoztam. Ez nagyon gyors és nagyon jó eredményeket is hozott nekem, mert éppen akkor alakultak a mezőgazdasági technikumok, mint új iskolaforma. Szükségük volt új tankönyvekre, mert minden addigi mezőgazdasági tankönyv a kisüzemi gazdálkodással foglalkozott, viszont akkor már kezdődött a szocialista átszervezés, és kellettek a szövetkezetekre átszabott könyvek. Minden tárgyból szakkönyveket kellett írni. Annak a minisztériumi főosztálynak, amelynek dolgoztam, egy politikailag nagyon aktív hölgy volt a vezetője, dr. Doktor Sándorné. Nagyszerű csoportot szervezett! A növénytermesztést egy Láng Géza nevű kollégám irányította – már a növénytermesztési szakkönyvek, tankönyvek írását –, később akadémikus lett és a Keszthelyi Georgikon igazgatója. Szajkó László az állattenyésztést írta, én a kertészetet. Írtunk vagy ötven szakkönyvet. Csepelen volt a minisztériumnak egy vendégháza. Ebbe a királyerdei „manrézába” telepítettek ki bennünket, a könyvek íróit, meg minket, akik szerkesztettük a könyveket. Vagy másfél év alatt elkészültek az új tankönyvek, amelyek nagyon hosszú ideig ténylegesen is használatban voltak. Életem nagyon fontos eseményének érzem, hogy ezeket megírtuk, meg egyáltalán azt, hogy ez a társaság úgy együtt volt. Sokat tanultam közöttük. Megkaptam életem első kitüntetését is: Kiváló Dolgozó lettem!
Mihelyt vége volt ennek a nagy lendületnek, akkor egy este, későn, két úriember fölkeresett a minisztériumban, és mondták, hogy az én munkámra a továbbiakban nincs szükség, és holnap már ne jöjjek be, kidobtak a minisztériumból. Ávéhások voltak, indoklást nem kaptam. Bementem a főosztályvezetőhöz másnap, és ő azt mondta, vegyem úgy, hogy énnekem megszűnt a munkaköröm. Tudták a kulák mivoltomat korábban is, de szó nem volt róla. Beszélni éppen annyira nem beszéltek az ember a kulákságáról, mint ahogy a zsidóságáról sem beszéltek. Suttogással ment a dolog, nyíltan szinte egyáltalán nem. Azért is nehéz nekem visszaemlékezni sok mindenre, mert szinte meg nem történtnek tekintették ezt az egész ügyet. Voltak olyan ismerőseim, akikkel éveken keresztül együtt dolgoztam, és jó barátságban is voltunk. Szóval úgy, hogy felületes, de jó barátságban, családjaink összejártak, meg sokszor voltunk együtt síelni, kirándulni. És soha nem beszéltünk ilyenekről. Majdnem azt mondhatnám, hogy ha nem is hivatalosan, de a valóságban ez a témakör tabu volt. 
 Aztán kaptam egy értesítést, hogy menjek az akkor megalakuló Kertészeti Kutatóintézetbe. Ott már hivatalosan is alkalmaztak tudományos munkatársnak. A háború után úgy mellesleg mindenféléket csináltam. Dokumentáltam, meg megpróbáltam kisebb tanulmányokat írni, és nagyon jó viszonyba kerültem az akkori Kertészeti Főiskola üzemgazdasági tanszékének a vezetőjével, akit Peregi Sándornak hívtak, meg Tomcsányi Pállal, aki most akadémikus, és agrárközgazdaság, üzemszervezés témában tevékenykedik. Mi hárman egy nagyon jó triumvirátust alkottunk, és nagyon hosszú ideig együtt is működtünk. A Kertészeti Kutatóintézetben a gyümölcstermesztés fenológiájával foglalkoztam. A fenológia egy olyan tudomány, amely a környezeti viszonyok, elsősorban a meteorológiai viszonyok hatását tanulmányozza a növények életére. Tehát a gyakorlati életben az, hogy például a téli alma termesztésének melyek az optimális környezeti feltételei, és az országnak melyik része az, amelyik ezeknek a feltételeknek leginkább megfelel és kielégíti ezeket a követelményeket. Ennek a rendszerét csináltam én meg. Ennek a területnek nem volt közvetlen politikai kapcsolata. Egy elég nagy szervezetet kellett létrehozni ehhez, mert figyeltük a különböző hatásokat. Ez valami másfél éven keresztül ment. 1952-ben lett vége. Tomcsányi Pállal együtt dobtak ki bennünket. Én azzal kaptam meg az elbocsátásomat, hogy a munkámmal meg voltak elégedve, de nem volt alkotó eredménye ennek a tevékenységnek. Valószínűleg megint valami politikai oka lehetett. A politikai nézeteimet ismerhették, de keveset beszéltek az emberek erről a dologról. Pláne, akinek vaj volt a fején, az nem beszélt, vagy lehetőleg elkerülte még azokat a szituációkat is, amelyekben ezekről a dolgokról beszélni kellett.
Elkezdtem kerteket ápolni, és ez nagyon tetszett nekem. Alakult egy kertgondozó vállalat, a Fővárosi Kertgondozó Vállalat, ahová engem is be akartak venni, és nemcsak engem, nagyon sok hozzám hasonló sorsú ember talált ott kenyeret. Én viszont úgy éreztem, hogy jobb, ha az ember magának, a maga szakállára dolgozik. Nem kellett akkor ehhez semmilyen engedély, meg még nem volt adózás sem. Magánkertek gondozását vállaltam el. Volt ennek a Kertgondozó Vállalatnak egy igazgatója, egy pártember, Galambos Józsefnek hívták, akit én régről ismertem mint ilyen kertészettel foglalkozó embert. Ő mondta meg, hogy menjél ide, meg menjél oda, mondott nekem egy-két-három családot, hogy azoknak „mindig van szükségük segítségre, és vállald azt el”. Ezek általában munkáscsaládok voltak. Traktorgyár meg textilgyár munkásai, nem értettek hozzá, és így jó néhány családnál szívesen látták az én munkámat. Hivatalosan munkanélküli voltam. Dolgoztam, szerényen ugyan, de azt meg is fizettek. Meg mindig nagyon jólesett, hogyha munka után behívtak egy tányér levesre, és beszélgettünk egymással. Sokat, és nagyon különböző véleményeket volt alkalmam meghallgatni. Szakmailag is érdekes volt egyébként, mert senki nem foglalkozott akkor a kiskertekkel. A kiskert, az egy idegen test volt a szocialista világban. Érdekes módon azt is sokszor fölvetették nekem, hogy szétdarabolja a társadalmat. Tehát ahelyett, hogy elmennének a művelődési házba meghallgatni egy politikai előadást, inkább a kertjüket művelik. Ezért nagyon sokáig tartotta magát az a szemlélet, hogy vissza kell fogni ezt a „kiskertszemléletet”.
 1953 áprilisa lehetett, amikor sikerült végre elhelyezkedni. Próbálkoztam mindenfelé. Az állami gazdaságok felé orientálódtam. 1953-ban kaptam egy értesítést, hogy a Mányi Állami Gazdaságban szükség volna egy segédagronómusra. Nagy megújulás és megnyugvás volt az nekem. A Mányi Állami Gazdaság központja Zsámbék fölött, Felsőörsön, jellemzően egy kastélyban, a Ruttkai-birtok kastélyában volt. Nem tartozott a legnagyobb gazdaságok közé, úgy háromezer hektár volt az egész, de nagy állatállománya volt. A háromezer hektárból nyolcszáz hektár volt gyümölcsös. A gyümölcsös rendben is volt nagyjából, a gazdaság többi részei voltak elhanyagolva, amikor én odakerültem, mert történetesen egy szőlész érdeklődésű, kertész végzettségű főagronómus volt előttem. Alkoholista volt és sok zűrt csinált, és talán egy hónappal azután, hogy én odakerültem, fölmondtak neki. Gyorsan beleestem a közepébe a dolgoknak. Nem volt sok időm beletanulni. Az apám kapitalista gazdaságából azonban sok mindent tudtam hasznosítani az állami gazdaságban, a szocialista állami gazdaságban. Például a juhászatot. Gyöngyös határában, a Sárhegy keleti oldalán volt huszonöt-harminc hold legelője, ami nem volt egyáltalán hasznosítva. Valahonnan Kassa környékéről hoztunk kétszáz anyabirkát, így hasznosítottuk. Volt ott egy barlang, az helyettesítette a hodályt. A Mányi Állami Gazdaságnak is nagyon sok dombvidéki legelője volt, aminek a megművelésével mindig baj volt, nem voltak még megfelelő gépek se hozzá, gyümölcsösnek sem volt alkalmas. Amikor a gazdaság szakmai vezetője lettem, vásároltunk több mint kétezer anyabirkát. Később a létszám föl is ment még három és fél ezerre. Az nekem külön passzióm volt, azokkal sokat foglalkoztam. Volt egy juhászcsalád, akiket fölvettem. Apa, mama és három fiú. Mind a három juhászkodott. Megkaptak egy-egy nyájat. A mama csinálta a sajtot, amelyet nagyszerűen el lehetett adni, különleges ritkaságnak számított, és a Csemege Kereskedelmi Vállalat folyamatosan az összes sajtunkat megvette. Nagyon jó ára volt a gyapjúnak is, meg bárányt is adtunk el, összességében a birkanyáj nagyon hatékonyan hozzájárult az egész gazdaság fejlesztéséhez.Annak idején Pusztamaróton volt az egyik nyáj. Marót alatt volt az egyik kis juhásztanya, most semmi nincs ott, csak a legelő, ami nincsen hasznosítva, nincsen lekaszálva. Szomorú volt ezt látni, amikor arra jártam, úgy éreztem, ötven év alatt száz évet ment visszafelé a kultúra, amit ott megteremtettünk. Pedig azt igazán lehet kultúrának mondani, mert valóban utakat építettünk, kisvasutat építettünk, villanyhálózat lett, infrastruktúra is kialakult abban az időben. Jövedelmező gazdasággá fejlesztettük. Pusztamarót egyébként harminc kilométerre volt az állami gazdaság központjától. Egy háromszáz hektáros gyümölcsös, főleg almás volt a hegy tetején. Fantasztikusan jó minőségű gyümölcsöt termett. Csak az volt vele a probléma, hogy nem lehetett leszállítani a vasútállomásra, mert nem voltak jó utak. Viszont régen, a hercegprímási uradalom idejében volt ott egy kisvasút, amely a süttői vasútállomáshoz csatlakozott, azt használták a termények szállítására, mint ahogy az apám birtokán is vasúttal, lóvasúttal mozgatták a terményeket. Amikor én odakerültem ebbe az állami gazdaságba 1953-ban, rögtön fölmerült bennem a gondolat, hogy újra föl kellene építeni ezt a kisvasútat. De hát nem volt rá pénz. ’56-ban aztán, amikor ott én igazgató lettem, vagy a következő év legelején Olt Károly volt a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a főtitkára. Fölvettem vele a kapcsolatot, és segítséget kértem tőle, hogy valami pénzt adjon nekem ehhez. Váratlanul olyan nagyvonalú volt, hogy megfinanszírozta ennek a kisvasútnak az építését. Gyönyörű kisvasútat csináltunk belőle, csodálatos útvonala volt! Kanyargósan vitt föl a Gerecsébe az erdőn keresztül. Három vagy négy évig zavartalanul szállítottuk rajta az almát, minden probléma nélkül. Az a hatszáz vagon alma, amit exportra küldtünk, így érte el a vasútállomást. Aztán egyszer csak hallottam, hogy fölszedték azt a vaspályát.Persze voltak értelmetlen dolgok is. Teljesen általános volt, ahogy a termelési feladatokat szétosztották. A felügyelő hatóságunk a Fejér–Komárom Megyei Állami Gazdaságok Igazgatósága volt, amely ugyancsak felülről kapta az utasítást, hogy a megye területén mennyi búzát, mennyi kukoricát, mennyi cukorrépát, mennyi árpát kell termelni. A Mányi Állami Gazdaság, amely dimbes-dombos területen, nem megfelelő földeken, a vasútállomástól tíz-tizenöt kilométerre feküdt, ennek ellenére ugyanúgy kapott feladatot a cukorrépa-termesztésre, mint Mezőfalván a cukorrépatermelő gazdaság. Ezekből persze semmi, vagy majdnem semmi bevétel nem származott. De az egész nemzetgazdaságra jellemző volt, hogy felosztották a feladatokat, a népesség arányában, meg a terület arányában. Ez a szovjet szocialista rendszer egy jellemző tulajdonsága volt. A Mányi Állami Gazdaságban minden szellemi tőkét meg beruházási lehetőséget elsősorban a fő üzemágra, a gyümölcstermesztésre kellett volna fordítani. Nem volt értelme, hogy olyat erőltessenek, ami ott nem megy. Az őszibarack nagyszerűen termett, de a cukorrépa nem. Az őszibarack több cukrot termelt, mint a cukorrépa! A Fejér–Komárom Megyei Igazgatóság egy jól vezetett igazgatóság volt egyébként. Nagyon sok jó gazda volt ebben a közösségben. Két-három hetenként föltétlenül összehívták a gazdaságok vezetőit, és mindig nagyon-nagyon tartalmas és nagyon hasznos viták, beszélgetések alakultak ki annak kapcsán, hogy mit hogyan termeljünk. Magyarországon például korábban nem termeltek napraforgót szántóföldi táblákon, csak az volt a szokás, hogy a kukoricatáblákat napraforgóval szegélyezték. Nem volt sok, mert általában a lakosság sertészsírral főzött, és olajgyártás még alig volt. És akkor egyszer csak, mondhatni egészen pánikszerűen megjelent a napraforgó-termelés, mint nemzetgazdasági szükséglet. Nem kismértékben egészségügyi okokból is, hiszen akkor nagy akció folyt, hogy olajjal egészségesebb főzni. Kevesebb is lett hirtelen a zsír egyébként, mert akkor állt át egész Európa a hússertés tekintetében: a mangalica jellegű hússertésekről a fehér sertésekre, aminek viszont kevesebb a zsírja. Volt is nálunk egy nagy összejövetel, ahol a megyei főagronómus beszélt arról, hogy napraforgót kellene nagyobb területen, szántóföldi táblákon is termeszteni. És akkor fölállt egy főagronómus, egy fiatal főagronómus, és azt mondta: „De hát hogy, milyen módszerrel termeljük a napraforgót?” „Hova való vagy, fiam?” – kérdezi a megyei főagronómus. Azt mondja a fiú: „Mezőfalvára.” „Na és apád termelt napraforgót?” „Igen, igen. Termeltünk.” „Na hát, akkor úgy termeld te is!” Mindannyian a régi módszerekre támaszkodtunk.
  Közben a feleségem fenn maradt Pesten a fiammal, én meg hazajártam hétvégeken, illetve a fiam az nagyon sokat kint volt a gazdaságban, a szabadidejét mindig kint töltötte.Ott mégiscsak gazdája, ura voltam annak a gazdaságnak, és elegáns hintóm volt, meg autóm is volt – már egy ilyen rossz Skoda, de azért mégis autó volt –, meg motorkerékpárom is volt. És az emberek haptákba álltak előttem. Az állami gazdaságokban egyébként az volt az érdekes, hogy hosszú ideig szinte katonai fegyelem volt. Az volt az előírás, hogy ha egy magasabb rangú gazdasági tisztviselő jött, akkor annak jelenteni kellett. Tehát aki ottan munkavezető volt vagy az üzemegység vezetője, amikor megérkeztem, elém állt, és azt mondta, hát ilyen meg ilyen munkák folynak, ez meg az az észrevétele. Jelentési kötelezettség volt. De aztán ez 56-ban megszűnt. Az én egyik igazgatóm Forgó Lajos elvtárs-úriember volt, így mondom, mert mind a kettő benne volt a személyiségében, már egész fiatal kora óta szervezett kommunista és pártmunkás volt. Sőt részt vett a spanyol forradalomban is. Nem tudom a maga részletességében, hogy milyen jelentősége volt az ő ottani szereplésének, de annyi azért kiderült róla, hogy szakács volt Spanyolországban az egyik alakulatnál. Ennek köszönhetően mindenesetre a „spanyolosok” közé tartozott a felszabadulás után, ami nagyon „arisztokratikus” dolognak számított, és ezt mindig hangoztatta is. Egyébként egy művelt, nyelveket beszélő, de nagyon kellemetlen modorú ember volt. Volt valami kertészeti alapképzettsége, kertészsegéd volt, valami keveset értett a dolgokhoz, de csak ennyire. Nekem sok bosszúságot okozott, mert az emberekkel végképp nem tudott bánni, mindenkit megsértett és mindenkiben hibát keresett. Engem nem tartott az ellenségének, megbecsülte a munkámat. Legfeljebb annyi volt, hogy – sok diófasor volt a Felsőörsi Üzemegységben – ha dióérés idején kiment a gyümölcsösökbe, telerakta a zsebét lehullott dióval, bejött, behívott az irodába: „Nézd meg, már megint mennyi dió volt a földön!”
Forgó Lajossal utoljára akkor találkoztam, amikor az életemnek egyik emlékezetes, nagy, tragikus eseménye történt: az, amikor őt elzavarták. A forradalom alatt Tatabánya környékén kiszabadultak a köztörvényes bűnözők, akik a bányákban dolgoztak. Október 25. és október 28. között. Ezek jöttek a bányákból, és heccelték a mi embereinket. Többek között ki akarták rámolni a gazdaság raktárát, meg el akarták vinni az állatokat, meg felforgatni mindent. Én néhány hozzám közel álló emberrel megszerveztem a gazdaság védelmét, meg tudtuk őrizni a rendet. Ez is egyike életem soha meg nem oldható dilemmáinak, hogy én védtem meg a szocialista állam vagyonát, akitől a szocialista állam elvette mindenét. Akkor nagyon komolynak tűnt, hogy Forgót az emberek föl akarják akasztani. Nagyon gyűlölték. Nekem kellett mindig csendesítgeteni őket. Valóban izgága, rossz természetű ember volt. Akkor is nekem kellett két órán át csillapítani a tömeget. Én meg a főállattenyésztő, meg még néhány ember ott álltunk a többiekkel szemben, és ezek üvöltöttek, hogy „akasszuk föl!”. Én azt mondtam, hogy nem. Engedjék el, ott áll az autó, elviszi a zsámbéki buszmegállóig, és a busszal menjen, ahova akar. Erre ők: „Nem, ők azt nem engedik meg, eleget járt ez autón, nem engedik, nem engedik meg, akasszuk fel!” Ez ment két órán keresztül. Mindig lejjebb szállítottam az igényeket, mondtam: „Akkor befogatok, és kocsival megy el az állomásra. Engedjék el!” Nem engedték ezt se. Végül azt megengedték, hogy a teherautó platóján elmehessen. Ez egy nagy alkudozás eredménye volt. Nagyon hosszú és nagyon keserves, iszonyatos és félelmetes dolog volt. A forradalom a gazdaságban kizárólag Forgó Lajos ellen irányult. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy akkor a legjobb koromban voltam, tehát erőteljes és határozott. Bíztak az emberek bennem, rendet is tudtam tartani, nem lett végső soron semmi probléma. A gazdaság voltaképp mégiscsak egy tanya volt, a külső környezet kevéssé hatott rá. Amikor ez az esemény lezajlott, a munkástanács engem nevezett ki igazgatónak. Ezt elfogadta az akkori földművelésügyi miniszter is, és van is papírom róla, hogy igazgatónak kineveztek. November 4. után sokan menekültek mifelénk, nyugati irányba. Elszórva, meg kisebb csoportokban is jöttek az emberek. Sokan, igen sokan bejöttek a gazdaságunkba is. Mi berendeztünk egy munkásszállást egy kicsit komótosabbra, és ott sok olyan embert, aki aztán később komolyabb szerepet is betöltött a politikai életben, egy-két napig pihentettünk, meg vendégül láttunk. Volt egy olyan nap, amikor tele volt ez a munkásszállás ilyen menekülő emberekkel. És akkor egyszer csak megjelentek az oroszok. Szerencsére működött a polgárőrség, és rohant hozzám az egyik fiú: „Fönt a dombon látom az orosz tankokat, és lehet, hogy ezek ide is bejönnek!” Kora reggel volt, „állami gazdasági reggel”, öt óra, hat óra lehetett. Felkeltettük ezeket az embereket, és megmutattuk nekik, merre tudnak úgy lelépni, hogy ne találjanak rájuk. Ilyenek történtek, de az országos eseményekkel a forradalom alatt nem találkoztam igazán. Jó néhányszor bent voltam Pesten. Egy alkalommal szerencsém is volt. Amikor mentem hazafelé, az úttörővasútnál lévő szovjet alakulat levetkőztetett, megmotoztak. De nem esett semmi bántódásom. Én többször voltam Pesten, és azért rádiót hallgattunk. Hallgattuk a Szabad Európát is, meg hallgattuk a Magyar Rádiót is. Nem tettem igazán semmit a forradalomért, a forradalom sikeréért. De teljesen egyértelműen drukkoltam azért, hogy ennek eredménye legyen. Nem Horthy-rendszert képzeltem el, hanem nyugati kultúrát, egy nyugati társadalmat képzeltem el. Azt hittem, hogy ez talán elérhető.
 A mányi állami gazdaság felsőörsi része a Ruttkai családé volt. A Ruttkai gazdag család volt, az első magyar nagyáruház tulajdonosai voltak a Rákóczi úton. Ruttkai Éva papája volt a családfő. Ez volt Felsőörs. Emellett még két üzemegység volt. A nándorpusztai üzemegységben főleg állatokat tenyésztettek. Volt ott egy nagy sertéshizlalda, és volt ott egy nagyon értékes lóállomány is, úgynevezett koronás kanca lóállomány, ami még a 45 előtti honvédség válogatott lóállománya volt. Azért hívták ezeket koronás kancának, mert a nyakuk bal oldalába be volt égetve egy korona. Ezek tenyészállatok voltak természetesen. A harmadik üzemegység pedig Pusztamarót volt. Felsőörs és Pusztamarót főleg gyümölcsös volt, de mind a két helyen volt birka is, meg szarvasmarha is. Mindenhol volt szántóföld is természetesen, Pusztamaróton meg erdő. Egy virágzó gazdaság volt egészen addig, amíg jött az a mánia, hogy össze kell vonni, koncentrálni kell az állami gazdaságokat is. Három állami gazdaságot összevontak, és akkor kerültem én onnan a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára. Illetve úgy volt, hogy akkor már külön volt a Fejér és a Komárom Megyei Igazgatóság, de én mind a kettőnek a főkertésze voltam 60-tól 64-ig.
Közben az egykori igazgatóm az állami gazdaságból az Állami Biztosító mezőgazdasági főosztályának a vezetője lett, és amikor én 64-ben úgy éreztem, hogy elég volt abból az agronómusi életformából, akkor ő elcsábított engem. Három évig az Állami Biztosítónál dolgoztam. Úri sorom volt, mert én voltam a kárbecslők főtanácsadója. Meg is fizettek, járhattam az országot, és mindenfelé, ahol nagy jégkárok vagy bármi más volt, kiszálltam. Ez az állás arra is alkalmat adott, hogy akkor elkezdhettem érdeklődni a jégesők elhárításának lehetőségei iránt, és lehetőségem volt rá, hogy a Meteorológiai Intézetben ezzel foglalkozzam. Ez akkor egy nagyon divatos téma lett. A Meteorológiai Intézet kutatóival együtt sok mindent csináltunk, bejártuk a világot. Sokfelé voltunk, többek között Grúziába is elmehettem egy tanulmányútra. Objektíve minden nagyon jó volt, csak valahogy mégsem szerettem igazán ezt a munkát. Én a termelésben éreztem mindig jól magam. Ilyen földhözragadt ember vagyok, hogy annak találom értelmét, ami valami reális értéket állít elő.
 Én tulajdonképpen az első agrárdoktorok közé tartozom, 1959 óta vagyok doktor. A disszertációm arról szólt, hogyan hat a talajvíz a mezőgazdasági termelésre. Akkor még nem látszott reménytelennek, hogy esetleg tudományos pályán folytatom tovább a tevékenységemet. Aztán az Állami Biztosítónál a jégkárok kérdésének a vizsgálata volt az egyik feladatom. A jégelhárításból készítettem egy kandidátusi értekezést is. Mivel én nem tudományos intézetben dolgoztam, ezért egy külső bizottság bírálta el, három akadémiai tag, akik védésre alkalmasnak találták, de a Tudományos Minősítő Bizottság elutasította. Védésre így nem kerülhetett sor. A bizottsági titkára azt írta rá a kérvényemre: „A tudományos fokozatok a dolgozó nép fiainak vannak fenntartva.” 
Amikor az Állami Biztosítótól eljöttem, akkor kerültem a Kertészet és Szőlészet laphoz. Adddig is elég sokat írtam ebbe a lapba. Egyszer csak kaptam egy telefont a Hírlapkiadó Vállalat igazgatójától, aki egy nagy befolyású férfiú volt, Csollány Ferencnek hívták, azt kérdezte, hogy bejönnék-e. Bementem. Fehér Lajos testvére, Fehér Gyula volt akkor a Földművelési Minisztérium tájékoztatási főosztályának a vezetője, és ő is támogatta, hogy főszerkesztőnek nevezzenek ki. Abban az időben, amikor a Hírlapkiadó Vállalatnak nyolcvan vagy annál is több kiadványa volt, a Népszabadság, az össze vidéki, megyei lapok, a Nők Lapja, szóval rengeteg folyóirat, hetilap. Ez egy nagyon jól menő állami, illetőleg pártvállalat volt, de összesen ketten voltunk párton kívüli főszerkesztők a vállalatnál. Véletlenül éppen a Magyar Mezőgazdaság főszerkesztője, meg én. És amikor valami pártügyről volt szó a szokásos heti főszerkesztői értekezleteken, akkor a Csollány mindig ránk nézett, mondta, hogy „Sándor és Gyurka, ti menjetek ki”.A Kertészet és Szőlészet volt akkor az egyetlen kertészeti folyóirat. A Földművelésügyi Minisztérium tulajdonában volt, egy hivatalos fórum volt, és a Hírlapkiadó Vállalat, az ország akkor legnagyobb lapkiadója adta ki. Kéthetenként jelent meg, alacsony példányszámban. Amikor átvettem, olyan hétezer példányban jelent meg, a nagyüzemek lapja volt. De sikerült megalapítanom mellette egy tudományos folyóiratot is, amit Kertgazdaságnak hívnak, és ez az új lap egy kicsit levette a nagyüzemi problémák tárgyalásának kötelességét a Keszőről. A Kertészet és Szőlészetben elkezdtem súlypontosabban foglalkozni a kistermelőkkel, és a pédányszám fölment hetvenötezerre, és közben hetilap lett, fogyasztható lap lett belőle, amit az emberek nagyon szerettek olvasni. Próbáltam valahogy ezeket a mesterségesen felállított falakat, amelyeket a nagyüzem meg a kistermelő között állítottak – és amelynek persze politikai tartalma volt – lebontani. Féltették a kisüzemtől az embereket. Egyrészt azért, mert úgy vélték, hogy ez nyilvánvalóan kapitalista szellemet örökít vagy stabilizál, részben azért, mert szétzilálja, atomizálja a társadalmat, merthogy kerítés mögött vannak az emberek valamiképp, ki-ki a magáéval foglalkozva. A hatvanas évek végére ennek a törekvésnek megteremtődött a politikai alapja is, amikor elismerték a háztáji gazdaságok jelentőségét. A lapunk nagyon is a középpontjában volt akkor a termelési politikának, és úgy éreztem, hogy ezt meg is becsülték. Szóval tényleg, mindenféle elismerésekben volt részem, a Munka Érdemrend arany fokozatát is megkaptam például. Amikor a kertészeti lap főszerkesztője voltam, akkor én tényleg erőm megfeszítésével dolgoztam azon, hogy ez a szakma a helyes irányba menjen, és hát talán egy nagyon kicsi részem van is abban, hogy a rendszerváltás előtt ez az ágazat nagyon tulajdonképpen szép helyezést ért el az európai kertészeti termesztésben. Amikor főszerkesztő voltam, nagyon nagy gondot fordítottam arra, hogy sokat járjam a vidéket, és igyekeztem közben jól megismerni az országot. Úgyhogy hivatalos gépkocsival mentem, a Hírlapkiadó Vállalatéval, akkor még volt ilyen, hogy gépkocsi, és ha a sofőrök megláttak, azt mondták, hogy „nem kell térkép, ha Gyuri bácsi jön velünk”. Aligha van olyan községe az országnak, ahol még nem jártam volna. Tényleg jól ismertem az országot, az embereket. Mindig megkérdeztem, hogyha valaki hozzám fordult, hogy „hova való vagy”? És vagy az apját ismertem, vagy a testvérét ismertem, vagy a sógorát ismertem.
 A Kertgazdaságnak is szerkesztője voltam, majd később alapítottam egy Kerti Kalendárium című kis folyóiratocskát is, majd a Kertbarát Magazint is, ami ugyancsak mindmáig létezik.
   1981-ben, amikor hatvankét éves voltam, akkor valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen folyóirat szerkesztését annak kell csinálni, aki nagyjából középkorú, aki a fiatalokhoz meg az idősekhez egyaránt tud szólni. Ezért elmentem a Váncsa Jenőhöz, az akkori miniszterhez, és megmondtam neki, hogy szeretnék nyugdíjba menni. Őszintén tartóztatott, annál is inkább, mert gyakornokom volt az állami gazdaságban. Ennek ellenére nyugdíjba mentem és azt hittem, hogy most már tényleg csak a balatonfüredi kertemmel fogok foglalkozni végre, és azontúl már csakis könyveket írok majd. De egyszer csak fölhívott Peták István, aki az Ablak első főszerkesztője volt a televízióban. Kellett neki valaki, aki a mezőgazdaság, meg főleg a kertészet ügyeiről beszélne a műsorban, és rám gondoltak. Megpróbáltuk. Ez jó ötletnek bizonyult.Amikor először bementem a stúdióba, és így megálltam az ajtóban, és mondtam, hogy én fogok majd beszélni a mezőgazdaság meg kertészet témáiról, és kérem a segítségüket, akkor egy ifjú hölgy azt mondta: „Jé, akkor maga lesz a Bálint gazda.” Így lettem Bálint gazda. Petáknak ez mindjárt megtetszett, mert neki jó érzéke volt az ilyen dolgokhoz, de óvatos ember lévén fölhívta Lakatos Ernőt, aki akkor az Agitációs és Propaganda Osztálynak volt a vezetője, és megkérdezte, mi a véleménye erről, minekutána a Szabad Európa Rádióban is volt már egy Bálint gazda. Lakatos Ernő Peták legnagyobb meglepetésére azt mondta, hogy semmi akadálya nincs, miért ne lehetne? Egy egészen különleges újításnak számított az Ablak létrehozása, aminek tulajdonképpen Horváth Ádám volt az ötletgazdája, és Peták István volt a megvalósítója. Az ötlet az volt, hogy a stúdió legyen egy szerkesztőségi szoba, úgy is volt berendezve, íróasztalok voltak, az íróasztalokon írógép, meg telefon. És ott volt az „ablak”, az, amelyen benézünk ebbe a szerkesztőségbe, ahol épp szerkesztőségi munka folyik. Az alkotáshoz kell valami közösség, valaki mások is. Az Ablakban ez megvalósult. Ott a szerkesztőség, élénk vita volt, és tényleg bele lehetett szólni abba a kiselőadásba, amit valaki tartott vagy fölolvasta egy cikke egyik részletét, bele lehetett szólni, és lehetett ellentmondani neki, méghozzá nyilvánosan. Ez volt a nagyszerű benne. Ez volt, azt hiszem, ami az akkori embereket megfogta, és odaszögezte a képernyő elé. Akkor ennek a műsornak harmincöt-negyven százalékos nézettsége volt! Igaz, hogy egy csatorna létezett, kétségtelen, hogy nem volt választás. Az Ablak foglalkoztatta az embereket és vitatkoztak rajta, magas volt a hatásfoka. Ez egy érdekes időszak volt, nagyon sokfelé hívtak bennünket, műsoron kívül is, és úgy a rendszerváltásig egy jó elfoglaltság volt nekem.
  Tulajdonképpen a nyolcvanas éveket ez töltötte ki nálam, meg a könyvírás, meg az előadások tartása. Nagyon sok előadásra hívtak meg, akkor még volt a művelődési házaknak pénze. A Magyar Honvédség tisztiházába (ma Stefánia Palota) is meghívtak egyszer egy előadást tartani a kertészkedésről, minekutána valahogy ráéreztek arra, hogy milyen jó lesz a kertészkedés a katonatiszteknek, akik az átlagosnál korábban mennek nyugdíjba. Akkor a Honvédelmi Minisztérium olcsón telkekhez juttatta a leszerelő meg nyugdíjba menő tiszteket, és ez megindította a honvédségnél a kertészkedési mozgalmat. Olykor még külföldre is elvittek, a közeli külföldre, a szomszédos országokba. Kiállításokat is rendeztünk, azt nagyon értékelték. Érdekes volt, jól működött, nagyon családias volt a közeg. Minden karácsony előtti hétvégén tartottunk egy nyilvánosabb összejövetelt, és volt pogácsasütő-verseny is. Olyankor a zsűrinek mindig én voltam az elnöke. Volt nagy versengés, hogy ki kerül a legmagasabb pozícióba a pogácsájával. A pogácsát egyébként nagyon tisztelem. Az a barátság szimbóluma számomra, ha valahol pogácsával kínálnak meg. Szerény étel, de mindig benne van annak az asszonynak a szeretete meg a hozzáértése, aki készíti. Kétszáz forintot kaptam egy előadásért vagy egy foglalkozásért, és azt mindig rendesen, időben fizették. Körülbelül húsz évet eltöltöttem evvel, amikor kezdtem úgy érezni, hogy már elég volt. Kaptam akkor egy olyan kitüntetést, ami a legmagasabb honvédségi kitüntetés volt, amit civil ember kaphatott, a Haza Szolgálatáért arany fokozatát. Ilyen békés mesterségért kaptam ezt a kitüntetést.
   Az első feleségemet Bognár Annának hívták, egy egészen kiváló asszony volt, nagyon művelt, nagyon tájékozott, nyelveket jó beszélő nő, tőle származik a fiam. De nem tudtunk együtt élni, és ezért elváltunk. Aztán úgy éreztem, mindketten úgy éreztük, hogy külön sem tudunk élni, ezért újra összeházasodtunk, aztán meg újra elváltunk. Ezután jó ideig egyedül voltam, és akkor ismerkedtem meg a második-harmadik feleségemmel, akivel harmincöt évig éltünk együtt jó, békés házaséletben. Amikor hosszú betegség után meghalt, akkor jött Antónia, a mostani feleségem. Antóniát harminc éve ismerem. Könyveimnek egy jelentős részét ő szerkesztette, még dolgozott is nekem a Kertészet és Szőlészetben korrektorként. Egyszer egy bábolnai kiállításon összetalálkoztunk, és megkérdeztem tőle, volna-e kedve néha színházba vagy koncertre vagy ilyesmire velem eljönni. Aztán úgy összemelegedtünk, annak ellenére, hogy óriási a korkülönbség közöttünk. Ő is egyedül volt akkor, elvált már korábban. Jóval korábban, úgy tíz évig volt egyedül, de a két fiút ő egyedül nagyon rendesen, nagyon tisztességesen fölnevelte. Az ő szülei egészen más körben, de ugyancsak nehéz életet éltek. A harmadik feleségem nagyapja Veszprém megyei főügyész volt, az anyja tanárnő, az apja meg katonatiszt, mégpedig berepülő pilóta volt. Főhadnagyi rangban fejezte be a háborús szolgálatot. A háború után nagyon nehéz helyzetben voltak, mert a nagyszülőktől már elvonták a nyugdíjat, a papájának egyáltalán nem volt, bányában dolgozott valahol Veszprém környékén, majd korán meg is halt. Antóniám is megszenvedte a magáét.
   Az én számomra a hetvenes évek második felétől a rendszerváltásig tartó szakasz egy olyan fölemelkedő időszak volt. Amikor kevésbé, sokkal kevésbé éreztem azt a megkülönböztetést, másod- vagy harmadosztályúságot, amit addig, és amikor úgy éreztem, hogy a társadalom úgy nagyjából elfogadott engem, meg azt, amit én, a képességeim alapján, nyújtani tudok. És épp ezért az egy szép időszaka volt az életemnek. Na és mindebben nagy része volt Balatonfürednek. Balatonfüreden egy közepes méretű telkünk volt, állt rajta egy kétszázötven éves présház, olyan, mint amilyen ezrével van a Balaton-felvidéken. Mi rendbe hozattuk a présházat: nádfedeles volt, de egyébként minden igényt kielégített. És igyekeztem egy szép, szakmailag is tanulságos kertet csinálni körülötte. Megpróbáltam úgy megcsinálni ezt a kertet, hogy olyan legyen, mint a kertészeti tudományok felosztása, hogy minden legyen benne. Egy virágoskert, egy gyümölcsöskert, egy szőlőskert, egy veteményeskert, és a termények feldolgozása a saját pincénkben, illetőleg a konyhánkban történt. Tehát az ötödik ágazata ez a feldolgozás lenne a kertészetnek. A kert tényleg nagyon szép és nagyon mutatós volt, és vonzotta is az embereket, nagyon sok látogatót. Egy alkalommal egy úriember – Telkes Jánosnak hívták – eljött hozzánk azzal, hogy ő Borsos Miklós jó barátja, és Miklós szeretne engem megismerni. Elmentem hozzájuk, leültünk beszélgetni, és nagyon gyorsan rájöttünk, hogy sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, számos kérdésben egyetértünk, és hasonló az ízlésünk is. Szóval ebből egy nagyon jó, mély barátság alakult ki. Vele is, meg a feleségével is.
  Borsos Miklós körül Balatonfüreden összegyűlt egy valóban nagyszerű társaság. Amelynek talán legjellegzetesebb és legbensőbb tagjai a következők voltak: Illyés Gyula, Németh László és a családja, ott volt Déry Tibor, Passuth László, Ferencsik János, Bertha Bulcsu. Ezek meglehetősen különböző gondolkodású emberek voltak, de a nézetkülönbségek mindig nagyon érdekes és színvonalas beszélgetéseket, vitákat eredményeztek. Rendkívül sok érdekes, humoros, szórakoztató meg tanulságos esemény történt közöttünk. Szinte hetente, sőt minden héten bizonyosan összejöttünk, de előfordult, hogy hetente többször is. Hétvégén egyik vagy másik helyen, mindig valaki másnál jött össze ez a társaság. És ez aztán kiegészült sok mindenki mással is, többek között nagyon gyakran járt ebbe a társaságba Görgey Gábor, Weöres Sándor, Horváth Boldizsár. Keresztury Dezső és Boldizsár Iván is járt oda. Továbbá ott volt Borsos Miklós közvetlen tihanyi szomszédja, dr. Riesz Ede, nevezetes orvosprofesszor, aki Miklós vasárnapi kvartettjéhez nélkülözhetetlen tagnak számított. Szenvedélyes vadász volt. Később még Czigány György is csatlakozott. Ha a társaság valakit cukkolt, akkor az elsősorban a Lipták Gábor volt. A cukkolások középpontjában nagyon gyakran Lipták Gábor bora szerepelt, merthogy Lipták Gábor írni azért tudott, meg jó kritikai érzéke is volt, de a borai, azok förtelmesen rosszak voltak! Őnáluk nagyon gyakran nagyobb társaság is összejött, olykor politikusokkal is elvegyülve, mint például Aczél György. Jártunk együtt kirándulni a környéken is, meg olykor egy kicsit messzebbre is. Egy nagyszerű együttélés volt ez. Tudom jól, hogy néhányan, mint például Németh László vagy Illyés Gyula nem is nagyon vitték a nyilvánosság elé ezt a kapcsolatrendszert, mert ők sokkal arisztokratábbnak tartották magukat. Próbáltunk mi ott alakítani egy szélesebb körű ismeretterjesztő meg beszélgető társaságot is, a Marina Szállóban, ahol kaptunk is hozzá helyet, és menegetett is a dolog egy ideig. Aztán amikor a rendszerváltás szele már megérintette ezt a társaságot is, ez a közösség tulajdonképpen egy kicsit széthullott.
 Amikor visszagondolok arra, hogy az életemben melyek voltak a jó és melyek a rossz időszakok, akkor mindig nagyon határozottan érzem azt, hogy ez egy nagyon emlékezetes időszak volt a számomra, pozitív értelemben. Bár lett volna hosszabb, mert ez csak 1972-től mondjuk 1985-ig működött. Nemcsak emlékezetes, hanem egy rendkívül értékes kapcsolatrendszer volt, nem azért, mert ismert emberek voltak, hanem azért, mert olyan emberek voltak, akiknek minden szavát érdemes volt meghallgatni, és időnként belekotyogni abba, amit okos emberek mondanak. Többnyire egymás műveiről meg gondolatairól volt szó. Körülbelül tudtuk, hogy ki mit gondol, és hogyan gondolkozik. De mintha nem ez lett volna a középpontban, nem ez szervezte a társaságunk életét, mintha nem lett volna olyan nagyon fontos ennek a társaságnak az, hogy ki honnan jött, hanem sokkal inkább az, hogy hová megy. Kimondottan kommunista nem volt közöttünk senki sem. Aczél, ha lejött, igen. Jobbfelé se ment senki. Talán a Németh László volt az egyetlen, akire azt lehetne mondani, hogy a mai értelemben vett jobb felé irányultak a gondolatai, de tulajdonképpen a humánum volt az, ami leginkább áthatotta ezt a kis emberi közösséget.
A balatonfüredi társaságnak abban is hatása volt rám, hogy jobban kinyílt a gondolkodásmódom. Addig nekem tényleg testem-lelkem a szakmámé volt, és nem érdekelt semmi kiágazása ennek a dolognak. Azóta viszont egyre jobban érdekel, hogy milyen hatása van a szakmámra a kultúrának és a társadalomnak, és milyen hatása van az én szakmámnak minden egyébre. Eljátszogatok azzal a gondolattal, hogy a kertészkedés nem csak reálisan elfogyasztható termények előállítása, hanem van egy olyan hatása az emberre, hogy sikerélményt ad, meg serkenti az embereket arra, hogy gondolkodjanak, tervezzenek, alkossanak valamit, és ez talán a társadalom egészének értékeit is növeli.
 De nem ebből a társaságból indult közvetlenül a közügyek iránti érdeklődésem. Az én politikai szerepvállalásomra a közvetlen indítékot az adta, hogy 1992-ben volt egy időközi képviselőválasztás. Képviselet nélkül maradt egy választókörzet: Kiskunhalas, és akkor oda pályázott egy Nagy Tamás nevű ismerősöm. A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának vezető tisztviselője volt. Ő képviselőjelölt lett, és az az ötlete támadt, hogy velem szeretné a kampányát lebonyolítani, hogy menjünk együtt, ő elmondja az ő képviselői elképzeléseit, programját, én meg beszéljek az embereknek a kertekről, meg a mezőgazdaságról, meg erről-arról. Ez a fogás roppant sikeresnek látszott. A választás után Nagy Tamás kapacitált engem, hogy én is politizáljak. Akkoriban sokan ajánlották nekem mások is, hogy menjek, álljak be közéjük. Elsősorban a kisgazdák voltak aktívak 1992 körül. Én ezt az ajánlatot nem találtam csábítónak. Aztán jelentkezett az MDF is mint „vevő”, és ővelük sokáig kokettáltam. Ők akkor a mezőgazdaság kérdéseivel nagyon sokat foglalkoztak, sok értekezlet, konferencia, ez, az, amaz volt. Aztán voltak olyan rövid kis kalandjaim, hogy a nyugdíjasokkal képzeltem el ezt-azt. Volt ugyanis egy pártjuk. MSZP-s ajánlat is érkezett, a Zöld Párt is hívott. Ők azt akarták, hogy Balatonfüreden legyek majd képviselőjelölt. Elkezdtünk ott kampányolgatni, és egyszer csak megjelent Magyar Bálint, a „királycsináló” Magyar Bálint, aki azt mondta, hogy „gyere az SZDSZ-be, mert az a neked való dolog”. Az én természetem olyan, hogy mindig szeretek valahová tartozni. Talán a politikai tevékenységem is azért volt, mert az SZDSZ-ben úgy éreztem, hogy ott sok olyan ember van, akivel érdemes az embernek a gondolatait megosztani. 
  Az SZDSZ-ben egy kiváló társaságot találtam tényleg, emlékezetesen kiváló társaságot, ami egy kicsit emlékeztetett persze a Borsos-féle társaságra is, de azért nem volt a szívemhez annyira közel, mint Borsosék. Igazában nem is találtam barátot magamnak ebben a pártban, csak olyanokat, akikkel együtt akartam dolgozni vagy tevékenykedni. Olyanok voltak, mint Kis János, akivel akkor nagyon jó kapcsolatom volt. Tamás Gazsi – mármint Gáspár Miklós – meg Tölgyessy Péter, akivel később is, még fideszes korában is jó kapcsolatot tartottam, vagy Dornbach Alajos, akivel egy kicsit jobb, közelebbi viszonyba is sikerült kerülnöm, Eörsi István, Eörsi Mátyás. Juhász Pál pedig négy éven keresztül az állandó vitapartnerem és nagyon becsült mezőgazdász kollégám volt. A legjobb kapcsolatom Tardos Mártonnal volt, akitől mint közgazdásztól igen sokat tanultam, és sok problémát tudtunk megbeszélni egymással. Szellemileg is elég közel voltunk egymáshoz. Ő nagyon szerette a természetet, és annak ellenére, hogy Leányfalun volt egy villája, nem nagyon ismerte a kertészkedést. Nagyon szeretett kirándulni, élvezte is, és tisztelte a természetet. De a szakmáról is sokat beszéltünk, és nagyon gyakran meghívott a nemzetközi delegációkkal való találkozásaira, hogy beszélgessünk ezekről a kérdésekről. Talán értékelte is azt, hogy én viszont a mezőgazdasághoz sokkal többet értek, mint ő. Ő egy igazi urbánus lélek volt, de tudta, hogy ez hiányzik neki. A többieket, azokat sokkal kevésbé ismertem. Síeltünk néha együtt Tardos Marcival meg Litván Györggyel.
 Az SZDSZ-ben először a bicskei körzetet ajánlották, de végül is Érdre, pontosabban az Érd, Százhalombatta és Diósd választókerületbe kerültem, és örültem neki, mert érdekesnek láttam azt a területet. ’94-ben engem tényleg könnyedén meg is választottak Pest megye 9. választókerületében országgyűlési képviselőnek. Én pedig, azt hiszem, tisztességesen igyekeztem is ezt csinálni. Elejétől fogva megmondtam, hogy engem elsősorban természetesen a vidék és a mezőgazdaság érdekel, más témákban nem is érzem magamat eléggé felkészültnek. Amikor a ciklus közepén éppen új elnök volt, Kuncze Gábor, akkor – abban a ciklusban hatvankilenc képviselője volt az SZDSZ-nek – mindenkivel megbeszélte a jövőt, és én megmondtam neki, hogy én ezt szeretném a továbbiakban is csinálni, és úgy érzem, hogy az SZDSZ nem tartja elég fontos témának, nem szívügye ez a téma. Erre a Kuncze Gábor azt mondta nekem, hogy „nézd, Gyuri bácsi, ez egy kis párt, amelyik három-négy témával tud behatóan foglalkozni, és ezek között nincs ott a mezőgazdaság”. „Gábor, akkor viszont vedd tudomásul, hogy én a következő ciklusban nem akarok képviselő lenni” – válaszoltam neki. Ebben megállapodtunk, és én, úgy érzem legalábbis, tisztességgel végigcsináltam még a hátralevő két évet.
 Mindeközben nagyon súlyos családi problémáim is voltak. Feleségem hosszú ideig betegeskedett. Eközben tényleg teljes erőbedobásával és feszített tempóban dolgoztam a politikában is, amit azért kétségkívül el is ismerték a pártban. De ennek ellenére végig azt kellett éreznem, hogy az nem fontos, ami nekem annyira lényeges.Énnekem az a négy év, amkor országgyűlési képviselő voltam, veszteségnek számított. Nem is vagyok alkalmas politikusnak. Ilyen szempontból jókor hagytam abba, mert azóta még jobban szenvednék attól a dologtól, hogy az ember nem a saját véleményét, hanem egy közösség, közelebbről a párt véleményét kénytelen képviselni, és nem a magáét mondhatja. Nagyon sokan elfordultak tőlem akkor, amikor én a Szabad Demokraták Szövetségének tagja, meg képviselője lettem. Azok az emberek, akiknek a véleményére adtam, vagy adok, azok önmagában azt vették tőlem rossz néven, hogy politikával foglalkozom, talán nem is annyira a pártválasztást. Képviselőségem négy éve veszteségnek számított azért is, mert kiestem egy csomó olyan dologból, ami nekem egzisztenciálisan fontos lett volna, és ami az én szellemi igényeimet is kielégítette volna. Komolyan szó volt róla, hogy kineveznek professzornak a Kertészeti Egyetemre – ezt sutba dobták. Működött a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesület, az ottani tevékenységet kénytelen voltam áthárítani másokra. Emiatt az egyesület szinte teljesen megszűnt létezni, bár magának az egyesületnek a létjogosultsága is csökkent egy kicsit időközben.Ilyen volt nekem a politikai karrierem, és én ténylegesen én csak akkor mentem nyugdíjba, amikor abbahagytam ezt a politikai tevékenységet. Attól kezdve csak azt csinálom, amit föltétlenül kell, hogy a nyugdíj mellett legyen valami jövedelmem, meg azért, hogy ne essek ki teljesen a szakmai környezetből. És azóta azért sikerült egynéhány nekem fontos dolgot megvalósítanom. De hát ezek nem gazdasági természetű célok voltak.
 Igazából mindig szerettem volna tanítani. Gyerekkorom óta nagy vágyam volt, hogy ismereteket adjak át, és ahogy tapasztalatokban gazdagodtam, úgy ez a vágy talán fokozódott is, de aztán mindig kútba esett a dolog. Közvetlenül a főiskolai tanulmányaim befejezése után – akkor éppen Akadémia volt ennek az intézménynek a neve, Kertészeti Akadémia – igencsak ambicionáltam ezt. Főiskolás koromban egy Husz Béla nevű professzor mellett voltam demonstrátor, ő a növényvédelmi tanszéket vezette. Nagyon jó nevű ember volt, engem nagyon kedvelt és sok mindent rám bízott. Többek között akkor volt a földművelésügyi miniszter Kállay Miklós, aki később miniszterelnök lett, és neki szívügye volt a magyar rizstermelés. A rizst akkor egy gombabetegség támadta meg, amelynek a vizsgálatát és az ellene való védekezés lehetőségeinek kidolgozását rábízta Husz Bélára. Akkor ő két-három fiatalt maga mellé vett, és ez a kis társaság együtt csinálta ezt a dolgot. Életemnek az volt az első keresete. Már nem emlékszem, hogy pengőben mennyi volt az a pénz, de azt tudom, hogy egy nyáron át végzett munkáért annyi pénzt kaptam, hogy vettem belőle egy írógépet. Azon nagyon sokáig dolgoztam is. Na, hát ez volt az eső oktatási, felsőoktatási intézményben végzett kutatási munkám. Amikor végeztem, akkor szerettem volna valamiképpen oda kerülni, akkor még mindig a növényvédelem volt a szívügyem, de nem sikerült a kulákkérdés miatt. Közben azonban, meg ezután is nagyon szívesen tanítottam például szakmunkásokat. Amikor az állami gazdaságba kerültem, akkor egészen rendszeressé vált ez, és el is terjedt annak a híre, hogy a mi gazdaságunkban jó szakmunkásokat képeznek. Nekem mindig volt húsz-harminc fiatalemberem segítségnek, akik aztán nálam szerezték meg a képesítésüket.Sokkal később, egy ilyen utóérzésféleként – bát ez már 1990 körül volt – megalapítottuk a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, aminek az én életemben nagyon nagy jelentősége volt. A rendszerváltás hajnalán – vagy még a hajnala előtt – kezdett átalakulni a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, amelynek volt egy mezőgazdasági és szövetkezeti szakosztálya. Ezek a szakosztályok az átszervezés során megszűntek, és a társulat, amely addig egy piramisszerűen fölépített szervezet volt, átalakult, azonos rangú kisebb szervezetei lettek. Ezeknek van egy összefogó szerve, amely az anyagi ügyeit, meg az adminisztratív ügyeit intézi. Ebből a mezőgazdasági szövetkezeti szervezetből alakítottuk aztán ki a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, azzal a határozott céllal, hogy a kárpótlás során földhöz juttatandó – akkor még csak elképzeltük, feltételeztük ezt a dolgot – embereket a gazdálkodás alapjaira megtanítsuk. Nyilvánvaló volt, hogy azok a városi emberek, iparban dolgozó emberek, akik földhöz jutnak, nem értenek majd hozzá, a földet meg mégis meg kell majd művelni. Ez az aggodalmunk aztán később beigazolódott, tényleg kellett volna valamit tudniuk, vagy nem kellett volna a magánosítást megcsinálni. A Nagyváthy elnökeként belekerültem a TIT vezetőségébe is, és amikor Szentágothai János lett a TIT elnöke, akkor alelnöknek választottak, és két cikluson keresztül végeztem ezt. A TIT-ben tulajdonképpen egész fiatal korom óta mindig is dolgoztam valamit azok után, hogy egyetemistaként megnyertem a TIT, azaz akkor még a Magyar Királyi Természettudományi Társulat egyik pályázatát. A palóc előkertekről írtam egy tanulmányt. A palóc szokás eredetileg az, hogy a ház előtt, a ház és az utca között van egy kis előkert, és azoknak a növényállományáról írtam egy tanulmányt. A rendszerváltozás után immár a Nagyváthy szervezésében tanfolyamokat tartottunk különböző határozott célokkal, olyanokat, mint pulykatenyésztés, meg baromfinevelés, meg sertéshízlalás. Mindenfélét. Megkerestük, hol a legnagyobb az érdeklődés bizonyos dolgok iránt, és ott tartottunk tanfolyamokat, előadásokat, kiállításokat rendeztünk. Támogatta ezt a Földművelésügyi Minisztérium annak idején, egy kicsit az Oktatási Minisztérium is. Különösen nagyon sok segítséget kaptunk egy német továbbképző intézettől, ami történetesen éppen a TIT mellett, a TIT székhelyén dolgozott. Az első igazgatója egészen véletlenül egy Jakob Horn nevű úr volt, egyébként magyar származású, mert valahol a Bácskában született, és mint németet kitelepítették Németországba. Ők is nagyon sokat segítettek, elméletileg is, gyakorlatilag is abban a dologban, hogy hogyan lehet ezt ügyesen és jól csinálni. Aztán lassan-lassan sajnos visszaesett ennek az egyesületnek a tevékenysége, mert látszott, hogy nincsen rá érdeklődés. Végül is most már csak annyi a tevékenysége, hogy folyamatosan jelen vagyunk az interneten, amennyiben videófilmeket csinálunk bizonyos témákról, azokról a témákról, amelyekről az előadásokat is tartottuk régebben. A Vetésforgó című portálon mennek rendszeresen. Nagyon pesszimista vagyok ebben a dologban. Nem, nem mondanám, hogy határozott irányban haladnak a dolgok. Nincs itt igazi koncepció a mezőgazdaság tekintetében. A kárpótlásnak én sose voltam híve. Úgy éreztem, hogy ez nem oldja meg az ország mezőgazdaságának, és ha úgy tetszik, a lakosság élelmiszerellátásának kérdését. Ez be is bizonyosodott. Egy olyan országban, mint mi vagyunk, ahol a lakosságot kilencvenöt százalékig ellátta a hazai mezőgazdaság élelmiszerrel, most jelenleg az élelmiszerek legalább harminc-negyven százaléka külföldről érkezik, vagy még annál is több. Ami nem tartható állapot egy olyan országban, amelynek nincsen más nyersanyaga, mint a termőföld, amelyet meg kellene művelni, és amelyet ki kellene használni a lehető legjobb, leghatékonyabb módszerrel. Meg kellene keresni azokat a hungaricumokat, azokat a terményeket, amelyeket mi tudunk Európában a leggazdaságosabban és a legjobb minőségben előállítani, és azt kellene termelni. Azt hittem, hogy ezek a fél- meg egyhektáros kárpótlási földek néhány év alatt meg fognak szűnni különálló gazdaságként, és valamiképpen össze fognak jönni egy-egy nagyobb birtokká. Ez az ország egyes régióiban elég szépen haladt is előre, ám aztán megtorpant. Békés, Csongrád, Hajdú megyében jól mentek ezek a dolgok. Óriási hibát követtünk el akkor, amikor viszonylag korszerű mezőgazdasági, élelmiszeripari feldolgozó vállalatainkat privatizáltuk, és azok mind külföldi kézbe kerültek. Nem vagyok ellensége, sőt híve vagyok a globalizációnak, csak értelmesen kellett volna ezt megcsinálni. Egyes embereknek sok pénz jutott a zsebébe, és éppen a legjövedelmezőbb feldolgozó ágazatok privatizációját szorgalmazták. Ez meg is történt a söripar, az étolajipar, a cukoripar esetében – meg még lehetne sorolni azokat az ágazatokat, amelyekről bebizonyosodott, hogy azok, akik megvásárolták, azok igazában csak piacot akartak teremteni maguknak ebben a kis tízmilliós országban. Mindenki nyíltan megmondja, hogy az ipar itt ma nem más, mint bérmunkát végző ágazat. Alig van olyan iparág, amelyik valami originális, sajátosan magyarországi terméket tudna előállítani. Gyorsan lemondott az ipar olyan dolgokról, mint a cipőipar, meg a textilipar, meg sok minden másról is. A magyar textilipar, ami Európában egy elismert ágazat volt, teljesen megszűnt létezni. A rádiógyártás, motorkerékpár-gyártás, amelyek ötven-hatvan évvel ezelőtt európai hírűek voltak, teljesen megszűntek. Tulajdonképpen nincsen más lehetőség kilábalni a gödörből, mint hogy az ipart is – persze a célszerűen – fejlesztjük. Meg az infrastruktúrát, ami nagyon elmaradott. És a mezőgazdaságnak a fejlesztése. A munkaintenzív, tehát a munkanélküliséget is fölszámoló vagy csökkenteni segítő mezőgazdasági ágazatoknak a fejlesztése.
Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült. Nem is mentem eléggé utána, nagyon el voltam foglalva a saját dolgaimmal. Végül is birtokomba került kilenc, nem egészen kilenc, tán nyolc egész kilenctized hektár. Egy ludasi gazdálkodó bérli azóta is egyfolytában, és valamelyik gyerekem mindig megkapja azt a pénzt, hogy vegyen valamit magának, amikor évente megkapom.A képviselőségem után tanítottam is. Sok mindent elvállaltam, ami az oktatás területén volt. Többek között a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán nyolc éven keresztül tanítottam agrárkommunikációt. A Kertészeti Egyetemnek mindig csak alkalmilag voltam alkalmazottja. Meghívtak előadásokat tartani, teljesen alkalmi jelleggel. Címzetes főiskolai tanár vagyok, történetesen a Kecskeméti Főiskolára vagyok kinevezve, mert ott is tanítottam egy időben. A fokozatszerzésem végül úgy történt meg, hogy már képviselő voltam 94-től, amikor 95-ben annyira biztattak, hogy beadtam egy kandidátusi értekezést, ami már a kommunikációról szólt, a kommunikációs tapasztalataimról szólt, és azt könnyedén és zavar nélkül megvédtem. Azóta én is a mezőgazdasági tudományok kandidátusa vagyok. Közben a publikációs tevékenységem is elég széles körű volt. Sok mindent megírtam magam is, meg szerzőtársakkal együtt is. Akkortól kezdve, hogy nyugdíjba mentem, nagyon sok olyan ismeretanyagot tudtam rekapitulálni, amelyek addig nem kerültek nyilvánosságra. Részben akkor már volt rá némi időm, és részben csatlakoztam olyanokhoz, akik éppen kísérleteket végeztek, és azt csinálták, de én tudtam inkább ennek az elméleti részét megírni. Így különösen a gyümölcstermesztés tudományterületén tevékenykedtem elég sokat. Nem ez volt a főfoglalkozásom, de azért talán a lelkem mélyén egy kicsit mindig is törekedtem volna rá, hogy valamilyen tudományos munkát végezzek. Továbbá létezik egy Európai Tudományos és Művészeti Akadémia, a székhelye Salzburgban van. Úgy működik, mint általában a nyugati akadémiák, a tagok fizetnek. Itt nagyon szép munkát végeznek, amiben én is részt veszek. Most például olyan tervek vannak, hogy a dunai országok vízgazdálkodását, a vízhasznosítását körüljárja, és ennek én a mezőgazdasági vonatkozásait próbálom kimunkálni.Ha nagyon magamba akarok nézni, akkor azt kell mondanom, hogy hálát adhatok a sorsnak vagy a természetnek, hogy kilencven évet megéltem, és még azért mindig tudok valamit csinálni. Szóval nem csak ülök a fotelban, és olvasom az újságot, hanem azért mégis tudok valamit csinálni. Az újságot írom, és nem csak olvasom. Azonkívül nekem mindig szükségem van valami közösségre, amelynek részese lehetek, és a Rotaryt jó szívvel mondhatom olyan közösségnek, amihez érdemes tartozni. Már 1925-ben megalakult a Budapest Rotary Club. Mégpedig ez volt Közép-Európában az első Rotary Club. Előbb alakult meg, mint Bécsben, ugyan csak egy-két héttel, de nagy dicsőség, hogy ez az első. Valamikor a fasiszta uralom kezdetén megszűnt. A Budapest Rotary Club alapítója egy angol klub volt, azok a Budapest Rotary Club szépen hímzett magyaros zászlaját elvitték, és eltették. 1945 őszén újra megalakult a Budapest Rotary Club, amit aztán 49-ben vagy 48-ban Rákosi betiltatott. Erre aztán harmadszor is megalakult 1989-ben, amikor aztán én is tagja lettem a klubnak. Az angol klub visszaadta a régi zászlót, és a magyar klub nemsokára már önálló districtté alakult. A Rotary-szervezetekről azt szokták mondani, hogy az öregemberek cserkészmozgalma. Az mindenesetre igaz, hogy egy humanitárius célkitűzésű mozgalom, amely mindig valakiket segít. Történetesen a mi klubunk például a látássérült embereket, meg a látássérült szervezeteket támogatja. A Rotary segít kifelé, de a tagjai segítenek egymásnak is. Mivel nagyon különböző érdeklődésű és szakmájú emberek vannak együtt, hát tudnak valamit egymásért tenni. Gyakran előfordul például, hogy ha valaki, egy tag, Európa másik országából Magyarországra jön valamilyen megbízatással, például kereskedelmi vagy szakmai megbízatással, akkor eljön a Rotary Clubba, és megkérdezi, hogy van-e ott történetesen egy acéliparhoz értő ember, és azzal tudják egyeztetni a véleményüket. Ez egy hasznos dolog. Emiatt a Rotary meetingjeinek mindig nyilvános helyen kell lenniük, hogy bárki oda tudjon jönni. Vannak persze problémák, főleg az anyagi ügyekkel kapcsolatban, mert külföldön, vagy pontosabban nyugaton a Rotary az a jobb módú embereknek a szervezete. Elég magas tagdíja van, egy meeting ebéd sem ingyenes. De a mi klubunk az egy kifejezetten entellektüel klub, a tagjai idősebb emberek és nem nagyon nagy jövedelműek. Mostanában egyre inkább érezhető, hogy az emberek lemondanak a tagságról, mert nem győzik anyagilag. Én szívesen részt veszek benne. Minden kedden van a meeting, és én többnyire elmegyek.
Az utóbbi években két dolog volt, ami a tanítás meg a más egyéb dolgok, publikációs feladatok, előadások mellett meghatározta az életemet. Egyrészt a hajléktalanokkal való foglalkozás, Tarnabodon, másrészt nagyon érdekelt engem a zsombolyai ügy. A Bánságban van egy kis település, tizenötezer lakosú város, amit jelenleg Jimboliának hívnak. Akkor, amikor Nagy-Magyarország még létezett, Zsombolya névre hallgatott. Öt nemzetiség lakja: magyarok, ők egyre kevesebben, románok, szerbek. A szerbek azért vannak ott szép számmal képviselve, mert közvetlenül a szerb határ közelében van, és hát úgy negyven-negyvenöt kilométerre a magyar határtól. Trianonban Szerbiához csatolták. Aztán volt két év múlva, azt hiszem, 24-ben vagy 22-ben egy határkiigazítás, és akkor Romániához került. Van ott egy bolgár közösség, amelyik százötven évvel ezelőtt telepedett le, és németek, akiknek jelentős részét persze a Ceauşescu-rezsim kitelepítette, de akik közül most sokan visszajönnek. Ott működik egy gazdakör, amely a Csekonics nevet viseli. Ennek a tagsága elhatározta, hogy gyümölcsöst akar telepíteni. A dolog nagyon ésszerűnek látszott, és látszik most is, két okból. Az egyik ok az, hogy azon a vidéken sohasem volt gyümölcstermesztés. Régen teljesen bevett szokás volt, hogy csak akkor fogyasztottak nyáron gyümölcsöt, hogyha valamelyik gyümölcstermelő tájról hoztak oda főleg görögdinnyét meg sárgadinnyét, ami Szeged és Makó környékéről érkezett. A másik pedig az a fölismerés, hogy jó földön, jó termőföldön érdemes gyümölcsöst telepíteni. Számomra azért volt egy reveláció, mert én itthon átéltem a második ötéves terv időszakát, mégpedig a szakmának a fősodrában, amikor egy Fejes Sándor nevű kertész kezdeményezésére közel kétszázezer hektár szőlőt és gyümölcsöst telepítettek nálunk. Óriási küzdelem volt. Dolgoztam vele másokkal együtt a tervkészítésekben, meg a tanácsadásban is. A telepítési akció első számú, országosan érvényes feltétele az volt, hogy csak olyan területet lehet erre a célra igénybe venni, ami más egyéb mezőgazdasági művelésre nem, vagy csak kevéssé alkalmas. Ez egy rendkívül téves elképzelés volt, amibe azonban mindannyian beletörődtünk. Akkor annyira fontos dolog volt, hogy legyen elegendő gabonatermelő terület, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a búza vagy a kukorica vagy a cukorrépa rovására történjék a gyümölcstelepítés. Ez olyan luxusnak látszott, kapitalista őrületnek. Ma már megkérdőjelezhetetlen alapigazságnak számít, hogy egy beruházás-igényes vagy munkaigényes ágazatot csakis ott érdemes beindítani, ahol optimálisak a természeti és a közgazdasági föltételek, de akkor ezt még nem ismertük föl. Ezek a mai zsombolyaiak viszont már fölismerték, és nekem nagyon megtetszett a kísérletük. Valamiképpen rám találtak. Elmentem hozzájuk. Fantasztikus és váratlan érdeklődéssel fordultak ez iránt a dolog iránt, és olyan szeretettel fogadtak, hogy azt egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Elvállaltam ingyen, bérmentve és szerelemből, hogy én időnként leutazom oda, és elirányítgatom őket. A problémák persze egyre sűrűsödtek. Az induláshoz egy PHARE-programból kaptak pénzt. De nem volt szaporítóanyag, gyümölcsfa csemete. A Corvinus Egyetem faiskolájáról ezeket meg tudtuk volna vásárolni, csakhogy ott a román hivatalos szervek elkezdtek tiltakozni ez ellen, hogy miért Magyarországról vásárolják. Jött a szokásos huzavona. Végül is azonban sikerült kísérleti méretű gyümölcsöst telepíteni. Sokakat mozgósítottam. Arra gondoltam, hogy a különböző egyetemek gyümölcstermesztéssel foglalkozó oktatói közül kiválasztunk néhány embert, és csinálunk egy kis grémiumot, amelyik ennek a kérdésnek az elvi problémáit vagy szakmai problémáit egy kicsit kidolgozza, azzal a távolabbi céllal, hogy itt egy gyümölcstermesztési régiót lehetne kialakítani, akár több tagból állót is, amelyet azonban jól meg kell szervezni. Meg kell szervezni az egésznek a folyamatát, a tárolást, feldolgozást, logisztikát, kereskedelmet. Ez egy nagyon szép program volna. Ha harminc évvel fiatalabb lennék, akkor biztos, hogy odamennék, és állandóan ezt csinálnám. Szokatlan módon, sikerült a dolog, és most jelenleg van egy kis társaságunk, amelyben részt vesz a temesvári egyetem Romániából, az újvidéki egyetem Szerbiából, a szegedi egyetem és a debreceni egyetem, valamint a Corvinus Egyetem
  Tarnabodon és Zsombolyán kívül megelégszem azzal, hogy itt-ott egy-egy előadást tartok meg írom a Nők Lapjának rendszeresen a cikkeket. Na meg elmegyek tanácsokat adni, ha éppen valaki rászorul, részt veszek a Virágos Magyarországért mozgalomban. Mindenféle apró-cseprő dolgokat csinálok, és ennek következtében ismernek, meg állítólag kedvelnek is az emberek, szívesen látják, hogy ha valahová elmegyek. Halmajnak ma díszpolgára vagyok, és igyekeztem segíteni is nekik. A község szerencsés is volt, mert nagy iparvállalatok telepedtek ott le, és ennek következtében nagyon jó a helyzet helyi adók tekintetében. Ott a kekszgyár, és az Ytong téglagyár és a Visontai Erőmű egy része. Korábban a Rózsadombon laktunk harmincöt évig. Tíz évvel ezelőtt költöztünk Sashalomra Antóniával. Az a különbség a két lakóhely között, hogy a Rózsadombon egy hatlakásos társasházban laktunk, de olyan volt a lakók közötti kapcsolat, hogy éppenhogy köszöntünk egymásnak. Sashalmon főleg a nyáriasabb időszakban, ha megállok az autóval a ház előtt, mire kinyitom a kaput, addig nagy valószínűséggel valamelyik szomszédasszony ott van egy tányér pogácsával. „Most sütöttem.”
 
Az interjút Bolgár Dániel készítette 2009-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.
 
 

Molnár Mihály 1922-ben született Békéscsabán, gazdálkodó családban. Általános és középiskolai tanulmányait Békéscsabán végezte, majd 1944-ben Budapesten jogi diplomát szerzett. 1944 nyarán nem tett eleget a bevonulási felhívásnak, 1945 februárjában viszont önként jelentkezett az új magyar hadseregbe a náci Németország elleni harcra. Augusztusban belépett a kommunista pártba. 1945–1948 között Békés, majd Zala megyében volt jegyző. 1948-ban átigazolták az MDP-be, de néhány hónappal később koncepciós váddal kizárták. Egy ideig szülei gazdaságában volt segítő családtag, majd miután apját kulákká nyilvánították, földjét széttagosították, bérelt földön önálló gazdálkodásba fogott. 1952-től a Szarvasi Vágóhídi Vállalatnál, majd a Békéscsabai Kézműipari Vállalatnál dolgozott könyvelőként. 1956-ban munkahelye munkástanácselnökévé, valamint a békéscsabai városi munkástanács elnökhelyettesévé választották. 1957-ben első fokon három év börtönbüntetésre ítélték, 1958-ban másodfokon büntetését egy évre mérsékelték. Szabadulása után segédmunkás, majd fordító és belső ellenőr volt Budapesten. 1983-ban nyugdíjba ment. 1992-ben a Független Demokratikus Magyarországért Emlékéremmel tüntették ki. 2002-ben halt meg.

Molnár Mihály
Apám nagyon értette a dolgát, az állattenyésztést, a növénytermelést, és méhészkedett is. A gyakorlatban szerezte meg a szaktudását, de kapcsolatban állt szakképzett agráremberekkel, ispánokkal, uradalmiakkal. Az árvizek ellenére is fejlesztette a gazdaságát. Volt például cséplőgépünk, traktorunk, amerikai, McCormick gyártmány. Később lett – ma már muzeálisnak tűnő – kévekötő és aratógép is, így a szántási, aratási, cséplési munkákat magunk végeztük. Voltak alkalmazottak is, egy béres, esetleg kettő, egy gépész és kisegítő, összesen legfeljebb öt személy. Én is elsajátítottam a mezőgazdasági ismereteket, de sohasem vonzott ez a munka, noha egy ideig segítő családtag voltam.
Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett. A felvételi előtt bizonyos kiegészítő tárgyakat kellett tanulnom, amik nem szerepeltek a gimnáziumi tananyagban, például ábrázoló geometriát. 1940 őszén került sor a felvételire Pesten, a Ludovika Akadémián. Nem tetszett az ott tapasztalt katonai drill, távol állt tőlem. A kötelező levente-foglalkozásokat is utáltam, ahol primitív őrmesterek ordenáré módon egrecíroztak. A felvételin tulajdonképpen megbuktam, mégpedig tornából. Magasugrásnál leütöttem a lécet, és távolugrásban sem teljesítettem jól. De nem bántam. Gyorsan dönteni kellett, hogy ne veszítsek évet. Jelentkeztem a jogra, oda felvettek, bár jobban érdekelt volna a lingvisztika. Mint említettem, kétnyelvű voltam, a gimnáziumban tanultam latint, németet, angolt, majd elkezdtem az olasz nyelvet, amit aztán Budapesten fejeztem be felsőfokú nyelvvizsgával. Mint egyetemista még a francia nyelvet is tanultam három éven keresztül. Az egyik vakációban az ógöröggel is foglalkoztam. Majd magánszorgalomból elkezdtem tanulmányozni a szomszéd nyelveket, a csehet, a románt, a szerbet és a horvátot. Amikor a rendszer 45-ben megváltozott, megismerkedtem az orosszal. Ha nem kellett volna hirtelen döntenem, filozófia vagy nyelvi szakra megyek, akár finnugor nyelvészetre, akár szlavisztikára. Pályatévesztéssel indultam, amit aztán később nem tudtam korrigálni.
Tavaly ünnepelte Békéscsaba a betelepítés 275. évfordulóját. 1718-ban volt a betelepítés. Harruckern György, a Habsburgok udvari szállítója a törökök által elpusztított területekre szlovákokat, németeket telepített be, akiknek az utódai aztán vagy asszimilálódtak, vagy úgy-ahogy megmaradtak. Ha jön valami notabilitás Szlovákiából, Budapest után mindig Békéscsabára vezet az útja, mert ott még most is sok szlovák él.
 
A békés megyei szlovákok nagygyűlése 
Magyar Világhíradó 765. 1938. október
Filmhíradók Online
 
A nagyszüleim természetesnek vették, hogy ők is, és az ismerőseik is szlovákul beszélnek. Emlékszem, hogy vasárnap kint üldögéltek a ház előtt, és ha ismerősök jöttek, szlovákul szólaltak meg. Ha én is ott voltam, mondták, hogy a gyerek is tud, csak nem beszél. Úgy látszik, ezt fontos volt mintegy megmagyarázni. Húsvétkor locsolni jártam a nagymama két testvéréhez, ők is szlovákul beszéltek. Én mindent szépen megértettem és magyarul válaszoltam, ők is megértettek engem. Olykor korholtak, hogy miért nem szólalok meg szlovákul, de nem volt belőle probléma. Akkoriban a városházán is nagyon sokan tudtak szlovákul. A polgármester nem, mert az nem odavaló volt, de a hivatalnokok igen. A tanyasi ember nem is tudott jól magyarul. Ha bejött a tanyáról adót fizetni vagy valamit elintézni, szlovákul diskuráltak, függetlenül attól, hogy volt-e rá valamiféle nemzetiségi törvény. Nem érzékeltem, hogy problémát okozott volna, ha valaki az utcán szlovákul beszélt. A templomban szlovák nyelvű istentiszteletek voltak. Az egyház ügyelt rá, hogy szlovákul tudó papokat telepítsen oda. A nagyapa is szlovák istentiszteletre járt naponta a Nagytemplomba, a rézkötésű, csatos imakönyvét mindig ott tartotta. Nagymama viszont csak vasárnap meg ünnepeken ment templomba. Szlovák egyházi kiadványok is voltak. Emlékszem, gyerekkoromban az Evangélikus Híradó, az Evanjeliky Hlásnik járt nekünk, havilap volt, Luther Márton képével.
A szüleim olyan hívők voltak, mint az emberek nagy része: a gyereket megkeresztelik, temetéshez hívják a papot, de ami közte van, nem nagyon gyakorolják. Anyám nagy ünnepeken elment templomba, de nem volt bigott vallásos, apám meg pláne nem. Engem nem befolyásoltak, és nem is lettem vallásos. A metafizikus dolgok nem tudják lekötni a gondolkodásomat. A gimnázium nyolcadik osztályáig vasárnaponként kötelező volt csoportosan istentiszteletre menni az Evangélikus Kistemplomba. Az érettségi előtti többhetes felkészülési időszakban viszont fel voltunk mentve e kötelezettség alól. Mondtam is az osztálytársaimnak, hogy most vagyok utoljára templomban. Így is lett. Hetvenegy éves vagyok, és a templomba úgy lépek be, mintha egy műemléket látogatnék, istentiszteleten nem veszek részt. Ha néha elkísérem a feleségemet, aki lengyel lévén, buzgó katolikus, ott elidőzöm valamennyit, de a megtérésnek, a magába szállásnak semmiféle jele nem mutatkozik nálam, és nincs is hiányérzetem miatta. Ebből a szempontból kiegyensúlyozottnak érzem magam. Szigorú erkölcsi elveim vannak, és véleményem szerint az erkölcs és az egyház két kategória. Egy ateista lehet nagyon szigorú erkölcsű. Ami az ateizmust illeti, nem fejtek ki propagandát, se pro, se kontra. Magánügynek tekintem, és békésen együtt élek ilyen, olyan, amolyan vallásúakkal meg nem hívőkkel. Nem is érdekel a dolog, csak ne ártson a másik embernek.
Az osztálytársaim közül nem volt senki, akivel rosszban vagy ellenséges viszonyban lettem volna. 1940-ben érettségiztünk, és máig tartunk találkozókat a gimnáziumban. 1950-ben volt az első, aztán ötévenként, az utóbbi időben pedig háromévenként találkozunk. Ennek az osztálynak egyik sajátossága talán az, hogy faji megkülönböztetések nem voltak. Ez nem mindenütt történt így. Az osztálynak talán a negyede zsidó fiú volt. Én az egyikük mellett ültem, aki arrafelé lakott, mint én, és általában együtt mentünk haza az iskolából. A zsidó ünnepeken ők nem jártak be, és a leckéért hozzám jöttek a lakásra. Kifejezetten jó kapcsolatban voltunk. Néhányukkal a mai napig is, például Lőcsei Palival. Voltak az osztályban olyanok is, akik egy kicsit jobbra húztak, de egyiküknél se jelentkezett olyan szélsőség, amit a nyilassággal tudnék jellemezni. Jó emlékeket őrzök a gimnáziumi tanárokról is, sokat tanultam tőlük, jó alapokat adtak.
 
Volt egy húgom, és született még két öcsém, akik korán elhunytak. Az egyik csecsemőkorában, a másik néhány évesen, torokgyíkban. Ez nagyon lesújtotta a szüleimet. Én akkor még kicsi voltam, maradandó nyomot nem hagyott bennem, a húgom halála viszont igen. Ő bejárt hozzám a gyulai börtönidőszakomban. Kilenc évvel volt fiatalabb nálam, nagyon aktív, verseket írt, egy kis színdarabot is csinált, amit előadtak a gimnáziumi önképzőkörben. Nyomtatásban is jelent meg verse. A Lorántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumba járt, majd könyvtáros lett. A férje, Tibori János, a tanára volt, még az érettségi előtt megházasodtak. Egy gyereke van, Tibori Timea, ő Budapesten él. A húgom tüdőrákban halt meg a szabadulásomat követő évben, 1959 októberében. Nagy csapás volt számomra, pótolhatatlan veszteség, amit máig érzek. Olyan valakit veszítettem el, aki teljesen megértette a gondolkodásomat. Sokan voltak a temetésén, mondhatom, hogy nagy tömeg, ami fiatal korának és közéleti szereplésének is szólt. Olyanok is eljöttek, akiktől nekem akkorra már elváltak az útjaim, mert ellenforradalmárnak minősültem. 
A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Nem kellett felvételizni, csak az érettségit tanúsítani. Abban az időben létszámkorlátozás volt a numerus clausus miatt. Már megjelentek a zsidótörvények, a 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, igazolni kellett, hogy a négy nagyszülő közül egyik se zsidó származású. Az én esetemben ilyen kizáró körülmény nem állt fenn, felvettek, sőt még bizonyos ösztöndíjat is kaptam, mivel kitüntetéssel végeztem, és az ötven holdat nem vették olyan vagyonnak, ami az ösztöndíjat kizárta volna. Négy éven keresztül rendszeresen tanultam és bejártam az egyetemre, nem úgy, mint az úgynevezett mezei jogászok, akik csak a vizsgákra mentek be. A kollokvium nem volt kötelező, csak ajánlatos, mert a szigorlatoknál előnynek számított. Az előírt szigorlatokat egy kivételével jelesre tettem le. A kereskedelmi és váltójog vizsgán múlt, hogy nem lettem sub auspiciis gubernatoris, tehát kormányzógyűrűs diplomás, hanem summa cum laude fokozattal végeztem. Az egyetemen az akkori élvonalbeli jogi meg gazdasági kiválóságokat volt módom hallgatni. Sőt a jogbölcseletnél Moór Gyula professzor mellett adjunktusi teendőket láttam el. Jó kapcsolatom volt Szandtner Pállal, a politika professzorával is, aki azt ajánlotta, ha végeztem, helyezkedjek el az egyetemen, a gazdasági részen, de végül nem lett belőle semmi. A professzorok könyveit máig őrzöm, olyan is van, amelyiket olykor előveszek és belelapozok. Például Moór Gyula jogbölcseleti könyvét, amelyben egy egész fejezet foglalkozik a marxizmus filozófiájával és gazdaságelméletével. Tulajdonképpen ott ismerkedtem meg ezekkel a kérdésekkel, mert a Horthy-időben nem tanították az iskolában, csak az egyetemen. Megvan egy csomó egyetemi jegyzetem is, amelyek Püski Sándor kiadásában jelentek meg. Püski a Szerb utcai kis boltjában, az egyetem jogi karával szemben, különböző jegyzeteket is árult, például jogbölcseletet, pénzügytant, politikát. Az egyetemi előadásokat – akkoriban még nem lévén magnó – gyorsírással lejegyezték, és kőnyomatos kiadásban megjelentették. Ha a professzornak nem volt saját könyve, ezek szolgálhattak alapul a felkészüléshez. Természetesen én jegyzeteltem az előadásokon. 
Albérletben laktam, mégpedig váltogattam az albérleteket. Abban az időben nem volt nehéz szerezni. Hazamentem vakációra, és amikor visszajöttem, találtam újat. Több helyen laktam. A legjobban Fischer Adolféknál éreztem magam a Horthy Miklós úton. Egy műegyetemi hallgatóval laktam együtt a harmadik emeleten egy utcára néző kis szobácskában, ahova a fürdőszobán keresztül lehetett bejutni. Fischer néni nagyon aranyos volt.1944 húsvétján hazautaztam vakációra, és táviratot kaptam Fischeréktől, hogy azonnal jöjjek fel, mert őket kiköltöztették, a holmim ott maradt a lakásban, menjek értre. Mindjárt indultam. Ők még ugyanabban a házban voltak, talán még ugyanazon az emeleten is, de több zsidó famíliával összezsúfolva. A gettózás azután következett. 1945 után valami miatt fent jártam Budapesten, bementem a házba, ahol a Fischer helyett más név volt kiírva, semmit sem tudok róluk. Az egyik kollégám fogadott be néhány hónapra, aki a Sövény utcában lakott az édesanyjával. Ez március 19. után történt, amikor a nácik már bevonultak. Nem szerettem a hitleri társaságot és magyarországi követőiket sem. Az egyik imrédista beállítottságú korábbi albérlőtársammal nagy vitáink voltak. Főleg akörül, hogy egyesek túlzottnak találták a zsidók gazdasági térhódítását és a visszaszorításukat kívánták, mások meg liberális elgondolásból úgy voltak, hogy a diszkriminálásuk sérti az állampolgári egyenlőséget. Az utolsó időben, 44-ben az is megtörtént, hogy a turulosok, a Bocskai-sapkások azzal jöttek be az egyetemi tanterembe, hogy a zsidók hagyják el a termet. Ez a maroknyi hangadó társaság a német bejövetel után úgy érezte, hogy nekik minden megengedett.
1933 óta, vagyis tizenegy éves koromtól naplót vezetek. Akkor kezdtem, amikor cserkész lettem. Eleinte naponta írtam, ákombákom betűkkel. Később sem tudtam megszabadulni a naplóírástól, szenvedélyemmé vált. Általában hetente írtam, hétfőtől vasárnapig összefoglalva, mert nem történt mindennap megörökíteni érdemes valami. Azóta tulajdonképpen mindent rögzítettem – annak a húsz hónapnak a kivételével, amit utólag visszaemlékezésként leírtam. A hosszú idő alatt nyilván változott a napló stílusa. Egy gyereknek más a fontos, mint annak a fiatalembernek, aki illúziókat táplál a kommunizmust illetően, és más annak, aki kiábrándulttá és szinte cinikussá válik. Mást-mást találnak megörökítésre méltónak. Feljegyeztem, ha valahova utaztam, ha túrán vettem részt, ha erre mentünk, arra mentünk, ezt láttuk, azt láttuk. Megörökítettem a Történelmi Igazságtétel Bizottsága közgyűléseit is, elég részletesen.
Kifejezett politikai, pártpolitikai felfogásom nem volt. Nem tartoztam sehova. Még a Vitézi Rendhez sem, noha apám után mint várományosnak a Budapesten töltött négy év alatt feladatom lett volna jelentkezni náluk, és eljárni a rendezvényeikre, de nem tettem. Egyszer elmentem az ajtóig, de visszafordultam. A négy év alatt semmiben sem vettem részt. Ebben az is szerepet játszott, hogy a leventénél uralkodó katonai drill fényévnyi távolságra állt tőlem. Az apám mondogatta is: nem tudom, honnan vette magát ez a gyerek. Ebben száznyolcvan fokos eltérésben voltunk, bár a túlzásokat ő is elítélte. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át, ha felvesznek a Ludovikára. A Horthy-katonaságban követelmény volt a keménység, de az én gondolkodásomba nem fért bele. Olyan újságokat olvastam, amelyekre ma azt mondanánk, hogy polgári baloldali. Még véletlenül sem azt, ami közép, vagy jobb, vagy pláne szélsőjobb, azokat szennylapoknak tartottam. A nagyszüleim még emlékeztek a 19-es kommünre. Emlékszem, hogy nagyapát csitítani kellett, amikor megváltozott a rendszer, mert neki 19-et idézte. Rossz emlékei voltak róla, azt hiszem, őt, mint gazdát, túsznak vitték. Nekem nem volt előképem, ehhez nem kaptam muníciót az iskolában. A fehérterrorról hallgattak, a Horthy-rendszerben nem lehetett róla beszélni. A vörös terrorról talán lehetett valamit, de csak érintőlegesen, a legújabb korral alig foglalkoztak.   
1944 nyarán hazakerültem Gyulaváriba, a tanyára. Közeledett a front, augusztus vége felé már ágyúdörgést hallottunk a túloldalról. Ott nem változott a román határ. Olyan plakátok jelentek meg, hogy a leventék vonuljanak be. Én nem voltam katona, mint egyetemistát felmentettek, évekig kaptam a halasztást, s ily módon megúsztam a második világháborút. Ekkor viszont már nem úszhattam volna meg, de nem mentem. Az szolgált ürügyül, hogy kint, a tanyán nem tudok róla. Habár a nem tudás nem mentség. Sokan elmentek, és bizony rosszul jártak. Én ezt megúsztam, mert 1944. október 6-án a keleti rész felszabadult. Ma is nyugodtan mondom, hogy felszabadult. Október 15-én az országban változás állt be, a legitim rendszert Szálasi, a nemzetvezető testvér uralma váltotta fel, mi viszont nem estünk bele, nálunk október 6-tól a szovjet katonai igazgatás időszaka következett. Október 6-a után a románok fosztogatni kezdtek. A földünk közvetlenül a román határig nyúlt. Azért is osztották ki ezt a területet vitézi telkeknek, hogy a honvédők majd helytállnak a végeken. Apám nem volt otthon, a Székelyföldön sorozott, később a Vajdaságban. Ő vonult, ahová parancsolták, később Ausztriából, az amerikai zónából tért vissza. Csak anyám volt otthon, az apám öccse és az ötfős személyzet. A román katonák egy nap terepszemlét tartottak, majd másnap jöttek rabolni. Nagy kifosztást csináltak, megvan a lista. Állatokat hajtottak el: lovakat, marhát, disznót. Az evőeszközt fiókostól vitték el, évekig emlékeztetett rájuk a fiókhiány. Elvitték a távcsövet, a fényképezőgépet, az egyik hangszeremet. Szóval, ami tetszett nekik, azt mind pakolták és vitték. Ezért nem volt kárpótlás. 
Anyám aztán úgy tudta összeszedni magát, hogy még az inflációs időben kifizette az adósságot. Mert nemcsak az árvizek miatt voltunk nehéz helyzetben, hanem az is közrejátszott, hogy az anyai nagybátyámnak volt egy szerencsétlen vállalkozása, amelyben az apám meg az anyai nagyszüleim vállaltak kezességet. Emlékszem, gyerekkoromban mindig adósságokról volt szó, jelzálog, váltó, ezeket kellett nyögni, meg óvatolás, hosszabbítás, ez nehezedett rá a család életére. Anyám rendezte az adósságokat. Azon kívül az apám méhészkedéséből szerzett pénz tette lehetővé, hogy részben pótolni tudjuk, amit a románok elvittek. A méz kincs volt akkoriban. Nem tudom, feldolgozta-e valaki, hogy mit eredményeztek itt, a határsávban a csoportos román fosztogatások.A fosztogatás után veszélybe kerültem, mert a románok megfenyegettek, hogy elvisznek engem is, de beszaladtam a földünkkel szomszédos kiserdőbe, és szerencsére nem lőttek utánam. Az éjszakát nem mertem otthon tölteni, átmentem a nagybátyámhoz, aki a közelben, szintén a határsávban gazdálkodott. Ezután úgy döntöttünk, hogy Békéscsabára megyek, ami távolabb esett a határszéltől, meg gondoltam, ott nagyobb az embertömeg, oda nem merészkednek a románok. Aztán egy orosz őrjárattal megállították a román betöréseket. Anyám ott maradt egyedül a személyzettel. Mivel tőlünk elvitték a marhákat, a nagybátyámtól viszont nem, az övét behajtottuk Békéscsabára. Gyula és Békéscsaba között olyan területen mentünk át, amelyik a friss harcok nyomát mutatta. Helyenként vérnyomokat láttunk, és az a szag is megmaradt az emberben emlékként. A húgom is a nagyszülőknél volt már akkor. Békéscsabán újabb orosz csapatok vonultak át, azok már foglaltak. Dörömböltek, bejöttek, és ha valami tetszett nekik, óra stb., elvitték. Nekünk szerencsénk lett annyiban, hogy hozzánk egy ukrán műhelycsapat, masztyerszkaja költözött be. Kocsijuk volt, reggel elmentek valahová dolgozni, este jöttek vissza. Lefoglalták a helyet, és a jövő-menő csapatok már ki voltak onnan zárva. A két utcai szobából az egyiket birtokba vették, és hatalmas dáridókat csináltak. A nagymamát bábuskának nevezték, nagyapát gyéduskának, hozták a kocsijukon a libákat – azokat valaki siratta –, és mondták a nagymamának, vágja le, főzze meg. Bennünket is meghívtak. Nagyapát – mint időset – kellő tisztelettel a főhelyre ültették. Tanultam tőlük oroszul. Az egyik cirill betűkkel leírta a nóták szövegét, és velük együtt énekeltem. Ha bort hoztak valahonnan, ment a nagy mulatozás. Így telt 1944-ben a negyedik negyedév. Amikor ezek elmentek, kicsit nehezebbé vált a helyzet, mert az utánuk jövők rámoltak, elvittek ezt-azt. Nem lehetett mit tenni ellenük, azt csináltak, amit akartak. Örülhetett az ember, ha nem erőszakoskodtak, és megúszta kisebb tolvajlásokkal. 
Közben december 22-én megalakult a debreceni kormány. Láttam a készülődést, mert abban az időben bejártam a Kisgazda Egyletbe, a kisgazdapárthoz. Nem párttagként, csak mert az egyletbe járt a nagyapa meg két gazdálkodó fia is, és ez az épület lett azután a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt székháza. Ezen kívül szerveződött még négy párt: a Szociáldemokrata Párt a régi szocdemekből; az új párt, a Magyar Kommunista Párt; a Nemzeti Parasztpárt, amely az agrárproletárokat foglalta magába, és volt még a kis létszámú, polgári rétegeket tömörítő Polgári Demokrata Párt, a kiskereskedők, kisiparosok pártja. Békéscsabán a legerősebb a kisgazdapárt volt. Ezt az 1945-ös választások is megmutatták.
 
Választási agitáció 
Heti Hírek 8. 1945. október
Filmhíradók Online
 
Három településen, Gyulaváriban, Dobozon és Tótkomlóson viszont kommunista párti többség lett. Békéscsabán egy nyomdász szervezte a kisgazdapártot, de általában gazdálkodókból verbuválódott. Bementem hozzájuk, mert nem volt mit csinálnom, még nem indult meg az élet. Segítettem a tagnyilvántartásban, meg megbíztak ezzel, azzal, közben beszélgettünk. Gyöngyösi János, a debreceni kormány külügyminisztere békéscsabai volt, ő is a kisgazdapárthoz tartozott. Békéscsabáról is mentek küldöttek Debrecenbe, ahol a református kollégium oratóriumában volt az a bizonyos történelmi jelentőségű esemény, amikor megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés. A másnap megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormány elfogadta, hogy Magyarország a szövetséges hatalmak oldalán bekapcsolódik a náci Németország elleni harcba. 1945 februárjában Békéscsabán is megjelentek a toborzó hirdetmények. Nem is tudom, milyen indíttatásból, bizonyára azért, mert nem szerettem a nácikat, elmentem a városházára, jelentkeztem katonának, és márciusban megkaptam a behívót. A szegedi 5. hadosztályba kerültem, amelynek egy része önkéntesekből állt. A reguláris katonaságból is többen inkább azt választották, hogy hadra foghatók legyenek a náci Németország ellen, mint hogy hadifogolyként kivigyék őket Szibériába. Amikor bevonultam, ott voltak a régi katonák és a hozzám hasonló zöldfülűek is, akiket ki kellett képezni. Egy darabig Békéscsabán voltunk. Engem már az elején kiszemeltek századírnoknak. Eléggé lezseren kezelték a dolgot. Estére hazamehettem, és másnap korán reggelre kellett visszamenni, mintha valami munkavégzés lett volna. Akkor váltott komolyabbra a dolog, amikor kivezényelték az ezredet. Emlékszem, amikor a gyomaendrődiek vonultak be nagy énekszóval, zárt alakulatban, énekelve a „Bajtárs, a fasisztáknak öt perc az élet, csak öt perc, és nem lesz tovább”. Később az ezredet Póstelekre, egy korábbi grófi majorságba vezényelték, és én kerékpározhattam Békéscsaba meg Póstelek között mindenféle megbízásokkal. Azért helyezték át az alakulatokat, mert a szovjet parancsnokságnak kellett a kétkezi munka a repülőtér rendbe hozására. Olyan feladatot is kaptam például, hogy kocsival szállítsak lapátokat a munkához. Egyszer az önkéntesek demonstrációszerűen hangot adtak az elégedetlenségüknek: nem lapátolásra jelentkeztek, hanem arra, hogy a náci fenevaddal végezzenek. Az MKP megyei titkára jött csitítani a hangulatot. Áprilisban mégiscsak bevagoníroztunk és elindulunk. Budapesten a MÁV Kórházban töltöttünk egy éjszakát, azután mentünk tovább. Az alakulat úgy nézett ki, mint egy rongyos gárda. Rendes uniformisunk se volt, legfeljebb egy-egy katonasapkát adtak a ruhatárból, egyiknek, másiknak jutott zubbony, hozzá civil nadrág, amit össze tudtak szedni a régi katonai raktárakból. Gyalog mentünk végig a Podmaniczky utcán és a Nagykörúton a Kelenföldi pályaudvarig. A hidakat felrobbantották, a Boráros térnél ingó pontonhídon mentünk át, amit a szovjet hadsereg rakott le. Az emberek integettek, éltettek bennünket. Azt hiszem, az első magyar alakulat voltunk, az új Magyarország első hadserege, amelyik így átmasírozott a fővároson. A lakosság kimutatta a szimpátiáját, cigarettát, cukorkát adtak nekünk. A Kelenföldi pályaudvaron bevagoníroztunk, méghozzá egy szovjet szerelvénybe. Elhelyezkedtünk, ki hová tudott: a lépcsőkre, ütközőkre vagy felkapaszkodott a vonat tetejére. Többször megálltunk, óraszám nem tudtuk, mikor indul újra a vonat. A civilek is úgy közlekedtek, hogy felkapaszkodtak valami szerelvényre, ha valahova el akartak jutni. Esetleg egy napot is kellett várni, míg jött valami. Martonvásárnál egy rendkívül nagy zivatar folytán szinte szétszóródott a társaság, mintha az eső lemosta volna az embereket az ütközőkről. Aztán eljutottunk Székesfehérvárig, ahol a hadosztály-parancsnokságon szállásoltak el bennünket. Másnap folytattuk az utunkat Hajmáskérig. Géppuskás századba kerültem, de ott is írnokként használtak, a tábori bíróságnál lettem jegyzőkönyvvezető. Több olyan tárgyaláson vettem részt, amit szökés miatt rendeztek, és fogdákban is jártam a katonai ügyésszel. Emlékszem olyan ügyre, hogy egy felcser kiadta magát orvosnak, rájöttek, és a hadosztály-parancsnokságon bedutyizták. Aztán jött a szovjet hadsereg, kiszemelte magának azt az óriási területet, és davaj, davaj, átadni minél előbb.
Május 9-ét, a felszabadulást ott ünnepeltük. Akkor már többen úgy gondoltuk, hogy nincs értelme bent maradni a hadseregben. A leszerelés napok alatt lebonyolódott. A hadosztálytörzs maradt utoljára, nekünk kellett Hajmáskérről Szombathelyre szállítani a ládákba rakott irattárat. Én ott szereltem le. Kérdezték, hogy mi a tervem, kívánok-e továbbszolgálni? Nem kívánok, mondtam, haza akarok térni. A szolgálatról június elején kaptam egy emléklapot a hadosztályparancsnok aláírásával. Ennek alapján vettek fel aztán az Ellenállási Szövetségbe, és ezért kaptam meg tavalyelőtt a Független Demokratikus Magyarországért Emlékérmet, amelyet a honvédelmi miniszter, Für Lajos adott ki. Jó nagy késéssel, mert Rákosi meg Kádár semmibe vették ezt az önkéntes szolgálatot, sőt egy csomó katonát meghurcoltak, becsuktak vagy kivégeztek.Mire hazaértem Békéscsabára, az elmenetelemkor csak embrionális állapotban lévő pártok már kialakultak. Augusztus vége felé beléptem az MKP-ba. Az egyik ajánlóm Lőcsei Pál barátom volt. Telve voltam a náci Németország elleni, valamint a győztes Szovjetunió melletti érzéssel, és ebben a vonatkozásban az MKP képviselte a legharciasabb, legkeményebb vonalat. 1945. november 4-én volt az első szabad választás, amely valóban szabad volt. A Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett. Elég sokat kapott az MKP is, országosan tizenhét százalékot, és a Szociáldemokrata Párt is. A maradék a Nemzeti Parasztpárté meg a Polgári Demokrata Párté volt, de elenyésző a többihez képest. Békéscsabán besegítettem az MKP választási kampányába. A választások után igazoló bizottságok alakultak, amelyek a szövetséges nagyhatalmak, Anglia, Amerika, Franciaország, a Szovjetunió egyezsége alapján létesültek, és előírták a nácitlanítást. Az igazoló bizottságok tagjait a koalíciós pártok adták, és volt egy szavazati jog nélküli, úgynevezett jogi képesítésű tag is. Engem az MKP ajánlott, be is vettek jogi képesítésű tagnak, és jegyzőkönyveket vezettem a tárgyalásokról. Akkorra már csak kis ügyek maradtak, a nagyok jobbára lementek, amíg katona voltam. A legsúlyosabb ügyekben az igazoló bizottság a népbíróságra tette át az ügyet, ami akár halállal is végződhetett. Ilyen ügyünk nekünk már nem volt, csak olyan, amelyben a legenyhébb ítélet, a megrovás született. Miniszterelnöki rendelet szólt arról, hogy kik esnek igazolás alá. Például a városi és megyei tisztviselők csak igazolással tölthették be a munkakörüket. A katonatisztek is. Iparosoknál és kereskedőknél előfordulhatott az iparengedély megvonása és állásvesztés. Ez ellen viszont lehetett jogorvoslatot kérni a bíróságon. Három évig tartott a megbízásom, miközben az ügyek száma egyre csökkent. A békéscsabai igazoló bizottságtól Gyulára kerültem, itt is az MKP delegáltjaként lettem tag. Végül 1948-ban az igazoló bizottságokat Békés megyei igazoló bizottsággá vonták össze, de akkor már csak szórványügyeket tárgyaltunk. Mellékmunkaként csináltuk, ülésenként adtak valami honoráriumot.
 
A Magyar Kommunista Párt seregszemléje Békéscsaba dolgozó népe fölött 
Mafirt Krónika 25. 1946. április
Filmhíradók Online
 
1946 elején az MKP támogatásával a szeghalmi járás főjegyzőségére kerültem járási jegyzőnek. Ez a régi szolgabíró megfelelője. A főjegyző az Orosházáról származó kisgazdapárti Ravasz György volt, én pedig a helyettese. Szeghalmon eléggé mostoha körülmények között éltem. Albérletben laktam, a közlekedési viszonyok rettenetesek voltak. Békéscsabáról sokszor csak Vésztőig tudtam eljutni vonattal, onnan gyalog mentem Szeghalomra, ami még legalább tíz kilométer. Hetenként jártam haza, a nagyszülői ház volt a bázisom. Előfordult, hogy amikor kerékpárral mentem, kilyukadt a gumi, amit nem lehetett pótolni. Ha lerobbantam, a kerékpárt tolva tettem meg az út hátralévő részét. 1946 őszén sikerült a megyeközpontba kerülnöm, ami akkor még Gyula volt. A megyeházára helyeztek vármegyei jegyzőnek, egyben a főispán mellé személyi titkárnak. A főispán körülbelül a mostani köztársasági megbízottnak felel meg. Minden megyének volt főispánja, a kormány hatalmát és a törvényességet reprezentálta, a megyei adminisztráció felett gyakorolt bizonyos felügyeletet. Fel volt osztva Magyarországon, hogy ebben a megyében ez a párt adja a főispánt, abban egy másik párt. Békés megyében a szociáldemokrata Keresztes Mihály orosházi asztalos lett a főispán, én a titkár, és a kisgazdapárti Molnár Jenő, korábban öcsödi községi főjegyző az alispán. Belevetettem magam az államigazgatási munkába. Látogatásokat tettünk a megyében, szemléket tartottunk a községházákon. Általában én néztem az adminisztratív dolgokat, a főispán pedig a politikai ezekkel-azokkal társalgott. Kezdetben szakemberek adták a megyei vezetést, tehát a régi garnitúra átöröklődött. 1946-ban még nem is volt idő kicserélni, az csak később kezdődött, 1948-ban. A közigazgatás átszervezésének országos szinten Vas Zoltán volt a vezetője. Ehhez államigazgatási reform is kapcsolódott, de akkor még nem tanácsrendszernek hívták. Még községi elöljáróság volt és városháza, polgármester és főispán, a tanácselnök csak később jött. A koalíciós korszak aztán szépen átváltódott egypárti rendszerré. Ennek egyik mutatója az 1947. augusztusi választás, amelyről már nem mondhatom, hogy szabad volt, ez a hírhedt kékcédulás választás. Én is tudtam róla, mert a főispánhoz jöttek jelzések, hogy gépkocsin hordanak brigádokat a megyében, itt szavaznak le, aztán átmennek egy másik helységbe, és ott is szavaznak. Megvolt róla a véleményem, amit persze nem mondtam el. Nem tudok róla, hogy valaki szóvá tette volna. 
Akkoriban még aktív voltam. A passzivitás később, 1948-ban kezdődött, és egész életemben tartott, kivéve a forradalom rövid időszakát. Benne voltam a VAOSZ-ban – Városgazdálkodási Alkalmazottak Országos Szövetsége –, a közalkalmazottak szakszervezetében, és részt vettem a gyulai szervezet kiépítésében. Bekapcsolódtam a szövetkezeti mozgalomba. Akkor alakultak az ipari szövetkezetek. Nem a téeszek, abban az időben ezzel még nem jöttek elő, sőt épp az ellenkezője történt, Révai nagyon tiltakozott, hogy ők nem akarnak kolhozt. Egy évvel később aztán bekövetkezett. Én a Gyulai Asztalosipari Szövetkezetet patronáltam. A Hangya Szövetkezet megszűnt, és áfészek, általános beszerzési, fogyasztási, értékesítési szövetkezetek alakultak, a bankoknál takarékszövetkezetek. Volt egy kalendárium Békés megyében, abban megjelent egy cikkem a szövetkezetekről, statisztikai adatokkal. Úgyhogy nagy aktivitás volt bennem, szakszervezeti, szövetkezeti és államigazgatási területen egyaránt, ma már csodálkozom, hogy tudtam én annyi mindent csinálni.
Nem tetszett, ahogy változtak a dolgok, de akkor még nem voltam abban a stádiumban, hogy elítéljem. A magasztos cél miatt mentegettem mindent. Később persze egyre-másra történt olyasmi, ami rátett még egy lapáttal, egyre szaporodtak a baljós jelek. Vannak, akik 47-től számítják a fordulat évét, én 1948-tól. A kékcédulás választáskor még nem inogtam meg. A megingás akkor következett be, amikor az MKP bekebelezte a Szociáldemokrata Pártot, és a kettőből lett az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja. Ekkor Réti Laci bácsi sorsán keresztül – a felesége távoli rokon – beleláttam kicsit a szociáldemokrácia előtörténetébe is. És az általam nagyra becsült Laci bácsit, az ős-szociáldemokratát az egyesülés után nem vették fel az MDP-be. Marosánt, Szakasitsot felvették, aztán később becsukták őket, egy csomó közkatonát meg fel se vettek. Ezt már nem tudtam elfogadni. Akkor megszakadtak a szálak, a lelkesedésem szépen elpárolgott, visszafogott lettem, már nem szóltam hozzá a politikai témákhoz. Engem még Gyulán átigazoltak az MDP-be, de csak novemberig maradtam, amikor mint osztályidegent kizártak. Ez azonban már Zalaegerszegen történt.Az MKP közigazgatási káderei között voltam nyilvántartva, és Budapesten, az MKP közigazgatási osztályán úgy döntöttek – nem én kértem, sőt nagyon nem örültem neki –, hogy menjek Zalába vármegyei főjegyzőnek. Huszonhat évesen nagy előrelépésnek számított, viszont nem akartam elmenni, úgy gondoltam, ha kiszakítanak a környezetemből, szabad préda leszek. De nem lehetett válogatni. Ha ott fenn úgy döntöttek, hogy a Molnár megy Zalába, akkor nincs visszabeszélés. Mint elkerülhetetlent, elfogadtam. 1948 júniusában elutaztam Zalaegerszegre. Nagyon intenzív időszak következett. Az ott töltött pár hónapban nem volt vasárnapom, szabadnapom. A vezetőket beosztották, hogy ez itt tart kisgyűlést, az ott, falunapon vagy valamilyen tábla leleplezésén meg hasonlókon vesz részt. Akkor még nem volt szabad szombat, hétfőtől szombatig bent intéztem az ügyeket, vasárnap meg kiszállásra mentem. Hétköznap estékre is jutott valami, például megyei pártbizottsági ülés vagy hasonló. Esténként csak beesett az ember az ágyba. A megyeháza legfelső emeletén laktam, egy bútorozatlan szobába letettek valamit, hogy ne a csupasz padlón aludjak. Nem is lett végleges lakásom, mert hamar megszűnt az ottlétem. A megyei pártbizottságon Németh Károly, a későbbi államelnök volt a káderes, a megyei párttitkár pedig Lakatos Dezső, aki Budapestről került oda. Akkor így zajlott. Amikor engem Zalába tettek, Békés megyébe Budapestről küldtek egy vasmunkást, akinek fogalma sem volt az államigazgatásról. Így züllesztették le a szakigazgatást.
Gyulán még nem vettem észre semmit. Egy rakomány dicsérő irománnyal érkeztem Zalába. A változás a Szociáldemokrata Párt beolvasztásával kezdődött, de akkor aztán nagy iramban. Beidéztek egy bizottság elé, amelyikben benne volt Németh Károly, Horváth László, a közigazgatási felelős, aki rosszul viszonyult hozzám és Lakatos Dezső, a megyei párttitkár. Ezzel tulajdonképpen meg is lett pecsételve a sorsom. Annál is inkább, mert nem hazudoztam. Akkoriban kezdődött a kulákozási kampány. Olyan kategóriák voltak, hogy kulák, középparaszt és szegényparaszt. A kulák ellenség, pók, vámpír, pióca. A középparaszt ingadozó, közülük, akit meg lehetett nyerni, be kellett vonni a téeszbe, akit nem, azt a kulákkal kellett egy kalap alá venni. Előbb a korlátozás, aztán a kiszorítás, utána a felszámolás – ez volt a menetrend. Érintve voltam én is, apám földje révén, és láttam, hogy csak ideig-óráig maradhatok, korábbi érdemeim abszolút nem számítanak. Ezt sok-sok ember tudja tanúsítani. Ellenállók, akiknek ilyen meg olyan nagy érdemeik voltak, nem olyan kicsik, mint nekem, börtönben, bitófán végezték. Akkor kezdődtek a hírhedt ötvenes évek. Ehhez kapcsolódik még, hogy Lakatos Dezsővel, a megyei párttitkárral konfliktusom támadt. Tudjuk jól, hogy ezek az emberek élet-halál urai lettek egy megyében. Elvárták, hogy az elvtárs mindenhez szóljon hozzá, de a negatív hozzászólást kevésbé tudták elviselni. Lakatos Dezső egyszer azt mondta, hogy fitogtatom a marxista tudásomat – sok mindent összeolvastam, tudtam idézni is –, aminek az lett a következménye, hogy utána egyetlenegyszer sem szóltam hozzá. Ott voltam, meghallgattam, amit mondtak, de nem szóltam hozzá. És volt még egy ügy, amire azt mondták, hogy Pócspetrihez hasonló. Pócspetriben az egyházi iskola államosítása miatt lett konfliktus, és a községi jegyzőt koncepciós eljárás során felakasztották. Dokumentumfilm is készült róla. Engem tulajdonképpen azért helyeztek Zalába, mert nem voltam hívő, és velem akarták erősíteni az antiklerikális megyei vezetést. A katolikusság igen erős volt Zalában. Az iskolák állomosítása során egy kisközségben valamilyen inzultus történt, és emiatt fegyelmi eljárás indult a községi főjegyző ellen. Nekem osztották ki az ügyet. Szokásom szerint alaposan megvizsgáltam a dolgokat, tanúkihallgatás, jegyzőkönyv, és olyan határozatot hoztam, hogy a főjegyzőt megrovásban részesítem, mert nem biztosította kellőképpen a rendet. A klerikális reakciót nem láttam megalapozva a tanúk által, és legjobb lelkiismeretem szerint a megrovást, tehát a legenyhébb határozatot hoztam. Később kiderült, hogy a megyei vezetés elbocsátást várt volna el. Végül a megyei pártbizottság a távollétemben úgy döntött, hogy az általam hozott határozatot meg kell semmisíteni. Azt a szerencsétlent elbocsátották, engem pedig kizártak a pártból. Nem sokat gondolkoztak, a bizottsági meghallgatás után azonnal meghozták ellenem a határozatot: osztályidegen, kizárni! Lehívtak az alispánhoz, ahol a megyei közigazgatási felelős, Horváth László közölte a döntést, és felszólított, hogy adjam át az MDP-igazolványomat. Az előzmények után nem is ért annyira váratlanul. Szó nélkül átadtam, nem tiltakoztam. Fellebbezésnek nem láttam volna értelmét. Az MDP-hez nekem tulajdonképpen semmi közöm nem volt. Az MKP-hoz igen, abba önként mentem be, és addig hittem is benne, amíg meg nem szűnt. A vége felé kevésbé, de az elején még hittem, hogy új utat vág a magyar politika történetében. Hát új utat vágott, nem vitás, de nem olyat, amire én vágytam volna. Aludtam rá egyet, majd bejelentettem az alispánnak, hogy szabadságot vennék ki, mert át kell gondolnom a dolgot. Nem ellenkezett, megadta az engedélyt. Ami szabadság még járt nekem abban az évben, azt mind kivettem, és hazautaztam Gyulaváriba. Először még a szüleimnek se szóltam, mert gondolkoztam, hogy mit csináljak, mi a jobb: bevárni, míg kirúgnak, vagy előzzem meg? Végül beadtam a felmondásomat, 1948. december 31-vel felmondtam az államigazgatásnak. Nem is tartottam már igényt a hátralévő felmondási időre. Elfogadták, lehet, hogy még örültek is neki, hogy nincs velem probléma. Vissza se mentem Zalaegerszegre. Csalódás volt bennem, 1945 óta táplált illúzióim odalettek. 
Ezután következett egy segítő családtagi időszak, mert ugyan próbálkoztam elhelyezkedni, de mindenütt falakba ütköztem. A szüleim a kuláküldözés folytán úgy vették, hogy még egy csapással több, és egyre rosszabbra vált a helyzet. Aztán jött a tagosítás. A szüleim hiába akarták leadni a földet – írásban felajánlották az államnak –, nem fogadták el. Ellenben azt a földet, amelyen a lakóházunk is állt, széttagosították: a szélrózsa minden irányában, diribdarab földekből adták ki az ötven holdat, amit gyakorlatilag nem lehetett megművelni, bejárni se jóformán. Nagy beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő, a kulákokra különadót vetettek ki, egyre elviselhetetlenebbé vált a helyzet. A disznóvágás is elmaradt, mindent elvettek adóban. Ez volt a padlásleseprés időszaka. A tagosítás után segítő családtagként már nem tudtam létezni. A messze lévő tagosított földdarabokat az apám próbálta bérbe adni, mert ő csak a közelieket tudta vállalni. Én meg önállósítottam magam, a békéscsabai határban béreltem pár hold földet, ahol ezt-azt termesztettem és disznót tartottam. Teljesen egyedül csináltam. Ha fogatra volt szükség, volt a környéken, az ember kifizette vagy a termésből megadta. Voltak kaláka munkák: én segítek neked a lekaszált gabona behordásánál, te meg nekem. Noha sose voltam agrárember, belekényszerültem a növénytermesztésbe: cukorrépa-egyelés, kaszálás, kapálás, árpatermelés stb. Ezeket a terményeket részben be kellett szolgáltatni, ami azon felül maradt, szabadpiacon el lehetett adni, és adót kellett fizetni utána. Keserves élet volt. Kerékpárral jártam ki Békéscsaba határába. Mindez addig tartott, amíg egyszer a városi tanácstól – akkor már tanács volt – kijött egy ismerősöm, azzal, hogy a megyei tanács élelmiszeripari osztálya vezető könyvelőt keres, menjek oda dolgozni. Mondtam, hogy nem értek a könyveléshez. Majd beletanulsz – válaszolta. Mivel a mezőgazdasági bérlet eléggé keserves dolog volt, ráálltam. A következő mezőgazdasági szezont már nem kezdtem el, 1952 márciusában elszegődtem a Szarvasi Vágóhíd Vállalathoz. Albérletben laktam. Onnan is hazajártam Békéscsabára hetenként vagy kéthetenként, most is az volt a bázisom. Szarvason tanultam meg a könyvelés csínját-bínját, tanfolyamot is végeztem. Először alapfokút, majd képesített könyvelő tanfolyamot, végül mérlegképes könyvelői oklevelet szereztem, de azt már 1956 után.
Hiány volt szakemberekből, kultúra nélküli embereket tettek kulcspozíciókba, de mindenkit nem lehetett kicserélni, írástudatlanokkal megtölteni az államigazgatást és a vállalatokat. A munkát valakinek csinálni kellett, botcsinálta elvtársakkal nem lehetett létezni a sztálinista rendszerben sem. Tényleg autodidakta módon tanultam meg a számlarendet és az iparvállalatok könyvvitelét. Egy év múlva a centralizálás jegyében Békéscsaba székhellyel létrehozták a Békés Megyei Húsipari Vállalatot – a békéscsabai vágóhíd és a húsfeldolgozó összevonásával –, és engem szemeltek ki az egyesített vállalat főkönyvelőjének. Addigra már értettem a dolgom, mint számviteli szakembert választottak ki. Két év után azonban politikai okból elbocsátottak. A megyei húsipari vállalat vezetőjével – egy orosházi hentessel – megvoltam, ő a szakmai dolgokba nem szólt bele, az élelmiszeripari osztály vezetőjével viszont konfliktusom támadt. Egyszer behívtak a megyei tanácsra, és a nagy fluktuáció ürügyén megkaptam a felmondólevelet. A dolog háttere az volt, hogy kötelességszerűen jelentettem az igazgatónak, ha a számlázó hibásan számlázott, és abból kára származott a vállalatnak. Az igazgató ilyenkor általában megrótta a hibázót, az egyik könyvelőt viszont elküldte. Én nem javasoltam az elbocsátását, csak elmondtam, mi történt, hiszen az volt a dolgom. A primitívségüket mutatja, hogy a fluktuáció így szerepel a felmondólevélben: „fluktoráció”. Kimondottan politikai jellegű volt az eltávolításom. Később megtudtam, a Sütőipari Vállalat főkönyvelőjét tették a helyemre, akivel jól bevásároltak, mert részeges volt. 
Próbáltam elhelyezkedni, de még le se telt a felmondási időm, amikor kijött a lakásomra a városi ipari osztály vezetőnője. Akkor alapították a Békéscsabai Kézműipari Vállalatot, kellett nekik egy vezető könyvelő, és hallhatta, hogy éppen akkor menesztettek. Egyéb híján igent mondtam, bár csak alacsonyabb fizetést tudtak adni, mivel a vállalat alacsonyabb kategóriában lévő, bedolgozó textilipari vállalat volt. Megint a nulláról kellett indulni, mint Szarvason, de volt már benne gyakorlatom, hogyan lehet a semmiből valamit csinálni. A vállalat súlypontilag az otthoni foglalkoztatást volt hivatva segíteni, a központi gárda az alapanyagról, az értékesítésről és a minőségi ellenőrzésről gondoskodott. Nagyrészt varrónők dolgoztak ott, de volt kötöttáru, paplanos és bőrös részleg is. Nyereséges vállalat volt. Még a forradalom idején is nyereséget produkált, mert a bedolgozók tudtak otthon dolgozni. 
 Így érkeztünk 56-hoz. Az 1956-os év az erjedés időszaka volt. Akkortájt nagyon sok újságot olvastam, egynémely cikk máig megmaradt az emlékezetemben. Például Háy Gyula híres cikke, a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? – a parvenü, a mindentudó pózában tetszelgő semmit nem tudó tökéletes leírása, aki felfele hajbókol, lefele tapos. Az SZKP XX. kongresszusára Hruscsov új hangot vitt be. A szent Sztálint azelőtt nem lehetett bírálni, csak hódolat illette meg. 1953 után ugyan egy kicsit lazult a dolog, de ez továbbra is tabutéma maradt. Akkor jött 1956 februárjában a XX. kongresszus és Hruscsov titkos beszéde a Központi Vezetőséghez, amelyről külföldi adásokból lehetett tudomást szerezni. Aztán júliusban az értelmiségi párthatározat. A forradalom nem úgy jött, hogy október 22-én még minden úgy volt, mint addig, és 23-án, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben világra jött, hanem érlelődött. Kezdődött 1953-mal, az első Nagy Imre-kormánnyal meg Lőcsei Paliék lázadásával a Szabad Népben. 
A pártsajtóból meg az Irodalmi Ujságból szereztünk tudomást a változásokról. Abban az időben megnövekedett az érdeklődés irántuk, mert olyan témákkal is foglalkozni kezdtek, amelyek azelőtt tabunak számítottak, például az üldözöttek rehabilitálása. Mindebből képet lehetett alkotni arról, mi foglalkoztatta az értelmiséget. A Viharsarok Népe című megyei lap monopolhelyzetben volt Békésben, és csak fokozatosan állt át, megvárta a fenti átalakulást. Október végén, november első napjaiban azonban nemcsak a pártsajtó hangja változott meg, hanem megjelentek új sajtótermékek is, például a Független Újság.
1956. október 4-én Békéscsabán a TIT-ben nagygyűlést rendeztek, amelyen több száz ember vett részt. Zsúfolásig megtöltötték a Független Kisgazdapárt korábbi székházát, ami akkor kultúrház volt. Én – békéscsabai viszonylatban – innen számítom a forradalom előzményeit. Mivel Békéscsaba akkor már megyeszékhely volt, ami ott történt, kisugárzott az egész megyére, ha ott rendeztek egy nagygyűlést, azt már nem tudta elhallgatni a megyei pártlap sem. Engem név szerint említenek a gyűlésről megjelent tudósításban, hogy Molnár ezt meg ezt mondta a Losonczy Géza–Friss István vita kapcsán – az egyik, Budapestről meghívott előadó ugyanis felszólalásában a Losonczy Géza és Friss István között a Szabad Népben lezajlott sajtópolémia részleteit elevenítette fel. Nekem tapasztalataim voltak róla, pontosan tudtam, mi a kuláküldözés, mi az osztályidegen meg a káderpolitika, mit jelent az, ha valakit félretesznek, és hogy diplomával sem lehet elhelyezkedni, mert politikai akadálya van. 
Budapesten történt, ami történt 23-án, aminek a híre lejött vidékre is. Október 26-án Békéscsabán utcai tüntetés kezdődött, amely az éjszakába nyúlt. A Szabadság téren – ahol korábban a békéscsabai gyalogezred emlékére emelt, az ötvenes évek elején ledöntött és elföldelt első világháborús emlékmű, a 101-es obeliszk állt – népes tömeg gyűlt össze, és a csatlakozókkal egyre dagadt. Nem tudom megmondani, honnan indult, csak feltételezem, hogy a diákok kezdeményezése lehetett. Én is csatlakoztam hozzájuk. A menet a pártház felé vonult, ahol valaki felolvasta a debreceni munkástanács pontokba foglalt követeléseit. A tüntetők innen a Viharsarok nyomdához vonultak, ahol megkezdődött a követeléseket tartalmazó röplapok nyomtatása. A tömeg hömpölygött tovább, és amerre a menet elhaladt, a középületeken lévő ötágú csillagok a kövezetre kerültek, összezúzva. Közben már éjfélre járt az idő, de a tömeg – a nyomdához visszatérve – türelmesen megvárta, míg a nyomdából kikerültek a Követeljük! röplap frissen kinyomtatott példányai. Utána még egyszer elvonultunk a pártház előtt, majd a Munkácsy utcán visszakanyarodva az ÁVH épülete előtt. Az egész úttestet elfoglaló, széles sorokban haladó menet a Sztálin úton a laktanya felé tartott. A tüntetés a vasútállomásnál ért véget 27-én, szombaton hajnali két óra felé. A hangulat igen lelkes volt. Szünet nélkül hangzottak az ütemes jelszavak: Tartsatok ki, pestiek! Rákosinak kötelet, Gerőnek se egyebet! Ruszki, mars ki! Vesszenek az ávósok! Aki magyar, közénk áll! Éljen a katonatanács! A Kossuth nótát, a Himnuszt, a Szózatot is elénekeltük több ízben. A nyomda előtti várakozás közben a budapesti ifjúság egy képviselője beszámolt a fővárosban lezajlott eseményekről. A laktanya előtt a rendőrség és a honvédség képviselői már csillag nélküli sapkával álltak. A tüntetés végével a tömeg rendben szétoszlott. Rendzavarás nem történt. Emlékszem, felfegyverezett ávósok álltak a kapuban, és hallgatták az ellenük skandált jelszavakat. Nyilván nem érezték túl jól magukat, de nem reagáltak rá. Imponáló volt a tömeg merészsége. Később azt hallottam, hogy bizonyos hódmezővásárhelyi alakulatok tűzkészültségben voltak, de tűzparancsra nem került sor. Október 27-én, szombaton délben ünnepség kezdődött a Kossuth-szobornál. Kokárdásan, nemzetiszín és fekete zászlókkal vonult oda a nép. Az ünnepség kezdete előtt a megyei tanács ifjúsági parlamentje stencilezett röplapokat osztogatott, amelyeken a nemkívánatosnak tartott személyek neve szerepelt. Az ünnepség megindító volt: őszirózsák a szobor talapzatán és sok – rég nem látott – Kossuth-címer. Beszéltek a honvédség, a rendőrség képviselői, beszámoló hangzott el az ÁVH lefegyverezéséről, és megérkeztek Gyuláról a kiszabadított politikai foglyok. Elhangzott egy felhívás: jelentkezzenek a vasúti sínek felszedésére, hogy meggátolják a szovjet katonai szerelvények Románia felől történő esetleges behatolását. Beszédet mondott a debreceni küldött és Fekete Pál tanár is. A hatalmas tömeg, miként az éjjel, most is rendben hazament, rendzavarás nem történt. Az ünnepség után diákok és rendőrök megkezdték a 101-es obeliszk kiásását. Este Kaskötő István színházi dramaturg a SZOT épületének egyik ablakából ismertette az aznap megalakult ideiglenes Forradalmi Tanács összetételét az utcán várakozókkal. 
Október 28-án, vasárnap délelőtt a SZOT épülete előtt az előző esti élénk csoportosulás helyett katonai karhatalom fogadta az arra járókat. Az emberek az úttesten és a szemközti épületek kapualjaiban izgatottan tárgyalták az eseményeket. Egyesek – feltehetően funkcionáriusok – új Forradalmi Tanács választásáról beszéltek, amely úgymond nem a csőcselékből tevődik össze. Heves viták kezdődtek, miközben a csoportosulás egyre nőtt. Közben egy katonai teherautó érkezett a színház elé. Néhány katona behatolt a színházba, a kint maradtakat pedig az egyre növekedő sokaság körülvette és sértegette. Azt beszélték, hogy reggel a pártbizottság sugalmazására katonai puccs történt, két szervezőt letartóztattak és a laktanya fogdájába vitték őket. A tömeg nem tágított, követelte a letartóztatottak szabadon bocsátását, végül egy autóval odahozták őket. A felizgatott emberek csak azután oszlottak szét, miután kicsikarták, hogy a Forradalmi Tanács három órakor ülést tart az irodaházban. Délután az irodaház szűk utcájában nagy tömeg gyűlt össze. Az ülés nyitott ajtók mellett folyt, a folyosón tolongtak az emberek, sokan az utcára szorultak, és követelésükre hangszórót kellett felszerelni. A puccsért felelős Tóth István alezredessel szemben óriási ellenszenv nyilatkozott meg.
A forradalom kitörésének hetében lényeges változás következett be a Viharsarok Népe békéscsabai napilapban is. A szerdai szám még kétkulacsos, a csütörtöki, sőt még a pénteki szám is úgy ír a felkelőkről, hogy nem szabad kesztyűs kézzel bánni velük, szombaton azonban már óvatosabbá vált a hang, az ellenforradalmár banditák szabadságharcos hősökké váltak. Vasárnap az új Kossuth Népe című lap első számát lefoglalta a katonai puccs, de később a tömeg követelésére mégis szétosztották.Október 29-én, hétfőn munkahelyemen kilenctagú ideiglenes munkástanácsot választottak, amelynek én lettem az elnöke. Nekem tulajdonképpen az első, az alakuló ülésen volt szerepem, azután inkább a város felé orientálódtam. A vállalat küldöttjeként én jártam be a városhoz. Szerdán délután a városháza nagy tanácstermében a karzatáról hallgattam a Forradalmi Tanács ülését. Az volt a véleményem, hogy sok a szalmacséplés és nagyon szétfolynak a dolgok. November 1-jén, mindenszentek napján délelőtt a föld alól már kiásott és az eredeti helyén ismét felállított 101-es obeliszkhez őszirózsát vittek az emberek. Rég nem látott jelenség volt, hogy a templomból egész katonai alakulat fordult ki. Az emberek ünneplő ruhában sétáltak a napfényben és kapkodták az újságokat: Népszava, Igazság, Hétfői Hírlap, Kossuth Népe, Független Újság. November 2-án, pénteken délben a városháza előtt Fekete Pál hangszórón keresztül tette közzé a hírt, hogy szovjet csapatok vannak Békéscsaba közelében. Este a sógorommal elmentem a TIT-be, ahol Iványi Gergely tanárral és még néhány egybegyűlttel beszélgettünk a Forradalmi Tanács munkájának megjavításáról. Ennek hatására szombat délelőtt megírtam egy újságcikket Sztrájk helyett munka címen, amelynek a Független Újság másnapi, november 4-i számában kellett megjelennie. 
Szombaton délután 15 órakor a városháza nagy tanácsterme megtelt a helyi munkástanácsok küldötteivel és a járási kiküldöttekkel. Fekete Pál elnökölt. Addig nem volt külön Békés megyei és békéscsabai Forradalmi Tanács, a megyeszékhely Forradalmi Tanácsának tevékenysége a megyére is kihatott, de akkor megalakult az önálló békéscsabai Forradalmi Tanács. Az elnök Kaskötő István lett, és – mint az egyik elnökhelyettes – én is bekerültem a testületbe. A városi Forradalmi Tanács elnökségének első ülésén úgy terveztük, hogy hétfőn elkezdődik a munka. November 4-én, vasárnap hangos lövések törték meg a hajnali csendet, majd a zaj elült. Szovjet harckocsik tűntek fel a városban, az utcánkban is. Délelőttre kidőlt fák, széttaposott útszegélyek jelezték a szovjet harckocsik útját, a járdán mindenfelé üvegcserepek. A főtéren lövegek, harckocsik, rohamsisakos szovjet gyalogos katonák voltak. A városházát, a BM mellette levő megyei főosztályát és a megyei tanács épületét is összelőve találtuk. A főút torkolatánál, az Irányi és a Munkácsy utcánál is harckocsik álltak. Ugyanez a kép fogadott a Petőfi utcai iskola, a laktanya és a Kazinczy utcai rendőrség előtt is. A Független Újság november 4-i kinyomtatott számát, melynek harmadik oldalán volt a Sztrájk helyett munka című cikkem, a szovjetek nem engedték forgalomba kerülni. Mint később megtudtam, Fekete november 4-én hajnalban, amikor meghallotta az ágyúzást, kerékpárral lóhalálában kiment Békéscsaba határába, a kommendatúrára, hogy beszéljen az orosz vezetőkkel: ne lőjenek, mert a városban nincs semmiféle ellenállás. Mivel orosz szakos volt, szót is tudott velük érteni. Meg is szűnt a lövöldözés. Azután tankokkal jártak le-föl, járőröztek is, de támadás nem volt többé. Fekete Pál nemrégiben a város díszpolgára lett, és Békéscsaba megmentője címmel írtak róla az újságban. 
Kedden a városi tanács titkárságán jött össze a Forradalmi Tanács néhány tagja. Az elnök nem volt jelen, viszont megjelent a pártbizottság titkára, mint megfigyelő. Arról tárgyaltunk, hogy érintkezésbe kell lépni a szovjet katonai parancsnoksággal. Másnap ismét összejöttünk néhányan: a Forradalmi Tanácsból négy tag, a párttitkár, több városi és megyei ügyintéző. Megjelent egy szovjet őrnagy s arról beszélt, hogy a szovjet hadsereg vérét ontja a mi szabadságunkért az ellenforradalmárok elleni harcban. Hangoztatta a rend, ezen belül a munka felvételének szükségességét, és kijelentette, hogy csak a „törvényes” szervek intézkedési jogát ismerik el. Csütörtökön is összejöttünk, és a Forradalmi Tanács létjogosultságáról tárgyaltunk. A Kádár-kormány nyilatkozata tanácsadó, javaslattevő szervként jelölte meg a forradalmi tanácsokat, valamint a hasonló nevű és funkciójú társadalmi szerveket. Úgy határoztunk, hogy Kaskötő István, Zsíros Andor és Komjáti Ferenc délután Szolnokra utazik tájékozódni. Kaskötő aztán eltűnt, valaki mondta, hogy disszidált. Ő előrelátóbb volt, mint én.November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni. Hatalmas sorok voltak a kenyérüzletek előtt, a ruházati és cipőboltokban aggasztóan megnőtt a vásárlók száma. Megismerhettem az addig titkosan kezelt káderanyagomat. „Mint szakember megfelelő. Politikailag nem megfelelő. Alapos ellenőrzés alatt kell tartani” – írták rólam 55 márciusában. November 12-én, hétfőn több üzem is sztrájkba lépett Fekete Pálék letartóztatása miatt. Miután nagy nehezen sikerült orosz tolmácsot kerítenünk, Komjáti Ferenccel és Zsíros Andorral hármasban átmentünk a Munkácsy utcába, és elmondtuk a katonai parancsnoknak, hogy az emberek tájékoztatást kérnek a letartóztatásokkal kapcsolatban. Azt a választ kaptuk, hogy az illetők nem letartóztatásban, hanem ideiglenes feltartóztatásban vannak mindaddig, amíg a szerepüket nem tisztázták, különben sincsenek Békéscsabán. Végül megígérték, hogy érintkezésbe lépnek Budapesttel, és majd tájékoztatni fognak bennünket. A választ nem tartottuk megnyugtatónak. Az üzemek dolgozói is bizalmatlanok voltak, mert délután – minden központi szervezés nélkül – a városban általános lett a sztrájk. Másnap, november 13-án Békéscsabára érkezett Birkás Imre országgyűlési képviselő, a kormány Békés megyei összekötője, hogy tájékozódjon a megyében folyó sztrájk megszüntetésének lehetőségéről. A városi tanács titkárságán keresztül összehívatta a vállalati munkástanácsok küldötteit és a Kádár-kormány álláspontját ismertetve előadta jövetele célját. Elsőnek szóltam hozzá, azzal, hogy a Forradalmi Tanács hovatovább elvesztette a jelentőségét, taglétszáma leapadt, s így akár meg is szüntethető. Utánam még huszonnégyen szólaltak fel. Követelték a szovjet csapatok kivonását, bírálták a Kádár-klikket, elítélték a deportálásokat és a letartóztatásokat. Izzó, szenvedélyektől fűtött hangulat volt, csak úgy áradt az elkeseredés és az elszántság az emberekből. Erős kifogások merültek fel a Békés Megyei Népújsággal szemben is. Amikor Tóth Géza újságíró felszólalásában – az újság másnapi számában megjelenő Megbékélés című cikkét magyarázva – kijelentette, hogy őt és családját kiirtották volna, ha nem jönnek a szovjet tankok, kitört a botrány. Ez volt a gyűlés egyetlen kirívó mozzanata. Végül Birkás Imrén volt a sor, hogy válaszoljon a felszólalásokra, ám addigra annyira elérzékenyült, hogy a szemét kellett törölgetnie. A gyűlés úgy határozott, hogy Birkás legépelt jelentését a felterjesztés előtt ismertetni kell a Forradalmi Tanáccsal és a nagyobb üzemek munkástanács-tagjaival. Arról is határozat született, hogy Gál Pál tanárt a kormányösszekötővel Budapestre küldik, hogy tájékozódjék, visszatérése után pedig számoljon be a tapasztaltakról. Fekete Pált néhány napos szovjet fogság után szabadon engedték. Szajoltól kerékpáron és gyalog tette meg az utat hazáig. 
November 16-án, pénteken behívtak a városi tanácshoz. Ott volt a tanácselnök, a pártbizottság titkára és néhány munkástanácstag. Hosszas vita folyt a sztrájkról, végül az a határozat született, hogy az általános sztrájk addig tartson, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot. A pénteki megbeszélés szerint vasárnap reggel a megyei tanácselnök szobájában kellett találkoznunk. Meglepetésünkre a megbeszélteken kívül Birkás Imre és több munkástanácstag is ott volt. Birkás, majd Gál Pál adott ismertetést a budapesti útról. Gál ekkor már egyértelműen a kormány platformjára helyezkedett. Meglepő volt a változás a négy nappal korábbi álláspontjához képest. Ezután Gál Pál, Kávási Ferenc, Komjáti Ferenc, Ozváry Tibor, Takács János és én szerkesztettünk egy memorandum-félét, mely a munka megindítását lett volna hivatott előmozdítani. A Gál által szövegezett bevezetés a sztrájk értelmetlen és káros voltáról szól, azt követte a Kádár-kormány fenntartásos elismerése, amennyiben követeléseink – a függetlenség, a személyes szabadságjogok biztosítása, a munkástanácsok gazdasági önkormányzati rendszerének elismerése, a bürokrácia leépítése, végül a sztrájkjog biztosítása – teljesülnek.Hétfőn délelőtt ismét összeült a munkástanácsok küldöttértekezlete, amelyen mintegy száz-százötvenen vettek részt. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, Klaukó Mátyás, az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke és Kávási Ferenc, a megyei tanács elnöke is. Birkás közölte a kormány szempontjait, amit a Budapestről visszatért Gál Pál tanár is megerősített. Erre lehurrogták, mondván, hogy megvesztegették. Így vetődött fel a gondolat, hogy küldöttséget indítsanak Budapestre a munkástanácsok követeléseivel. A nyolcfőnyi küldöttségbe engem is beválasztottak, és tagja lett Takács János MSZMP intéző bizottsági tag is. Végül a pénteken megszűnt Forradalmi Tanács helyett a küldöttek megválasztották a Központi Városi Munkástanácsot. Az értekezlet jócskán belenyúlt a délutánba. majd a Megyei Rendőrkapitányságon magyar–orosz nyelvű igazolványokat szereztünk be az útra. Másnap, 20-án reggel fél hatkor gyülekeztünk a megyei tanács előtt. Négy küldött beült az MSZMP gépkocsijába, szintén négy a megyei tanácséba, és csatlakozott hozzánk a gyulai küldöttség gépkocsija is, három emberrel. Kunszentmártonban és Kecskeméten igazoltattak, de fennakadás nélkül eljutottunk Budapestre. A Soroksári úttól már láttuk a harcok nyomát. A Parlament tudakozójából a szemközt lévő Földművelésügyi Minisztérium 101-es szobájába irányítottak, ahol két előadó éppen dunántúli küldöttekkel tárgyalt, majd mi következtünk. Az asztal túloldalán Kovács Sándor ült, akit nyilvánvalóan a küldöttségek leszerelésével bíztak meg. Egyikünk megmondta neki, hogy mi a házigazdához jöttünk, de csak a portáig jutottunk. Erre ő megígérte, megpróbálja kieszközölni Kádár Jánosnál, hogy fogadjon bennünket. Ez nem sikerült, helyette Apró Antalra vagy Dobi Istvánra kaptunk ajánlatot. Hogy a nap ne teljen el hiába, Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét választottuk. Több mint három órát beszélgettünk. Dobi nagyon közvetlen volt és nyíltan beszélt velünk. Például olyanokat mondott, hogy „ezek” nem engednek, úgyis keresztülviszik, amit akarnak, tehát semmi értelme a sztrájknak. Az „ezek” alatt Kádár meg a csapata értendő. Mindenesetre némi bepillantást engedett a kulisszák mögé: ha szép szóval nem, akkor majd kényszerrel megoldják. Érthettünk belőle. Hét óra után jöttünk ki az elnöki szobából, és akkor rögtön lecsaptak ránk a rádió munkatársai. Egy riporternőnek sikerült a küldöttség néhány tagját megszólaltatni. Köztünk vita volt arról, hogy milyen nyilatkozatot tegyünk a rádióban a munka felvételéről. Kelletlenül megszövegeztem egy rövid közleményt, amelynek utolsó mondata – Takács János ösztönzésére – a munkafelvételről szólt. A riporternő ezután levezetett bennünket a stúdióba, ahol legépelték a közlemény szövegét, majd Kurilla Károly magnóra olvasta. Később megtudtuk, hogy a Kossuth Rádió még aznap este kétszer is sugározta. Mivel este nyolc órától kijárási tilalom volt, nem hagyhattuk el a Parlament épületét, amely körül volt véve szovjet tankokkal. Kádár János engedélyével a parlamenti konyhán vacsoráztunk, majd szovjet kísérettel átmentünk a Földművelésügyi Minisztérium szemközti épületébe, ahol a 101-es szobában székeken, asztalokon éjszakáztunk. November 21-én, szerdán reggel indulás előtt sétát tettünk a városban. Utunk jelentős része összelőtt házak és romok között vezetett. A Práter utcánál és a Rákóczi téren friss sírok emlékeztettek a harcokra. Hazafelé Békéscsaba előtt, a szarvasi és az orosházi út találkozásánál váratlanul egy rendőrségi gépkocsi került elénk, és arra utasított bennünket, hogy egyenesen a megyei tanácsra menjünk. Kávási, a vb-elnök fogadott minket, de meglepetésünkre egész értekezlet gyűlt össze jöttünkre. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, a megyei tanács titkára, a városi tanács elnöke, néhány funkcionárius, a megyei és a városi rendőrség képviselői, üzemi munkástanácsi küldöttek és két szovjet tiszt tolmácsostul. A rögtönzött értekezletet Kávási nyitotta meg, felkért, hogy számoljunk be az utunkról. Kényszeredetten mondtam néhány mondatot, de érdemben nem nyilatkoztam, azzal, hogy egyrészt még nincs áttéve a gyorsírt anyagom, másrészt a küldöttség még nem alakíthatta ki egységes állásfoglalását. Csakhamar kiderült, hogy a munka másnap reggeli felvételére kívánnak igénybe venni bennünket. A szovjet tiszteknek folyamatosan fordították az elhangzottakat. A munkafelvétellel kapcsolatban a megjelent munkásküldöttek előtt úgy nyilatkoztam, hogy az adott körülmények között értelmetlen a sztrájk, a vezető szovjet alezredes számára azonban ez nem volt eléggé egyértelmű. Másfél–két óra után végre kezdtek szétszéledni a megjelentek. Akkor a szovjet tisztek még egyszer közrefogtak, és ismételten arról akartak megbizonyosodni, hogy másnap a munka felvételére fogom buzdítani a munkásokat. Másnap délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a küldöttek meghallgatására az irodaházban, nem is fért be mindenki a terembe. A szovjet megfigyelők is ott voltak. Meg is jegyeztem Hidasi városi rendőrparancsnoknak, hogy apolitikusnak tartom a jelenlétüket. Hogy minden egybegyűltnek jusson hely, átmentünk a Balassi Kultúrotthonba. A fő beszámolót én tartottam. A sztrájk kérdésében úgy foglaltam állást, hogy az adott körülmények között értelmetlen. A hallgatóság természetesen mást várt. Először fagyos hallgatás volt, majd nemtetszésüket nyilvánították: bevették a cuclit, beinjekciózták őket stb. Volt, aki rákosista szócsőnek nevezett. A végrehajtó bizottság és a rendőrség jelen lévő tagjai a munkafelvételt szorgalmazták. A szovjet hadsereg képviselői az első sorban ültek, a tolmács fordított nekik, és ők szorgalmasan jegyzeteltek. A zárószót én mondtam. Erélyesen visszautasítottam a rágalmazó megjegyzéseket, majd elmondtam, hogy a megbízatásunknak eleget tettünk, és arról valósághű tájékoztatást adtunk. Kértem, hogy a követeléseket és a sztrájkot ne tekintsék feltétlenül összetartozónak. Így is lett, másnap a legtöbb helyen felvették a munkát. Nyilván azok is aludtak rá egyet, akik azt mondták, hogy öltsünk gyászruhát. Mit lehetett tenni? Korábban még gondoltak rá, hogy jön külföldi segítség, de hamar rájöttek, hogy esze ágában sincs segíteni senkinek. A munkástanácsok küldöttei néhányszor még összeültek, de egyre nehezebb lett a helyzetünk. A Független Újság – kényszerű hallgatás után – ismét megjelent, de a fejlécen már nem a Munkástanácsok lapja, hanem a Megyei Tanács lapja felirat szerepelt. Az MSZMP újságja, a Néplap pedig nem hozta le tájékoztatóinkat és felhívásainkat, ezért december 5-én Kocziszky Mátyással Kávásinál és Birkásnál tárgyaltunk a munkástanács újságjának ügyében, de nem jártunk sikerrel. December 4-én, kedden délután összeült a Városi Központi Munkástanács. Az értekezleten részt vettek olyanok is, akik nem voltak tagjai a munkástanácsnak, ők erősen kritizálták a testület munkáját. Végül olyan határozat született, hogy másnap meg kell választani a Megyei Munkástanácsot. December 5-én délután össze is jött a munkástanácsi küldöttek közgyűlése, de mivel a vártnál kevesebben gyűltek össze, nem sikerült megalakítani a megyei testületet. Viszont az a határozat született, hogy követeléseink alátámasztására másnap legyen egy tüntető megmozdulás. Csütörtökön reggel az utcákon özönlött a tömeg, az emberek rendezett menetben vonultak a 101-es emlékműhöz és virágokkal borították el. Elképesztően sokan gyűltek össze, harmincezer emberről beszéltek. Szombaton az a hír terjedt el Békéscsabán, hogy Sarkadon tizenhat fiatalt letartóztattak, szabadon bocsátásuk érdekében a Barnevál munkástanácsa sztrájkot és tüntetést szervezett. A városi munkástanács tagjai közül azonban senki sem tudott a tüntetés elrendeléséről, tehát nem általuk szervezett akció volt. Napközben már szovjet harckocsik vonultak a városban. Az utcán és az üzemekben ideges hangulat uralkodott. Kocziszky Mátyás, Komjáti Ferenc és én átmentünk a megyei rendőrparancsnokságra, ahol a szovjet parancsnok a város lövetésével fenyegetőzött. Az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke arra kért bennünket, csitítsuk le az embereket, mivel ránk hallgatnak. Komjáti és én elmentünk a Ruhagyárba, a Kötöttárugyárba és a MÁV-hoz, hogy beszéljünk a munkásokkal. Az egyik MÁV-dolgozó úgy nyilatkozott, hogy fasírttá aprítják a városi munkástanácsot, ha nem lép fel kielégítően a sarkadi ügyben. Ugyanaznap, a Békés Megyei Népújság december 8-i számának vezércikkében egyebek mellett a következő sorok jelentek meg: „Mert lényegében miről van szó? Egyes emberek, akiknek sehogyan sincs ínyükre, hogy mégsem sikerült a munkás-paraszt hatalmat megdönteni, most azon törik a fejüket, hogy tévesszék meg a becsületes embereket, hogyan hergeljék őket a kormány ellen. Vajon elképzelhető-e, hogy a békéscsabai dr. Molnár, akinek az apja horthysta őrnagy, a munkások érdekét képviseli? Kicsit nehéz elképzelni. Jóllehet demokratikus jelszavakat mond, s így beférkőzik a munkásküldöttségekbe is, de alig hihető, hogy a tűz a vízzel összeférjen.” Erre én bejelentettem, azonnal befejezem a ténykedésemet a városi munkástanácsban, de a munkástanácstagok kiálltak mellettem, és a másnapi lapszám téves információra hivatkozva korrigálta a rólam írottakat. Ezen a héten ismét megjelent a Független Újság, de már nem a munkástanácsok, hanem a megyei tanács lapjaként. December 9-e után úgy értékeltem a helyzetet, hogy a területi munkástanácsok mint a szocialista munkáshatalom letéteményesei törvényen kívül kerültek. Ekkor már ki sem mozdultam a munkahelyemről, feléje sem néztem a városházának. Egyesek a vállalati munkástanács újraválasztására tettek lépéseket, abba sem folytam bele. Ha valamelyik munkástanács tagja tanácsot kért tőlem, azt válaszoltam: visszavonulni! 
Valószínűnek tartom, hogy nem a békéscsabaiak közül kerültek ki, akik feketelistára tettek. A tanácselnök, Blahut János, akit személyesen is ismertem, a többi vezetővel együtt október végén felszívódott, csak valamikor novemberben került vissza Békéscsabára. A tanácselnök-helyettes, Ozváry Tibor viszont nagyon aktívnak akart mutatkozni a forradalomban: felajánlotta a szolgálatait a Forradalmi Tanácsnak, és mint egy titkár, végezte a városi munkástanács adminisztrációját. Talán úgy gondolta, ha rendszerváltozás lesz, átmenti magát és ő lesz a tanács elnöke. Helyiséget biztosított az összejöveteleknek, és november 4-e után is többször küldött értünk, szinte nélkülözhetetlenek voltunk a számára. A peremben azonban – tanúként idézték be – úgy fordult, hogy mi le akartuk váltani az államigazgatás vezetőit és kicserélni a mi embereinkre. Mindent elhallgatott, ami ránézve kompromittáló lehetett, és kiemelte az „érdemeit”, amit pszichikailag meg tudok érteni. Egy másik tanúm – a városi munkástanács egyik tagja – nagyon találóan ex lex állapotként jellemezte az akkori helyzetet: a régi igazgatási rend alapjaiban meggyöngült, az új még nem állt fel, elő kellett ráncigálni azokat, akik mögött tömegbizalom volt, és egy darabig felhasználták őket. A hatalomátvétel elején még úgy nézett ki, hogy valamilyen kiegyezés lesz. Az országos helyzetet is úgy szokták kommentálni, hogy Kádár fokozatosan ment át a sztálinista vagy posztsztálinista vonalra. A munkástanácsokat elismerte, aztán fokozatosan megszüntette. December 8-án csak a területi munkástanácsokat helyezték törvényen kívül, a vállalatiak még maradtak, aztán ahogy a régi struktúra visszajött, azok szépen elhaltak.
A peremben tanúként a munkahelyemről egy-két munkástanácstag jelent meg és az igazgató. Ő nagyon jól viszonyult hozzám, pozitív dolgokat mondott rólam, hogy nyugodt voltam, nem adtam ki megalapozatlanul a vállalat pénzét. A sztrájk vádjával kapcsolatban elhangzott, hogy a vállalat valójában bedolgozó jellegű volt, a nőknek, háziasszonyoknak adott munkalehetőséget, és 56 őszén is úgy történt, mint máskor, otthon dolgozott, aki dolgozott. Az átvevő úgy tanúskodott, hogy nem sztrájkolt, hiszen ha valaki bevitte a készárut, ő átvette.
A vállalatok vezetői nem döntöttek a munkástanács nélkül. Azelőtt az állami vállalatoknál és a tanácsi vállalatoknál egyszemélyi vezetés volt, nem a kollektíva döntött, hanem az igazgató. Az üzemi háromszög is pártdirektívák alapján működött, olyan nagy volumenű dolgokról, mint a vállalat profiljának megváltoztatása, nem dönthetett, az a városi tanács ipari osztályára vagy a megyei tanács élelmiszeripari osztályára tartozott. Amikor létrejöttek a vállalati munkástanácsok, az volt a cél, hogy azok irányítsák a vállalatokat. Még csak kikristályosodóban volt ez a rendszer, amikor felszámolták.
Engem eleinte a maguk oldalára akartak állítani. A megyei tanácselnöknél beszélgettünk a Belügyminisztérium kiküldöttével, aki finoman ajánlatot tett, hogy igénybe venné a szolgálataimat. A városi tanácsnál egyszer arról volt szó, hogy engem javasolnak a város jogászának. Az volt az érzésem, hogy le akarnak kenyerezni, és a népszerűségemet be akarják fogni a vitorlájukba. Én halogattam, nem egyeztem bele. Ez később megpecsételte a sorsomat. November 4-én nem gondoltunk megtorlásra – nekem fegyver sem volt a kezemben –, eszünkbe sem jutott, nyilván sok másnak sem, különben nem kétszázezren mentek volna el Magyarországról, hanem kétszer annyian.Békéscsabán 1957. február közepén kezdődtek a letartóztatások. Először a hangadónak tekintett munkástanács-vezetőket vitték el. Le akarták fejezni a maradék ellenállást, ami Békés megyében akkorra tulajdonképpen már meg is szűnt. 1957. február 15-én még a Békéscsabai Kézműipari Vállalat vezető könyvelőjeként dolgoztam. Este a kapun erős dörömbölés riasztott. Valaki kaput nyitott és a gangra nyíló ajtón át négy rendőr nyomult be a szobámba. Házkutatást tartottak, néhány jelentéktelen irományt összeszedtek, majd a vezető felszólított, hogy öltözzek, mert előállítanak. Négy fegyveres kíséretében tettem meg az utat a városi rendőrkapitányságig, ahol nagy éjszakai forgalom volt. A zárkában, ahova bekerültem, a begyűjtöttek a felöltőiken hevertek a betonpadlón. Én is leheveredtem a felöltőmre, és próbáltam magyarázatot találni az éjszaka történtekre. Egy hetet töltöttem ebben a fogdában, s ez idő alatt egyetlen alkalommal vezettek elő, hogy aláírassák velem a közbiztonsági őrizetbe vételemről szóló határozatot. A Békés megyei Rendőrkapitányság indokolása szerint erre az adott okot, hogy mint a Békéscsabai Forradalmi Munkástanács elnökhelyettese aktívan kivettem részemet a városban lefolyt ellenforradalmi cselekményekből; már az első felvonulás megszervezésében is részt vettem s magam is felvonultam; vállalatomnál az igazgatót arra kényszerítettem, hogy a becsületes kommunista munkásokat bocsássa el; osztályhelyzetemnél fogva arra lehet következtetni, hogy ellenforradalmi tevékenységemről nem mondok le. Február 24-én délután ponyvás tehergépkocsin többedmagammal Budapestre, a Gyűjtőfogházba szállítottak, másnap pedig továbbvittek Kistarcsára. A kistarcsai internálótábort magas fal vette körül, a tetején szögesdrót villanyvezetékek, belül emeletes épületek. A begördülő szállítmányt csaholó kutyákat tartó rendőrök fogadták, a platóról leugráló őrizeteseket gumibottal ösztökélték gyorsabb mozgásra a körletek felé. Egy gumibotütés engem is ért. Zsúfolásig megtöltöttük a C-épület egyik termét, ahol a padlóra szórt szalmán lehetett elhelyezkedni. Az első napokban megjelent a körletben egy civil ruhás rendőrtiszt, Tegze Sándor hadnagy, aki könyvelőket keresett a konyhairodára az élelmezési adminisztráció végzésére. Jelentkeztem. Az iroda a kétemeletes C-épület alagsorában, a hatalmas méretű konyhába vezető rövid folyosóról nyíló kis helyiség volt, ahol négy őrizetes dolgozott. Az egyikünk, Máthé Lajos három hónap után szabadult, és Békéscsabán felkereste a húgomékat, hogy hírt adjon felőlem. Nekünk kellett megtervezni a napi kalórianormával megállapított étrendet és kiszámítani a hozzávaló nyersanyagmennyiséget. Az étkezési létszám ingadozásaiból – ami három- és ötezer között volt – következtethettünk a begyűjtésekre, illetve a vád alá helyezettek elszállítására vagy a szabadulásokra. A konyhairoda helyzeténél fogva a hírek, fülesek vételének és továbbadásának a helyévé vált. 
Amikor a konyhairodába kerültem, a teremből az épület egy másik, kisebb méretű, emeletes vaságyakkal berendezett helyiségébe helyeztek át. Ebben a körletben voltak a háziak, akik különféle munkákat végeztek a táborban. A háziakat általában a közbűntényesek közül válogatták, kivételek voltunk mi, konyhairodások. Körletünknek többször volt „civil” látogatója, aki az őrizetesek között elvegyülve elbeszélgetett velük. Azt bizonygatta, hogy a közbiztonsági őrizet nem számít priusznak, hogy az őrizetbe vétel nem szolgálhat a munkahelyről elbocsátás indokául, hogy csak átmeneti biztonsági intézkedésről van szó a rend helyreálltáig. Közben pedig fényképeket is mutogatott, ráismerünk-e valakire? A nyájasan elbeszélgető persze nyomozó volt, ami a többség számára nyilvánvalónak tűnt, akadtak azonban közlékeny zárkatársak is. A körlet életének megkeserítésére szolgáltak a rendőr körletparancsnok által időnként végrehajtott zárkakutatások, a hipisek. Ilyenkor felforgatták az ágyakat, turkáltak a szalmazsákokban, a személyi holmik között, és a nagy felforgatás után elrendelték a rendcsinálást. 
A táborból havonta lehetett levelezőlapot küldeni, kaphattunk csomagot postán, és a vasárnapi beszélő alkalmával a látogató is átadhatott legfeljebb másfél kilogrammos csomagot. Persze mindezek ellenőrzés alá estek. A levélpostai küldeményeket olykor csak egy havi késedelemmel kaptuk meg, vagy meg sem érkeztek; a csomagok olykor megdézsmáltan, de általában megjöttek. Mivel a háziknak dupla élelmiszeradag járt, csak olyan dolgokat kértem, amelyekhez bent nem juthattunk hozzá: keksz, kockacukor, cukorka, kolbász. Mint házinak minden vasárnap lehetett húszperces beszélőm. E célból látogatási jegyet küldhettem a hozzátartozóimnak. 
1957. augusztus 2-án pénteken reggel azt a parancsot kaptam, hogy szedjem össze a holmimat. Kistarcsáról ponyvás tehergépkocsin szállítottak el néhányunkat. Tökölön, az internálótáborban megálltunk, ott valakit vagy valakiket még felvettek. Sötét volt, mire Békéscsabára, a megyei rendőrkapitányság fogdájához értünk. Ezzel a nappal közbiztonsági őrizetem előzetes letartóztatássá vált. A békéscsabai rendőrkapitányság augusztus 2-i határozatában izgatás bűntette gyanúja miatt nyomozást rendelt el ellenem, s egy másik határozatában elrendelte egy hónapig terjedhető előzetes letartóztatásomat.
Az ételt egy rendőr hordta a közeli városi bírósági börtönből. A napi séta a zárt udvaron történt. Vécé és mosdóhelyiség a folyosóról nyílt. Napközben a zárkaajtón kopogtatással kellett engedélyt kérni, hogy vécére mehessünk. A folyosó felől egész éjszaka erős fény világított be a cellába, és a priccsen csak háton volt szabad feküdni. Ebben az időben teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, se levél, se csomag, se beszélő. A külvilágot egyedül a fodrász képviselte, aki időszakonként – letéti pénzünk terhére – némán megborotvált bennünket. 
Augusztus 22-én kihallgatásra állítottak elő. Hrabovszky Mihály nyomozó hadnagy közölte velem a terheltként felelősségre vonásomról hozott határozatot, és felszólított, mondjam el az „ellenforradalom” alatti tevékenységemet. Azzal vádoltak, hogy kommunistákat távolítottam el a békéscsabai Kézműipari Vállalattól, a nyomozótiszt azonban a városi szerepvállalásomról is akart volna hallani tőlem, mivel szerinte hangadó voltam a városi ellenforradalomban. Elismertem, hogy a vállalati munkástanácsba beválasztottak, de a vádakat tagadtam. Másnap, augusztus 23-án aláíratták velem a nyomozás befejezéséről szóló határozatot. Augusztus 26-án negyedórán át tanulmányozhattam a nyomozati anyagot Hrabovszky Mihály rendőrnyomozó hadnagy előtt. A nyomozás kiegészítését nem kértem, azt nyilatkoztam, hogy majd a bíróság előtt fogok élni ezzel a jogommal. 
Zárkatársaimmal együtt még aznap átszállítottak Gyulára, a megyei börtönbe. A zárkában emeletes, szalmazsákos vaságyak, az ajtó közelében fedeles küblik voltak. A napi mosdás mosdótálakban történt, zuhanyozásra csoportosan vonultunk át a középszárnyban lévő zuhanyozóba, ahol percekre kimért melegvíz-adagban részesülhettünk, takarékosság okán közbenső szappanozási szünettel. A csapot egy házi kezelte, akit egy kis többlet meleg vízért spanglival meg lehetett vesztegetni. 
Ételosztásnál csajkával a kinyitott zárkaajtóhoz járultunk, ahol az ügyeletes felügyelő úr vagy nő ellenőrzése mellett a rabszakács kiadta az adagot: híg kávé, „mosogatólé” leves, kása, tarhonya, lóhús, szalonna, savanyú káposzta, kenyér. A rabkoszt kiegészítésére meghatározott összegig meghatározott cikkeket lehetett speizolni a letétben lévő, a hozzátartozók által kiegészíthető pénzből, vagy a rabmunkát végzők esetében a keresményükből származó letét terhére. Civil ruházatunkat csíkos egyenruha (nadrág, kabát, sapka), alsónemű, bakancs, kapca váltotta fel, a civil holmi letétbe került. Délelőttönként körséta volt a magas fallal kerített udvaron, az őrtornyokba telepített géppisztolyos őrök ellenőrzése alatt, fegyőrök, smasszerok felügyelete mellett. Séta közben tilos volt a beszéd. A börtönkönyvtárból, ahol sok szovjet irodalmi mű volt, lehetett könyvet kölcsönözni. Emlékezetemben leginkább Nagy Lajos novellái maradtak meg.
Levélírásra időszakosan volt lehetőség. Ilyenkor zárkán kívül, a középszárny körfolyosóján egy asztalhoz ültettek le néhányunkat, kaptunk papírt, írószert, mert ilyesmit nem volt szabad magunknál tartani a zárkában. A hozzátartozóktól kapott, cenzúrázott levelet sem tarthattuk magunknál, elolvasás után vissza kellett adni. A levelezésen kívül a külső világgal való kapcsolatot húgom létesítette, ő volt az, aki a kért és engedélyezett csomagokat hozta Gyulára a beszélők alkalmával. A beszélőre szólítás mindig nagy esemény volt az életünkben. Számomra különösen az volt, amikor egyszer anyám jelent meg a rács túloldalán.Vádiratom 1957. szeptember 29-én kelt, kirendelt ügyvédem, Szakáll János egy beszélőn ismertette velem. A népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádoltak, mert munkahelyemen izgató beszédeket tartottam, a dolgozókat sztrájkra uszítottam és elbocsátottam a népi demokráciához hű kommunistákat. Az első tárgyalásra 1957. november 26-án került sor, a békéscsabai tanúk nagy számára tekintettel a békéscsabai városi bíróságon. Gyuláról bilincsben kísért az őr vasúton Békéscsabára. A Körös hídján átmenve szembetalálkoztam Nyikó Tibor egykori kollégámmal, aki nem adta jelét, hogy ismer.  A tárgyaláson személyi adataim és a vádirat ismertetése után a bíró kérdésére elmondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek, a vádakat koholmánynak minősítettem. Péter József tanú, a Kézműipari Vállalat volt igazgatója sem igazolta az ellenem felhozott vádakat. A Kézműipari Vállalat volt boltvezetője viszont ellenem tanúskodott. Azt vallotta, hogy 1956. október 23-a után kommunizmusellenes kijelentéseket tettem, a vállalati bélyegzőből kivágtam a „Sztálin út” részt, szerepem volt a békéscsabai 12 pont kinyomtatásában, egy küldöttség tagjaként részt vettem egy budapesti titkos munkástanács-értekezleten, komoly szellemi irányítója voltam az ellenforradalomnak, a városi munkástanácshoz jártam utasításért, a megyei pártsajtó bojkottálására szólítottam fel, és rávettem az igazgatót, hogy felmondjon neki. A vallomása zavaros és valótlan volt, pontról pontra cáfoltam. Az ügyésznő további tanúk beidézését, valamint a hivatkozott sajtócikkek és felmondólevelek beszerzését, a védőm pedig szabadlábra helyezésemet kérte. Az ügyésznő visszautasította, a tárgyalást elnapolták, és az őr vasúton, bilincsben visszakísért a gyulai megyei börtönbe. A második tárgyalásra 1957. december 23-án ismét Békéscsabán a városi bíróság épületében állítottak elő. A tanács elnöke, a két ülnök és a védőügyvédem ugyanazok voltak, mint az első tárgyaláson, a vád képviseletét viszont Pálfi Ferenc ügyész vette át, aki vádmódosítással élt. A tárgyalást ismét elnapolták. A teremből kijövet a húgom kis csomagot szeretett volna átadni nekem. A kísérő őr hozzá is járult, de az ügyész észrevette és megtiltotta.  A harmadik tárgyalás már Gyulán, a megyei bíróság épületében volt 1958. január 16-án. Az elnök ismertette a szervezkedésben való tevékeny részvételre kiterjesztett vádat. Én ismét úgy nyilatkoztam, hogy nem érzem bűnösnek magam, mert a Forradalmi tanács 1956. november 3. és 19. között, a munkástanács pedig november 19. és december 9. között elismert szervezetek voltak. A budapesti út előkészítésében több megyei és városi személy is részt vett, a Dobi Istvánnál tett látogatásunkról Kádár Jánosnak is tudomása volt, a Sztrájk helyett munka című cikkem pedig a rend helyreállítását célozta. Az ügyész a nép igazságérzetének és érdekeinek megfelelő szigorú börtönbüntetés alkalmazását indítványozta, mivel én voltam az események eszmei irányítója. Védőm tizenhét iratot csatolt be, amelyek mellettem szóltak, és a mellett érvelt, hogy az eredeti vád szinte szétmorzsolódott. A sztrájkra uszítás nem bizonyosodott be, az eszmei irányításra nem volt konkrét bizonyíték, a módosított vádat illetően pedig elmondta, hogy december 8-án én mentem csillapítani a felbőszített tömeget, és hogy november 4. után nem fejtettem ki semmiféle irányítást, ezért bizonyítottság hiányában felmentésemet kérte. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy tizenegy hónapja vagyok letartóztatásban s átgondolva eddigi életemet, kijelentem, hogy cselekvőségem nem volt államrendellenes, az esetleges hibákat az akkori túlfűtött idők hozták magukkal. 1944-ben doktoráltam, azóta különböző munkahelyeken dolgoztam, mindig bérből éltem, az 1945-ös választások során párttevékenységet is elláttam az MKP-ban, osztályhelyzetem miatt sok kellemetlenségem volt, ezért örömmel üdvözöltem a XX. pártkongresszus által hozott új szellemet. Az ellenem indított hajszában két tanú személyes sértődöttségből vitt nagy szerepet, akik felett munkaköri feladatom volt felügyeletet gyakorolni. Tiszta lelkiismerettel egy pillanatig sem gondoltam az ország elhagyására, bűnösnek nem érzem magam, olyan ítéletet kérek, amely lehetővé teszi, hogy bármely munkaterületen hasznos munkát végezhessek.  A bíróság zárt tanácskozás után az ítélethirdetést elnapolta. A negyedik tárgyalásra január 24-én, szintén Gyulán került sor. Kádár Géza, a tanács elnöke kihirdette az ítéletet. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban történt tevékeny részvétellel elkövetett bűntettben mondattam ki bűnösnek, s ezért főbüntetésként három év börtönre, mellékbüntetésként ötszáz forint erejéig ingóvagyon-elkobzásra és három évre egyes politikai jogaim gyakorlásától való eltiltásra ítéltettem. A kiszabott börtönbüntetésbe beszámították az 1957. február 16-tól fogva tartásban eltöltött időt, és nyolcszázhatvan forint eljárási költség megfizetésére köteleztek. Pálfi Ferenc ügyész súlyosbításért, Szakáll János kirendelt védőm és én enyhítésért fellebbeztünk. A bíróság a másodfokú határozat meghozataláig elrendelte letartóztatásom meghosszabbítását. Az ügyvédem elkészítette a fellebbezést és egy beszélőn aláíratta velem. 
Apám, Molnár Mihály 1958. január 21-től szervezkedés vádjával előzetesként ugyancsak a gyulai megyei börtönben volt. Egyszer sem találkozhattam vele, még csak nem is láthattam, bentlétéről füles révén szereztem tudomást. Egy alkalommal tévedésből engem vezettek át az ő tárgyalására. Apám 1958. március 14-én szabadult. Aznap Tarsoly törzsőrmester kihívott a zárka elé, és átadta a csomagot, amelyet apám hagyott ott nekem. A börtönélet egyhangúságában változást jelentett a hír, hogy lehetőség lesz a gyulai zárkákat munkahellyel felcserélni. Azt hittem, előzetesként nem vagyok munkavégzésre kényszeríthető, de nem így történt. A kiválasztottakat előzetes orvosi vizsgálat után egy nap útnak indították. A Sztálinváros melletti Pálhalma Büntetés-végrehajtási Munkahely Hangospuszta majorjába kerültünk. Az uradalmi cselédházakra emlékeztető épületeket szögesdrót kerítés vette körül, az őrtornyokban őrök vigyáztak. A drótkerítésen kívüli majorudvaron gazdasági épületek voltak: gépszín, szerszámraktár, terménytároló stb. A főleg politikaiakat foglalkoztató parancsnok lovon járva ellenőrizte területét, és cifra káromkodásával tette magát emlékezetessé.  Reggeli után kivonultunk munkára. A kapu előtt oszlopba sorakoztunk, majd megtörtént a létszámellenőrzés és a munkabeosztás. A kéziszerszámokat polgári gazdasági alkalmazottak adták ki, a munkavégzéssel kapcsolatos szakmai eligazítást civil agronómus végezte. A tábla széléről egyszerre indították el a rabok sorát, és bizonyos távolságban követte őket az őrök sora. A sorból kilépni csak a legközelebbi felügyelő engedélyével lehetett. Az ebédet a munkahelyre hozták ki, ivóvizet pedig lajtos kocsiból folyamatosan hordtak a rabtárs vizesek. A munka befejeztével menetoszlopban vonultunk be a majorba, a táborkapu előtt ismét létszámellenőrzés volt. A mezei munka időtartama hét–tizenkét óra lehetett. Volt közte kapálás, mélykapálás, ekekapálásnál lóvezetés, kaszálás, silókukorica-vágás, borsónyüvés, aratási és cséplési munka, földmunka. Az ekekapálásnál a végtelennek tűnő táblán vezettem a lovat, és a végére érve máris fordulnom kellett vissza. Burgonyavetésnél a kapával megnyitott földbe kellett néhány vetőburgonyát beszórni és a megemelt földdel betakarni. Az egyik rabtársam, aki mellettem dolgozott, a rabtartóinkra szórt szitkok kíséretében minden egyes fészekre rávert a kapa fokával.  A kapálásnál rendszeresen a lemaradók közt voltam a paraszti munkához szokottakhoz képest, akiknek a tábla végére érve be kellett várniuk a lassúbbakat. Ez persze rontotta az elvárt teljesítményt. Ezért az egyik este mint fasiszta szabotőrt engem is kiállítottak a felsorakoztatott rabok elé, de a százados fenyegetésein kívül más következménye nem lett a dolognak. Ha lett is volna sem lettem volna képes intenzívebb munkára. Egy alkalommal az egyik őrmester a sapkalevél elmaradása miatt lefasisztázott, mire bátorkodtam megjegyezni, hogy 1945-ben önkéntes voltam a német fasizmus ellen toborzott hadseregben. Mikor egyszer silókukorica-vágásnál a kiszabott sorszélességgel haladva nem tudtam az élen járókkal lépést tartani, ez az őrmester – kérésem nélkül – engedélyezte, hogy félszélességben vágjak. Cséplésnél az igénybevétel maximális volt. Napfelkelte előtt kivonultattak, és csak napnyugta után mentünk be. Előfordult, hogy váratlanul leállították a munkát, sorakozó, bevonulás, a szokásosnál is szigorúbb, ismételt létszámellenőrzést tartottak, ilyenkor tudtuk, hogy valaki megszökött. 
Egyszer látogatóm érkezett, a sógorom, Tibori János, akivel a major egyik színjében beszélgethettünk. Gyuláról elkerülve ez volt az első beszélőm. Egy vasárnap délután kultúrműsort engedélyeztek, és néhány hangszert bocsátottak rendelkezésünkre. Az egyik rabtárs jól hegedült, én másodhegedűsséget vállaltam, s összeállt egy kis zenekar a rabtársak szórakoztatására.
1958. október 10-én volt a fellebbviteli tárgyalásom Budapesten. Lakatos Imre tanácsvezető bíró kihirdette az ítéletet: a Gyulai megyei bíróság ítélete megváltoztatásával cselekményemet a népi demokratikus államrend elleni folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettének minősítette, és ezért egyévi börtönbüntetésre ítélt, a mellékbüntetések kiszabását mellőzte, a börtönbüntetés végrehajtását háromévi próbaidőre feltételesen felfüggesztette, közbiztonsági őrizetemmel, valamint előzetes letartóztatásommal a kiszabott börtönbüntetést teljes egészében kitöltöttnek vette.
1958. október 11-én, szombaton reggel már nem vonultam ki munkára. Szekéren tettem meg az utat Hangostól Pálhalmáig, a munkahely-parancsnokságra. A végelszámolásnál hatszáz forint tizenöt fillért kaptam. Kézhez vettem a szabadlábra helyezési igazolványt, és hatszázegy nap után végre őrizet nélkül gyalogoltam Sztálinváros külső vasútállomása felé. Budapesten meglátogattam Patay László unokatestvéremet, aki az internálótáborban rendszeresen meglátogatott, és egy rokon családot.
Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben. Gépfűrésszel szabtam méretre vas-, réz-, bronz- és alumíniumrudakat, és az anyagraktárakból szállítottam kiskocsival vagy kézben az öntvényeket. Később szaporodtak is a sorstársak. Név szerint emlékszem Baranyi Ferencre, a költő apjára, aki monori községi jegyző volt. Nagyon népszerű lettem a melósok körében. A gyáriak természetesen fusiznak – a nyomtató ló száját nem lehet bekötni –, és nem mennek drága pénzen csavart venni a csavarboltba. De ezt csinálták a vezetők is. Ha resztli volt, abból mindig adtam nekik, senkinek nem mondtam, hogy nem. Rájöttek, ha valami háztartási készülék használati utasítását németül, angolul, oroszul el kell olvasni, akkor jöhetnek hozzám, készségesen lefordítom nekik. Hálásak voltak mindezért. 
Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek. Hat forint meg hat ötven, akkoriban ilyen órabérek voltak. Az egyik esztergályos kollégám, Tóth Andor apja a Posta Kísérleti Intézet igazgatója volt, régi postás, munkáskáder. A fiú beajánlott az apjához fordítónak. Elmondtam neki a múltamat, de nem érdekelte, leküldött a főkönyvelőhöz, hogy vizsgáztasson le számvitelből, és az intézeti könyvtárba, hogy vizsgáztassanak le nyelvből. Mindkettőn megfelelőnek találtak.1968. július végén átkerültem a Posta Kísérleti Intézethez. A Laboratóriumi Felszerelések Gyára felkínálta, hogy órabért emelnek, maradjak, de én már elhatároztam, és különben is, az a munkakör megalázó volt számomra. A munkásokkal jól megvoltam, sőt azzal az adminisztrációs, anyaggazdálkodási részleggel is, akikkel dolgom volt. Ők tudták, hogy doktor vagyok, nem segédmunkás pályára készültem. Nem én voltam az egyetlen, a deklasszáltak csak ilyen munkákat kaptak, az idegen nyelveket ismerők esetleg fordítók lettek. Így kerültem én is be a Nemzetközi és Dokumentációs Csoporthoz. Főleg angolból és németből fordítottam műszaki szövegeket, hiszen ott elektromérnökök dolgoztak. Németből és angolból középfokú nyelvvizsgát szereztem, ez elvárás volt.   Innen mentem nyugdíjba 1983-ban, és máig is jó viszonyban vagyok az intézettel. Számomra azilum volt ez a munkahely, itt nem ért politikai diszkrimináció. Annyi változás történt a munkámban, hogy évek múlva kellett nekik belső ellenőr, és akkor egy darabig a fordítás mellett elvégeztem a negyedévenkénti mérlegellenőrzést is. Aztán az lett a vége, hogy mivel az ellenőrzési vonalon növekedtek az igények, a fordítási munkám elmaradt, és csak belső ellenőr voltam. A nyugdíjba vonuláskor Kiváló Dolgozó Oklevéllel tüntettek ki, ami meglepett, nem számítottam rá. Az igazgató toleráns, humánus ember volt. 
 Évekig albérletben laktam, aztán önerősen építettem a jelenlegi lakásomat, 65-ben költöztem be. Nálam lakott egy 56-os, Csabacsüdi József, akivel korábban egy zárkában voltunk. Mivel megemelték a befizetési kötelezettséget és arra már nem volt pénzem, ő adott bizonyos összeget, aminek fejében befogadtam a kétszobás lakás kisebb szobájába. Őt csúnyán megverték a szarvasi rendőrségen, soha nem heverte ki azt a megaláztatást. Sokat jártunk együtt kirándulni, fürdőbe. Vele voltam egy lengyelországi túrán is. De 1976-ban öngyilkos lett.
 
Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag. A Magyar Füzetek kiadója akkor Kende Péter volt, akinek megkaptam a párizsi címét Kende Évától. 1985-ben volt egy eszperantó kongresszus Hollandiában, Amersfoortban. Repülővel mentünk, az írást szépen zsebre tettem, a vékony papír nem volt feltűnő. Egy francia eszperantista, akit már ismertem, készséggel vállalta a kézbesítést Párizsba. A következő évben Névtelen aláírással meg is jelent az írásom a Magyar Füzetek kiadásában, a Magyar munkástanácsok 1956-ban című kiadványban, amelyet Kemény István és Bill Lomax szerkesztett. Névtelen egyenlő Molnár Mihállyal. 
Kende Péterrel később találkoztam Budapesten, a Körszállóban, Lőcsei Pali mutatott be neki. Kende kérte, ő szeret személyesen megismerkedni mindazokkal, akiknek megjelenteti az írását. Egy kicsit szomorú voltam amiatt, hogy csak egynegyed részben hozták az anyagot, bár bizonyos mértékig érthető. Fekete neve benne van, de egy csomó munkástanács-tagét nem hozza, mert itthon esetleg utánuk néztek volna, amit el kellett kerülni. Én meg azért ragaszkodtam hozzá, hogy névtelenként szerepeltessenek, mert attól tartottam, hogy bevonják az útlevelemet. 
Őshallgatója voltam a Szabad Európa Rádiónak, az ötvenes évektől hallgattam. Szinte az egész szerkesztőséget ismertem a hangjáról. 88 júniusában is onnan tudtam meg, mi történik Magyarországon, hiszen a tabu dolgokról nem szólt a Kossuth Rádió. Akkor jelent meg a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, a TIB alakulási nyilatkozata. A TIB 1988-ban még nem volt legális szervezet, Hegedűs B. András mondta egy közgyűlésen, hogy az ő lakásán alakult meg. A Szabad Európa Rádió adásában az is elhangzott, hogy jelentkezzenek 56-osok, írják meg, mikor, mennyire voltak büntetve. Mivel a TIB se irodával, se helyiséggel, semmivel nem rendelkezett, Maléterné Gyenes Judith és Halda Alíz, Gimes Miklós élettársa voltak a TIB irodapótlói, abban az embrionális állapotban náluk lehetett jelentkezni. Halda Alízt hívtam fel telefonon, és jelentkeztem. Küldött egy levelet, abban egy stencilezett adatlapot, amit megválaszoltam. Az akkor beküldött adatlap szőrén-szálán eltűnt, amit rossz néven vettem. Egy évvel később újabb, nyomtatott belépési nyilatkozatot adtam be. Többet vártam a TIB-től, mert az alapszabálya szerint is feladata lenne az érdekképviselet, amit nem lát el megfelelően. Bizonyos mértékig azért elégtételt kaptam, többre már nem is számítok, mert elmulasztották a lehetőséget. Elégtételt kaptam abban, hogy a gyulai megyei bíróság írásba adta, hogy az ítéletem semmis. Semmis, ami alapján elítéltek, és ami folyományaként kilenc évig segédmunkás voltam, majd utána is meg kellett húznom magam, és tudomásul vettem, hogy nem ugrálhatok. A Posta Kísérleti Intézetnél még viszonylag megvoltam, de nem lehettem olyan állampolgár, mint más. Nem beszélve a nómenklatúra kivételezettjeiről, akiknek privilégiumaik voltak. Tehát örültem, hogy semmissé nyilvánították az ítéletemet, aminek alapján még a Németh-kormány idejében ötszáz forint nyugdíj-kiegészítést kaptam. Később aztán mindenki kárpótlásért jelentkezett, a nyugati hadifogolytól kezdve az égvilágon mindenki. Nem vagyok megelégedve azzal sem, hogy tizenegyezer forint kárpótlást adtak minden bent töltött hónapra. Ott voltam a TIB nagygyűlésén, amikor Antall József ígéretet tett az 56-osok ügyének rendezésére. Hát intézték a dolgot, de előrevették a vagyoni kárpótlást. Én kaptam vagyoni kárpótlást is, én aztán igazán jogosult vagyok hozzászólni: nagy sértés volt, hogy a személyi kárpótlást hátrább tették. Gesztus lett volna ezzel kezdeni, pláne amikor az új országgyűlés első ülésén 1956 emlékét foglalták törvénybe. A gyakorlatban azonban másképp történt, s emiatt felemásan éltem meg a változást. 
 
Az interjút 1994-ben készítette, és a visszaemlékezést Molnár Mihály korabeli naplóbejegyzéseinek felhasználásával szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 

Faragó Vilmos 1929. január 20-án a Békés megyei Újkígyóson született. Édesapja, Pfeff József borbélymester volt. Édesanyját, Grün Irént hároméves korában elvesztette. A hat elemit az újkígyósi római katolikus elemi iskolában járta, majd Békéscsabán polgári iskolában tanult. 1945-ben a Békéscsabai Felsőkereskedelmi Iskolába iratkozott be, 1947-ben a békéscsabai Áchim András Népi Kollégium tagja lett. 1949-ben érettségizett. 1953-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar szakán. 1953–1955 között tanársegéd volt az ELTE újságíró tanszékén. 1955–1956-ban gimnáziumi oktatóként, 1956–1957 között a Népművelési Minisztérium főelőadójaként dolgozott. 1957–1962 között a Népművelés rovatvezetője, majd olvasószerkesztője volt. 1962-ben – Dobozy Imre és Nemes György meghívására – az Élet és Irodalom munkatársa lett. 1964–1967 között az újság rovatvezetője, majd olvasószerkesztője, 1973-tól főszerkesztő-helyettese volt. 1989-ben leváltották, 1990-ben nyugdíjba vonult. 1995–1998 között a Magyar Hírlap munkatársa. 2013. január 20-án Budapesten halt meg. 

Faragó Vilmos
Pfeff Sebestyénnek hívták az apai nagyapámat és Engelhardt Annának a nagyanyámat. Egy Zarándhódos nevű, most Erdélyhez tartozó községből vándoroltak át a XX. század elején egy Almáskamarás nevű, most Békés megyéhez tartozó sváb faluba. Két hold földjük volt, szegényparasztok voltak, nagyapám ezért községi csősz lett. Ősz hajú, huszárbajuszú ember volt, tökéletes magyarsággal beszélt. Korán meghalt, öt-hat éves koromban láttam utoljára. Nagyanyám rosszul beszélt magyarul. Nagyon szeretett bennünket és szeretetre méltó öregasszony volt. Az egész almáskamarási sváb rokonság a kisebbségnek abban az állapotában létezett, hogy saját német kultúrájától már régen elszakadt és a magyarba nem kapcsolódott be. Ebben a községben majdnem tiszta sváb lakosság élt, tehát ők nem éreztek magyar többségi nyomást, sőt szoros sváb közösséggé alakulhattak, saját hagyományaikkal, öltözködésükkel, konyhakultúrájukkal, beszédükkel. Nem svábok voltak, mint ez utólag kiderült, hanem schwarzwaldiak. Ha rekonstruálom a beszédüket, leginkább a bécsi osztrák dialektusa emlékeztet. Két sváb nagyközség volt ebben a régióban: Elek és Almáskamarás. Mindkét település úgy létesült, hogy a török hódoltság után Harruckern báróék megkapták az egész körzetet, és Békéscsabára, Tótkomlósra tótokat telepítettek be, Almáskamarásra, Elekre svábokat, Orosházára dunántúli magyarokat. Így alakult ki ennek a régiónak ez a vegyes nemzetiségű összetétele, és minden emlékem szerint a tökéletes etnikai békesség jegyében éltek, annyira, hogy említés sem történt róla, ki tót, ki oláh vagy sváb. Ez így is volt az 1940-es évekig, amikor a Volksbund elkezdett működni, és egyszerre csak kiderült, hogy a svábság külön etnikum, a zsidótörvények hatására pedig tudomásul vette a környék, hogy a zsidók is valamilyen különös emberfajta.
Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt. Grün Adolfnak volt két fia, közülük az egyik karpaszományos tisztként esett el az első világháborúban, főhadnagy volt. Nagy alakú fényképe aranykeretben ott függött a Grün család egyik szobájában, a képen katonatiszti ruhában áll. Ez is a család erős asszimilációját bizonyítja. Volt egy másik fia is, Sándor, és több lányuk, ebből az egyik az én édesanyám. Az első világháború alatt orosz hadifoglyok kerültek a faluba, akiket a parasztokhoz osztottak ki dolgozni, és azok bejárogattak a Grün-kocsmába. Közülük kettő udvarolni kezdett két Grün lánynak. Az egyiket Böskének hívták, a másikat Irénnek. 
 
Már a Böske név is mutat bizonyos asszimilációs igyekezetet, de az is, hogy az egyik legjobb újkígyósi sertés vastagkolbászt Grünéknél lehetett kapni. Annyiból állt ennek a családnak a zsidósága, hogy húsvét táján pászkát aprítottak a tejeskávéba, húsvét vasárnapjára pedig maceszgombócot főztek a marhahúsleveshez. A család egyébként teljesen átvette a katolikus vallás világi szokásait, tehát karácsonyt ünnepelt karácsonyfával, a húsvétját húsvétkor tartotta, sonkát főztek főtt tojással, tormával, télen disznót vágtak, szóval minden a teljes asszimiláció jegyében történt. A katolikus vallást Grün Sándor és családja vette föl később, persze abból a kényszerből, ami a negyvenes évek elején következett. Sándor boltot nyitott Újkígyóson. A kocsma volt az egyik sarkon, a bolt a másikon. Vegyesbolt volt, ahol a kocsikenőcstől a végvászonig meg a selyemcukorig mindenfélét lehetett kapni. Tehát a két hadifogoly udvarolni kezdett, és el is vették feleségül Böskét és Irént. Az egyik hadifogoly ott tanulta ki a pékséget, és ott kezdtek egzisztenciát alapítani, amikor 1921-ben jött a rendelkezés, hogy a volt hadifoglyok térjenek haza. A feleségek választhattak, hogy velük mennek vagy ott maradnak. Mindkét Grün lány vállalta, hogy kimegy a bizonytalan Szovjetunióba. Irénék az első gyereküket itt hagyták a nagyszülőknél. Böske nagynéném a férjével egy Polock nevű belorussziai városba került, Irén, aki később az anyám lett, egy Harkov nevű városba ment a férjével. Böske néniék a német támadásig Polockban éltek. Irén férje hamar meghalt Harkovban, és ő egy újabb gyerekkel Lengyelországon keresztül visszajutott Újkígyósra. Mivel az apja már nem élt, Grün nagyanyához ment, akkor már ő volt a kocsmáros. Egy kövér, terebélyes, alacsony néni, mindig festőkötényben járt, és valahányszor megképződik előttem, úgy látom, hogy gurul felém, nagyon jó kedélyű, és valamit mindig hoz nekem, egy szem cukrot vagy almát. Az egész falu úgy hívta, hogy tésasszony.
1919-ben a kommün nem hagyott mély nyomot, először is nagyon rövid ideig tartott, mert oda a románok hamar bevonultak. A kommünről mindig csak azt mesélték, hogy néhány hőzöngő volt ez idő alatt, és mihelyt vége lett, mert bejöttek a románok, akkor ezeket összefogdosták, és mindegyik kapott huszonötöt, „douzese csincs”, attól kezdve ez belekerült a falusi szótárba. Nem emlékezett senki úgy erre az időre, mint valamilyen reménységeket ígérő rövid korszakra. Minthogy meglehetősen konzervatív gondolkodásúak voltak, minden szélsőséget rosszul fogadtak, így a kommünt is. Persze volt a falusi szegénység, akiknél azért ez másképp élt. Ezzel kapcsolatos egy történet. Az uradalmi cselédasszonyok a grófnét levitték a kastély mosókonyhájába és odaállították a mosóteknőhöz, hogy mosson ő is, és elégedetten nézték, hogy a grófnő mos. Ez körülbelül ki is elégítette minden elképzelésüket egy igazságosabb társadalomról. Itt senkit nem akasztottak fel, senkit nem bántalmaztak, ha eltekintünk ettől a huszonöt botütéstől. Azt hiszem, a konzervatív beállítottságú tudat miatt nem mozdult a falu, de ez következett a létformából, abból, hogy a falu közvéleményét ez a közép- és jómódú parasztság határozta meg, s az berendezkedett egy szisztematikus gazdálkodásra. Ehhez a gazdálkodáshoz nyugalomra, békességre, piaci viszonyokra, megbízható kupecekre volt szükség és semmiféle fölfordulás nem volt kívánatos.
Volt egy enyhe német szimpátia, de ebben a néhány ott élő svábnak a világon semmi szerepe nem volt, az ottani svábok és néhány zsidó család tökéletesen úgy viselkedett, mintha magyar család lett volna. A svábok jöttmentek voltak, volt köztük borbély, mint az apám, volt egy kereskedő, egy asztalos, inkább iparosok voltak. Zsidó család összesen három volt. Az egyik kocsmáros, a másik kereskedő, a harmadik a bádogos, aki ereszcsatornákat készített, meg vödröket, locsolókat. Azt hiszem, hogy amikor a falu közvéleményét még nem zavarta meg az antiszemita propaganda és a zsidótörvények, addig semmiféle megkülönböztetés nem volt nemre, fajra vallásra, csak a különbségek egy természetes tudomásulvétele.
Az almáskamarási sváb család feje, Pfeff Sebestyén kétholdas szegényparaszt és falusi csősz volt. Nyilvánvaló, hogy a két hold nem adott kenyeret ennyi gyereknek, mindenkinek el kellett döntenie, hogy mi lesz belőle. Minthogy az én apám, Pfeff József bizonyult fizikailag a leggyengébbnek a családban, úgy gondolták, hogy iparosnak adják, de hogy miért éppen borbélynak, azt nem tudom. Tizennégy évesen elvitték az Elek nevű sváb nagyfaluba, ahol az ottani borbély inasa lett, és az akkori szokások szerint ott is lakott a mesternél. Az inasnak nemcsak a szakmát kellett tanulnia és gyakorolnia, hanem besegíteni disznót etetni, udvart söpörni, a gyerekre vigyázni, és amikor levizsgázott és borbélysegéd lett, még egy darabig segédként ott dolgozott a mesternél. Körülbelül húszéves korában körülnézett a környéken, hogy hol kezdhetne egzisztenciát alapítani. Újkígyósra került, és úgy találta, hogy ott tud kuncsaftokat szerezni. Az újkígyósi borbélyok házakhoz jártak. Egy idő után apám bérelt egy kicsi helyiséget, amelyben volt két szék, két tükör, néhány szerszám, minthogy pedig vízvezeték nem létezett, volt egy falra szerelhető víztartály, aminek csapja volt, és ha kinyitották, folyt belőle a víz. Apám uras megjelenésű volt, lakkcipőt hordott, és hozzá kamáslit. Volt egy csíkos nadrágja, hozzá egy sötét zakó. Elegáns úrnak számított, ezért a falusi intelligenciának, az uradalom intézőinek és a jobb parasztoknak ő lett a borbélya. Házakhoz járt, úgy, hogy az inas ment elöl egy kis tálkával, pamaccsal és egy szappannal. Az volt a dolga, hogy előkeresse a delikvenst, mert a delikvens nem ült ott, a borbélyt várva, hanem fenn volt a szénapadláson vagy lenn a kertben és elő kellett keresni. Személyes élményként is tudom mondani, később ezt én is csináltam. A borbély egész évben ingyen dolgozott, és alig várta, hogy a cséplésen túl legyenek, mert volt, akitől búzát kapott, volt, akitől árpát, másoktól kukoricát, takarmányrépát. Ha nincs az a néhány értelmiségi, akit pénzért borotvált apám, akkor nálunk hónapszámra egyetlenegy fillér nem lett volna.
Apám az édesanyámmal úgy találkozott össze, hogy járt a Grün-kocsmába, és ott voltak a Grün lányok. Valószínűleg a kocsmárost is ő borotválta és hajvágta, s az ilyen házhoz járó ember félig-meddig családtaggá válik mindenütt. Végképp azzá vált, amikor a Szovjetunióból hazakerült Grün Irént elvette feleségül. Úgy tudom, nagy szerelem volt. Olyannyira, hogy végül már azért volt muszáj gyorsan a házasságot megkötni, mert én elindulóban voltam. Tehát ezek szerint szerelemgyerek volnék. Az anyám alacsony, kerek arcú, barna hajú, szép szemű, szomorkás szépasszony volt. Az apám magas, szőkésbarna, jellegzetesen sváb legény. Valószínű, hogy ezt a szerelmi kapcsolatot nem vették feltétlenül jó néven. A falu megkérdőjelezte, mert zsidó lány, mert van két gyereke, mert idősebb. Anyám családjában viszont jó néven vették a borbélymester házassági szándékát, hiszen mire számíthatott Újkígyóson két gyerekkel egy harmincvalahány éves özvegyasszony? Az apai nagyszülők Almáskamaráson húsz kilométerrel arrébb voltak, és nem hiszem, hogy gondot okozott nekik. Sőt az a gyanúm, hogy ezt is az apám emelkedése bizonyítékának tekintették, hiszen ő már kiemelkedett a szegényparaszti környezeből, és kiemelkedett az etnikai elzártságból is, mert egy magyar faluban telepedett le. A házasság 1928-ban, a katolikus egyház szertartása szerint köttetett, és anyánk kötelezte magát, hogy minden születendő gyermeke a katolikus vallást fogja követni.
 
Az ifjú pár a két gyerekkel a Templom utca végébe költözött Elekesékhez albérlőként, akiknek volt egy szobából és egy nyári konyhából álló melléképületük. Én abban a kis házban születtem. Később, amikor apám egy bérelt bolti helyiségben megnyitott egy kis borbélyműhelyt, annak a közelébe költöztek. Egy önálló ház volt, udvarral és kerttel, szintén bérelte apám. Az első házasságból származó két gyerek a nagyszülőnél maradt. Én 1929. január 20-án születtem. Az almáskamarási nagyapám másik fia után – aki az első világháborúban meghalt – kaptam a Pfeff Vilmos nevet. Az öcsém 1932-ben született, anyánk meghalt a születésekor. Anyám háznál, bábaasszonnyal szült. Az is lehetett, hogy valami műhiba történt, de anyám akkor már 38 éves volt, és szült egy nagy fiút, ami túlságosan igénybe vette. Nekem összesen három évem volt az édesanyámmal együtt. Egyetlen emlékem van, az is a temetésről, hogy a ravatal az udvaron volt és engem síró asszonyok ölelgettek és sajnáltak, de nem tudtam, mi történt. Akkor a néhány napos öcsémmel visszakerültünk a sváb nagyszülőkhöz Almáskamarásra. Háromtól ötéves koromig voltam ott, ötéves koromban az apám újranősült s én visszakerültem Újkígyósra, később az öcsém is.
 
Akkoriban hol svábul beszéltem, hol magyarul, és nem vettem észre, hogy mikor váltok. Ami nagy szomorúságom, hogy ezt a sváb nyelvet teljesen elfelejtettem.
Édesapám 1936 körül nősült meg újból. Lindner Ilonát, az újkígyósi Keresztény Polgári Olvasókörben működő kocsma kocsmárosának a lányát vette el. Nem az övék volt a kocsma, az apja bérlő volt, Lindner Józsefnek hívták, ő is sváb. Apám odajárt mint kocsmázó és borbély, és a második anyámat mint ott sürgölődő leányt ismerte meg. Az a gyanúm, ez a házasság se ment simán. A falu közvéleménye és a közvetlen család itt is meghányta-vetette a dolgot, mert itt most az apám volt hátrányos helyzetben, neki volt két gyereke és ő került egy zsidó családdal rokoni kapcsolatba. Anyámnak mint fiatal lánynak ráadásul azonnal azt a terhet kellett fölvállalnia, hogy még nincs is saját gyereke, de már van két gyerek. Anyám húszéves volt, amikor házasságot kötöttek, apám huszonhét. A kocsmáros nagyapának volt egy háza Újkígyóson, kerttel és földterülettel a kert mögött, ide költöztek be az új házasok. Anyám családjában faluszerte arról voltak híresek a lányok, Margit néni, vagy a nagyanyám, Ilona, hogy csak oda kell ülni melléjük, és a jókedv hamarosan olyan mesélő tehetséget és humorérzéket hoz elő belőlük, nagy, egészséges kacagásokkal, hogy én, aki félárvaként, szomorúságban és folytonos identitás-bizonytalanságban éltem ott Újkígyóson, elátkozott királyfiként, fürödtem ebben a jókedvben, felszabadultságban és identitás-azonosságban.
 
Állandó, meghatározó szomorúság volt számomra gyerekkoromban a félárvaság, és az, hogy a falu meglehetősen brutális törvényei miatt a nevelőanyám – bár nagyon rendes asszony volt – nem mert engem és az öcsémet szeretni, mert megszólták volna. Mit ajnározza őket, nem is az ő gyerekei. Apám furcsa, introvertált ember volt, az érzelmeiről soha semmit el nem árult, és abban a téveszmében élt, hogy az új feleség iránti tapintatból soha többé nem szabad emlegetni az első feleségét.Ez számomra azt jelentette, hogy az én anyámról soha nem beszéltek. Grün nagymamáék sem emlegették, pedig elég rendszeresen eljárogattam hozzájuk, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy minket az új anyához hozzá kell édesítsenek. Tekintettel erre a különös helyzetre, amelyikben nem érezhettem magam teljesen otthon, mert nem voltam teljes jogú családtag, az anyám nem volt édesanya s az apám ridegen bánt belünk, én az alkalmazkodás maximumára törekedtem mindig, hogy soha sehol ne okozzak gondot, súrlódást, veszekedést.
 
A Keresztény Polgári Olvasókör nagyon laza képződmény volt, a jobb parasztok tartoztak ide, de ott senki nem olvasott rajtam kívül. Egy L alakú épületben volt a kocsma, ott laktak nagyapámék, volt egy nagyobb terem, egy söntés és egy kisebb terem. A kocsma és az olvasóterem tehát egy épület volt, és az olvasókör annyit jelentett, hogy volt egy szekrény, ami lakattal volt bezárva. Ha azt nekem a nagyanyám kinyitotta, abban megtaláltam a Jókai-összest és a Herczeg Ferenc-összest. Ezt, mint egyszeri beruházást, az olvasókör beszerezte, de attól kezdve oda új könyv nem került. Énnekem ebből megvolt az a hasznom, hogy minden Jókait és Herczeg Ferencet elolvastam. Hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy a legjobb magyar író Herczeg Ferenc, mint egy édes mesét olvastam és nagyon élveztem. Elég korán eltűnődtem azon, hogy vajon az irodalomban miért nem találkozom azzal a faluval, ami valóságosan létezik körülöttem. A valóságos falut zavarosabbnak, szegényebbnek, kevésbé idillinek, cájgnadrágosnak találtam. Újkígyóson osztott iskola volt, de több épületben zajlott a tanítás. A helyi iskolák két tantermesek voltak. Három épület volt és háromszor két tanterem. Ha valamit tudok a világról, azt ebben a hat tanévben tanultam meg kiegyensúlyozott kedélyű, tanítani szerető, gyerekeket szerető tanító bácsiktól és tanító néniktől.
Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul. Egy nyári reggel elindul a templomba és találkozik a rossz gyerekkel, aki azt mondja, menjünk le a folyóra, fürödjünk. A csábító ördög olyan hatásosan működik a rossz fiúban, hogy a jó gyerek végül is elcsábul. A folyóhoz mennek, ahol a jó fiú kihevült testtel ugrik bele a vízbe, tüdőgyulladást kap, hazakerül, de mire a pap megérkezne, hogy az utolsó kenetet föladja, a jó fiú meghal. És mit gondoltok, gyerekek, ez a fiú, aki mindig jó fiú volt, de egyszer nem ment templomba, hová jutott halála után? A pokolba, mondta a káplán úr, ebből is láthatjátok, mennyire be kell tartani az egyház törvényeit és nem szabad bűnben leledzeni, vagy rögtön igyekezzünk meggyónni. Én azon kezdtem gondolkodni, hogy ez valami irtózatos igazságtalanság, és ha ezt az Isten így rendelte el, akkor nem lehet igazságos Isten, ez egy gonosz, veszélyes, sértődékeny úr fölöttünk. Ez egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, mert egy naiv vallásosságból a kételkedés, a gondolkodás útjára lökött, és éppen egy pap, anélkül, hogy tudta volna, indította ezt el bennem. Én ezt megfogalmaztam magamban, de nem volt kivel megbeszélni.
A társadalmi lázadásom abból állt, hogy fölgyülemlett bennem egy súlyos ellenérzés a helyi társadalom nagyparaszti garnitúrája ellen, épp azért, mert lenéztek, s közben nagyon sok bunkóságot, faragatlanságot, durvaságot, béresekkel való rossz bánásmódot, a kapzsiság, a kisszerűség és egy hipokrita vallásosság sokféle módját érzékeltem. Ez elvezetett bizonyos kételyekig a falu szokásrendjével és erkölcsi törvényeivel kapcsolatban. Ezek csak lassan gyűltek bennem, mint a szociális lázadás apró jelei, és csak belül zajlottak, senkivel megbeszélni nem lehetett. Gyakran voltak olyan vágyképzeteim is, hogy majd elmegyek és huszár leszek, és egy huszárszázad élén bevonulok Újkígyósra, végig a Wenckheim utcán, gyönyörű mente lesz rajtam, zsinórok, és kard az oldalamon, s ez lesz majd a nagy elégtétel. Kettős életem volt: volt egy lelki életem, és volt egy szurtos, klottgatyás életem.
1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van. A mostohaanyai rokonsághoz hozzátartozik egy községházán dolgozó ember, aki névnapokon, disznótorokon ott van nálunk, és a felnőttek politizálnak Hitlerről, zsidókról, oroszokról, és azt hallom ettől a nagybácsitól, hogy a zsidók milyen gonoszak, betolakodók ebben az országban, és hogy a zsidókat igenis meg kell büntetni. Azt hallom egy nénitől, hogy a zsidókkal még ráadásul az is baj, hogy Krisztus urunkat ők feszítették meg, és ennél nagyobb vétket elképzelni se lehet. S akkor elkezdett minden összezavarodni bennem, de az identitásommal még nagyobb bajom lett, haragudtam apámra, hogy miért azt vette feleségül, akit feleségül vett, nem tudtam mit kezdeni a Grün nagyanyám iránti szeretetemmel, elkezdtem őket szégyellni.
A legnagyobb árulást is elkövettem. 1941–42-ben már bejártam Békéscsabára a polgáriba, és hazafelé jövet Grün nagyanya mindennap kiállt a kapu elé, hogy na, jönnek a vonatról. Egyszer, amikor a társaimmal jöttem, éreztem, hogy a társaim azt kezdik figyelni, hogy na, most ez odaköszön a zsidó nagyanyjának, vagy nem köszönoda. És én nem köszöntem oda. Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a másik oldalon ott áll a nagyanyám. Soha ezt az árulást megbocsátani nem tudom magamnak. Talán ebből következik, hogy hosszú ideig voltak olyan álmaim, hogy a nagyanyám meg a nagybácsi meg a nagynéni visszajöttek Auschwitzból, én benézek a házuk ablakán, a pókhálós és poros ablak mögött látom az arcukat, néznek kifelé, és semmi más nincs az arcukon, csak néma szemrehányás, néma vád. Lehet, hogy ez szentimentálisan hat, de ez az álom nagyon sokáig előjött.
Soha nem esik szó róla, hogy a második világháború a gazdag parasztság számára gazdasági konjunktúrát jelentett. Ez jelentette az igazi kiemelkedést a harmincas évek elejének válságából, ekkor tudták megfizetni az adósságaikat, ekkor szabadult meg a falu az örökváltság terheitől is. Minden árucikknek konjunktúrája lett, búzának, kukoricának, disznónak, baromfinak. Elkezdtek ipari növényeket termeszteni, kendert, lent, ricinust, és ez a konjunktúra mint egy polgárosodási folyamat is belejátszhatott abba, hogy átvenni a szerepet a zsidóktól. Nem volt ellenükre, hogy a zsidó konkurencia, a zsidó gabonakereskedő eltűnt, akiről mindig az volt a gyanújuk, hogy valahol becsapja őket, és most meg is érdemlik, hogy így bánjanak velük. A lakosság nagy részében passzív antiszemitizmus volt, csak néhány aktívabb, nyilaskodó ember fordult elő. A Grün Sándor bácsi boltjának lehúzott redőnyére egy éjszaka ráfestették a hatágú csillagot, és akkor Sándor bácsi úgy gondolta, hogy noha már ki van keresztelkedve és minden vasárnap ott vannak a templomban, elmegy Újkígyósról, mert itt túlságosan szem előtt van. Beköltöztek Békéscsabára, hátha ott el lehet jobban tűnni.
Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják. Katolikus vallásban nevelkedik, semmiféle zsidó vallásosságot nem tapasztal maga körül. A vád tehát végképp megfoghatatlan a számára. Az édesapám nem segített ezeknek a gyerekkori kínoknak a feloldásában. Azt hiszem, hogy az apámból nem az ehhez való intelligencia hiányzott, inkább valamilyen erős gátlás tartotta vissza. Ezt nem lehet gonoszságnak tekinteni. Inkább fatalizmusról lehet szó, amelyik mindig belenyugszik a dolgok folyásába, és valamilyen csodában reménykedik, hogy talán nagy baj mégse lesz. A másik oldalon ott volt a svábság, és ez az apámat is befolyásolta. Választania kellett volna Hitler és a tisztesség között, és ő nem választotta Hitlert, de azt a fajta tisztességet se, amelyik egy karakán kiállást kellett volna hogy jelentsen, vagy legalábbis egy csöndes, de szívós ellenállást az ellen a mágikus hatás ellen, amely Hitlerből és a Harmadik Birodalomból sugárzott rá és az almáskamarási sváb rokonokra. Ennek nem tudott ellenállni, ahogyan a falu más lakóinak is imponált a német civilizáció, a német hadsereg fegyelme és felfegyverzettsége, majd imponáló győzelmei. Ennek hatása alól ő se tudott teljesen kikerülni. Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is. Az én almáskamarási sváb rokonaim az analfabetizmus szintjén álltak kulturálisan, és a legszegényebb szegényparasztság szintjén szociálisan. Ha érkezik hozzájuk egy olyan agitáció, amelyik kulturálisan a nagy német nép kultúrájához köti őket, szociálisan pedig nemcsak hogy jólétet ígérnek, földet, földosztást, hanem úri pozíciót is ebben az országban, akkor ennek nagyon nehéz ellenállni. Anélkül, hogy ezek a rokonok igazából tudták volna, ki az a Hitler, mi az a nácizmus, van-e valamilyen tisztességfedezete ennek az ideológiának, sodródtak a többiekkel, és beléptek a Volksbundba. Majd egy rendkívül erős agitáció kezdődött Almáskamaráson és az Elek nevű sváb faluban is a fiatal fiúk SS-be léptetése dolgában. Ígéretek sokasága hangzott el, hogy a világ elit hadseregébe fogtok belelépni, egy győztes hadsereg katonái, a világ urai lesztek. Az az unokatestvérem, Engelhardt Jóska, akinek két elemije volt és írni-olvasni nem tudott, tátott szájjal hallgatta ezeket az ígéreteket, akárcsak Ádám, az öccse. Mindketten a közeli Bánkúti József főherceg uradalmába jártak aratni, kukoricát kapálni, répát szedni, ehhez a szegényparaszti léthez képest összehasonlíthatatlanul más létezésmódot ígértek nekik, és mire észbe kaptak, már jelentkeztek az SS-be, be is vonultak, és időnként kaptunk tőlük tábori lapot. A keleti frontra kerültek.
Az egyik nap Grün nagymama volt az eszembe, a másik nap a sváb nagymama. A svábság és a zsidóság birkózása bennem már csak azért is el-elbillent a svábság javára, mert hiszen én valójában nem voltam zsidó. Sőt a zsidó rokonaim sem voltak zsidók, sem a külsejükben, se a viselkedésükben, se a szokásaikban nem lehetett tetten érni semmi olyasmit, ami mássá tette volna őket. Arról is sokáig meg voltak győződve, hogy vannak ugyan ezek a zsidótörvények, de akik az országot vezetik, mégiscsak urak, és a németekről sem hihető, hogy valami kegyetlen dolgot hajtanak majd végre, hiszen a német mégiscsak kultúrnép. Ez a fajta zsidó önámítás át- és átjárta az asszimiláns zsidóságot, és az újkígyósi rokonság hasonlóképpen viselkedett. Minthogy azonban a nyomás egyre nagyobb lett, elérkezett a második zsidótörvény is, a kocsmát föl kellett adni, 1941–42 körül átváltottak gabonakereskedésre, a Grün-rokonságban kezdett nőni az ellenérzés a kormányzat és a hivatalos politika ellen. Amikor Észak-Erdély is visszakerült, addigra engem már ez a Grün családból érkező hatás annyira megérintett, hogy az észak-erdélyi bevonulásról készült másfél órás dokumentumfilm mozibeli vetítésére – bár az egész iskolát kivezényelték – nem voltam hajlandó elmenni, a falu iskolásai között egyedül. Ez volt az lázadásom. Úgy gondoltam, hogy ez nem az én ügyem. Hogy annak ugyan örülni kell, hogy a csonka Magyarország visszaszerzi az elhódított területeket, de ezt a visszaszerzést olyan hatalomnak köszönhetjük, a hitleri birodalomnak, és olyan hazai politikai vezetés hajtja végre, amely az ellenségünk. Abba az örömbe tehát, hogy Észak-Erdély visszakerült hozzánk, egy akkora üröm vegyült, hogy ez engem is visszafogott attól, hogy elmenjek megnézni ezt a filmet, és azonosuljak vele. A tanító bácsi felelősségre vont emiatt, súlyos szemrehányást tett: rossz magyar vagyok, ha ebből az általános örömből ezzel a gesztussal kivonom magam.
A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország. A háborút olyan dolognak tekintették, amelyiknek nagyon kétes a kimenetele. Hitler addigi hadisikerei, amelyeket Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Franciaországban elért, imponáltak ugyan, de emlékszem olyan felnőtt-beszélgetésekre, amelyekben fejcsóválva az hangzott el, hogy ebbe bele fog törni Hitler bicskája. Mi magunk is belekeveredtünk a háborúba, és ez a parasztember számára csak annyit jelent, hogy itt a baj, mert a fiúnkat el fogják vinni katonának, és a fiúnk segítségére itthon nem számíthatunk, a fiúnk talán haza sem jön. Ezek is belejátszhattak abba, hogy szkeptikusan ítélték meg, ami 1941 nyarán elkezdődött.
Hivatalosan akkor kellett számot adnom először a származásomról, amikor fölvettek a békéscsabai polgári iskolába. A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell. Úgyhogy az igazgató zordan fogadott bennünket, és azt mondta, hogy majd a jövő nyáron. Akkor én már a hetediket végeztem volna, és túlságosan öregecske lettem volna ahhoz, hogy elsős polgárista legyek. Valaki aztán fölvilágosított bennünket, hogy végezzem el az elsőt magánúton, úgyhogy az elsőt magánúton elvégeztem. Hamar kiderült, hogy óriási előnyben vagyok a többiekhez képest, hiszen ők négy elemit jártak ki, én meg hatot, ezért én már mindent tudtam, amit a polgári első-második osztályában tudni kell, két évvel érettebb voltam. Néhány hét alatt kezdtem kitűnni, érettebbnek látszottam, és tudtam, hol van Tunisz és Madagaszkár, tudtam osztani, szorozni törtekkel is. A baj akkor kezdődött, amikor minden gyereknek a nagyszülőkig visszamenően hivatalosan igazolnia kellett, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Mintha az döntötte volna el az ő kicsodaságát, hogy ki volt a nagyanyja. Abban az osztályban volt egy stréberségig összeszedett fiú, eredetileg újkígyósi, de akkor már Békéscsabán laktak. Volt egy olyan pillanata ennek az igazolásos időszaknak, amikor ez a fiú az első padban ülvén hátrafordult, és azt mondta, hogy is hívják a te anyádat? Egy egész osztály előtti színvallásra kényszerített. És én mondtam, hogy Lindner Ilonának, a nevelőanyámat csakugyan így hívták. Mire ő: de volt neked egy édesanyád is, azt hogy hívták? És akkor mondanom kellett, hogy Grün Irénnek. Ez a Grün név az osztálytársaim körében egyértelművé tehette, hogy itt egy zsidó anyáról van szó. Nagyon kemény, rossz pillanat volt. Összegyűjtöttük a keresztleveleket, és ezek a polgári iskola számára igazolták, hogy velem baj van, mert az apám római katolikus ugyan, de az anyám zsidó és a nagyszülők is azok. A tanárok egy része visszafogottabbá vált, másik része pedig úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Viszont továbbra nem vehettem részt a leventefoglalkozásokon, méltatlanná váltam rá, egy-két társammal együtt, akikről szintén kiderültek ilyen bajok. Karszalagot kaptunk, és míg a többiek leventefoglalkozást űztek, minket iskolai közmunkára fogtak, hogy lapátoljuk a szenet be a pincébe, vagy takarítsunk. A dolog megalázó volt, mert elkülönítettek a többségtől, szalagot tettek a karunkra és kényszermunkát végeztettek velünk. Ez azonban csak néhányszor történt meg, majd elfelejtkeztek az egészről.
 
Egy szerény jövőelképzelés következtében történt úgy, hogy nem gimnáziumba, hanem polgáriba mentem. Már az is órási dolognak számított, hogy továbbtanulok. Minthogy hat elemit jártam és a családban semmilyen indíték nem volt arra, hogy engem továbbtaníttassanak, meg se fordult a fejünkben, hogy gimnáziumba mehetnék. Már csak azért sem, mert a gimnázium nyolcosztályos volt, ez azt jelentette volna, hogy a családnak tizennyolc éves koromig el kell tartania, és ezt a luxust nem engedhették meg maguknak. Az apám a polgári iskolai továbbtanulást is fölöslegesnek tartotta, de előttem az emelkedésnek ez is valamilyen csodálatos lehetősége volt, és rettentően büszke voltam rá. Ezzel kezdődött meg a faluból való kiemelkedésem története. Görcsösen vágytam rá, ami nem szép tőlem. De menekülni akartam onnan, a szégyeneim helyszínéről, egy új közegbe, ahol nem ismerik az előzményt, ahol, ha értékelnek valamire, akkor saját értékeim alapján teszik és nem a fölhalmozódott szégyenek és a családi vonatkozások ismeretében.
Volt néhány kedves tanárom és volt néhány újdonság, amihez ismeretként a polgári iskola révén hozzájuthattam. Az egyik, hogy színvonalasabb matematikaoktatásban részesültem, és újdonság volt az idegen nyelv, elsőtől kezdve német nyelvet tanultunk. Minthogy a polgári praktikus iskola volt, levelezést tanított, hogyan kell egy kérvényt megfogalmazni, milyen legyen a külalakja. Németből is levelezésfélét kezdtünk tanulni. De az egész iskolának volt egy kellemetlen, katonás jellege. Ahogy mentünk bele a háborúba, úgy vált ez az iskola egyre inkább egy katonai előképző hellyé, ahol a leventeoktatás maga is egyre katonásabb lett, és az iskolai formulák, rituálék is militarizálódtak.
A falu eközben még mindig a háborús konjunktúra áldásait élvezte. A hadigazdálkodás egyre több gabonát, konzervet, élelmiszert kívánt, a merészebb paraszti vállalkozók szép vagyont gyűjtögettek össze ebből a konjunktúrából. Ezen még az sem rontott sokat, hogy elkezdődött az úgynevezett Jurcsek-rendszer, amely egy hadigazdálkodásos, beszolgáltatásos rendszer volt. Lehetett Jurcseket szidni, de a falu nem élt rosszul, élvezte egy világháború előnyeit, és tekintettel arra, hogy a második magyar hadsereg veresége után nagyon kis létszámú magyar hadsereg tartózkodott a keleti fronton, itt még csak egy-egy családból hiányzott valaki. 1944 nyarán kezdődött a munkaerőhiány, amikor újabb egységeket küldtek a frontra.
1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé. Amikor már zordra fordult a helyzet, a nevelőanyám – az öcsém és énirántam való aggodalomból – ránk parancsolt, hogy ne menjünk át nagyanyáékhoz, s a kerítésen át is csak akkor beszéljünk velük, ha meggyőződtünk róla, hogy ezt senki nem látja az utcáról. Ez mindenképp egy furcsa, zavaros érzelmi helyzetet hozott létre, hogy a nagyanyámtól tartózkodnom kell. Időnként csendőrök jöttek ellenőrizni. A nagymama, ha kiállt az utcára, eltakarta a csillagot. Nem éreztek istenbüntetést abban, hogy a sorsuk ilyenné alakult, mert semmilyen vonatkozásban nem érezték bűnösnek magukat. Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket. Végignéztem, hogy Lócskai Pali bácsi beállt az udvarba a kocsival, hogy egy batyuval hogyan száll föl a nagyanyám, nagyon nehézkesen és sírva, a nagynéném, Manci néni és az unokabátyám, Pista. Egy hét múlva a gyulai gettóból értesítés jött, hogy vigyünk be ágyneműt, cukrot, és én akkor biciklire ültem. Lócskai Jóskával bementünk Gyulára, megérkeztünk a gettó bejáratához, ahol egy csendőr állt. Láttuk, hogy Manci néni ott van egy kerítés mögött és félve integet nekünk, majd beszél a csendőrrel és a csendőr megengedi, hogy odamenjünk a kapuig és a csomagot átnyújtsuk neki. Mondta, hogy nagymama beteg, fekszik és Pista sincs jól. A nagynéném valósággal elhessegetett onnan, és zavartan búcsúztunk egymástól. Én őt akkor láttam utoljára, a nagymamámat és az unokabátyámat akkor se. Arról már nem tudtunk, mikor vitték át őket Békéscsabára, mikor várakoztatták őket két-három napig a békéscsabai állomáson egy pajtaszerű, óriás raktárban, majd ott rakták őket vonatra, és a vonat Auschwitzba ment. Ezen a vonaton vitték Auschwitzba Grün Sándort, a feleségét és a fiát is, akik akkor már Békéscsabán laktak, és azt a mostoha leánytestvéremet, akit anyám még a Szovjetunióból hozott haza csecsemőként. Ők voltak az én közvetlen rokonaim, akik közül senki nem jött haza. Mi, az öcsémmel azért úszhattuk meg, mert még lehetett formulát találni arra, hogy mi kivételezettek lehetünk. És mert – ezt utólag gondolom így – a falu elöljáróságában volt annyi tisztesség, hogy nem hozták apámat meg a nevelőanyámat ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy a két gyereket fogják és elviszik.
Feltűnően kevés zsidó család élt ebben a faluban. A Grün nagymamához tartozó családtagjaimon kívül egy Bender Ottó nevű bádogosmester és a családja, valamint egy orvoscsalád. Az orvosék és a bádogosék ingóságait Grün nagyanyámék házában gyűjtötték össze egy kocsmai nagyterembe, ahová sok bútor és minden egyéb elfért, majd lepecsételték Grün nagymama házát. Ebben az időben már megszerveződött a légoltalmi szolgálat és engem, mint tizenöt éves fiút bevontak ebbe, ami két dologból állt. Egyrészt ülni kellett egy rádió mellett, és ha bemondták, hogy Bácska–Baja légiveszély, akkor a templomtoronyban ülő légoltalmi ügyeleteseknek kellett szólni és félreverték a harangot. Másrészt fönt kellett lenni a toronyban a harangok mellett. Akkor történt, hogy én éppen ott voltam a községháza udvarán – ott volt ugyanis a rádióhallgatás –, amikor megérkezett a községi fogat, egy lovas kocsi és abban tökrészeg emberek. Kiderült, hogy leltározni jártak a Grün nagymama-féle házban, és ott találtak az orvosék révén italokat. Az italt megitták és bizonyos elmozdítható és értékesnek vélt tárgyakat magukhoz vettek. A községi kocsist, aki a lovakat vezette, és aki szintén részeg volt, Ábris bácsinak hívták. Ábris rendkívül boldogan emelt ki a kocsiderékból egy nagy papírzacskót, hogy elhozta, amit ott talált, az összes kristálycukrot. Vitte be az istállóba, hogy eldugja, amikor egy perc múlva káromkodva jött ki, hogy a fene egye meg ezeket a zsidókat, még most is becsapnak: ez nem is cukor, hanem keserűsó. És lehetett érezni, hogy a zsidókra csakugyan haragudni kell és el is kellett innen vinni őket, hiszen becsapták Ábris bácsit, mert cukor helyett keserűsó van a zacskóban. Akkor odanyúlt a kocsiderékba, mert minden fényképet, amit találtak, összeszedtek, azokat szétszórta az udvaron és mindenki taposgált rajta. Én ott voltam légoltalmi szolgálatos és néztem, hogyan taposnak a nagyanyám fényképén, a nagynéném fényképein, talán meg az enyém is ott volt a többi között. Nem mertem szólni, nem mertem föllázadni, nem mertem kiabálni és nem mertem sírni. Azon se, hogy láttam, hogy a kocsiderékban ott van a nagyanyám pöttyös bögréje, és a jól ismert falióra, amelyik minden negyedórában egy kedves hangot bocsátott ki. Néznem kellett ezt a társaságot, amint tökrészegen és teljes közönnyel viseltetnek a hullarablás iránt, amit akkor ők csináltak. A falu népe persze látta, amikor elvitték őket, de minthogy a kocsma már rég megszűnt, egy utcával arrébb már nem is tudtak a dologról, a közvetlen környék pedig sopánkodva tudomásul vette. A velünk szemben lakó család kárörömmel beszélt erről. A falu nem úgy élte ezt át, mint egy egész falun esett szégyent. A legtöbb, ameddig valaki eljutott, egy fejcsóváló sajnálkozás volt. Mint valami természeti csapást fogták föl, ami mindenképpen rajtunk kívül esik, tehát nem tehetünk semmit se ellene, sem mellette. Azt hiszem, hogy akkor is ugyanaz lett volna, ha például a faluból összeszedik a barna szeműeket. Vagy később a svábokat. Olyan politikai vákuumot éreztem, olyan apolitikusságot, amiben semmi nem mozdult, amiben a tudatosságnak, az ország életében való felelős részvételnek semmiféle jelét nem láttam. Úgyhogy nekem az az alapérzésem, hogy ez az ország minden szörnyűséget, amit velünk csináltak, passzív szemlélőként élt meg és csinált végig. Márpedig a történelem akkor már nagyon pörgetett bennünket.
Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt. De ez egy ember történelmi szerepének a megítélése, egy asszonyé, akinek fogalma sem volt róla, mi az a Volksbund és mi ez az egész, ami itt körülöttünk van. Nem tudott se írni, se olvasni, mérhetetlen szívjóság volt benne, és mindenféle kétlelkűség, álság meg cinizmus hiányzott belőle. Népviseletben járt, sváb nagyszoknyában, blúzban, fejkendővel. Ő volt az, akitől a legtöbb babusgató szeretetet kaptam. Ez a Rézi néni aztán megbűnhődött azért, hogy a két fiát elengedte az SS-be, mert menekülnie kellett Magyarországról. Ő még a kitelepítést sem merte megvárni, tudta, hogy az ő bűne nagyobb, mint az átlag sváboké, tudta, hogy bűnösnek fogják tartani. Ezért 1944 nyár végén befogták a két lovukat, fölrakták az oldal szalonnát, két nagy kenyeret, ágyneműt, dunnát, párnát, és elindultak Almáskamarásról. Addig mentek-mendegéltek, míg Heidelbergbe nem értek. A többség Almáskamaráson maradt. Szorongani szorongtak, de attól nem tartottak, ami azután bekövetkezett. Nem tartottak se attól, hogy a fiatalabbjait már 1945-ben elviszik a Szovjetunióba, bányába dolgozni, és arról se tudhattak, hogy egy-két év múlva az egész falut kitelepítik. Számomra az volt a kérdés, mit kezdjen az ember valamivel, amiről nem tehet, amibe belekeveredett, amiben választania kellene, és mégse választ radikálisan, vonzódik ide is, meg oda is. Ezt lehet erkölcsileg megítélni, sőt elítélni. Ha így van, akkor most nekem is el kell ítélnem magam. Én tizennégy-tizenöt évesen hányódtam ide-oda, attól függően, honnan éreztem nagyobb életveszélyt. Minthogy én a gettóba vitelt és Auschwitzot az öcsémmel együtt megúsztam, ebből arra következtettem, hogy én ide tartozom, hogy én mégse tartozom azok közé, akiket ilyen súlyosan büntetnek. Tehát, ha fájlalom is, ami az anyai nagyanyámmal és annak a családjával történt, de én most megúsztam, és nem tehetem az esetért közvetlenül felelőssé az almáskamarási sváb rokonokat.
1944-ben tizenöt éves voltam. Nagy izgalommal olvastam a fronthelyzetről. Soha nem képzeltem azonban, hogy mi is fronthelyzetben leszünk majd. Egyébként is úgy gondoltam, a szovjet hadsereg valahol az Észak-Kárpátoknál fog belépni a Kárpát-medence területére, tehát ha idáig ér is a front, sokkal később kerülünk sorra. 1944. augusztus 23-án azonban a románok kiugrottak, és átálltak a szovjet oldalra, minek következtében a szovjet hadsereg valahol Kisinyov, Iaşi környékéről néhány nap alatt odaértek a falunk szélére. Újkígyós 25–30 kilométerre van a román határtól, és a szovjet csapatok már szeptember végén ott voltak Aradon, úgyhogy egy pillanat alatt fronthelyzetbe kerültünk. 1944. szeptember elején elkezdődött a polgári iskolai tanítás Békéscsabán, ekkor én negyedik osztályos voltam. Nagyon zavart körülmények között folyt a tanítás, sűrűn voltak légiriadók, mert a Békéscsaba–Lökösháza–Kürtös–Bukaresti vonal nagyon fontos katonai vasútvonallá vált. Attól kezdve nem mentem be az iskolába. Egy-két nap múlva megjelent egy parancs a környék minden falujában, hogy a tizennyolc-ötven éves férfiak jelentkezzenek a községházán, háromnapi hideg élelmet vigyenek magukkal, takarót, evőeszközöket. Ekkor a községházán apám is gyülekezett. Elvitték a faluból a teljes munkaképes férfi lakosságot. Újkígyós ott maradt egy szorongó, riadt állapotban, munkára és hadra fogható férfiak nélkül, a front közelében.
1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni. Ekkor már megijedtünk és átmentünk a szomszédba, akiknek egy tökéletes légoltalmi pincéjük volt. Majd légi csata kezdődött fölöttünk, szovjet és német vadászgépek lövöldöztek egymásra. Ültünk abban az óvóhelyfélében, fölöttünk időnként le akart szakadni az ég, dél lett, amikor a szomszéd bácsi azzal a hírrel jött, hogy gyertek ki, mert a Wenckheim utcán végig óriási tankok állnak. Följöttünk, harminc hatalmas tank állt sorban az utcán. Nyíltak ki a kör alakú tetők a tankokon, bújtak ki belőlük a katonák. Alig bújtak ki, elkezdtek dinnyét enni, mikor már kiették, elkezdték viccből egymás fejéhez csapni a héjat. Óriásiakat kacagtak, füstösek, kormosak voltak. Olyanok voltak, mint a cséplőmunkások, amikor leáll a gép, pihennek, és még van erejük és kedvük egymással tréfálkozni. Odajött hozzám egy katona és egy üveg befőttet nyomott a kezembe. Ott álltak egy óra hosszat, majd jött egy parancs, becsukódtak a páncéltornyok fedelei, és csörömpölve elvonult az egész cséplőgépes társaság. Akkor a szomszédok összeszaladtak, hogy most mi történt velünk. Kiderült, hogy az üveg befőtt Bozóék spájzából való, mert oda bementek a katonák, és leemeltek néhány üveggel, és mint afféle jószívű emberek, az egyiket rögtön nekem adták ajándékba, és a dinnye is ugyanonnan származott. Tizenöt éves voltam, teli szorongással amiatt, hogy az én furcsa születésem miféle helyzetbe sodorhat még, de akkor valami óriási megkönnyebbülést éreztem. Azt, hogy ha ezek az oroszok ilyen könnyedén ideszaladtak, akkor itt megszűnik az eddigi törvények érvényessége, itt új világ kezdődik. És lehet, hogy egy rossz világ lesz, de legalább életben maradok benne.
A front mögött valószínűtlen egzisztenciák sokasága járkált géppisztollyal, félig katona-, félig civil ruhába öltözötten és megszédülve attól, hogy fegyver van a kezükben, és elkezdődött, amit aztán az egész ország zabrálásának nevezett el. Ezek között a furcsa figurák között voltak magyarok, románok, ruszinok, szovjet szökött katonák. A falu teljesen ki volt szolgáltatva nekik, amíg oda nem helyeztek egy kis szovjet helyőrséget, sebesült, lábadozóban lévő, idős szovjet katonákból. A parancsnok beköltözött a kántortanító házába. A községházán még megvolt a hintó és a két csődör. Az az Ábris, aki 1944 nyarán részegen szidta a zsidókat, amiért becsapták őt, hogy a zacskóban nem kristálycukor van, hanem keserűsó, ott maradt a községházán, és mivel valamilyen hadifogságbeli előzmények miatt gagyogott valamit egy szláv nyelven, ő lett a helyi szovjet parancsnok tolmácsa, csicskása, mindenese, és aki a szovjet parancsnokot képviseli tolmácsként, a második számú hatalom a faluban. A zabrálások idején az egész falu bújt és rejtegetett. Gyorsan elkezdték levágni a disznókat, és a szalonnát, zsírt a legelképesztőbb helyekre eldugdosták, kútba eresztették a zsírosbödönt, a szalmakazlakba dugdostak be rengeteg mindent. Dugdosták a lányokat, fölöltöztették őket madárijesztőnek. Szétbogozhatatlanul összekeveredett a hivatásos zabráló a rekviráló orosszal. 1944 nyarán a búza, árpa nagyon jól termett, és ősszel csodálatos kukoricatermés volt. Tekintettel arra, hogy a front már nyár végén közel volt, és a közlekedés, a szállítás összezavarodott, a falu nyakán ott maradt az egész nyári termés. Ezért élelmezésileg különös helyzetbe kerültünk, miközben Budapest már éhezett, mi belefulladtunk a szalonnába, a zsírba, a kolbászba. Rengeteg búza, liszt volt mindenütt. Ami már-már istensértő dolog volt, csöves kukoricával fűtöttünk. Korábban nagyon sok disznót, borjút és marhát levágtak, rengeteg hús volt a faluban. Olyannyira, hogy amikor 1945 telén és tavaszán megérkeznek a cserélők, a batyusok, akkor Újkígyós készen állt arra, hogy fél kiló szalonnát adjon egy férfiöltönyért. És ez így is történt.
A mama éppen állapotos volt, és hogy legyen egy férfi a háznál, elküldött Dézsiékhez, beszéljem rá Miskát, hogy amíg ilyen bizonytalan a helyzet, lakjon és aludjon nálunk. Ő a falu szegénységéhez tartozott és a vitákban elkezdett furcsákat mondani. Kiderült, hogy az apjával együtt ő már tagja a helyi kommunista pártszervezetnek, amelyik valamikor 1944 novemberében a kultúrházzá lett leventeotthonban alakult meg. Valamilyen műsoros este volt, ahová Dézsi Miska hívott minket. Én is elmentem. Verseket mondtak meg énekeltek, meg volt egy asszonyság, aki harmonikakísérettel magyar nótákat énekelt. Mikor az egésznek vége volt, akkor a színpadról valaki azt mondta, hogy elvtársak, most pedig énekeljük el az Internacionálét. Fogalmam se volt, hogy mi az, hogy elvtársak és mi ez az Internacionálé. Legnagyobb csodálkozásomra az egész tömeg elkezdte énekelni, hogy Föl, föl, ti rabjai a földnek... Kiderült, hogy amíg mi otthon összebújtunk a kukoricatűz mellett, addig a falu már elkezdett szervezkedni. A kommunista pártnak nagyon sok tagja lett hirtelen, de még több tagja a kisgazdapártnak. A falu többségének a rezerváltságából, óvatos várakozásából, szkepsziséből derült ki, hogy az ország történetének ezt a kommunista kezdetét nem tartják a sajátjukénak, és 1945 elején már manifesztálódott is, hogy egy nagyon erős kisgazdapárt működött a faluban, egy nagyon gyenge szociáldemokrata párt, a parasztpárt viszont szinte egyáltalán nem. Ez a három párt volt létező Újkígyóson.
A helyi kommunista párt vezetésének már az első pillanatban súlyos szervi hibái voltak, amik a Magyar Kommunista Párt egészét is jellemezték. Az egyik vezetője ugyanis egy volt nyilas suszter lett, aki a dologtalanságáról volt nevezetes és arról, hogy el tudta szellenteni a Rákóczi-indulót, tehát politikailag és erkölcsileg kétes egzisztencia. A kisgazdapárt helyileg a Keresztény Polgári Olvasókörben kezdett gyülekezni, és a falu teljes gazdalakossága ehhez a párthoz tartozott. Viszonylag hamar kiderült, hogy el fog kezdődni egy politikai küzdelem. A községházán a kommunisták vették át az irányítást, de a főjegyző és a községi bíró nagyon hamar hazakerült, és be-bejárogatott a községházára. A kisgazdapárt nagyobb létszáma ellenére nagyon kevés erővel és hatalommal bírt, és nem is nagyon léptek föl.
1944–45 fordulóján Budapesten a legszörnyűbb események sokasága zajlik, az ostrom, a nyilasok, az éhezés, a bombázások, a halottak sokasága, amikor Újkígyós nem tud mit kezdeni rengeteg ennivalójával és azzal, hogy el kell kezdeni valamilyen normális civil életet. Miközben Európa szenved, az országnak ez a régiója bálokban, kultúreseményekben tobzódik. Ekkor iratkozom be én is tánciskolába, fél zsák búzáért. Egy kitűnő üzleti érzékkel megáldott békéscsabai fiú, egy társával és egy nyolcadikos gimnazista lánnyal kitalálták, hogy Újkígyósra jönnek, és meghirdetik: Újkígyós teljes bejáró diákságát felkészítik, hogy a tanév végén, magánúton vizsgát tehessenek. Mindezért terményt kértek. Üzleti vállalkozásnak tekintették meg kalandnak, önmaguk kipróbálásának. Életem legnagyobb élményeinek egyike volt ez. Tőlük tudtam meg, hogy ami kinyomtatva olvasható, nem biztos, hogy mind igaz. Tőlük tudtam meg, hogy van tehetséges és közepes író, sőt van tehetségtelen is. Tőlük tudtam meg, hogy az egész világ ezzel a kritikai mérlegeléssel tekintendő. Ők semmilyen pártnak nem voltak elkötelezettjei, de a népi írókon nevelkedtek, tudták, ki az a Veres Péter, Illyés Gyula, mindent olvastak tőlük. Ez a népi írókon nőtt kultúra keveredett egy városi, polgári műveltséggel is. Nem éreztek ellentmondást abban, hogy a Puszták népét olvassák, és mondjuk, amerikai slágereket szeretnek. Hallatlan nyitottság jellemezte őket és azt az iskolafélét, amit szerveztek. Ott tapasztaltam először, úgy is lehet tanulni, hogy nem fenyeget bennünket nádpálca, megbuktatás vagy felnőtti dorgatórium. A legjobb életkorban ért ez engem. Tizenöt-tizenhat éves voltam, ekkor kezdtem érezni, hogy egy világ kezd kinyílni előttem, hogy mindent más színben nézhetek és láthatok. A sok magamba fojtott búbánat – mert egy rosszkedvű, savanyú kis kamasz voltam –, keserűség váltódott föl valami megkönnyebbülésre, valami jobb kedvre, annak az érzetére, hogy a világ tele van olyan izgalmas dolgokkal, amelyek szellemiek. Könyveket adtak a kezembe, és kikacagtak, amikor eldicsekedtem, hogy én mennyi Herczeg Ferencet olvastam már. Akkor derült ki számomra, hogy Herczeg Ferencet kézbe venni egyszerűen nem illik. Ezzel a körrel 1945 nyár elejéig, tehát a negyedikes polgári iskola magánvizsgájáig tartott a kapcsolatom. Addigra úgy éreztem, hogy én egy kicserélt ember vagyok.
1945 tavaszán történt a földosztás. Nagyon sok kiosztható föld volt, a Weinckheim-uradalomnak akkor már csak körülbelül 16 ezer katasztrális holdja volt, de voltak kisebb, öt-hatszáz holdas, felosztható birtokok is, amelyek tulajdonosai nem dicsekedhettek valamilyen ellenállási érdemmel. A teljes Weinckheim-uradalmat felosztották. Megalakult a földigénylő bizottság, amely kizárólag helyi tagokból állt, a helyi kommunistákon kívül a kisgazdák is képviseltették magukat, s egy parasztpárti meg egy szocdem párti is volt ebben a bizottságban. Állandó veszekedés folyt, de nagyjából rendben lezajlott az egész, méghozzá olyan korán, hogy még maradt idő a tavaszi szántásra és vetésre is. Differenciáltan kaptak, két holdtól tíz holdig. A kézi szerszámon kívül az uradalomtól semmit nem lehetett elhozni, a föld mégis fel volt szántva, mire vetni kellett. A hadifogságban lévőkre is gondoltak, a feleség itt volt helyette és ő kapott. Mindenki, aki igénylő volt, földhöz jutott. Almáskamaráson is megkezdődött a földosztás, mert föl kellett osztani a hatalmas József főhercegi uradalmat. Ezt felosztották a közvetlen környék népessége között. Aki Volksbund-tag volt, az érvényes törvények szerint nem kaphatott földet. Ekkor már csak egy nagynéném élt Almáskamaráson, hiszen az idősebb még 1944 őszén kocsira ült és elindult nyugat felé az urával együtt. Egy Franciska nevű nagynéném élt ott, három kicsi gyerekkel, a férj magyar katonaként valahol. A férj megérkezik, fogságból, és folytatják megszokott életüket, amíg a falut 1945 nyarán körül nem veszik a szovjet katonák és fiatalokat össze nem gyűjtik, és el nem viszik őket a Donyeck-medencébe. De az én rokonaimat ez nem érinti. Ez a nagynéni már középkorú asszony, a férje egy középkorú férfi. Ez egy büntetőakció volt, és a volt Volksbund-tagok munkára képes asszonyaira, lányaira és férfijaira terjedt ki. A falu svábsága úgy érezte, hogy most életük egy büntetéses korszaka kezdődik és ez az első állomás. Arra nem gondoltak, hogy kitelepítés lesz belőle, de arra, hogy őket itt mindenféle diszkriminációk és atrocitások fogják érni, föl kellett készülniük. A kitelepítés a kollektív büntetés jegyében történt, mindenféle jog és erkölcs szerint is elítélendő, de egyúttal rettenetes ostobaság volt, mert az ország lakosságának egy szorgalmas, tehetséges részétől fosztódtunk meg, olyan emberektől, akiknek a munkája segítette volna az országot a háború utáni mélypontról följebb emelkedni. Máig hiányzik ennek a száz-kétszáz-háromszázezer embernek az ország gyarapodásához való hozzájárulása. Nem szólva arról, hogy érzelmileg is mekkora kárt okozott: az ország egy több százezres ellenséget szerzett magának. Olyanokat, akik sírva és nosztalgiával gondoltak haza, a parasztházaikra, a földjükre, a diófáikra, a lovaikra, és közben az öklüket rázták azok miatt a magyarok miatt, akik ezt csinálták velük. A helyükre jórészt Szlovákiából elűzött magyarokat telepítettek be, és a környék olyan szegényeit, akiknek nem volt saját házuk. Akkor ebek harmincadja kezdődött, a meglévő jószágállomány fölélése, a házak állapotának a romlása.
 
Rákosi meglátogatja a szlovákiai magyar áttelepülteket
Mafirt Krónika 1947. május
Filmhíradók Online
 
Senki nem érezte véglegesnek a helyzetet, senki nem érezte igazán a magáénak a javakat. Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket. Egyrészt az akkori szegénység, élelemhiány miatt, másrészt cigánynak tekintették őket, furcsa beszédük, sok szoknyájuk, tarkabarka viseletük miatt, és amiatt, hogy szedett-vedett népség, batyukkal jönnek, és az amúgy is kevés élelemből még ők is fogyasztani akarnak. Néhány kemény év következett a számukra, de mindegyik kis faluban új negyedecskék épültek a betelepültek számára. Amikor én először odajutottam, akkor már jó egzisztencia, szép házak, beépültség fogadott. A fiatalok között még villongások voltak, de addigra a környék már befogadta a betelepülteket. Az én nagybátyám, aki szegény ember volt, építési vállalkozóként bukkant elő. Így kerültem abba a helyzetbe 1947-re, hogy semmiféle rokonom nem maradt Magyarországon. Minthogy mindkét esetben születési okok miatt fosztattak meg az állampolgári jogtól, élettől, mikor ez a sváb kitelepítés lezajlott, akkor végképp kénytelen voltam arra gondolni, hogy ha ennyi baj van a származással, akkor én nem fogok származni. Ebből az elhatározásból következett a névmagyarosításom is, Pfeffből ezért lettem Faragó. Bár ez egy picit később történik, de az elhatározás ekkor született meg bennem.
1945 júniusában beiratkoztam a kereskedelmi középiskolába Békéscsabán. Nem simán, mert akkor én már tizenhat éves voltam és kérdésessé vált, hogy a szülők vajon még bírják-e négy évig anyagilag, hogy engem taníttatnak. Beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy amikor hazajövök, és nyáron segítsek. Elkezdődött a bejárás egy újfajta iskolába, számomra idegen tantárgyakkal és ismeretlen tanárokkal. Gyorsírás, gépírás, könyvvitel, közgazdaságtan, áruismeret, német nyelvű levelezés, kereskedelmi levelezés, amelyik – tekintettel arra, hogy akkor a németekre úgy haragudtunk, hogy még a nyelvet se akartuk megtanulni – egy hónap után átment angol kereskedelmi levelezésbe. Egy csomó olyan dolgot kellett ott tanulnom, amihez semmi kedvem nem volt. Az kárpótolt, hogy magyar irodalmat is tanultunk, és szerencsére volt egy magyartanárnő, aki maga is elárvultnak érezte magát a humán ismereteivel és költészetszeretetével egy ilyen könyvvitellel, gépírással, gyorsírással foglalkozó praktikus iskolában. A magyar irodalomba én beleszerettem, akkor még rettenetesen kicsi olvasottsággal.
Az iskola akkortájt egy ijedt állapotban volt, hogy vajon az új rezsim elfogadja és igazolja-e őket. Ehhez hozzá lehet számítani még azt, hogy Békéscsaba egy szlovák város, és reggeltől estig Csehszlovákiából érkezett brigádok járták, amerikaiaktól kapott dzsipeken, hangszórókkal, és ki volt plakátolva, hogy hej szlováci, vagyis hogy a szlovákok ébredjenek nemzeti öntudatra és települjenek át Szlovákiába. Ezt a kampányt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt folytatták, és ki is élezték vele a helyi lakosságban a szlovák–magyar ellentétet. Békéscsaba az átlagosnál is fölbolydultabb város volt ekkor.
 
A Magyar Kommunista Párt seregszemléje Békéscsaba dolgozó népe fölött
MAFIRT Krónika 1946. április
Filmhíradók Online
 
A tanári kar ijedt emberekből állott és olyanokból, akiknek a német orientációját hirtelen át kellett váltani angolra. Elkezdődött Magyarországon egy anglofilia, amerikai filmek sokasága jött az országba.
Az 1947-es választás nyár végén volt. Ezt a választást már amolyan bennfentesként éltem át, mert mint diákot Újkígyóson bevontak valamilyen választási cédulák kitöltésébe. Olyanokéba, mint amit most kopogtatócédulának hívnak. Ez volt az a választás, amelyiken nagyon sok párt szerepelt, hiszen a kisgazdapárt addigra már felrobbant és sok kis pártként létezett tovább. Kiszakadtak belőle pártocskák és ezek mindegyike részt vett a választásokon. De nagyon jól tudtuk, hogy az igazi erőt továbbra is a maradék kisgazdapárt, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt jelenti. Addigra létszámban is megerősödött a helyi kommunista párt, kvázi konszolidálódott is. Amikor elérkezett a választás napja, nagyon irigyeltem azokat, akik már szavazhatnak. Ha választhattam volna, a szociáldemokratákra szavazok. A választási manipulációkról semmit nem tudtam, csak utólag értesültem a nekünk járó Népszava című szociáldemokrata lapból ezekről a csalásokról, a kék cédulákról. Tapasztaltam én magam is teherautón érkező valakiket, akik ott kék cédulával szavaztak, de ez akkor törvényesnek látszott lenni. Csak később derült ki, hogy aki kék cédulával szavazott Újkígyóson, az szavazott Csanádapácán is, és lehet, hogy egész Tótkomlósig elment szavazni, többször szavazott. Én azt hiszem, nemcsak hogy tisztességtelen dolog volt ez a kék cédulás választás, hanem értelmetlen is. Akárhány brigád járta az országot, számban ők nem adhattak le annyi szavazatot, amely valamiféle nagyarányú szavazatnyereséghez juttathatta volna a kommunista pártot. Ostobaság volt kitalálni, mert súlyos erkölcsi kockázatok rejlettek benne és néhány nap alatt napvilágra is került a dolog. A kommunista párt ekkor több százalékot szerzett, mint az 1945-ös választáson, de mivel a kisgazdapárt addigra szétesett, a baloldali blokk – a szociáldemokrata párt, parasztpárt és a kommunista párt együtt – megszerezte a szavazatok ötven százalék fölötti többségét.
Ezzel egy időben, 1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket. Ez a három diák volt a kollégium alapítója. Én 1947 szeptemberében harmadikosként, bejáró diákként folytattam a kereskedelmi iskolát, és amikor az osztálytársaimtól azt hallottam, hogy Békéscsabán van egy olyan kollégium, amelyik ingyenes, és még enni is adnak és ott lehet aludni, elmentem hozzájuk. Akkor már nem abban a villában voltak, amelyikbe 1947 tavaszán betörtek, egy kúriaszerű épületet kaptak a nagymalom mellett. A hatóságok még segítettek is, hogy minden hálószobába emeletes vaságyak és valahonnan megtömött szalmazsákok kerüljenek. Minden kollégista maga volt köteles otthonról dunnát, párnát, ágyneműt hozni. Addigra a kollégium már kapott egy gondnokot. Amikor 1947 októberében szorongva odamentem bejelentkezni ezekhez a fiúkhoz, hogy nem vennétek-e föl engem, akkor körbeszimatoltak, leültettek, kifaggattak. Különböző kérdéseket tettek föl, amelyek a családi helyzetemre, származásomra, politikai rokonszenvemre vonatkoztak. Megéreztem, hogy az fog imponálni nekik, ha baloldali valakiként jelenek meg, bár nem voltam hozzászokva, hogy az ember minősítéséhez hozzátartozik, milyen párttal vagy politikai irányokkal érzi magát elkötelezettnek. Olyanfajta magabiztosság jellemezte őket, amelyikben egy kis bántó, ironikus fölény is érződött. A nékoszisták magatartására ez általánosan jellemző volt. Lehet, hogy még az enyémre is, mihelyt én is megszereztem a Nékosz-önérzést. Fölvettek, de némi gyanakvással. Idegen szagot éreztek rajtam, szocdemséget, egy származásbeli bizonytalanságot. A borbélysághoz mindig valamilyen félúriasság képzete társult és félszegnek találtak. Nem láttak maguk közül valóan önérzetesnek és kemény föllépésűnek.
Akkor elkezdődött az életemnek gyönyörű két éve, ami azonban nem az életkörülményeimben jelentett gyönyörűséget. A kollégisták folyamatosan éheztek, az életkörülményeink rendkívül szegényesek voltak. Sivár hálótermek és tanulószobák, és valahonnan egy öreg, lehangolt zongora is. Szerzetesi szegénységben éltünk. A Nékosz arról volt nevezetes, hogy nagyon sok kollégiumban másodlagosnak tekintették a tanulást, nálunk valami okból ez volt a legfontosabb. Mikor beléptem ebbe a közösségbe, ezek a törvények már meg voltak alkotva és működtek. Volt a kollégiumnak egy vezetősége, a kulturális titkárból, a gazdasági ügyek titkárából és a szobaszövetkezetek vezetőiből állt. Volt egy fegyelmi bizottság, népbíróságnak hívták. A légkör hasonlított a korábbi polgári iskolai drillre, és én magam is sokszor lázadoztam ellene. Eleinte rosszul éreztem magam ebben a számomra ismerős, de nem várt rendben, nem láttam sehol magunk körül felnőtteket, akik az ilyet diktálni szokták. Elcsodálkoztam azon, hogy a fiatalok maguk is hajlamosak rá, hogy egy ilyen drillszerű fegyelemben éljenek. Minthogy azonban hamar szobaszövetkezeti elnök lettem, attól kezdve már a magaménak éreztem ezt a drillt, és én is kezdtem gyakorolni másokon. Mihelyt az ember egy hatalmi szerkezeten belül van, nemhogy elviselhetőnek, hanem szükségesnek érzi azt a fajta viselkedést is, amelyik kívülről nézve nem föltétlenül rokonszenves.
A kollégium 1947 szeptemberétől folyamatosan működött, és a következő év nyarán, amikor a vidéki diákok fölvételizni jöttek a középiskolába, mi is fölvételi vizsgákat tartottunk. A gyerekek tudták, hogy ez valami „komenista” hely és ennek megfelelően kell beszélni. A Nékoszt szeretjük, a Nékoszra nosztalgiával gondolunk vissza, a Nékosz nagyszerű intézmény volt, de ne képzeljük, hogy a hipokrízis teljesen hiányzott volna belőle. Kommunista szellemiség dominált a kollégiumban, a vezetés legtöbb tagja pártszervezetszerűen is kommunista volt. És minthogy ők egészen fiatalon léptek be a pártba, egy bolsevik avantgardizmus jellemzi őket, amely megfér a korszak amerikanizált kulturális javainak az élvezetével.
Jó kollégista voltam és a tanév végére már átestem a teljes hasonuláson. Addigra megtanultam ötven népdalt, tanultam olyanokat történelemből és irodalomból, amit az iskolában nem tanítanak. Megerősödtem baloldali meggyőződésemben. Minden más pártot szétesőbbnek, arctalanabbnak, jövőtlenebbnek érzékeltem, és egyre inkább úgy láttam, hogy ezé a párté a jövő. Hogy be is lépjek ebbe a pártba, az különösebben nem jutott eszembe. Ez hozzátartozik az alkatomhoz is. Soha nem éreztem, hogy nekem közvetlen dolgom volna a világot megváltani, és úgy képzeltem, hogy egy meditatívabb attitűd is elegendő ahhoz, hogy az ember baloldalinak vagy forradalmárnak érezhesse magát. Imponált az elképzelés, amelyik végre minden lényegi különbözést megszüntet, hogy végre nem lesz fontos se az, hogy milyen vallású voltam, se az, hogy ki volt apám, ki volt anyám. Azonban magunk is diszkrimináltunk, megkülönböztettünk és ítélkeztünk. Úgy folytattunk kvázi osztályharcot, hogy aki nem akar velünk egyforma lenni, azt elpusztítani nem kell, de ki kell iktatni a politikából. A Nékosz-öntudat átjárt és önérzést adott és nagyon sokat javított tartásomon, magabiztosságomon, otthonosságérzésemen.1949 nyarán értesítést kaptam a budapesti bölcsészkarról, hogy menjek felvételizni. Akkor Pestre utaztam, életemben másodszor. A szóbeli felvételi jelentette az első mellbeverő élményt számomra arról, hogy itt egy új kurzus kezdődik. Addig Újkígyóson és Békéscsabán éltem, az otthonossá válás jegyében, és 1949 nyarán már szinte abban az érzésben, hogy végre igazán otthon vagyok, és az a világ, ami most itt alakulóban van, minden ízében az én világom lesz. Ezen a szóbeli felvételin tapasztaltam először – noha már túl voltunk a Révai-féle Nékosz-kritikán, de akkor még nem tudtam, hogy ez elég hamar a Nékosz felszámolását fogja jelenteni –, hogy nékoszistának lenni gyanús dolog. Aki a szóbeli felvételit vezette, már tudta, hogy a Nékoszt felszámolják. Hanák Péter volt, a későbbi történettudós, akkor fiatal bölcsészkari történelem szakos tanársegéd. Neki korábban nyilvánvalóan nem volt semmi köze a Nékoszhoz, és bennem valamilyen narodnyikot próbált kitapogatni, amit nagyon nehezen talált meg. A mi kollégiumunk kommunista szellemben vezetődött, de semmiféle népi, nemzeti egyoldalúság nem volt jellemző ránk. Ez tehát nem talált. Akkor megpróbálta a szociális helyzetet körültapogatni és azt kérdezte, hogy hány szék van apád borbélyüzletében? Ha ugyanis azt mondom, hogy négy, akkor ez az ő számára azt jelentette volna, hogy az apám nemcsak inast, hanem segédet is tart, tehát kis kizsákmányoló. Minthogy azonban összesen két szék volt és azt is csak szombat este meg vasárnap délelőtt használták a kuncsaftok, ez 1949-ben ugyan nem jelentett túlságosan jó ajánlólevelet, de nem jelentett kizáró okot sem. És minthogy az írásbelim színvonalát jónak találta, én azzal a megnyugvással távoztam, hogy engem ide föl fognak venni, de ez nagyon furcsa hely lesz számomra, mert engem itt gyanakvással fogadtak már a felvételin is. Nyár végén valóban értesítést kaptam az egyetemről, hogy az egyetemre föl vagyok véve. Pestre utaztam és beköltöztem a József Attila Népi Kollégiumba. A József Attila-kollégium a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt. A sarkon áll az Újságíró Szövetség épülete és mögötte egy másik épület, amelyikben most az Újságíró Szövetség oktatási központja van. Mulatságos, hogy ha odamegyek fiatal újságírók közé órát tartani, ugyanazon a helyen ülök, ahol valamikor az ágyam állt. A József Attila-kollégium az átmenetiség furcsa állapotában volt. Még népi kollégiumnak számított, de már mindenféle gyanakvásokkal körülvéve. Kezdett diákszállóvá átalakulni, ám az önkormányzat még működött, az igazgató diákigazgató volt. Beköltöztem ebbe a kollégiumba a számomra ismeretlen fiúk és lányok közé. Idegen volt a környezet, az egyetem, a városban időnként eltévedtem. Az egyetemen akkor még a MEFESZ működött. Egy Juhász Péter nevű békési fiú volt a MEFESZ személyzeti vezetője volt, és ő odavett maga mellé, én lettem a helyettese.
 
1949-et írunk, a Rajk-pernek voltak utcai megnyilvánulásai is. A leggyakoribb jelszó az volt, hogy „Vesszen Rajk és bandája! Kötelet a nyakába!” Valahányszor ez a kiáltozás felharsant, mindig megrémültem, mert valami vérszomjat érzékeltem belőle. Elhittem ugyan, hogy Rajkék esetében politikai bűnözőkről van szó, de ez a vérszomj idegen volt tőlem. Szerencsére senki sem kényszerített rá, hogy én magam is ilyesmiket kiáltozzak. Az egyetemen a Rajk-per csak annyi közvetlen hatással járt, hogy bennünket, kádereseket arra intettek: mostantól kezdve figyeljük azt is, nincsenek-e az egyetemen olyanok, akik Rajk híveként vagy titoistaként befurakodtak. A kollégiumban szintén érzékelni lehetett a szigorodást, az éberség megnövekedését és az ideológiai túlérzékenységet, amely minden, a szabványtól eltérő megnyilvánulást gyanúsnak minősített. Volt köztünk néhány művészettörténész hallgató, és egyszer átmentünk a közeli Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumba, és ott kiállítva láttunk egy kínai bronzlovacskát. Minthogy tökéletes kidolgozottságú volt, az egyik művészettörténész fiú megsimogatta a bronzlovacskát és meglehetős iróniával azt mondta: mintha a szocialista realizmus mintái alapján készítették volna. Ebből kollégiumi fegyelmi lett a fiú ellen, mert iróniával nyilatkozott a szocialista realizmusról és közben a ló farkát simogatta éppen, ami a tiszteletlenség jele volt. Különösen azok kerültek a veszélyeztetettek közé, akik nagyon alacsonyról indulván, egyszerre akarták befogadni az ideológiai tudományokat, és ez túlságosan megterhelte őket, gyomorrontás helyett agyrontás következett be náluk. Egyébként nagyon sok áldozatról csak később derült ki, hogy áldozat, s ha az életpályákat végigkövetnénk, jól látható volna, hogyan siklottak ki életek, hogyan váltak boldogtalanná emberek attól, hogy természetes közegükből kiemelve olyan prés alá kerültek, amely a személyiségüket eltorzította, boldogságukat elvette. Azonban ettől a korszaktól mégsem tudja elvenni senki, hogy egyben a nagy mobilitás korszaka volt.
Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós. Pais Dezső az öreguras, recsegő, száraz hangú előadásmódja komikus volt ugyan, és nem vette jó néven a későket se, de amikor először vizsgáztam nála, akkor derült ki számomra, milyen csodálatos ember. Nem tételeket osztogatott, hanem beszélgetni kezdett a hallgatóval, és aszerint minősítette, ahogyan a hallgató válaszolni próbált. Az első vizsgán mindenkiről feljegyzést készített. Tudnivaló volt, hogy valaha, a harmincas évek elején Rajk László is vizsgázott nála. És amikor a Rajk-per elkezdődött, ő előkereste Rajkról készített céduláját és recsegő hangon azt mondta, hogy nekem már akkor se tetszett ez a Rajk, mert leíró nyelvtanból nem tudott semmit. Körülbelül ez volt a politikai véleménye az aktuális perről. Szalai Sándor is a tanárunk volt, ő szociológiát adott elő. Szeretettel ugyan, de az őrült Szalainak nevezték. Csodálatos jelenség volt, és a számunkra teljesen ismeretlen szociológiai műveltség sokaságát zúdította ránk. Olvasottságban, ismeretekben és előadókészségben lenyűgöző egyéniségnek bizonyult számunkra. Gyakran német szociológiai művekre hivatkozott, aztán franciára, és mi kábultan hallgattuk. 1950-ben letartóztatták és elítélték, eltávolították az egész tanszéket, és a szociológia maga is burzsoá tudománnyá minősült. Lukács Györgyöt is hallgattunk, akkor őt még nem kényszerítették arra, hogy a nagy előadótermi előadásait hagyja abba, oktató tevékenysége viszont később már csak abból állt, hogy egy Lukács-szemináriumot vezetett. Az irodalmat két évig Waldapfel József adta elő. Ez is ennek a tanintézménynek az egyetemi jellegére utal, hogy nem iskolásan, a magyar ősköltészettel kezdtük elsőéves korunkban, hanem a magyar felvilágosodással, és a másodév végén jutottunk el a XIX. század közepéig, ugyanis Waldapfel Józsefnek ez volt a kutatási területe.
Minél fájdalmasabbak lettek a külvilággal való brutális találkozások, annál nevelőbb hatásúak voltak. Ilyen volt minden kollégista számára a szünetekben való hazautazás.
 
1949–50-ben elkezdődik az erőszakos tsz-szervezés és a falu valami példátlan elszegényedése. Ha hazamegyek Újkígyósra, azt látom, hogy egyetlen tehenünk csont és bőr, és amit enni kap – naponta egy kéve kukoricaszárat –, az táplálékul nagyon soványka. Szánalmas volt nézni a falu jószágállományát. Rosszkedvet találtam otthon, szegénységet, pénzhiányt. Apám akkor már föladta a magánborbélykodást és belépett az újkígyósi vegyesipari ktsz-be. Akkor már nem járt házakhoz, reggeltől estig a borbélyműhelyben volt. A borotválás egy forint volt, és egy forint nyolcvan fillér a hajvágás, és az így befolyó összeg is a ktsz pénztárába csordogált. Apám havonta egyszer kapott ebből a pénztárból a befolyt bevétel alapján havi maximum 350 forint fizetést. Minthogy megszűnt a magánpraxis, megszűnt a házakhoz járás és a terményben való fizetés is. Termény egyébként sem volt senkinél, mert a beszolgáltatás elvitte. Ha az ember egy olyan átideologizált rezervátumból, mint amilyen a bölcsészkar, hazaérkezik egy ilyen közegbe, olyan ordító kontrasztot talál, hogy két dolgot tehet: vagy belátja, hogy ez a valóság, és nem az, amit az egyetemen tanul róla, és akkor ott kellene hagynia az egyetemet, vagy az egyetemen képviselnie kellene azt a valóságismeretet, amit otthon szerzett. A másik, amit tehetett, az az önámítás egyre professzionistább működése, hogy ez csupán az ideológiailag és politikailag képzetlen falu pillanatnyi látványa, a falué, amelyet még a jövő csodálatos perspektívája sem tud lelkesíteni, hogy ezen a helyzeten egy-két év alatt át kell esni, de aztán mindnyájan a mennyországban leszünk. Ebben mint tökéletes bizonyosságban hittem. Úgy gondoltam, hogy ezt a néhány éves kényelmetlenséget igazán kibírjuk, sőt meg is éri, ha egyszer a jutalom olyan nagy lesz majd a végén. Én a két megoldás közül a másodikat választottam. Beláttam, hogy amit itt látok, az nem látszat, hanem valóság, de átmeneti valóságnak fogtam föl, és valóságosabb valóságnak azt a közeljövőt, amelyet számomra az egyetem, a MEFESZ, a DISZ, a szemináriumok ígértek. Addigra az ember már átitatódott, preparálódott, meg volt dolgozva. Az egyik lelkét állandóan elhallgatta, de nincs kedvem hozzá, hogy akkori magamat most utólag teljesen elítéljem, és a korszakot mint a magyar történelem legsötétebb szakaszainak egyikét minősítsem, mert lehet, hogy az volt, de nem ilyenként éltük meg. Egyrészt, mert fiatalok voltunk, és a fiatalember élményei intenzív és erős élmények, másrészt mert akkor még bíztunk egy lehetséges jobb jövőben. Ráadásul a környezetünk, a professzorok többségének szakmai és emberi hitele is belejátszott abba, hogy a politikai vezetést is érvényesnek találjuk, hogy a politikai vezetőket hiteles személyként éljük meg, ne kételkedjünk erkölcsi értékeikben és politikai rátermettségükben.
Ellenséget mindig keresett az egyetem pártszervezete, a tanulmányi osztály, elsősorban a nyugati idegen nyelv szakokon. Ily módon került állandó gyanúba például a magyar–angol szakos Abody Béla, aki évfolyamtársam volt. Déry Felelet-vitája idején is belekeveredett a bajba. Akkor már Bóka László volt az évfolyamfelelős tanárunk, és egy szemináriumot vezetett, ahol meg kellett vitatnunk a Feleletet is, annak a jegyében, hogy a szeminárium is ítélje el Déryt, mivel ilyen messzire eltévelyedett a szocialista realizmus és a kommunista pártosság követelményeitől. Bóka László volt annyira óvatos, hogy nem tartott bevezetőt. Az előadó Révai vitacikkének szellemében, friss olvasmányélményeivel dúsítva kezdte elmondani, hogy Köpe Bálint valóban túlságosan későn találkozik a párttal, de neki nem imponált igazán ez az összejövetel. A polgári származású professzor, a regény másik főszereplője, túlságosan extravagáns. A Corvin-láncot megkapja, de WC-ben tartja egy szögön. Ez egy ellenállási gesztus, de különben minden ízében átlagpolgár figura. A korreferensek helyeseltek, amikor félve szót kért Abody Béla, aki akkor már atyai barátjának tekintette Déry Tibort, majd Eörsi István, aki ugyancsak Déry atyai baráti köréhez tartozott. Abody körmönfontabban és több bocsánatkéréssel, de mentségeket találva Déry Feleletére vitatkozott Révaival, a szeminárium előadójával és korreferensével. Eörsi pedig karakánabbul kelt védelmére a Feleletnek. Bóka úgy próbálta megmenteni a helyzetet, hogy a végén szót kért, és tekintettel óriási retorikai képességére, úgy utasította vissza Abody mentségkeresését és Eörsi karakánságát, hogy mégsem a Révai-féle leegyszerűsítés kategóriáival dolgozott. Az én fejemben meg se fordultak ezek a kritikai szempontok, én ezeket nem találtam bűnnek, hanem úgy képzeltem, hogy Déry írt egy regényt, megvitatható, és ha valakinek hiányérzete van, akkor ezt miért ne adhatná elő.
 
Politikailag egyikőjük se volt a szó valamilyen kemény értelmében ellenzéki. Eörsi István például határozottan kommunista fiatalnak érezte magát. Egyszer Leninről is írt egy verset, amely megjelent a Szabad Népben. Erre azért emlékszem jól, mert fantasztikus honoráriumot kapott érte, 300 forintot, ami az én másfél havi ösztöndíjamnak felelt meg. Ráadásul elhatározta, hogy nem magára költi, hanem meghív bennünket vacsorára egy étterembe. Én akkor voltam először egy igazi pesti étteremben, és nem kellett szorongva az étlap árlistáját néznem, mert mindnyájan Eörsi vendégei voltunk. Abody szintén kommunista szimpatizánsnak tudta magát – mindkettőjük esetében az otthonról hozott kultúra meg alkati izgágaságuk időnként az ellenzékiség látszatába sodorta őket. Egyik sem volt párttag, és én sem voltam párttag. Valószínű, hogy beléptem volna, ha rajtam múlik. Volt azonban egy pártépítési elv, amely szigorúan meghatározta, hogy milyen szociális származásúakkal kell növelni a létszámot, és én ezeknek a feltételeknek nem feleltem meg. Elég, ha csak a kisiparos apára gondolunk, vagy a sváb rokonokra, akik ki voltak telepítve Nyugat-Németországba.
Az első év után megszüntették a népi kollégiumokat, és a bölcsészkari kollégistákat összevonták a volt Eötvös-kollégium épületében, amely akkorra diákszállóvá züllött. Míg korábban minden hálószobában két ágy volt, és minden két hálószoba közt egy tanulószoba, most minden szoba zsúfolva volt emeletes ágyakkal, és nem létezett külön tanulószoba. Valamilyen csoda folytán megmaradt az Eötvös-kollégium könyvtára, ahol a kék köpenyes könyvtárosok még őrizték az Eötvös-kollégium hagyományait. Annyiban is, hogy nagy szeretettel beszéltek velünk, és mindenkit tanár úrnak szólítottak, ez volt a szokás. Összesen ennyi maradt a kollégium hagyományaiból. Az életünk áttevődött az egyetemre. Ebben volt valami hivatalos elhatározottság, hogy irtódjanak ki teljesen az Eötvös kollégium hagyományai, és töltsük az életünket reggeltől estig az egyetem épületében, ahol ellenőrizhetőbbek vagyunk. Az ellenőrzés legfőbb módja az volt, hogy egymást ellenőriztük. Soha nem tudhattuk senkiről, hol, mikor, kinek mondja el, amit látott, hallott, tapasztalt. Egy fortélyos félelem igazgatott bennünket. Az az alkalmazkodás, amely majdnem a stréberségig jellemzett, automatizmusként működött bennem. Az első összeütközésem az egyetemen kvázi politikai okok miatt sem azért történt, mert elhatároztam, hogy ellenállok. Amikor az első tervkölcsönjegyzés volt, és elindult egy verseny az egyetemen, hogy ki tud többet jegyezni, meg voltam győződve róla, hogy ez csak az oktatókra vonatkozhat. Minthogy én összesen 180 forint ösztöndíjat kaptam, meg se fordult a fejemben, hogy én is jegyezzek. Mint kiderült, az évfolyam már 98 százalékban jegyzett tervkölcsönt, csak néhány maradtunk, akik nem jegyeztek. Berendeltek a pártszervezet irodájába, és akinek velem beszélgetnie kellett, az Czine Mihály volt. Leültetett maga elé és baráti ordenárésággal rám rivallt, hogy hogy képzeled, faszikám, hogy te nem fogsz jegyezni. Én erre mondtam, hogy azért nem jegyzek, mert én kapom azt a 180 forintot, ami éppen hogy csak elég arra, hogy éljek, nekem nincs erre pénzem. Ha abból 10 forint is elmenne, az a 10 forint nagyon hiányozna. Czine közölte velem, hogy ez ostobaság, mindenki jegyez, tehát én is jegyezzek. Rám rivallt, és akkor jegyeztem, ami rettenetes volt, mert talán húsz forinttal minden hónapban kevesebbet kaptam, mint addig. Azonban a tanulmányi osztály vezetője feltűnő jóindulatot tanúsítván irántam, hozzájuttatott egy kis mellékkeresethez. A rádiótól szóltak a bölcsészkari tanulmányi osztálynak, hogy hallgatói reflexióra van szükségük, az egyetem jelöljön ki néhány hallgatót, aki rendszeresen meghallgat bizonyos műsorokat és írásos minősítést küld be. Én is a kiválasztottak egyike voltam. Szorgalmasan hallgattam a kollégium rádióján rádióműsorokat, és egy kockás irka kitépett lapjaira véleményeket írtam a meghallgatott műsorokról, ezért a rádió havonta 20 vagy 30 forintot fizetett, ami óriási segítség volt.
Negyedéves koromban a magyar tanszék könyvtárában egy szőke, copfos, mozgalmi blúzos és szoknyás elsőéves lánynak, aki egy pillanatra elhagyta a helyét, az asztalon lévő egy szem kockacukrát huncutságból elloptam és bekaptam, s mire visszajött, látta, hogy ropogtatom a fogam között. Az első szerelmi kapcsolatom ezzel a leánnyal kezdődött, Sugár Rózsának hívták. 24 éves voltam, és elég öreg fiú hozzá, hogy ezt nevezzem első együtt járásos szerelmi kapcsolatomnak, de sajnos így volt. A szülei pestiek voltak, így közelebbről megismerkedtem egy pesti családdal is, de a kettők között kialakult érzelmi kapcsolat mindkettőnk számára azt jelentette, hogy egymás iránti vonzalomból elkezdhetünk valamit tanulni. Ezen nem a szó végső értelmében vett szexuális kapcsolatot kell érteni, hiszen mindketten úgy gondoltuk, hogy csak a házasságkötés után kezdődhet közöttünk az, amiről mi magunk se tudtuk pontosan, hogy micsoda és hogyan is történik. Lehet, hogy én csak a mulyák rezervátumából ki nem látva képzeltem úgy, hogy bűnnek számít a házasságon kívüli szexuális kapcsolat.
Erre az időszakra esett a névváltoztatásom is. Egy feltételezett katonaélmény indított arra, hogy változtassam meg a nevem. Annyit tudtam a kiképző altisztek lelkéről, nem biztos, hogy kedvelni fognak bennünket. A hivatásos altiszt minden újoncot hivatalból utál. Ráadásul, ha ezek az újoncok úri gyerekek, mert valamilyen egyetemről jöttek és a többséghez képest csak egy, két vagy három hónapig katonáskodnak, akkor ez még külön ok az utálatra. Ha egy szakaszparancsnok elordítja magát, hogy Pfeff honvéd, hozzám, tudtam előre, hogy kétszeresen is dühös lesz rám. Egyrészt mert úri gyerek vagyok, ami természetesen téves elképzelés volt rólam, másrészt mert nem fogja tudni kiejteni a nevemet. Ezért az első katonaságba indulás előtt kértem a Belügyminisztériumot, járuljon hozzá a névváltoztatáshoz. Azért éppen a Faragó nevet találtam ki, hogy lehetőleg olvadjon bele a magyar vezetéknevek nagy szürkeségébe. Ez 1952 tavaszán volt. Elég hamar megkaptam a Belügyminisztérium jóváhagyását arról, hogy mostantól engem Faragónak fognak hívni. Úgy képzeltem, az egyetemen ezt senki nem fogja majd tudomásul venni, meglepő, milyen hamar átváltottak az évfolyamtársaim és a tanáraim is erre a névre.
Megkaptam az értesítést, hogy a Népművelési Minisztériumban fogok dolgozni. Egy tanfolyamcsoport nevű részlegbe kerültem. Minden leendő községi, szakszervezeti könyvtárost – kivéve azokat, akik a bölcsészkar könyvtár szakán végeztek – a Népművelési Minisztérium tanfolyamai képeztek. A tanfolyamcsoport négy emberből és egy Ácsné nevű csoportvezetőből állt. Az volt a dolgunk, hogy ezeket a tanfolyamokat látogassuk, ellenőrizzük, a vizsgákon részt vegyünk. Az egész természetesen fontoskodásnál sokkal többet nem jelentett. Magyar szakos középiskolai tanárként végeztem, erről kaptam diplomát. Lehet, hogy most se szép bevallani, de nem nagyon ambicionáltam, hogy tanár lehessek, mert úgy éreztem, tanítani olyan készenléti állapotot követel, amit én nem biztos, hogy jól fogok teljesíteni, tehát örültem, hogy egy minisztériumi előadói állást kaptam. Elsősorban magyar irodalmat tanítottam, 1016 forint volt az első fizetésem. Nagyon alacsony színvonalon folyt az oktatás, nagyon sokan szinte az irodalom elemi ismerete nélkül jöttek oda, kiskáder-feleségek vagy olyan munkások, akik fizikai gyengeségük miatt úgy gondolták, hogy függetlenített szakszervezeti könyvtárosként csöndesen eléldegélnek majd a gyár könyvtárában. Két és fél hónapig tartott ez a munka, amikor jött az értesítés, hogy a bölcsészkaron újságíró tanszék alakult, és oda hívnak tanársegédnek. Néhány nap alatt kiderült, hogy az újságíró tanszék zord hely lesz számomra. A tanszékvezető Mihályfi Ernő volt, akit régi szerkesztői és újságírói múltja mindenképpen predesztinált erre. Ő azonban közben miniszterhelyettes volt, így a valódi tanszékvezetői tisztet egy Sárkány László nevű adjunktus töltötte be. A Szabad Néptől került erre a tanszékre, azonban ott se újságíró volt, hanem titkárságvezető. A tanszéken még ketten voltak. Néha előfordult, hogy újságírókat is meghívtak előadni, Méray Tibort, Tardos Tibort, Dobozy Imrét, de ezek alkalmi vendégeskedések voltak. A tanterv sajtóelméletből és sajtótörténetből állt. Előadásokat tartottam és gyakorlatokat, mindenféle íráspróbákat. Rendszeresen írásra késztettem a hallgatóságot. Emlékszem egy olyanra, hogy tegyünk próbát azzal, hogy ugyanazt az eseményt hírben, tudósításban, interjúban, riportban hogyan interpretálja a szocialista, és hogyan a burzsoá sajtó. Kitaláltam, hogy az Alpokban lavinaomlás és egy tavaszi áradás következtében katasztrofális helyzet alakult ki. Hogy ír erről egy kommunista újság hírt, tudósítást, interjút, riportot, és mondjuk a Die Presse vagy a Züricher Zeitung hogy írja meg ugyanezt. Emiatt nagyon kikaptam, mert azzal, hogy imitáltuk a burzsoá sajtót, mételyt terjesztettem a hallgatóság között, cinizmusra neveltem, mivel kétféle nézőpont érvényesítésére késztettem őket. Ezen a tanszéken arra kell nevelni a hallgatókat, hogy szocialista újságírók legyenek. Nagyon rosszul éreztem ott magam. 1954-ben már kritikai hangok is jelentkeznek a sajtóban. A hallgatóknak nagyon tetszik, amit az Irodalmi Újságban, néha a Magyar Nemzetben, az Új Hang című folyóiratban olvasnak, és én is lelkes híve vagyok, hogy a nyomás enyhüljön rajtunk, de állandóan éreztük, Sárkány László ezzel az egésszel nem ért egyet, mélységesen elítéli és mindent elkövet, hogy ebből a reformszellemből minél kevesebb jusson be a tanszékre. Közben az egyetemen forrt a politikai légkör, különösen Fehér Ferenc körül, aki akkor már negyedéves volt. Én Sugár Rózsa baráti kapcsolatba is kerültem ezzel az évfolyammal, és barátkoztam a reprezentánsaival. Nem tudtam, hogy ez tilos, hogy Sárkány László rossz néven veszi.
Rosszak voltak a lakáskörülményeim és az anyagi helyzetem. Ágyrajáró voltam a Teleki tér közelében, a Dobozi utcában egy öregasszonynál, akinek szoba-konyhás udvari lakása volt. Ő volt a kockacukros Sugár Rózsa nagymamája, eredeti foglalkozása szerint ószeres, az egész környéket ószeresek lakták. Az 1100 forintos fizetés egy részét a nagymamának kellett odaadnom. Akkoriban kezdtem írni, először az Új Hangnak. A folyóiratnak volt egy nyelvművelő rovatkája, amelybe hol Kolozsvári Grandpierre Emil írt mulatságos glosszákat különböző nyelvi vétségekről, hol én, minthogy az egyetemen nyelvészeti, stiláris kérdésekkel foglalkoztam. Nagyon büszke voltam rá, hogy nyomtatásban is megjelenek. Majd az Irodalmi Újságnak kezdtem recenziókat írni. Még az Esti Budapestnek is írtam könyvekről, és a Csillagba is írtam néhány könyvkritikát. A legemlékezetesebb Déry Tibor Börtönnaplójáról íródott. Akkor Déry még és már megint nem számított a hatalom kegyeltjének. Kockázatot jelentett úgy írni róla, hogy azt a főszerkesztő is vállalni merje, ne sértse Déry Tibort, és a hatalom se üssön a fejünkre, tehát ravaszul kellett írni. Gyakran előfordult, hogy egy-egy cikkemre azt mondta valaki, milyen bátor. Nem szerettem ezt a szót, azt hajtogattam mindig, hogy az újságíráshoz Magyarországon nem bátorság kell, hanem ravaszság, az alkalmazkodás művészete.
Kiderültek politikai nézeteltérések is, ő akkor még érintetlenebbül képviselt egy komszomolka attitűdöt. Bennem már jobban megzavarodott az a politikai magabiztosság, amit korábban magamban érezni véltem. Falun szerzett tapasztalataim végképp nem látszottak alátámasztani, amit ő a szemináriumon tanult, és őszinte meggyőződéssel vallott. Emlékszem veszekedéseinkre például a kulákkérdésben. Én azt mondtam, hogy itt valami súlyos félreértés van. Az ország legjobban gazdálkodó parasztrétege került olyan helyzetbe, hogy lehetetlenné vált a gazdálkodása. Ezek nem szörnyetegek, ezek parasztemberek, akik között ugyanúgy van rossz meg jó ember, mint bármilyen más rétegben. Emlékszem a paprikaméregre, amellyel reagált, hogy a revizionizmus uszályába kerültem. A szülei párttagok voltak, és otthon olyan környezet volt, amely őt politikailag mindenképp befolyásolta.
Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról. Beadtam egy igénylést erre a személyzeti szobára, majd többedmagammal beidéztek, és egy előadó ünnepélyesen közölte, hogy az itt jelenlévők közül, akik mindegyike ezt a személyzeti szobát igényelte, Faragó Vilmos bölcsészkari tanársegédet találtuk a leginkább igényjogosultnak. Erről kaptam egy írást, és boldog voltam, hogy most már lakástulajdonos vagyok. Ha utólag eszembe jut, mindig megborzadok attól a fiatalkori kegyetlenségtől meg érzéketlenségtől, amellyel egy szerencsétlen család nyakára oda bementem. Egy két szoba, hallos Németvölgyi úti lakás volt, személyzeti szobával. A személyzeti szobába társbérlői minőségben valakit beraknak, aki használja a konyhát, a WC-t, a fürdőszobát, borzalmas. A legborzasztóbb az, hogy én ebből semmit nem érzékeltem, hiszen akkor már hat éve kollégiumban laktam, ahol az egyetlen életterem egy emeletes ágy fölső része volt, majd egy Dobozi utcai ágyra járás. Az, hogy egy kétszer három méteres helyiség teljesen az enyém, ha becsukom az ajtót, akkor csak én vagyok benne, ettől boldog voltam, és képes voltam erre a lakásra megnősülni. Aztán a feleségem oda is költözött. A háziak kétségbe voltak esve, és jelentették a tanácsnak. Ráadásul gyermekáldás előtt álltunk. Attól végképp megborzadok, ha arra gondolok, mi történt volna, ha egy síró csecsemővel megtetézve ott lakunk. Akkor – hivatkozással arra, hogy nekem már a Csillagban meg az Irodalmi Újságban is megjelentek recenzióim – jelentkeztem az Irodalmi Alapnál, hogy adjanak egy lakást. Valami hihetetlen szerencse következtében csakugyan kaptam Albertfalván, az akkor épülő lakótelepen egy „CS” típusú lakást. Valami döbbenetes egybeesés következtében, amikor a fiúnk megszületett, már a kezemben volt a lakáskiutalás. Amikor hazahoztuk őket a kórházból, az új lakásba hoztuk, amelyikben egy cserépkályha volt, és én megpróbáltam átfűteni ezt a még soha át nem fűtött lakást. Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy most aztán, ha becsukom az ajtót magunk mögött, senki más nincs jelen, legfeljebb a síró gyerek.
Mire ez a lakás meglett, én már nem az egyetem újságíró tanszékén voltam, ugyanis 1955-ben egy országos racionalizálási hullám kezdődött, amely tulajdonképpen a Nagy Imre-féle revizionizmussal való leszámolás fedőneve volt . El akarták távolítani azokat az embereket, akik azzal gyanúsíthatók, hogy Nagy Imre revizionista köreihez tartoznak. Engem is racionalizáltak tehát. De megint nem az történt, hogy bánatomban elmentem munkát keresni, hanem közölték velem, hogy az újpesti Kanizsai Dorottya leánygimnáziumban fogok szeptembertől magyar irodalmat tanítani. Ez meglehetősen messze volt Albertfalvától, ahhoz, hogy háromnegyed nyolcra beérjek, hajnalban kellett fölkelnem. Elkezdtem négy leányosztályban tanítani, háromban magyar irodalmat, egyben pedig történelmet. Három hónapig tanítgattam, amikor rájöttem, hogy hiszen itt még senkit nem feleltettem, ezért fölszólítottam egy leányt, hogy jöjjön ki a táblához és mondja el Xerxész Görögország elleni hadjáratát. A kislány kijött a térképhez és nézett, mint borjú az új kapura, ezen megdöbbentem és helyére küldtem, majd kihívtam egy újat, aki ugyancsak nem tudta. Majd egy harmadikat, egy negyediket és egy ötödiket, mire az egész társaság sértődötten fölsóhajtott: „Tanár úr, tessék még mesélni!” S akkor jöttem rá, hogy én itt egy mesélő bácsi vagyok. Akkor támadt egy olyan érzésem, hogy ez egy pedagógiai csőd.
Körülbelül az én pedagógiai csődöm kiderültével egy időben odajött hozzám a gimnázium igazgatónője, hogy az iskolában működik egy MDP-pártszervezet. Kevesen vannak és nagyon kérték, hogy lépjek be, erősítsem őket. Úgy éreztem, hogy 1955-ben nem lesz egy konjunkturális gesztus, ha ennek az invitálásnak eleget teszek, egyébként se gondoltam soha, hogy az előmenetelem függhet attól, beléptem-e egy szervezetbe vagy sem. Azt mondtam, jó, belépek, és akkor fölvettek tagjelöltnek. Még az iskolai félév tájékán történt, hogy a Népművelési Minisztérium utánam nyúlt, nem akarnék-e visszamenni hozzájuk? Nem kellett sokáig gondolkodnom, mert rettenetesen messze volt nekem ez az Újpest, továbbá volt ez a fenyegető pedagógiai csőd és az állandó készenléti állapotból származó feszültség, amelyet az otthoni körülmények se enyhítettek. Otthon kicsi baba volt, feleség, egzisztenciális gondok. Fizetés előtt egy héttel már egy fillér nem volt, egy kezdő család fenntartásának a gondjai is rajtam voltak. A minisztérium közelebb esett, nem fenyegetett benne csőd és magasabb fizetést kínált.
Nem a tanfolyamcsoportba kerültem vissza, hanem a népművelési főosztályra, amelyhez a TIT, a különböző szabadegyetemek és azok az ismeretterjesztő előadások tartoztak, amelyekből rengeteget tartottak az országban, és amelyekről mindig nagyon kedvező statisztikák gyűltek össze az év végére. Ezek a statisztikák mindent elfedtek a népművelési tevékenység szervezetlenségeiből és hatástalanságából. Engem elég hamar külön akciókkal bíztak meg. Az egyik akció az volt, hogy szervezzem meg a megyei keskenyfilmtárakat, hogy az ismeretterjesztés minden megyében kapjon egy olyan szemléltető eszközt, mint amit a keskenyfilm jelent. Kaptam hárommillió forintot, hogy végignézvén az országban föllelhető valamennyi ismeretterjesztő filmet, válogassak közöttük, és az általam kiválogatottakból rendeljek példányokat a MOKÉP-tól. 1956 tavaszán-nyarán, amikor ez az akció zajlott, a szemléltetés korszerűsége már nem keskenyfilmeket igényelt, hiszen ott álltunk a televíziós korszak küszöbén, lehetett tudni, hogy azok a lepedőre pergetett, technikailag rossz állapotban lévő kisfilmek halmozódhatnak ugyan a raktárakban, de a kutya nem fogja őket alkalmazni.
Ezzel egy időben voltam az albertfalvai új lakásban új lakos, új apuka és új férj, és ez igénybe vette minden időmet. Nem lehettem valami jó férj, mert nem voltak hozzá előtanulmányaim. Számítottam arra, hogy béketűrésem és viszonylagos nyugalmam békítő és harmóniát teremtő erő, de ez a számításom nem vált be. Annyira két különböző alkatú ember lépett szövetségre, hogy a harmónia megteremtéséhez kevés volt az egyik elképzelt példamutatása. Furcsa házasság volt ez. Óriási feszültségekkel, kirobbanásokkal, kétségbeesésekkel és összebékülésekkel. Azt hiszem, hogy ez nem volt igazán szerelem. Az oldottság hiányzott belőle, egymás természetes tudomásulvétele. Ez a kapcsolat a bizalmatlanság és a bizalomkeresés végletei között tíz évig tartott, és született három gyerek. Az első, akivel odamentünk az új lakásba és aki az Andriska nevet viselte, 1956 augusztusában egyik napról a másikra meghalt. Egy éjszaka történt. A boncolás szepszist állapított meg az agyban, egy visszafordíthatatlan folyamatot. Rettenetes volt. Kilenc hónapos volt, bájos, gyönyörű, kedves kisfiú. Rémülettel gondolok arra az éjszakára és arra az iszonyatos felelősségre, ami azzal jár, ha valaki gyereket hoz a világra, mert egy életért kezd felelős lenni és nem tud igazán helyt állni. Az az éjszaka a magas lázzal, kúpokkal, az állandó telefonálással rettenetes volt. Nem volt telefonunk, kimentem az utcára egy fülkébe, és többször hívtam az ügyeletet. Mindig azt mondták, hogy ha egy kisgyerek lázas, tessék neki kúpot adni, és mire kijött az orvos, Andriska meghalt. Szörnyű élmény volt, de a házasságot nem rontotta, sőt egy sorsközösséget kellett összekovácsoljon közöttünk, és azt a vágyat, hogy gyorsan pótolni kell a hiányt.
 
1957-ben megszületett Zsuzsa lányunk, egy bájos, kedves kislány, és pótolta a hiányt. Majd még egy leány. Így van nekem most két gyermekem.
A munkahelyem országos főhatóság volt, és hamar kiderült, hogy a minisztériumnak ez a részlege hajlamos a reformelképzeléseket elfogadni. Hajlamos arra is, hogy önkritikusan ítélje meg az elmúlt évek politikai és saját minisztériumi akcióit is. Az elégedetlenség önmagunkkal és az országos politikai helyzettel forró hangulatú taggyűléseket jelentett. Többen voltak Nagy Imre-hívek. Minden évben országos ismeretterjesztési irányelveket is kiadtunk, amelyek közül egynek a megfogalmazásában nekem főszerepem volt, mert kiderült, hogy jó mondatokat írni, alanyt, állítmányt egyeztetni kevesen tudtak. Valamilyen rendszert teremteni az irányelvek káoszában, arra szintén én látszottam alkalmasnak. Néhány olyan fogalmat vittem be az ismeretterjesztésről szóló minisztériumi elképzelésekbe, amelyeket pedagógiai ismereteimből szereztem, ilyen volt például a tematikai rendezőelv. Tőlem hallották, hogy a „nagyterem-szemlélet” helyett a kiscsoportos foglalkozásra kell irányt venni, hogy nem összecsődíteni, hanem érdeklődésüknek megfelelően differenciálni kell a lakosságot, a szemlélet aufklärizmusa helyett inkább kérdezzük meg tőlük, mire kíváncsiak és próbáljuk a kíváncsiságot kielégíteni. Ezeket én találtam ki, és aztán a népművelésszakmában éveken keresztül ezeket a fogalmakat használták. Persze visszagondolva erre az időszakra, nem hiszem, hogy elégedett lehetek, csak tényszerűen fel tudok sorolni sok mindent, amivel ebben az időben ott foglalkoztam, és amivel nagyjából sikerült a munkaidőt is kitöltenem.
A Petőfi Körrel már kapcsolatba kerültem, Tánczos Gábor arra biztatott, hogy lépjek be tagnak. Erre nem került sor, viszont két Petőfi köri vitán, a sajtóvitán és a filozófiain részt vettem. 1956 augusztusában halt meg a kisfiúnk, ez belejátszik akkori lelkiállapotomba, és hogy a politika ne töltse ki teljesen az életemet. Teljes szívvel híve voltam annak a megújulásnak, amit a Petőfi Kör fiataljai jeleztek, örültem azoknak a híreknek, amelyek a Nagy Imre-körről hozzám érkeztek. Az elégedetlenség, amely akkor már Rákosi személyével és az egész kurzussal kapcsolatban egyre nagyobb lett, bennem is dolgozott, de én inkább mindig megfigyelője voltam az eseményeknek, mint cselekvő részese. Azt is mondhatnám, hogy rezonőrje voltam a történelemnek és a saját élettörténetemnek is. Ha az eseményekben való részvételt emberi értéknek tekintjük, akkor ez egy értékcsökkenés az én esetemben. Biztos, hogy ez alkati dolog: soha nem gondoltam, hogy nekem meg kell váltanom a világot, és gyanakodva tekintettem mindenféle világmegváltóra. Az ember az alkati indítékból ideológiát is csinál a maga számára, és ez az ideológia az, hogy aki valamilyen ügynek halálra szánt híve, az annak az ügynek könnyen válik a gyilkosává is. Ismerem a mondást, hogy a langyosokat kiköpi az Úr, de az én ideológiámban az is benne van, hogy a történelem mégsem csak ott készül, ahol a politikatörténet, hogy a történelem mégiscsak a napi munkában készül, a családban, a munkahelyen. A történelem nagy sodra a lassú előremozdulás, és nemcsak a lobogós, fáklyás, zászlós pillanatnyi események. A kettő együtt dolgozik azon, hogy történelem készüljön.
1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe. A titkársági kolléga azért jött velünk, hogy előkészítse Darvas másnapi értelmiségi nagygyűlését. Én megyek Debrecenbe és Nyíregyházára is, hogy beszéljek a művelődési osztály vezetőjével a keskenyfilmtárról. Megérkeztünk Debrecenbe délelőtt, ahol már lezajlott egy tüntetés. Izgatottan mondták, hogy a diákok orosz tankönyveket égettek és egy tüntetést szerveztek. Ezek szerint mi most egy olyan eseménybe csöppentünk bele – mondtuk erre mi –, amiről majd mesélünk, ha visszamegyünk Budapestre. Az egyik kolléga azt mondta, hogy „kis Poznań”, amibe érkeztünk. A tüntetésnek akkor már vége volt, csak az utórezgéseit lehetett érzékelni. Én átmentem Nyíregyházára, beszéltem a művelődési osztály vezetőjével, éreztem, hogy a pokolba kíván, és a legkisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy ő most keskenyfilmtárat szervezzen. Elmentünk Hajdúszoboszlóra, mert ott délután öt és nyolc között szintén egy értelmiségi gyűlés szerveződött aznapra, és részt akartunk venni rajta. Az értelmiségi nagygyűlés nem tartatott meg, hanem mindnyájan a rádiót hallgattuk, benne Gerő Ernő beszédét, és az elhangzott beszéd után mindenki véleményt mondott arról, amit hallott. Forró vita kezdődött, az volt az általános vélemény, hogy a Gerő-beszéd egy szerencsétlen szöveg, rendkívül fenyegető és kellemetlen, és ebből még baj lesz. Egy idő után otthagytuk a vitát, mert vissza kellett mennünk Debrecenbe, ahol újabb tüntetés zajlott. Fegyveresek szorították a tüntetőket az Aranybika elől az állomás irányába és lövöldözések is hallatszottak. Mi bementünk az Aranybikába, valamelyikünk szobájába és ott vitatkoztunk. Éjfél körül jöttek valakik, hogy hallgatják a rádiót és Budapesten már lőnek, és valami nagy baj van. Akkor elkezdődött egy tűnődés, hogy mit csináljunk másnap reggel. Nyilvánvaló, hogy a Darvas-nagygyűlésből semmi sem lesz, hogy a keskenyfilmtárak végképp nem érdekelnek senkit és hogy valami nagy dolog kezdődött Budapesten. A hírek szerint a város lángokban áll, mindenütt lövöldöznek, és nem lehet Pestre visszamenni. Akkor én már kizárólag arra gondoltam, hogy nekem családom van, otthon mi van. Úgy döntöttünk, mégis próbálunk visszamenni Pestre. Voltak olyan tervek, hogy ha Pesten vannak a harcok, akkor legkönnyebben Buda felől közelíthető meg a város. Tehát menjünk a váci kompon át a budai oldalra, és Buda felől közelítsünk. Elindultunk a Törökszentmiklós, Szolnok, Nagykáta útvonalon Budapestre. Óriási tankoszlopokkal találkoztunk, azok is Pest felé vonulnak. Mi behúztuk a nyakunkat, és elmentünk mellettük az autóval. Valahol Szolnokon megálltunk egy Pestről jövő sofőrrel beszélgetni, aki azt mondta, hogy lőnek itt is, ott is, de azért be lehet jutni. Nem lehet tudni, hogy kik lőnek és honnan és miért. Beértünk Pestre, amikor egy óriási tömeg jött velünk szembe a Kerepesi úton. Körbevettek bennünket, leállították az autót. És minthogy mi állami autó voltunk, a tömeg számára gyanússá váltunk, és elkezdték az autót le-föl löködni, mi meg rázkódtunk benne. Elég veszélyessé kezdett válni a helyzet, hogy kirángatnak bennünket és valamilyen bajunk lesz. A sofőr mentette meg a helyzetet, letekerte az ablakot, kidugta a fejét és a proletár szolidaritásra hívta föl a tömeg figyelmét, hogy ne toljatok ki már velünk, az úristenit, hát mi is magyarok vagyunk, meg ilyesmit. Akkor a tömeg elengedett bennünket. Elérkeztünk az Oktogonig, itt irtózatos lövöldözést hallottunk. Végül azért szerencsésen befutottunk a Báthory utca 10.-be, a Népművelési Minisztérium elé. A portás közölte, ő se tudja, hogy mi van itt, de mindenütt lövöldöznek és főleg a hidakon nem lehet átmenni. És minthogy én Albertfalván lakom és hídon mindenféleképpen át kell menni, úgy döntök, hogy akkor éjszakára nem fogok hazamenni. Ott laknak a Szemere utcában Eörsiék. Fölhívtam őket telefonon, hogy nem alhatnék-e náluk. Október 24-e van, estefelé, már korán sötétedik, csak Vera van otthon, Eörsi felesége és mondja, hogy nyugodtan menjek oda hozzájuk. Azt az éjszakát ott töltöttem náluk. Éjszaka tankcsatára ébredtünk, mert a Honvédelmi Minisztériumot tankkal lőtték. Vera annyit tudott, hogy Pista a Rádiónál van, és már 23-án éjszaka is ott volt. Én nem értem, mit keres ő ott.
Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez. Talán a békés természetem miatt, vagy az akár még nyárspolgárinak is nevezhető nyugalomkeresésem miatt rosszul fogadtam, hogy lövöldöznek, és nem tudok hazamenni. És nem tudom, hogy kik és miért lőnek, hogy az egésznek milyen a tendenciája, kik irányítják, mi várható? Azt érzékeltem, hogy egy nagyon erős szovjet hadsereg van jelen, a felvonulásának egy részét tapasztaltam az országúton. Nem bíztam abban, hogy egy fegyveres felkelés győzni tud. Nem hittem abban, hogy az általam is remélt változásokat egy ilyen radikális fegyveres fordulat végrehajthatja. Sőt, az volt az érzésem, hogy minden változásremény kockára van téve ezzel a fegyveres felkeléssel.
Elkövetkezett október 25-e reggele, amikor megköszöntem Verának, hogy ott aludhattam, és minthogy a hír az, hogy a Szabadság hídon végképp nem lehet átmenni, ezért egy óriási kerülőt tervezek: a Margit hídon csönd van, azon fogok átmenni Budára. Haza fogok gyalogolni, mert villamosok nem járnak. A Margit hídnak még csak a pesti hídfőjénél jártam, amikor a hátam mögül irtózatos lövöldözést hallok. Az október 25-i parlamenti sortűz volt. Minthogy én a Moszkva tér, Alkotás útja útvonalon mentem, ott nincs tömeg. A tömeg a pesti oldalon van. Rettentő gyaloglások után 25-én dél körül megérkeztem Albertfalvára. A feleségem nincs otthon. Akkor telefonon felhívtam Eörsiné Verát, hogy nála nem jelentkezett-e. Azt mondta, hogy ő nem tud semmit a feleségemről, de neki az a meggyőződése, hogy ha a nép polgári demokráciát akar, akkor meg kell adni. Ez engem teljesen váratlanul ért, mert Vera mindaddig egy lelkes, Lenin-intézetes komszomolka volt. Honnan tudta hirtelen, hogy a nép polgári demokráciát akar és azt meg kell adni? Estefelé hazakerült a feleségem, és elmondta, hogy reggel gyalog indult a Fehérvári úton a városba, és a tömeg megállított egy szovjet dzsipet két kiskatonával. Kiszállították őket, és elkezdődött egy pogromhangulat a kiskatonák ellen. És akkor ő, mint egy forradalmár leány, odaállt a tömegbe, és azt kezdte mondogatni, hogy a forradalom tisztességéhez hozzátartozik, hogy népítéleteket nem hajtunk végre. Ezek kiskatonák semmiről nem tehetnek, engedjük őket el. Akkor a tömeg hangulata ellene fordult. Ha nincs ott a vele együtt Pest felé gyalogló volt kollégista társam, és nem rángatja ki a tömegből, akkor neki ott baja történik. Mindenesetre ők aztán gyalogoltak tovább, a feleségem ment a bölcsészkarra, ott töltötte a napot, és azzal a lelkesedéssel jött haza estefelé, hogy nagyszerű, hogy a fiatalok hogyan viselkednek. Meg hogy a bölcsészkaron segítik a Corvin közben harcoló orvosi egyetemistákat, még kötözőhely is szerveződött, csodálatos lelkesedés uralkodik az egész egyetemen, és ő úgy találja, hogy ez egy nagyszerű dolog, amiben most mi benne vagyunk. Én meg csitítgattam, hogy én ebből a lelkesedésből semmit nem érzékeltem, de folyton le akart valaki lőni, és úgy látszik, hogy én az egészből eddig semmit se értettem, de majd szerzek magam is tapasztalatokat. A feleségemnél ez a fordulat gyorsan ment végbe, az egyik lelkesedésből a másikba esett. Ez történt Pártos Verával és ővele is. Elmondta, hogy ott volt az október 23-i tüntetésen is. Attól kezdve én is megpróbáltam mindennap bejárni a minisztériumba.
Azt hiszem, hogy ennek az eseménysorozatnak a történetéhez hozzátartozik bizonyos komikum, amiről nagyon kevés szó esik. A forradalmár ifjúság voltaképpen az Ifjú Gárdából tanulta meg, hogyan kell forradalmárként viselkednie. Csupa Zoját és Oleg Kosevojt láttam akkoriban az utcán. Még a kronstadti tengerészek, mint 17-es reminisztencia is visszajött számomra az utcán, mert a magyar folyamőrség tagjai karszalaggal és tengerészsapkával ugyanúgy őrjáratoztak a pesti utcán, ahogy annak idején a kronstadtiak tették. Volt ebben a második világháborús partizánromantikából is sok minden. A teherautón zászlókat lengető és éneklő, géppisztolyos felvonulók a 18-as őszirózsás forradalom teherautós, őszirózsás katonáira emlékeztettek. Aki megfigyelő, mint én, és nem olvadt bele abba a kollektív eufóriába, az ezeket a külsőségeket is jobban megfigyelhette az emberek gesztusain. Én úgy láttam, hogy ami itt most történik, ez különböző mintákat követve, meghatározhatatlan irányba halad. Nagyon megnyugtatott, amikor úgy látszott, hogy a Nagy Imre-kormány stabilizálódik, és nagyon nyugtalan lettem, amikor falragaszokat olvastam arról, hogy a Nagy Imre-kormányt is el akarják söpörni, vagy amikor fölsorolták a falragaszok, hogy a Nagy Imre-kormány tagjai között kik a kommunisták, akiket ki kell söpörni. Én úgy érzékeltem akkor, hogy ennek a kormánynak nagyon rövidre van szabva az ideje, és ha az események tovább folytatódnak, akkor itt a káosz lesz az úr, majd pedig egy polgári restauráció következik.
Egyetlenegy olyan pillanatra emlékszem ezekből a napokból, amikor a szorongásom föloldódott és úgy éreztem, hogy csakugyan valamilyen mámoros esemény részese vagyok. A minisztériumból délután indultam hazafelé, és mögöttem egy zászlót lobogtató, éneklő fiatalokkal teli teherautó jött. Ugyanabba az irányba haladt, mint én. Az autó megállt, a fiatalok leszóltak, hogy merre mész? Mondom, hogy merre. Gyere közénk! Fölhúztak a teherautóra és átsütött róluk belém az az eufória, amely őket jellemezte. Itt fiatalok vannak, itt lelkesedés van, és ha ezek a gyerekek ennyire felszabadultnak érzik most magukat, akkor lehet, hogy felszabadultunk? Egy pillanatig sem hittem azonban, hogy a szovjetek ezt tétlenül fogják tűrni. Éppen azért, mert nem voltak illúzióim, november 4-én hajnalban, mikor ágyúdörgésre ébredtem és a rádiót bekapcsolva a Nagy Imre-szózatot lehetett hallani, akkor kétségbeesés fogott el, de annak az érzete is: tudni lehetett, hogy ez be fog következni. Azt éreztem, hogy most aztán mindennek vége, ezek után itt már hitele nem lehet semmiféle szocialista elképzelésnek. És minthogy az alapszerv párttitkára az előző napok valamelyikén, nehogy meglássa valaki, ideadta a tagfelvételi kérelmemet, illegálisan, nehogy valakinek a kezébe kerüljön, ebből arra kellett következtetnem, hogy a szocializmus vagy a kommunizmus illegalitásba fog átmenni, november 4-e után pedig egyszerűen eltűnik a történelemből, mert oly módon kompromittálódott ezzel a szovjet beavatkozással, hogy soha többé feltápászkodni nem fog tudni.
Az október 23-a után újjáalakult pártokat dilettáns képződményeknek érzékeltem, és meg voltam győződve róla, a nemzet érdekei ellen való, hogy az összetartás helyett most millió darabra fogunk megint szétszakadni. Én akkor nem polgári kibontakozást érzékeltem, hanem egy totális jobbratolódást, amely utcai pogromokig, népítéletekig megy. A forradalom tisztaságát a betört kirakatokban érintetlenül maradt kirakott áruk jelentették egy ideig, aztán azok is eltűntek a kirakatból. Azt érzékeltem, hogy van egy lelkes értelmiségi ifjúság, amelyik szocialista meggyőződésből részese az eseményeknek, egészen a fegyveres harcokig. De az erő erről ifjúságról áttolódik, egyre jobbratolódik, és az utcán a söpredék kezd úrrá lenni, amelynek már se a cselekvései, se a frazeológiája, se a jelszavai nem azonosak azokkal, amelyekkel október 23-án a tüntetők lelkesen a Bem-szoborig vonultak. Ez az erő mindent kockáztat, nem fogja tudni a szovjet túlerőt legyőzni, de addig, amíg fegyver van a kezében, kompromittálni fogja ezt a 23-ával kezdődő folyamatot, és a leszámolást az ávósok után Lukács Györgyig és Eörsi Istvánig fogja folytatni. Nem értettem, mit keres Eörsi ezek között a fegyveresek között, és nem tudtam, milyen különbségek vannak fegyveres és fegyveres között is. Hogy vannak Práter utcaiak, ahol Angyal István van, és Corvin köziek. Dudásról semmiféle hírem nem volt, és Szabó bácsiról sem a Széna téren. Láttam olyanok kezében fegyvert, akikről lerítt, örülnek, hogy most fegyver van a kezükben, és ez hatalmat jelent. Kenyérért sorban állóra lőttek rá. Az én számomra a pesti utca akkor az életveszély utcáit jelentette. Mindig úgy mentem el otthonról, mint a halálra szánt, mint aki nem biztos, hogy haza fog érkezni, és akire lőnek az utcán, az nem tud olyan fölszabadultan mámoros lenni és örülni annak, hogy megalakult az ötvenhetedik párt. Aki nincs benne szorosan valamilyen őt is magával sodró közösségben, az az egészen kívül maradt nagyobb tömeghez tartozik, amelyet az utcára is vagy a szükség, vagy a kíváncsiság vitt, és nem politikai indíték.
Úgy éreztem akkor, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezett csoport elárulta az országot, és nem volt számomra ellenszenvesebb figura Kádár Jánosnál, és ez a következő év májusáig tartott. Az, hogy az országot elhagyni, egy pillanatig eszembe nem jutott. Ahogyan nem tudtam fenntartás nélkül átélni az október 23-a és november 4-e közötti lelkesedést, ugyanúgy nem tudtam beleélni magam azok helyzetébe sem, akik azt a konzekvenciát vonták le november 4-e után, hogy az országot el kell hagyni. Véleményem szerint a helyzet november 4-e hajnalán a következő volt: a szovjetek brutálisan beavatkoztak abba a folyamatba, ami itt 23-án elindult, s abban a pillanatban Magyarország felelős politikusai, vagy azok, akik magukat felelősnek érezték, két dolgot választhattak. Az egyik, hogy nem működnek együtt ezzel a brutális hatalommal. A másik, hogy ezt a kényszerhelyzetet, minthogy változtatni rajta nem lehet, elfogadják, és megpróbálnak ezen belül egy lehetséges magyar politikát csinálni. Ha senki nincs a politikai figurák közül, aki vállalja ezt a rendkívül népszerűtlen, utálatos, kellemetlen szerepet, hogy a megszállók segítségével hatalomra kerül, akkor az ország megy bele egy sztrájkokkal, majd később passzív rezisztenciával megbénított helyzetbe, és Magyarország hamar ott tartana, hogy még a magyar nyelv államnyelvként való használatáért is küzdenünk kellene. A szovjetek ugyanis kénytelen lettek volna katonai közigazgatást bevezetni, és Magyarország státusa egy megszállt ország státusa lett volna. Akkor nem következik be az elmúlt évtizedek jó néhány pozitív fejleménye. Tehát nem teremtődik egy versenyképes magyar mezőgazdaság, nem zajlik le a falun egy civilizációs forradalom, az a viszonylagos életszínvonal-emelkedés sem zajlik le, amelyik lezajlott, és nem épül az országban egymilliónál is több új ház, hanem szovjet katonai közigazgatással passzív rezisztenciába bénult ország érkezik el a gorbacsovi változások időszakához. Minthogy azonban voltak, akik vállalták, hogy a szovjet fegyverektől támogatott hatalmat átveszik, a kádári hatalomnak, abban a pillanatban, hogy elvállalta ezt a kényelmetlen szerepet, a legtermészetesebb érdeke volt, hogy minél gyorsabban konszolidálja az ország helyzetét, hogy a sztrájkokat megszüntesse, a bányákat, a gyárakat, a hivatalokat, az intézményeket elindítsa. És attól a pillanattól kezdve ennek a hatalomnak mindenki objektíve ellenségévé vált, aki ebben a törekvésében akadályozta. Ezért nem csodálkoztam, hogy 1956 vége felé letartóztatások kezdődtek. Amit nem értek, hogy miért kezdtek újabb letartóztatásokba 1958-ban, és milyen indítékból kellett megrendezni a Nagy Imre-pert, ami végképp értelmetlen, aljas és ostoba dolog volt, és tudni lehetett, hogy vissza fog ütni. Hogy miért voltak 1958-ban a halálos ítéletek és az akasztások. Itt már nincs logikája a dolognak. Itt kezd irracionálissá válni és akkor az ember magyarázatokért kapkod, hogy Moszkva nyomása, hogy Berlin nyomása, hogy Bukaresté. Vagy arra gondol, hogy valami hatalmi önteltség kezdett úrrá lenni néhány emberen, és az ő hatalombiztonságuk arroganciája indította el ezt az értelmetlen és kegyetlen letartóztatási, akasztási és bíráskodásos folyamatot.
1956 végén, 1957 januárjában az események azt a fajta csalódottságot ébresztették föl bennem, hogy a politika meglehetősen ronda dolog. Minthogy ronda, miért legyen nekem közöm hozzá, pláne úgy, hogy egy olyan politikai hatalom oldalára állok, amelyik ebben a történetben a legcsúnyább szerepet játssza. A letartóztatottak között voltak minisztériumi kollégák is, voltak olyanok, akiket csak néhány napra kaptak el és aztán különböző intervenciókra szabadon engedték őket. De ilyen reménye Eörsi Istvánnak például nem lehetett. Neki szerepe volt a december 4-i nőtüntetés szervezésében. Írt néhány verset, amelyben elátkozta a szovjet megszállókat. Ő maga se csodálkozott, amikor letartóztatták. Ez engem nagyon súlyosan érintett, lelkiismeret-furdalásom kezdődött. Ő börtönben ül, én szabadon vagyok. Bizonyos akcióit nem találtam értelmesnek. Úgy gondoltam, lehet, hogy az ellenállásnak van egy pátosza, csak éppen racionális értelme nincsen, és mi az ördögnek kockáztassa az ember a letartóztatást és a szigorú büntetést valamiért, ami racionálisan nem vezethet eredményre. De minden aggodalmam, szorongásom, rokonszenvem az övé volt. Olyannyira, hogy aztán a tárgyalásokra is eljártam.
Vera, a felesége kiderítette, hogy a Markó utcai bíróság egyik folyosóján, amelyről üvegablakok néznek az épület börtönoldalára, egy bizonyos pozícióból rá lehet látni a Pista cellájának ablakára. És bizonyos időpontban is megállapodtak valahogyan, amikor mi ott jelentkeztünk és mutogatásokkal kommunikáltunk. A bírósági tárgyalást egy bírónő vezette, aki nem volt azonos intellektuális színvonalon a vádlottakkal és különösen Eörsivel nem. A szereplésében volt egy kis pökhendiség is. De hát akkor ő még huszonvalahány éves volt, igazi szuverén egyéniség, és egy Brechttől és Heinétől tanult intellektuális humorral szerepelt a bírósági tárgyalásokon. Az ő elítélése és börtönben ülése számomra éveken keresztül nyomasztó élmény volt.
Eljött 1957 tavasza, volt egy olyan mozgalom, amelynek egyik vezetője egy bizonyos Mezei Éva, színházi ügyekkel foglalkozó, lelkes fiatalasszony volt. Munkabrigádokat szervezett, azzal a jelszóval: köztudomású, nem értünk egyet a Kádár-kormánnyal, de az a véleményünk, hogy az országot és Budapestet újjá kell építeni. Fiatalok, gyertek! Én is jelentkeztem egy ilyen brigádba, és a minisztériumból még jó néhányan. Beöltöztettek overallba bennünket, mindenki kapott egy lapátot a kezébe, és elmentünk a József körútra, a Corvin mozi környékére, ahol volt mit lapátolni. Ezzel megkezdődött az én politikai elszakadásom ettől a végletes elkeseredettségtől, és valamelyes együttműködés a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal. Nagyon sokan voltak, akiknek az volt a véleményük, hogy nem szabad hozzányúlni a romokhoz. Ezt a várost szovjet tankok lőtték szét, maradjon meg mementónak, illetve amíg különböző ENSZ-bizottságok meg nem nézik, milyen állapotban van a város, így kell hagyni mindent. Ez volt a következetesebb folytatása a 23-a utáni eseményeknek. És a következetlenebb az volt, amelyben én vettem részt. Úgy gondoltam, el kell indulniuk a villamosoknak, és akiket kibombáztak a lakásából, azokat vissza kell költöztetni. Egyre inkább érződött, hogy a Kádár-kormány helyzete stabilizálódik, hatalma erősödik. Hogy sokakban átbillent az érzet afelé, hogy most már csakugyan legyen béke, nyugalom és újjáépítés, és dolgozni kezdett az a mechanizmus, amelyik a történelemben mindig dolgozni kezd, hogy ahol a hatalom van, ahol az erő van, az elkezdi vonzani a tömeget. Ezért amikor 1957. május 1-jén valóban több százezer ember vonult föl a Hősök terén, és személyeiben lehet, hogy azonos volt azzal a tömeggel, amelyik október 23-án is fölvonult, akkor látszott, hogy most már az utca is a hatalomé. Elmentem én is a Hősök terére, és a légkör bizony isten olyan volt, amilyenként aztán a híradófelvételek és a kommentárok minősítették. Ugyanis egy Kádár-kormány melletti tömegdemonstráció volt ez. Ezt egyszerűen nem lehet letagadni.
A minisztériumban közben már szerveződött az MSZMP. A volt MDP-tagokat fölszólították, hogy jelentkezzenek az MSZMP-be és elkezdődött egy átigazolás. Engem is szólítgattak, hogy hiszen te is MDP-tagjelölt voltál, nem akarsz-e átlépni? Nem hiszem, hogy valamilyen karrier-okok mozgattak volna. Addigra már konszolidálódott a helyzet a minisztériumban, és többszöri kapacitálásra végül úgy döntöttem, jelentkezem és jelen leszek egy olyan taggyűlésen, ahol kifaggatnak meg minősítenek, hogy mit csináltam 23-a és november 4-e között. Ez az eljárás az én esetemben percek alatt lezajlott, semmi bűnömet nem vélték megtalálni. Minden különösebb megrázkódtatás nélkül átalakultam MDP-tagjelöltből MSZMP-taggá.
Újkígyósra nem mentem ezekben a hónapokban, de leveleztünk. A húgom akkor már nagylány volt, sőt 1957-ben férjhez is ment. Elsősorban ő írta nekem a leveleket és én válaszoltam rájuk. A levelekből az derült ki, hogy Újkígyóson voltaképpen nem történt semmi. Néhányan ugyan előjöttek és hangoskodtak, és egy letűnt rezsim figurái jöttek elő: volt uradalmi intéző, volt leventeoktató, volt csendőr, volt katonatiszt, akik szervezkedésbe és hangoskodásba kezdtek. De mire igazából kibontakozhattak volna, elérkezett november 4-e. Engem ez a híradás, továbbá az, hogy rendkívül rosszul fogadtam Mindszenty jelentkezését, és valamilyen borzongató fenyegetést éreztem abban, hogyan ő beszélt, arról győzött meg, hogy az eseménysorozat, amely október 23-a és november 4-e között lezajlott, mindenképpen aktivizálta az ország jobboldali erőit is.
1957 tavaszán annak az embernek a lelkiállapotában voltam, aki korábban nagyon utálta ugyan Kádárt meg a Forradalmi Munkás-Paraszt kormánynak nevezett képződményt, de Kádár néhány rokonszenves megnyilatkozása miatt, akár az erőfeszítések miatt, melyeket a békesség, a munka és az ország kormányozhatósága érdekében tettek, és amelyek az én reményeimmel vagy törekvéseimmel is egybeestek, az utálat és az undor kezdett bennem egy irántuk való rokonszenvé átformálódni. Hogy ebben nem voltam egyedül, azt az 1957-es májusi tömegtüntetés is bizonyítja. Nem szólva a későbbi évekről, amelyekben különböző hullámzások és mélypontok ellenére végül is volt egy Kádár-mítosz, és volt tömegbázisa annak a politikának, amelyet ő képviselt. Biztosan belejátszik ebbe a fordulatba, hogy az ember élni akart, dolgozni akart, érzékelte, hogy ez a hatalom napról napra erősebb lesz, és végül kénytelen volt azt érzékelni, hogy az ő teljes életének hosszára be fog rendezkedni majd. Bizonyos rokonszenves megnyilatkozásokból még arra is következtetni lehetett, hogy ezt a berendezkedést viszonylag otthonosan fogja csinálni. Hogy tehát ez egy lakható ország lesz. És ha ilyen lesz, akkor jól fogom benne érezni magam, és nekem is érdekem, hogy ez a lakhatóság valóban kiteljesedjék.
Valamit mondanom kell még annak magyarázatul, hogy 1957 tavaszán hogyan fordult át bennem a Kádár-kormány megítélése, és 1957 júniusában miért léptem be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1988-ban történt – akkor még az Élet és Irodalomnál dolgoztam –, hogy mint Konrád György famulusa jelentkezett nálam egy fiatalember, aki hozott egy Konrád–kéziratot hozott közlésre. Azért ő hozta, mert Konrád akkor Amerikában volt. Látszott rajta, hogy ő lesz a Fidesz egyik embere. Valamilyen apropó kapcsán azt mondtam neki, higgye el, nem volt könnyű ezekben az évtizedekben egy olyan kritikai hetilapot szerkeszteni, mint amilyen az Élet és Irodalom volt, megszenvedtünk mi azért, hogy mindvégig legálisan jelentünk meg. Mire a fiatalember az ebben az életkorban megszokott keménységgel azt mondta: „Választhatott volna más életstratégiát is.” Vagyis hogy nem volt kötelező nekem egy kvázi kormánypárti kritikai hetilapot csinálni, akarta ezzel mondani. És akkor én megpróbáltam neki elmondani – ez is magyarázat ahhoz, hogy 1957-ben miért léptem így –, hogy na persze, én elhatározhattam volna 1957-ben, 28 évesen, hogy átmegyek valamiféle illegalitásba. Hogy nem leszek újságíró, nem fogok ennek a kormánynak dolgozni, és nem lépek be a pártjába, hanem elkezdek valami földalatti munkát. De hát ez egyrészt az alkatomtól is meglehetősen idegen lett volna, másrészt kockáztatása lett volna egy most született gyerek sorsának, egy házasságnak és egy életpályának. Akkor már abban a meggyőződésben kellett léteznem, hogy ez a hatalom megszilárdult, mindenre kiterjedően összefon, összeabroncsol bennünket, és amíg élek, engem ez az abroncs fog szorítani. Tehát csak azt a megoldást választhatom, hogy ezen a szorításon belül igyekezek tisztességesen egy szakmát, egy pályát teljesíteni. Akkor állt előttem egy teljes olyan életszakasz, amelyikben ezt az elképzelést megvalósíthatom. Nekem is csak egy életem van. Ha ezeknek az évtizedeknek az elején úgy döntök, hogy nem megyek neki az időnek azzal az elhatározással, hogy újságíró leszek, hanem elbújok az idő alá, és várom, hogy esetleg egyszer majd az én igazságom fölragyogjon, amelyik vagy bekövetkezik vagy nem, hát én nem hiszem, hogy valami magasztos dolgot csináltam volna. De soha életemben nem akartam magasztos dolgokat csinálni. Bennem soha nem szólalt meg egy belső hang, hogy ember, ma reggel indulj el ebbe irányba, neked küldetésed van. Nekem nem küldetésem volt, hanem volt egy kis családom, egy picike lakásom és voltak mocorgó képességeim, és én ezeket akartam szolgálni úgy, hogy közben természetesen egy hatalmat szolgálok, amelyet megpróbálok magunkévá szelídíteni. Ilyesmiket próbáltam a fiatalembernek mondani, akit természetesen egyáltalán nem győztem meg. Nem kívánom senkitől, hogy elfogadja őket, de más magyarázatot nem tudok, és nem tekintem tisztességtelen dolognak, hogy az érzéseim átalakultak, és olyan lépéseket tettem, amelyek most nem tűnnek szalonképesnek, de én most sem akarok szalonképes lenni.
1957-ben szerveződni kezdett a Népművelés című folyóirat új szerkesztősége, és ekkor gondoltam úgy, hogy most leszek újságíró. Kértem a minisztériumi főosztályvezetőt, helyezzenek át ehhez az új szerkesztőséghez, és szerencsére áthelyeztek. Akkor kezdődött számomra egy olyan életszakasz, amelyik mindmáig tart: rátaláltam a hivatásomra. A Népművelés szerkesztősége a Lenin körút 9–11.-ben volt, a Lapkiadó-házban, a negyedik emeleten. Mélynyomású lap volt, tehát meg kellett ismerkednem a tipográfiai titkokkal, betűtípusokkal, hasábszélességekkel és címbetű-változatokkal. Meg kellett ismerkednem a montírozással, a szedéssel, a korrektúrával, a tördeléssel és a nyomással. És végre azt az örömet érezhettem, hogy minden hónapban egy kézzelfogható eredmény áll előttünk, egy mélynyomású képes folyóirat, amely színvonalában vagy érdekességében persze nemigen vetekedhetett mondjuk a Newsweekkel, vagy a Spiegellel, de nem is akarhatott vetekedni, hiszen egy szakmai folyóirat volt. A főszerkesztő eleinte megbízott főszerkesztő volt, Rajcsányi Károly. Hárman voltunk újságírók, Hajnal Gábor költő, Kövendi Judit, Tardos Tibor felesége és én. Jó csapat volt. Öt évig voltam a Népművelésnél, és ez tanuló öt év volt. A harmadik évben a lap olvasószerkesztőjévé neveztek ki, ami kemény munkát jelentett, hiszen mi gyakorló népművelők sokaságától kaptuk a cikkeket és nem várhattunk tőlük, hogy stiláris remekműveket küldjenek. Nagyon sok rossz szöveget kellett magyarra fordítani és élvezhetővé tenni.
Eközben a letartóztatások folytatódtak, és 1958-ban elkövetkezett a Nagy Imre-per, amelynek a folyásáról nem tudtunk semmit, csak már a bírósági végzésről és az ítélet végrehajtásáról. Minthogy 1956. október 6-án jelen voltam Rajkék temetésén a Kerepesi temetőben és megrendítőnek találtam azt a komor, sötét felhők alatti gyászt, amely ott több százezer embert elfogott, és komolyan vettem azt a bizonykodást, hogy soha többé ilyen nem fordulhat elő, rettenetes bűnnek találtam, hogy az előzmények, a tanulságok és a fogadkozások után ismét egy koncepciós per és ismét halálos ítéletek születnek. Az volt a véleményem, hogy politikai magatartásáért, gondolkodásáért senkit elítélni bíróságilag nem erkölcsös, halálra ítélni pedig rettenetes bűn, mert jóvátehetetlen. A tiltakozás annyiban megvolt, hogy a környezetemben ezt mondtam is, de ez nagyon kevés, különösen, ha valaki újságíró. Akkor újságírói kötelessége volna, hogy a tiltakozása nyilvánosan is megjelenjék. Ez azonban az akkori sajtóviszonyok között teljesen lehetetlen volt. Az emberben mindig volt annyi megalkuvási hajlam, hogy belássa, mi az, amit maximálisan tehet, és mi az, amit nem. Öncenzúra volt, de egy Népművelés című szakfolyóiratban tiltakozni nem is lett volna mód.
Akkor már az MSZMP-nek és Kádárnak volt néhány sikere. Közönségét nem fellépéseinek, beszédeinek intellektuális színvonalával ragadta meg, hiszen ilyen színvonala a beszédeinek soha nem volt, hanem egy magatartással, amelyet szerénység, kedély, bizonyos természetesség jellemzett, és annak a hitele, hogy itt valóban egy munkásember szólal meg. Továbbá megszüntették a beszolgáltatást, enyhítettek sokféle kötöttségen. Például – noha nagyon rossz volt az ország nemzetközi híre – már elkezdődött, bár nagyon kicsi mértékben a külföldre utazás. 1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát. Bizonyos rokonszenves intézkedések, Kádár János rokonszenves megnyilatkozásai, attitűdje, bizonyos enyhüléstünetek az elfogadás felé vihettek el bennünket. Aki nincs ellenünk, az velünk van – hangzott a korabeli szlogen. Voltak tények, amelyek, különösen a pártban már bent lévő értelmiséget arrafele lökdöshették, hogy Nagy Imre kivégzését is lenyelje. Ne fogadja el, belülről lázongjon ellene, tartsa hibának, bűnnek, értelmetlenségnek, őrültségnek, ostobaságnak és mégis maradjon belül, és ragaszkodjék ahhoz a hatalomhoz, amelynek a szolgálatába állította magát. A mi dolgunk az, hogy emberiesítsük, otthonossá, a nép számára elfogadhatóvá tegyük ezt a hatalmat. Hiszen amiben élünk, egy olyan adottság, ahonnan menekülni, kiszabadulni úgyse tudunk. 1957 vége felé, amikor az ENSZ-ben a magyar kérdés napirenden volt, készült egy memorandum, amelyben magyar értelmiségiek sokasága tiltakozott a magyar kérdés napirenden tartása ellen, Illyéstől Kodályig. 1957 karácsonyán Mesterházi Lajos jóvoltából már megjelent az Élet és Irodalomnak egy olyan száma, amelyben az egész magyar irodalom fölsorakozott, azok, akik nem ültek börtönben. Ha tehát egy olyan ember számára, mint én voltam akkor 28-29 évesen, Illyéstől Veres Péteren át Kodályig az értelmiség leghitelesebb tagjai dokumentálták, hogy ezzel a hatalommal együtt lehet dolgozni, miért lettek volna nekem akkora kétségeim, amelyek a pártból való kilépésig lökdösnek el? Az igaz viszont, hogy a Nagy Imre-per és a kivégzések jelentettek akkora sokkot, hogy ez éppenséggel kilökhetett volna engem is és még sokakat is a pártból. Hogy ez mégse következett be, tekintsük ezt eme réteg történelmi bűnének akár. Most már utólag jóvátenni nem lehet.
Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul. Apámmal ilyen közelségben nem töltöttem még soha időt. Abban is reménykedtem, hogy a közelség végre olyan kapcsolatot teremthet közöttünk, amely mindig hiányzott. Nem nagyon vált be ez a reménységem. Apám attól kezdve, hogy fölültünk a vonatra, megszeppent falusi módjára viselkedett, tehát nekem kellett gardíroznom, aztán az egész hónap alatt mást sem tett, mint hogy ült a húga konyhájában és mindennap meglátogatta a vendéglőt, ahol borocskákat ivott. Nagy beszélgetések nem voltak. Őt az egész Németország nem érdekelte. Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el. Először is olyan országnak találtam Németországot, amelyet minden hajnalban valakik kisöpörnek, fölmosnak és kiszidoloznak, és mire a nap feljön, addigra tejszagú és illatos lesz az egész ország. Abban a faluban is folyt mezőgazdálkodás, még az istálló környéke vagy a trágyadomb is valamilyen megrendítő látványt nyújtott azzal, hogy olyan szabályos alakzatban volt elhelyezve és nem is bűzlött úgy, mint a jó magyar istállótrágya. A lakások szépek voltak, az autókat, a ruhákat, a cipőket, az árukínálatot döbbenetesnek találtuk. De minthogy nem volt pénzem, a rokonok meg nem adtak, nagyon ki voltam szolgáltatva nekik, és csak akkor mehettem valahová, ha ők is jöttek velem. Ők viszont munkába jártak, akkor ők már beilleszkedettek voltak. A nagynéném, apám húga férjével és a kisebb gyerekeivel egy önálló házban lakott, apám náluk volt. A legidősebb unokahúgom, Franciska már férjhez ment, egy közeli, szintén vadonatúj házban éltek, én ott laktam náluk. Itt disszidensek is voltak és rengeteg kitelepített sváb. Ha bementem a vendéglőbe vagy a szomszéd falu kocsmájába, a sűrű füstben svábok kártyáztak, magyar kártyával, és magyarul káromkodtak hozzá. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy érzékeljem ennek a kitelepítésnek az ostobaságát és értelmetlenségét. Aki magyarul káromkodik, az magyar. És hiába éltek ők már akkor jobb körülmények között, mint ahonnan kiszakították őket, fájt nekik, amit itt hagytak, fájt a gyerekkoruk, a házuk, az istállójuk, a földjük, az összes élményük. Sokat beszélgettem velük. Ők 1956-ban nagyon bíztak a felkelés sikerében. De ehhez a sikerhez azt nem fűzték, hogy tömegesen visszajönnek. 1956-ra már mindnyájan egzisztenciát teremtettek és érzékelték, hogy jobb körülmények közé kerülhetnek, mint amilyenben Magyarországon valaha is voltak vagy lehetnek, tehát nem készültek haza tömegesen.
 
1961 végén történt, hogy az Élet és Irodalomból telefonáltak, Dobozy Imre és Nemes György beszélni szeretne velem. Azt mondták, kellene nekik egy új munkatárs, és a Művelődési Minisztérium sajtóosztályától kérdezték meg, nem ismernek-e valakit, aki alkalmas volna rá. A minisztérium azt javasolta, hogy ez a valaki én legyek. Elsőül azzal bíznának meg, hogy híreket – kulturális és irodalmi híreket – szerkesszek a lap számára, amelyek minden héten megjelennének. Nagy megtiszteltetésnek találtam a felkérést, mégsem tudtam azonnal dönteni, mert akkor már a Népművelésnél már öt éve bedolgozott embernek éreztem magam, hiszen olvasószerkesztő voltam. Tudtam, ha ebből a valakiségből idejövök az Élet és Irodalomhoz, slapajjá süllyedek vissza, ezért gondolkodási időt kértem, amit Nemes már sértőnek talált. Úgy találtam, hogy egy nagyobb presztízsű laphoz mennék át, ha átmennék, mégis meggondolandó, mert itt nekem már 2300 forint a fizetésem. Azt mondták, ennyit az Élet és Irodalom is megad, de hát sajnos le fogok süllyedni a slapajok színvonalára. Odamentem, és 28 évet töltöttem ott, 1961-től 1990-ig. Semmiképpen sem csak munkahely volt számomra az Élet és Irodalom. Olyan tanulóhelyet és jó közösséget jelentett számomra a szerkesztőség, ahová minden reggel örömmel mentem be.
Az első két évben Dobozy volt a főszerkesztő és akkor kerül a laphoz Cseres Tibor mint szépprózai rovatvezető. 1962-ben jön ki a börtönből Molnár Zoltán, Pintér Tamás, Varga Domokos, Fekete Gyula, a pártközpontban és a Tájékoztatási Hivatalban akkorra döntik el, hogy ezeket a börtönből jötteket valamilyen okból az Élet és Irodalomhoz helyezik. Dobozy joviális ember volt, aki hátba veregetésekkel és kedéllyel fogadott minden új jövevényt. Dobozy egyébként a világ legkellemesebb főszerkesztője volt, ugyanis utálta a szerkesztést. Ennek Nemes nagyon örült, mert helyettesként is csinálhatott lapot, és mi is örültünk, mert jobb egy olyan főszerkesztővel dolgozni, aki lezser, mint azzal, aki folyton attól fél, hogy valamilyen hibát követünk el és a pártközpontban majd összeszidják. Dobozy biztonságban érezte magát, ami egyrészt néhány, az 56-os eseményekkel kapcsolatos, a kurzusnak nagyon megfelelő színdarabjával magyarázható, és azzal, hogy legendát teremtett maga körül a szovjet hadsereggel való együttműködése dolgában. Szerette a békességet, és a jovialitásához egy abszolút lojalitás is hozzátartozott. A konfliktusokat mindig elintézte valahogy. Nem csinált belőle nyilvános ügyet. Ha a pártközpontból morogva felhívták valamiért, rögtön próbálta elkenni a dolgot, vagy ha nem sikerült, reggel bement a Tájékoztatási Hivatalba, és valahogy elkedélyeskedte. Egy védőernyőt is jelentett számunkra, hogy ezt a jassznyelven mondani szokták, az a tisztesség megvolt benne, hogy elvitte a balhékat.
Amikor 1963-ban Nemes György lett a főszerkesztő, nagy ambícióval látott a lap arcának átalakításához. Hivatkozott egy politikai bizottsági döntésre is, miszerint szűken irodalmi hetilapból egy vitatkozó, kritikai, társadalom- és erkölcskritikai hetilappá kell formálni az Élet és Irodalmat. Nagyon pontosan tudtuk, hogy most mi kezdődik, mit akarunk. Nemes György a következőket határozta el: a lap maradjon irodalmi annyiban, hogy lehetőleg írók írják, de ne csak szűken irodalmi kérdésekkel foglalkozzon. Különösen ne foglalkozzék irodalomtörténeti, filológiai közleményekkel. Az írók foglaljanak állást a kor politikai, erkölcsi, szellemi, kulturális, irodalmi dolgaiban, legyen egy színvonalas kolumnista-gárdája, olyanokból, akik szuverén módon visszhangoznak egy-egy szakterületet. Adjon gerincet a lapnak a személyiségek jelenléte. Elsősorban ne azzal keltsen érdeklődést, milyen érdekes információkat közöl, hanem azzal, hogy milyen érdekes véleményeket hoz nyilvánosságra. Tehát egy véleménymondó hetilappá váltunk, háttérmagyarázatot próbáltunk adni társadalmi, politikai és kulturális eseményekre. Az is eldöntődött, hogy a lap elsősorban belföldi érdeklődésű legyen, vonzzuk magunk köré a legszínvonalasabb újságírókat és induló szociológusokat, és tartsuk nagyon fontosnak a jó kapcsolatot az írók javával. Ezt a külső felhajtóerő segítsége mellett, Nemes hallatlan ambiciózusságának köszönhetően sikerült is elérnünk. Ha tehát elhatároztuk, hogy a lapban legyen jelen Déry Tibor, ezt könnyű volt teljesíteni, mert Déry Tibor Napok hordaléka címmel ekkortájt kezdte közölni a gondolatait. Rendszeresen jelen volt Veres Péter is, akárcsak Zelk Zoltán, akinek egy Tegnap című rovata volt. Örkény egypercesei is itt jelentek meg először. Örkény hosszú ideig olyan szilenciumfélére volt ítélve, de aztán itt jelentkezett első írásaival. Az Élet és Irodalom első korszakát a „tűztáncosok” jelenléte határozta meg. Ekkor én még nem voltam a lapnál. A „tűztáncosok”: Váci Mihály, Garai Gábor, Mezei András, Nyerges András, Simor András, Györe Imre és így tovább. A lap vezetése az első időben a neofita baloldal kezében volt. Nemes idején a „tűztáncosok” közül Garai Gábor van jelen mint vers-rovatvezető, és később mint főszerkesztő-helyettes, és Mezei András. Elég szoros kapcsolatban van velünk Váci Mihály. A volt „tűztáncosok” és a börtönből kijöttek között nincs feszültség, de megvan a véleményük egymásról. Ebben az időszakban Csoóri Sándor és Nagy László is ír a lapnak. Illyés Gyula rendszeresen jelen van verseivel és reflexióival is, olyannyira, hogy amikor hatvanéves lesz és a hatalom még mindig gyanakodva néz rá az Egy mondat zsarnokságról című verse és 1956-os szereplése miatt, akkor szinte egyedül az Élet és Irodalom köszönti: Nemes György, a főszerkesztő készít vele egy két teljes oldalt kitöltő interjút. Alig múlt el ez a születésnap, Illyés végre útlevelet kapott, hogy Franciaországba utazhasson. Párizsból visszatérve jelentkezett, hogy úti élményeit öninterjú formájában szeretné az Élet és Irodalom olvasóinak tudomására hozni, több folytatásban. Mindnyájan örültünk, hogy Illyés Gyula-interjúkat fogunk közölni, meg is jelent az első. Egy-két nappal a megjelenés után érkezett meg a Külügyminisztériumba Bukarest tiltakozása. Illyés ugyanis Párizsban interjút adott a L’Express című francia lapnak, amelyben – néhány nagyon óvatos mondatban – szóvá tette az erdélyi magyarok helyzetét, a Bolyai-egyetem megszüntetését. Bukarest tiltakozik Budapestnél, Budapest egy kicsit megijed, és széttárt karokkal azt mondja, hogy elvtársaim ott Bukarestben, Illyés egy szuverén magyar író, mi nem vagyunk felelősek azért, mit nyilatkozott Párizsban. Hogy azonban dokumentálja is valamivel, hogy nem azonos Illyéssel, a hatalom odatelefonál Nemes Györgynek: ne folytassa az Illyés-öninterjút, a következőt már ne fogadjátok el tőle! És itt van Nemes tragikai vétsége. Tekintettel az atya–fiú viszonyra, amelyet a hatalom és maga között érez, nem akarja az atya és Illyés között élezni a konfliktust, ezért maga viszi el a balhét. Nem mondja meg Illyésnek, hogy őrá rá van parancsolva, hanem kitalál valamiket, és nem fogadja el a további közlést. Illyés nagyon megsértődik, és elmegy panaszkodni oda, ahonnan a parancs jött. És ahonnan a parancs jött, ott ugyanígy széttárják a karjukat, és azt mondják, hogy most mondja meg, mit csináljak ezekkel a hülyékkel ott, az Élet és Irodalomnál? Nemes így Illyésnél abba a látszatba keveredett, hogy egy csirkefogó. A hatalom pedig annyira tisztán áll Illyés előtt, hogy egyre jobb viszonyban lesz vele, míg viszont Illyés egyre rosszabb viszonyban lesz az Élet és Irodalommal. Ekkoriban kezdi nemzetietlennek tartani a lap szellemiségét. Nyilvánvaló, hogy a párt egész politikáját nemzetietlennek tartja, ahogy a pártlap, a Népszabadság szellemiségét is, de taktikai érzéke azt parancsolja, hogy ne a párttal és a Népszabadsággal kerüljön konfliktusba, egyszerűbb az Élet és Irodalommal konfliktusba kerülni.
Méhkasba került, aki a kortárs magyar írókat bírálta. Hálátlan dolog volt erre vállalkozni, de amikor én az Élet és Irodalomhoz kerültem, a kortárs magyar irodalmat személyeiben nem ismertem. Hozzátartozott tehát naiv elképzeléseimhez, hogy ha egy könyvet rossznak találok, azt meg is írom. Nem gondoltam rá, hogy a mű mögött egy ember áll. Másrészt azt képzeltem, hogy senki nincs, aki jobban tudná, hogy a könyv rossz, mint a szerző maga. Hiszen ő írta, ő ismeri még azokat a gyengéit is, amelyeket az olvasó föl se tud fedezni. Nem gondoltam rá, hogy egy többéves munkát minősítek pökhendi módon, hogy esetleg egy ember érzékenységét sértem, sőt az egzisztenciájára is veszélyt jelenthet a kritikám. Minden héten könyvekről szóló recenziókkal jelentem meg, anélkül, hogy érzékeltem volna ezt a méhkast. Az első botrány akkor támadt, mikor Sásdi Sándor egy regényéről azt írtam: nem tudom, milyen érzés lehet az élő irodalomnak mindig a második vonalában lenni. És noha voltaképpen igaz volt, rendkívül bántó lehetett a szerző számára. Megjelent ez a recenzió pénteken, szombaton délben már jelentkezett Nemes György, hogy Sásdiné, aki orvos, odatelefonált neki, hogy maguk gyilkosok, a férjem szívrohamot kapott, most hozom vissza az életbe. Szégyelljék magukat, meglesz még ennek a következménye! A Sásdi-ügyben telefonok és levelek sokasága érkezett a szerkesztőségbe, és én már akkor rettenetesen bántam ezt az egészet, és méltatlannak éreztem, hogy ilyen helyzetbe kevertem őt és magamat. Ez volt az első lecke, amelyik arra figyelmeztetett, hogy a könyvet valaki írja, és ez a valaki egy érző ember. És még ha rosszul sikerül is a műve, valamelyes szeretettel kell kézbe venni, forgatni, fölmutatni, mert egy produktum.
Azonban amivel a legnagyobb fölháborodást kiváltottam, az a következő volt. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége minden évben pályázatot hirdetett írók között, novella, vers, kritika stb. megírására, amelyet egy zsűri minősített, a Politikai Főcsoportfőnökség jutalmazott, és meg is jelent. Egyik évben Hárs Györgyöt, a költőt behívták katonának, odahelyezték ehhez a főcsoportfőnökséghez, és őt bízták meg a pályázat évi szervezésével. Hárs fölhívott és azt kérdezte: nem akarsz háromezer forintot kapni? Ki az, aki 1967-ben nem akart háromezer forintot kapni? Gyere be, ezt előlegként fölveheted és ezzel részese vagy egy pályázatnak. Most van április, majd szeptemberben be kell adjál valamit, aminek köze van ahhoz, hogy honvédelem, hazafiság. Fölvettem a háromezer forintot és egy idő után elfelejtkeztem az egészről, amikor szeptemberben Hárs fölhívott, hogy nem küldesz semmit? És én azt találtam ki, hogy fölteszek néhány gimnáziumi osztály tanulóinak néhány kérdést. Válaszoljanak névtelenül, tehát feltételezhetően őszintén. Ilyeneket kérdeztem a gyerekektől: büszke vagy arra, hogy magyar vagy? A magyaron kívül milyen más nemzetiségű szeretnél lenni? Vállalnál-e házastársul színes bőrű fiatalt? Véleményed szerint fenyegetik-e valakik most közvetlenül, katonailag Magyarországot? Ha igen, akkor szerinted kik? És ha nem, akkor miért nem? Meg még olyat is kérdeztem – tekintettel arra, hogy ez egy honvédelmi minisztériumi pályázat volt –, hogy szerinted szükség van-e Magyarországon katonaságra? 1967-ben vagyunk, de ha visszaidézzük azt az évtizedet, akkor ezekben a kérdésekben van valami szokatlan, valami provokáló, hiszen nem volt szokás ilyeneket kérdezni. Harmadikosok, negyedikesek válaszoltak, összegyűlt körülbelül százhúsz válasz. Akkor kezdett divatba jönni a szociológia és annak a módszere, az úgynevezett felmérés. És minthogy a válaszok sokaságában vissza-visszatért az a kifejezés, hogy kicsi ország – például: Büszke vagy arra, hogy magyar vagy? Igen, büszke vagyok, mert noha Magyarország kicsi ország, mégis milyen nagyszerű költőket adott a világnak. Vagy: Kicsi ország ugyan, mégis majdnem megnyertük Svájcban a futball-világbajnokságot stb. –, ezért a dolgozatomnak azt a címet adtam, hogy Kicsi ország, és ismertettem a válaszokat. Olyanokat írtam, hogy aki azt írta, hogy büszke, az sztereotípiákkal indokolta, aki viszont azt írta, hogy nem büszke, ilyeneket válaszolt, hogy: mert az természetes, hogy magyar vagyok, miért kellene nekem erre külön büszkének lenni – egyáltalán: elkezdett kínlódni és gondolkozni. Ezért én azt írtam, hogy nekem azok a rokonszenvesebb gyerekek, akik azt válaszolták, nem büszkék rá, hogy magyarok, mert gondolkodtak. Így lett a Kicsi ország-ból nagy botrány. Halálos fölháborodás volt amiatt, hogy most, amikor a kozmopolita kultúra kezd úrrá lenni a magyar ifjúságon, és a kohézió, amely ezt a nemzetet összetartotta, épp most van föloldódóban, és amikor soha nem volna nagyobb szükség nem volt rá, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra, akkor egy Faragó nevű nyikhaj itt azt állítja, hogy neki az tetszik jobban, ha valaki azt válaszolja, hogy nem büszke. Hogy jön ahhoz, hogy ilyenekkel provokálja a gyerekeket, hogy akar-e a fiú néger lányt feleségül? Rengetegen írtak ellencikket. Az első ellencikk a Népszabadságban került nyilvánosságra, és Darvas József írta, egy vasárnapi számban jelent meg. Bementem hétfőn szerkesztőségbe, mindenki erről beszélt. De hát miért ne írt volna Darvas ellenvéleményt? – mondtam. – Én egy véleményt írtam le, őneki bizonyára ellenvéleménye van. Miért baj ez? Mire Nemes azt mondta, elképesztő, hogy válaszolsz te erre. – Tudod, ha ez 1956 előtt történik, és a veled vitatkozó cikk a Szabad Népben jelenik meg, akkor te már hétfőn reggel nem jössz be a szerkesztőségbe, hanem a lap megjelenésének a hajnalán már ott vannak nálad egy fekete autóval? – kérdezte tőlem. Én nagyon csodálkoztam ezen. Miféle fekete autó? És miért lennének ott? Én egyáltalán nem valami gonosztett elkövetésének lelkiállapotában írtam ezt a cikket. Nemes a megjelenés előtt elolvasta, és tudta, hogy kockáztat vele, de arra nem számított, hogy a Népszabadság és Darvas reflektál elsőnek. Azután a Népszabadságban és a Társadalmi Szemlében vita indult, szóbeli viták sokasága támadt. Egyvalaki szólt mellettem, a Társadalmi Szemlében Ancsel Éva, hogy nem érti ezt a felzúdulást. Hát itt nem tanult senki marxizmust? Senki nem tudja, hogy a nemzetfelfogás dolgában az én kérdéseim és következtetéseim egyáltalán nem számítanak bűnnek vagy hazafiatlanságnak? Ez a nemzetietlenség ennek a Kicsi ország-vitának az idején, mint bélyeg került végül is a homlokomra, és úgy érzem, hogy voltaképpen most is rajta van. És minthogy előítéletről van szó, semmi reményem arra, hogy valaha is lekerül.
A hatvanas években a személyi kapcsolatok, a kéziratküldési kapcsolatok még nem olyan kifejlettek, mint később. Amikor már, ha úgy tetszik, illegális csatornákon is jöttek, főleg Romániából magyar írók magyar nyelvű kéziratai. Az Élet és Irodalom nemzetietlenségét cáfolandó mondom ezt. A hatvanas években nagyon is fölfedeztük, hogy vannak magyarok Magyarországon kívül is. Elkezdődött egy könyvkiadói csere, és mi gondot fordítottunk rá, hogy a határokon túli magyar irodalom termését visszhangozzuk. Rendszeres híradással is kísérletezett az Élet és Irodalom: beszámolni róla, milyen vita zajlik a kolozsvári Korunkban, mi történik az Irodalmi Szemle című pozsonyi magyar folyóiratban. Milyen újdonságok vannak, milyen új költői raj rajzott ki Romániában vagy Szlovákiában.
A hetvenes évek elejére derült ki végleg, hogy harc van az Élet és Irodalom megszerzéséért. Miközben ezt a Kicsi ország című dolgozatot írtam, még nem tudtam, hogy már folyik egy hatalmi harc, és azzal sem voltam tisztában, hogy a dolgozatommal „nemzetietlen” álláspontot képviselek, muníciót szállítok ebbe a harcba. Azt sem fogtam föl, hogy valódi nemzeti sérelmek sokaknak fájnak. És ha ezek a sokak azt érzékelik, hogy a kvázi hivatalos sajtó nemhogy írt nem hoz ezekre a sebekre, hanem még bántja is őket, akkor ne csodálkozzam azon, hogy fölforrannak az indulatok. Azonban én az ÉS-ben elhatározott kirekesztő magatartásról nem tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy voltak kedvesebb és kevésbé kedves szerzők, olyanok, akiket több sérelem ért nálunk, mint másokat, a szerkesztőség nem fogadta el valamilyen kéziratukat, vagy a könyvükről olyat írt, ami számukra kedvezőtlen volt. De azok a feltételezések, amelyek szerint mi kiszorítósdit játszottunk volna, vagy eldöntöttük, hogy kit szeretünk és kit nem, és az ne is legyen jelen a lapban, ilyen elhatározásról nem tudok. Nemes György szerkesztése idején a lap jellegét éppen az az általa nagyon következetesen tartott elhatározás jellemezte, hogy mindenki számára legyünk nyitva. Hogy tekintettel a monopolhelyzetünkre – arra, hogy egyetlen irodalmi hetilap vagyunk –, se politikai, se ideológiai, se stílusirányzatbeli, se rokonszenvbeli diszkriminációt ne alkalmazzunk. Biztos, hogy ezt némelyek nem hitték el rólunk.
Én a kritikai rovatban kolumnista voltam, minden héten könyvekről írtam, és hosszú ideig kizárólag ez volt a dolgom. Volt néhány év, amikor kimagaslóan a legtájékozottabb voltam az új magyar irodalmi termésben, mert senki annyi könyvet el nem olvasott, mint én. Tehát miközben mások élték az élet örömeit, aközben én, mint egy szerzetes a cellában, könyveket kellett hogy olvassak, rengeteg marhaságot és színvonaltalanságot is. Fölösleges időtöltés mégse volt, mert legalább ismeretekhez jutottam, és minden névhez tudtam olvasmányélményt fűzni. Ezekből a válogatott írásokból megjelent két kötetem, az egyik 1969-ben, a másik a hetvenes évek végén.
Van egy író, akinek a regénye felfedezésében szerepet játszhattam: Kardos G. György, akinek az Avraham Bogatir hét napja című regénye úgy jelent meg, hogy a szerzőt az írószakma akkor egyáltalán nem is ismerte. Bábszínházi, kőszínházi és rádiódramaturg volt. Mint rendkívül kedves kávéházi fiút, sokan ismerték, de senki nem tudta róla, milyen írói képességek rejlenek benne. Az Avraham Bogatir hét napja kézirata meg is járt egy-két kiadót, és nem vették nagy lelkesedéssel a kezükbe a lektorok, míg végül szerencsére megjelent a Magvetőnél. A regény csodálatos, a regény elbűvölő. Én voltam az első a magyar kulturális sajtóban, aki erről írtam, a fölfedezés örömével. Akkor már zajlottak az Izrael körüli háborúskodások, Magyarországon épp ez az izraeli háború hozta felszínre az addig lappangó zsidókérdést. Ezek a körülmények múló tényezők. Ami maradandó, az a regény saját értéke. Ez nem egy Palesztina-regény, ez egy magyar regény, egy magyar történet. Ehhez nekünk, itteni magyaroknak van szoros közünk.
Hogy volt-e presztízsem? Talán csak annyiban, hogy voltak, akik annyit elismertek, írásaimból nem hiányzik az ítélet, nem egyrészt-másrészt kritikák. Amit kifogásoltak, az ennek a szereplésnek a kizárólagossága, a monopoljellege és szellemiségének két vonatkozása: hogy teljességgel hiányzott belőle a nemzeti ájtatosság vagy népi, nemzeti öblögetés, és a másik, hogy nem ájultam el az irodalmi tekintélyektől, és nem az volt a meggyőződésem, hogy az irodalomnál fontosabb dolog nincs. Én az egészre úgy tekintettem, mint a szellemi produkciók egyikére. Örültem, amikor abbahagyhattam a kritikusi tevékenységet, mert egyheti tehertől szabadultam meg. A hatvanas évek vége felé az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjévé váltam, anélkül, hogy a rendszeres heti recenziózást abbahagytam volna. Ennek személyi okai voltak. Az addigi olvasószerkesztő eltávozott, valakivel pótolni kellett, és a főszerkesztő úgy találta, megkérdezi tőlem, tudom-e együtt csinálni az olvasószerkesztést és a könyvkritika-írást. Minthogy a szó szoros értelmében a szegénység állapotában leledztem, hiszen egy kicsi fizetés nagy rezsivel járt együtt, vállaltam.
Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt. Erkély van hozzá és reluxa, ami akkor rettentő újdonság volt. Szövetkezeti volt a lakás. Addigra én fillért fillérre rakva összegyűjtöttem harmincvalahány ezer forintot, és ebből huszonhétezret kellett lefizetni a lakásért, amelyet akkor 180 ezer forintra értékeltek. A maradékot harminc év alatt kell törlesztenem. A lakás új, a lakás kellemes, a lakás boldoggá tesz, de a házasságon semmit nem javít. A házasság egyre rosszabb lesz. És elkövetkezik 1964 körül, hogy a feleségem a pedagógus-továbbképzés révén fölújítja ismeretségét egy volt egyetemi társával, aki éppen akkoriban vált el. A mi házasságunk rossz. És elkezdődik közöttük egy érzelmi kapcsolat, amit én jól fogadok. A különböző normák, kötelező előírások szerint nekem ezt nem lett volna szabad jól fogadni, nekem a féltékeny és megcsalt férj szerepét kellett volna játszanom. De én úgy fogtam föl, hogy valami segítség érkezett. Ha ez a kapcsolat szerencsésebbnek ígérkezik, mint amilyen a miénk, akkor miért ne legyen. Ekkor még egy gyerekünk van, Zsuzsa. A feleségem egyszer bejelenti, hogy a férfi azzal a javaslattal állt elő: váljunk el és ők házasodjanak össze. És én ezt nem fogadom fölháborodott elutasítással. Ezen a feleségem megbántódik, milyen férj az, aki ilyen könnyen elengedi a feleségét. És lejátszódik egy komikus jelenet. A férfi eljön, és megkéri tőlem a feleségem kezét. Én úgy viselkedem, mint egy apa, aki a lányát most házasítja ki. Akkor jön egy másfél éves időszak, és egyszer csak kiderül, hogy a békességteremtés szándékával újabb gyermekáldásnak nézünk elébe. És megszületik Panna, a kisebbik lányunk, és nagyon örülök neki, azóta is örülök neki és szeretem őt. De ő se tudja ezt a házasságot rendbe hozni. S akkor végül mégis válás következik, Panna még egészen pici, pár hónapos.
 
A vőlegény nem tűnik el, hanem odaköltözik hozzá a feleségem, a két leánnyal. Panna olyan kicsi, hogy semmit nem érzékel ebből, de Zsuzsa már hat-hét éves, és nagy szerelemben vagyunk egymással. Számára rendkívül fájdalmas ez az elválás. Nagyon megszenvedi, máig szenvedi, és én azóta vagyok egy rossz lelkiismeretű, hétvégi apuka a két leánygyermek számára. Megbocsátani nem lehet ezt nekem, tudomásul venni muszáj. Ez 1966 körül történik. A szövetkezeti lakást elcseréljük egy kicsire úgy, hogy a különbözet pénz lesz a feleségé és egy kicsi lakás az enyém. Ily módon jutok én a József Attila lakótelepre egy 29 négyzetméteres garzonlakásba. Nagyon furcsán érzem magam, hogy egyedül vagyok, de érzem azt is, hogy valamilyen feszültségtől, nyomástól kölcsönösen megszabadultunk, hiszen a házasság olyan rossz volt már, hogy az éjszaka csöndjében a ház lakói a mi veszekedésünk hangjait kellett hogy érzékeljék, amit én borzasztóan röstelltem
Akkor kezdődik egy furcsa, új élet a számomra. Mert az derül ki, hogy egy saját lakás birtoklása micsoda érték. Ezt az örömöt szívesen megosztom kollégákkal és másokkal is, ezért a lakásnak több kulcsa lesz, és a lakás használatának órarendje, beosztása lesz. Nekem tudnom kell, mikor menjek el otthonról és mikor kell hazaérnem. Az is akkor derült ki számomra, hogy mennyi olyan nő van ebben a városban, aki a boldogtalanság magányában él, és nem tudtam vissza nem élni ezzel a helyzettel. Ez alatt az öt vagy hat év alatt sikerült kigyógyulnom a rossz önértékelésből, bár ennek a házasság előtt kellett volna inkább következnie, kikutyálkodtam, kilegénykedtem magam, harmincvalahány évesen.
Megismerkedtem valakivel, aki a Móra Kiadónál szerkesztő, tehát szakmabeli. A Móra Kiadónál működött egy Kozmosz nevű részleg, amely felnőtt fiatalok számára adott ki könyveket. Ő évtizedekig ennél a részlegnél dolgozott. Minthogy magyar–olasz szakon végzett, olasz fordításokba kezdett és a legismertebb olasz fordítók közé tartozik. Székely Éva néven fordít. Neki is volt már egy házassága, és nekem is. Megvolt ugyan a honnan jöttség különbsége, de ez mégsem jelentett akkora feszültséget, mint az első házasságomban. Az ő apja az angol-magyar bank cégvezetője volt. A két háború között cégvezetőnek lenni egy banknál nagy rangot jelentett: ötszobás lakást a Szabadság téren, nevelőnőt a háznál, cselédlányt és egy olyan életvitelt, amelyik az enyémtől meglehetősen messze volt. A gyerekkor csak pici korban volt az ő esetében védett, hiszen az apja eltűnt a Don-kanyarban, s mint ahogy szinte az egész nemzedék, ő is félárvaként nevelkedett. Nagyon különbözünk egymástól, ez a különbözés mégsem jelent súrlódást közöttünk. Bizonyára azért, mert a kezdeményezései jó szándékúak, mind az én javamra is szolgálnak, és én alávetem magam ezeknek a kezdeményezéseknek. Évának az irántam való bizalma, gondoskodó szeretete a külső szemlélő számára egy túlzó anyáskodás formáját ölti, és még baráti körökből is ironikus kommentárokat provokál. Az anyahiánytól gyerekkoromban sokat szenvedtem, azt hiszem, hogy ezt a gondoskodást én egy valamikori anyahiány nagyon jóleső pótlásaként is élem át és fogadom jól.
A volt feleségem a két gyerekkel végül mégsem ér révbe, a házasság nem válik valóra, viszont benne laknak egy lakásban, ahol a lehetséges férj főbérlővé alakul át, ők pedig albérlőkké. Ezen a helyzeten változtatni kell. És itt jön megint a szerencse. Minthogy a feleségem a Jedlik Ányos Gimnáziumban tanít, egy csepeli munkáslakás-akció keretében Csepelen kap lakást, és elköltözhet ebből az elromlott kapcsolatból. Majd ott tovább romlik a kapcsolat a volt feleségem és a nagyobbik lány között, mert a nagyobbik lány sirat engem, egy elvesztett apát, visszavágyik hozzám. Rendszeresen találkozunk, de ez neki érthetően kevés. És kezd kamaszodni. És látnivaló, hogy vissza akar költözni hozzám. Na de hát egy garzonlakásba nem lehet visszaköltözni. Én viszont egyedülállóként nem remélhetem, hogy akárcsak lakáscsere révén is egy nagyobbhoz jutok, mert a tanács nem járul hozzá. Ez a helyzet arra késztet – ez teljesen úgy hangzik, mintha valamilyen érzelem nélküli, racionális döntés lett volna, nem ez volt –, hogy összeházasodjam azzal, akivel tartós a kapcsolatom. Évával a hetvenes évek elején házasodtunk össze, és elkezdtünk cserelakást keresni. Ott, a József Attila lakótelepen sikerült egy nagyobb cserelakást találni. Amikor az 52 négyzetméteres nagy lakás a miénk lett, már túl voltunk a házasságkötésen, összeköltöztünk, és hamarosan Zsuzsa is odajött. Az új feleség nagy szeretettel, várakozással fogadta Zsuzsa lányomat, hogy most neki lesz egy nagylánya, Zsuzsa pedig örült nekem. Hamar kiderült, hogy ebben az életkorban – Zsuzsa 73-ban már gimnazista nagylány volt – nagyon nehéz összenevelődni egy nevelőanyukával. Hát nem is sikerült. A kamaszlányok rendetlenségével, kiszámíthatatlanságával, haza nem érkezéseivel telt az az időszak, az aggodalommal, hogy este tizenegy óra van, hol járhat. Szenvedtem tőle, hogy a lány kezelhetetlen, és Éva joggal elvárná, hogy én mint apa üssek az asztalra, és próbáljam megoldani ezt a nevelési problémát. De nekem még soha senkit nem sikerült megnevelnem, mert dolgozik bennem egy talán téves eszme, hogy valakinek a szuverenitásába avatkozom be, ha nevelni akarom. Elkezdődött egy feszült, rossz állapot a lakásban, és ezen az változtatott, hogy Zsuzsát fölvették a szombathelyi tanárképzőbe, és elköltözött.
Nem vagyok biztos benne, hogy az Élet és Irodalom a hatvanas években volt a csúcsán, de hogy akkor volt a legjobb személyi gárda ebben a szerkesztőségben, abban bizonyos vagyok. Sokan voltak első generációs értelmiségiek, Jovánovics Miklós, Erki Edit, Csák Gyula, Pintér Tamás, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Varga Domokos, Lázár Ervin, Katona Éva, Mezei András, de Nagy László is ebbe a kategóriába tartozik. Ő volt a lap képszerkesztője, ezért hozzá az ország grafikusai jártak. Ha hozzászámítjuk azokat, akik nem első nemzedékbeliek: Cseres Tibor, Garai Gábor, Létay Vera, B. Nagy László, Perneczky Géza, Nagy Péter, Abody Béla, akkor látszik, hogy erős gárda volt ekkor együtt. Az Élet és Irodalom egy nagy, népfrontos szerkesztőség volt. Ez volt az az idő, amikor már érvényes volt a kádári kijelentés, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Akkoriban volt olyan illúziónk, hogy mindenki velünk van, és ez a velünk nem föltétlenül az MSZMP-t jelenti, hanem azt, hogy a társadalom konszolidálódott, és hogy berendezkedett egy korábbinál liberálisabbnak bizonyuló diktatórikus rendszer, és ez lesz ezentúl az életünk kerete. Ezt megváltoztathatatlannak tekintettük, és mindnyájan, függetlenül attól, honnan jöttünk, bizalommal fordultunk egymáshoz. Tekintettel a szerkesztőség tagjainak sokféle, de kétségbevonhatatlanul magas tehetségére, ez a gépezet szinte magától működött, mert elég volt mindenkinek fél erejét beleadni, hogy egy eredetileg tizenkét oldalas lap minden héten színvonalasan és érdekesen jelenjék meg. Ez a gárda volt olyan erős, hogy a saját írásaival is meg tudta volna tölteni a lap hasábjait, de nem ez volt a dolga, hanem hogy a magyar írótársadalom egészét mozgósítsa, hogy jelentkezzenek kézirataikkal a lapban. Nemesnek az volt az elképzelése, hogy nyitottak legyünk, hogy ne legyenek előítéleteink, hogy ha valakit utálunk, akkor is közöljük a kéziratát, ha jó a kézirat.
Mi volt az a pont, amelyet nem akartunk átlépni, mint afféle cenzorok? Az Élet és Irodalom-esteken az volt a leggyakoribb kérdések egyike, hogy mekkora önöknél a szerkesztési szabadság, végül is ki irányítja a lapot, és hogyan dolgoznak önök mint cenzorok. Mi mindig azt válaszoltuk – őszinte meggyőződéssel, mert ez csakugyan megfelelt az igazságnak –, természetes, hogy vannak határai a közléspolitikánknak. Ezek a határok egyrészt az alkotmányban fogalmazódnak meg, az alkotmány tiltja Magyarországon a faji, vallási előítéletek publikálását, az uszítást. Voltak másféle tabuk is: az országnak a Szovjetunióhoz való viszonya, a gazdasági és katonai rendszerben való részvétele és a párt vezető szerepe. Továbbá az elmúlt időszak magyar történelmének bizonyos fordulópontjai, amelyekkel kapcsolatban hivatalos álláspont létezett, és nem illett a hivatalos állásponttól eltérni. Tehát 1945-öt a felszabadulás olyan időpontjának kellett tekinteni, amikor egy ország mámorosan várta az ideérkező szovjet csapatokat, teljes lelkesedéssel fogadta őket, és úgy élte át aprajától nagyjáig, mint valódi felszabadulást. Az én meggyőződésem szerint is felszabadultunk 1945-ben, de a dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy kezelnünk illett. Ilyen „a fordulat éve”, amellyel kapcsolatban szintén hivatalos álláspont létezett, miszerint a reakcióval és a jobboldali erőkkel folytatott harc eredményeként a Magyar Kommunista Párt 1948–49-re, minthogy egyesült a Szociáldemokrata Párttal, olyan erőssé vált , hogy nemcsak vezető szerepe, hanem a hegemóniája is kétségbevonhatatlan lett. És a koalíció többi pártjának megszűnése szinte történelmi szükségszerűségként, már-már automatikusan következett be. Ilyen volt 1956 minősítése. Totális kétségbe vonása annak, hogy az ellenforradalom lett volna, nem fordulhatott elő a lapban. Akkoriban nagyon sokan azt mondták, ha az ország megállapodik abban, hogy ezeket a kényes dolgokat nem feszegetjük, akkor az ország lakossága valamiféle cinkosságba kerülhet egymással, és a hatalommal is cinkosságba kerülhetünk. Hiszen a hatalomnak voltaképp ugyanaz az érdeke, mint az ország lakosságáé, hogy eme szorítottságok és kényszerek között teremtsünk egy élhető Magyarországot. S akkor az lesz egy hetilap szerkesztőinek a dolga, hogy összekacsintva a hatalommal és az olvasóval, úgy teremtsen közvéleményt jó ügyek mellett, hogy ezzel senkit ne irritáljunk, noha ez a közvélemény különbözni fog a környező testvér országok hivatalos véleményétől, és nem egyezik se Moszkva, se Berlin, se Bukarest véleményével. Kialakul egy jelbeszéd, amit csak mi értünk. Ez az öncenzúra működött az Élet és Irodalom szerkesztőségében is. Abban különböztünk mégis az összes többi laptól, ahol szintén öncenzúra működött, hogy mi az öncenzúra határait tágasabbnak fogtuk föl, mint a lapok többsége, hogy belőlünk hiányzott a szervilis öncenzúrázás-hajlam, hogy nem szerettük az önbiztosítás túlbiztosításos változatait. Hogy örültünk a vélemények viszonylagos szuverenitásának, és úgy gondoltuk, hogy noha ezzel folytonos konfliktushelyzetbe kerülünk a hatalommal, ezt a konfliktust föl kell vállalnunk. Azzal ámítottuk tehát magunkat, azért működtetjük az öncenzúrát, hogy belülről működtetni tudjuk a viszonylagos szabadságot, vagyis ne kockáztassuk vakmerősködésekkel, hősködésekkel és fejjel a falnak rohanásokkal a lap egész létét. Mindenki másképp érzékeli, hol van a fal, de a végső szót ebben a dologban a főszerkesztő mondja ki, mert ő egyszemélyi felelős a lapért, a balhét neki kell elvinnie. Rengeteg múlott azon, mekkora benne a kurázsi. Nemes György egyebek között azért vált olyan emlékezetes főszerkesztőjévé az Élet és Irodalomnak, mert benne ez a kurázsi elég nagy volt. Mindig vállalta a közvetlen vitát azokkal a hatalmasságokkal, akik fejcsóválva, dörgő kiáltozásokkal, telefonokkal vagy a főszerkesztői értekezleteken szinte hétről hétre kifogásoltak valamit a lapban. Nyilvánvaló, hogy ha a főszerkesztőé a végső szó és mindenki máshol látja a határokat, ebből belső konfliktusok is származnak. A rovatvezető, a belső munkatárs gyakran többet akart merni, mint amekkorát a főszerkesztő, minden kurázsija ellenére. Ezért aztán főszerkesztő és beosztott között szakításig elmenő konfliktusra is sor került. Volt egy ilyen konfliktus Nemes György és Kardos G. György között, és végül Fekete Gyula is otthagyta az Élet és Irodalmat, noha akkor úgy látszott, nem haraggal teszi. Kardos G. György haraggal vált el, később azonban nagy örömmel tért vissza ismét a laphoz.
Volt egy nagy szerkesztőségi vita, amely hetekig izgalomban tartotta a szerkesztőséget. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás idején voltunk a legnagyobb bajban. Ha ugyanis politikai hetilap vagyunk, akkor erre az eseményre reflektálnunk kell valahogyan. Ezt a mindenképpen kínos feladatot Garai Gábor főszerkesztő-helyettes oldotta meg: nyílt levelet írt Prágába, íróbarátainak: keserves napokat élünk meg, de úgy látszik, a szocializmus érdekeit még jó szándékúan se lehet kockáztatni azzal, hogy túlságosan messzire szaladunk. A katonai beavatkozást mint szükségszerű eseményt állította be az olvasó és a prágai íróbarátok számára. Nem tudok olyan legális magyar sajtótermékről, amelyik direktben tiltakozott volna a katonai bevonulás ellen. Személyeket igen: Heller Ágnesékre és a Lukács-iskola más tagjaira, vagy a Filozófiai Intézet jó néhány munkatársára gondolok. Ami pedig azt illeti, belülről hogyan éltük meg: a bevonulásnak csak ellenzői voltak, szerencsétlen, kétségbeejtő eseményként éltük át, katasztrofálisnak találtuk, hogy a magyar hadsereg másodszor vonul be Szlovákiába, és ezzel furcsa emlékei támadnak a szlovákiai szlovák és magyar lakosságnak – mintha ezt egyszer már átélték volna.
A lapnak ilyenfajta reagálás-kényszerébe az is belejátszott, hogy az újság 1968 tavaszától kezdve elhatározott híve volt a csehszlovákiai reformváltozásoknak, ha úgy tetszik, az Élet és Irodalom dubčekista hetilap volt Magyarországon. Alig volt olyan száma, amelyikben ne tájékoztattuk volna az olvasókat, hogy milyen vita zajlik Prágában, mi történik Pozsonyban, milyen tanulmányt írt Ota Šik reformközgazdász. Ezeket az eseményeket rendszeresen interpretáltuk, interjúkat készítettünk cseh és szlovák írókkal. Eufóriát és mámort éreztem, de azzal a bizonyossággal, hogy istenem, szegény lelkes prágaiak, meg fogják még inni ennek a levét. 1968 májusában már tudni lehetett, mert mi már átestünk ezen a leckén, hogy ezt Moszkvában nem fogják tűrni. És amikor 1968. augusztusban 20-án hallottuk a hírt, megdöbbent ugyan mindenki az országban, de mintha már mindenki várta volna. A mi hatvannyolcunkhoz az is hozzátartozott, hogy ugyanakkor indulóban volt egy magyarországi reformmozgalom is, és még mindig volt bennünk annyi illúzió, hogy odaforduljunk ehhez a magyarországi reformhoz.
A reform 1968-tól 1972-ig tartó szakaszában is zajlottak viták az ÉS-ben. Az egyik a frizsiderszocializmus-vita, amely a magyar háztartások éppen hogy elkezdődő picike kis gazdagodásáról szólt, hogy villanyvasalót vett a háziasszony, hogy már televízió is volt a háznál, és hogy olyan státusszimbólum is került a háztartásokba, amilyen a frizsider. Meggyőződésem, hogy a népesedési vitánk valódi kérdéseket tett föl, mert egy ország demográfiai helyzete van annyira szerves része az általános helyzetnek, hogy róla vitatkozva a társadalom egész állapotának a kérdései fölvetődhetnek. Amikor vita indul az alkoholizmusról, az öngyilkosságokról, a bűnözés helyzetéről, a válásokról, a férfi–nő kapcsolatról, a gyermeknevelésről, az oktatás helyzetéről, mindig az ország általános helyzetéhez lyukadtunk ki. Ha valaki azt bogozza, miért születik olyan kevés gyerek ebben az országban, akkor egyszer csak eljut oda, hogy milyen az életszínvonal, mennyire bízik a lakosság abban, hogy a jelenre alapozhat és a jövőre terveket dolgozhat ki. Magyarán, pillanatok alatt eljut odáig, hogyan vezetik ezt az országot. A népesedési vita a rendszer vitájává alakult át, és a hatalom érzékenységét súrolta. A hatalom akkor már reformelképzelésekben él, túl van a megszilárdulás görcsein és sok mindent kezd megengedni. De a hatalmat személyek képviselik és az egyiknek nagyobb a toleranciája, a másiknak kisebb. Ezért minden vitánknál az a helyzet alakul ki, hogy a hatalom egy ponton beavatkozik, dorgálni kezd bennünket, becitál. „Maguk sötéten egyoldalú képet festenek, maguk csak azoknak a vitázóknak adnak szót, akik mindenbe belekötnek. Maguk nem adnak tárgyilagos képet arról a népesedési dologról, mert a Központi Statisztikai Hivatal meg a szakdemográfusok másként látják ezt a kérdést. Maguk nem akarnak tudomást venni arról, hogy a népesség csökkenése nem most kezdődött, nem a rendszer hibája.” Ekkor még Szirmai István, a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának a vezetője okított minket, vagy beosztottjai a pártközpontból. Nem mondják, hogy hagyjuk abba a vitát, de: tessék olyan szerzőket is megkérdezni, olyanoktól is cikkeket kérni, akik a dolgot összefüggéseiben és tárgyszerűbben tárgyalják. Úgy zártuk le a vitát, hogy a tárca szerint illetékes valakivel készült egy interjú, és erre később is hajlamosak voltunk.
Minthogy ez a népesedési vita spontán módon indult, és ebből a spontaneitásból terebélyesedett ki, azt a tapasztalást hozta a számunkra, hogy egy folyamatos vita érdeklődést támaszt körülöttünk. Úgy találtuk, hogy ezt a gyakorlatot folytatni kell, és most már kerestük azokat a témákat, amelyek országosan érdekesek, fontosak. Így indult vita az életmódról. Ez egy távoli visszhangja volt a frizsiderszocializmus-vitának, de most már nem azon vitatkoztak az Élet és Irodalom hasábjain, hogy ördögtől való státusszimbólum-e a hűtőszekrény, hanem egy erkölcsi vita zajlott, hogy hogyan képzeljük el azokat az életkereteket, amelyek között szívesen élnénk. A vita annak a munkahipotézisnek a jegyében zajlott, hogy itt most nálunk szocializmus épül, ez lesz életünk kerete, a nemzedékek végtelen sokaságáig. A dolgunk tehát az, hogy keressük meg ennek az épülő szocializmusnak az elfogadható formáit, normáit, együttélési szabályait. Vitát folytattunk arról, hogy mit kezdjünk a rossz geográfiai elrendezettséggel, hogy ennek kis országnak van egy vízfej fővárosa, kétmillió lakossal, és van egy vidéke, nyolcmillió lakossal. Nem jó, hogy kialakult a vidékiség mint mentalitás, mint életmód, mint provincialitás, de hogyan változtassunk rajta. Ezek a viták még mind Nemes György főszerkesztése idején zajlottak, és mindegyik elment a rendszer kritikájáig. Ennek a riportrovatnak a vezetését Katona Éva vette át, és kitalálódott, hogy a riportok mindig ugyanazon a helyen, a lap utolsó oldalán jelenjenek meg. Ekkortájt vált a a lap tizenkét oldalasból tizenhat oldalassá, tehát amúgy is át kellett alakítani a lap szerkezetét. Katona Éva azzal az ambícióval, hozzáértéssel és empátiával vette kezébe ezt a rovatot, hogy itt az olvasó az ország állapotának valamely vonatkozásáról hétről hétre képet kapjon. Nem valami híg beszámolót, valami lelkes, apologetikus álriportot, ne valami termelési riport unalmat, hanem szociográfiai igényű tudósítást arról, mit látott, mit tapasztalt a szerző az általa meghatározott és bejárt terepen. Minthogy Katona Évának sikerült néhány jó szerzőt találnia, ez magában is példát kezdett mutatni a lehetséges többi szerző számára, milyen az a riport, amelyik az ÉS számára kívánatos. Katona Éva elkezdte olvasni az üzemi és a megyei lapokat, és ha egy írásban tehetséget vélt felfedezni, a szerzőnek levelet írt, fölsorolt neki tizenöt lehetséges témát, és a levelet a későbbi szerzők többsége örömmel fogadta. Annál is inkább, mert noha az Élet és Irodalom ekkor még csak heti harmincezer példányban jelent meg, jobb publicitást adott, mint amennyit a példányszám sugallna, sőt újságíróvá avatódást jelentett. Ilyen volt Szekulity Péter, aki Szekszárdon működött a megyei lapnál, Ordas Iván, Sulyok Katalin, Megay László, Miskolczi Miklós, Keresztes Ágnes, Kovács Zoltán, és a későbbi időkből a legnagyobb fölfedezett, Megyesi Gusztáv. A sajtóirányítás viszont úgy vélte, a tizenhatodik oldal negativisztikus képet nyújt az országról. Minden pénteken frászban vagyunk, mondta az egyik irányító, hogy megint mi az ördögöt találtak ki, amivel ezt az országot befeketíthetik. Időnként azzal a javaslattal is előálltak, hogy a riportrovatot meg szüntetni. Ezt a javaslatot, amely parancs formájában soha nem hangzott el, nem teljesítette az Élet és Irodalom, mindig sikerült a rovatot átmenteni az egyik bírálattól a másikig.
A hatvanas évek végén feljövőben volt az irodalmi életnek az a népi-nemzeti csoportosulása, amely prófétájának, szellemi atyjának Illyés Gyulát tekintette, és amely saját laphoz szeretett volna jutni. Ehhez a csoportosuláshoz tartozott Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Sánta Ferenc, Koczkás Sándor, Fekete Gyula, Varga Domonkos. Bennük meg erősödött a fölismerés, hogy a környezet nem engedi meg azt a luxust, hogy ne gondolkodjunk nemzetben, hanem azt a kötelezettséget rója ránk, hogy minél inkább nemzetben és a határokon túli magyarság hozzánk való lelki tartozásában gondolkozzunk. Minthogy a párthatalom nem ebben gondolkodik, az ő irányítása alatt álló és az ő szellemiségét bármily szuverén módon, de mégiscsak képviselő Élet és Irodalom se képviseli azt, amit ők szeretnének, ezért az ÉS nem az ő lapjuk. Az ÉS-t tehát támadni kell azokért a fogyatékosságaiért, amelyekben leledzik, és ennek a támadásnak vagy odáig kell eljutni, hogy az Élet és Irodalom az ő lapjuk legyen, vagy odáig, hogy ők egy saját lapot indíthassanak. Utólag nyilvánvaló, ez utóbbi lett volna a szerencsés megoldás, hogy az amúgy is polarizáló ideológiai politikai feszültségek jelentkezzenek nyilvánosan, két egymással vitatkozó lapban. Nagyon sok minden artikulálódhatott volna akkor, kibeszéltük volna egymás elleni panaszainkat. Egy iszapháború folyt, egy reménytelen küzdelme ennek a csoportnak saját lapért, és az Élet és Irodalom iránti ellenérzésük odáig ment, hogy írószövetségi elnökségi összejöveteleken hozták szóba az Élet és Irodalom vétkeit. A fő bűnök a következők voltak: nemzetietlenség, a monopolhelyzettel való visszaélés, a szerkesztőség vezetése hitbizományának tekinti a lapot, bizonyos irányzatokat és személyeket kiszorít, azok, akik a lapot szerkesztik, nem elég nagy súlyú emberek, és micsoda igazságtalanság, hogy most is kiváló írók és költők sokasága él az országban anélkül, hogy lapot szerkeszthetnének. Nemes György igazságtalannak találta, hogy mint bűn ez mind a fejünkre olvasódik. Holott nekünk legalább olyan méltánylandó szellemi pozíciónk van, mint amennyi a népi-nemzetieké, ne kívánják tőlünk, hogy olyanok legyünk, mint ők, hadd legyünk olyanok, amilyenek mi vagyunk. Nemes György nagyon sérelmes dokumentumként hordozgatta magánál ezt az írószövetségi a jegyzőkönyvet, és egyre inkább formálgatta magában az elhatározást, hogy az Élet és Irodalom megmentése érdekében kéri a nyugdíjaztatását. Meg is írta ezt 1974-ben Aczél Györgynek. Aczél örömmel vette a levelet, Nemest elbúcsúztattuk és odahelyezték Jovánovics Miklóst főszerkesztőnek. Amikor odajött, úgy döntött, hogy Nemes György ne csak távozzék az Élet és Irodalomtól, de szerzőként se legyen jelen egy ideig. Továbbá, minthogy a második számú bűnbak Faragó, Faragó se írjon egy ideig. Maradjon szürke eminenciásnak, de rendszeres írásaival ne irritálja ezt a csoportot.
 
Olyan nagyon nekem se esett jól, amikor kiderült, hogy Jovánovics úgy gondolja, ne írjak. Akkor már főszerkesztő-helyettes voltam, ez a poszt maradt, Jovánovics úgy gondolta, hogy ez egy kompromisszum. A főszerkesztői elképzelést fegyelmezetten tudomásul vettem, a szervezetem azonban elkezdett reagálni. Rettenetes magas vérnyomásom támadt, gyomor- és egyéb belső panaszok kezdődtek, és olyan depressziós mélypontok, amelyekből – noha akkor negyvenvalahány éves voltam – úgy látszott, néhány év alatt öregemberré fogok összeaszalódni, és a depressziós búbánat kerít a hatalmába. Ez azért volt, mert egy védettségből a védtelenség és a szilencium állapotába kerültem. Az Írószövetség a hatalom képviselőjeként elfogadta Jovánovicsot az Élet és Irodalom élén, olyan emberként, aki eddigi írásaival, magatartásával, hiteles csepeli proli származásával a személyében is garanciát jelent arra, hogy a Nemes-féle feltételezett vagy valódi egyoldalúságok megszűnnek. Jovánovicsot inkább a mi kutyánk kölykének tekintették, mint Nemes Györgyöt, aki polgári, zsidó indulású személyiség volt. Ez a népi, nemzeti csoport azt is kifogásolta, hogy a sajtóban és a kulturális életben a zsidók jelenléte a hazai létszámukéval nincs arányban. Tehát a fő baj az volt az Élet és Irodalommal, hogy vezetőinek magatartásában és a lap szellemiségében zsidó stichet véltek ott rejleni. Jovánovicsot már csak azért is elfogadták, mert ő ilyen bűnökben nem volt vétkes.
Ekkortájt az újkígyósi családtörténetben is változások következtek be. Ilonka húgom, a féltestvérem kereskedelmi középiskolát végzett és érettségizett. Feri öcsém, aki 1945 tavaszán született, híd- és vízépítési technikumba került, később leérettségizett. Ilonka húgom 1957 körül férjhez ment, és termelőszövetkezeti könyvelő lett belőle. A férje a békéscsabai Áfész elnöke lett. 1959–60 fordulóján zajlott le az általános termelőszövetkezetesedés. A legforróbb napokban éppen Újkígyóson tartózkodtam, méghozzá Abody Bélával. Abody Bélának akkoriban a békéscsabai színházban egy színdarabját mutatták be, mondtam, jöjjön el Újkígyósra is, annál inkább, mert nálunk éppen disznóvágás lesz. Olyan forró pillanatokat ritkán éltem át, mint amilyeneket a tsz-szervezés kellős közepén átéltünk. Az egész falu forrongott, berúgtak, sírtak, nevettek. Esténként összegyűlt nálunk az agitálók és az agitáltak egy része. Nehezen értettem, hogy ez a kemény gazdatársadalom, amelyik szívósan tartotta magát a legnehezebb beszolgáltatási években is, mitől vált olyan kezelhetővé, hogy néhány nap alatt belépett a termelőszövetkezetbe az egész falu. 1960-ban már működött a termelőszövetkezet, és alig múlt el egy-két év, már látni lehetett, hogy az a szorgalom, amely a parasztokat egyénenként jellemezte, közös szorgalomként is működni fog. 1965 körül már nagyon jó volt a munkaegység-átlag, jó pénzeket kaptak a termelőszövetkezeti tagok. Minthogy a szövetkezetben végzett munka elég hamar párosult az intenzív háztájival, egy korábbival össze se hasonlítható gazdagodás indult el a faluban. Közben egy civilizációs átalakulás is megkezdődött Újkígyóson, amelyet én hajlamos vagyok civilizációs forradalomnak nevezni. Nem volt a faluban korábban villany, víz. Alakult egy vízműtársulás, kutakat fúrtak és kiépült a falu vízvezetékrendszere, majd elkezdődött egy lázas házépítési verseny, hogy kié lesz szebb. Mindez fürdőszoba-építési versennyel járt együtt, és akkor a langyos artézi víz bekerült a házakba. A hatvanas évek második felétől épült föl a sátortetős, kockaházas magyar falu.
 
A százéves, vert falú ház mellett a mi családunkban is fölépült egy szabályos kockaház, ide költözött be a férjhez ment húgom. Nagyon büszke voltam, hogy ahol nemrég még istálló volt, ott most fürdőszoba és angol WC van, az egyik sarokban egy lemezjátszó, a másikban televízió. Ahányszor hazamentem, mindig elámultam, milyen gyorsan változik az életmód, hogy másként öltözködnek, hogy higiéniailag is jobbak a körülményeik, hogy könyvek kezdenek föltűnni, hogy egy olyan Újkígyós kezd elém ragyogni 1970 körül, amilyenről én álmodni sem mertem. Új, nagy könyvtár, sportpálya épült, elkezdtek járdákat építeni, utakat aszfaltozni. A hetvenes évek második felétől a kockaházas divatot elhagyták, és elkezdődött a legvadabb alpesi házépítkezés, valószínűleg nyugati prospektusok alapján. Egy falunak, és az országnak abból az infrastrukturális állapotból, amelyben létezett, ki kellett emelkednie. Méltatlan a huszadik század második feléhez, hogy az ország falusi lakossága térdig érő sárban járjon, udvari budikba menjen, vízhez csak úgy jusson, hogyha elmegy a távoli kútra a kannákkal, és olyan körülmények között éljen, amelyek ordítóan elválasztják őket attól a civilizációtól, amely a városi lakosságnak már részéül jut.
Egy óriási háztáji gazdálkodás indult el, amely a bika- és sertéshízlalástól, a tojástermelésen át a különböző prémes állatok tenyésztéséig terjedt. Az épülő alpesi házak mellett nagy kiszolgáló melléképületeket húztak föl, infralámpákat helyeztek el, csirkéket és tyúkokat kezdtek nevelni. Az újkígyósi lakosság most tisztább munkával, egy új munkakultúrával, egy új mezőgazdasági és állattenyésztési technológiával új létformában kezdte el élni az életét. Mindig azt kellett tapasztalnom, hogy én vagyok pesti és nekem nincsenek még olyan háztartási gépeim, mint amilyenek ott már magától értetődők, hogy én vagyok a pesti és ők utaznak külföldre. Újkígyóson alakult egy IBUSZ baráti kör nevű társulás, amelynek a tagjai minden évben külföldre utaztak. Lehet, hogy Újkígyós kivétel, mert a kitűnő termőföldi adottságok és a lakosság kivételes szorgalma is nagyon erősen belejátszott ebbe, de ez a falu az életszínvonalbeli és kulturális gazdagodás olyan nagy lépéseit tette meg, amilyenekről Féja Géza, amikor a harmincas években meglátogatta a falut és egy porba fulladt, vízhiányos, voltaképpen mongóliai sátortáborba lépett, igazán nem álmodhatott. És én se képzeltem.
1974-ben járunk, amikor Jovánovics Miklóst nevezik ki az Élet és Irodalom főszerkesztőjévé. Egy új főszerkesztő új személyisége eleve átszínezi a lapot. Új rovatok indulnak és néhány személyiség kezdi új emberként rányomni a bélyegét a lapra. 1974 után, amikor a gazdasági reform befulladt, a reform újjáélesztésének ügye körül kezdett az Élet és Irodalom közvéleményt teremteni, toborozni. Bertha Bulcsunak köszönhető, hogy a lap leghangosabb gazdaságpolitikai vitája, az úgynevezett kesudió-vita elkezdődött a hetvenes évek második felében. A vitaindító cikket Bertha Bulcsu írta, annak az embernek a közérzetében, aki érzékelte, hogy gazdasági reform helyett önkényes gazdasági intézkedések jelentik a gazdaságpolitikát, és olyan ostobaságokig is elmennek, hogy rossz üzleteket köt az ország. Ilyen rossz üzlet van amögött, hogy az országot a magyar külkereskedelem elárasztotta kesudióval, amit Indiából hoztunk be, és ő feltételezte, hogy értékes árucikkeket, szerszámgépeket, híradástechnikai felszereléseket adtunk érte Indiának. Nagy vita alakult ki a cikk nyomán, mert az ország helyzetéről volt szó, és erről mindenkinek kritikai véleménye volt. Az ismerős menetrend szerint a vita dereka táján beleszólt a hatalom, jött egy telefon, menjünk be, beszélni akarnak velünk. Megint elkövetjük azt a hibát, hogy negativisztikusak vagyunk, az ország helyzete nem olyan sötét, vannak kiválóan működő bel- és külkereskedelmi vállalatok, mezőgazdasági nagyüzemek és ipari vállalkozások.
 
Behívtak bennünket és kérték, hogy adjunk szót olyanoknak is, akik egy másik oldalról is láttatni tudják az országot. Akkor egy furcsa kettősség volt jellemző a kulturális pártvezetésre, mert Aczél György éppen miniszterelnök-helyettes volt, és a pártközpontban ugyanilyen jogkörrel, de kevesebb dinamizmussal működött Óvári Miklós. Aczél keményebben beszélt velünk, Óvári majdhogynem könyörögve: értsük meg, olyan légkört teremtettünk, hogy nekik kell a hátukat tartaniuk. Különösen a megyei pártbizottságok panaszkodnak ránk, és ők csak akkor tudnak megvédeni bennünket, ha példákat kínálunk, hogy nem vagyunk egyoldalúak. Minthogy köztünk és eme vezetők között paternalista kapcsolat volt, minden ilyen kérésnek személyes nyomatéka volt, egy szenvedő, panaszkodó ember attitűdjével adták elő a kéréseiket. Mindig sejtették, hogy az a nyomás, amely alatt ők állnak, nemcsak alulról jön, hanem Berlinből és Moszkvából is. Ez az érvelés mindenképp zsaroló jellegű volt, mégis nehezebb volt ellenállni neki, mint a fenyegető parancsnak. Jovánovicsnak óriási humorérzéke volt és a hátterét eléggé biztosnak érezte, ezért volt ereje hozzá, hogy a balhét elvigye. Ismervén a játékszabályokat, megígérte, hogy változtatni fogunk a vita arányain és ezentúl majd közlünk ilyen meg amolyan cikkeket is. Ezzel egy-két hétre megnyugtatta a vezetést, ám a vita dinamizmusa mégiscsak mindig a kritikai attitűd felé sodort bennünket. Aztán a pártközpont odacsapott az asztalra, közölték, hogy nem tartották be az ígéretet, ez így nem folytatható, zárjátok le röviden. És akkor röviden lezártuk.
 
Ezután kezdődött egy újabb vita, amelyet Mezei András indított a tehetségek elkallódásáról Ilyen gazdagok vagyunk? címmel, majd elindítottunk egy oktatási vitát, amely a Ta-ní-ta-ni címet viselte. Ebben a vitában jelent meg Csoóri Sándornak egy hozzászólása, amely diagnózist adott az ország állapotáról. Ebben a cikkben írta le Csoóri azt a mondatot, hogy ez egy beteg lelkű ország. Akik a pártközpontban piros golyóstollal olvasták a lapot, ezt a mondatot kétszer aláhúzták, és Kádár János szeme elé is odakerült. És minthogy az általa vezetett országról azt olvasta, hogy beteg lelkű, nagyon sérelmesnek találta. Most nem barátságos felszólítást kaptunk a pártközponttól, hanem oroszlánordítás kezdődött. Mint mindegyik vitánk, ez is hatalmi szóra szűnt meg. Úgy látszik, hogy a vita-fogalom értelmezése körül nem volt egyetértés köztünk és a bennünket irányítók között. Mi vitán ellentétes nézetek ütköztetését értettük, ők vitán a hatalommal egyetértő emberek egymás mellett futó gondolatfutamait. Ezeknek a vitáknak a hatására emelkedett a lap példányszáma harmincezerről hatvanezerre. Azért csak hatvanezerre, mert nem engedtek nagyobb példányszámot.
1980-ban közeledik az Írószövetség új közgyűlése, új főtitkárra van szükség, és a pártvezetés választása Jovánovics Miklósra esik. Nem akarta elvállalni, de addig-addig győzködték, míg 1981 tavaszára megadta magát. Ettől kezdve Jovánovicsot egyre ritkábban láttuk a szerkesztőségben, és a lapcsinálás felelőssége rám hárult. Nagyon rossz helyzetbe kerül, akin rajta van a felelősség, de nemcsak azért felelős, amit hétről hétre előállít, hanem azért a személyért is, aki formálisan felelős az egészért. Nekem Jovánovics nevében is kellett működnöm, úgy, hogy ne kerüljön bajba miattam. Bajba került. Az történt, hogy elém került Csalog Zsolt egy kézirata, aki riportalanyokkal magnetofon-beszélgetéseket folytatott, és ebből könyv állt össze. Akkoriban rátalált egy Dani nevezetű munkásfigurára, egy nagyszájú melósra, aki mindenféléket beszélt. Abban a részletben, amely ebből a beszélgetésből az Élet és Irodalomban megjelent, Dani azt mondta: megette a fene, mert egy kupleráj ez az ország. Ő autószerelő, és amikor azt mondták neki, menjen el a pártgarázsba dolgozni, azt gondolja: végre azt hittem, hogy olyan helyre kerülök, ahol rend van, de hát a pártgarázs ugyanolyan kupleráj, mint az összes többi Magyarországon. Én olyan szerencsétlen voltam, hogy ahány helyre kerültem, mindenütt hülye főnökeim voltak, akiknek egyetlenegy jogcíme volt arra, hogy főnökök legyenek, hogy ott volt a kis piros könyv a zsebükben. Amikor Daninak ez a monológja az Élet és Irodalomban megjelent, megint oroszlánordítás hangzott a telefonban: „Piros könyvecske, pártgarázs mint kupleráj?” Arra köteleztek, azonnal írjak egy igazoló jelentést. Az igazoló jelentésbe beleírtam, hogy hiszen az a vélemény, ami itt megfogalmazódott, nem a szerző véleménye, még kevésbé az Élet és Irodalomé. Ez egy nagypofájú figura, egy melós Háry János, ez olyanokat beszél, aminek a hitelessége csorbulna, ha különböző óvatoskodó megfontolásokból bizonyos mondatait kihagynánk, a dolgot nem kell komolyan venni. Jovánoviccsal együtt Tóth Dezső miniszterhelyettes elé rendeltek, mellette a Tájékoztatási Hivatal egyik elnökhelyettese és a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, Siklósi Norbert. Tóth Dezső közölte, hogy nem fogadják el az igazoló jelentésünket, és e miatt a súlyos politikai hiba miatt szigorú megrovásban és prémiumcsökkentésben részesítenek minket. Siklósi Norbert egész idő alatt úgy kacsingatott ránk, mint aki tudja, hogy nem kell komolyan venni a dolgot. Következett a sajtónap, amikor a vállalat mindig különböző jutalmakat osztogatott.
 
Fölhívták Jovánovicsot és engem is, hogy menjünk el a vállalati sajtónapi ünnepségre, mert ott valami pénzjutalmat kapunk. Fölment a függöny, és az Osztap Bender-i képességű Siklósi Norbert egy fantasztikus elnökséget toborzott a színpadra, az első magyar űrhajóstól a Tájékoztatási Hivatal elnökén át a Kossuth-díjas Juhász Ferencig mindenki ott volt, aki számított. Nagy ünnepség volt, majd díjosztás. Mondják a neveket, és se Jovánovicsé, se az enyém nem hangzik el. Vége van az egésznek, tódulunk kifelé, amikor odajön hozzánk egy vállalati ember, a szájára teszi a kezét és azt mondja, gyertek le az alagsorba, mert ott fogjátok átvenni a prémiumot. Amikor Siklósi asszisztált a fegyelmihez és nyereségrészesedést is megvonták tőlünk, akkor eldöntötte, hogy kártérít bennünket, de nem merte kockáztatni, hogy a nevünk el is hangozzék a színpadról, hanem az alagsorban rendezett be egy helyet, ahová rajtunk kívül mások is mentek még átvenni a dugi prémiumot.
1981 decemberében elérkezett az Írószövetség közgyűlése, ahol valóban főtitkárrá választották Jovánovics Miklóst, de csak 1982 szeptemberére találtak helyette új főszerkesztőt, Bata Imre személyében. Addig én vezetem a lapot. Úgy látszik, alkatilag sem vagyok igazán alkalmas arra, hogy a felelősség folytonos feszültségében éljek, újabb betegség tört rám, egy heveny ideggyulladás formájában. 1983 tavaszáig betegállományban töltöttem az időt, otthon heverésztem, rengeteget olvastam. Azt hittem, nagyon fogok hiányozni a szerkesztőségből, de kiderült, hogy egész jól megjelenik a lap nélkülem is. Tavaszra meggyógyultam, visszatértem a szerkesztőségbe, és számomra is elkezdődött a Bata-korszak. Amikor Bata Imre főszerkesztő lett, már túl voltunk azon a veszteségen, amit Nagy László halála jelentett, és egy vele azonos formátumú költő jelenléte kezdődött el, Juhász Ferencé. Az a költői világszemléletmód, amelyet Juhász újdonságként hozott a magyar költészetbe, a nyolcvanas évek elejére már modorrá merevül, és olvasók sokaságát irritálja. Tekintettel a terjedelemre is, mindig kérdéses volt, hogy az egy teljes kolumnán elterülő Juhász-versek vajon alkalmas helyen vannak-e az Élet és Irodalomban, amely egy rotációs hetilap, és amely minden műfajban a rövid terjedelmek újsága. Erről rengeteg szerkesztőségi vita volt. Lehetséges, hogy egy későbbi sajtótörténet azt fogja méltányolni ezekben az évfolyamokban, hogy a lap rendszeresen közölte Juhász Ferenc verseit. Az olvasók többsége azonban nem irodalomtörténetben gondolkodott, hanem olvasmányt akart, kritikákat, publicisztikát, olyasmit, ami egy rotációs lap arculatához hozzátartozik. Nagyon sok ingerült telefont és levelet kaptunk tőlük emiatt. Még egy költő nyomatékosabb jelenléte nyomja rá a bélyegét erre az időszakra, Orbán Ottóé. Oravecz Imre státusba is odakerült az Élet és Irodalomhoz, és verseivel is jelen kezdett lenni: egy epikai, költői sorozatot kezdett el a gyerekkoráról, szülőfalujáról. Kántor Péter is idekerült. Száraz György eltávozott a laptól és a Kortárs főszerkesztője lett. Ez nagy személyi veszteség, itt van viszont Kardos G. György. Katona Évánál jelentkezett riportjaival egy Megyesi Gusztáv nevű fiatalember, aki nagyszerű riportokat írt. Az Élet és Irodalom belső munkatársaiban fiatalodni kezdett. A legfrissebb ide került szerző, majd belső munkatárs Kovács Zoltán. Ekkor már itt dolgozott Széky János. Szále Lászlót publicistaként és riporterként fedeztünk föl a Magyar Ifjúságnál. Utoljára fiatalként Széchenyi Ágnes jött hozzánk, a pártközpontból érkezett. Rendszeres szerzője lett a lapnak Papp Zsolt, Tamás Pál, néhány történész, szociológusok, politológusok. Ez a személyi váltás arculatmódosulással járt együtt. Zöldi Lászlót kinevezték második főszerkesztő-helyettesnek, ekkoriban ketten szerkesztettük az Élet és Irodalmat, Zöldi László és én.
A konfliktusok fölszaporodtak a szerkesztőség és az irodalompolitikai irányítás között. Ez volt az az időszak, amikor olyan hírek jártak, hogy a pártközpont az ellenzék egyik gyülekezési gócának tekinti a lapot. Jöttek híradások, hogy az agitpropos közép- és alsó káderek fejtágítókon tartanak előadásokat a magyarországi ellenzékről, és felsorolásukban, hogy hol kapnak teret, az illegális Beszélő mellett legális fórumként az Élet és Irodalom is mindig ott van. Eörsi István ott is írt és itt is. Előfordult olyasmi is, hogy Petri György vagy valaki más a szerzőink közül a Szabad Európában is publikált. Vagy – hogy szélsőséges példát mondjak – Kunszabó Ferenc, aki hol az Új Látóhatár című müncheni folyóiratban jelentkezett, hol nálunk. A sajtóirányítás ezt nagyon rossz néven vette. Ez volt a helyzet olyan Nyugaton élő magyar írókkal is, akiknek az itthoni hivatalos megítélése hónapról hónapra változott, aszerint, hogy mit nyilatkoztak éppen valahol. Nagyon kikaptunk, mert Határ Győzővel interjút készítettünk a születésnapja idején, nagyon kikaptunk, amikor Gömöri György egy verskötetéről közöltünk bírálatot, mert tudnunk kellett volna, hogy a kötet egy nyugati magyar kiadónál jelent meg, ráadásul volt benne néhány olyan vers, amelyik Nagy Imre emlékét ébresztgeti és Kádár János felelősségét firtatja. Akkor már működött bennünk valamiféle dac is, hogy nem fogjuk állandóan figyelembe venni az irodalompolitikai pártirányítók pillanatnyi sértődöttségeit, szeszélyeit, folyton változó, kiszámíthatatlan ítéleteit. A nyolcvanas években erősödött föl a kapcsolatunk a szocialista országokban élő magyar írókkal is. Időnként Balogh Edgár, Méliusz József műveit közöljük, de minden olyan könyvükről, amely közös kiadásban jelent meg, vagy a Kriterion adta ki Bukarestben, és magyarországi terjesztésre is átjött, igyekeztünk kritikai reflexiót közzétenni. Sütő András rendszeresen jelen volt a magyar kulturális életben – színdarabjait, minden nehézség ellenére is, mindig igyekeztek a magyar színházak bemutatni –, és arra mi is reflektáltunk. A nyolcvanas években foglalkoztunk annyit a romániai, szlovákiai vagy jugoszláviai magyar irodalommal és kulturális élettel, mint amennyit akármelyik más orgánum.
Az a véleményem, hogy a monolitikus állam- és párthatalom leépülése nem 1988-ban, a májusi pártértekezlettel indult el, hanem a hatvanas években. Ennek a pártnak ugyanis az a lényege, hogy egyeduralkodik. Mihelyt az egyeduralmából bármit fölad, önmagát kezdi föladni, és mire elérkezünk a nyolcvanas évek végére, annyi mindent feladott már, hogy önmaga is alig létezik, hiszen a hatalmát csak kapkodó, hisztérikus beavatkozásokban, kézi vezérléses megoldásokban próbálja érvényesíteni, de a hatalom igazából már kicsúszott a kezéből. Nem engedelmeskedik neki a műhelyek sokasága, sem az irodalmi és művészeti szövetségek, sem a könyvkiadók, a filmgyártók, a színházak és a különböző sajtóorgánumok. A nyolcvanas években Kardos G. György lesz a lap szépprózai rovatvezetője, és kezdő prózaírók sokaságát csábítja az ÉS köré. Van a fiatal prózaíróknak egy nemzedéke, amely az Élet és Irodalomban jelentkezett első írásaival, Békés Páltól Bächer Ivánon át Andrassew Ivánig. Rendszeresen jelentkezett a lapban Valki László jogászprofesszor, és egy új glosszaíró nemzedék is előállt. Erőteljessé vált az Élet és Irodalom interjúrovata. Szántó Péter tehetséges publicistának bizonyult. Hogy ezt az olvasók is méltányolták, azt abból olvashattuk ki, hogy a hatóságilag önkényesen megállapított hatvanezres példányszám olyan kevésnek bizonyult, hogy a lap ekkor vált végképp pult alóli lappá.
1988 májusában pártértekezlet volt, amely változások sokaságát indította el az országban. A pluralizmus jegyében pártok szerveződését tette lehetővé, és az Írószövetség nagyon hamar ott találta magát, hogy kivonult belőle a politika, a politizáló kedvű írók különböző szerveződésekben, a Magyar Demokrata Fórumban vagy a Szabad Demokraták Szövetségében találták meg működési területüket. Ezzel az Írószövetség elveszítette azt a súlyát is, hogy egy politikai ellenzéki gyűlésnek számítson. Az Írószövetség elnöke, Cseres Tibor azonban úgy találta, nem búcsúzhat el posztjától anélkül, hogy néhány akciójával puvoárt szerezzen neki. Ambicionálni kezdte, hogy az Írószövetségnek legyen irodalmi hetilapja. 1989 januárjában hírek érkeztek, hogy Cseres Tibor úgy döntött, megszerzi az Írószövetségnek az Élet és Irodalmat. Elment az akkor még hatalomnak számító Berecz Jánoshoz, és azt mondta, Pozsgay Imre már beleegyezett, hogy az ÉS az Írószövetségé legyen. Miért ne, válaszolt Berecz. Majd elment Pozsgayhoz, azzal, hogy Berecz Jánosnak is az a véleménye, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS. Egy 1989. januári írószövetségi választmányon Cseres Tibor bejelentette, már kész tény: az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, Berecz és Pozsgay, két politikai bizottsági tag is hozzájárult. Az évtizedek alatt kialakult reflex alapján ez mindenki számára azt jelentette, hogy a dolog eldőlt. Cseres közölte, a dolog március elsejétől válik érvényessé, de már most próbáljuk kitalálni, ki legyen az ÉS új főszerkesztője, és néhány nevet javasolt. A jelenlévők megszavazták Kulin Ferencet. A hír megérkezett, de velünk erről senki egy árva szót nem beszélt. Ugyanebben az időben záródott le az ÉS sok vitáinak egyike, amit mi nyilvánosságvitának neveztünk, sajtóról, nyilvánosságról, pluralista tömegkommunikációról és egyébről szólt, és záróakkordként Zöldi interjút készített Berecz Jánossal. Az interjú végén azt mondta, olyan hírek érkeztek, hogy az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, mi igaz ebből. Ez már eldöntött dolog – válaszolt Berecz –, lesznek keserves személyi konzekvenciái, de hát ez már eldőlt. Megjelentettük ezt az interjút, és írtunk hozzá egy kis kommentárt, hogy miféle házasság az olyan, amelyről a menyasszonyt még csak nem is értesítették. Hátha a menyasszony nem is akar férjhez menni? Hátha igazából egy olyan vőlegény akarja ezt a menyasszonyt, akinek nincsen jogcíme ehhez a házasságkötéshez? Hátha házassági akadály is létezik? Hátha csak arról van szó, hogy nem az Írószövetség akarja, hiszen tízen mi is Írószövetség vagyunk a lapnál, hanem néhány ember az Írószövetség vezetői közül, és őket is azok piszkálják, akik a hozományvadász rokonsághoz tartoznak, vagyis minden ellenszolgáltatás nélkül akarnak egy szép menyasszonyt, hozománnyal együtt. A jegyzetet én írtam. Ez kirobbantott egy általános vitát akörül, hogy el akarják venni az ÉS-t, az ÉS vezetői ehhez nem akarnak hozzájárulni, amikor pedig egy demokratikus szövetség kívánja végre a jogait érvényesíteni. A magyar sajtó – anélkül, hogy forszíroztuk volna – jórészt mellénk állt, mert megérezte, itt nem is arról van szó, hogy kié lesz az Élet és Irodalom, hanem annak az eldöntéséről, hogy érvényes-e még az a hatalom, amelyik hozzájárult, hogy valakik egy szellemi tőkét megszerezzenek. Mintha megérezték volna kollégáink, a rádió, a televízió, a Magyar Hírlap, egymás után szolidaritási közleményeket, állásfoglalásokat juttattak el.
A budapesti pártbizottság 1989 márciusában összehívta az Írószövetség párttagjait, és egy ÉS-vita robbant ki ezen az összejövetelen, ahol Cseres Tibor elmondta: ahogyan mi védekezünk, az egy maffiózó védekezés, Koczkás Sándor, az Írószövetség főtitkára pedig azt nyilatkozta, erkölcstelen, ahogy védekezünk. Nagyon csodálkoztunk, hogy már a védekezés is erkölcstelen lehet. Cseres Tibor azt is elmondta azon az összejövetelen, ahol Kulin Ferencet megválasztották, hogy Bata Imre már a Látóhatár főszerkesztője, Faragó nyugdíjba ment, Zöldi pedig a Népszabadsághoz. Én meg még nem is tudtam róla. Ez a vita heves volt, és egyszer csak ott találtam magam az emelvényen és kikértem magamnak, hogy bárkik ilyen nem tisztességes módon az egzisztenciánkra törjenek. Utána odajött hozzám egy fiatalember, hogy itt vagyunk a TV HÉT stábjával. Kamera előtt kérdezte tőlem, miért nem akarunk az Írószövetség lapja lenni. Fölsoroltam tizenöt okot, köztük főleg azokat, amelyek az eljárás miatti fölháborodásunkban jelölhetők meg, hogy úgy tesznek, mintha mi nem léteznénk, hogy úgy gazdálkodnak velünk és egy szellemi tőkével, mintha velünk ezt meg se kellene beszélni. Az érvek utolsójaként azt is elmondtam, olyan politikai folyamatok zajlanak az országban, amelyek azt mutatják, hogy jobbra fogunk tolódni. Az Írószövetség mostani személyi vezetésében én garanciákat látok, de ki tudja, hogy ez a folyamat őket nem sodorja-e el, és az Írószövetség maga is jobbra tolódik. Ha az övéké lesz az Élet és Irodalom, el fogja veszíteni eddigi kvázi baloldali szellemi arculatát. Aztán az történt, hogy a tizenöt okot mind kivágták és arra kérdésükre, miért ellenzem, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS, az a válaszom hangzott el, azért, mert attól tartok, hogy jobbra fognak tolódni. Majd átadták a szót Knopp Andrásnak, aki akkor államtitkár volt, és akinek én ezzel föladtam a labdát, mert ő méltósággal azt mondhatta, hogy mi ugyan nem a miatt az ok miatt, amit itt Faragó Vilmos az előbb mondott, de úgy találjuk, hogy az Írószövetségnek legyen saját lapja. Ne az ÉS legyen az övé, a minisztérium még ennek az új lapnak az anyagi fedezetét is biztosítja. Ezzel lezárult az ÉS-ügy, és én a szerkesztőség tagjainak szemében erkölcsi győztesévé váltam ennek a csatának, mert a legkövetkezetesebben én próbáltam megtartani magunknak az Élet és Irodalmat. A közvélemény egy része szemében pedig erkölcsi vesztesévé, mert úgy látszik, hogy én valamilyen kádárizmus jegyében akarom megőrizni az Élet és Irodalmat, és egy ilyen ellenzéki politizálásáról nevezetes demokratikus intézménynek, mint amilyen az Írószövetség, nem akarom átadni, mert nem akarom azt a demokratikus, pluralista változást, amely most az országban zajlik, és amelyet az Írószövetség is képvisel.
A szerkesztőség erősen megoszlott. Egyszer szóvá is tettem, meddig tartható, hogy egyik kollégánk az első oldalon egy vezércikkben ezt és ezt írja, majd egy másik kolléga a glossza-rovatban ugyanezt tagadja. A lap kezd kettéhasadni, egy többségre, akik hajlamosak a radikális változásokkal együtt menni, és azokra, akik ugyan nagyon sok változással egyetértenek, de nem értenek egyet azzal, hogy ezek a változások a korábbi évtizedek totális kétségbevonása jegyében és olyanfajta keresztény nemzeti radikalizmus jegyében történjenek, amelyek végül is egy új keresztény nemzeti kurzusba sodorják bele az országot.
 
Ezért néhányan, Kardos G. György, Varjas Endre és jómagam elég sok glosszával, néhány publicisztikai írással – amelyeknek mindig Három kérdés volt a címe –, vitába szálltam olyan sajtó-megnyilvánulásokkal, amelyekből azt a radikalizmust éreztem ki, hogy itt most minden tagadódik. Hogy itt most tisztességes emberek négy évtizedes igyekezete nemcsak hogy megkérdőjeleződik, hanem a bűnös cselekvés kategóriájába sorolódik, és az országnak olyan jövője rajzolódik ki, amelyet én – éppen a pluralizmus és az elképzelt demokrácia jegyében –, úgy gondoltam, hogy vitathatóvá tehetek. Ebben a megosztásban egy idősebb nemzedék, a volt MSZMP-tagok egy része állt szemben egy fiatalabb nemzedékkel, amelyben szintén voltak MSZMP-tagok, de azok ezt minél hamarabb igyekeztek elfelejteni. Így érkezünk el 1989. november végéig. Egy csütörtöki értekezleten kezdődik, az egyik kollégánk elmondja, hogy ő eddig minden ajánlatot, hogy menjen egy másik laphoz, visszautasított, mert jól érzi itt magát és úgy érzi, hogy a lapnak van jövője. Ez a meggyőződése most kezd megrendülni. A lap példányszáma, tekintélye csökken, ezért ő ma olyan valakivel fog tárgyalni, aki neki ajánlatot tesz, és lehet, hogy elfogadja az ajánlatot. Szále László volt. Jelentkezett Széky János kollégánk, aki elmondta, hogy ez a megrendülés a lap jövőjében benne is lejátszódott, sőt néhány más kollégájában is. Ezért ők már össze is ültek és úgy döntöttek, hogy sürgős változtatásra van szükség. Ennek a lényege az, hogy ő lesz az új főszerkesztő, nincs szükség helyettes főszerkesztőkre, olvasószerkesztőre, három szuper-rovatvezető lesz, akik saját jogon adják közvetlenül a nyomdába a kéziratot. Ez azzal a következménnyel jár, hogy bizonyos embereknek távozniuk kell. Bata Imréről úgy gondolja, hogy maradjon itt egy ideig és vezesse be őt a főszerkesztés rejtelmeibe. Ő is, még sokan a fiatal kollégák közül szintén ajánlatokat kaptak, és ha nem dől el gyorsan, ők az ajánlatokat elfogadják, eltűnnek az Élet és Irodalom szerkesztőségéből és néhány rokkant öregember fog itt maradni, és akkor megnézhetjük magunkat. Akkor nem támadt különösebb vita ezen az ultimátumon. Annyira gyermetegnek látszott, hogy én is csak annyit mondtam, dilettáns javaslat, nem lehet úgy lapot szerkeszteni, hogy valaki ne lássa együtt az egészet. Hiszen ha mindenki külön-külön egyenesen a nyomdába küldi a kéziratokat, akkor átfedések, ellentmondások is lehetségesek. Ezt a luxust egy lap nem engedheti meg magának. Minden különösebb vita nélkül szétszéledtünk. Úgy gondoltam, a dolog ezzel el van intézve. Meg se fordult a fejemben, hogy a saját kollégáim olyan akciókat határoztak el, amelyek a lapszerkesztőség személyi változásait, a lap szerkezetének átalakítását, sőt a lap politikai arculatának átalakulását fogják majd következményként jelenteni. Attól tartottam, hogy a politikai folyamatok jobbra tartása miatt külső nyomás nehezedik majd a szerkesztőségre, de hogy ez a nyomás belülről fog érkezni, nem feltételeztem. Ez a szerkesztőség nagyon jó kollektívának látszott addig. Valahányszor szóba került a lap közeljövője, mindig az volt az első bejelentés, hogy ehhez a közeljövőhöz hozzá fog tartozni, hogy maradjunk együtt, hogy itt senkit ne kelljen se kiutálni a szerkesztőségből. Amikor Széky Jancsi bejelentette az ultimátumát, én abban a meggyőződésben voltam, hogy ez a közmegegyezés még tart. Meg voltam győződve róla, hogy ez a csütörtökön föllobbant ultimátum elhamvadt, és hétfőn már nem lesz vele dolgunk. Nekiültünk egy hétfői értekezletnek, ahol nagy csodálkozásomra nem a lap egzisztenciális jövője került szóba, hanem kizárólag a lap politikai arculatáról volt szó, amely néhány kollégánk minősítése szerint egyre rosszabbá teszi az imázsunkat. Azt a látszatot keltjük mostanában, különösen Faragó Vilmos Három kérdés című glosszasorozatával, mintha a kádárizmus utolsó védőbástyája volnánk. A lap politikai arculatát radikálisan át kell alakítani, még a látszatát is el kell kerülni, hogy mi baloldali orgánum volnánk. Szót kértem, azt mondtam, hogy úgy látszik, azért folyik politikai kérdésekről szó, mert a lehetséges átszerveződéssel együtt járó létszámcsökkenés politikai kritériumait próbáljátok most ti itt kialakítani. És ha az a véleményetek, hogy a látszatát is el kell kerülni annak, hogy az Élet és Irodalom baloldali lap, akkor nyilvánvaló, hogy a politikai kritériumok egyike az lesz, hogy aki itt személyében olyan gyanúban áll, hogy baloldali gondolkodású, azt kell elsősorban eltávolítani. Óriási fölzúdulás. Egy kollégám, Szántó Péter azt mondta, hogy ez egy rettentő rossz feltételezés, még rosszabb, mint a Három kérdés című glosszáid bármelyike, amelyek szintén nagyon rosszak, mert azt a látszatot erősítik, hogy az Élet és Irodalom kádárista hetilap. Egyszerre csak előálltak azzal, elsősorban Szántó Péter, hogy hiszen már júniusban javasoltak radikális változásokat, de a szerkesztőség vezetése, és ebbe beleértendő Bata Imre is, voltaképp nem csinált semmit. És azért lépnek most ők föl ilyen radikálisan, mert az idő rohan, és mi itt maradunk egy rossz imázzsal, csökkenő előfizetőkkel és példányszámmal, miközben az egész magyar sajtó milyen szépen átállt az új kurzusnak megfelelő sínekre. Pánikban vannak, féltik az egzisztenciájukat – mondták. Azonkívül olyan nagy fizetésű ajánlatokat kaptak új indulású szerkesztőségektől, hogy ezt meg kell gondolniuk. Nekik családjuk van, ők fiatalok még, nem akarnak egy ilyen, az általános nagy sodrásban hátul maradt orgánum munkatársai lenni.
Következett a keddi nap, ez már december első napjainak egyike, amikor még szintén sok munka van a lappal. Ezért én bent ültem a szobámban, amikor azt vettem észre, hogy egy TV-stáb jár-kel a folyosón, megy be Bata Imre szobájába, majd egy idő után kijön, és eltávozik. Kérdezem Bata Imrétől, hogy mi volt ez. Azt mondja, semmi különös, a TV Híradótól jöttek és ÉS-ügyek iránt érdeklődtek, ezért én és Szántó Péter válaszoltunk néhány kérdésre. Varjas Endre kollégám, akinek a vészjelző készüléke jobban működött, mint az enyém, azt mondta, neki az a gyanúja, hogy itt valami olyasmit mondtak, ami kész helyzet bejelentését fogja majd jelenteni, ezért hallgassuk meg a tv-híradót ma este. Este bekapcsoltam a készüléket, és egy idő után valóban fölbukkant a képernyőn Bata Imre és Szántó Péter, és bejelentették, a fiatalok egy csoportja úgy döntött, hogy átalakítást hajt végre a lap szerkesztőségében és szerkezetében, és három kollégát leváltanak. A két főszerkesztő-helyettest, Faragó Vilmost és Alföldy Jenőt, továbbá az olvasószerkesztőt. Arra a kérdésre, hogy mik voltak ennek az indítékai, Szántó Péter válaszolt. Azt mondta, hogy szakmai viták előzték meg ezt a döntést. Így én a televízió híradójából tudtam meg, hogy a kollégáim úgy döntöttek, leváltanak, és a döntésben benne van a főszerkesztő is. A leváltás engem nem olyan szempontból érintett, hogy olyan nagyon ragaszkodnék bármilyen hatalomhoz, hanem mert nem beszélték meg velem, és áldozatul dobnak oda. Nincs hozzá indokolás, és ráadásul azt hazudják, hogy ebben a megállapodásban az én döntésem is benne van.
Szót kértem a csütörtöki értekezleten, és elmondtam, hogy a három kolléga leváltásáról szóló döntés jogilag törvénytelen, erkölcsileg pedig tisztességtelen, és remélem, tudjátok, hogy ezzel azt a helyzetet teremtettétek meg, hogy ezek után vagy itt maradok közöttetek, és akkor joggal hihetitek, hogy én egy szarházi vagyok. Vagy nagyon jól tudtátok, hogy ezek után nem fogok itt maradni, és akkor ti vagytok szarháziak, mert akárki felelősségre von benneteket, hogy miért küldtétek el Faragót, azt fogjátok mondani, hogy de hiszen mi nem küldtük el, ő maga ment el, mint ahogy aztán egy rádióinterjúban ezt is hallottam. Azt is mondtam még, hogy én ezt egy zagyva elképzelésnek tartom. Ha jégre viszitek a lapot, amelyhez engem három évtized érzelmi szálai kötnek, akkor én most már nem tudlak mivel megfenyegetni benneteket, csak azzal, hogy feljövök majd a síri világból és éjszakánként az ágyatok fölött fogok huhogni. Majd megkérdeztem, hogy na, mi a véleményetek erről? Egy árva szót nem válaszolt senki. Ültek leszegett fejjel, lesütött szemmel, nem szóltak semmit. Minthogy nem válaszoltak semmire, nem reagáltak a sértegetéseimre se, végül azt mondtam, hogy itt vagyok majdnem harminc éve, még soha nem vettem ki a teljes évi szabadságomat, most harminc évre visszamenőleg kiveszek egy bizonyos szabadságidőt és január elsejéig be nem teszem a lábam a szerkesztőségbe. A szerkesztőségi értekezlet feloszlott, én kijöttem a szobából, összecsomagoltam néhány személyes holmimat és eltávoztam a szerkesztőségből. Azóta a tájára sem mentem az Élet és Irodalom szerkesztőségének. Ezt az egész történetet színezi, hogy az irántam jóindulatú kollégáim többsége sem látszott átérezni, hogy itt az oly szép jövőjűnek festett magyar demokrácia ellen is lezajlott egy akció, hiszen itt emberek leváltását semmi más nem indokolta, mint az, hogy néhány kolléga politikai kifogásokat kezdett emelni ellenük. Ezektől a kollégáktól a lap átállását féltették az új kurzusra, és elhatározták, hogy megszabadulnak tőlük. Van egy megígért demokrácia, amelyikben a vélemények pluralizmusa lesz jellemző, de milyen demokrácia az, amelyikben a vélemények egy bizonyos irányultsága szalonképtelenné válik.
Akkor, 1989-ben vitába keveredtem egy Békéscsabán élő költővel, és azt találtam mondani, hogy a negyvenéves történetnek, amely mögöttünk van, mindnyájan szereplői vagyunk. Ha egy rezsim negyven évig működik, abba mindenki beleszervesül, akár akarja, akár nem. Nem fogadom el tehát azt a munkamegosztást, hogy ezentúl lesznek majd vádlók, akik felelősségre vonják a vádlottakat, mert együttműködtek a negyvenéves rezsimmel. Elmentem egész odáig, hogy azt mondtam: aki működött a negyven év alatt, az együttműködött. Aki laborált, az kollaborált. Vagyis az én véleményem szerint a történetnek mindnyájan szereplői vagyunk. Egy rádiós, Kövesdy Zsuzsa a Vasárnapi Újság következő számában írt egy vitacikket az én szóbeli megnyilatkozásomra, amelynek az volt a summája, hogy na persze, hiszen én is együttműködtem a Kádár-rezsimmel, pedig én legjobb emlékezetem szerint a nagyanyámnak segítettem krumplit hámozni a konyhájában. Elvitte ezt a rádiójegyzetét a Hitelhez, és címet a Hitel szerkesztősége adott neki. És hogy valami nagyon nyájas legyen a cím, azt írták oda, hogy „A nemzet rágalmazója”. Míg korábban a pártközpont agitprop osztálya ítélkezett fölöttünk, most olyan helyzet alakult ki, hogy a kollégák egymás között döntötték el, kit ítélnek alkalmatlannak és kit a jövő emberének. Akkor úgy találtam, az lesz a legjobb, ha kérem, hogy 1990. július elsejével helyezzenek nyugállományba. A Lapkiadó vezérigazgatóját se érdekelte, hogy ez a Faragó miért megy hirtelen nyugdíjba,amolyan formális, köszönjük több évtizedes áldozatos tevékenységét és örömmel értesítjük, hogy a nyugdíjkérelmét elfogadtuk levelet kaptam tőlük.
Abban az időben zajlott egy tüntetés a Váci utcán. A Váci utcai antikvárium közkedvelt vezetője Simó Jutka volt. És olyan kiváló emberek, mint Réz Pál és Kardos G. György ott járkáltak tüntetve az antikvárium előtt, „Jutkát akarunk” felirattal, mert az ÁKV központja nyugdíjaztatta Simon Jutkát. Arra gondoltam, hogy ha legalább egy ember megjelenne a Széchenyi utca 1. előtt, aki egy táblán tiltakozik az ellen, hogy engem leváltottak, akkor megnyugodna a lelkem. De egyetlenegy ilyen ember nem akadt. A szolidaritásnak annyi jelével találkoztam, hogy hárman visszavonták a karácsonyi számhoz küldött kéziratukat, hogy ezek után ők ebben a lapban nem hajlandók megjelenni. Ez a három Bárdos Pál, Fenákel Judit és Fehér Klára volt.
Ebben a történetben nemcsak az én lelkemről van szó, hanem egy precedensről, amelyre a szakmának föl kellett volna kapnia a fejét, amelynek az a lényege, hogy valakit saját kollégái politikai okokból nem kívánatosnak minősítenek. És ha egyszer politikai okokból kezdjük egymást nem kívánatosnak tartani, akkor ne reménykedjünk a vélemények pluralizmusában, akkor ami itt alakulóban van, az nem demokrácia lesz, hanem ugyanolyan puha diktatúra, mint amilyen korábban volt, csak a szereplők változnak. Semmilyen keserűség nincs most már bennem, még a kollégáim iránt se. Inkább szégyellem ezt a történetet, és helyettük is szégyellem. Nekik ezzel a szégyennel kell tovább élniük, bennem viszont röstelkedéssé szelídül a szégyen, és talán egyszer el is fogom felejteni. Az ember ilyenkor még van annyira fiatal, hogy váltani tudjon, például, hogy nekihasaljon könyveket írni. És van magánéleti program is, amire oly kevés idő jutott eddig. Hátha én is egyszer végre nagyapa leszek.
Két lányomról, Zsuzsáról és Pannáról, akik az első házasságomból valók, már beszéltem. Most be kell fejeznem a történetet azzal, hogy mindkettőjüknek sikerült főiskolát végeznie és diplomát szereznie. Az idősebb lányom több színházban volt már dramaturg, a kisebbik lányom, Anna pedig a Gyógypedagógiai Főiskolát végezte el, és mozgássérült kisgyerekek tornáztató és szellemi foglalkoztató munkáját végzi, idén van az első munkaéve. Mindkét lány olyan helyen tevékenykedik, ahol mindig is szeretett volna. Velük a kapcsolat, tekintettel az elváltságra meg arra, hogy én szombati apuka vagyok, nem változott azóta, hogy ők dolgozó emberekké váltak. A kisebbik, Panna minden szombaton szorgalmasan meglátogat engem. Valaha moziba jártam vele, meg étterembe mentünk ebédelni, mostanában inkább beszélgetünk.
Itt vagyunk 1990. április 18-án, egy kétfordulós választás után, egy keresztény nemzeti kormány alakítása előtt. Úgy érzem, hogy egy vissza- és egy előretekintést megengedhetek magamnak. Ebben az országban a baloldaliság mindig sok szempontból idegennek számított, az internacionális gondolkodás mindig a nemzetietlenség gyanújába került. Ha tehát most ennek az országnak a rokonszenve egy ilyen párt felé fordult, arról nem a Magyar Demokrata Fórum tehet, hanem a lakosságnak az a része, amely hatalomra emelte, noha már voltak iskolák, amelyeket kijárt az ország, és amelyekben megtanulhatta volna, hogy van a keresztény nemzeti programnál progresszívabb országépítő program is. Úgy látszik, hogy bizonyos etapokat nem lehet átugrani. Ez a kapaszkodás egy nemzeti és vallásos ideológiába, úgy látszik még életképes, és egy urbánus, polgári, liberális Magyarország, amelyről most ugyan programszerűen több helyről hallani lehet, de amelynek az ideje nem jött még el, egyszer majd meg fog talán valósulni, ez lesz hozzá az átmenet. Ez a nemzeti, vallásos ideológiával átszőtt, a magyar múltra mint támasztékra erőteljesebben hivatkozó, felemásan polgári és felemásan demokratikus kurzus fog szerintem elkezdődni, hacsak nem torzul el olyan jobboldaliság irányába, amely már nacionalizmusnak lesz majd nevezhető, hacsak nem támad föl a nemzeti ideológia élesztése közben az idegengyűlölet, a fajelméletek sokfélesége. Ha mindettől meg tudja óvni az új vezetés az országot, akkor két-három évtized után elkezdődhet egy liberális, polgári és urbánusabb, biztonságosabb jogrendű Magyarország kialakulása. Ez a jövő század dolga már, és azoké, akik akkor élni fognak.
Ami ebben a történetben az én személyes sorsomat, vagy az Élet és Irodalomét is illeti, mi ennek a változásnak, és én személy szerint is, sok szempontból előkészítői voltunk. Minden radikális változás nemcsak az előző rezsimet söpri el, hanem az előző rezsim lojális ellenzékét is. És az a furcsa, hogy az előző rezsim bizonyos intézményei és orgánumai, mint ahogy egy mesében átbucskázza magát a kiskacsa, és lesz belőle ezzel az átbucskázó mozdulattal egy gyönyörű királyfi, sokkal könnyebben át tudták menteni magukat, mint az előző rezsim ellenzéke. Az történt tehát velem, velünk, az Élet és Irodalommal, a liberális, lojális ellenzékkel, hogy a mostani radikális változás félreállít, elsöpör bennünket, különösen azokat közülünk, akik ezt az átbucskázó mozdulatot nem végezték el, akik valamilyen kontinuitást fenn akarnak tartani. Akiknek az a véleményük, hogy akármilyen hatalom uralkodik egy országban, alatta mindig működik egy civil társadalom. És a civil társadalomnak megvan a maga izommunkája, eleven lélegzése, a tehetségek érvényesülni akarnak, a gondolatok kifejeződni akarnak, a házak fölépülni akarnak, a gyerekek megszületni akarnak. És akik ebben a szférában élnek, és akik újságíróként ennek a szférának a kifejeződései, akármilyen korlátozottan is, azok tettek valamit az ország akkori jelenéért, és az ország jövőjéért is, és egy valamikori demokrácia az elődjeit kell hogy tisztelje bennük. Azokat az embereket és intézményeket, akik és amelyek azért működtek, a meghatározottságaik szűk keretei között is, hogy az a valamikori demokrácia majd egyszer kiteljesedjék.
 
Az interjút Havril Andrásné készítette 1990-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
 
 

Gyenes Judith 1932-ben született Budapesten, értelmiségi–földbirtokos családban. Apja, Gyenes István (1897–1972) jogi diplomát szerzett, 1923–1944 között a közigazgatásban dolgozott: szolgabíró volt Pest megyében és főszolgabíró Kiskőrösön. A Nemzeti Parasztpárt alapító tagja. 1944-ben központi járási főszolgabíró lett, majd a német megszállás után áthelyezték a délvidéki Bácskapalánkára. Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott, ezért a németek rövid időre letartóztatták. 1945 januárjában Pest megye alispánjává nevezték ki, de hamarosan letartóztatták, és néhány hétig az Andrássy út 60-ban tartották fogva. Áprilisban a Belügyminisztérium Különleges Osztály II. Számú Igazoló Bizottsága elnöke lett. 1947 nyarán lemondott tisztségéről a bizottságban érvényesülő túlzott kommunista befolyás miatt. 1947–1952 között Pécsett árvaszéki ülnök, majd az Állami Biztosító pécsi igazgatóságán biztosítási körzetfelügyelő volt. 1956. november 1-jén beválasztották a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa elnökségébe. A Kertész Endre és társai elleni per negyedrendű vádlottjaként hatévi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult, 1963-ban Budapestre költözött.

Judith Sacré Coeur-növendék volt, majd mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Származása miatt – két nővéréhez hasonlóan – nem tanulhatott tovább, 1951-től Nógrád megyében dolgozott mezőgazdászként. 1952-ben közlekedési balesetben súlyos sérülést szenvedett és visszaköltözött a fővárosba. 1954-ben kötött házasságot Maléter Pál (1917–1958) katonatiszttel, távoli rokonával. Malétert a forradalom alatt a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterévé nevezték ki, 1956. november 3-án ő vezette a szovjet katonai vezetőkkel tárgyaló magyar katonai delegációt. A tököli szovjet bázison a küldöttség többi tagjával együtt letartóztatták. A Nagy Imre-perben halálra ítélték, 1958. június 16-án kivégezték, és jelöletlen sírba helyezték. 1989-ben rehabilitálták, és a forradalom többi áldozatával együtt ünnepélyes gyászszertartás keretében temették el. Judithot 1955-ben – mint Maléter Pálnét – felvették az Agrártudományi Egyetemre, 1957-ben – ugyanilyen okból – kitették onnan. 1957 februárjában elbocsátották a munkahelyéről. Leánykori nevén parképítő és temetői segédmunkásként dolgozott. 1957. június elején kilakoltatták otthonából. 1958 őszétől alkalmi munkákból élt, majd a Pest-Nógrád Megyei Állami Gazdaságok Központjánál alkalmazták. 1982-től eladó, majd 1983 júniusától 1985 tavaszáig az ORFI-ban leltárellenőr volt. Közben elvégezte a középfokú orvosi könyvtáros tanfolyamot, 1985-től az Orvostörténeti Könyvtárban, 1992–2010 között az 1956-os Intézetben dolgozott könyvtárosként. Folyamatosan ápolta férje és a forradalom emlékét, 1983 júniusától rendszeresen részt vett a demokratikus ellenzék által szervezett ötvenhatos megemlékezéseken. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagjaként egyike volt azoknak, akik az ötvenhatos mártírok rehabilitálását és méltó eltemetését követelték. 1990-ben 1956-os Emléklapot kapott, 1999-ben Maléter Pál Emlékéremmel, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2019. december 1-jén meghalt.

 

Gyenes Judith
Budapesten születtem, bár a család akkor Kunszentmiklóson lakott, a papám ott volt szolgabíró. Én voltam a harmadik gyerek. Zsuzsanna nővérem Gyulán született, Hintsch Elek nőgyógyásznál, mivel a nagymamám, Erkel Mária gyulai, és a mamám az első gyerek születésekor hazament az édesanyjához. Mária nővérem születése előtt a szüleim lementek Pécsre a rokonokhoz. Amikor én is úton voltam, mamám ismét Hintsch Eleknél akart szülni, de ő akkor már a fővárosban praktizált, ezért február 4-én Kunszentmiklósról elindultak Budapestre. A papámnak volt egy vászontetős Fiat Cabriója, amelynek nem volt fűtése, és a szüleim irhabundában ültek az autóban. Két hét múlva mentünk haza, addigra meg is kereszteltek Kőbányán a Szent László-templomban. Aztán született egy húgom, Borbála, ő Kiskunhalason. 
 A papámé nagy református család volt, de kihalt a família, nálunk csak lányok születtek. Ahogy a papám mondta, befelé fordítják a címert a kriptaajtón. Állítólag honfoglaló család vagyunk. Dénes az eredeti név, IV. Béla nádorispánja volt az egyik ős. Később a Dénest elírták Dienesnek, majd Gyenesnek. Papám anyai ága, a Maléterek evangélikusok. A hugenotta-üldözéskor jöttek el Franciaországból. Hogy ez az ág miért pont errefelé jött, miért a Felvidéken, Jósván telepedtek le először, nem tudom. Onnan ágaztak aztán szét, főleg a Felvidékre, de Erdélybe is kerültek Maléterek. A dédnagyapám, Maléter Rudolf Kassán született, Budapesten elvégezte a jogi egyetemet, és hogy miért, miért nem, Pécsett telepedett le, ott nyitott ügyvédi irodát. A családi legendáriumban úgy szerepel, hogy négy kliense volt: egy Eszterházy, a Chorin, egy gyáros meg a nem tudom, még ki, de jól megélt belőle. Azonkívül volt vasgyára, és ő építtette Pécsett a Balokány strandot, a fia, Maléter Laci bácsi pedig a Hullám strandot. A Perczel Mór utcában több bérházuk volt, és a Maléter-szőlők Pécstől Villányig húzódtak. Maléter Rudolfnak három gyermeke született: István, László és Eszter. Maléter István lett Maléter Pál édesapja, Maléter Eszter pedig a nagymamám. Gyenes József, az apai nagyapám ügyvédbojtárként Pécsre került Maléter Rudolf ügyvédi irodájába, és beleszeretett a lányába, Eszterbe. Ebből a házasságból is három gyerek született: Gyenes István, az édesapám, Gyenes András és Gyenes Judit. A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. Nagymamám a Magaslati út és a Visy László út sarkán kapott hozományba több mint egy holdnyi területet, annak is kisajátították egy részét. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája. A szüleim gyakran mentek le Pécsre, még Zsuzsannával is. Mi csak úgy hívjuk, hogy a szőlő, de a szőlő akkorra már kipusztult belőle, és apám beültette őszibarackkal. 
 A mamám anyai ága, az Erkelek katolikusok. Erkel János, az anyai nagymamám édesapja a Körös-szabályozás főmérnöke volt. Gyulán éltek, de voltak birtokaik Arad környékén is. Erkel Jánosé volt Pill puszta, gőzmalommal és vízimalommal. Úgy emlegették, hogy a demokratikus mérnök-földbirtokos, mert lakásokat és fürdőt építtetett a munkásoknak, ami abban az időben elég nagy szó volt. Sajnos Trianon után mindez átkerült Romániába. Nagymamáék kilencen voltak testvérek, hét fiú és két lány. Nagymamám nagyon szép hozományt kapott, többek között az egyik malmot. A testvérei rábeszélték, hogy a vagyonát fektesse hadikölcsönbe, és mind elúszott. Mamám édesapja, vitéz ényi Dömötör Béla ezredes református családban született. Nagypapa az első világháborúban megsérült, azért volt vitéz. A felmenői Tolnából kerültek Monorra, ahol a déd- vagy üknagyapám református pap, aztán püspök lett. Erkel nagymama és Dömötör Béla elváltak, a nagypapa Monoron élt, és nagyon fiatalon, negyvennyolc éves korában meghalt. Papám édesapját, Gyenes nagypapát sem ismertem, és Maléter nagymamát sem, ők is fiatalon haltak meg. A papám Monoron lett szolgabíró, ott ismerte meg a mamámat, és rögtön beleszerelmesedett. A mamám a Sacré Coeurbe járt, majd francia–latin szakos tanárnak készült, de a szerelem közbeszólt. A szüleim 1927-ben, miután összeházasodtak, Kunszentmiklósra kerültek, a papám akkor már ott volt szolgabíró. A Gyenes-birtok a Kunságban, Szalkszentmárton és Dunavecse között terült el, Nagyvadaspusztának hívták. A nagyapám ügyvéd volt, a dédnagyapám kúriai bíró, az ő apja is jogász, de törődtek a birtokkal. Nagyon szép volt a kunszentmiklósi kúria, hatalmas park közepén állt a nagy U alakú kupolás ház. 
 A szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor. Mi mindig kérdeztük a mamánkat, hogy szabad-e nézni, amíg öltözik. Akkor természetes volt, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt. A szüleink tegeztek bennünket, mi pedig magáztuk őket. A papám meg a mamám is magázták egymást. Általában volt német nevelőnőnk és sok gyönyörű német nyelvű meséskönyvünk. A nagy személyzet többnyire tót lányokból állt, akik nagyon szép népviseletben jártak. Kiskőrösön minden hétvégén mentek sétálni, és mielőtt föltették a szalagpártájukat, a hajukba cakkokat nyomtak kormos disznózsírral. Zsebkendőben fogták a rozmaringot, úgy sétáltak a faluban, és persze mentek a legények is. Volt szakácsnő, két szobalány és a hajdú. A hajdú papírforma szerint a főszolgabíróságon szolgált, de különjuttatásért beszállt a vendégségnél inasnak. 
Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély. Papámnak, a főszolgabírónak kellett volna végrehajtatni a zsidók deportálását. Nyíltan nem tagadta meg, de befeküdt a Pajor Szanatóriumba és kivetette a manduláját. Utána beutalták Erdélybe, Radnaborberekbe, a Belügyminisztérium üdülőjébe. Amikor vége lett az iskolának, mamánkkal utánamentünk. Akkor jártam először Erdélyben, a Radnai-havasokban. Ránk a papánk azt mondta egyszer: legnagyobb bánatom, hogy négy lányom van, és nincs fiam, csak az vígasztal, hogy tizenkét fiún túltesznek. A szállodában robogtunk föl-le a lépcsőkön, és a többi gyerekkel csatákat rendeztünk, ezért papámék jobbnak látták, ha továbbmegyünk. Kibérelték az ezer méterrel följebb fekvő, már nem működő bányamérnöki lakást, ahol nem volt sem személyzet, sem étterem, mamám főzött. Rajtunk kívül csak egy idősebb házaspár lakott ott fenn, Ernsték. Jött Kiskőrösről vonaton a nagy utazó vesszőkosár tele liszttel, szalonnával, zsírral, kolbásszal. Ernst bácsi ment le Óradnára szamárfogattal, és hozta föl a nagy kosarat. Beleszerettem a hegyekbe. Amikor eljöttünk, potyogott a könnyem nekem is, Marinak is. Megmásztuk Ünőkőt, Kis-Korongyost, Nagy-Korongyost, havasi gyopárt szedtünk, málnáztunk. Gyönyörű volt! Mi az egész nyarat ott töltöttük, a papám hamarabb eljött. 
   Zsuzsanna meg Mari már a Sacré Coeur Sophianum katolikus leánygimnázium növendéke volt, és 42-ben engem is utolért a végzet, Kiskőrösről, a fa tetejéről, mint egy kis majmot, bedugtak Budapestre, a Mikszáth Kálmán térre. Előtte varrónők varrták az egyenruhát, és minden ruhadarabba, a harisnyába is, bele kellett hímezni az intézeti számomat, a 33-at. A hétköznapi egyenruha sötétkék rakott szoknyából, világoskék blúzból, sötétkék nyakkendőből, fekete vagy barna félcipőből állt. A vasárnapi ugyanez hófehérben: fehér rakott szoknya, fehér blúz – a nyári rövid ujjú, a téli hosszú ujjú, erősebb anyagból –, sötétkék nyakkendő és sötétkék svájcisapka arany S betűvel. Azt hiszem, ez a világ legszigorúbb intézete volt. A nővéreim szerettek ide járni, de én nem. Volt a nagy studi, a nagy tanulóterem, meg a kis studi, és a nagy sláfi meg a kis sláfi: a kis háló meg a nagy háló. Én voltam a kis studiban és a kis sláfiban, ők pedig a nagyban. Úgy éreztem, hogy elválasztottak a testvéreimtől, és fél évig bőgtem. Főleg este, amikor rám jött a szüleim utáni vágy, de akkor jött az apáca a bonbonnal. Meg is gyanúsítottak, csak azért bőgök, hogy kapjak csokoládét. A hálószobákban fehér deszkafal választotta el a fülkéket, ahol ágy, kis szőnyeg, éjjeliszekrény és egy kis szék volt, elől fehér rakott függöny. Minden sláfiban egy apáca felügyelt. Hetente kétszer fürödtünk. Fürdőruhában, mert pucéran erkölcstelen. A sveszti, a félapáca megmosta a hátunkat, ezért is kellett a fürdőruha. Reggelente a fülkékben tisztálkodtunk, mindenkinél volt lavór és egy kancsó víz. Amíg készülődtünk, hangosan imádkoztunk. Magyarul nem nagyon beszélhettünk, csak szombaton és vasárnap, egyébként az egyik héten németül, a másikon franciául beszéltünk. Ha meghallották, hogy valaki magyarul szólal meg, lecsöngették a beszélgetést. A világ minden tájáról jöttek apácák, franciák, angolok, németek, és egy arab is. Dr. Csapody Vera volt az igazgatónő, aki már a mamámat is tanította, matematikára és kémiára. Befogadtak zsidó lányokat, amit csak utólag tudtunk meg, és menekült lengyel kislányokat is. Odajárt Imrédy Andrea, a miniszterelnök lánya, a Bolza lányok, meg az arisztokrácia, a földbirtokosok gyerekei. Az ebédlőben tíz-tizenkét személyes asztaloknál ültünk, a kisebbeket egy fölsős felügyelte. Ha csöngettek, beszélgethettünk, ha lecsöngették, akkor csendben kellett lenni. Háborús idők abban is megnyilvánultak, hogy a szülők élelmiszert kellett beadjanak, főleg lisztet, zsírt és a tízóraira valót. Sétálni a Múzeumkertbe jártunk, sorban, egy idősebb diák középen, két kisebb mellette. A tánciskolában Pertics Brúnó tánctanár tanított, ahogy évekkel korábban a mamánkat is. Ilyenkor a fehér egyenruhát vettük fel, fehér kesztyűt húztunk, és lementünk a díszterembe. Valamelyik fiúgimnáziumból áthoztak annyi fiút, ahány lány volt. Az apácák figyeltek, nehogy valami erkölcstelenség történjen. A hittanórán is benn ült egy apáca, mert azt férfi tartotta, még ha pap is. Ebben az iskolában nem kellett mást tenni, csak tanulni és viselkedni. Ezen volt a hangsúly. 
 A papám 43-ban fölkerült Budapestre. Megpályázta a Buda környéki járás főszolgabírói tisztét, és megválasztották. Csillaghegyre költöztek, mi a Mikszáth téren maradtunk, az első bombázásokat is ott éltem át. A papám akkor a megyeházán, a Semmelweis utcában dolgozott, és azt mondta, hogy a Szofinak nincs mély pincéje, a megyeháza viszont régi épület, a pincéje biztonságos, légiriadó idején át kell mennünk oda. Egy szolgabíró átjött a Sacré Coeurbe, és Marit meg engem átkísért a megyeházára. Zsuzsanna akkor már a svájci rend zsámbéki zárdájába került, ahol gimnázium és tanítóképző működött. A 43/44-es tanévben bejárók lettünk, Csillaghegyről jártunk be HÉV-vel. Minimum egy órát tartott az út. Rómaifürdőnél csendőrök, később már német katonák igazoltattak mindenkit. Nekünk is volt igazolványunk, amely visszamenőleg az ükszülőkig igazolta, hogy árják vagyunk. Ez kellett akkor ahhoz, hogy ne történjen velünk baj.Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze. Arra emlékszem, a papám úgy jött haza, hogy az autóban egy német hadnagy kvázi kísérte őt, majd be kellett mennie a megyeházára. Hozzá kell tennem, hogy papám Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel részt vett az ellenállási mozgalomban. Hogy mi történt benn a megyén, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy papámnak két nap múlva megszűnt az állása. A főnöke, Endre László, korábban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, akkor már a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, rögtön kirúgta, és lehelyezték Bácskapalánkára főszolgabírónak. Utólag mesélte el valaki, hogy Endre azt mondta a papám háta mögött: na, majd a kedvenc partizánjai elintézik! Mi, a gyerekek és mamám az iskolaév végén mentünk utána. A papámnak főszolgabírói lakásként kiutalták egy elhurcolt zsidó család házát, de velünk nem akart ott lakni. Sztojanovics Bogdán földbirtokos fölajánlotta a szerb városrészben lévő üresen álló házát, és odaköltöztünk. Bútorunk nem volt, de kaptunk valahonnan fehér kórházi vaságyakat meg szekrényeket. Az óriási parkban lévő hatalmas mogyorófáról láttam a füstöt, amikor bombázták Zombort vagy Újvidéket. Állandóan jöttek az átvonuló magyar és német katonatranszportok. Mentek a frontra, és az állomáson a főszolgabírónak kellett őket búcsúztatni. Az emlékeimben úgy él, hogy a németek se örültek olyan nagyon a háborúnak. A partizánok rettenetesek voltak. A magyar katonákat megszégyenítették, legyilkolták. Ha autóval mentünk valahová, papám mindig hozta a pisztolyát a partizánok miatt. Nem mese, megtörtént, hogy egy magyar földbirtokost, Odescalchit, a partizánok élve megnyúztak. Az ottmaradt magyarok közül szinte mindenkit megöltek.
Jött a szeptember, az iskolaév kezdete. Mari Palánkán maradt a mamámmal, papám, Zsuzsanna, a nagymama, Borbála meg én elindultunk Pécs felé. Pár napot Vereskőn töltöttünk nagymama testvérénél, majd a papám Zsuzsannát meg engem továbbvitt Pécsre a nagybátyámékhoz, Vécsey Aladárékhoz, és visszament Palánkára a mamámért és Mariért. Aladár bácsitól féltem, nem nagyon ismertem, nem sokszor találkoztam vele. Szigorú volt, jóval idősebb, mint a nagynéném, Judit néni. Eszter, az unokatestvérem kései gyerek. 1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre. Október vége, november eleje lehetett, amikor Pécsi Kálmán bácsi, a város katonai parancsnoka szólt Aladár bácsinak, hogy a pécsi hadtest elmegy Pécsről, gondolja meg, ők maradnak-e, mert a front már közel van. Aladár bácsi úgy döntött, hogy ők elmennek Nyugatra. Valamivel előtte mamám azt mondta, jön a front, jön az éhínség, és ment a levél a bérlőnek, küldjön négy disznót. Megérkezett a négy levágott disznó, és nem tudom, hány zsák liszt. Az alagsori nagy mosókonyhában zajlott a feldolgozás. Az egyik fele a Judit néniéké lett, a másik a miénk. Mamám valahonnan szerzett egy nagy kerek sajtot is. Judit néniéket kivitte egy szekér az állomásra, bevagoníroztak, és a vonat elindult velük Ausztria felé, mi meg ott maradtunk a lakásukban. Mamám fölment a szőlőbe, és kérte Maléter Laci bácsit, jöjjön le a házba, legalább egy férfi legyen ott velünk, de nemet mondott azzal, hogy egy világháborút már végigélt, tudja, hogy az borzasztó, ő semmit sem tud tenni, ha bejönnek az oroszok. Ki volt plakátolva, hogy megerőszakolják a nőket, levágják a kezedet órástól meg gyűrűstől. Én álltam az ablaknál, és arra gondoltam, milyen lesz majd, amikor jönnek az oroszok, jön a kommunizmus. A nagymama mesélte, hogy Gyulán, a kommün idején a kommunista hordószónok rámutatott az Erkel-házra, és azt mondta: ezeket kell először kiirtani! Mamám, aki akkor gyerek volt, szintén emlékezett erre, és azt mondta, nem maradunk ott egyedül Vécseyék főúri lakásában. Addig jött-ment a városban, amíg össze nem találkozott néhány német tiszttel, akik Budapestre indultak, és felajánlották, hogy elvisznek bennünket. November elején értünk haza Csillaghegyre. 
Nemsokára jött egy telefon Győrből, Apor Vilmostól, aki az Erkelekkel nem vérrokonságban, de némi atyafiságban volt. Azt mondta, ha a szülők úgy gondolják, hogy négy lánnyal biztonságosabb átélni a háborút a győri Püspökvárban, ő szeretettel vár minket a többi rokonnal együtt. Felmerült, hogy külföldre kellene mennünk, de papám nem akart elmenni Magyarországról, a mamám viszont igen. Hallottam, hogy a papám azt mondta a mamámnak: csak a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, én nem vagyok patkány, akkor hagyjam itt a hazámat, amikor éppen süllyedőben van? Azonkívül az ősi rög. Én először hallottam a papámtól ilyen szavakat. Abba viszont beleegyezett, hogy Győrig elmenjünk. Zsuzsanna, Mária, nagymama és Borbála november közepén egy német tiszti autóval elindult Győrbe. Mivel az autónkat „behívták”, papám a svéd követségtől Schutzpasst kért rá, de nem kapta meg karácsonyig, amikor körbezárták Budapestet, és mi itt ragadtunk. 
Erkel Bandi bácsi, a katonatiszt rokonunk azt ajánlotta mamáméknak, hogy ne maradjanak Csillaghegyen, mert ha csak a közelben leesik egy bomba, az a villa úgy fog összedőlni, mint a kártyavár. Ezért elmentünk a Szent Imre herceg útjára, ma Villányi út, mamám nagybátyjának a lakásába. Aztán újra jött Erkel Bandi bácsi: ne maradjatok Budán, az sokkal rosszabb lesz, mint Pest! Ebben igaza volt, de Csillaghegyben nem, ott puskalövés nélkül zajlott le a háború. Ekkor elmentünk a József utcába egy rokonunk ismerőséhez, aki a lányával lakott egy nagy lakásban. Először éreztem, hogy megszűnt az otthon biztonsága. A mamámmal vadidegen embereknél egy spájzban, a földön, matracon aludtunk, és életemben először találkoztam poloskával. Ennek a háznak a pincéjében ellenségesen viselkedtek a nem ott lakókkal. Papám fölfedezte a József utca és a Rigó utca sarkán a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjét, ahol egy irodatiszt, annak a felesége meg még három-négy ember tartózkodott, és bekéredzkedett oda. Nagy, barátságos pince volt, az alján vastag fűrészporral, matracok és petróleumlámpák is voltak benne. Talán arra készültek, hogy több tisztviselő is igénybe veszi. 
Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Mivel nem akartam egyedül maradni, mindig velük mentem, sok helyre jártunk. Amikor már körbezárták Pestet, a nyilasok teljesen megbolondultak, rettenetes történeteket lehetett hallani róluk. Emlékszem, amikor egy nyilas járőr elment mellettünk, és túljutottunk rajta, a hátamban éreztem a puskacsövet. Nagyon féltem tőlük. A papám az ellenállási mozgalomban találkozott Germanus Gyulával, aki tanította a Keleti Kereskedelmi Akadémián, és javasolta neki, hogy jöjjön ő is a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjébe, ott elbújhat. Germanus odajött egy orvos barátjával és annak a feleségével. Az orvos felesége német zsidó volt, egy szót nem tudott magyarul, ezért neki az oroszoktól is tartania kellett. Papám odahívta Sztojanovics Bogdán bácsit is, aki Bácskapalánkáról, a partizánok elöl menekült először Pécsre, majd Pestre. 
Papám jártában-keltében összetalálkozott a Horánszky utcai gimnázium igazgatójával, aki azt javasolta, menjünk oda, az egy régi épület négy nagy, erős pincével, óvóhellyel, amelyikben a szabadkai katonai kórház ápolószemélyzete tartózkodik. Papámnak ez jobban tetszett, mint az irodaházi pince. Erkel Bandi bácsi küldött egy kis stráfkocsit négy markos honvéddel, akik megrakták a kis stráfkocsit a cuccainkkal, és a mamámmal elmentek a Horánszky utcába. Papám és én ottmaradtunk a József utcában. A szomszéd ház pincéjében egy furnérraktár volt, és a két pincét egy vészátjáró kötötte össze. A furnérraktárt egy illegális magyar katonai alakulat foglalta el, amelyik üldözött zsidókból, egyetemistákból, katonaszökevényekből állt, de ezt én akkor nem tudtam. Magyar katonai egyenruhát viseltek, tisztjeik is voltak. Úgy terveztük, hogy a kiskatonák, akik a mamámmal átvitték a holminkat a Horánszky utcába, visszajönnek értünk. De nem jöttek, és amikor kifüleltünk a József utcára, ott már csak úgy pattogtak a golyók. Egyszer csak megjelent ennek az illegális társaságnak valamelyik katonája azzal a hírrel, hogy itt vannak az oroszok! 
Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Aztán egy vödörben piros színű vodkát hoztak, és agitálták a társaságot, hogy mindenki igyon. Még az én bögrémbe is öntöttek. Kérdeztem a papámat, mit csináljak vele. Öntsem a fűrészporba válaszolta. Lenn ültünk a matracon, nem volt nehéz beleeregetni. A furnérraktár tömve volt hadianyaggal. Ez az illegális alakulat fals papírokkal az Andrássy út 60.-ból vételezett gránátokat, golyószórót, ahhoz töltényt, kaját, ruhát, egyebeket. Időnként elindultak harcolni, én meg imádkoztam értük. Itt-ott bekötözve jöttek vissza, de valójában két sarokkal odébb dekkoltak, amit én akkor nem tudtam. Bogdán bácsi értett oroszul, és hallotta, hogy az oroszok arról beszélgetnek, meghalt négy tisztjük, ezért felgyújtják a pincét. Aztán azt mondták, hogy az mégsem jó, mert sokáig tart, amíg leég, inkább vizet engednek be, és mi megfulladunk, mint a patkányok, de kiderült, hogy nincs víz. Aztán kitalálták, hogy gépfegyvert állítanak a pincelejáratba, belőnek a pincébe, és mi ottmaradunk. Nem tudom, hogy miért vetették el ezt az ötletet, de óriási vigalom támadt köztük, amikor rájöttek, a legegyszerűbb, ha egyenként lelőnek minket. Na de ki lőjön? A telefon mellett akkor éppen egy fiatal katona ült, mondták neki, lőjön ő, de nem akart. Minket sorba állítottak, én voltam az utolsó. A végén ez a fiatal orosz összeszedte magát, ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat. Ekkor a papám – ugye, a petróleumlámpa fénye csak bizonyos határig világít, én kiestem a fényből, papám se nagyon látszott már – odaszólt nekem: indulj el a vészátjáró felé! Én, mint a pillangó, lábujjhegyen elindultam, át is bújtam, és hallottam, hogy a papám óvakodva lépdel utánam. Átjutottunk a szomszéd ház pincéjébe, és elmondtuk, mi elől menekülünk. Menjünk onnan, mondták, mert rájuk hozzuk a bajt. Csalódottan jöttünk ki onnan. Egy másik pincerészben, valahol hátul, a sötétben megálltunk és füleltünk. A papám fölfedezett egy vízaknát, és azt mondta, ha valaki közeledik, menjek le oda. Félhangosan mormoltam a Most segíts meg Máriát, közben füleltünk, jön-e valaki. Egy órányi dekkolás után visszamentünk a pincénkbe. Minden magyar társunk ott volt, de ruszki egy sem. Elmondták, hogy az oroszok közben parancsot kaptak, és tovább kellett menniük. A magyarok nyakába borultak, csókolták őket, mondták, hogy vojna kaput meg a magyarszki jó barát. Ez az orosz! De ki tudta, hogy így fog végződni? Hogy mit jelent az, hogy a nőknek félni kell, akkor tudtam meg, amikor jött a hír, a szomszéd házban megbecstelenítettek egy kilencéves kislányt és egy nyolcvanéves nagymamát. Akkor a felnőttek elmondták, hogy mit jelent mindez, mitől kell félni. És féltem is eléggé.  
Mamám a Horánszky utcában volt, de nem tudtunk egymásról semmit. Papámmal elindultunk a Horánszky utca felé. Hatalmas bombázás volt, de sziréna nem jelezte, csak hallotta az ember a zúgást, mire gyorsan hasra feküdt vagy valami menedéket keresett. Szinte mellettem robbant fel egy ház. Aztán jött egy ruszki, megállított minket, és elkezdett a papám órazsebében kotorászni. Volt ott egy zsebóra formájú ezüst tárgy, az egyik felében festékpárna, a másikban bélyegző a papám monogramjával, azt nagy boldogan kihúzta. Papám odaszólt nekem: rohanjunk, mert ha rájön, hogy nem óra, itt, a nyílt színen lelő. Végül csak eljutottunk a Horánszky utcába. Hála Istennek, a mamámat épen megtaláltuk, és a maradék kis cuccunkkal mi is átköltöztünk oda. A harcok Pesten már véget értek, amikor lázas lettem, nagyon köhögtem, és a papám elvitt a Rókus Kórházba. Egy kanna benzint szerzett valahonnan, ez kellett fizetségül, hogy megröntgenezzenek. Azt mondták, tüdőgyulladás nyoma látható, és ágyba parancsoltak. Ekkortájt kereste meg Csorba János, Budapest polgármestere a papámat, hogy menjen be a megyeházára, mert őt javasolták Pest vármegye alispánjának, és meg is választották.
A megyeházán kaptunk egy szobát. Papám ekkor fölkapott a vonatra és elment Győrbe Zsuzsannáékért. Arra nem térek ki, nem az én történetem, hogy mi történt Győrben. Miután a püspököt lelőtték, mindenkit kiebrudaltak a Püspökvárból, többeket elvittek lövészárkot ásni, malenkij robotra, de hála Istennek, Zsuzsannáék megúszták. Apor Vilmos Zsuzsannát, Máriát és Borbálát megmentette a halálával. Papám mint Pest vármegye alispánja kapott lakást a Baross utca 87.-ben, a vármegye bérházában, nagymama, Borbála, Zsuzsanna és Mária már odamentek. A lakás egy disszidens katonatiszté volt, aki Nyugatra menekült, de a legnagyobb meglepetésünkre 46-ban hazajött feleségestől, két gyerekkel, és mintha mi sem történt volna, visszakapták a lakást. Társbérlet lett belőle, övék lett a lakás nagyobbik része, a konyha és a fürdőszoba közös volt. A csillaghegyi házunkban már idegenek laktak, egy orosz tiszt a barátnőjével, nehéz lett volna kiebrudalni őket, maradtunk a társbérletben. Még 45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás. Anyám meg az István hajdú lopva elmentek utánuk. Akkor még nem volt fekete autójuk, gyalog mentek az Andrássy út 60.-ba. Így tudta meg anyám, hogy apámat odavitték. Akkor ez még nem ÁVH volt, hanem a Katonapolitika, amiből aztán kinőtt az ÁVH. Városi bundát viselt, amikor elvitték, és akkor is, amikor megjött, pedig akkorra már meleg lett. Fölhajtott szőrmegallérral, kalapban érkezett haza, nyilván nem akarta, hogy megismerjék. Amikor megláttam, rohantam felé, de ő mutatta a kezével is, hogy ne menjek oda, teli van tetűvel. Megfürdött, a rajta lévő ruhát pedig mind el kellett égetni, mert a tetveket nem lehetett kiirtani belőlük, vagy legalábbis abban az időben nem tudtuk mivel. Elmesélte, hogy berakták egy tágas pincehelyiségbe, ahol már nagyon sok ember volt, nők, férfiak vegyesen. Hallották föntről a halálsikolyokat, és a félholtra vert embereket bedobták közéjük. Az egyik sarokban volt valami paraván, mögötte a kübli, a szaga terjengett a pincében. A mellettük lévő helyiségekben különítették el az összefogdosott nyilasokat. Ők jobban megszervezték magukat – apám így mesélte –, a társaság egyik fele ült, a másik fele feküdt, így váltották egymást féléjszakánként, és hangosan imádkoztak. Tudták, mi vár rájuk. Apámat tulajdonképpen a deportálással vádolták, igaztalanul. Tagadta, de a végén mégis aláírt egy vallomást, mert félholtra verték. Borzasztóan nézett ki, amikor megjött. Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel vett részt az ellenállási mozgalomban, közismert nevek jártak közben érte, többek között Csorba János, ők hozták ki a börtönből. Egy darabig még benn volt a megyén, majd elvállalta az igazolóbizottsági elnökséget a Bakonyban zajló sváb kitelepítéseknél, de nem sokáig csinálta, mert rájött, hogy a kommunista párt rátelepszik az eseményekre, és hiába ő a bizottság elnöke, nem azokat telepítik ki, akik volksbundosok voltak, hanem akiket éppen akarnak. 1947-ben lemondott a tisztségről, és lement Pécsre, árvaszéki ülnök lett. Mi maradtunk Pesten. 
45-ben Nagy Imre égisze alatt kiosztották a földbirtokokat, aminek nem nagyon örültünk. Nagy Imre nevét először úgy hallottam otthon, hogy a moszkovita kommunista, aki a földosztással foglalkozik, elvette az ősi földet, ami miatt apám Magyarországon maradt. De kiderült, hogy akik benne voltak az ellenállási mozgalomban, kétszáz holdig visszakaphatnak, így mi a nyolcszáz holdunkból száznyolcvanat visszakaptunk Szalkszentmárton és Dunavecse között, Nagyvadaspusztán. Persze nem a jó földeket. Hetven hold legelő volt, és a mamám elkezdett ábrándozni. Nagy örömmel tervezgettük, hogy lemegyünk a tanyára – nem azt mondtuk, hogy a birtokra, hanem a tanyára –, lesz lefejő tehenészet, birkákat tartunk, sajtot készítünk. Tulajdonképpen ezért akartam mezőgazdász lenni. Mamám se értett hozzá, mert ugye latin–francia tanárnak készült, de fantasztikusan jól gondolkodott erről, és elkezdett lejárni Szalkszentmártonba. Talált egy húszéves parasztfiút, egy nagygazda értelmes fiát, Dézsi Karit, ő lett a feles bérlő. Csak kellett egy férfiember, pláne aki ért is a dolgokhoz. Kari kiköltözött a tanyára, ő lakott a házban, mi pedig, ha lementünk, az egyik cselédlakásban. Több nyarat is lenn töltöttünk. Kenyeret dagasztottunk, a kemencében megsütöttük. Fejtük a tehenet, csináltunk túrót, tejfölt. Csirkét, pulykát is tartottunk, és Dézsi Kari hozott egy lovat. Mamám vett cserekereskedelemmel még egy tehenet és lassanként birkákat is. Már egy egész nyáj volt, és anyám a faluból megszervezte a legeltetést, fogadott egy gulyást. 
1947 tavaszán mamámnak egy távolabbi unokatestvére, aki hozzáment egy svéd katonatiszthez, a svéd Vörös Kereszten keresztül küldött nekünk kávét, cukrot, lisztet, grízt. Később is kaptunk tőle csomagokat, ruhát, cipőt is. Aztán elkezdtek jönni a nagynéném csomagjai Amerikából. Azért küldték, hogy mamámék eladják, de jutott belőle nekünk is. Egyébként mi Sacré Coeur-egyenruhában jártunk, csak a hétvégén lehetett civilbe öltözni. Időnként nem volt ennivalónk. Egyszer a Sopronban lakó rokonok, Erkel Bandi bácsiék jöttek fel Pestre, és a felesége, Magdus olyan tejport hozott, ami a svédektől származott. Tejport ettem mákkal, és úgy éreztem, hogy nagyon jó! 
  Az életünk gyökeresen megváltozott. Papám bízott a koalícióban, de aztán rájött, hogy minden csak rosszabb lehet. Végigélte, hogy Zsuzsanna megszerezte ugyan a tanítónői diplomát, viszont nem vették fel a gyógyszerészetire, Marit se vették fel az orvosira. De az én családom nem olyan volt, hogy emiatt fásultságba zuhanjon. A Ferenciek terére jártunk misére, és a mise után időnként beültünk a Kárpátiába. Ma már furcsának tűnik, de voltak ott olcsó és jó ételek is. Söröztünk meg beszélgettünk, nagyon sok ismerőssel lehetett ott találkozni. Marival többször is gyalog mentünk rokont látogatni, hogy ne költsünk a villamosjegyre, de ismerős fiatalokkal a Gellértbe jártunk fürödni. Tulajdonképpen a béka feneke alatt voltunk, de fiatalok voltunk, és nem magunkba rogyó fiatalok. Még zsúrokat is rendeztünk a Baross utcai lakásban. Mamám egy demizsonban bort hozott, hogy legyen valami kis ital is, és szendvicseket gyártottunk. Akkor már csak egy szobánk volt meg a cselédszoba, és csak a fürdőszobán keresztül tudtunk bemenni a szobába. Borzasztó volt, amikor például ágyneműt mosott az ember a kádban, és a nagy mosófazekakban kifőzte. És egy ilyen pesti lakásban kiteregetni a ruhát száradni! Én úgy nőttem föl vidéken, hogy hetente jött hozzánk a mosónő. A mosás napján, a mai napig bennem van, mindig gulyásleves és bukta volt az ebéd. Emlékszem a befőzésekre, amikor egy szekér behajtott a hátsó berkekbe, és ott, mint a szenet, legórták a sárgabarackot. Jöttek az asszonyok, kinn a kertben nagy rézüstben főzték a baracklekvárt és a szilvalekvárt mázsaszámra. Gyerekkoromban állandó vendégjárás volt nálunk, szállóvendégek vagy csak jövő-menők, és váratlan vendégre is számítani kellett mindig. Jöttek az asszonyok, arra emlékszem, és két nagy dagasztóteknőben csinálták a tarhonyát – liszt, só és tojás, semmi más –, morzsolták, és utána jött a rosta. A tészta tüllzsákokban lógott a kamrában. A kamra is kiment a divatból. Ott lógtak a tarhonyás zsákok, meg ott volt a lisztesláda, két zsírosbödön, szilvalekvár, amibe se cukor, se semmi nem kellett, nagyon sűrűre főzték, egész nap kavargatták. Akkor a disznóvágások. Kettő volt a legkevesebb, amit levágtak. És ebből átkerülni jóformán máról holnapra egy olyan világba, ahol csak nézed a kolbászt, mert még ha anyámnak meg is szakad a szíve, nem tud adni belőle, mert azt valakinek pénzért hozta valahonnan a faluvilágból. 
A negyedik gimnázium végére én már nem akartam latint tanulni, és az volt a kérdés, hol tanuljak tovább. Mivel az első elemitől kezdve, ahogy ceruzát fogtam a kezembe, állandóan rajzoltam, papám azt mondta, hogy erre a pályára kell menni, és elvitt a Szépmíves Líceumba, ahol tizenkét szak közül lehetett választani. Fantasztikus dolgok voltak ott, a kerámiától kezdve a grafikai rajzon keresztül a kályhacsempe-tervezésig. A felvételin egy fejszobrot kellett lerajzolni és egy térbe állított testet, egy tintatartót. Fölvettek, de közben mamám beszélt Csapody Vera nénivel, a Sacré Coeur igazgatónőjével, aki azt ajánlotta neki, hogy Kőbányán, a Maglódi út 8. alatt van egy mezőgazdasági gimnázium, menjek oda. Soha nem felejtem el, amikor megláttam a nagy kertben pompázó gyönyörű, vastag virágtömeget, azt mondtam: mamám, én ide akarok jönni! Most már csak mosolygok rajta, hogy a Sacré Coeur után, a fegyelem, a rend, az illem és a tanulás után megcsapott a szabadság szele. Először rettenetesen élveztem, de hamar elfogott az undor. Kiderült, hogy az igazgató a kollégiumi felügyelőnővel, a felesége az iskolaorvossal, a mit tudom én, ki kivel állt össze. Ezt a gyerekek beszélték, de azt én is láttam, hogy a diri kikezdett az utolsó évesekkel. Akkor jött az undor. De a diáktársakkal jó barátságba kerültem. Volt olyan hét, amikor nem kellett iskolába járni, hanem úgynevezett hetes volt az ember, akkor a gazdaságban és a konyhában kellett tenni-venni. Kicsi, de jó gazdaság működött az iskolában. Voltak lovak, tehenek, kertészet, melegházak satöbbi. Nagyon jó tanárok tanítottak, mert az egyházi és egyéb nagynevű intézményekből sok tanárt kirúgtak akkoriban, és külvárosi iskolákba helyezték őket. A Maglódi úti mezőgazdasági is ilyen volt. Két év után viszont majdnem az egész tanári kart leváltották. Volt olyan tanár, akit nagyon sajnáltunk, de akik jöttek, azok se voltak rosszak. Az igazgatóváltásnak viszont örültünk, sokkal jobb igazgatót kaptunk. Ez olyan iskola volt, ahol Sacré Coeur-növendék rajtam kívül nem akadt. Az osztályban talán öten voltunk értelmiségi származásúak. A környékbeli településekről jártak be a gyerekek, a legtöbbnek kereskedő, gazdálkodó volt a családja, de már majdnem mindnek elvették a boltját, kiosztották a földjét, kulákká nyilvánították, szóval általában véve sérelmesek voltak. Sokat sportoltunk. Én vívtam, kosaraztam, atletizáltam, sakkoztam, diáksport alapon. A vívás és a kosárlabda a sörgyári csapatban ment. A szomszédos sörgyár kölcsönkérte az iskola tornatermét, hogy edzhessen, ennek fejében, aki akart, beléphetett a sörgyári csapatba. Nagyon szerettem. Eredményesen vívtam, mert balkezes voltam. 
 
Tüntetés Mindszenty bíboros ellen 
UMFI Magyar Filmhíradó 40. 1948. december
Filmhíradók Online
 
A Mindszenty-per idején történt az, amiért nagyon nagyra becsülöm az akkori osztálytársaimat. Egyszer csak néhányan bejöttek az osztályba, és mondták, hogy a kerülettől, a párttól és a DISZ-től jöttek. Valami bevezető után kiderült, a Mindszenty-perrel kapcsolatban, hogy mi is mélységesen elítéljük Mindszenty tevékenységét, és azt az aláírásunkkal is bizonyítjuk. Letettek az első padba egy lapot azzal a szöveggel, hogy elítéljük Mindszentyt. Az első sorban ülő Ádám Éva valószínű azt gondolta, hogy ez rá nem vonatkozik, mert ő zsidó, hátraadta a papírt üresen. És ez a lap így ment végig harminckét kézen. Nem, harmincegyen, mert az egyik osztálytársam, ráadásul egy református pap lánya, aláírta. Egy ember, senki más! Attól az egytől megkérdeztük, hogy miért írta alá, azt válaszolta, hogy az édesapja miatt, nehogy baja legyen, belőle. 
1951-ben érettségiztem, jelesen. Jelentkeztem az Agráregyetemre, majd jött a gyászos hír, hogy nem vettek föl. Több osztálytársamat fölvették, engem nem. Nyilván a származásom miatt. Akkor még az iskola küldte be a jelentkezési lapot, hogy oda jött-e valami indoklás, azt nem tudom, én nem kaptam. Nagyon elkeseredtem, de a tanárok mondták, ne tegyem, menjek be a minisztériumba, mert ott ajánlanak álláslehetőséget.  
A szüleim természetesnek tartották, hogy a két nővérem után engem sem fognak fölvenni. Nyugtattak, mert nagyon kétségbe voltam esve. Felemlegettük a mamámmal az álmainkat, de addigra már föld sem volt. Tulajdonképpen nem elvették, hanem mindig előírták, mit kell vetni. Olyan dolgokat, amire ez a föld nem volt alkalmas. Dunavecsén a nem tudom, milyen osztályon egy régi ember valamikor 49-ben vagy 50-ben azt mondta a mamámnak, ha előbb-utóbb nem ajánlja föl a földet az államnak, börtönbe is kerülhet. A dűlőfelelősök járták a földeket, és jelentették például, hogy valaki csak kétszer kapáltatta a cukorrépát. Állandósultak a följelentések. Pedig tényleg kapáltunk mi is, meg kukoricát törtünk, a legeltetés pedig nagyon jól működött. 
Bementem a minisztériumba, és kineveztek Nógrádbercel gépállomására mezőgazdásznak. Az egész család kikísért a Keleti pályaudvarra, és elindultam Salgótarjánba, mert a megyeközpontban kellett jelentkezni. Ott viszont fogalmuk se volt róla, hogy valakit kineveztek hozzájuk. Nagy gond volt, hogy kerülök le Salgótarjánból Bercelre, de végül elvittek autóval. Akkor éppen nem volt igazgató a berceli gépállomáson, csak főgépész, és én lettem a mezőgazdász. Élveztem a helyzetet, július volt, a mezőgazdasági munka dandárja: aratás, cséplés satöbbi. Nekem kellett kivezényelni a traktorokat a cséplőgéphez. Tizenkét falu tartozott ehhez a gépállomáshoz, úgy kellett elosztani a traktorokat, hogy mindenütt lemenjen a cséplés, és jelenteni kellett a megyeközpontnak. Egy térképen színes gombostűkkel jeleztem, hogy hol vannak a traktorok, írtam a teljesítéseket és jelentettem. Mivel ki kellett járni a földekre, megtanultam motorozni. Így telt-múlt az idő. Aztán jött a silózás. Azt tudtam a tanulmányaimból, hogy mennyi alapanyaghoz mennyi vizet kell tenni, és még valami szert, de abban nem voltam biztos, és rohantam be a kis albérleti szobámba, a szekrény aljából kivettem a tankönyvemet, gyorsan fölütöttem a silózásnál, aztán nagy mellénnyel mondtam, nem úgy, hanem így. Amikor az agronómus szeptemberben visszajött, úgy éreztem, semmi keresnivalója ott, hiszen én már levezényeltem a munka dandárját. 
Hétvégén nem mindig utaztam haza – Bercel három kilométerre volt Galgagutától, a vasútállomástól, autóbusz nem járt, gyalogolni pedig nem mindig volt kedvem –, és elhatároztam, hogy elmegyek vizitelni. A nők nem nagyon szoktak, de hát egye fene, ez van. Elmentem az orvoshoz, a plébánoshoz, a tanítókhoz. Így megismertem az értelmiségieket. Örültek a látogatásaimnak, színfolt lett az életükben. Inkább az idősekhez és a családosokhoz mentem, de voltak nőtlen fiatal tanítók, őket is megismertem előbb-utóbb, velük a színjátszó körben kerültem össze. Abban az időben színjátszó versenyeket rendeztek. Megkérdezték, nem akarok-e részt venni benne. Persze, hogy akartam, hát hogy csináljon valamit az ember. Reggel ötkor föl kellett mennem a gépállomásra, és ha délután lejöttem, mit csináltam volna, annyit olvasni se lehet. A gépállomáson dolgozott egy tisztviselő lány, ő is beszállt, jött a két tanító meg nem is tudom, kik voltak még. A Dandin Györgyöt adtuk elő, én voltam a mama. Otthonról hoztam kosztümöt, kalapot meg egyéb kellékeket. Valami olyasmi volt a kiírásban, hogy a munkásosztálynak kellett csinálnia, a traktorosnak, a gépállomás munkásainak, ezért engem papírforma szerint megtettek traktorosnak. Nem tudom, a tanítók mit mondtak magukról. 
Ősszel kineveztek a gépállomásra egy igazgatót, akiről kiderült, hogy korábban a nógrádkövesdi kőbánya munkása volt. A felesége pedig a Nógrádkövesdi Állami Gazdaság igazgatója lett. Mindig az állami gazdaság hintójával közlekedtek, télen nagy prémtakarókkal, urizáltak. A primitívség szobra volt az a két ember. Az igazgató azt írta a káderjellemzésembe, hogy burzsoá családból származom, és olyasmiket hazudott össze, hogy a falusiakat lekezelem, meg nem állok szóba a munkásemberekkel, pedig nagyon jó viszonyban voltam velük. A gépállomás szerelői tanítottak meg motorozni, tehát semmi ilyesmi nem volt, de valószínű, hogy érezte a különbséget kettőnk között. Én el akartam onnan jönni, és fölmondtam. Az egyik nógrádkövesdi agronómus – akinek elmondtam a dolgot – szólt a balassagyarmati Magtermeltető Vállalat igazgatóhelyettesének, Kanizsai Jenőnek, és átkerültem oda. Az első munkanapomon óriási meglepetést okoztam. Kanizsai Jenő ugyan jelezte, hogy egy nő fog odakerülni körzeti felügyelőnek, de amikor megkérdezték, hány éves, azt mondta, hogy nem sokkal a nyugdíj előtt. És megjelentem én, a tizenkilenc évemmel. Kilenc felügyelő férfi volt, és én az egyedüli nő. Nőket a közéletbe! – az akkori divatos jelszó jegyében kapdostak annyira értem. 
Ott papírforma szerint levizsgáztam motorvezetésből, és kaptam szolgálati motort. Egy szép napon, 1952. szeptember nem tudom pontosan, hányadikán, meg voltam hívva Pusztaberkibe az agronómusékhoz ebédre. A délelőtti munkám után Érsekvadkertről mentem az ebédmeghívásra. Jött egy dzsipszerű katonai autó, fiatal katonákkal. A sofőr is kezdő vezető lehetett, mint én. Akkor nemigen motoroztak lányok, és amikor rájöttek, hogy nő ül a motoron, elkezdtek packázni velem. Mindig közelebb jöttek, de egyszer nem sikerült mellém kerülni, hanem hátulról meglöktek. Megijedtem, ráhúztam a gázt, és nekimentem egy fának. Egy pillanat kiesett, és amikor fölültem, nem láttam senkit. A katonák elhúztak. Láttam, hogy a tanksapka leesett, és folyik a benzin. Jézus Mária, hogy fogok továbbmenni, ha elfolyik a benzinem? – gondoltam magamban. Föl kellett volna tápászkodni, de nem tudtam fölállni. Ez nagyon rossz érzés volt, de nem ijedtem meg, csak a benzin izgatott. Rágyújtottam. Gondoltam, elszívom, az körülbelül tíz perc, akkor majd csak föl tudok állni. Hát nem tudtam, és azt vettem észre, hogy a térdem nem hajlik, de a combom igen. Akkor megijedtem.
Elszívtam a cigarettát, de még mindig nem tudtam fölállni. Jött egy ökrösszekér megrakva cukorrépával. Egy idős bácsi volt vele, megkértem, szóljon be a gépállomásra, hogy telefonáljanak mentőért. Majd jött egy üres lovas szekér fiatal parasztfiúval. Ő is megállt, mondta, hogy a kukoricaföldre megy, két óra múlva vissza tud jönni értem. Azt kértem tőle is, hogy a kukoricaföld előtt szóljon be a gépállomásra. Ott üldögéltem elkeseredve, és lassanként elkezdett fájni a combom. Akkor jött egy Barnevál-teherautó dugig megrakva tyúkketrecekkel. Ezek is megálltak, meghallgatták, hogy miről van szó, és mondták, hogy nem hagyhatnak ott, mert azért megbüntetnék őket. Megfogtak a bokámnál meg a hónom alatt, és hiába tiltakoztam, beültettek az ülésre két ember közé. Még kapaszkodni se tudtam, csak a bőrülés gombjaiba. Ipolyszögnél összetalálkoztunk a mentőautóval, és áttettek oda. A balassagyarmati kórháznál feltettek egy tolókocsira, és vittek a röntgen alá. Nem volt nyílt törés, de attól a sok ide-odától a két törött csontvég közé bement egy izom. Valószínű, a fájdalom is ezért lett olyan erős, már az ájulás környékezett. Egy darabig húzták szét a két csontvéget, aztán elérkezett az idő, hogy operálni kellett. Combtőig gipszbe raktak, de túl tág volt a gipsz, és elmozdult az illesztés. Miközben tanakodtak, hogyan rögzítsék, megjelent a mamám. Pont a legjobbkor. Azt mondta, hogy nem vagyok kísérleti nyúl, elintézte, hogy mentőautóval fölhozzanak Budapestre, a II. Számú Sebészeti Klinikára. Ekkor már november vége felé járt, és én a karácsonyt is bent töltöttem.
  Időközben Maléter Pál fölment hozzánk a Baross utcai lakásba egy könyvért, amelyet a mamám kölcsönkért tőle. Mamám mondta Palinak, hogy kórházban vagyok, behozta nekem olvasni, jöjjön be hozzám, látogasson meg. Egyszer csak megjelent az ajtóban a maga 197 centijével az ezredesi egyenruhájában. Ritkán találkoztunk, mert más vidéken éltünk. Utoljára 1951-ben láttam, amikor ki akartak telepíteni. Mikor megkaptuk a kitelepítési papírt, mamám ijedten elrohant Palihoz, nem tud-e segíteni. Már össze voltunk pakolva, az értékeket szétszórtuk ismerősöknél, rokonoknál. Marival ültünk a bőröndökön, és ahányszor teherautó zaját hallottunk, rohantunk az ablakhoz, hogy értünk jönnek-e. Egyszer csak csöngettek, és a fölmentő papírt hozták. Elmeséltem a balesetet, elég sokáig ott volt. Amikor elköszöntünk, kezet csókolt. Átfutott az agyamon, talán azt gondolja, hogy ez fertőző? Azt álmomban sem gondoltam, hogy én mint nő jelentek neki valamit. Február 4-én, pont a születésnapomon bocsátottak ki a kórházból, de előtte Zsuzsanna jött a hírrel: Pali azt üzeni, ne kérjek mentőautót, majd ő küld értem kocsit. Jött is az autó Zsuzsannával, a Józsi bácsi nevű sofőrrel, egy nagy csokor ibolyával, és hazaszállított. Később Pali is eljött meglátogatni, és elvitt a Trefort utcai orvosi rendelőbe, mert én bottal, félig nyomorékon nem mertem elindulni a városi nyüzsgésben.  Aztán fölmentünk a János-hegyre. Pali ugyanis beszélt az orvosommal, aki azt ajánlotta, hogy járjak sokat, főleg lépcsőn és meredeken. Megállt az autó a Normafa közelében. Nálam volt a bot, de Pali azt mondta, tegyük vissza, karoljak belé. És sétáltunk. Február 7-e volt. Nekem minden cuccom Balassagyarmaton maradt, csak valamilyen kulikabát volt rajtam. Hideg volt, és Pali egyszer csak eszmélt, a Normafánál van egy büfé, bekalauzolt oda. Ittunk egy stampedli cseresznyepálinkát, ami meglehetősen a fejembe szállt. Séta közben barkát szedtünk. Otthon az ágakat betettem a nagy kínai vázába, és lefeküdtem a díványra. A cseresznyepálinka hatására abban a pillanatban elaludtam.  Arra ébredtem, hogy mamám hazajött. Jókedvűen elmeséltem neki, mi történt. Láttam rajta, hogy nem nagyon örül. Pár hónappal később írt Palinak: nagyon megkéri, ne jöjjön többet, mert észrevette, már nem rokonként néz rám. Maléter Rudolfot, dédnagypapámat, Pali nagyapját emlegette, hogy őt mindig egyenes embernek tartották, és gondoljon a nagyapjára. Mert Pali akkor még nem vált el. Külön élt, de még nem vált el. Márciusban vagy áprilisban megkérdezte, lennék-e a felesége. Akkorra már én sem nem a nagybácsit láttam benne, teljes erőmből beleszerettem, de nem mondtam igent, mert még mindig nem vált el. 
Megkaptam tőle a szolgálati kocsit, amikor újsághirdetésekre jártam állást keresni. A Balassagyarmati Magtermeltető Vállalatot áthelyezték Egerbe, de én nem akartam Egerbe menni. Végül sikerült bekerülni brigádírnoknak a Soroksári Állami Tangazdaságba, Soroksártól tizenvalahány kilométerre, egy tanyaszerűségre. Biciklizni még nem tudtam, mert nem hajlott a térdem. Gyalog mentem, és ha tudtam, felszálltam egy szekérre vagy teherautóra. Hajnalban kellett elindulni. Bérelszámolnom is kellett, de az irodai munkát soha nem szerettem, a kollégák viszont kedvesek voltak. 
   1954 elején rábólintottam, hogy a felesége leszek. Az előző év szeptemberében megtörtént a válóper, de nem miattam váltak el, Pali már külön élt, amikor az udvarlás elkezdődött. Lementem Pécsre, és bejelentettem, hogy férjhez megyek Maléter Pálhoz. Mi tiszteltük, szerettük a szüleinket, harcos vitába soha nem kerültünk velük, ok se nagyon volt rá, és akkor, életemben először úgy ültem apámmal szemben – este héttől hajnal négyig –, hogy ellentmondtam, vitatkoztam, visszautasítottam, amit mondott. Papám valami olyasmit mondott, hogy a korkülönbség, a válás, a három gyerek. Erre azt válaszoltam, hogy papám és mamám között is kilenc év van, a tizenöt nem sokkal több. Meg hogy Judit néni, papám testvére is elvált, volt gyereke, mégis elvált. De nagyon jól tudtam, hogy nem ez a baj, hanem Pali párttagsága.   Pali lejött értem autóval. Papám kimért volt, de nem vitatkoztak, csak az ellenérzését közölte. Ennek ellenére természetesnek tartottuk, hogy május 8-án jönnek az esküvőre, viszont kaptam egy levelet a papámtól, amiben megírta, hogy nem jönnek. Egyikőjük se jött. Mamám utólag megmondta, hogy nem akart a papámmal vitába szállni. Mamám akkor már a pécsi Állami Biztosítónál volt kistisztviselő, kisebb vidéki helyekre kellett kijárnia, és megírta, hogy az esküvő időpontjában melyik templomban imádkozott értünk. 
  Én dolgoztam, kaptam fizetést, egy volt Sacré Coeur-ös osztálytársam mamája varrt egy fekete kosztümöt, vettem egy fehér blúzt, és Palitól kaptam egy szép kis fehér menyasszonyi kalapot, az volt a fejemen. Zsuék is rettentő izgatottan készültek. A Baross utcában, abban a szörnyű társbérletben a fürdőszobán hárman kellett osztoznunk. Arra emlékszem, hogy valamelyikükre rászóltam, engedjenek már be, mégiscsak az én esküvőm lesz. Az esküvői ebéd a Normafa étteremben volt. Az üzletvezető telirakta a termet virágzó vadcseresznye ággal, és a mi terítékünk elé négylevelű lóherét tett. Na, sokat segített. Pali tanúja a helyettese, Kertész Ferenc volt, az enyém Zsuzsanna vőlegénye, Csikász Laci. 
 Anyám azt mondta, hogy az esküvőre ugyan nem jöttek el, de papám azt szeretné, ha a Maléter nagymama bútorát elhoznám a tanyáról. A feles bérlő ott maradt a házban, a földünk a téeszé lett. Pali fogadott egy honvédségi teherautót, és a bútort fölhozták Pestre, az Orbánhegyi úti lakásba. Pali akkor még a Krisztina körúti garzonban lakott, de már igényelte ezt az Orbánhegyi úti lakást, merthogy meg fog nősülni. Mari meg én többször fölmentünk, pucoltuk, fényeztük és rendeztük egy kicsit a dolgokat. 
Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját. Talán azért, mert akkor pár centivel alacsonyabbnak látszott volna.  Balatonfüredre, a tiszti üdülőbe mentünk nászútra. Egy hetet töltöttünk ott. Hogy Pali hogy intézte el, nem tudom, de már lenn megmondta, hogy Kuthy Dezső evangélikus püspök lakásán lesz az egyházi esküvőnk. Se apámnak, se anyámnak, se a testvéreknek nem volt szabad megmondani, nehogy véletlenül elszólják magukat, abból halálos botrány lett volna. Kispestre mentünk, Kuthy Dezső lakására. Az egyik szobában kis oltár előtt adott össze minket. A két tanú Kuthy Dezső lánya és az ő vőlegénye volt. 
Itt van Pali Bibliája, a Károli Biblia, benne Kuthy Dezső ajánlása és aláírása. Kuthy Dezső is Balassagyarmaton élt 47-ben, amikor Pali a csehszlovák–magyar határ őrségparancsnoka volt. A felvidéki magyar lakosság körében olyan hírek terjedtek el, hogy a gyerekeket el fogják választani a szülőktől, a szülőket Csehországba deportálják, a gyerekeket pedig janicsárokká nevelik. Akkor megindult a menekülés az Ipolyon keresztül, és akármennyire is kis folyócska az Ipoly, mégiscsak át kellett kelni rajta. Pali az összes katonáját arra utasította, segítsenek a menekülőknek, csónakokat szereztek, s laktanyákban helyezték el őket. De az ismeretség Kuthy Dezsővel korábbról származik. Amikor Pali 38-ban átjött, mert menekülnie kellett Eperjesről, felvették a Luther Otthonba, az evangélikus fiatalok kollégiumába, amelynek akkor Kuthy Dezső volt az igazgatója. Ott lakott, amíg a Pázmány Péter Egyetemen folytatta az orvosit, amit Prágában kezdett el, 1940-ben viszont beiratkozott a Ludovikára. 
Telt, múlt az idő, és néha a szüleimnek is föl kellett jönni Pestre, meg akartak is, hiszen Zsu meg Mari ott voltak még a Baross utcai lakásban, és nálunk szálltak meg. Arra emlékszem, hogy mamámmal főztünk kinn a konyhában, és füleltünk – a két férfi benn ült az ebédlőben –, vajon lesznek-e erősebb hangok. Ma is azt mondom, az ember benyomása az volt, hogy két demokrata beszélget. Egyformán gondolkoztak, hát miért estek volna egymásnak? Attól kezdve természetes volt, hogy nálunk szállnak meg. Zsuzsanna esküvői vacsoráját is nálunk rendeztük 55. január 8-án. A lakásunk egy villában volt, meg is kérdeztem, kitől vették el. Pali meg a helyettese utánanéztek, egy orvos élt ott, aki az ostrom előtt emigrált, és soha nem jött vissza. Később HM szolgálati lakásokat alakítottak ki a villában. 
  1954 decemberében elmentünk a Felvidékre és Prágába. Először Prágába mentünk, onnan jöttünk visszafelé, Lőcsén, Kassán meg a többi gyönyörű felvidéki városon keresztül. Csereprogram keretében magyar katonatiszti társaság ment oda, a csehszlovákok pedig nyáron jöttek a Balatonhoz. Van egy olyan fényképem, amelyen a Hradzsin előtti nagy térségen megy át egy apáca. Nálunk már rég elüldözték őket, becsukták a zárdákat, harangozók vagy egyebek lettek, ott meg apácaruhában járhattak. Elmentünk abba az utcába is, ahol Pali prágai egyetemista korában lakott. Megmutatta a házat, de nekem nem maradt meg az utca neve. Ki gondolta akkor, milyen fontos lesz majd pár év múlva. Vásárhelyi Miklós egyszer azt kérdezte, hogy meg tudom-e mondani, hol lakott Pali Prágában. Mondtam, sajnos nem, láttam a házat, ott álltam előtte, de fogalmam sincs az utca nevéről. Mert az egyik ottani politikussal, egy cseh arisztokratával, szó került Paliról, és azt tervezték, hogy arra a házra, ahol lakott, emléktáblát tesznek. Ez óriási dolog lenne, mondta Miklós, mert Magyarországon nincs Maléter Pál emléktábla. És én nem tudtam megmondani. Mire kiderítettem az utca nevét, már őket se érdekelte, mint ahogy ma már itt sem érdekel senkit. 
 Voltunk Eperjesen is, akkor ismertem meg az édesanyját, Margit nénit, akiről már rengeteget hallottam gyerekkoromtól kezdve. Eperjes Fő utcáján van a Maléter-ház, valamikor gyönyörű lehetett. Akkorra már beraktak oda társbérletbe egy csendőrcsaládot. Margit néni elmondta, tizennégy nagy faláda van felhalmozva az üveges verandán, a valamikori télikertben, és a ládák tartalma mind a Palié. Ő rögtön kinyitott egy ládát, Margit néni meg kétségbeesett, mi lesz, ha a csendőr meglátja. A kezemben fogtam egy Murillo-képet, amit Pali nagyon szeretett volna elhozni, de keret nélkül sem fért be a bőröndbe, föltekerni meg nem akarta, hátha lepattogzik a festék. Azt nem tudtuk elhozni – többé nem láttam –, de elhoztuk a tizenkét személyes ezüst készletet, három jatagánt, két lándzsát, két tőrt, egy lőporszarut meg egy füstölőt. Rettentő izgalmak közepette, mert akkor is volt vám.
Továbbra is jártam ki Soroksárra a tangazdaságba, de nem szerettem ott lenni, végül fölmondtam. Pali protekciójával bekerültem az Országos Növényfajtakísérleti Intézetbe, a Keleti Károly utcába. Kicsit ijedten, izgulva mentem be először, de hála Istennek, általában véve bűbájos, idős, nagy tudású, agráregyetemet végzett szakemberek dolgoztak ott. El se tudtam képzelni, mit fogok ott csinálni, de Horváth Alajos, Lucsi bácsi, aki valamikor a derekegyházi Weiss Manfréd-birtok jószágkormányzója, majd a Selypi Cukorgyár igazgatója volt, aztán deklasszált elem lett, a szárnyai alá vett, és bemutatott a munkatársaknak. Harmincvalahányan dolgoztunk az intézetben, és nálunk nem volt soha fúrás, háta mögötti megjegyzés. Sajnos nekem ez nem tartott sokáig, csak 57 februárjáig.  Nagyon szerettem ott lenni. Lassanként kialakult, hogy lesznek nagyüzemi fajtakísérletek. Az intézetnek harmincöt kísérleti állomása volt szanaszét az országban, minden tájegységben, azért ennyi, mert a különféle fajtákat kis parcellákba állították be, ezt aztán bonitálni kellett, leírni, hogy melyik fajta hogyan viselkedik. Kitalálták, nagyüzemi kísérleteket is érdemes lenne beállítani, hogy legalább egy katasztrális hold területen vessék el a magokat, így született meg a Nagyüzemi Kísérleti Osztály, ami én lettem egyedül. Buzgón végeztem a munkámat, ezektől az idős kollégáktól lehetett kérdezni, tanulni. Azt tanácsolták például, szólítsam fel a téeszeket és az állami gazdaságokat, hogy vegyenek részt a nagyüzemi fajtakísérletben. Stencilmasinán sokszorosított felhívásokat küldtem ki az országba mindenfelé, hogy jelentkezzenek a kísérletre, és nagyon sokan jelentkeztek. Nekem aztán ezeket a nagyüzemi kísérleteket kellett ellenőriznem. Majdnem az összes fajtakísérleti állomáson jártam, talán csak Nyíregyházán nem. Minden év végén leszűrték a leszűrendőket, abból született egy könyv, amit fölterjesztettek az FM-be a témafelelős ajánlásaival. Akkor vetődött föl például a hibrid kukorica termesztésének ötlete. Magcserével is foglalkozott az intézet, amelyet – főleg Jánossy Andornak, a főigazgatónak köszönhetően – Amerikától kezdve jóformán az egész világon ismertek. Tényleg fantasztikus tudós emberek dolgoztak ott. 
 Tavasztól őszig állandóan vidékre jártam, aminek Pali nem örült. Annak viszont igen, hogy végre megtaláltam a helyem, és hogy a kollégákkal is barátság szövődött. Ez azért nem azt jelentette, hogy hétfőn elindult az ember, és pénteken vagy szombaton jött meg, két-három napos utak voltak, ha közelebb kellett menni, csak egynaposak. Általában kis Skoda taxikat béreltünk. Vidéken a helyi szállodában szálltunk meg. Utólag visszagondolva borzasztó világ volt. Az ember megérkezett például Keszthelyre, ott a parthoz közeli szállodában szálltunk meg, én bekerültem egy olyan szobába, ahol már négyen aludtak. A férfi kollégák egy másik szobába mentek, ahol szintén alud már két-három idegen. A pénztárcámat éjszakára mindig a párnám alá tettem. Pali forró fürdővel és vacsorával várt otthon. Anyagilag nem álltunk valami fényesen, de volt lakásunk, aminek minden kis zegét-zugát együtt próbáltuk széppé, barátságossá tenni. Óriási viták közepette döntöttük el, melyikünk vesz magának valamit. Kértem Palit, csináltasson egy civil ruhát, mert ki nem állhatom, ha mindenhová egyenruhában megy. Egyszer aztán kihúzták a békekölcsönét, nekem akarta adni a pénzt, én meg azt mondtam, hogy neki vegyünk valamit belőle. És megvettük a civil ruhát. Abban volt a tárgyaláson, a házkutatáskor vitték el.  Esténként étkeztünk otthon. Értem jött a kocsi a Keleti Károly utcába, onnan mentünk a Fő utcába, fölvettük Palit, aki akkor a Szabályzatszerkesztő Csoportfőnökség parancsnoka volt. 55 második felében, amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok országos parancsnoka lett, felköltözött az Úri utcai parancsnokságra, akkor oda mentünk érte.  Minden este – vacsora előtt vagy vacsora után – elmondta, mi történt a parancsnokságon, neveket természetesen nem említett, és a katonai dolgokról sem beszélt. Innen tudom, hogy a maga harmincöt-harminchat évével olyan volt, mint egy jó apa, minden búbánatukkal, minden családi viharukkal hozzá mentek a beosztottak. Például az egyik tisztje elpanaszolta, hogy meghívót kapott a Vígszínházba a nándorfehérvári ütközet 500. évfordulójára rendezett ünnepségre, de a felesége a vásárcsarnokban rakodómunkás, káromkodik, bagózik, iszik, nem tudja elvinni, mit csináljon. Nem emlékszem, Pali mit mondott, de biztos valami jó tanácsot adott neki. Aztán akadt olyan is, aki elmondta a bánatát, de a végén felakasztotta magát. Pali meg a titkárnő rohant a lakására, hátha meg tudják menteni. Én is elmondtam, mit csináltunk egész nap, mivel foglalkoztunk. Ez minden áldott nap így ment. 
Egyszer Nedeczky Ágota barátnőm megkérdezte Palitól, nem gondolt-e rá, hogy otthagyja a honvédséget. Azt válaszolta, hogy eljön egyszer egy pont, amikor már nem lehet kiszállni. Amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok parancsnoka lett, sok katona dolgozott a parancsnoksága alá tartozó bányában. Nem győzöm hangoztatni, hogy ez nem MUSZ volt, hanem önként lehetett jelentkezni. Annyira földuzzasztották a katonaságot, hogy nem maradt elég munkaerő a bányában meg az építőiparban, és kitalálták a Műszaki Kisegítő Alakulatokat. Akkor én felvetettem, nem tudná-e folytatni az orvosi egyetemet, hiszen három évet már elvégzett. Azt válaszolta, azt nem, de a bányamérnökin gondolkodik, mert azt esti tagozaton is el lehet végezni, az orvosit nem. Utólag belegondoltam, hogy az orvosit, ami nekem szimpatikusabb lett volna, estin végezni tényleg lehetetlen, ráadásul szolgálati lakásban laktunk, akkor se fizetés, se lakás, se semmi. Azt mondtam, hogy az én fizetésemből is megélünk. És a gyerektartást miből fizetem? – kérdezte.  
Tudom, hogy ez nagy gond volt a számára. A válásnál Palcsit neki ítélték. Az Orbánhegyi úti lakást akkor hozták rendbe. Hivatalosan két szoba hallos volt a lakás, de a hall valójában egy nagyszoba volt, óriási, félkör alakú terasszal, két ablakkal, és egy ablaknyit leválasztottak Palcsi szobájának. Palcsi jött is mindig, de csak hétvégén, mert mindketten dolgoztunk. Én soha nem izgultam annyira ebédfőzésért, mint amikor először jött. Mondtam is egyszer neki, hogy juthatott az eszembe, hogy egy kisfiúnak májat csináljak vörösborral! Palcsi azt válaszolta: de nagyon jó volt, emlékszem rá, hogy nagyon jó volt!  
  Hogyan telt az a pár év, amit együtt éltünk? Főleg róla szeretnék beszélni, elmondani, hogy olyan ember volt, aki állandóan tevékenykedett. Ahogy hazajött, rögtön elkezdett valamit csinálni. A Dömötör nagyapától származó dívány szintén nálunk landolt. Pali elhatározta, hogy kárpitossá képezi át magát, hazajött, elkezdte a rugókat csomózni, próbálta megjavítani a díványt. Aztán lombfűrésszel emeletes dobozt csinált a nagy ezüstnek, amit áthoztunk Eperjesről. Minden darabnak kivájta a helyét: tizenkét nagykanál, tizenkét kiskanál satöbbi. Nagyon nagy munka volt. Sokszor mondtam neki, hogy pihenjen, mire azt válaszolta: nekem az a pihenés, ha teljesen mást csinálok. És amikor lenn voltunk a mamáméknál Pécsett, ott is rögtön körbenézett a kertben, és hozzálátott valamihez, például megjavította a kerítést. Nekem is segített otthon. Fölosztottuk a lakást, az egyik felét én takarítottam, a másikat ő. Amikor mosogattam a konyhában, ő törölgetett. Olyan aranyosan kérdezte: de ugye nem tartasz engem azért olyan Katuska férjnek? Te is dolgozol, én is dolgozom, miért lenne csak a te dolgod a takarítás meg a főzés? Vasalni szeretett, a nadrágját, az ingét mindig ő vasalta. A Patyolatba vittük a szennyest, sokszor ő vitte el, és nem esett le az aranygyűrű az ujjáról. És imádta a virágokat. Nagyon sokszor kaptam tőle virágot, nem csak alkalomra. Félkör alakú teraszunk volt kőoszlopokkal, azok között áttört fakerítés, a tetején virágládák. Zömmel Pali ültette be petúniával, muskátlival. Aztán építtetett egy virágtartót, ami arra szolgált volna, hogy majd évelő futónövényt telepítünk oda. Hétvégén sokszor azt mondta – akkor még szombaton is dolgoztunk –, hogy ne főzzek, menjünk a Tiszti Házba ebédelni. Nagyon emlékezetes, amikor először voltunk a Váci utcai tiszti kaszinóban. A háború előtt is tiszti kaszinó volt, nagyon elegáns. Amit furcsálltam, hogy az egyik részen olyan húsz centi magas dobogón voltak az asztalok. Láttam, hogy jön be egy fiatal tiszt a feleségével, és a pincér másfelé terelte őket. Megkérdeztem Palitól, miért. Kiderült, hogy a dobogós részen csak rangban ezredestől fölfelé levők ülhetnek, a pórnép csak a másik részen. Hogyhogy, kérdeztem, azt mondják, demokrácia van, de ez nem demokrácia, ugyanolyan ember, csak mert főhadnagy, nem ülhet bárhol? Hogy legyen ezredes, ha még ilyen fiatal? Ha valami ilyesmiről volt szó, dühös lett, mert érezte, hogy igazam van, és nem tud megcáfolni. 
 Október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni. Ő is és a főigazgató is azon az állásponton volt, hogy nem tiltják meg, de féltenek, nehogy valami bajunk essen. Végül öten indultunk el. Fél három, három óra tájban értünk le a Bem térre. Akkor még nem voltak sokan, és mindenki úgy tett, mintha a gyönyörű őszi napsütést élvezné. Egyenruhás katonatisztek is ültek a padon, és beszélgettek. Egy idő múlva egyre többen lettek a téren. A kőkorláton ültünk, amikor lent, az alsó rakparton megállt egy teherautó. Dobozokban papírokat hoztak, és kérték, hadd adják föl. Kiderült, hogy azok a 16 pontot tartalmazó röplapok. Boldogan segítettünk. Nem álltam messze a szobortól, de hogy ott ki beszélt, nem tudom, aztán valaki felolvasta a 16 pontot. Hogy mindezt le lehet írni, és hogy hangosan fölolvassák, olyan csoda volt, hogy borsózott az ember háta a gyönyörűségtől. Egyre nagyobb lett a tömeg, a végén már szorosan álltunk, és még mindig jöttek. Jöttek általános iskolások is a tanáraikkal, kis papír nemzetiszínű zászlókkal. Valaki pici Kossuth-címert osztogatott, nem kért érte pénzt. A Kossuth híd is és az alsó rakpart is teli volt emberekkel. Amerre el lehet látni, a Margit híd felé, meg tovább, a Bem tértől a Batthyány tér felé tömeg, tömeg. Tényleg nem lehetett mást látni, csak fejeket. A műegyetemisták határozták el, hogy néma tüntetésként megkoszorúzzák a Bem-szobrot a Lengyelországban történtek miatt. A követelések viszont már túlmentek a lengyel szimpátiatüntetésen, és az irdatlan tömeg is. Ma már tudom, hogy az ELTE-ről a Bajcsy-Zsilinszky úton, a kiskörúton jöttek a diákok, és a Váci útról meg a Rákóczi út felől a délelőttös műszakból hazafelé tartó munkások is csatlakoztak hozzájuk, és egyre bővült a tömeg. Ez olyan feszült és gyönyörű volt. A Fő utca felől tisztiiskolások érkeztek, márpedig az keményen belügyes, ávós társaság volt. Óriási éljenzés, öröm fogadta a csatlakozásukat. A Bem-laktanya tetején a kiskatonák félretolták a palákat, és először ott kukucskáltak ki. Aztán az ablakokban is megjelentek. Ott láttam először kivágott közepű zászlót, amit óriási ováció fogadott. És persze énekeltük a Himnuszt, a Szózatot. Emlékszem, hogy akkor elbőgtem magam. Fülig szaladó szájjal örült az ember, és közben potyogtak a könnyei. Nem tudom, a Szózat effektíve tiltva volt-e akkoriban, de nem énekelték sehol. És akkor, ott a téren! Minden szava oda szólt, és a Himnusznak is. Tényleg gyönyörű volt! 
Öt óra után valamikor észbe kaptam, hoppá, jön értem Takács bácsi az autóval. Elköszöntem a kollégáktól, és gyorsan visszamentem az intézethez. Takács bácsi már ott várt, és mentünk Paliért, aki annyira feszült volt, hogy nem mertem megmondani neki, a Bem téren voltam. Már majdnem hazaértünk, amikor Pali megkérdezte, ne menjünk-e le a városba, megnézni, mi történik ott. Az Irodalmi Ujságban az ember olvasta a Kucserákat, mi is mindig megvettük, illetve Pali vette meg a Mechwart tér és a Margit körút sarkán, a Szomjas nevű kocsma – amit szétlőttek a ruszkik – melletti újságárusnál. Palit persze megjegyezték, nemcsak a magassága miatt, az egész külleme olyan volt, hogy rajta feledkezett az emberek szeme. Mindig vett egy napilapot, amibe belehajtották az Irodalmi Ujságot és a Ludas Matyit, mert ez a két lap volt érdekes, és persze hiánycikk, ezért az újságos félretette nekünk. Arra, hogy menjünk le a városba, azt válaszoltam: én nem vagyok Kucseráné, hogy autóból nézzem a tüntetést! Ezen Pali megsértődött, és azt mondta, hogy akkor menjek haza. Ő elment, én hazamentem. Villanyt se gyújtottam, föl-alá szaladgáltam a lakásban, és hallgattam a rádiót. Az ablaknál állva lestem, jön-e Pali, és közben hallgattam a Gerő-beszédet, amitől egyre idegesebb lettem. Én ott voltam a Bem téren, és hogy arra a csodára ez az ember így reagáljon, Úristen, mi lesz ebből! Nemsokára hazaérkezett Pali, és elmondta, hogy a HM-be akart bemenni tájékozódni, de hatalmas tömeg hömpölygött az utcán, és olyan volt a hangulat, hogy attól tartott, fölborítják az autót. A Margit híd pesti hídfőjénél jobbnak látta, ha hazajön. Akkor elmondtam, mit láttam a Bem téren és hogyan éltem át, és hogy a Gerő-beszéd milyen borzalmas volt.
Leültünk vacsorázni, közben többször is szólt a telefon, hol a parancsnokságról, hol a Kilián laktanyából telefonáltak. Onnan azért, mert a tömeg be akart törni a laktanyába fegyverért. Pali azt mondta, teherautóval álljanak rá a kapura belülről, hogy ne tudják benyomni, a fegyvereket pedig tegyék be valamelyik páncélszekrénybe. Állandóan szólt a telefon, kaptuk a híreket, hogy mégis be tudtak törni, a páncélszekrényt is megtalálták, hogy a parancsnokot kitették a laktanyából, haza is ment.
Körülbelül egy óra tájban Pali telefonált az Ezredes utcai honvédségi garázsba, hogy küldjenek érte egy kocsit. Be akar menni a Kiliánba. Én nem vagyok egy hisztérika, de akkor elfogott a rémület. A rádióból már hallottuk, mi tudtuk fogni a Szabad Európát, hogy harc van, a lövések zaja fölhallatszott az Orbánhegyi útra, és telefonon is jöttek a hírek. Könyörögtem Palinak, ne menjen el, de elment.
Vártam vissza, és amikor hazaért, kiderült, gyalog jött, folyt róla a víz. Elmondta, hogy leértek a Kálvin térig, ott a felkelők megállították az autót, őt megmotozták – nem volt nála fegyver –, és a kocsit elvették. Elindult az Üllői úton a Kilián laktanya felé, a felkelők minduntalan megállították, hogy hová megy. Nem akarta a Kiliánt mondani, azt válaszolta, hogy a Baross utcába, mert ott van a felesége. Végül tényleg elkanyarodott a Baross utcai lakáshoz, már csak azért is, mert a felkelő fiúk vele mentek, nem hittek neki. Bement a házba, megvárta, amíg a fiúk elmennek, és újra megpróbált bemenni a Kiliánba, de megint csak olyanokkal akadt össze, akik megkérdezték, hová megy. Őt egyre inkább idegesítette, hogy nem tudja, mi történik ott, ezért jobbnak látta, ha hazajön, mert itthonról legalább telefonon tud kapcsolatot teremteni a várbeli parancsnoksággal és a Kiliánnal is. Reggelig főleg telefonálással telt az idő. A HM-et is hívta, de érdemleges emberrel nem tudott beszélni.  
A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem. Amikor kibukkantunk a ködből, legalább három géppisztoly meredt ránk. Paliba karoltam, még a fejemet se mertem fölemelni. Megálltunk persze. Közben az egyik orosz azt mondta a másiknak, hogy ez egy ezredes, mire a géppisztolyokat lejjebb engedték egy kicsit. Pali tudott oroszul. Azt kérték tőle, mutassa meg a legrövidebb utat, ahol el lehet hagyni a várost, és hogy ő is menjen velük. Azt válaszolta, jó, de először hazakíséri a feleségét. Az oroszok nem kérdezték, hol lakunk, mi eltűntünk a ködben, és otthon kivártuk, amíg elmentek. Pali megkért, ne akarjak bemenni az intézetbe, ő sokkal nyugodtabb, ha én otthon maradok. Nem szívesen, de rábólintottam. Megígérte, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot. Otthon voltam, hallgattam a rádiót, és alig ettem. Nem is nagyon volt otthon ennivaló. 25-én, amikor hívtam, ilyeneket mondtak: tárgyal, a másik épületben van, azért nem tudják adni. Utólag derült ki, hogy akkor már elment a Kiliánba. Bata, a honvédelmi miniszter, vagy a vezérkari főnök adta neki a parancsot, hogy öt tankkal menjen a Kilián laktanyához, és tisztítsa meg a környéket a felkelőktől. Az esztergomi alakulat öt páncélosa indult el a Margit híd pesti hídfőjétől. Pali az első tankba szállt be. Jóval később sikerült beszélnem annak a tanknak a parancsnokával. Elmondta, hogy vidéki alakulat lévén, nem ismerték Budapestet, rádióösszeköttetés sem volt az öt tank között, ezért kettő eltévedt, a Kálvin tértől csak három haladt tovább az Üllői úton. Arról volt szó, hogy az öt páncéloshoz csatlakoznak a tisztiiskolások, hogy együtt tisztítsák meg a Kiliánt és környékét. A periratokból tudom, hogy a Kossuth akadémiások megtagadták a parancsot. Sokáig tartott, míg a Kiliánhoz értek, mert a Corvin köziek tűz alá vették őket, és ők visszalőttek. Végül csak az az egy tank jutott el a Kiliánig, amelyikben Pali volt. Amikor be akartak állni a laktanya udvarára, kiderült, hogy a tank nem fér be a kapun. Közben a laktanyából kikúszott egy tiszt, és közölte velük, hogy már tűzszünet van. Akkor Pali kiszállt – előbb kidugott egy fehér és egy nemzetiszínű zászlót –, és a tömeg elkezdett éljenezni, hogy a honvédség velük van. Miután az ováció megszűnt, Pali megkérdezte, van-e köztük valaki a felkelők vezérei közül. Jelentkeztek néhányan, és Pali behívta őket a laktanyába. Elmondták, mi a bajuk: az orosz megszállás, az államosítás, a kolhozosítás. Ugye a legtöbb munkás azért jött föl Pestre, mert elvették a földjüket. Ők tulajdonképpen azt akarják, mondták, hogy menjenek ki az oroszok Magyarországról. Pali egyetértett velük, meg is mondta nekik. Attól kezdve nem háborúztak egymással. A kiskatonáknak nem tiltotta meg, hogy a felkelők oldalán harcoljanak, ők akkor a Molotov-koktélokat már a szovjet páncélosokra és tankokra dobálták. 25-én délután is beszéltünk telefonon, amikor már benn volt a Kiliánban. 28-ig teljesen egyedül voltam otthon, nem ettem, nem aludtam, imádkoztam, rádiót hallgattam, telefonáltam. Pali mindig nyugtatott telefonon, közben a háttérből hallottam a harci zajt. Hát nem tudtam megnyugodni. 28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család! – válaszolta. Mondtam, hogy a család rendben lesz, ha itt kapok valami élelmet, viszek nekik. Így is történt. Krumplit, tarhonyát és halkonzerveket vettem, ami éppen volt a boltban. Hazamentem, és kit találtam ott: Takács bácsit, a gépkocsivezetőt. Kocsi nélkül, gyalogszerrel jött. Kérdezte, mit tudok az ezredes úrról. Mondtam, hogy benn van a Kilián laktanyában. Kérdezte, voltam-e már lenn. Éppen most akarok menni – válaszoltam. Végül ketten együtt lementünk a Kiliánhoz. Útközben Takács bácsi elmondta, hogy ő fegyveresen harcolt, de akkor nem volt nála a fegyver. Nem az Üllői úton mentünk, hanem a Baross utcán, és a Harminckettesek terétől kanyarodtunk arrafelé. Az Üllői útra kiérve összetalálkoztunk Zsuzsannával meg Marival. Persze óriási öröm volt, és már négyen húztunk a Kilián felé, amikor azt láttuk, hogy a Liliom utca sarkán egy csoport lapátolja a sittet, és egy nagyon magas ember kitűnik közülük. Civil felkelők és kiskatonák lapátolták Maléter Pállal együtt a törmeléket az összelőtt épületrésznél. Odaszaladtunk, ő is nagyon megörült, aztán letolt. Vittem fehérneműt, az olajos halból néhány dobozt, meg kekszet, mert nem tudtam, van-e ennivalójuk. Könyörögtem Palinak, hadd maradjak ott, de ő a leghatározottabban visszautasította: egy laktanya nem nőnek való, szó sem lehet róla!  Egyszer csak jött valaki, mondott valamit Palinak, ő odafordult hozzánk: most pedig gyorsan menjetek el innen, mert azt a hírt kaptam, hogy a Nagyvárad tér felől támadás várható. Ugye Nagy Imre 27-én tárgyalt először az oroszokkal a kivonulásról, ami 28-án állítólag meg is kezdődött. Hát ennyire kezdődött meg, hogy jött a hír, a Nagyvárad tér felől támadnak a szovjetek. 
 Mi eljöttünk. Zsuzsannáék elmondták, hogy a Baross utcai lakásnak majdnem az összes ablaka betört, és hogy ők följönnének hozzánk. Én nagyon örültem nekik, és attól kezdve jóformán állandóan együtt voltunk. Maléter Pál neve egyszer csak bekerült a köztudatba. Akkor még nem annyira a rádión, inkább a környékbelieken meg a felkelőkön keresztül, és elkezdtek jönni az ismerősök meg volt ludovikás tiszttársak levelei. Azoknak, akik akkor még nem éltek, elképzelhetetlen, már nekem is szinte hihetetlen: folyt a harc, sebesültek, halottak az utcán, és közben volt villany, volt gáz, volt telefon, a postás kihozta a levelet és a táviratot. Itt van a fiókban például Pali nővérének a távirata: Hőstettedhez gratulálunk! Margit és családja.  
 31-én, szerdán megint összekaptam magam, és lementem a Kiliánhoz avval a szent elhatározással, hogy ott maradok. Győzött a forradalom, most már ott akarok lenni Pali mellett. Az Üllői útnál romokat és nagyon sok halottat láttam. A Nagykörúton és az Üllői úton is voltak fölborult villamoskocsik, leszakadt vezetékek. A halottakat mésszel öntötték le, a megdermedt mész szoborszerűvé tette őket. Óriási tömeg gyűlt össze a Kilián körül. Amikor szembekerültem a laktanyával, kötélkordonba ütköztem. Tudtam, ha előhúzom az igazolványomat, át tudok menni a kordonon, de nem mentem, mert hallottam, hogy a tömeg követeli: Maléter jöjjön ki. Vártam, mi lesz: kijön-e vagy nem? Miért követelik vajon? Egyszer csak kijött egy fiatal tiszt azzal, hogy Maléter Pál nincs ott, elment a Parlamentbe. Közben hallottam, hogy Paliról beszélnek körülöttem. Olyan mondatok maradtak meg az emlékeimben, hogy nagyon-nagyon rendes ember, öreg szivar, de nagyon rendes ember! Mire a másik: nem is olyan vén szivar. Én csak hallgattam, és gondoltam magamban: ha tudnátok, hogy én vagyok a felesége! Olyan jó volt hallani, hogy mindenki felsőfokban beszél róla. Egyszer csak elhangzott, hogy menjünk a Parlamenthez, és Malétert a kormányba! Igaz, hogy Mindszentyt is javasolták. Én nem vagyok Mindszenty-ellenes, mert diákkorom emléke, hogy hallgattuk a beszédeit, engem ő bérmált a Bazilikában, inkább tiszteltem, de arról meg vagyok győződve, hogy politikusnak rossz lett volna. 
A tömeg elindult az Üllői úton a Kálvin tér felé, hogy mennek a Parlamenthez, én viszont iszkoltam haza. Sötét lett, mire az Orbánhegyi útra értem. És ezt mind gyalog, de akkor fiatal volt az ember, rá se rántott. Hazaérve láttam, hogy nyitva van a kocsibejáró kapu, amit soha nem tartottunk nyitva, és benn áll egy Pobeda. Égett a belső világítás, és meglehetősen torzonborz emberek ültek benne. Mentem a kerten át a följárathoz. Az emeletre vezető lépcső aljában szintén ült egy torzonborz, aki megállított és megkérdezte, hová megyek. Igazolnom kellett magamat. Pali éppen az emeletről jött le, nagyon dühösen. Kiderült, hogy nem tudott bemenni, mert az esőköpenyében maradt a kulcsa.
Bementünk a lakásba, és megkérdeztem tőle, kik azok az emberek, akik az autóban meg a lépcsőn ülnek. Azt mondta, hogy a testőrei, de a nevüket nem tudja, a lépcső aljában ülőt Bagarolnak szólítják a többiek. A periratokból, Iván Kovács László vallomásából tudom, hogy a Corvin közbe anarchikus beállítottságú emberek is kerültek, és amikor Iván Kovács meghallotta, hogy ezek arról beszélnek, hogy Malétert meg kell ölni, átment és szólt Maléter Pálnak, hogy hat embert kijelölt az őrzésére. Ők kísérték akkor haza. Lezuhanyozott, átöltözött, és sietett vissza. Annyit elmesélt, hogy az ezer nem tudom hány műszaki kisegítő katonát összehívta, és azt mondta nekik, aki haza akar menni, jelentkezzen. Őket elengedte, de az állománynak több mint a fele ott maradt. Azt is elmondta, hogy néhány napja ömlik az élelmiszer a Kiliánnak, kimondottan nekik hozzák vidékről. Mivel a katonák nagy részét hazaengedte, a környékbeli házak lakóinak is jutott az ennivalóból.
Emlékszem, amikor Nagy Imre bejelentette a függetlenséget, és hogy kilépünk a Varsói Szerződésből. A testvéreimmel álltunk a rádió előtt, utána a Himnusz. Potyogott a könnyünk, amíg hallgattuk, és mintha koccintottunk is volna. Borzasztó gyönyörűség volt! Közben tudtuk, hogy özönlenek be az oroszok, rettegtünk is tőle, de elhessegettük, azt akartuk elhinni, hogy győzött a forradalom, függetlenek lettünk. Egyszer becsöngetett a rendőr, a házmesternő férje, és azt mondta: asszonyom, mondja meg a férjének, hogy itt, az Istenhegyi úton van az ÁVH-nak egy fegyverraktára, arról tudniuk kell! Mondanom se kell, hogy a forradalom leverése után ellentanúskodott. 
  A rádióból hallottam, hogy Palit vezérőrnaggyá léptették elő. Aztán 1-jén hallottam, hogy a honvédelmi miniszter első helyettese lett. Ennél a második hírnél aggódva kérdeztem telefonon: te, Pali, mi leszel még? Ha egy kis szerencséd van, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka – válaszolta. Hát nem volt szerencsém. Pénteken este tudtam, hogy honvédelmi miniszter lesz, és annak sem örültem. Szombaton reggel megint hazajött és átöltözött. A kivonulásról szóló tárgyalásokra készülve az elegánsabb egyenruhát vette föl, csizmát és az antantszíjat. Nem nagyon tudtunk beszélgetni, de azt elmondta, a szovjetekkel fognak tárgyalni a kivonulásról. Megkértem, ha egy mód van rá, utána jöjjön haza, és mondja el, mi történt. Délután valamikor megállt az autó, Pali följött, és megkönnyebbülten mesélte, hogy nincsenek olyan követelések, amit ne lehetne teljesíteni. Egy kicsit meg is volt lepve tőle. Aztán ment vissza a Parlamentbe. Amikor arra kértem, hogy maradjon már egyszer otthon, akkor azt válaszolta: vasárnap egész biztosan hazajövök, de addig, amíg bizonytalan a helyzet, nem hagyom magukra a katonáimat.  Az utolsó beszélgetésünk egy telefonbeszélgetés volt november 3-án, szombaton este 8 óra tájban, a Mindszenty-beszéd után. Akkor mondta meg, hogy kimegy Tökölre. Én könyörgőre fogtam, hogy ne menjen. Ijesztő volt a gondolat, hogy Budapestről ki, a Csepel-szigetre, este tízre egy szovjet laktanyába. Azt tudtam, hogy a Budapestről kivont szovjet csapatok beásták magukat a város körül, ezért voltam megijedve, és egyre könyörgőbben kértem, hogy ne menjen. Ideges lett, és a végén egy kicsit katonásan rám szólt: értsd meg, hogy ez a diplomáciai szabályok szerint folytatódik! Itt teszünk pontot a délben elkezdődött tárgyalások végére. Délben mindent elfogadtak, de az aláírások még hiányoznak, és a műszaki feltételek. Az utolsó mondat, amit tőle mint szabad embertől hallottam, ez volt: értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget! Egyesek szerint volt benne bizonyos fokú naivitás, hogy elhitte az oroszoknak, valóban elfogadták a feltételeket. Talán ennek a mondatnak a fényében ez másképp látszik.  A lakásunkban ott volt mindkét nővérem, és természetesen erről beszélgettünk. Másnap hajnalban, mint Budapest nagyon sok lakója, felébredtünk az ágyúdörgésre, rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és hallottuk Nagy Imre felhívását. Ezután betelefonáltam a Parlamentbe. Egy fiatalember vette föl a kagylót Nagy Imre titkárságáról. Megkérdeztem tőle, hol van az uram, visszajöttek-e Tökölről. Erre az volt a válasz, hogy: kérem, hívjon vissza negyedóra múlva! És ez alatt a negyedóra alatt mondták be a rádióban, hogy Nagy Imre fölkéri Maléter Pált és az általa vezetett tárgyaló küldöttséget, térjenek vissza hivatalaikba. Nekem azóta is az az érzésem, hogy abban a nagy riadalomban el is feledkeztek róluk, és ha én nem telefonálok, ez a rádióközlemény talán nem is hangzik el. 
Később aztán, november vége, december közepe táján Jánossy Andor elmondta, hogy találkozott Erdei Ferenccel – Erdei akkor már szabadlábon volt –, aki azt üzeni, együtt fogták el őket Tökölön, egy autóban vitték be őket a Gyorskocsi utcába. Abban állapodtak meg, amelyikük hamarabb hazakerül, értesíti a másik feleségét. Ez volt az első hír.
Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov. Erdeitől hallottam először, hogy Malinyin vagy nagyon jó színész, vagy valóban nem tudott róla, hogy mi készül, mert csendben, suttogva vitába szállt Szerovval, és amikor Szerov meggyőzte, akkor a magyar tárgyaló delegáció felé fordult, széttárta a karját, mutatva, hogy rajta kívül álló okok miatt szakítja meg a tárgyalásokat, és a szovjet delegáció kivonult a teremből. Erdei így mondta el. Elmentem Tildy Zoltánhoz is, de sokat nem tudtam meg tőle. Nem akart, vagy nem mert beszélni. Nem sokkal ezután egy ismeretlen úr keresett föl, akit úgy hívtak, hogy dr. Szűcs Sándor. Elmondta, hogy a Tildy-titkárságon dolgozott, Tildynek jó barátja. Amikor a tárgyaló delegáció Tökölre indult, megkérték, mivel tud oroszul, menjen velük. Őt is Tökölön fogták el, a tököli repülőtéren többedmagával fölrakták egy repülőgépre, elvitték Ungvárra, és ott, a börtönben többször kihallgatták. Azt gondolta, Maléter Pált is odavitték, és azért keresett meg, hogy hozza a hírt. Közben még egy megerősítés jött telefonon, hogy Tököl, Mátyásföld, Gorkij fasor, Gyorskocsi utca voltak az állomások. 
Karácsonykor összeállítottam egy kis csomagot, süteményt, tiszta inget, zoknit, levelet, betettem egy dobozba, elmentem a Gyorskocsi utcába. Körbejártam az épületet, mindenütt fegyveres orosz katonát láttam, és elég mély lélegzetet kellett vennem, hogy oda merjek menni az egyikhez. Mivel oroszul nem tudok, kézzel-lábbal mutogattam, mondtam, hogy Maléter Pál, meg oroszul, hogy ezredes. Egyértelműen jelezték, hogy menjek el onnan. Nyújtogattam a dobozt, azt se vették át. Nagyon elkeserítő volt. 
Valaki ajánlotta, beszéljek Nógrádi Sándorral, mert ő benne van a hatalomban. Hollós István, az uram egy volt partizántársa elkísért hozzá. Nógrádi azt kérdezte, tudom-e, hány évig várt Jákob Ráhelre. Igen, válaszoltam. Mire: az ő felesége tizenöt vagy tizenhat évet várt rá, amíg emigrációban volt. Tehát se bűt, se bát nem mondott, de reményt adott, hogy csak várnom kell, és kvázi megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Eszembe jutott, hogy Rácz Gyula, aki Pali partizántársa volt, nagyon sok embert ismerhet, hátha tud valamit mondani. Fölkerestem őt is. Ő azt mondta: arra, hogy valami szörnyű dolog történhet, ne gondoljon! 
Aztán elmentem a katonai legfőbb ügyészhez. Arra emlékszem, azt kérdeztem tőle, csak nem akarnak egy második Rajk-pert, mire fölugrott, olyan hirtelen, hogy fölborult a széke, és rám kiáltott: hogy mondhat ilyet! Megint megnyugtató érzés fogott el, úgy látszik, ezt teljesen kizártnak tartják. Én nagyon távol álltam a párttól, a pártemberektől, senkit nem ismertem közülük. Életemben először és utoljára sajnáltam, hogy semmi közöm sincs a párthoz és a párt vezetőihez, mert nem tudtam kihez fordulni tanácsért vagy segítségért. Az megnyugtatott egy kicsit, amikor az édesapám, aki szintén jogász volt, azt mondta, hogy védőügyvédet kell választani. Így mentünk el dr. Kardos Jánoshoz, egy nagyon jó barátjához, aki dupla nullás ügyekben védhetett, és el is vállalta a védelmet. Ő azt javasolta, hogy menjek el a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, és jelentsem be, hogy eltűnt a férjem. 
Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték. Akkor sokkszerű állapotba kerültem. Nem vagyok hisztériás alkat, nem visítottam, nem zokogtam, elkezdtem sírni, de nem hangosan. Azt hiszem, ijesztően nézhettem ki. Azért gondolom, mert végül áthívták a szomszédban lakó ávóst, aki átment a két házzal odébb lakó Szalma őrnagyhoz, a Gyorskocsi utca parancsnokához. Avval jött vissza, hogy Szalma azt mondta, ez nem igaz, ha megtörtént volna, ő tudna róla. Bányaiék kihívták az ügyeletes orvost, aki nyugtató injekciót adott be nekem, amitől mélyen elaludtam. Másnap is aludtam, miközben édesapám megint fölérkezett Pécsről. Akkor kellett volna aláírnom a megbízólevelet dr. Kardos Jánosnak, de mivel én nem voltam olyan állapotban, édesapám írta alá helyettem. Ahogy utólag megtudtam, amikor az uram ránézett erre az aláírásra, azt mondta: ez nem a feleségem írása, nem fogadom el. Fatális dolog volt, számomra borzasztó, mert úgy érzem, Kardos Jánostól többet tudtam volna meg, mint az azután kijelölt ügyvédtől, Révai Tibortól. 
 Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven. Akkor lettem újra Gyenes Judith, mert másképp ott sem tudtam volna elhelyezkedni.  Kitartóan ültem ott, a végén fölvezettek, és találkoztam Szalmával. Ő azt kérdezte tőlem: mikor kapott utoljára beszélőt? – mintha nem tudta volna. Mondtam, hogy még nem kaptam, és megkérdeztem, hogy mikor kaphatok. Most – válaszolta. Fantasztikus volt, de rettenetes. Mindig úgy gondoltam, hogy erre föl kell készülni, végig kell gondolni, mit tudok elmondani, mit tudok kérdezni virágnyelven. Egyszer csak szóltak, hogy menjek. Jött mellettem két fegyveres pufajkás. Életemben először voltam börtönben, ez szörnyű emlék. A lépcsőházban mindenütt dróthálók voltak. Odaértünk egy ajtóhoz, amelyik előtt két másik fegyveres állt, majd bementünk a helyiségbe. Két fegyveres kívül maradt, a másik kettő bejött. Akkor találkoztam először Tamás György századossal, aki elmondta, hogy húsz percig tart a beszélő, és semmi olyat nem szabad mondani, ami politikával kapcsolatos, ha ilyesmi kerül szóba, abban a pillanatban leállítja a beszélőt. És akkor hozták Palit. Ez egy irodai szoba volt, benne egy kanapé, fotelek, dohányzóasztal, a másik sarokban íróasztal, könyvespolcok, magasabb rangú tisztviselő irodája lehetett. Egymással szemben ültünk, a két fotelt szembefordították, a nyomozó mellettünk ült. Amikor Pali leült, megfogtuk egymás kezét, és először nem tudtunk szólni. Ez pár pillanatig, percig, nem tudom, meddig tartott, és Tamás megszólalt: ha nem beszélnek, az is beleszámít a húsz percbe! Hát akkor magunkhoz tértünk. Nagyon nehéz ilyenkor, amikor a lelkedre kötötték, hogy miről beszélhettek. Szörnyű, egy kínzással fölért. Nem nézett ki rosszul, semmi olyat nem láttam rajta, hogy bántották volna. Én beszéltem, ő kérdezett. Kérdezte, mi van a szüleimmel, végigkérdezett mindenkit. Én akkor már – ugye ez 1957 áprilisában volt – parképítő segédmunkás voltam, és a kezem rettenetesen nézett ki. Dugdostam előle, mert a világért sem akartam megmondani, tudtam, hogy nagyon rossz perceket okoznék neki, ha megtudná. Erről nem beszéltem, azt viszont elmondtam, hogy Mária, az első felesége kivitte Nyugatra a gyerekeket. Erre majdnem leállították a beszélőt. Akkor én fölháborodva azt mondtam Tamásnak, hogy ne haragudjon, de egy apának tudnia kell, hol vannak a gyerekei. Azt is kérdezte, hogy az édesanyjával tartom-e a kapcsolatot. Tartottam, de csak ismerősökön keresztül küldtem levelet Eperjesre, nehogy baja legyen belőle. Húsz perc hamar elmúlik. Ott volt a vadidegen nyomozó, a hátam mögött a két fegyveres pufajkás, mégis nagyszerű volt, jó volt, hogy láttam, és hogy ép, egészséges. Nagyon gyorsan vége lett a húsz percnek. 
 Azt hittem, ezzel megindult valami. Természetes volt, hogy a következő engedélyt május 8-ra, a házassági évfordulónkra kérem. Máig sem értem, hogy, de megkaptam. Erre a második beszélőre nagyon készültem. Elmentem fodrászhoz, igyekeztem úgy fölöltözni. Május 1-jén vettem két narancsot – akkor politikából lehetett kapni –, azt eltettem, hogy beviszem neki. Kávét tettem egy termoszba, vettem három szál rózsát – a harmadik házassági évfordulónk volt – és egy piros Hummel porcelánszívet. Ezekkel az ajándékokkal fölszerelkezve bementem. A legnagyobb meglepetésemre megengedték, hogy igyon a kávéból. Elgondolom, hogy abban a kávéban lehetett volna méreg is. Megengedték, hogy megegye a narancsot. Ez az a bizonyos narancs, amelyiknek a héját még ma is őrizgetem. Tudtam, hogy a rózsát meg az ajándékot nem hagyhatom ott, de megmutattam. Egyszer bejött valaki, intett Tamásnak, és elmentek a szoba másik sarkába, ott sutyorogtak valamit. Pali odaszólt nekem: menj el Nógrádihoz, menj el Rácz Gyulához, menj el... Akit mondott, annál már mind jártam, s ez megnyugtató érzés volt. Bólintottam, hogy voltam, voltam, voltam, beszéltem vele. Ez volt az utolsó beszélő. Soha többé nem láttam. 
Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam. Civil emberek jöttek teherautóval, fölkapdosták a bútoraimat. Én még akkor is tiltakoztam, erre olyan példabeszédeket mondtak, hogy: emlékszel, mikor az az ürge, akinél legutoljára voltunk, tiltakozott, és hogy vágtuk be a lépcső alá, csak úgy nyekkent. Hogy tudjam, mihez tartsam magam. Akkor még nem tudtam, hová visznek. Úgy éreztem, ma is úgy érzem, még egy belém rúgás volt, hogy a Marczibányi tér 5.-be, egy társbérleti szobába költöztettek, ahonnan az első felesége disszidált. Egy önkényes lakásfoglaló család volt már ott négy gyerekkel, tehát hat ember a kétszobás lakásban. Tizenhárom évet lehúztam abban a fürdőszoba nélküli társbérletben, és egy hangos szó nem hangzott el. Nem azért, mert nagyon kellemes volt a társbérlő, de nekem nagyobb gondjaim voltak, mint hogy az ő kisded piszkálódásai olyan nagyon hatottak volna rám. 
Az utolsó levélben – én az előzőben az idegállapotára kérdeztem rá, mert akkor már majd egy éve börtönben volt – azt írta: ami az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?! Én ezt a mondatot úgy értettem, hogy ha a becsületét feladná, akkor beszélhetne másképp, de nem. Van egy szörnyű emlékem novemberből, amikor már erélyesebben kértem a beszélőt Tamástól, a nyomozótól. Ő akkor azt mondta: örüljön neki, hogy még egyáltalán életben van, hogy nem húztuk föl már múlt novemberben! Akkor már ez volt a hangnem, borzalmas volt. 
Így telt-múlt az idő, állandóan mentem, kértem, akkor jobban rá is értem. Ugye, nem volt állami állásom, a kertészkedés abbamaradt, pendliző takarítónő lettem, nem voltam annyira kötve, mindig be tudtam menni a Gyorskocsi utcába. Jött 1958 februárja, amikor valamit megéreztem. Állandóan jártam Révai Tiborhoz, a kijelölt ügyvédhez. A végén már nagyon ideges volt, de mindig biztosított róla, hogy nem történt semmi, nem indult meg a per. Ma már tudjuk, hogy megindult. Annyiszor eszembe jutott, ha én akkor megéreztem, júniusban vajon miért nem. Sőt, nyugodt lettem, mert, ahogy telt az idő, az ember azt gondolta, hogy Kádárék már megerősödtek, a kezükben a hatalom, a bosszúhullám talán lezajlott, talán tényleg nem lesz per. Nem gondoltam arra, hogy Nagy Imréékkel akarják őket... Az volt az érzésem, hogy minél később indul el a per, annál jobb. Úgy gondoltam, per nélkül nem lehet örökre börtönben tartani, ezért azt kívántam, hogy legyen házi őrizetben, akkor talán megengedik, hogy együtt legyünk. 
​ Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam a levélszekrényben. Az volt rajta, hogy állás ügyében, amennyiben még érdekli, keresse föl X. Y.-nét a Kerepesi temetőben, ő segíteni fog. Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Először megijedtem, miért éppen a temető, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égető volt a dolog, elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam. Temetői segédmunkás lettem munkakönyves állásban. Annyiban rossz volt, hogy kevésbé voltam szabad, de nagyon rendes volt a temető igazgatója, megengedte, hogy az irodájából telefonáljak a Gyorskocsi utcába. Telefonon kértem a beszélő-, a csomag- és a levélengedélyeket, amit mindig elutasítottak. Később a főkertész, aki egy kedves ember volt, megkérdezte, tudom-e, hogy kerültem oda. Elmeséltem neki a levélládába dobott cédulát az ismeretlen aláírással. Azt is elmondtam, hogy korábban, bár nem vagyok párttag, írtam a pártnak egy levelet, amiben megkérdeztem, vajon a párt álláspontja-e, hogy én még a létminimumot se kereshetem meg. Nem tudom, kinek címeztem, talán valaki mondott egy nevet. Olyan válaszban reménykedtem, hogy ez nem a párt álláspontja, és ha valahol éppen nem akarnak fölvenni, akkor csak előhúzom az írást. Nem kaptam választ. A főkertész elmondta, hogy tudomása szerint szabad pártnap vagy pártmunkások összejövetele volt Kádárnál, ahol szó esett a levelemről. Kádár megkérdezte, tud-e valaki mondani olyan munkahelyet, ahol Maléterné elhelyezkedhet. Erre valaki elmondta, hogy a temetőkben éppen munkásfelvétel van. Valószínű, egy pártmunkás dobta be hozzám a kis cetlit, így kerültem a temetőbe. Kádár János ilyen nagylelkű volt hozzám, temetői segédmunkás lehettem. Borzasztó volt, a környezet nagyon nyomasztóan hatott rám, és időnként piszkáltak is az ott dolgozók. Rettenetesen trágár tónusban beszéltek, nekem nagyon idegen volt. Megkértem a főkertészt, ha lehetséges, tegyen ki parcellára dolgozni, ott sokkal jobb volt. A párom egy nagyon helyes, aranyos fiatalasszony volt, jól össze tudtunk dolgozni. Akkor még voltak sírásó generációk, akik ott is laktak a temetők közelében, egy ilyen családnak volt a lánya. Itt dolgoztam 1958. június 17-ig. Ide, a munkahelyemre indultam 17-én reggel, amikor hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Azt gondoltam, valami baj van, és kérdeztem: a papámmal van valami baj? Nem – mondták. A mamámmal? Nem. Mária? Nem. Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek. Kérték a taxist, hogy nagyon gyorsan menjen, elmondták, hogy miért, és az ahelyett, hogy sietett volna, félreállt, ráborult a kormánykerékre, és elsírta magát. Nekem elkezdett reszketni a lábam. Egyre többen lettünk, jöttek rokonok, egy kolléganőm a régi munkahelyemről. Megint nem hisztériáztam, ez az én csendes sokkom. Nem nagyon tudom, mi történik körülöttem, csak arra a pillanatra emlékszem, hogy benyúltam a szekrénybe valamiért, és egy gondolat egyre erősebb lett bennem: Ez nem igaz, ez nem lehet igaz!  Nem akarták, hogy egyedül maradjak. Mária nővérem azt mondta, hogy ne menjek be dolgozni, menjek le hozzá a Mária térre. Nagyon rendes ember volt a körzeti orvos, Semjén Miklós, betegállományba vett. Egy ideig ott maradtam Mari lakásán. Mindvégig azt éreztem, hogy ez nem igaz, de a mamám mondta, hogy talán kéne fekete ruha, és az egyik ruhámat befestettem feketére. Körülbelül két hét telt el, és jött egy levél június 17-i dátummal Révaitól, az ügyvédtől, hogy nagyon kéri, keressem föl. Bementem hozzá az 1-es számú munkaközösségbe. Akkor fölvettem a fekete ruhát. Ez egy kis ellenállás volt. Révai, amikor meglátott, rögtön be akart tuszkolni egy kis oldalszobába, én meg nem akartam bemenni. Megmakacsoltam magam, és azt mondtam: köszönöm, ügyvéd úr, hogy időben értesített. Úgy, hogy a többiek is hallják, és hogy vessék meg azt az embert, aki hónapokon keresztül hazudott nekem. Végül csak bementem abba a kis szobába, s ott Révai elmondta, hogy Maléter Pál nagyon keményen és erősen fogadta az ítéletet. Amikor azt mondtam Révainak, valahogy csak tudtomra kellett volna adnia, hogy elindult a per, elkezdte mondani, hogy értsem meg, neki gyerekei vannak, családja van, és hogy ő ezt nem tehette meg. Azt nem mondta el, hogy a védőket bent tartották a per idejére, nem mehettek haza.  Kellett pár nap ahhoz, hogy a 17-én megjelent újsághírt el tudjam olvasni. Elolvastam, és csak néztem a neveket. Azt tudtam, hogy Nagy Imre kicsoda, azt is, hogy Tildy Zoltán, hogy Kopácsi Sándor kicsoda, de hogy ki az a Szilágyi József, ki az a Gimes Miklós, nem. Életemben nem hallottam a nevüket, és a többiekét sem, Vásárhelyi Miklósét, Haraszti Sándorét, fogalmam se volt, kik ők, milyen per lehetett ez, hogy került bele. 
Telt-múlt az idő, rettenetes fizikai és idegállapotba kerültem. Úgy éreztem, képtelen vagyok visszamenni a temetőbe. Nem a fizikai munka miatt, hanem lelkileg. Akkor egy nagyon kedves barátunk, dr. Bakos László, aki az ORFI-ban volt főorvos, fölvett az osztályára. Egy korábbi balesetből származó lábtörésem miatt mindenféle drótok voltak a lábamban, ha fizikai munkát végeztem, éreztem, hogy szúrnak, és amikor olyan nagyon lefogytam, még kellemetlenebb lett. Ez jó ürügy volt arra, hogy befektessenek. A hátam is fájt, valószínű az idegesség meg a rossz fizikai állapot miatt. Kioperálták belőlem a drótokat, meg egy injekciókúrát kaptam. Ott nyugalom volt, és el lehetett tűnni egy időre. Amikor kijöttem, a zárójelentésben benne volt, hogy fizikai munka végzését nem ajánlják. Írtam egy kérvényt a temető igazgatóságának, hogy bármilyen irodai munkát vállalok, de fizikai munkát pillanatnyilag nem tudok végezni. Azt válaszolták, hogy olyat nem tudnak adni. És kezdődött elölről a kálvária. 
  Egy darabig Pécsett voltam az édesanyámnál. Anyám is segédmunkás volt akkor, mert papám Márianosztrán töltötte az időt, hat évet kapott a Baranya megyei munkástanácsi tagságáért, és ezért mamámat is kirúgták az állásából. Éppen tüdőgyulladása volt, otthon feküdt az ágyban, amikor hangokat hallott a kertből. Kinézett, és látta, hogy emberek jönnek-mennek ott teodolittal. Megkérdezte, mit csinálnak. Kiderült, hogy éppen mérik föl a kertet. Több mint egy katasztrális hold volt, teli őszibarackkal. Akkor anyám nagyon megrettent, és elkezdett fűhöz-fához futni. Papám kijött 60-ban a nagy amnesztiával. Három évet húzott le, de az éppen elég egy több mint hatvanéves embernek, főleg egy infarktus után. Akkor papám is nekiveselkedett, és mindent megpróbált. Hogy műemlék a borospince, mert ugye ez szőlő volt valamikor, a présház alatt ment le egy gyönyörű borospince, aminek a végén mintha római fürdő lett volna, egy kikövezett medence. De hát semmit nem tudott elérni, persze. Három hatemeletes borzasztó panelházat építettek rá. A szüleim 63-ban felköltöztek Budapestre. Akkorra már megszületett Zsuzsannának az első fia, mamám nagyon sokat volt náluk, és pénztárosként dolgozott a Pasaréti téri ABC-ben. Még akkor is gyönyörű volt. 67 májusában meghalt, nem volt még hatvanéves. Hát apám se volt öreg, hetvenöt évesen halt meg, 1972-ben.
Amikor visszajöttem Pécsről, szóltak, hogy egy család bejárónőt keres. 1958 őszétől öt évig háztartási alkalmazott voltam. Dr. Barakovics Kálmán belgyógyász orvos, a felesége és a fiuk volt a család, ahol dolgoztam. Tulajdonképpen jó volt, annak ellenére, hogy nagyon keveset fizettek. Azóta is nagy tisztelettel gondolok rájuk. Ők meg merték tenni, hogy beírták a munkakönyvembe, és bejelentettek az SZTK-ba, ami óriási dolog volt akkor.  
Közben jött az első amnesztia 1960-ban. Halda Alíztól hallottam híreket a kijöttekről. Korábban egyszer azzal jött Alíz, hogy Gimes Miklós édesanyja ismeri a Bence nevezetű Gyorskocsi utcai börtönorvost, aki azt mondta neki, hogy ott volt a végrehajtásnál, és a sorrend az úgy volt, hogy... És fölsorolta. Ebben a fölsorolásban benne volt Szilágyi József és Losonczy Géza neve is. És amikor kijöttek ennek a pernek az életben maradottjai, akkor kiderült, hogy egy árva szó sem igaz abból, amit Bence mondott. Ez megint azt az érzést erősítette bennem, hogy nem igaz. Kaptam másféle híreket is. Mária nővérem akkor az Elida gyárban volt segédmunkás, mert őt is kitették az állásából, és neki mondta el valaki – miután megeskette, hogy a nevét nem árulja el senkinek –, hogy aznap nem volt temetés a 301-es parcellában, ne higgyem el, hogy megtörtént. 1989-ben tudtam meg, hogy a börtönudvaron voltak elásva, és 1961-ben hozták ki őket onnan. A Gyorskocsi utcában kértem, hogy adják ki a holmiját – hallottam olyanról, aki megkapta –, de szóba se álltak velem. Soha, semmit nem kaptam vissza, és ez is azt erősítette bennem, hogy nem igaz. 
 1959-ben a Nehézipari Minisztérium – a bányász- és építő-alakulatok oda tartoztak – pert indított ellenem, mert 1956 novemberében kifizették nekem Pali októberi fizetését és prémiumát. Egy baráti társaságban elmondtam ezt, és egy ott lévő ügyvéd vállalta a védelmet, nem én kértem fel rá. Ma ez nem tűnik olyan nagyon nagy összegnek, azt hiszem, négyezer forint, de nekem óriási összeg volt, mert akkor ötszázötven forintot kerestem. Jó, hogy nem volt olyan nagy az egyszobás társbérleti lakás lakbére, de azért... Szóval, elvesztettük a pert, az ügyvédet kirúgták az ügyvédi munkaközösségből, nekem pedig könyörögnöm kellett, hogy havi száz forintos részletekben fizethessem vissza. A vagyonelkobzáskor nagyon sokat azért nem tudtak elvinni, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő. Hetente rendszeresen járok be a BRFK-ra, és ott azt a választ kaptam, hogy az uram nincs rendőri őrizetben, szóval nincs a magyar hatóságok őrizetében, eltűntként keresik. Milyen alapon akarnak engem előállítani? De nem lehetett vitatkozni. Dühbe gurultak, és erélyesen mondták, hogy azonnal pakoljak össze, menjek velük. Beültettek a nagy fekete autóba, és nem tudtam, hová visznek. Az egész intézet kinn lógott az ablakban, azt hitték, hogy többet nem látnak. Hazavittek. Bementünk a lakásba, és elkezdték leengedni a rolókat. Négyen voltak, én egyedül. Nagyon megijedtem. Mondták, hogy házkutatás lesz. Én nem éltem még át házkutatást, de rémületemben az jutott eszembe, hogy tanú is kell. És megint megkérdeztem, hogy milyen alapon házkutatnak, ha egyszer az uram nincs magyar őrizetben. És akkor az egyik szájon vágott. Végül a házmester férjét hívták tanúnak, aki rendőr volt. Így aztán öten lettek, és átkutatták a lakást. Tudtam, hogy semmit sem találhatnak. Nemcsak azért, mert elvittem otthonról, amit tudtam, hanem azért is, mert nem volt olyan, amiről azt gondoltam, hogy dehonesztáló. Találtak két Bibliát, aztán az én bizsuimat – tényleg bizsuk voltak –, és mondták, hogy mennyi arany. Elvitték a fényképalbumokat, a negatívokat, a nemesi levél fotókópiáját. Ezt később megtaláltam a periratokban bűnjelként becsatolva, pedig minden életrajzában benne volt a származása. Az ágyam melletti kis szekrény fiókjában voltak Pali hozzám írt szerelmes levelei. Amikor abba belenyúltak, és kivettek egy csomót belőle, akkor följajdultam: de kérem, ezek abszolút személyes levelek! És akkor csak azért is kivettek belőle még egy csomót. Soha többet nem láttam közülük egyet se. Elvitték az anyósom leveleit meg a rajzait is.  Engem senki nem keresett meg azok közül, akik utoljára látták Palit. 1958-ban, miután a kórházból kijöttem, megkeresett Pali volt tisztje, aki addigra leszerelt. Tőle megtudtam, hogy mi történt a tisztekkel, ki lett karhatalmista, ki szerelt le, ki maradt bent. Elég sokan leszereltek. Fölajánlották, hogy még mindig van annyi összeköttetésük, annyi ismeretségük a honvédségnél és a határőrségnél, hogy tudnak nekem segíteni külföldre jutni. Ha másképp nem, hamis papírokkal. Azt mondtam, nem hiszem el, hogy ez megtörtént, és akár Magyarországon van, akár a Szovjetunióban, én nem okozok neki kellemetlenséget azzal, hogy Nyugatra megyek. 
 És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre. Kiszálltam, ott megint várt két stukkeres, akik elkísértek egy ajtóig. Egy századossal beszéltem. Mintha nem is lenne igaz: Mi a kívánságom? Hol akarok elhelyezkedni? Mennyi fizetést akarok? Én ugye akkor már évek óta segédmunkákból meg alkalmi munkákból éltem, és akkor azt kérdezik tőlem, hogy hol akarok elhelyezkedni meg mennyi fizetést akarok. Azt válaszoltam, hogy a szakmámban szeretnék dolgozni. Majd utánanéz, és értesíteni fog, mondta. Kaptam is egy értesítést – ezek a papírok mind megvannak –, hogy menjek be a Roosevelt térre, és jelentkezzem Biszkup elvtársnál itt meg itt. Be is mentem. Kövér volt, barna öltöny volt rajta – utálom a barna öltönyt – és valamilyen pártjelvény. Úgy tett, mintha nem tudna rólam – pedig egész biztos, szóltak neki –, és azt kérdezte, miért vagyok ott. Amikor azt válaszoltam, hogy azért, mert nem tudok elhelyezkedni, azt mondta, hogy minden újság tömve van álláshirdetésekkel, például építkezésnél is el lehet helyezkedni segédmunkásnak. Mondtam, hogy teljesen igaza van, de ha én ezzel a névvel odamegyek, nem mernek fölvenni. Erre: na látja, aki olyan pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon! Meghökkentem, válaszoltam rá valamit. Erre ő: ha nekem ilyeneket mond, akkor úgy vágom ki innen, hogy a taknyán csúszik kifelé! Ez a hangnem felejthetetlen!  
  Teltek-múltak a hónapok, évek, és egyszer Alíz ajánlotta, hogy írjak Szirmai Istvánnak. És akkor írtam a Szirmainak. Ez 63–64-ben lehetett. Behívtak a MÉM-be, és végül munkakönyves állást kaptam. Ezt úgy hívják a falusi emberek, hogy földkóstoló. Ahhoz, hogy az agrármérnökök meg a kémikusok egy állami gazdaságnak vagy téesznek meg tudják csinálni a talajtérképét, a földkóstolónak földmintákat kell venni. Másfél-két méteres mély gödrökbe kellett lemenni, hogy mintát vegyünk a rétegekből. Elég kemény munka volt. Éveken keresztül csináltam a Pest-Nógrád megyei Állami Gazdaságok Központjánál, ebben a két megyében. Az emberek nagyon kedvesek voltak hozzám. Itt hangzott el egyszer, hogy lesz még az ő képe a Nemzeti Galériában. 
Huszonöt évesen lettem özvegy, és lassanként a harmincnégy-harmincöt felé mentem. Arra gondoltam, hogy életem végéig fogom ásni a gödröket, vagy...? Ugye megmondta Biszkup elvtárs, hogy aki ezt a nevet viseli, megérdemli, hogy éhen haljon. És akkor jött a családi tanács, hogy változtatni kellene. A Maléter és a Ghyczy család rokonságban van egymással, és összeült a kupaktanács. Ghyczy Liviusnak meghalt a felesége, ott maradt egy kétéves kislánnyal, nekem pedig ugye azt mondták, hogy haljak éhen. Ghyczy Liviusnak gondot okozott, ha vidékre vagy külföldre kellett utaznia, hogy mi legyen a gyerekkel. Mivel úgy gondoltam, hogy nem igaz, amit az újság megírt, ha Pali hazajön, megérti, mert ez csak egy fal dolog, egy névházasság. 1968-ban megtörtént az esküvő.
 Egyszer személyi kölcsönt akartam fölvenni, mert szörnyen nézett ki a Marczibányi téri lakás, már az a szoba, és ki akartam festetni, meg azt a kevés bútort, ami volt, rendbe hozatni. Két kollégám jött kezesnek. Bementem a Széna téri OTP-be, hogy kölcsönt akarok fölvenni. Ki kellett töltenem egy kérdőívet, aminek egyik oldalán voltak az én adataim, a másik oldalon a férjé, ha van. Megkérdeztem, mit csináljak, hiszen semmiféle papírom nem volt arról, hogy özvegy lennék. Nagyon kedvesen azt válaszolták, hogy az igazgatóság elé viszik a kérvényt, menjek vissza két nap múlva. Megadták a kölcsönt anélkül, hogy a másik oldal ki lett volna töltve. Ezután elmentem a XII. kerületi Tanácshoz – mi a XII. kerületben laktunk, amikor ez az egész történt –, mert azt gondoltam, ha ez igaz, akkor ott kell halotti anyakönyvi kivonatot kérnem. Elküldtek. Utána bementem a Gyorskocsi utcába, onnan a Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz küldtek. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Fölszólt neki telefonon. A parancsnok nem jött le, az ügyeletesen keresztül üzente, hogy ő nem illetékes abban, hogy ilyen papírt kiadjon. Mire én beszélő-engedélyt kértem. Erre azt mondták, hogy menjek el a X. kerületi Tanácshoz, ott kérjek halotti anyakönyvi kivonatot. El is mentem. Ott az én tulajdonképpen megalapozatlan álmom, hogy ez nem történt meg, megint megerősítést kapott. Az anyakönyvnél ült egy hölgy, mondtam neki, hogy halotti anyakönyvi kivonatot kérek. Név? Mondtam, Maléter Pál. A halál időpontja? Mondtam. Elővette az anyakönyvet, rémülten lapozgatott jobbra-balra, láttam, vörös lett, és egészen kikelt magából szegény. Fölálltam, hogy odamegyek, és mondtam, Nagy Imrének is ott kell lenni. Ne jöjjön ide, ne jöjjön ide! – kiáltotta. S akkor, úgy látszik, leesett a húszfilléres, elővett egy másik anyakönyvet, és a következő zajlott le: Tehát a név Maléter Pál. Igen. Mikor született? Bediktáltam. Akkor írta be. Ez máig olyan érthetetlen nekem. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e halotti anyakönyvi kivonatot. Azt mondta, igen, postán fogják kiküldeni. A személyazonosságimba viszont beírták, hogy özvegy. Soha nem kaptam meg postán a halotti anyakönyvi kivonatot. Amikor Liviusszal elhatároztuk a házasságot, ez már benne volt a személyazonosságimban. 
Én maradtam szépen a Marczibányi tér 5.-ben, Livius pedig lakott a Wesselényi utca 2.-ben. Mindennap odajártam, és ha Liviusnak el kellett utazni, ottmaradtam a gyerekkel. Egyszer csak a honvédségre rájött a harctéri idegesség, felszólítottak, hogy hagyjam el a lakást, mert az honvédségi szolgálati lakás. Én nem akartam elhagyni, és akkor jött a második kényszerköltöztetés, honvédségi kényszerköltöztetés a Wesselényi utca 2.-be. Ez a házasság nekem tíz év nyugalmat jelentett. Itt tényleg házvezettem, meg fölneveltem a gyereket. Az ő szemében én vagyok a mama, mert kétéves volt, amikor meghalt a mamája, és így vannak unokáim. Egy kicsit kompenzált a sors. De szegény Ghyczy Livius 1980-ban már nagyon beteg volt, 1981-ben meghalt. És akkor én ott álltam egyedül, negyvennyolc évesen, messze még a nyugdíjkorhatártól. Nem tudtam, hogy miből fogok élni. Egy évig kaptam az özvegyi nyugdíjat, 1982 végén elkezdtem állás után nézni. És kiderült, hogy mint Ghyczy Liviusné se kellek senkinek. 
1962-től minden évben beadtam az útlevélkérelmet, és minden évben visszautasították azzal, hogy kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekét sérti. Ghyczy Liviusné néven is visszautasították. Ha állást kerestem, egyik helyen se mondták meg, hogy miért nem vesznek fel, hanem olyan válaszokat adtak: jaj, hát már nem aktuális, ne haragudjak, de úgy határoztak, nincs szükség erre a munkakörre. A negyedik helyen, a műszaki könyvtárban, ahol Livius egy barátja révén próbálkoztam, azt mondták, hogy már nincs szükség arra a munkára, amelyikre jelentkeztem. Rákérdeztem: mondja meg őszintén, azért, mert az első férjem Maléter Pál? Erre rám nézett, és azt mondta: a mi személyzetisünk nagyon rendes ember, de ezt azért nem meri megtenni. Ez is kútba esett. A Király utcában volt egy nagyon szép Amfora bolt, ott ki volt írva, hogy eladót fölvesznek. Jelentkeztem. Elmondtam az üzletvezetőnek, hogy miért nem tudok máshol elhelyezkedni. Azt válaszolta, náluk ez nem számít. Fölvettek, de nem sokáig bírtam, mert ennek a nagyon szimpatikus üzletvezetőnőnek az volt a mániája, hogy akár van az üzletben valaki, akár nincs, nem ülhet le az eladó. És én ezt a volt lábtörésem, főleg a derékfájásom miatt nem bírtam. Szegény Livius halála is megviselt, ezért megint elég rossz lelki és fizikai állapotban voltam. Végül a Margit körúton egy patikában lettem pénztáros. Ez nem volt rossz, de megélni nehezen lehetett belőle. 
Dr. Kardos Jánostól hallottam először a 301-es parcelláról 1957-ben. Ő mondta el, hogy Tóth Ilonát oda temették, és hogy a felhantolt sírokat széttaposták a rendőrök. A Tóth Ilona iránti együttérzésből mentem ki. Halottak napján mindig kimentem a Farkasréti temetőbe, ott volt egy feszület, ahol azokért gyújtottunk gyertyát, akiknek nem ismerjük a sírhelyét. Ott gyújtottam gyertyát Paliért. Livius halála után, 1981. halottak napjától viszont már rendszeresen kijártam a 301-es parcellához, bár őszintén megmondom, egyáltalán nem hittem abban, hogy Pali ott van. Akkor borzasztóan nézett ki, óriási gaztenger volt. Féltem ott egyedül, de azért kimentem. 1982 elején újra jelentkezett Halda Alíz, gyakran találkoztunk, beszélgettünk, és kimentünk a 301-esbe. Alíz akkor azt mondta, hogy Bali Marikáék 1958. június 16-án kilesték, hogy hová temettek a 301-esbe, és pontosan elmondták, hol van ez a négy sír. Azért is találtuk meg, mert ezek nagyon föl voltak hantolva, főleg egy közülük, azt vélték Nagy Imre sírjának. Mi Alízzal azt mondtuk, ha ez igaz, akkor az egyik mellette Gimes Miklósé lehet, a másik pedig a honvédelmi miniszteré, Maléter Pálé. Jelek is voltak a hantokon, vasrudak beletűzve, kövirózsák, és egy bokor azon, amelyikről úgy véltük, hogy a Nagy Imréé. Ezután az évfordulókon kigyomláltuk a hantokat, és bársonyvirágot ültettünk rájuk, mert az szárazságtűrő. Ott ugye semmi víz, semmi nem volt, csak a gaztenger, és egy lélek sem járt arra. 1982-ben Alíznál megismertem Vásárhelyi Miklóst és a feleségét, valamint Litván Györgyöt és a feleségét. Akkor szó került az én állásügyeimről. Litván nagyon fölháborodott azon, hogy még 1982-ben is korlátozzák az elhelyezkedésemet. Egyszer megjelent a patikában, és elmondta, hogy beszélt az Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum főigazgatójával, Antall Józseffel, aki megígérte, hogy segíteni fog. Így kerültem 1983 júniusában az ORFI-ba, és ott dolgoztam 1985 márciusáig. Ezalatt elvégeztem a középfokú orvosi-könyvtárosi tanfolyamot, majd Antall József felvett az Orvostörténeti Könyvtárba.  Közben 1983-ban a Repülő Egyetem és Krassó György rendezésében 1958. június 16. huszonötödik évfordulóján a Vadász utcában egy lakáson volt egy rendezvény, amit úgy neveztek el, hogy az első nyilvános megemlékezés a kivégzésekről. Ez annyit jelentett, hogy az ajtó nyitva volt, s az jött be, aki akart, aki tudott róla. Engem is hívtak, el is mentem. Előtte azt mondtam a lányomnak: Luli, ha téged valaki megkérdez, hogy tartok-e kapcsolatot az ellenzéki körökkel, akkor mondd azt, hogy semmiről sem tudsz, és hogy gyűlölsz engem, mert én vagyok a gonosz mostoha. Féltettem őt. Ugye, egy volt kitelepített papával, egy tábornok nagypapával a háta mögött... Egész biztos, hogy ez közrejátszott abban, hogy nem vették föl az egyetemre, és akkor még én is bajt hozok rá. Ezen a megemlékezésen, 1983. június 16-án Krassó egyszer csak azt mondta: itt van Maléter Pál özvegye, megkérjük, hogy szóljon pár szót! Életemben először nyilatkoztam mikrofonba. Megvan a szalag, mert a Szabad Európában leadták, és fölvettem. Nagyon akadozva, izgatottan beszéltem, nem számítottam rá, de hát ez volt az első eset, hogy megszólaltam nyilvánosan. Krassó Alízt is megszólaltatta. Rengetegen voltak, sok fiatal, emlékszem, a padlón is ültek. Ezen a június 16-án kimentünk a temetőbe Litván Györggyel, Szilágyi Julival, Szilágyiné Ellával, Halda Alízzal és Losonczy Marikával. Liliomot tettünk a sírokra – a fehér liliom az ártatlanság jele –, jelezve, hogy ártatlanul ölték meg őket.  Aztán a nyolcvanas években kialakult, hogy kisebb közösségek, főleg fiatal pedagógusok összeültek, és hívtak 56-os embereket, hogy meséljenek, mondják el, mi történt akkor, mert ők alig tudnak a forradalomról. Ezeken az összejöveteleken ismertem meg például Rácz Sándort és Fónay Jenőt. Aztán elkezdtek hívni más helyekre is. 1986-ban Eörsi István lakásán volt egy tanácskozás, Ötvenhatról nyolcvanhatban címmel, arra is elmentem. Krassó elég sokszor rendezett 56-os megemlékezést. Kétszer voltam a Nádor utcában, ma sem tudom, kinek a lakása volt, ahol összejöttünk. Aztán voltam megemlékezésen a Lajos utcában is, ahol az Inconnunek volt egy helyisége. Biztos, hogy figyelték az egész társaságot, de retorziót nem érzékeltem azon kívül, amit már elmondtam.  Elérkeztünk 1988-hoz, amikor Alíz szólt nekem a Történelmi Igazságtétel Bizottságáról. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy olyan bizottságban, amelyikben csak olyanok lesznek, akik börtönbüntetést szenvedtek 56-ért. Természetesen vállalkoztam rá. Annál is inkább, mert 1985-ben a lányom férjhez ment egy ausztrálhoz, és elment. Egyedül voltam, már senkiért nem kellett felelősséget vállalnom. 
Elég sok bírálat, bántás érte a TIB-et és az alapító tagokat, nem minket, az özvegyeket, hanem a többieket, akik kitalálták, akik vezették. Az a vád érte őket, hogy kommunisták voltak. Akkor is meg utólag is azt mondom, hogy nekem ez teljesen mindegy volt. Én a kommunista párttól olyan messze álltam egész életemben, az egész családom, sőt Maléter Pál családja is, hogy nem is tudom, mit mondjak viszonyításként, de azt mondtam magamban, hogy ezek az emberek 56-ban tettek valamit, ezért börtönbe kerültek, és most megint tenni akarnak, tisztelem őket ezért, természetes, hogy amiben tudok, részt veszek és segítek. Úgy emlékszem, 1988. június 3-án hangzott el az első TIB-felhívás a Szabad Európa Rádióban, délután az ötórás hírek után. Ismertem már a felhívást, de így is izgalmas és nagyszerű volt hallani a rádióban. Elhangzott a nevem és a telefonszámom. Ketten voltunk Alízzal, akik adtuk a nevünket és a címünket, hogy rajtunk keresztül lehessen felvenni a kapcsolatot a TIB-bel. Még nem ért véget az adás, amikor megszólalt a telefon, és attól kezdve egyfolytában jöttek a telefonok, jöttek a levelek és jöttek személyesen az emberek, és mondták, mondták a történeteket. A szörnyű történeteket. Teljesen egyedül voltam, ott ült velem szemben valaki, akiről fogalmam sem volt, hogy ki. Éjszakáig jöttek a telefonok, és hajnaltól újra. Ugyanez zajlott Alíznál is, rajtunk keresztül vették fel az emberek a kapcsolatot a TIB-bel. 
   Valahonnan, biztos a Szabad Európából hallottam, hogy 1988. június 16-án Párizsban szimbolikus sírt készülnek fölállítani, hogy ország-világra szóló megemlékezés lesz, és hogy kik lesznek ott. Akkor azt gondoltam magamban, milyen érdekes, az én férjemet is kivégezték, tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, ezért ölték meg, és senkinek sem jut eszébe, hogy talán én is ott lehetnék. Halda Alíz ment Amerikába, Király Béla meghívta, és visszafelé Párizson keresztül akart jönni, hogy Mérayékkal beszéljen. 1986-ban végre kaptam útlevelet, és szóltam Alíznak, mondja meg Méray Tibornak, már van útlevelem, el tudok utazni, csak abban segítsen, hogy valami olcsó szálláshelyet kapjak. Ott akartam lenni. Most végre, ha szimbolikus is a sír, megemlékeznek róla, kimondják a nevét, én azon ott akarok lenni. Alíz azzal jött vissza, hogy természetesen meghívnak és gondoskodnak szállásról. 
Nagyon sokan voltak az avatáson. Csupa-csupa nagyszerű, felemelő és szép emlékem van róla. Majdnem két hétig voltunk kint, ha jól emlékszem. Mindennap kimentünk a Père Lachaise temetőbe a szimbolikus sírhoz. Egy sajtótájékoztatón meginterjúvolták Szilágyi Julit, Vásárhelyi Miklóst és engem, a tolmács Fejtő Ferenc volt. Az emlékeimről, Maléter Pálról kérdeztek, csak úgy dőlt belőlem a szó. Egészen mesebeli volt, hogy annyi elnyomás, tabu és titok után végre nyilvánosan beszélhettünk arról, amiről itthon csak válogatott emberek előtt lehetett beszélni. 
A TIB első nyilatkozatában le volt fektetve, hogy el kell érni a hatalomnál az 56-os mártírok eltemetését, és hogy vizsgálják felül az összes igazságtalan, koncepciós pert 45-től kezdve. Szóval minden törvénytelenséget. A pereket, a kitelepítéseket, a munkatáborokat, az internálásokat satöbbi. Ezek felülvizsgálata és erkölcsi jóvátétele volt a cél. Ezért özönlöttek annyian, mindenki, akit valaha valamilyen törvénytelenség ért. Az 56-osoké volt a legnagyobb tábor. 1988 telén kezdett realizálódni, hogy a hatóságok egyáltalán szóba állnak velünk. A TIB égisze alatt a négy özvegy – Losonczy Géza özvegye, Haraszti Marika; Szilágyi Ella, aki akkor már elég gyenge volt, helyette inkább Juli, a lánya; Halda Alíz és én –, akik a TIB alapítói között szerepeltünk, és Nagy Erzsébet, tehát öten kaptunk értesítést, hogy menjünk be Borics Gyula igazságügyi államtitkárhoz. Ez 1988 decemberében lehetett. Nem tudom, a háttérben mi zajlott pontosan, de azt tudom, hogy Vásárhelyi, Göncz, Hegedűs B. András munkájának a következménye, hogy tárgyalni kezdtek velünk. Többször voltunk Dornbach Alajosnál, a TIB jogászánál, aki az 5-ös számú Ügyvédi Munkaközösségben dolgozott az Alkotmány utcában. Ő vette fel a kapcsolatot az Igazságügyi Minisztériummal. Az első megbeszélésre külön-külön mentünk. Elmondtam, hogy hányszor próbáltam, és mennyi visszautasító választ kaptam. Leginkább a nagyon udvarias hang képesztett el, Borics rettentő készségesen beszélt. Bármit mondtam, arra csak igenlő választ kaptam. Korábban a TIB-en belül beszéltünk róla, hogy föltárásra van szükség, hogy egyáltalán tudjuk meg, hol vannak, hiszen még 1988 végén is homály volt ebben a dologban. Akkor jött a visszajelzés, hogy belemennek az exhumálásba, megkeresik őket, de ez óriási munka, meg hogy ők se tudják. Szóval nagy ködösítés volt körülötte. Aztán, hogy mindenki eltemettetheti a hozzátartozóját egyénileg. Mi négyen – azért mondom önkéntelenül, hogy négyen, mert Nagy Zsóka nem jelent meg ezeken a megbeszéléseken – többször beszéltünk erről. Én is végiggondoltam, hogy a kassai temetőben a gyönyörű, nagy, kápolnaszerű Maléter-kriptában fekszik Pali édesapja, akit imádott, az lenne a természetes, hogy oda temessük, de akkor külföldre vinném. Átfutott az agyamon, hogy Pécsett van a másik Maléter-kripta, ahol a nagymamám is fekszik és Pali nagypapája, tehát ott is van lehetőség. Aztán a harmadik lehetőség volt a Farkasréti temető, ahol az unokatestvére, az édesapám nyugszik. Mindenki végiggondolta, és a sok beszélgetés végén eljutottunk odáig, hogy nem szabad elhozni őket a 301-esből, a sorstársak, a bajtársak mellett kell maradniuk. Óriási dolog volt ezt elhatározni. Nekem ezért is fájt olyan nagyon, amikor elhangzott az a vád, hogy a négy kommunistát díszsírhelyre temették. Annak is megvan az oka, hogy ők négyen ott vannak külön, a 300-as parcellában. A hatóság azt se tudta, hogy mit tegyen a nagy igyekezetében. Az exhumálás után elplanírozták a 300-as parcellát, kialakítottak öt sírhelyet, és középen egy díszplatót. Sem a Gimes család, sem én nem akartam, hogy újra egy gödörbe, egy sírba kerüljenek, és azt sem, hogy a mellőlük kiásott többszörös kéjgyilkos helyére. A 300-as parcellában azért alakították ki az öt sírhelyet, hogy ők öten: Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Losonczy Géza és Szilágyi József egymás mellett legyenek. Vészi Jánossal volt egy nagy vitám, mert ő azt mondta, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben. Megkérdeztem, hogyan képzeli el, hiszen ott nem férnek el egymás mellett. S akkor azt mondta Vészi, hogy egy kő alatt, egy sírban is lehetnek mind az öten. Én pedig nem akartam, hogy újra tömegsírban legyenek. Ezután a temetőigazgatóval, Szilágyi Julival, Haraszti Marikával és az Alízzal kimentünk a temetőbe, és a megoldáson töprengtünk. A Nagy Imre sírja mellett körben sírhelyek voltak, oda nem lehetett, és én fölvetettem, ha huszonöt méterrel odébb kerülnek, akkor is ott maradnak. Erre a többiek rábólintottak. Nem hittem volna, hogy a Nagyék ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy Nagy Imre a 301-esben maradjon. Olyan szépnek tűnt, hogy együtt lehetnek. Amikor kiderült, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben, és a 300-asban öt hely van kialakítva, javasoltam, hogy egy szimbolikus, üres koporsót temessenek az ötödik sírba. Aztán a temetés előtt nem sokkal hallottam a Pofosz nyilatkozatát: erőszakkal is elvisszük az üres koporsót Nagy Imre mellé! Akkor fölrémlett előttem a Khomeini temetése, ahogy rángatták a koporsót, és kiborult. Mondtam: Úristen, végre elérünk ide, és egy ilyen jelenet! Nem, Isten őrizz! És akkor jött a másik ötlet, hogy abba az ötödik sírhelybe tegyék bele azokat a fáklyákat, amelyeket minden egyes kivégzettért gyújtanak, amikor elhangzik a neve. Ahányszor kimegyek a temetőbe, azért megyek el leginkább Nagy Imre sírjához, mert ott van mellette az üres koporsó, és az a hely, ahol Pali porai vannak. A 300-asban a csontjai vannak, de szegény Gimes Miklós és Pali teste abban a sírgödörben porladt el. Ez olyan furcsa, soha életemben nem találkoztam Gimes Miklóssal, 1958-ig nem is hallottam róla, de olyan szívszorító, hogy az egyetlen ember, aki engem megkeresett, az Gimes Miklós hozzátartozója, és a végén kiderül, hogy együtt fekszenek. 
 1989. március 29-én kezdték az exhumálást. Rettenetes emlék. Kiderült, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Az első nap föltárták Nagy Imrét, de a Nagy család a maradványok alapján nem fogadta el, hogy az Nagy Imre. Akkor a másik oldalon is kiástak egy sírt, ott egy fiatalember csontvázát találták. Ezután került sor a Gimes–Maléter sír feltárására. Két napig tartott. Ástak, ástak, egyszer csak jött a hír, hogy ott két maradvány van, és nem lehetett tudni, ki az első, és ki a második. Amikor a fent lévő holttestet feltárták, én azt úgy éltem végig, hogy nem tudtam, Pali-e, vagy nem. A végén a hozzátartozók egyöntetűen azt mondták, hogy valószínűleg Gimes Miklós. Ezután kezdtek hozzá az alul lévőhöz, és ekkor nekem nem volt már kétségem afelől, hogy ő Maléter Pál. Részben a magassága, ugye 197 centi magas volt, ez látszódott a csontozatban. Azonkívül a háborús sebesülése, a nyaki ütőér mellett ment be egy golyó, és a lapockacsontban akadt meg. Az orosz fogságban vették ki belőle a golyót. Fogászatilag is volt olyan tény, amit elmondtam, és egyértelmű volt. Ezt rettenetes volt végigélni. Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, mint egy régészeti feltárás, a tudósok fehér köpenyben dolgoztak, ami tompította az egésznek a szörnyű voltát. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátránypapír-maradványok, a drótok. A keze összedrótozva, a lába keresztbe téve, mert nyilván nem fért bele a ládába, a feje félrebillentve, és a lábán a cipő. A drótok és az a két cipő, az szörnyű volt. 
 Van néhány emlék Maléter Páltól. Először a Petőfi Laktanyában berendezték a Maléter Emlékszobát, amibe én is több dolgot adtam, a fotóanyag zöme tőlem származott, és még egy-két darab. Amikor a Zách utcai laktanyát elnevezték Maléter Pálról, a színházterem galériarészére csináltak egy kis Maléter Múzeumot, és kérték, adjak valamilyen Maléter-emléket. Én elkértem az antropológusoktól azt a drótot, amivel Pali csontjait, földi maradványai összedrótozták. Ez nekem szent dolog, a szörnyűségében is nagyon közel áll hozzá. Magamban azt gondoltam, jobb helyen van ott, egy vitrinben, mint itt, a fiókban, ezért odaadtam. A mártír és a gyakorló katona bemutatása jegyében odaadtam a harctéri elemlámpáját, amivel jeleket lehetett adni. Amikor a TEK lett a gazdája ennek a laktanyának, az egész kis múzeumot összepakolták, és átvitték a Petőfi laktanyába. Most, a Juta-dombi megemlékezésnél megkérdeztem a Petőfi laktanya parancsnokát, mi van ezekkel a tárgyakkal. Azt mondta, hogy még mindig be van csomagolva az anyag. Most arra gondolok, hogy visszakérem ezeket a tárgyakat. 
 
 Egyszer Kő András csinált velem egy interjút, megjelent a Magyar Nemzetben, amelyikben azt mondtam, hogy vannak Maléter-emlékek, és nem tudom, hogy mi lesz a sorsuk. Utána fölhívott a Nemzeti Múzeum igazgatója, és azt ajánlotta, hogy vigyem oda. Azt válaszoltam, hogy addig nem akarok megválni tőlük, amíg élek. Képtelen vagyok eladni a tárgyakat, örököse itthon nincs, a múzeum lenne a megoldás.
 
Az interjút 1998-ban, valamint 2013–14-ben készítette, és a visszaemléketést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 

Hervé Jutka 1926. március 15-én született Nagyváradon, polgári családban. Édesapja, Steinbach Rezső az első világháborúban az olasz fronton harcolt. A háború végén Molnárra magyarosította a nevét. Fakitermeléssel és fakereskedéssel foglakozott. Édesanyja, Leimdorfer Edit a Partiumban, Élesden (ma Románia) született 1905-ben. Jutka Nagyváradon a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumban érettségizett. 1944 május elején a családot gettóba zárták, majd egy hónappal később bevagonírozták és Auschwitzba deportálták őket. Jutka édesapja, nagyanyja és több közeli rokona sem tért vissza a lágerből. Ő és édesanyja túlélték a borzalmakat, és 1945 júliusában hazatértek Nagyváradra. Jutka 1946-tól a kolozsvári egyetemen pszichológiát és francia nyelvet hallgatott. 1947 márciusában anya és lánya rokonlátogatóba mentek Párizsba. Amikor tudomást szereztek róla, hogy a határokat le fogják zárni, úgy döntöttek, nem térnek vissza Romániába.
Jutka rövid idő elteltével megismerkedett Lucien Hervé (Elkán László, 1910. augusztus 7.–2007. június 26.) fotóművésszel, akihez 1950-ben férjhez ment. Férje 1949-ben találkozott Le Corbusier-vel, a XX. század egyik legnagyobb hatású építészével. Hervé Corbusier „házi fényképésze” lett, az építész haláláig fotózta épületeit, dokumentálta munkásságát. Hervénél 1965-ben sclerosis multiplexet diagnosztizáltak, emiatt egy időre fel kellett hagynia az aktív fotózással, állapotának javulása után azonban ismét kamerát ragadott. 1991-ben a második világháború alatt kifejtett ellenállási tevékenységéért megkapta a Francia Becsületrendet.
Jutka tolmácsként, adminisztrátorként dolgozott Párizsban, majd férje munkáját segítette, szervezési, menedzselési feladatokkal foglalkozott. Fiuk, Rodolf Hervé, aki szintén fotóművész lett, 1957. május 2-án született, és 43 éves korában meghalt.
A Hervé házaspár 2004-ben fiuk emlékére megalapította a Rodolf Hervé-díjat (2007 óta Lucien és Rodolf Hervé-díj), amellyel évente egy-egy fiatal magyar és francia fotóst díjaznak. 

Hervé Jutka
 Anyám Leimdorfer Edit. Anyai nagyanyámnak két helyen volt háza: télen Élesden laktak, és nyáron Brátkán. Én a karácsonyi, húsvéti szüneteket mindig Élesdben töltöttem a nagyanyámnál és az ő fivérénél – aki az anyám nagybátyja volt, dr. Földes Mihály ügyvéd –, aki anyámat mint apa nevelte föl. Anyám szülei elváltak, a nagyanyámat otthagyta a férje négy gyerekkel. És a nagybátyám, aki agglegény volt, összeköltözött a nagyanyámmal, aki egyedül maradt a gyerekekkel. És ott volt anyám nagymamája, akit mindenki K und K-nak hívott, mert Kohn Katalin volt a neve. Honnan hozta a dédpapa? Azt hiszem a Mameland-ból (anyaországból). Ő egy igazi kis öreg néni volt, hófehér hajjal, tipegett, és egész nap a kályha mellett ült, és nem is tudom, hogy mivel foglalta el magát. Ő volt az egyetlen hívő zsidó a családban. Édesapámnak egyszer azt mondta, hogy „magában bízom csak, hogy a temetésem megfelelő zsidó tradíciók szerint történjék, mert az én gyerekeim pogányok, és nem ismernek semmiféle rítust és tradíciót. Maga az egyetlen, aki tudja.”
A dédapám nagyon szeretett kártyázni. Úgy szól a történet, hogy a dédapám bejárt kaszinózni Nagyváradra, és egyszer kocsi, ló nélkül jött haza, vonattal. Elkártyázta. Nagy bonviván volt, szerette a szép életet, a jó életet, amellett dolgozott is, mert négy gyermeke volt, három fia és egy lánya, a nagyanyám. Az egyik fiából ügyvéd lett, a másik közjegyző volt Hódmezővásárhelyen, a harmadik szemorvos Győrben, és a nagyanyám, akinek foglalkozása nem volt (ez akkor természetes volt). És ez komoly baj volt, amikor a férje elhagyta. Anyám körülbelül nyolcéves volt, amikor az édesapja elment. Ausztriában, Grazban lakott egy ideig, Salzburgban van eltemetve. Később a nagyapám nevelte a két nagyobbik fiát tizennégy–tizenöt éves koruktól. Ők Ausztriában érettségiztek. Aztán az egyik elment Amerikába, és a másik meg kijött Franciaországba. A legkisebb testvérét anyám mindig olyan anyáskodva kezelte, nagyon közel állt hozzá a kisöccse.
Anyám nagybátyja, Miska bácsi, hihetetlen művelt volt, de nem sokat beszélt. Őt mindenki tiszteletben tartotta! Pár évig nem tette le az esküt 1918 után Romániában. Ő magyarnak mondta magát. Hát az is volt, Földes Mihálynak hívták. Feldheimből lett Földes. A nagyanyám vezette a háztartást, de Miska bácsi uralta az egész családot. Szegény nagyanyám együtt élt a fivérével, ami nagyon nehéz volt, és ezt én gyerekkoromban is éreztem. Nagyanyám szomorú ember volt, ritkán nevetett – minden okkal, joggal. Én végtelenül szerettem őt, és azt hiszem, hogy a családban én voltam az egyetlen, aki foglalkozott vele. Amikor én olyan nyolcéves lehettem, ő lehetett ötven-valamennyi. Fiatal nő. De nekem soha nem jut eszembe mint fiatal. Őszesbarna haja volt, kontyban. Volt egy-egy ismerőse, akit nagyon ritkán meglátogatott. Néha bejött hozzánk Váradra pár napra. Ha anyámék elmentek társaságba, ő sose ment. Mindig velem maradt. Akkor nem volt szó arról, hogy egy ötven-valahány éves hölgy abba a társaságba járjon, ahova a harmincéves lánya. Persze nekem borzasztó nagy öröm volt, hogy a nagyanyám kizárólag velem foglalkozik, neki pedig, azt hiszem, még nagyobb öröm volt, hogy én ott voltam, és tudott velem játszani. Társasjátékot játszottunk. Mindig imádtam táncolni, és tanultam is egy kicsit táncolni. Sokat táncoltam. Az egész családnak néznie kellett, ahogy táncoltam. Az egyetlen igazi publikum a nagyanyám volt, mert ő kérte, hogy Jutkám, táncolj! És akkor neki táncoltam, és az engem halál boldoggá tett. Azon kívül, hogy neki jót tett, hogy velem volt, ez megalapozta nálam azt, hogy valakinek szüksége van rám. Egy gyereknek ez nagyon fontos. Imádtam a szüleimet, állandóan csak a szeretetüket éreztem. De nekik nem volt igazán szükségük rám. Egy boldog házaspár volt, nagyon szép életük volt. Nagyváradon nagy klubélet volt: az Újságíró Klub, meg az Unió Klub. Odajártak vacsorázni, kártyázni, táncolni. Anyámnak gyönyörű estélyi ruhái voltak. Nagyváradon az Unió Klubban szilveszterkor hosszú fekete taftruhában! Ilyen élet folyt a zsidó polgári osztály körében. Ez még Románia volt, 40 előtt. Aztán már csak egymáshoz jártak az emberek, és a baráti kapcsolatok élénkek maradtak. Ez a társaság még a nehéz időkben is összejött, házaknál. Anyám nagyon szép asszony volt, apám is szép ember volt. Sajnos összesen tizenkilenc évet éltek együtt. 25-ben házasodtak össze, és 44-ben volt a deportálás. 
 Nagyanyám a brátkai házból – ami tulajdonképpen egy kúria volt hatalmas, 12 hektáros parkkal – csinált egy panziót, ami egy szigeten volt, a Körös körülötte folyt. Egy hídon kellett bemenni – nagyon romantikus volt. Részemre ez a kert szimbolizálja a földi Paradicsomot! A barátaim közül nagyon sokan mentek a szüleikkel a Balatonra vagy az olasz tengerpartra. Mi soha. Minden nyáron kimentünk Brátkára. Anyám két–két és fél hónapon keresztül keményen dolgozott nagyanyámmal – ezt a panziót vezetni kellett, ahol ötven-hatvan embernek kellett enni adni, ellátni. Anyám egy született menedzser volt, és egy született vendéglátó, mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkivel tudott beszélgetni, mindenkivel megtalálta a helyes modort. Szerettem ott lenni, soha el nem vágytam. Büszkén meséltem a barátnőimnek, hogy mi mindent csináltam. Minden fát ismertem. A gyerekekkel kirándultunk, játszottunk, kukoricát loptunk a parasztok földjéről. Tábortüzet raktunk és szalonnát, kukoricát sütöttünk. És a természet annyira lenyűgözött! Emlékszem, hogy leszedtem a virágszirmokat, és kiraktam őket. Ezek a képek megmaradtak bennem, mint első emlékeim a színekről. A virágokat szerettem nézni, de még jobban szerettem, amikor tudtam velük játszani és a színekkel tervezni.                       
Apám fakereskedő és fakitermelő volt, fűrésztelepe volt Csíkszentdomokoson, Székelyföldön, Csíkszereda mellett. Exportra is dolgozott, elsősorban Magyarország felé, de még Közel-Keletre is. Az iroda Nagyváradon a lakásunkban volt, és volt egy nagyon kellemes, kedves hölgy, aki az apámmal dolgozott. Apám nagyon gyakran lejárt Csíkszentdomokosra, a telepre, és anyám is néha lement vele. Aztán én egy nyarat töltöttem ott velük, ami szintén egy szép emlék. Az egy teljes székely parasztfalu. Nem messze volt onnan az Olt és a Maros eredete. És mi, gyerekek fürödtünk az egész pici vízben. Onnan kirándultunk a Gyilkos-tóhoz, a Szent Anna-tóra. Nagyon szép vidék, és hihetetlen erős emléket hagyott bennemAnyám két helyen nőtt fel: Élesden és Brátkán. Élesd egy színtiszta magyar nagy falu. Brátka egy színtiszta pici román falu. Télen Élesden éltek, és nyáron volt ez a panzió, és akkor Brátkán éltek. Anyám nagyon szép lány volt! Én úgy imádtam anyámat! Én olyan büszke voltam, hogy milyen szép asszony! Pedig nagyon szigorú volt hozzám! A szüleimnek nagyon boldog házaséletük volt! És gyönyörűek voltak, tényleg, anyám szőke, apám fekete. Anyám szigorúsága sok mindenből állt. Például elemista korom óta az volt, hogy este szépen le kellett rakni a ruháimat. Nemcsak, hogy úgy odateszem, hanem összehajtva szépen lerakni a székre. És anyu hazajött mondjuk éjfélkor, bejött a szobámba, hogy alszom-e, de ha a ruháim nem voltak elrakva rendesen, akkor felköltött éjfélkor! „Jutka, nem raktad össze a ruháidat!” A mai nevelési módszerekkel ellenkezik ez, azt mondanák, hogy ez szadista dolog, de nem volt az, mert ő ezt nagy szeretettel és kedvesen csinálta. Szóval nem éreztem azt, hogy engem most ő büntet ezzel, inkább az volt, hogy igaza van. A cipőmet mindig én kellett kipucoljam. Nem volt szabad, hogy odaadjam a lánynak. 
Nyolctól egyig volt tanítás. Délután jártam angolórára meg németórára meg franciaórára, de volt szabadidőm is. És a legnagyobb öröm az volt, ha anyu magával vitt délután. Vagy a barátnőjéhez ment beszélgetni, vagy vásárolni ment. Elindultunk, és még nem voltunk messze a lakástól, és rám nézett, és azt mondta: „Jutka, a kabátod nincs lekefélve! Így nem jöhetsz velem!” Sokáig sötétkék télikabátom volt, azon minden porszem meglátszott. És akkor hazaküldött! Vagy: „Nem tiszta a cipőd! Ilyen cipővel nem lehet elmenni a városba!” Ilyesmiben ő borzasztó következetes volt. Vagy hogy a leckéimet megcsináljam. Én ezekből csak a szeretetet éreztem, a gondoskodást. Nem éreztem rosszindulatot. Igazat adtam anyámnak. Emlékszem, hogy a naplómba leírtam, hogy mennyire szeretem anyámat, annak ellenére, hogy milyen szigorú tud lenni. Pedig még csattanós pofonokat is kaptam, mert szemtelen voltam. A nyelvem nagyon fel volt vágva, mindig mindenről volt véleményem. Ahogy visszaemlékszem gyerekkorom éveire, egész a deportálásig, én tudatosan boldog voltam. A naplómban is leírtam, hogy én tudom, hogy boldog vagyok, hogy engem mennyire szeretnek. Olyan békés, szeretetteljes, meleg légkör volt körülöttem. És ez az anya, aki ilyen szigorú volt a nevelésemben, a láger után soha nem mondta, hogy „ezt ne csináld!” Bűntudata volt. Azt mondta: „Elvittelek a lágerbe!” Csak jóval később értettem meg, miért mondta. Ha nem tudsz a gyerekedért semmit sem tenni, akkor hibásnak, bűnösnek érzed magad. 
 Annak ellenére, hogy anyám édesapja elment, és otthagyta a nagyanyámat, anyám az apjára sose haragudott. Nyolcéves korában látta utoljára, de csak jót mondott róla. Én haragudtam a nagyapámra, mert a nagyanyámat nagyon szerettem, és láttam, hogy a nagyanyám egy szomorú asszony. Szomorú élete volt egyedül, dolgoznia kellett nyáron keményen, és a bátyjával együtt élni. Anyám csak jót mondott róla. Nagyanyám nagyon kemény asszony volt. A megkeseredettség miatt ő csak velem volt lágy, mindenki mással kemény. És anyám erre se panaszkodott soha! Tőle kaptam ezt az áldásos érzést, hogy meg voltunk elégedve a sorsunkkal.
Nekem mindenem megvolt gyerekkoromban, de nem éltünk különösen jómódban. Mondjuk a zsebpénz. Manapság nincs olyan gyerek, akinek ne lenne zsebpénze. Az én családomban nem volt ilyen. Emlékszem, hogy az iskolából kijövet mindig egy cukrászda előtt mentem el. És ott mignonokat csináltak. Megálltam a kirakat előtt – bár otthon mindig sütöttek tésztát, és volt édesség –, és vágyakozva néztem ezeket a mignonokat. Nálunk ilyen sosem volt. Egy idő után kértem apámat, hogy adjon pénzt. „Minek neked pénz? – kérdezte. – Mindened megvan itthon!” „Láttam a cukrászdában egy süteményt, és azt szeretném megvenni.” És akkor azt mondta: „Itthon mindig van sütemény. Miért kell neked pont azt megvenni?” Szóval nagyon korán megtanítottak arra, hogy nem kell rögtön megvenni azt, amire vágyunk. Ami a szemünk előtt van, az nem feltétlen jár nekünk. Persze aztán később adott pénzt a mignonra. 
 Aki még nagyon fontos szerepet játszott az életemben, az a nagynéném, apám nővére. Szintén egyedülálló nő volt. Steinbach Regina, én Nénjének hívtam. Ő elvált a férjétől elég rövid házasélet után, és volt egy kislánya, aki egészen kiskorában meghalt egy szerencsétlenségben. Nagyváradon kézimunkaüzlete volt. És nagyon-nagyon imádtuk egymást. Mindennap, ahogy az iskolából kijöttem, bementem hozzá az üzletbe, hogy megpusziljuk egymást. Vele kapcsolatban egy fájó emlékem maradt, ami egy életre meghatározta a viselkedésemet: mikor már nagyocska voltam, már gimnazista, akkor elfelejtettem egyszer-kétszer bemenni. És amikor következő alkalommal bementem hozzá, és kezdtem valamit mondani, hogy miért nem mentem be, akkor azt mondta nekem, hogy „rendben van, gyermekem, én nem haragszom, csak tudomásul vettem”. Hát ennél szörnyűbbet nem mondhatott volna nekem! 
Minden szombaton, amikor zárva volt az üzlet – nem volt igazán vallásos, de tartott bizonyos szabályokat –, velem töltötte a délutánt. Télen moziba mentünk. Ha szép idő volt, sétálni mentünk, olyan helyekre, ahova engem sose vittek azelőtt, a városon kívülre egy kicsit. Az mindig egy felfedezés volt, egy új világ. Más házak, más emberek. Emlékszem, hogy be lehetett látni az ablakokon a földszintes házakba. Felkeltette bennem a másik környezet iránti érdeklődést, amire lényegében nem lett volna lehetőségem, mert a polgári környezet, ahol mi éltünk, az egy zárt közösség volt. 
Hódmezővásárhelyen – ahol a férjem is született – élt anyám nagybátyja, Földes Béla közjegyző és családja, akik áttértek, és nagyon elegáns és előkelő magyar keresztény társaságba jártak. Őróluk nem is tudták, hogy zsidók, egészen, amíg nem deportálták őket. Anyám lánykorában oda járt bálozni. És egy karácsonykor lementünk hozzájuk Hódmezővásárhelyre. Én akkor négyéves voltam. És anyám azt mondta nekem, hogy „Jutka, nem kell mondani, hogy mi zsidók vagyunk!” Ez egy hülyeség volt, mert miért mondtam volna, ha nem hívja fel a figyelmemet erre? Semmi okom nem lett volna mondani. És hatalmas, plafonig érő karácsonyfa, sok vendég volt, és csengettyű, hogy a gyerekek bemehetnek az ajándékok kiosztására. És akkor bementünk. És az egyik néni azt kérdezte tőlem: „Juditkám, mit hozott neked a Jézuska?” És én erre végigmértem, és azt mondtam: „Nálunk nincs Jézuska, mert én zsidó kislány vagyok!” Erre anyám megfogta a kezem, és gyorsan kirángatott a szalonból! Nem tudom, a néni megértette-e, hogy miről van szó, mert olyan abszurd volt. Anyám annyira nem volt vallásos, hogy fogalma sem volt még arról se, hogy péntek este gyertyát szoktak gyújtani. Az édesapám zsidó nevelést kapott, de ebből kevés maradt meg. Kétszer egy évben ment el a templomba: a jóm-kipúr és a zsidó újév, a rós hasána napján. És böjtölt is. Azt hiszem, istenhívő volt. Imádkozott az ünnepek alatt a templomban, de otthon is láttam. Annyira imádta anyámat, hogy nem ragaszkodott, ahhoz hogy a háztartás kóser legyen. Illetve, először kérte. Akkor Anyám mondta neki, hogy a kóser hús nem jó, meg aztán az komplikált… Meggyőzte apámat. „Jó, hát akkor ne legyen kóser.” Úgyhogy még disznóvágás is volt nálunk. Amikor már a háborús idők voltak, és nem lehetett kapni élelmiszert, akkor Brátkán volt a disznóvágás. Szóval apám mindenbe, amit anyám akart, beleegyezett. Ehhez hozzátartozik az is, hogy anyám semmiféle zsidó nevelést nem kapott. Se zsidó öntudatot. Vidéken nőtt fel, ott egész más élet volt. 
Minden karácsonyt Élesden töltöttünk a nagyanyámnál. (Kivétel az az egy alkalom, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk.) De nem nagyanyámnál volt a karácsony, hanem a rokonoknál. Magyar sógorság volt, a Jakabffy család, akiket azelőtt Jakabnak hívtak. Legalább húsz–huszonöten ültünk a hosszú asztalnál. Hatalmas karácsonyfa, nagy-nagy vacsora, szép ünnep, de ott se volt Jézuskáról szó. És a zsidó húsvét pedig annál a nagybátyámnál volt, ahol Rezsi nagynéném, a „Nénje” lakott. Móric bácsi a Dreher Sörgyárnak volt az igazgatója Váradon, és őnála voltak a széder esték. És mindig nekem kellett elmondani a Ma Nishtaná -t. 
A szovátai nyaralásokról vannak fényképek.
 Ott rengeteg udvarlóm volt, nagy sikereim voltak. És az a tó, ahol az ember csak lebegett a sós vízen! Volt ott egy barátnőm, aki, szegény, nem jött vissza a lágerből, a Plessz Juci. Ő nagyon komoly lány volt, legalábbis hozzám képest. Juci állandóan a könyvekbe bújt, és borzasztó okos volt. Csodáltam. Szerettük egymást, igazi barátság volt. Sokszor elmentünk ketten sétálni, és lefeküdtünk a fűbe az erdőben vagy valahol, ahol eléggé egyedül voltunk. Ez volt a „természet öle” – ahogy ő mondta. 
Aztán Keszler Pali barátom. Az ő édesapja fül-orr-gégész volt, ez azért fontos, mert őbelé is szerelmes voltam aztán később, úgy négy-öt éves koromban. És ez odáig fejlődött, hogy én folyton akartam hozzájuk menni, hogy lássam Palikát, és akkor paszulyt dugtam az orromba, hogy vigyenek a Keszler doktor bácsihoz. Úgyhogy én nagyon fiatalon kezdtem, de én szaladtam a fiúk után. Hogy én milyen hihetetlenül tudtam rajongani egész életemben! Talán ez mentett át sok mindenen, hogy mindig volt bennem lángolás. Egy gyerek általában ilyen kicsi korban utánozza, amit maga körül lát. Azt, hogy „szívem”, azt hallottam. Nagyon szerették egymást apám, anyám, de akkor az nem volt divat, hogy a párok nyalják-falják egymást, mint máma, pláne nyilvánosság előtt, szóval ilyet én nem láthattam. Apám abszolút az a fajta volt, mint a férjem, hogy társaságban még a kezét se fogta meg anyámnak.
Aztán volt egy nagyon-nagyon nagy szerelmem, egy reménytelen szerelmem! Az nagyon szép dolog volt! Szomorú, és szép. Úgy hívták, hogy Ács Tomi. És egy évvel volt idősebb nálam. Ő a zsidó líceumba járt. Rendeztek zenei önképző köröket ebben a koedukációs zsidó gimnáziumban, és én oda eljártam. Főleg azért mentem, mert tudtam, hogy ott van Tomi. De hogy én miért lettem szerelmes Ács Tomiba? Hogy miért szúrtam ki magamnak ezt a fiút? Ez részemről plátói szerelem maradt. Soha nem volt semmi flört. Nekem mindig megdobbant a szívem, ha megláttam! Sose felejtem el, hogy egyszer elkéstem az önképző körről, és nem mehettem be a zene közben, meg kellett várni, míg véget ér egy darab. A folyosón álltam, és Smetana Moldváját játszották bent. És ez a muzsika engem egy életen át fog kísérni. És aztán az utolsó kép a gettóban. Mentem az utcán, és jött velem szembe Tomi. Megálltunk két-három szót váltani, és mintha azt mondta volna, hogy „jaj, de szomjas vagyok!” És akkor azt mondtam, „gyere be!”. Bejött, és emlékszem, hogy nem a konyhai, hanem a fürdőszobacsapból adtam neki egy pohár vizet. És ez a pohár víz is egy romantikus gesztus marad az én emlékeimben. És Tomi nem jött vissza. Az Ács családból senki nem jött vissza a deportálásból.
Aztán tizenhat éves koromban volt az első igazi flörtöm. Az egy nagy csoda volt, arra még ma is büszke vagyok. Nem volt különösebben szép, az tetszett benne, hogy tíz évvel volt több mint én. Én tizenhat voltam, ő huszonhat. Párizsban tanult, pesti fiú volt, és leköltöztek Nagyváradra, mikor Magyarország lett Nagyvárad. Párizsból Váradra jött. És volt egy szilveszter. 1941-ben még nagy szilvesztereket rendeztünk, mintha minden jó és szép lett volna, pedig a világ égett. Ezen a szilveszteren Várad összes szép lánya ott volt. Záler Pistának én tetszettem meg. Elkezdett nekem udvarolni. Ez valami csoda volt! Ő volt az első fiú, aki megcsókolt. Sose felejtem el, hogy az első csók után mennyire meg voltam rendülve. Azt képzeltem, hogyha megcsókol egy fiú, akkor összeomlik a világ! Olyan csodálatos élmény lesz! De nem volt. Abszolút hidegen hagyott a dolog. Persze nem voltam szerelmes.
Pistával is van egy tárgy, ami összeköt. 42 márciusában volt a tizenhatodik születésnapom. Akkor adott nekem egy könyvet, Szerb Antal Magyar irodalom történetét. Két dedikáció volt benne: az egyik a hivatalos, amit meg lehetett mutatni a szülőknek: „Remélem, az elkövetkezendő két évben ez a könyv sok hasznodra lesz!” A másik, amit kitéptem a könyvből: „Szép vagy, mert a lelked szép!” Anyámnak lehet, hogy meg is mutattam, de apámnak nem mertem. Ez egy intim vallomás, és apám nagyon prűd ember volt. Nem hiszem, hogy bármit is szólt volna, de én úgy éreztem, hogy ezt apámnak nem mutathatom meg. Azért az más világ volt! Szóval simán kitéptem a könyvből, de eltettem, és ki is hoztam. Ez maradt meg Pistától. A szülők meghaltak deportációban, Pista meg Ukrajnában maradt, munkaszolgálatosként halt meg.
Aztán volt Gera György, aki újságíró lett. Nagyváradi fiú volt. Akkor még Grósz Gyurinak hívták. Ő visszajött a deportációból, vagy munkaszolgálatból, és a háború után ez a flört újrakezdődött Kolozsváron, mert Kolozsváron voltunk diákok. De ez nem volt nagy szerelem. Aztán ő megkérte a kezemet anyámtól. Jött vissza Nagyváradról ekkora mosollyal, hogy „anyád azt mondta, hogy tőled függ, különben áldását adja”. De nekem eszem ágában sem volt férjhez menni! Nagyon megsértődött. Nem köszönt nekem, az utcán büszkén elfordította a fejét. Aztán később jó barátok lettünk.
Aztán Kolozsváron volt egy nagy szerelmem! Ő román férfi volt, az egyetemen tanárom volt. Viharos szerelem volt, de azzal a tudattal bennem, hogy én úgyse akarok vele együtt élni. Ez volt 45-46-ban, 47 elején, amikor kijöttünk, maradt abba. Két kultúra találkozott ebben a szerelemben. Ő egy nagyon szegény román családból származott, én pedig egy magyar zsidó középosztálybeli családban éltem elég jólétben. Fantasztikus világot nyitott meg előttem. Nagyon sokat tanultam tőle. De ő is tőlem, hiszen ő még magyar zsidó emberrel addig nem találkozott. Aztán a Ceauseşcu-érában börtönben volt, de miután kijött, volt egy sikeres periódusa, előadták egy színdarabját.
Próbáltak zongorára taníttatni, de három hónap után a zongoratanárnőm azt mondta, hogy „ennek a gyereknek nincsen hallása”. És apám azt mondta, „jó, ha nincs hallása, akkor ne tanuljon zenét, akkor tanuljon nyelveket”. És akkor intenzíven elkezdtem franciául tanulni. A franciatanárnőm egy svájci nő volt, aki oda jött férjhez Nagyváradra, rosszul is beszélt magyarul, úgyhogy vele csak franciául lehetett beszélni. Németül már tudtam, mert egész kicsi koromban volt egy németkisasszony. Aztán később, már tizenkét éves koromban jött az angol nyelv. Fiatal lánykoromban rengeteg szépirodalmat olvastam, de mihelyst valami komplikáltabb vagy tudományosabb volt, az engem már nem érdekelt. A belső világomat leginkább Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann meg Stefan Zweig befolyásolta.
Nagyvárad
Magyar Világhíradó 864. 1940. szeptember
Filmhíradók Online 
 
Apám az első világháborúban nagyon magas kitüntetéseket kapott. Az olasz fronton volt. Egy kitüntetés – a Nagy Ezüst, vagy micsoda – hiányzott ahhoz, hogy kivételezettek legyünk a zsidótörvények alól. De annyira azért kivételezett volt, hogy engem felvettek a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba, mint egyetlen zsidót. 40-ben lett Erdély magyar újra, és akkor kerültem én ötödikbe, tizennégy éves koromban. És kérdezték apámtól, „Meg vagy őrülve?! Hogy a lányod az egyetlen zsidó legyen? Szegény gyerek! Ki tudja, minek teszed ki!” És apám azt válaszolta: „Jutkának meg kell tanulnia, hogy minden körülmények között, és minden helyzetben meg kell állja a helyét!” És ezt én soha az életben nem felejtettem el, lényegében ez volt az életem útmutatója. És a másik, amit sokszor mondott, és abszolút megalapozta az én szellemi világomat és világlátásomat, az az volt, hogy „A jogainkkal élni kell!” Édesapám magyar zsidónak vallotta magát mindig – először jött, hogy magyar, és aztán, hogy zsidó. 
A Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba érettségiztem, sárga csillaggal és bocskai uniformisban. Erről sajnos nincs fénykép, ami nagy kár. Három vagy négy nappal a gettóba menés előtt. Úgyhogy én nem is kaptam kézbe a bizonyítványt. Amikor visszajöttünk a deportációból, akkor kaptam meg.
 A szüleim minden este hallgatták az angol rádiót titokban. Volt egy történelemtanárom a gimnáziumban, Vály Armandnak hívták. Amikor bejött először az osztályba, bejelentette, hogy „én imrédysta vagyok, az Imrédy-párthoz tartozom”. A lányokat ez nem érintette. Én legalább tudtam, hogy ez mit jelent. Minden alkalommal úgy kezdődött a történelemóra, hogy „Molnár! Mit mondott tegnap az angol rádió?” Mert sejtette, hogy hallgatjuk. És akkor mondtam neki valamit. És hat-hét percig tartott a köztünk folyó rém udvarias párbeszéd. Amíg ez folyt, a lányok mind ültek és hallgattak, senki egy szót se szólt. Semmi rosszindulat nem volt Vály Armandban irányomban. És fantasztikus módon tanított történelmet, élvezet volt hallgatni.
Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt. Én akkor már nem voltam semmilyen hívő, de amit ő előadott, az filozófia volt.
Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni. Úgy tekintettünk magunkra, mint kivételre, velünk ilyesmi nem történhet meg. Apám még akkor is, amikor vagonba tettek, azt hitte, hogy Magyarország határain belül fogunk dolgozni. És amikor átléptük a magyar határt, akkor azt mondta apám, „Most vége! Most már tudom, hogy kivisznek az országból!” Nem tudom, hogy hol éltünk! Ha már hallottuk, hogy máshol megtörtént, akkor miért ne történhetett volna meg a magyar zsidókkal? És a munkaszolgálat is rá kellett volna vezessen arra, hogy a zsidókkal nem úgy bánnak, mint a nem zsidókkal. Ez nagyon bűnös valami volt, mert ha gondolkoztunk volna, akkor többen megmenekültek volna. Bűn, hogy az ember nem akarja elfogadni vagy meglátni a valóságot.
A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak. Kvázi bűnnek lehet mondani azt, hogy mennyire nem fogtuk fel, mi fog következni. De ez nálunk senkinek az agyában nem fordult meg. 
Volt-e Nagyváradon antiszemitizmus? Egész biztos volt, de én erről tanúskodni nem tudok. Mint egyedüli zsidót a református gimnáziumban, engem soha nem ért inzultus. Volt két nagyon jó barátnőm, Török Márta és Szinai Piroska (akit Pinai Sziroskának hívtunk). Nagyon közeli barátok voltunk. Emlékszem, amikor már nem volt szabad zsidónak moziba mennie, eljöttek értem, karon fogtak úgy, hogy a sárga csillagot eltakarják, és elvittek a moziba. Ami részükre is rizikó volt. Soha nem láttam viszont őket a deportáció után. Fájdalmas pont részemre, hogy ez a két lány soha nem érdeklődött, hogy visszajöttem-e. Azok a lányok az osztályból, akikkel semmi különösebb kapcsolatom nem volt, amikor kijött a gettórendelet, akkor eljöttek nagy orgonacsokrokkal a lakásunkra, hogy a barátságukat kifejezzék.
Azt tudtuk, hogy lágerek vannak, hogy ölnek embereket, és azt gondoltuk, hogy lelövik őket. De arra nem gondoltunk, hogy gázkamrában… Nem ébredtünk rá teljesen a valóságra. És ebben borzasztó nagy hibát követett el Anglia, Amerika. Az angol rádióban miért nem mondták: „Emberek, zsidók, meneküljetek, ahova tudtok!” Akkor csak tettünk volna valamit. Miért nem mondták meg az igazat? Vagy ha lebombázták volna a vasútvonalat, ami Auschwitzba vezetett, akkor a magyar zsidókat nem tudták volna deportálni. Mert ez már az utolsó év volt, és nem lett volna idejük újraépíteni a vasutakat, és elszállítani ennyi embert. Súlyos hibát követett el a pápa, hibát követtek el a szövetséges nagypolitikusok! A legnagyobb hibát – most Hitlertől eltekintve – a magyarok tették, és ez az én főproblémám. Megtették velünk azt, amire apám azt mondta, hogy „ezt a magyarok nem teszik meg”. Egyetlenegy német katona nem volt ott, amikor minket beraktak a vagonba. Magyar kakastollas csendőrök voltak, akik a gettóba vittek, akik levették az anyám ujjáról a jegygyűrűjét. A Rippl-Rónai-képünket, a szőnyegeket, a képeket, az értékeket, amink a lakásban volt,azokat mind a magyar hivatalos közegek vették el. Hova lett? Azt nem vitték el a németek! Én megértem, hogy Magyarország vissza akarta kapni az elcsatolt területeket. De az, hogy Magyarország emiatt ebbe beleegyezett… És nemcsak hogy beleegyezett – segédkezett! És mielőtt még a németek bejöttek volna Magyarországra, az a rengeteg munkaszolgálatos, aki meghalt. Például a férjem fivére, Elkán Rudolf és Radnóti, Szerb Antal. Ők nem voltak magyarok? Ezt nem lehet elfelejteni akkor, ha az ember megtartja az anyanyelvét, a kultúráját, a barátait, ragaszkodik ezekhez. Magyarország történelmében ez egy hatalmas hiba volt, és ez Magyarországnak egy szégyenfolt! És ez nem lett kimondva a világ előtt! Amin nem tudom magam túltenni, az az, hogy évekig azt mondták, hogy én nem vagyok magyar, és azon túl, hogy jött a sárga csillag és megbélyegzett zsidó vagyok, elküldtek a halálba – ezt én nem tudom megemészteni.
Van egy pár tárgy, amelyek elvesztése nagyon élénken megmaradt az emlékezetemben. Az egyik ilyen élmény, hogy édesapám érettségire aranyórát akart nekem ajándékozni. Ez volt 44-ben. Ő a nevelésemmel nem sokat foglalkozott, anyámra bízta, de voltak bizonyos morális elvárásai. Apám hallgatag ember volt, a magatartásával és a viselkedésével mutatta meg nekem az utat. Úgy vélte, hogy ezt az órát csak az érettségi eredményének a kihirdetése után adja oda. Anyám könyörgött neki, hogy „add oda azt az órát Jutkának most, hogy legalább hordja!” Ez volt mondjuk két hónappal az érettségi előtt. Jó tanuló voltam, úgyhogy valószínűtlen lett volna, hogy elbukok. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk, de azt tudtuk, hogy sok valószínűsége nincs, hogy én aranyórával a karomon sétálgassak. De apám nem adta oda, az íróasztala fiókjában tartotta, kulcsra zárt fiókban. De anyámnak volt kulcsa, és ahogy apám kitette a lábát a házból, anyám kinyitotta az íróasztalfiókot, kivette az órát, és azt mondta: „Most vedd fel, és hordjad, amíg nincs itthon apád!” Ezt az órát az utcára soha az életben fel nem vettem, mert természetesen elvették. Magyar csendőrök jöttek a házba – rendőrök vagy csendőrök, erre nem emlékszem –, akik elvették az ékszereket. A képeket, szőnyegeket már korábban be kellett szolgáltatni. Amikor az órát elvették tőlem, akkor húzták le anyám jegygyűrűjét. Ez is egy olyan momentum, amit soha nem felejtek el.
Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.
Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva. Volt Nagyváradon egy vitéz Wertheimstein Viktor nevű úr, és annak a nővére, Wertheimstein Aranka. Zsidók voltak ők is, a férfi fakereskedéssel foglalkozott, úgyhogy apám ismerte jól, és egy utcában laktunk. (Hogy miért kapott vitézi címet, azt nem tudom.) Viktor a gettózás idején éppen Budapesten tartózkodott. Aranka nagyon idős nő volt már akkor. És mi magunkkal vittük abba a villaházba. Anyám ellátta Arankát, pedig Aranka nem hozott be semmit. Öreg is volt, és életében, azt hiszem, soha arrébb nem tett egy tányért. Aranka szegény nem sokat járkált már, feküdt vagy ült a matracon. Amikor anyám odavitte neki az ételt, akkor Aranka azt mondta: „Drágám, itt olyan a kiszolgálás, mint a Ritzben!” Ez a mondás megmaradt a családban, a legnagyobb bajok közepette is. És a szegény Aranka a vagonban meghalt. Viktor Pesten megmaradt. Budapesten nem volt szisztematikus a deportálás, ki lehetett játszani.
Két hír terjedt el a gettóban, hogy a felnőtt lányok jobb, ha férjhez mennek, merthogy az egyedülálló lányokat elviszik a frontra ágyasnak. Én tizennyolc éves voltam, de nálunk nem volt erről szó. Sok ismerősöm viszont férjhez ment ott sebtében. A másik, hogy mindenki próbált valamit dolgozni. Elhatározták a szüleim, hogy én menjek dolgozni a kórházba, mivel ismertünk egy ottani orvost. Azt hittük, hogyha ott foglalatoskodunk valamivel, ha úgy néz ki, hogy ott hasznos dolgok történnek, akkor nem visznek el máshova. Hogy hova, arról szó se volt, azt nem nevezte meg senki, mert nem tudtuk, de talán biztonságot ad, hogy valami hasznot hajtunk.
Nagyváradon mondjuk volt harmincezer zsidó. És sokakat behoztak még a környékező falvakból is. Nagy komplikációk és protekciók útján sikerült elérni, hogy a nagyanyám és a nagyanyám fivére Élesdről bejöhessenek a váradi gettóba. Nem tudtuk, hogy mi jó, és mi nem jó. De úgy tűnt, hogy nekik szükségük van támaszra. Többeknek sikerült megszökni. Bennünk föl se merült, nem gondoltuk végig a helyzetünket. De nagyon-nagyon keserű, pesszimista ember kellett az legyen, aki ezt el tudta képzelni. Annyira elképzelhetetlen, hogy néha visszamenőleg úgy gondolom, hogy nem is volt igaz. A barátnőm, aki csak tizenöt éves volt akkor és az öccse tizenegy vagy tíz. És ott külön szöktek a szülők, és külön szökött a két gyerek! Márta öccse – Reuven Tsur – le is írta ezeket az emlékeket. [Menekülés a gettóból.]
Voltak öngyilkosságok, főleg azután, hogy kivitték a jómódú férfiakat, családfőket, vagy ha nem volt férfi, mint mondjuk a nagynéném esetében, akkor őt. Ezeket az embereket a rendőrség nem a rendőrségre vitte, vagy a városházára, hanem a sörgyárba, ahol verték és villannyal kínozták őket, hogy bevallják, hova dugták el a pénzüket és az ékszereiket. Mindenki eldugott valamit. Az én nagyanyám egy ezüst zsánerű kis ékszerdobozba eldugott egy gyűrűt, egy aranyláncot, egy brosstűt és száz dollárt, amit a fia küldött neki Amerikából. Brátkán a Körös partján a budi és az első szilvafa között félúton ásta el. Amikor hazajöttünk, az első megélhetésünk ebből a száz dollárból származott. Sokan az értékeiket odaadták keresztény barátoknak, cselédlánynak, házmesternek, közeli barátnak. Én a fényképalbumomat adtam oda a bejárónőnknek. És visszakaptam! Kihoztam Párizsba, többet nem engedtem el. Az én apámat nem vitték el kínzásra, mi nem voltunk gazdag emberek hírében, nekünk nem volt saját házunk, bérlakásban laktunk. A nagynéném sose mesélte el, hogy mit csináltak vele. Ő annyira megsérült lelkileg, hogy a vagonban öngyilkos lett. Volt neki egy nagyon szép régimódi, 19. századi fekete köves gyűrűje. Abban lehetett a méreg, de csak gondolom, mert nem egy vagonban voltunk.
Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük. Mondták, hogy pénzt nem szabad megtartani. Úgyhogy a klozeten húztuk le a pénzt, mert nem akartuk otthagyni.
Május végén vagoníroztak be. A nagynénémet kivéve az egész család ugyanabban a vagonban volt. Valaki hozott egy üveg lekvárt, és az valahogy eltörött. Kérdezték, hogy „kinek van papírja”. Nálam volt a naplóm. Néhány másodpercig talán gondolkoztam, és aztán kitéptem a lapokat, s odaadtam. És azzal törölték fel a lekvárt. Ez szintén egy szimbolikus valami volt számomra, hiszen a naplóm is olyasmi volt, amihez ragaszkodtam és elvesztettem. Nagyon kevés víz volt, rémesen szomjaztunk! Május vége, június eleje lehetett, meleg volt. Úgyannyira, hogy kombinéban ültünk. Rengeteg ember, nyolcvan, száz. És szellőztető csak az az egész kis ablak kétoldalt.
Amikor leszálltunk a vagonból, azaz levettek minket az ottani foglyok, először azt mondták, hogy később megkapjuk a holminkat, csak hagyjunk mindent a vagonban. Nem volt nálunk sok minden, egy hátizsák, vagy egy kis koffer. Aztán volt az ordítozás, a kutyák, a német tisztek. „A férfiak az egyik oldalra, a nők a másik oldalra, a gyerekek az öregekkel!” Azt mondták, hogy az anyák a gyerekeket adják oda az idős embereknek, mert hogy ők dolgozni fognak, és az idősek majd vigyáznak a gyerekekre. Volt anya, aki elengedte a gyermeke kezét, és odaadta a saját édesanyjának,  vagy idősebb rokonának. Őket rögtön a gázkamrába vitték. Volt, aki nem engedte el, és ezek a fiatal anyák a csecsemőikkel mind egyenesen mentek a gázba. Aki odaadta a gyerekét, az talán megmaradt.
Kérdeztük, hogy hol vannak a korábban érkezettek. Tulajdonképpen közös nyelvünk nekünk a jiddis lett volna. Mi nem tudtunk jiddisül, de megértettünk pár szót. Mutatták a füstöt, ami jött ki a kéményen, hogy ott vannak. És mi nem értettük. És akkor elmondták nyíltan. Meghallottuk, csak még nem fogtuk fel. Mondjuk azt, hogy dogozni akarunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy ne vigyenek rögtön a gázba. Anyám megfogta a kezemet, a lényeg az volt, hogy együtt maradjunk, anyu meg én. És akkor Mengele elé kerültünk. Mi nappal érkeztünk, ami nagy előny volt, mert éccaka sokkal borzalmasabb lehetett, a reflektorok égtek mindenütt a drótkerítések mellett. Amikor túlestünk a választáson, a hosszú sorral elindultunk valahova, amiről nem tudtuk, hogy mi, de eszünkbe nem jutott, hogy gázkamra lehet. Vittek a fürdetőbe. Halvány másodpercre sem jutott eszünkbe, hogy ez a fürdő esetleg nem fürdő, mint ahogy később megtudtuk, hogy ugyanúgy azt mondták mindenkinek, hogy a fürdőbe viszik őket, nota bene, az a gázkamra volt. Nem volt pánik.
Miska bácsit és a nagyanyámat rögtön a gázkamrába vitték. A németek szempontjából öregek voltak. De a fiatalok közül is – aki kövér volt, vagy volt valami testi hibája – sokakat odavittek. Ugye az volt kiírva, hogy „Arbeit macht frei”. „A munka szabaddá tesz.” Gyönyörű szlogen, csak éppen Auschwitzban kik dolgoztak? Dolgoztak azok, akik a zuhanyozásnál voltak, a gázkamrákban, akik a krematóriumot tartották fenn, akik az utakat javították. Különben ott nem lehetett dolgozni, az nem munkatábor volt, az megsemmisítő tábor volt. Ez a szlogen is mutatja, hogy nem egyszerűen megölték az embereket, hanem előzetesen még borzasztó kínzásoknak vetették alá őket. Az éhség, a szomjúság, az, hogy órákat kellett kint sorban állni – ez volt az úgynevezett Zählappell –, hogy megszámoljanak minket.
 
Holokauszt Auschwitz-Birkenau, 1. rész
 
Leborotválták a hajunkat teljesen kopaszra, és minden szőrzetet, és bekentek petróleummal – a tetű ellen. De azért mindenki tetves lett! Ez is a tortúrához tartozott. Arra szolgált, hogy kínozza az embereket, leépítse és megalázza. Anyám ott állt mellettem, és ijedten kérdezte, hogy hol vagyok, körbe-körbe forgott, miközben ott álltam mellette, csak nem ismert meg kopaszon. Tükör nem volt, úgyhogy nem láttam magam kopaszon, és ezt mindig sajnálni fogom. Fénykép sincs róla. Ott kellett hagyni az összes holminkat. A cipőinket lehetett csak megtartani. Utána bevittek minket a C lágerbe, ott voltak a magyar csoportok. Harminc barakk volt, minden barakkban körülbelül ezer ember.
Amikor leszálltunk, tudtuk meg, hogy a nagynéném öngyilkos lett. És apám akkor azt mondta – ezt se felejtem el soha –, hogy „ő az első”. Akkor már világosan látta. Ez az utolsó, amit nekünk mondott, többet nem láttuk. Apám először Auschwitzból Oranienburgba került. Ott olyan embereket kerestek, akik a fakitermeléshez értenek. Egy ideig jó dolga volt, erdőkbe vitték őket, és ő tényleg tudta, hogy mit kell csinálni. Aztán – ezt egy lágertársa mesélte, aki visszajött – 45 márciusában, körülbelül két hónappal a háború vége előtt elvitték őket egy lágerbe, ahol egy kőfejtőben dolgoztatták. Apám akkor már ötvenhét éves volt. Kőbányában dolgozni, azt hiszem, még egy fiatalembernek is nehéz, pláne annak, aki nem volt soha szokva ehhez a munkához. És ott a német katonák mellett német köztörvényes rabok voltak az őrök. És azok borzasztóan verték őket. Egy nap annyira megverték, hogy belső vérzése lett, és reggelre meghalt. Ez már lehetett április közepe, majdnem megmenekülhetett volna! Az utolsó percekben halt meg.
Ahogy mentünk befelé a táborba, egy drótkerítés mögött láttunk egy csomó kopasz nőt, cifra ruhákban. Mindegyiken valami furcsa ruha volt, az volt az érzésem, hogy ide zárták a bolondokat! Egy óra múlva mi is olyanok voltunk… És ezek a nők kiabálták: „Dobjatok be mindent, ami a zsebetekben van, mert úgyis elveszik! Vagy egyétek meg!” Az én zsebemben volt csokoládé. És ez is egy szép emlék: kivettem és szétosztottam azok között, akik körülöttem voltak. Köztük volt Fischer Trude, aki később Straub F. Brunó felesége lett.
Az első éjszaka Auschwitzban betettek minket egy barakkba, ahol nem voltak priccsek, a földön ült mindenki, mint a vagonban. És elaludt az ember, én fiatalon pláne. Azt álmodtam ezen az első éjszakán, hogy a nagynéném megjelent előttem, mintha élne, és azt mondta: „Gyermekem, légy nyugodt, te élni fogsz, mert én vagyok az áldozat érted!” Ez egy tipikus vágyálom. Mit akartam én? Élni. És kihez fordul az ember ilyenkor? Én nem voltam hívő, tehát nem azt álmodtam, hogy majd Isten megsegít, hanem csak az segíthetett, akit én nagyon szerettem, és aki ugyanúgy szeretett engem. Abban azért hittem, hogy ő mindent képes értem megtenni, és álmomban nyilván az volt a titkos elképzelésem, hogy majd ő elintézi ezt!
Nem tudom, hogy Auschwitz mekkora területen fekszik. Úgy tűnt akkor, hogy végtelen terület, mert nem láttál semmit. Se fát, se hegyeket, se dombokat, se növényeket, se házakat, semmit. Csak a villanydrótok voltak. És a villanydróton a lámpák, amik nappal is égtek, merthogy villany volt a drótokban – sok ember így lett öngyilkos, megfogta a drótot.
A C lágerben, ahol én és anyám voltunk, harminc blokk volt, a páros és a páratlan oldalon, az utca közepe szabad volt. És minden blokknak volt egy vezetője, rendszerint egy szlovák lány. Szegények már három vagy négy éve ott voltak. Többek között az volt a feladatuk, hogy reggel és este kihajtottak minket a blokk elé, meg kellett számolniuk minket: jeden, dva, tri, stiri, pety. És sose egyezett a szám. Az volt a jelszó, hogy „stimuje” vagy „nye stimuje”. És amikor „nye stimuje” lett, akkor hússzor is megszámoltak. De miért lehetett „nye stimuje”, mikor ott álltunk kint, és nem állhattunk máshol, mert nem volt lehetőség, hogy valaki eltűnjön, hacsak meg nem halt, de akkor megtalálták a barakkban. Ez egyszerűen kínzás volt. Esőben, hidegben, melegben, kánikulában, kétszer egy nap, reggel és este. És mikor már végre elhatározták, hogy „stimuje”, akkor jöttek a németek, az SS-ek átszámolni. Ott volt Irma Grese, ez a gyönyörűszép SS-nő, angyali külsővel, a halál szőke angyala. Gyönyörűszép szőke Brunhilda. Megvan az arcában a báj és a finomság, de az alkata olyan, mint a Brunhildáé, és a lénye is. Ostorral a kezében járt, és több ízben ráütött az emberekre. A szelekcióknál is ott volt ő, meg doktor Mengele. Az mindig borzalmas volt, mert akkor már tudtuk, hogy miről van szó. Anyám és én aránylag jó kondícióban voltunk, nem voltunk olyan nagy veszélyben, de a legjobban attól rettegtünk, hogy betegek leszünk, és akkor kiszelektálják az embert.
Reggel kaptunk egy fekete löttyöt, aminek kávéíze nem volt, de folyadék volt. Délben kaptuk a levest, ezt a bizonytalan tartalmú valamit. Szó szerint életkérdés volt, hogy az aljából kapjunk, ahol még a sűrűje van esetleg, többnyire marharépa. Este kaptuk a kenyeret és a hozzávalót. Ami vagy egy darab margarin, vagy céklalekvár, egy leveseskanálnyi, vagy egy szelet felvágottféle, vagy pedig egy kis háromszögű sajt. A sajt borzalmas büdös volt, de jó íze volt. Voltak emberek, akik képtelenek voltak megenni a levest például. Anyu is, én is, mindent lenyeltünk. Ha valaki meghagyott valamit, azt elkértük, és megettük. Szóval én halálos éhséget nem éreztem. Szomjúságot igen, a rémes vízhiányt, azt igen. Vizet külön soha nem kaptunk, csak vittek minket az úgynevezett waschraumba. Kihajtottak, hogy „most lehet menni mosakodni”, és meg volt adva, hogy tíz perc vagy negyedóra maximum. Ugyanúgy a klóba. Azt is sajnálom, hogy egy modern művész még nem alkotta meg ezt a művet, ami a kló volt. Képzelj el egy hatalmas barakkot, egy ugyanolyan nagy barakkot, mint amiben laktunk, ahova ezer ember befért. Ott végig volt egy cementből készült 1 méter széles pad, amiben két lyuk volt: az egyik oldalán és a másik oldalon. Szóval a hátad mögött ült valaki, jobbra, balra tőled, és szemben veled. De mindez egy hosszú barakkban, amerre a szem ellátott, csak ezeken a lyukakon ülő nőket láttál. Amikor szóltak, hogy lejárt az idő, fel kellett állni hirtelen, akár végeztél, akár nem. De a fő kérdés, amit fölteszek magamnak ma, és amire nem tudok választ adni, hogy mivel nem volt papírosunk, mit csináltunk? Nem tudom. Se azt nem tudom, hogy mibe fújtuk az orrunkat. Egyre emlékszem, hogy egy ideig cibáltam azt a kék műselyem ruhát, amit a fertőtlenítésünk után kaptam. Tépdestem az alját egy ideig, de nem tépdeshettem sokáig. Ja, és minden ruha hátára piros festékkel egy csíkot húztak. Ugye menstruálni senki nem menstruált. Állítólag azok, akik a konyhán dolgoztak, és jobbat vagy mást ettek, mint mi, menstruáltak. Valószínű, hogy a mi ételünkbe brómot tettek, mert az nyugtató. Attól az emberek egy kicsit jobban tűrték a dolgokat. És állítólag ezért nem menstruáltunk. Emlékszem, hogy ennek a kék selyemruhának válltömése volt. Egyszer torokgyulladást kaptam a lágerben. És akkor anyám fogta a válltöméseket, mind a kettőt kivette, és rákötötte a nyakamra, hogy melegben legyen a torkom. Hogy mivel, azt nem tudom, lehet, hogy találtunk valami spárgát vagy valamit. Emlékszem, hogy anyámnak volt egy kabátja, ami neki túl rövid meg roppant szűk volt, viszont kis műszőrmével volt szegve, és paszomántos csukása volt. Szegénykémnek volt két félpár, különböző mintájú férfizoknija. Olyan komikusan néztünk ki, hogy nem is lehet elképzelni. A humorérzékünket megtartottuk, röhögtünk is sokat. Ami ma tragikusnak hangzana, azon akkor harsányan röhögtünk, hogy hogy néz ki a kétszínű zokniban, és abban a szűk kabátban. Chaplini látvány volt. Először a saját cipőink voltak, azt megtarthattuk. A cipőfűzőt ki kellett venni. Aztán mikor a cipők tönkrementek, akkor kaptuk a faszandálokat.
A barakkban háromemeletű priccs volt. Azon csak feküdni lehetett, esetleg felülni a felső priccsen, vagy legfeljebb a priccs szélére kiülni úgy, hogy kilógattad a lábadat. De nem volt mindig szabad leszállni az ágyról. A barakk legelején volt a szlovák felügyelőnek egy elfüggönyözött pici szobája, ő egyedül aludt egy ágyban. Na most, ha ez a nő azt mondta, hogy „most nem szabad leszállni az ágyról!”, akkor senki nem szállt le az ágyról. És ha ő azt mondta, hogy „na, most le lehet szállni, és a barakon belül mehettek jobbra-balra!”, akkor mentünk.
A mosdóban se szappan, se törölköző nem volt, és csak hideg víz volt. Tetvesek is voltunk, az biztos! Azzal szórakoztunk, hogy öltük a tetűket, és beszélgettünk. Menüket csináltunk, hogy „mit főznél ebédre, mit csinálnál a születésnapodra? Hogy kell azt csinálni? Meséld csak el a receptet!” Néha játszottunk barkohbát, vagy találós kérdéseztünk, Amerikából jöttemeztünk.
A szlovák lányok kriminálisan viselkedtek. Ők voltak a kápók. Vertek minket, és állandóan ordítoztak. Utólag, hogy is mondjam, nem megbocsátok nekik, de megértem őket. Ők már ott voltak évek óta. Látták elpusztítani családjukat, barátaikat. Ezek a lányok a szegény szlovák zsidó rétegből jöttek. Mi pedig polgári rétegből jöttünk, és ránk abszolút lenézően azt mondták, hogy mi vagyunk „az elit”, mint aki azt mondja, „Na, most meglátjátok, hogy mi az igazi élet! Mert eddig ti jól éltetek, amíg mi nélkülöztünk.” És ez igaz. Mi otthon szilvesztereztünk, amikor ők már a krematóriumot építették. És amellett védeniük kellett az állásukat, mert akkor már valamennyivel több ételük és jobb dolguk volt. Ők aztán régen tudták, hogyha nem csinálják azt, amit a németek tőlük elvárnak, akkor mi vár rájuk.
Nevünk nem volt. Még számunk se volt, mert a magyar zsidóknak csak az a része lett tetoválva, akik rögtön valami olyan munkára mentek, ahol még tetoválták az embereket. Minket már nem tetováltak.
Mindennap jöttek a németek átszámolni minket. A rosszabbik eset a szelekció volt. Az annyit jelent, hogy egyeseket elvittek a gázba. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mintha tizedelnének. Először azokat választották, akik kehesek, betegek, lepusztultak voltak. De az is elég volt, ha valakinek kezdett kinőni őszre a haja. Anyám egyik barátnője őszült, és egy kis széndarabbal kenceficélte a haját, hogy ne látszódjék, hogy ősz! Anyám mindig úgy csinálta, hogy ne mellettem jöjjön, mert én tizennyolc éves voltam, ő negyven, és ő egy kicsit húsosabb nő volt, mint én, úgyhogy ne úgy nézzen ki, hogy ő a kövér és én a sovány.
Hogy lehetett elviselni azt, hogy bármikor téged is elvihetnek a gázkamrába? És hogy tudtam elviselni a fiam halálát? Nem tudom, melyik a rémesebb. Az egyik közös sors volt, az talán könnyebb volt. Azt gondoltuk, hogy ez a háború, ez a közös csapás, ami minket ér, ami megmagyarázhatatlan és ami teljesen érthetetlen a mai napig, hogy ilyesmi megtörténhetett Európa közepén. Ugyanakkor fájdalomban nekem a fiam halála erősebb. Ez már egy tény. Auschwitzban mindig volt remény, hogy nem kerülünk a szelekcióba, a gázba. És abban vakon hittünk, hogy vége lesz a háborúnak.
Francia ellenállóktól tudtunk a normandiai partraszállásról. Azt hittük 44 júniusában, hogy két-három hónap és vége. És akkor még tartott majd egy évig. Aztán később, még mielőtt elvittek innen minket, akkor már hallottuk az orosz ágyúkat is. Anyám és én nagyon bíztunk, hát persze! Azt hittük, hogy sokkal hamarább! És az életkedvünk segített. Az élni akarás volt nagyon nagy. Nem csüggedtünk. Legalábbis egymás előtt nem akartuk mutatni, hogy nehéz.
Nem volt lázadás. Az emberek mentek a gázkamrába, mint a birkák. Ordítozhattak volna, akkor még meg is verték volna őket. Mit lehetett volna tenni fegyver nélkül? Azoknak mind pisztoly volt a kezükben! Hát abban a pillanatban lelövik!
Aztán volt egy szörnyű éccaka. Volt mellettünk egy cigányláger, így hívták, mert ott csak cigányok voltak. És egyszer egy éccaka borzalmas üvöltések voltak, az éjszakai reflektorfényben rémes volt. Másnapra üres volt a cigányláger, mindenkit elvittek a gázba. Éccaka nem mentek munkára, tudnivaló volt, hogy mi történik. Talán pár napra rá, hogy Theresienstadtot kiürítették, elhozták az ottani foglyokat ebbe a kiüritett cigánylágerbe. Ez közvetlen mellettünk volt, át lehetett beszélni. Együtt voltak férfiak és nők és gyerekek; a családokat nem választották szét. Csontvázak voltak, saját ruháikban voltak, de ezeket teljesen kiéheztették. Borzalmas állapotban jöttek oda.
Olyan szelekció is volt, hogy jöttek német gyárakból munkaerőt keresni. Rabszolgapiac. Az egyik ilyen választás alkalmával megtudtuk, hogy jó szemű, finom ujjú fiatal nőket keresnek. Mentünk libasorban meztelenül az SS-ek és a rabszolga-kereskedő előtt. És egyszer csak azt érzem, hogy a hátam mögül rám tesznek egy szemüveget. Anyám, mikor megtudta, hogy jó szemű és finom ujjú fiatal nőket keresnek, akkor lekapta egy idősebb nő orráról a szemüveget, és rátette az enyémre. Azért, mert szemüvegeseket nem vittek el. Nem akartuk, hogy elválasszanak minket egymástól. Anyámnak mindig mindenre volt ötlete, hihetetlen!
A lágerben volt egy-két francia fogoly, aki átjött hozzánk mindenféle munkára. És egyszer az egyik azt mondta nekem: „Azt tanácsolom, hogy igyekezzetek el Auschwitzból! Ha az oroszok közelednek, akkor kiürítik a lágert, de lehet, hogy úgy ürítik ki, hogy mindenkit a gázkamrába visznek.” És ezzel párhuzamosan megtudtuk azt is, hogy egy német gyáros kiválasztott ötszáz lányt munkára. És állítólag ez nagyon jó csoport lesz. Ekkor anyám és az egyik barátnője elhatározták, hogy éjszaka átszökünk abba a barakkba, ahol ezek a kiválasztott lányok vannak. Én úgy féltem! Ha egyedül vagyok, én meg se mozdulok, a kisujjamat se emelem fel. De anyuval nem lehetett ellenkezni, ha ő azt mondta, hogy „megyünk!”, akkor mentünk! Emlékszem, jobban féltem az egyik barakkból a másikba való szökéstől, mint a rögtöni haláltól. Nekem a halál még teljesen absztrakt fogalom volt, annak ellenére, hogy nap mint nap láttam. De az, hogy átszökni, és hogy jönnek a németek és lövöldöznek, ez volt a legrémesebb gondolat. Sikerült, mert anyám átrángatott, és bementünk ebbe a barakkba. És ez kész csoda volt! Másnap elindultunk a kapu felé. Az ötszáz ember helyett, akiket a németek kiválasztottak, lehettünk hatszázan, mert nemcsak mi szöktünk át. És ezért anyám mindig húzott előre, mert logikus volt, hogy a végét vágják le. Megszámolják az ötszázat, és aztán a többi ott marad.
Beültettek a vagonba. Nagy megkönnyebbülés, kvázi felszabadulás volt. Főleg attól a pillanattól kezdve, amikor adtak nekünk egy kenyeret. Akkor már tudtuk, hogy valahova megyünk, ahol életben akarnak tartani bennünket. Hihetetlen öröm volt.
Egy repülőgép-szerelő gyárba kerültünk. Ez Zittauban volt. Most Németország délkeleti csücske, Csehországgal és Lengyelországgal is határosan. Könnyű munka volt, repülőgép-alkatrészekkel dolgoztunk tizenkét órát. Munkatábor volt, nem vertek minket, nem volt semmiféle retorzió. Csíkos ruhát kaptunk. Vastag szövetből, szürke kék csíkos volt. Kabát volt. Sapka, kesztyű nem volt. Akkor már faszandálunk volt, mert a mi cipőnk tönkrement. Én arra emlékszem, hogy jobban fáztam, mint éheztem. És nem volt semmink, nem volt váltás fehérneműnk se, semmi.Ott a gyárban német munkások dolgoztak, mindegyikhez beosztottak két lányt. Megmagyarázták – mint a Chaplin-filmben –, hogy kettőt csavarsz jobbra, kettőt balra, miközben fogalmunk se volt, hogy miért, és hogy. Ezek a német fiatalemberek húsz év körüliek voltak, és soha nem láttak zsidót. Folyton kérdezték tőlünk, hogy „ti tényleg zsidók vagytok?” Mondtuk, hogy „igen”. „De hát nekünk azt mondták, hogy a zsidók nem úgy néznek ki, mint mi!” Nehéz volt elhitetni velük, hogy a zsidók úgy néznek ki, mint ők! Ezek komolyan nem tudták! Az a fiatalember, aki mellé én kerültem, végtelen rendes volt! Pedig ő a hitlerizmus alatt nőtt fel. Ez ugye 44-ben volt, ő lehetett húsz–huszonkét éves, majdnem velem egykorú. Az éjszakai műszakban ugyanúgy tizenkét órát kellett dolgozni, állni kellett a gép mellett, és méregetni kellett a fogaskeréken a távolságokat. Nem messze tőlünk volt a munkások öltözője, ott lógtak a kabátok. Ez a fiú azt mondta, hogy menjek oda be, üljek le a kabátok alá és aludjak. Ha jönnek az SS-ek, akkor majd felkölt.
Aztán egy idő után németül beszélőket kerestek irodai munkára. Ezek látszatmunkák voltak lényegében, nem hiszem, hogy bármi lényegeset csináltunk volna. Az irodai főnököm civilben órásmester volt Münchenben, a háború előtt. Végtelen rendes volt velem! Sokat beszélgettünk. És időnként azt mondta: „Nyisd ki az íróasztal fiókját! Van benne valami neked!” Hetente legalább kétszer-háromszor hozott nekem vagy egy almát, vagy egy kis vajas kenyeret. És ez nagyon megrendítő volt, hiszen nekik se volt elég.
Tizenketten voltunk egy szobában. Különböző méretű szobák voltak. Emeletes ágyak voltak szalmazsákszerűséggel. És itt le lehetett feküdni. Szóval távolról sem voltak auschwitzi viszonyok. Anyám aludt lent, én aludtam fent. Hogy annak előtte mire szolgált ez az épület, nem tudom.
A lágervezető egy zsidó felvidéki magyar lány volt. Mancinak hívták, nagyon csinos, kedves lány volt, tornatanárnő volt odahaza. Meg kellett számoljon minket, és bizonyos rendet kellett tartania. A szomszéd kaszárnyában angol katonák laktak, hadifoglyok voltak. Őket nem volt szabad dolgoztatni. Valahogy kapcsolat kerekedett köztük és köztünk, átkiabálás meg cédulaátdobás. Mancinak akadt közülük egy fiúja, nagy szerelem volt, de ő egy szót nem tudott angolul. Én töltöttem be a Cyrano-szerepet. Esténként átmentem Mancihoz. (Itt nem volt olyan nagyon szigorú felügyelet, nem keringtek a németek, hogy megnézzék, ki hol van.) Ő egyedül lakott egy szobában. Nekem el kellett olvasni az angol hadifogoly levelét, és válaszolni rá. Lévén, hogy Manci egyszerű lány volt, egy-egy levelet háromszor-négyszer kellett felolvasni neki. Cserébe mindig kaptam tőle ezért egy tál ételt, amit bevittem a stubémba, hogy anyámmal megosszuk. A fiú nagyon szimpatikusnak tűnt, igaz, életemben nem láttam. Képzeld el azt a romantikát, amikor a szörnyűséges semmiben élsz, éhes vagy és fázol, és akkor egyszer csak valaki átdob „neked” egy szerelmes levelet!
Hannát is itt ismertem meg. Ő fantasztikus volt. Kolozsváron orvostanhallgató volt, és azt hiszem, az egész magyar versirodalmat kívülről tudta. Állandóan szavalt. Egyik szobából a másikba ment, és szavalt. Ez is nagy élmény volt. A háború után visszatért Kolozsvárra, majd 3 évvel később, amikor a férjét elvitték a Don kanyarba, öngyilkos lett.
Rájöttünk, hogy a pincében van szénraktár a németeknek fűtésre, és ott tartották a krumplit is. Volt egy dobkályha a szobánkban, csak éppen nem volt fűtőanyag. És akkor elhatároztuk, hogy éccaka lemegyünk a pincébe, felhozunk szenet, és lopunk krumplit is, és mindig két ember megy le egyszerre. Én inkább megfagytam volna vagy sose ettem volna krumplit, csak hagyjanak békén, ne kelljen lemennem, mert én gyáva vagyok, és féltem. De amikor anyám azt mondta, ő lemegy, kénytelen voltam leküzdeni a félelmemet, és amikor ránk került a sor, együtt lementünk. Miután ezt megtudták a lágertársnőink, ők is jártak le krumpliért. De nekik nem volt kályhájuk, így jöttek hozzánk. A kis dobkályhát krumpliszeletekkel borítottuk be. Azért, hogy megsütöttük vagy megfőztük az ő krumplijukat, adtak nekünk is krumplit. Ez volt a „Sütöde a pucérdához”, mert a szobában olyan meleg volt, hogy pucéran, fehérneműben voltunk, amíg ment a kályha.
Még egy élmény Zittauban. Mindig nagyon szerettem táncolni, és azt álmodtam – tipikus freudi álom –, hogy az Opera színpadán a Seherezádét táncolom Rimszkij-Korszakov zenéjére. De miért pont a Seherezádét? Nem véletlen, hiszen Seherezádé rab volt. A balettben amíg táncol, addig megmenti az életét. És annyira élénk álom volt, hogy egyszer csak nagy sikolyra ébredtem. Leszakadt alattam deszkástól a szalmazsák, és anyámra estem. Persze nagy röhögés lett a vége. Két nagy álmom volt a fogságban. Mind a kettő tisztán mutatja, hogy egyetlen gondolatom: túlélni. Az egyik az a nagynéném, és a másik a táncolás.
Aztán kiürítették a gyárat, mert az oroszok közeledtek. Előbb elszállították a gépeket. Mi még egy ideig ott maradtunk, apró srófokat vagy csavarokat kellett rakosgatni. Aztán a hivatalnokok és a munkások is elmentek. De még előtte egy szép napon egy Wehrmacht-katona név szerint engem keresett, a főnököm akart velem beszélni. Ekkor, tőle tudtam meg, hogy Berlin elesett, és a háborúnak hetek múlva vége kell legyen.
Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel. És május 8-án reggel repülőgépek zajára ébredtünk. Nagyon féltünk, hogy bombázás lesz. Kimentünk. Röpcédulák hulltak le a repülőgépekből, hogy a békeszerződést aláírták, a háborúnak vége, mindenki tegye le a fegyvert, és senki ne lőjön vagy támadjon. Gondolhatod, hogy ez mit jelentett nekünk! Fogtuk magunkat, s bementünk a városkába, vagy legalábbis a város szélére. Próbáltunk élelmiszert találni. Ami tulajdonképpen, ha most visszagondolok, nagy merészség volt, mert nem tudhattuk, hogy honnan jön elő egy-egy ember, aki ránk lő. Ott minden elhagyott volt! Egy élő lelket nem találtunk. Emlékszem, bementünk egy fűszerüzletbe, papírzacskófélékbe porcukrot raktunk, és ettük a cukrot, mintha kenyér lenne. Lakásokba is bementünk! A konyhában a tűzhelyen még égett a tűz. Tehát lehet, hogy alattunk, a pincében voltak. Kinyitottuk a szekrényeket a konyhában. Mit lehet enni? Találtunk tojás meg tejet! Óriási öröm volt.
Az egyik lágertársunk, akivel nagyon összebarátkoztam, Hirschler Anna zongoratanárnő volt. Az egyik lakásban volt egy zongora. Ez a nő nem törődött azzal, hogy milyen élelem van, hanem rögtön leült a zongorához. Soha nem fogom elfelejteni! A szörnyűségek után megszólalt a klasszikus zene. Felöltöztünk abba, amit találtunk a szekrényben. Ez lényegében lopás volt. De mi nem is gondoltunk rá, hogy ezek mögött emberek élnek. Alapvető szükségleteinket kellett kielégítsük. Majd visszamentünk szép nyugodtan a kaszárnyába, a saját kis szalmazsákunkra, és vártuk, hogy mi lesz. Vártunk egy darabig. A németek elmentek, az oroszok még nem jöttek be – ideális helyzet volt. De nem tudtuk, mit csináljunk, hogy merre menjünk, mihez kezdjünk.
A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni. Ők megfejték a teheneket a sapkába, és onnan ittuk a langyos, friss tehéntejet. Majd leültünk a mezőn, és én a hátamra feküdtem, és elaludtam. A természet ölén, ezzel a jóllakottsággal a napsütésben elengedtem magam, és úgy éreztem, hogy én tényleg megmenekültem. Ez csodálatos emlék maradt az életemben, a teljes beteljesülésnek tűnt nekem akkor!
Emberekkel nem találkoztunk, mindenki elbújt. Aztán csehszlovák területen az állomásokon már ott volt a Vöröskereszt, és ételt osztott. Sokat kellett várni az állomásokon. A vonat nem jött huszonnégy óráig. Aztán végre jött egy, de az olyan zsúfolt volt, hogy az ablakokon nyomtuk, húztuk egymást. Egypáran fiatalok felmentünk a vonat tetejére. Hogy én hogy mertem oda felmenni? A mezőkön dolgozó emberek – ők már csehek voltak –, amikor látták ezeket a zsúfolt vonatokat, integettek és kiabáltak nekünk, hogy „Nazdar!” Nagy élmény volt, hogy ezek az emberek örülnek, hogy minket látnak. Olyan régen nem örült nekünk senki!
Megérkeztünk Brnóba. Ott volt egy nagy szálló, ami ki volt ürítve a deportáltak részére. Elszállásoltak minket, és adtak enni is. Állandóan jöttek férfiak, nők, keletről nyugatra, nyugatról keletre. Bábeltorony! Mindenféle nyelven beszéltek az emberek. És mindenki keresett valakit, és érdeklődött, hogy ki hol volt, milyen lágerben, honnan jön, nem találkozott-e valakivel, aki neki családja. Egy idő után meguntuk ezt a várakozást. Az volt a célunk, hogy minél hamarább hazamenni, és megtudni, hogy apám él-e. Amikor megtudtuk, hogy román katonák állomásoznak a városban, elmentünk a kaszárnyába, és kértük, hogy valami magasabb rangú tiszt fogadjon minket. És fogadott is, és akkor annak elmagyaráztuk, hogy szeretnénk hazamenni, és vonat nincs, minket senki sem repatriál stb. Ígértünk neki fizetséget. Hogy emiatt, vagy egyébként is úgy vélte, helyesebb, ha megpróbál segíteni, beraktak minket egy katonai teherautóba. Az egyik román elkezdett nekem udvarolni, elkérte a címemet, és írt is nekem egy levelet. Azt a levelet is eltettem, mert ez olyan stílusban van írva, és rózsaszín papíron, hogy úgy éreztem, meg kell őrizzem, mert ilyen emberrel nem fogok többé összekerülni.
A teherautó elvitt Budapestig. Ott voltunk pár napot, kaptunk valami pénzt is egy zsidó segélyező szervezettől. Aztán nagy nehezen találtunk egy vonatot, ami Nagyvárad felé ment. 45. június végén vagy július elején érkeztünk haza Nagyváradra. Szörnyűség volt! Olyan volt, mint egy csatatér! Csak éppen a hullák nem voltak jelen.
Nem mentünk egyenesen a lakásunkba. Azt mondtuk, hogy megvárjuk, míg apám visszajön. Anyám egyik közeli barátnője Jakabffy Juci volt, aki szintén lágerből jött vissza, de a férje nélkül. Nekik nagy lakásuk volt Váradon. Juci fivére, Laci pedig munkaszolgálatból jött vissza, és beköltözött a testvéréhez, mert neki meg a felesége nem jött vissza. Jucinak volt állandó személyzete, azt hiszem, Marikának hívták, aki imádta a családot, és végig ott ült a lakásban, mint a tyúk a tojásokon, és őrizte azt. Még a rongyoszsák is megmaradt a foltozni való ruhadarabokkal. És akkor többen, akik nem akartak hazamenni a lakásukba, odamentek a „Jakabffy Panzióba”. Beköltöztünk mi is, és legalább két hétig ott laktunk. Volt még egy ilyen panzió Nagyváradon, a Sonnenfeld Panzió is. Sonnenfeldéknél a nők nem jöttek vissza. Csupa özvegy férfi és árva fiú volt ott.
Valaki mondta, hogy látta apámat márciusban. Láthatta, akkor még élt. Gondoltuk, ha márciusban megvolt még, akkor most is megvan. Aztán megtudtuk, hogy Nussbaum Bélával mentek el egyszerre egy másik lágerbe. Amikor ez a barátunk visszajött Nagyváradra, akkor én mentem el hozzá. Először nem akarta megmondani. Olyanokat mondott, hogy „Nem voltunk végig együtt. Engem elvittek máshova, nem tudom, mi lett vele.” És akkor én megéreztem valamit, és azt mondtam neki, „jobb, ha megmondja az igazat, minthogy itt várjunk, várjunk hiába”. Akkor megmondta nekem.
Emlékszem, hogy anyu leborult az asztalra, amikor elmondtam neki, hogy mi lett apám sorsa. Nagyon-nagyon sírt, és én is, de nem tudom a részleteket. Én nagyon-nagyon szerettem apámat, ahogy anyámat, nagynénémet, nagyanyámat! Éppen ez az a nagyon lényeges dolog, hogy annak ellenére, ami történt körülöttem – sárga csillag, antiszemitizmus, zsidótörvények, egyetlen zsidó az osztályban –, azt mondhatom, hogy én, amíg ki nem jöttem Párizsba, nem tapasztaltam meg azt, hogy utálni is lehet valakit, vagy hogy engem utálnak. Vagy hogy nem szeretnek. Vagy hogy nem vagyok szívesen látva. A láger az persze egész más volt! Az zárójel az életemben, az nem tartozott a normális élethez. Az hihetetlen abszurditás és rémálom volt. Egy különálló fejezet az életemben. Hiába van mélyen bennem állandóan, és ugyanolyan rémes fájdalommal gondolok rá, mint arra a temetőre, ahol a férjem és a fiam fekszik, de én élek.
Amikor megtudtuk, hogy apám nem jön vissza, hazamentünk. A lakásunk üres volt, mert az a magyar katonatiszt, akit beszállásoltak hozzánk a feleségével, elment egészen Németországig. Ez onnan sült ki, hogy amikor hazaértünk, akkor a szekrények ott álltak teljesen üresen, pedig mi nagyrészt ott hagytuk, amiket nem kellett leadni a csendőrségnek. Ekkor anyám – aki mindig nagyon jó fellépésű, erélyes, bátor nő volt, minden agresszivitás nélkül – megtudta, hol él Budapesten ennek a katonatisztnek az anyósa. Hogy ezt hogy tudta meg, nem tudom. Tény, hogy felment Pestre és elment ehhez a nénihez, azzal, hogy a kedves veje és lánya minálunk laktak, és úgy látszik, elhoztak egy csomó mindent. Jaj, a lánya meg a veje elmentek Németországba. Azt mondta erre anyu, nem baj, tessék csak kinyitni a szekrényeket. És megtalált egy csomó mindent, és haza is hozta. Lepedők, törölközők, ágyneműk, ruhák, mindenféle. Nem értéktárgyak, de szükséges dolgok. Ez is anyu hőstetteihez tartozik, én az életben nem mertem volna ezt megtenni.
Arra is emlékszem, hogy anyám nem a konyhában, hanem az úriszobában főzött. Ott is volt egy dobkályha. Nagyobb, mint a lágerben. Azt elmenetelünk után hozták, valószínűleg azért, mert nem volt fűtés. Eredetileg központi fűtés volt a házban, és azt nem tudták működtetni. Anyám a konyhában keverte össze a hozzávalókat, de hogy miért azon a dobkályhán főzte meg, nem tudom.
 Én megörököltem a nagynéném kézimunkaüzletét. Akkor, tizenkilenc éves koromban éretlen voltam ahhoz, hogy az üzletet vezessem, és kézügyességem se volt, rémes ügyetlen voltam mindig. Anyám viszont mindent megcsinált, amit kellett, és mindent megtanult, amit akart. Úgyhogy ő vette át az üzletet. A műhelyben négy lány dolgozott. Ők a háború alatt ott maradtak, és folytatták a mesterséget, és a háború után az üzlet képes volt folytatni a tevékenységét. Mi ebből éltünk. A lányok csipkefüggönyt meg nagyon szép csipkés fehérneműket varrtak, és stafírungokat rendelésre. Árultak gyapjút és cérnát, fonalat, díványpárnákat.
Barátnőim elkezdtek tanulni, és természetes volt, hogy én is beiratkozom a kolozsvári egyetemre. De nekem nem volt semmi meggyőződésem, hogy mit kéne tanuljak. A francia kultúra meg a francia nyelv nagyon közel állt hozzám, és akkor azt gondoltam, hogy franciát szeretnék tanítani. De nem volt elhivatottságom semmi irányban. Az ambícióm mindig az volt, hogy szeressenek.Én mindig csak egyre vágytam: hogy szeressenek, de az nem foglalkozás.
 46 januárjában mentem át Kolozsvárra, a román egyetemre pszichológiát és franciát hallgatni. A beiratkozásnál történt a következő. Gyengén tudtam románul, nem értettem jól a szöveget, és ügyetlenkedtem a jelentkezési lap kitöltésénél. Körülnéztem, kitől lehetne segítséget kérni. Megszólítottam egy szimpatikusnak tűnő leányzót, és kérdeztem, hogy tud-e magyarul, és tud-e segíteni? Ő volt Goró Eszter, és persze segített nekem. És attól kezdve haláláig jóban voltunk. Ő tordai volt, őket nem deportálták. A temesvári egyetemen lett filozófiatanár. Eszterrel anno együtt készültünk a vizsgákra. Kimentünk Tordára hozzájuk, és a hatalmas diófa alatt ültünk kombinéban, és úgy készültünk a vizsgára. Nagyon szép napok voltak! És Eszter nagyon-nagyon közel állt a szívemhez!
Szegő Júliánál laktam, aki fantasztikus szerepet játszott az életemben. A Szegő–Dobó család Kolozsváron egy „márkás” név volt. Dobóéknak volt egy hatalmas könyvesboltjuk a Fő téren. Uli pedig – Júliát Ulinak hívták – muzikológus volt és énekesnő, népdalgyűjtő. Nagyon nagy tudású, nemcsak zenei téren, hanem filozófiai és irodalmi téren is. A férjét és az egyik fiát deportálták, ők nem jöttek vissza. Ulit és a másik fiát, Szegő Gyurit nem deportálták. Gyuri vegyészmérnök lett, de már ő is meghalt. Uli énekelt, főleg népdalokat, vogul, osztják és más ős-ázsiai nyelveken, ez volt az ő kutatási területe. Sok helyen fellépett. Több könyvet is írt, én csak kettőt olvastam, azt, amit Mozartról és amit Bartók Béláról írt. Csodáltam Ulit, pedig meglehetősen szigorú volt velünk, fiatalokkal. A tudásával, műveltségével megnyert minden embert.
Én a földszinten laktam egy szobában, de volt a padlásszinten egy hatalmas szoba, és ott lakott két fiú, a Windholz Tamás és a Ferber Jancsi – az egyik aradi, a másik temesvári. Mind a ketten vegyészetet tanultak. Mi, a három fiatal, de főleg Tamás, állandóan vitatkoztunk Ulival. Nagyon érdekes kulturális viták voltak, de sokszor harsány röhögésbe fulladt, és ilyenkor Uli egy kicsit sértett volt. Mi, fiatalok nem vettük olyan komolyan például Bartókot vagy Kodályt, mint ő, neki élet és halál kérdése volt. Ulinál voltak házi koncertek. Volt egy szép nagy szalon a Majális utcában, ahol ő lakott, és egy gyönyörű cserépkályha volt benne, le lehetett a peremére ülni. Uli énekelt, máskor csak a Halmos Gyuri zongorázott. És rengeteg puliszkát ettünk, hiszen 46-ban nem dúskáltunk a jólétben. Nagyon szép és vidám diákélet volt. Táncolni jártunk. És egy ilyen este alkalmával kicsivel többet ittam talán, és kitört belőlem a borzasztó nagy fájdalom! Gera György – ő nagyváradi fiú volt, újságíró, író – udvarolt nekem, és neki elmeséltem, hogy mi történt. Először beszéltem a deportálásról, a családról. Úgy kitört belőlem ez a fájdalom, mint a hirtelen vihar.
Anyám testvérei folyton mondták, hogy menjünk ki hozzájuk. Pali bátyja a húszas években jött ki Franciaországba. És egy idő után anyu azt mondta, hogy kijön látogatóba néhány hónapra, én pedig járjak itt egyetemre egy évet, két évet, aztán én is hazamegyek. A nagybátyám küldött egy meghívólevelet, mi meg kértünk útlevelet a román hatóságoktól. Nem úgy jöttünk ki, hogy itt maradunk, mi nem akartunk kivándorolni. Ez 47 márciusában volt, amikor még Romániában egyáltalán nem volt vészes a helyzet. Az első időben a nagybátyáméknál laktunk.
Az első három év történései összefolynak. Az első benyomásaim Párizsról szörnyűek voltak. Hajnalban érkeztünk, néztem ki a vonatablakon, és az irgalmatlan ronda elővárosi bérházakat láttam. Az előváros lesújtó volt. A filmekben persze nem ilyen Párizst láttam. Aztán az első francia szó: egy magyar azt kérdezte tőlem, tudom-e, mi az, hogy moche [ronda]? Nem tudtam, én az argót nem ismertem. Ez is lesújtott. Aztán a megérkezés a nagybátyámékhoz, az is borzasztó volt. Egy falépcsőházas bérházban laktak, egy XIX. századi polgári házban, egy öt- vagy hatszobás nagy lakásban, balkonnal. De az, hogy a falépcsőn nem volt szőnyeg, számomra szörnyű volt. Ez a párizsi lakás nagyon ellenségesnek tűnt nekem. A nagybátyám szegény mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat, de a feleségével nem volt különösen jó a kapcsolat. Tehát az első évek nagyon nehéz évek voltak. Valami megnevezhetetlen rémségtől féltem. A bizonytalanságtól. Itt vagyok a nagy semmiben, sem utódja, sem boldog őse nem vagyok senkinek. Barátaim nemigen voltak az első időben. És a légkör nagyon szokatlan volt. Nagyvárad után Párizs, egy kis különbség. Jól beszéltem franciául, de bizonyos kifejezéseket abszolút nem értettem. Hontalannak éreztem magam. És anyu még inkább, mert ő nem tudott franciául. Végig kisebbségi érzése volt, mert nem tudta azt mondani, amit igazán akart, és mert állandóan nyelvtani hibákat ejtett.
Volt egy váradi haver, Majtényi András névre hallgatott, aki az apjával együtt illegális kommunista volt, amit akkor mi nem tudtunk. A háború alatt a család felment Budapestre, és így megmenekültek. Ez a fiú a háború után nagy állami pozíciót kapott. És valaki küldött vele nekünk csomagot Magyarországról. Egy kávéházban volt a randevúnk, a Champs-Élysées-n. Megkérdezte tőlem, hogy mik a terveink Párizsban? „Egyetemre fogok járni, anyu pedig hazamegy szeptemberben.” És akkor ránk nézett döbbent szemekkel, és azt mondta: „Ez lehetetlenség! Ha Jutka itt marad az egyetemen, és Duci néni hazamegy, akkor ki tudja, mikor látják egymást! Mert nem úgy lesz a jövőben, hogy csak ide-oda lehet menni, jönni! Rövidesen a határokat le fogják zárni.” Tágra nyitott szemekkel néztük, de elhittük neki, tudtuk, hogy milyen jó forrásai vannak. Elmondtuk ezt otthon az anyám fivérének. „Szó se róla, dehogy mész haza! – mondta anyámnak. – Itt maradsz, és telefonálunk a Bandinak, hogy jöjjön ki ő!” Azt nem mondtam eddig, hogy anyámnak volt egy lovagja, úgy volt, hogy hozzámegy feleségül. Ez a lovagja egy nagyon ismert nyomdászcsaládból származott. A Sonnenfeld nyomda volt az övé, amit az apja alapított. Telefonált a nagybátyám Bandinak Váradra, hogy jöjjön ki. És hogy egy ember, akinek ilyen szakmája van, és franciául is tud, biztos meg tud majd itt élni. És Bandi azt mondta, hogy ő nem megy már sehova. És öngyilkos lett! Meghalt! Szörnyű tragédia volt!
A csodák csodája volt, ahogy én megismertem Hervét. Ő a nagybátyámnak volt ismerőse, de nem közeli barátja, és akkor már nem látták egymást hét éve. Összetalálkoztak az utcán, és a nagybátyám meghívta őt. És Hervé eljött. Én nagyon vártam ezt az ismeretlen személyt, mert azt mondták, hogy festőművész. (Akkor ő valóban festett.) Párizsban festőművész az én fantáziámban… Nagyon romantikus! Plusz azt is tudtam róla, hogy kommunista volt, és az ellenállásban volt. Csupa érdekes dolog! Nem volt első látásra szerelem. Szimpátia volt részemről, érdeklődés. Én nem hiszem, hogy túlzottan érdekeltem őt. Nagyon szép kislány voltam, de őt zavarta, hogy én egy finom, jól nevelt úrilány vagyok. Csak jóval később tudtam visszavágni, hogy tulajdonképpen ő a jól nevelt úrifiú, hiszen ő nagypolgári környezetben nőtt fel. Igaz, abban nem akart élni, ezért jött el otthonról.
Az első időben elvitt egy kiállításra. Emlékszem, hogy akkor sütötte el az első viccet. Halálos komoly volt, amikor valami komoly téma volt, de ha nem, akkor ő vagy hallgatott – órákat tudott hallgatni –, vagy ha beszélgetni kellett, akkor, lévén, hogy ő nem tudott fecsegni, viccelődött. Amikor busszal elmentünk az Eiffel-torony mellett, én, a kisokos, megszólaltam: „Itt az Eiffel-torony! Hurrá!” Erre ő: „Igen, valóban!” A busz ment tovább, megint megláttuk, de a másik oldalról. „Itt van megint az Eiffel-torony!” – mondom. „Nem! Kettő van! Ez a másik!” És ezt halál komolyan! Egy másodpercig el is bizonytalanított. Vajon van egy másik, amiről én nem tudok? Aztán elkezdett röhögni.
Számomra az volt a nagy vonzerő benne, hogy művész volt, és nagyon művelt. Sok mindent magyarázott nekem, Párizst nagyon ismerte, és olyan szépen mesélt. De ha jól meggondolom, az is vonzott, hogy nem lett rögtön szerelmes belém; végre valaki, aki mellőzi a fölösleges bókokat, hogy szép a szeme, szép a haja... A lényeg, hogy én hamar elkezdtem ragaszkodni ehhez az emberhez! Voltam én már szerelmes azelőtt is, de először éreztem azt, hogy ezzel az emberrel akarok élni!
Az első állásom egy zsidó nemzetközi segélyszervezetnél, a Jointnál volt, akik a menekültek meg a deportáltak ügyeivel foglalkoztak. De nem kaptam olyan munkát, ahol a nyelveket – ugye tudtam franciául, angolul és németül – használhattam volna. Akkor még úgy volt, hogy tintával és tollal kellett beírni az adatokat egy nagy fekete könyvbe. Nekem borzasztó csúnya írásom volt és maradt is, utáltam az egészet, ez a munka nekem nem feküdt. Körülbelül egy hónapig maradtam ott.
Augusztusban az egész család elment nyaralni az Alpokba, Morzine-ba, egy chalet-ba [hegyi faház]. Átjött Amerikából anyám másik testvére, Zoltán, aztán a párizsi nagybátyám, Pali a feleségével és a két fiúkkal, és Ernő, anyám legkisebb öccse. Pali kisebbik fia, François, az unokatestvérem most már szinte az egyetlen élő rokonom. Morzine specialitása a sajt. Én akkor ismertem meg a sajtokat. Ettem ott egy nagyon finom sajtot, Reblochon-nak hívják. Kerek, tortaszerű, és héja van körben. Elhatároztam, hogy küldök Hervének egy ilyen sajtot. Hőség volt 47 augusztusában, az egyik legmelegebb nyár! Azt se tudom, hogy honnan volt erre pénzem, biztos anyutól kértem. Neki meg talán a nagybátyáméktól volt. Hervé ebben az időben nagyon-nagyon nehezen élt. Később mesélte, hogy amikor a postás hozta a sajtot, a szaga már messziről érződött, mert az ugye kánikulában különösen romlandó. De azért megette, és nagyon boldog volt! Ez volt az első manifesztáció az érzelmeim kimutatására.
Volt egy ismerősünk, egy román filmproducer, aki azt ajánlotta, hogy tanuljam meg a filmvágást. Másfél évig tartott a képzés. Nem nagyon szerettem, mert nekem nincs kézügyességem. Aztán az időbeosztás is borzalmas. Megkaptam az asszisztensi bizonyítványt, és már pénzt is kerestem.
Ősszel elkezdtem egyetemre járni, és ugyanakkor elköltöztünk a nagybátyáméktól. A nagybátyám kivett nekünk egy hotelszobát a Saint-Germain táján. Egy szoba és egy fürdőszoba volt. Négy-öt hónapig laktunk ott. És tudod, ki lakott még abban a hotelben? Tristan Tzara!
Mielőtt kijöttünk, összevont vizsgát tettem a kolozsvári egyetemen két év anyagából. Amikor beiratkoztam a Sorbonne-ra, akkor ezt nem fogadták el, annyi engedményt adtak csak, hogy az előkészítő évet elengedték. Körülbelül hat hónapig jártam az egyetemre. Közben rájöttem, hogy kissé furcsa lenne, ha én tanítanék franciákat franciára, még ha akármilyen jól is megtanulom a nyelvet. Akkor meg minek a diploma? De az igazság az, hogy bennem nem volt elég ambíció arra, hogy én bármit is kitanuljak. Másrészt dolgozni akartam, muszáj volt pénzt keresni. Anyám elkezdett tésztát sütni, és felajánlotta annak a pár magyar vendéglőnek, amik még akkor léteztek. Nekem kellett kiszállítani a süteményeket. A Montparnasse környékén volt egy vendéglő, és úgy emlékszem, mintha ma lenne, hogy vittem a süteményt tepsiben, és az le volt takarva. Kiszálltam a metróból, vittem az utcán, és potyogtak a könnyeim a konyharuhára. Rémesen szomorú voltam, hogy én ezt a tésztát szállítom itt, Párizsban. Sajnáltam magunkat. Miért nem tudunk valami okosabbat csinálni?
Aztán a nagybátyám felesége beajánlott a barátnőjéhez, aki egy amerikai utazási irodát vezetett. Az utazási iroda amerikai diákokat hozott Európába. Úgy hívták, hogy American Student Travel Agency. Kellett valaki, aki kíséri ezeket a fiatalokat. Lévén, hogy tudtam angolul, franciául és németül, ez ideális pozíció volt számomra. De úgy féltem! Jön húsz, huszonöt amerikai diák, és még három vagy négy tanár, akiket idegen országokban kell vezetni! Nagyvárad, Kolozsvár, Budapest, Párizs meg Auschwitz – ezeket ismertem a világból. És voltam akkor huszonhárom éves, nagy élettapasztalatom a praktikus élet szempontjából nem volt.
Southamptonban vártam őket. És az is egy gyönyörű szép emlék! Hervé elkísért Calais-ig, látta, hogy mennyire félek, onnan indult a hajó Angliába. Én a sajttal, Hervé ezzel mutatta ki, hogy mennyire szeret engem. Emlékszem, ahogy ment ki a hajó, én álltam, integettem, és potyogtak a könnyeim. Ez is nagyon romantikus volt!
Kikötött a hajó, és akkor elkezdődött... Mivel nem ismertem az országot, a várost, a pénzegységet, semmit, az éjszakáimat azzal töltöttem, hogy tanulmányoztam az útikönyveket, hogy hol vagyunk, hova kell menni. Nem akartam megmondani, hogy én most vagyok itt először, és hogy mindenütt először leszek, ahova megyünk! Végigjártuk Európát. Londonból mentünk Hollandiába, Belgiumba, utána Németországba, Svájcba, Olaszországba, és úgy vissza Párizsba. Gyönyörűszép út volt. Az meglepő volt, hogy ezeket a fiatal amerikaiakat, akik először jöttek Európába, döbbenetes módon semmi nem érdekelte. Ha őket tényleg érdekelte volna a dolog, nagy bajban lettem volna, mert én azoknak a dolgoknak a negyedére se tudtam volna válaszolni. Avégén ott tartottunk, hogy egyesek ki se szálltak a buszból a szép látnivalóknál, olyan álmosak és fáradtak voltak, mert fél éccaka naplót vezettek és üdvözlőkártyákat írtak. Akkor nagyon gyenge véleményem alakult ki az amerikai fiatalokról. De ettől eltekintve jó viszonyban voltunk, és nagyon kellemes hangulat volt. Németországban az a meglepetés ért, hogy Kölnben egy bunkerhotelben szálltunk meg. Emlékszem, jól fejbe vágott! Öt évvel a felszabadulás után egy bunkerben kell lakni, és pezsgővel kínálnak! Nagyon groteszk, paradox helyzet volt! Kétszer csináltam meg ezt az utat. Közben Hervének is volt egy amerikai turistacsoportja. De ő csak Franciaországban kellett vezesse őket.
Aztán dolgoztam Elisabeth Bergnerrel. Max Reinhardtnak Berlinben volt egy híres társulata, ott játszott Bergner a háború elött.
 A háború elött ő volt Németország Bajor Gizije. Csak hát európai szinten híres. Bergner eljött Hitler elől, mert zsidó volt. Ő német ajkú volt, és angolul is tudott jól. A férje egy magyar rendező volt, Czinner Paulnak hívták. Bergner először Angliába ment Németországból. Angliában tárt karokkal fogadták, úgyannyira, hogy nagyon rövid idő alatt megkapta az angol állampolgárságot. De ő attól rettegett, hogy Hitler átjön a Csatornán, és Angliában is hitlerizmus lesz, és ebből a félelméből elment Amerikába. Ezt az angolok sose bocsátották meg neki. Otthagyni a süllyedő hajót… Amerikában csinált egypár filmet, többek között Kordával.
Megismerkedtünk egy úrral, aki impresszárió, művészeti menedzser volt. Én akkor munkát kerestem, és ő meg Bergnert Európába akarta hozni – a háború után először. És kellene neki egy kísérő az európai turnéra. Képzeld el! Huszonegy-huszonkettő évesen, Nagyváradról érkezve, egy ilyen színésznővel! Azonkívül nem titkárnő kellett neki, hanem valaki, aki becsomagol, kicsomagol, átvasalja az estélyi ruháját satöbbi. Nekem életemben nem volt vasaló a kezemben! Amikor Bergner Párizsba érkezett, ott voltam a hotelban, amikor felhívta a férjét New Yorkban. Emlékszem, azt mondta a férjének: „Kaptam egy kislányt, hogy vigyázzon rám, de azt hiszem, hogy én kell őrá vigyázzak!” És ez kvázi így is történt, mert roppant anyáskodó volt velem. Ő az előadás után nem tudott elaludni, vagy olvasott, tanult, vagy sétálni akart. Érdekes, hogy a háború után Németországban, a romos városok kellős közepén éjjel semmi veszélyérzete nem volt két nőnek! Akkor még nem volt divat, de ő mindig nadrágban járt, szövetkosztümöket hordott. Köztünk nagy barátság alakult ki!
És persze fizettem a szobalánynak, hogy vasalja ki a ruháit! Én nem is mertem volna hozzányúlni a selyem és taft estélyiekhez. De a csomagoláshoz is behívtam a szobalányt. És ez nagyon jellemző énrám. Más ember azt mondja, hogy „de igen, én most megcsinálom egyedül!”, és akkor meg is tanulja, és ez nagyon helyes. De én mindig megtaláltam a kerülő utat, és ezért nem csináltam sok mindent az életben. ha valamit nem tudtam, nem estem kétségbe, de nem is próbálkoztam, hogy megoldjam egyedül, mindig megtaláltam, azt aki tud segíteni.
Berlinben akkor még nem volt fal, de már volt Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin. Fal nélkül. Nem lehetett csak úgy ide-odasétálni. Bertolt Brecht – akit Bergner még a háború előttről ismert – akkor a Berliner Ensemble-vel dolgozott Kelet-Berlinben. Bergner látni akarta. Mivel amerikai útlevele volt, átengedték. Nekem menekült-útlevelem volt, emiatt nem mehettem át. Így Brechtről lecsúsztam. Sok helyen voltunk, nagyon izgalmas, érdekes út volt! Bergner pedig beszéltetett! Ő ugyanis 39-ben elment Európából, és roppantul érdekelte, hogy mi történt itt az ő távollétében a háború alatt. Mindenről kellett neki beszéljek. Ez volt 48-ban vagy 49-ben. Akkor már Hervé nagy szerepet játszott az életemben. Ezt is elmondtam neki. A turné végén megismerte Hervét, és szimpatizált vele.
A hatvanas évek közepe táján egyszer tolmács is voltam. A Renault autógyár Győrben a Vagongyárral csinált egy kombinált céget, és akkor a magyar mérnökök jöttek ide tárgyalni a francia Renault-mérnökökkel. Kellett oda egy tolmács. Hogy ki a csuda volt az, aki azt mondta, hogy én majd tudok tolmácsolni? Nem tudok autótvezetni, azt tudom, hogy benzint kell belerakni, és hogy négy kereke van az autónak, de ezen túl semmit! Körülbelül hat hétig voltam tolmács. Istenien sikerült! Elkezdtem egy mondatot fordítani, és akkor ott jött egy technikai kifejezés, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda: „Én nem tudom, ez mi.” „Ó, mi már tudjuk, hogy az mi!” A lényeg az volt, hogy összekössem a nyelvet valahogy úgy, hogy tudjanak társalogni. De a technikai kifejezéseket ők tudták. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. A munka végén meghívtam a magyar mérnököket egy aperitifre, hogy Hervét is megismerjék satöbbi. Kaptam egy szép ajándékot, egy hímzett párnát. Emlékszem, hogy akkor adták a Hideg napokat, Kovács András filmjét. Ez a film engem nagyon megrendített. A beszélgetés során egyszer azt mondtam: „Láttam egy csodálatosan érdekes és megrendítő magyar filmet, a Hideg napokat!” Néma csönd. Senki sem válaszolt. Akkor én naivan megkérdeztem: „Nem látták?” Egyikuk azt mondta: „De!” „És nem tetszett?” Azt válaszolta: „Mi nem szeretjük magunkat szembeköpni!” Ezt mondta szó szerint. Amíg élek, nem felejtem el. Akkor még ártatlan voltam, most már nem vagyok. Akkor őszintén azt reméltem, hogy azt fogják mondani, hogy remek, csodás! Ma már ilyet nem is mondanék.
50 novemberében házasodtunk össze Hervével. Őt Luciennek hívták a francia barátai. A Lucien Hervé nevet az illegalitásban kapta. Az ő eredeti neve Elkán László. Én sose hívtam Luciennek, ez a név valahogy nem jött ki a számon. Mindig Hervének hívtam. Vagy Lackónak. Ha magyarul beszéltünk, akkor Lackó, de társaságban vagy franciák közt Hervé. Az én nevem hivatalosan Elkán Judit lett. Magyar barátaim Jutkának hívnak, a franciákkal használom a Juditot. 
Egy lyukas vasunk nem volt, se neki, se nekem. Hervé akkor még csak épphogy elkezdte a fényképészetet, de még nem volt belöle jövedelme. Festett, de nem tudta eladni a képeit. Volt egy hetedik emeleti kis garzonja, erkéllyel egy nagyon kellemes, szép helyen, de állandó jövedelme nem volt. Én dolgoztam jobbra-balra, mindenféléket csináltam, de az nem volt igazán biztos jövedelem. Szóval, anyám jogosan nyugtalankodott, hogy miből fogunk megélni. Joggal mondhatta, hogy gondoljam végig. Ráadásul Hervé művész volt, kétes egzisztencia. Ez nem azt jelenti, hogy anyám ellenezte volna a házasságunkat.
Többek között azt sem kérdeztem meg a férjemtől (és ezt nagyon sajnálom), hogy létezhetett az, hogy amikor egy vasa se volt, akkor is mindig hófehér, tökéletesen kivasalt ingekben járt, nyakkendővel. Szerintem a kommunista pártból származhat, mert ott kétféle öltözködés volt: vagy munkásember, vagy azok, akik a vezetők közé tartoztak, és tisztán, rendesen öltözve kellett megjelenniük. Ők nem forradalmároknak akartak kiöltözni, bőrkabátban és bőrsapkában, a szovjet mintára.
A férjem Hódmezővásárhelyen született, és ott éltek nyolcéves koráig. Az apósom nagyon jómódú volt, bőrgyára volt. A világháború alatt a katonaságnak szállított bőrt a bakancsokhoz. Városi tanácsos volt Hódmezővásárhelyen, és nagy műgyűjtő. És borzasztó egyenes ember. Hervé imádta az apját, mindig úgy beszélt róla, mint egy szent emberről, akinek erős morális tartása volt. Amikor az édesapja beteg lett – szívbajos volt –, felmentek Pestre, mert nem tudott tovább dolgozni, és gyógyíttatni kellett. Hervé kilencéves volt, amikor az apja meghalt. Ekkor beadták a zsidó árvaházba. Gondolom, nem tudta az anyja, hogy mit kezdjen a gyerekekkel, amíg nincs új lakás. Azt hiszem, csak egy tanévet volt az árvaházban. Tudod kivel volt ott együtt? Bálint Bandival!
Anyósomat nem ismertem. 52-ben meghalt, két évvel a házasságkötésünk után. A sógornőmet, Editet nagyon kedveltem. Editre is jellemző volt az Elkán család lázadó vonása. Tizenkilenc vagy tizennyolc évesen, egész fiatalon fogta magát, és megszökött, mert az anyja nem akarta, hogy hozzámenjen Oláh Lajoshoz, aki egyrészt nem volt zsidó, másrészt valami fehérneműgyárnak volt az utazója. Hervé és a bátyja nagyon-nagyon szerették egymást! Egy év volt köztük, és mindent együtt csináltak. Kivéve, hogy a bátyja jó tanuló volt. És abszolút polgári életet élt. Rudinak hívták, mint a fiúnkat. Elkán Rodolf. Elvett egy keresztény lányt, nagyon szép házasság volt. Majd behívták munkaszolgálatra és ott meghalt. Akárhányszor a bátyjáról beszélt Hervé, mindig nagyon meg volt hatva!
Hervé aktívan sportolt, szívvel-lélekkel focizott. Aztán birkózott. Tudatosan olyan sportot választott, a birkózást, ami igazán nem nevezhető polgári sportnak. Ezzel is lázadt a családja ellen. A birkózás neki nagyon fontos volt. Egyrészt megismerkedett olyan társadalmi helyzetű emberekkel, akiket azelőtt nem volt alkalma ismerni. Másrészt – több interjúban is elmondta – ott tanulta meg, hogy amikor az ember birkózik, és egy rossz fogással kezdett hozzá, akkor nem szabad hirtelen megváltoztatni a rossz fogást, nem szabad visszalépni, hanem folytatni kell, kihozni belőle, amit lehet. Megtanulta, hogy az életben az egyenlőtlen helyzetekben is fel kell venni a küzdelmet. Komoly sikerei is voltak a birkózás területén. Versenyfutott és úszott is. Hervé sokszor elmesélte, hogy egyszer elmentek valahova vidékre egy úszóversenyre a bátyjával. Ott be kellett volna fizetni egy összeget, hogy a versenyen részt vehessenek, de már nem volt meg a pénzük. Ennek ellenére elindultak a versenyen, megnyerték az első és a második díjat, de nem kapták meg, mert nem voltak benevezve. Gyakran emlegette, hogy nagyon kitoltak magukkal.
Hervé Budapesten járt gimnáziumba. Borzasztó rakoncátlan és rossz diák volt, utálta az iskolát. Ötödikes korában magaviseletből megbuktatták! Ez benne volt az újságban, mert magaviseletből még senki nem bukott meg! Sajnos a részleteket nem tudom, csak annyit, hogy külön miniszteri engedéllyel folytathatta a tanulmányait. Egyetlen tanára volt, akit tisztelt és szeretett: Neukomm Gyula. Sokat beszélt nekem róla. Fiatalember volt a Gyula bácsi, amikor elkezdte őket tanítani matematikára, és nagyon megszerette a férjemet, úgyhogy én is megismertem. Matematikatanár volt és egyben sakkmester is, sakkfeladványokat írt. Hervé jó volt matematikából.
Hervé már gyerekkorában is imádott provokálni. Egész életében ez volt a természete. Nem rosszindulatú provokációk voltak ezek, csak egyszerűen az volt az ember érzése, hogy nem fér a bőrébe. Például kalapban ment iskolába úgy tizenhat éves korában, azt hiszem, keménykalap volt a divat, vagy valami más furcsaság, és mindenki kiröhögte az iskolában. Neukomm Gyula pedig megvédte – innen származik a nagy barátság. Sokáig leveleztek is.
Azt hiszem, Hervé főleg azért ment külföldre, mert szabadulni akart a nagypolgári, jól nevelt családi környezetből. Tizennyolc éves volt. Ahogy leérettségizett, kiment Bécsbe. Azt akarták, hogy közgazdaságtant tanuljon, a bankszakmába szánták. Ő ugyan beiratkozott, de oda ritkán járt, hanem inkább a Műszaki Főiskolára, a Technische Hochschuléba, és rajzolni tanult. A bátyja már Párizsban volt akkor, egy évvel előtte ment el, és ő valóban a bankszakmában dolgozott. Aztán Hervé Bécs után visszament Pestre, azt hiszem, a szünidőre, és aztán 1929-ben Párizsba jött. Egy évet együtt töltöttek a bátyjával. A bátyja aztán hazament, de Hervé itt maradt.
Hervé 1932-től kezdett aktívan dolgozni a szindikátusokban, pontosabban fogalmazva részt vett a CGTU szakszervezet magyar szárnyának irányításában Zalka Mátéval, Tarr Imrével, Lőwy Gézával. 1933-ban tagja lett a francia kommunista pártnak. Ők illegális kommunistaként éltek itt. Hervé kommunában élt egy francia lánnyal. Elkötelezett kommunista lett. A Szindikátusban alkalmazott volt, Párizs 8. kerületének szakszervezeti vezetőségében. A 8. kerületben rengeteg nagy divatház van, és volt akkor is. Hervé többek között ezekben a szalonokban a midinetteket szervezte, és ott ismerkedett meg a feleségével is. Midinette-nek hívják franciául az haute couture-ben dolgozó női alkalmazottakat. Legyen az szabász, varrónő, eladó. Hervét elnevezték Midinet-nek , hímnemben, folyton közöttük kellett agitáljon. Úgyhogy Midinet volt a csúfneve. 193.-ban elvette feleségül Mado Ferrand-t. Hervé ekkor megélhetési zavarokkal küzdött. Barátai révén munkát talált: kezdetben egy magyar származású francia divattervezőnő, Madame Thiebault képviselőjeként próbálta terveket eladni a divatházaknak, majd maga is tervezett. A híres Jean Patou divatszalonjában volt tervező 1935‐ig, amikor az általános ruhaipari sztrájk szervezése miatt el kellett onnan jönnie.
Aztán megismerkedett Müller Miklóssal, a híres magyar szociofotóssal. A Marianne magazinnak kezdtek közösen dolgozni 1938-ban. Müllernek már voltak megrendelései riportokra, de nem tudott rendesen franciául. Így Hervé írta a szövegeket, a fényképeket meg Müller készítette. Hervé közben figyelte, hogy készíti a fényképeket. Kapcsolatuk addig tartott, míg a háború fenyegetése elől Müller kivándorolt Tangerba. Akkor Hervé fogta magát – akkor már volt egy fényképezőgépe –, és folytatta azt a munkát, amit Müller csinált, és egy ideig Müller néven jelent meg jó pár újságban.
1937-ben lett francia állampolgár. 1936-ban, amikor Léon Blum került kormányra, és népfrontkormány volt, könnyebb volt állampolgárságot szerezni. 38-ban franciaként behívták katonának. Nem volt még háború, akkor még csak mint katonakötelest sorozták be. Engedélyt kért és kapott, hogy bevihesse magával a fényképezőgépét a laktanyába. Csinált egy széria riportképet a kaszárnyában a katonákkal együtt. Van közte egy nagyon szép kép!
Nem sokkal később kitört a háború. Hervé egysége északon, Dunkerque-ben volt. Ő rádiós volt. Rémes bombázások voltak ott, a tengerparton ástak árkokat, és oda bújtak. Ő egy ilyen árokban – mialatt a repülőgépek zúgtak, miközben bombáztak – elaludt! Szerintem nem volt idegrendszere. Nagyon nehéz volt őt felbosszantani. Én nagyon értek ahhoz, hogy mit kell mondani, ha fel akarok valakit bosszantani, de még nekem is nehéz volt! Viszont borzasztó sértődékeny volt. Egy kis megjegyzésen, ami neki nem esett jól, vérig sértődött!
  Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket. A hadifogolytáborban volt egy értelmiségi barakk, ahol sok katolikus pap is volt. Hervé, aki mindig hangsúlyozta, hogy ő ateista, összebarátkozott az egyik francia pappal. Végig jó barátság volt köztük, nagyon szerették egymást.
Hervé a táborban is agitált, bár akkor ő éppen ki volt zárva a pártból. (Először a háború előtt, 1938-ban zárták ki, mert kritizálta a vezetőket, a háború után visszavették, de hamarosan, 1947-ben újból kizárták.) Nem tudom már, hogy mit mondott, vagy mit tett, ami miatt őt magánzárkába tették. Ő onnan el akart kerülni, és azok a hadifoglyok, akik hoztak neki enni, mondták, hogy van kórház, és ott egy lengyel tisztiorvos, aki segíti az embereket megszökni, jobban mondva, olyan beteggé nyilvánítja, hogy haza kelljen őket szállítani. Hervé egyik fogolytársa hozott neki valami gyógyszert, egy elég banális gyógyszert, amit a szemébe tett, és lekötötte éjszakára. Ettől annyira gyulladásba jött a szeme, hogy gennyezett, úgyhogy evidens lett, hogy kórházba kell vinni. Bekerült a kórházba, és ez a lengyel orvos betette egy külön szobába, amire rá volt írva, hogy fertőző beteg. Nem lehetett tudni, hogy fog ez a fertőzés fejlődni, átmenetileg meg is vakult, de tény, hogy ez kellett ahhoz, hogy felkerülhessen a következő szanitécvonatra. Grenoble-ba ment, ahol a felesége élt. A háború kitörése után sok francia elmenekült a szabad zónába. Ez 41-ben volt, az év vége felé. Azt kifelejtettem, hogy elkezdett festeni a táborban. Van egy-két kép, vagy három is talán, amin rajta van a láger pecsétje. Hogyan tudta a betegvonaton elhozni, nem tudom.
Ott volt Grenoble-ban. Az Union Électrique-nél kapott munkát. A cég gátakat épített a hegyekben vízierőművek számára. A várostól néhány kilométerre vonul az Alpok. Hervének rendszeresen fel kellett mennie a hegyekbe, hogy ellenőrizze a munkát. Szeretett a magas hegyekbe felmenni. Nagyon szép emlékei vannak erről. Egyik oldalon a mély völgy, a másik oldalon hegyoldal, és ő valahogy megforgatta a fejében azt a gondolatot, hogy ha most ott fényképezne, hogy tudná belevenni ezt is és azt is. Nem volt nála gép, de folyton foglalkoztatta a fényképezés lehetősége és gondolata.
  Itt csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, az élelmiszer-ellátást szervezte. Aztán felrendelték Párizsba, és ott továbbra is az illegális mozgalomban dolgozott, a Deportáltak és Hadifoglyok Nemzeti Mozgalmát irányította.
Párizsba egy pici garzonban lakott, ahova később majd én is beköltöztem. A hetedik emeleten volt a lakás, és ő szép időben nagyrészt a balkonon ücsörgött, és onnan fényképezett. Onnan fentről csinálta azokat a gyönyörű képeket, amiket úgy hívott, hogy PSQF – Paris sans quitter ma fenêtre – Párizs, anélkül, hogy elhagynám az ablakomat.
Mi 1947-ben találkoztunk. Ő már akkor hivatalosan is elvált. A háború végén, amikor kitört a béke, akkor hazament Magyarországra, és otthon volt néhány hónapot. Anyja még élt, és persze a nővére. Nem is tudom, tudta-e már akkor, hogy a bátyja meghalt. Aztán mikor másodszor ment Budapestre, 1948-ban, akkor volt a kiállítása a festményeiből a Művész Galériában. Aztán Párizsban is volt egy kiállítása egy nagyon jó galériában, ami már nem létezik. Nem vált be anyagilag, nem ment az eladás, úgyhogy gondolkozni kellett, hogy mit csináljon most. Mi ekkor már együtt voltunk. Hervé elmesélte, hogy a háború előtt fényképezett. Akkor én azt mondtam: „Miért nem folytatod ezt?” „Ah! Nem hiszem, hogy ez kellene, vagy tetszene.” Kértem, hogy mutassa meg nekem a fotóit. Hozzá kell tenni a történethez, hogy én egy művészi képet sosem láttam azelőtt. Nagyváradon mit láttam? Családi fényképeket a falon, vagy a Színházi Életben a fényképeket, például hogy báró Prónayné a lóversenypályán milyen ruhát hordott. Így aztán igazán nagyképűnek tűnik, és magam előtt is szégyellem, hiszen nem akarok dicsekedni, de akkor azt mondtam neki: „Te művész vagy! Neked tehetséged van! Ezt kell csinálni! Ezt biztos fogják venni!” Hervé abban az időben nagyon negatív volt. Minden nagy esemény után jön egy depressziós fázis. Neki duplán összejött: vége volt a háborúnak, ahol éltette az ellenállás, aztán jött a nagy lelkesedés, a győzelem, és utána egyszer csak puff, semmi. Plusz megint kizárták a pártból – ez nála tényleg nagy szívfájdalom volt sokáig, legalább négy-öt évig, amíg túltette magát ezen. Szóval én a legjobbkor jöttem! Ugye láttam, hogy a festészetből nem tud megélni, tíz, tizenöt év, amíg esetleg lesz belőle valami. És én akkor bebeszéltem magamnak, hogy ennek az embernek én kellek, mert ebbe az emberbe életet kell most önteni, és vissza kell hozni a dinamizmusba, az alkotásba. Én csak az első kis lökést adtam meg, aztán jött a szerencse. Fogtam magam, és elvittem néhány képet egy képesújsághoz. Franciául szerencsére tudtam, de az egészhez annyit értettem, mint… semennyit! És nagyon tetszett nekik. Úgyhogy én megnyugodtam, hogy ezzel valóban lehet valamit kezdeni. És ez Hervét felbátorította. És kezdett járni újságokhoz, és kapott rendeléseket. Többek közt a L’Art Sacrénál és a France Illustrationnál.
Père Couturier, dominikánus pap volt a L’Art Sacré egyházművészeti folyóirat főszerkesztője. A dominikánus papok nagy szerepet játszottak a francia kulturális életben, főleg a háború után. Ésnagyon jó volt a folyóiratuk is. Hervé ott összeismerkedett egy-két dominikánus pappal, míg aztán a vezetőjük, Père Couturier – aki híres személyiség volt kulturális körökben – megszerette Hervét. Ő hívta Hervét sokat a dominikánus kolostorba ebédre, és nagyon jó barátságban voltak.
És Père Couturier ajánlotta be Hervét Matisse-hoz. Hervé elment Matisse-hoz, aki akkor Vence-ben élt és fotózta vence-i kápolnáját, ami dominikánus apácák részére készült. És készített róla portréfotókat is. Ez nagy élmény volt Hervének, mert ő nagyra tartotta, nagyon szerette Matisse munkáját. És nagyon boldog volt! És megjelent Matisse-ról egy nagy riport. Père Couturier hívta fel Hervé figyelmét, hogy épül Marseille-ben Le Corbusier-nek egy nagyobb épülete, és azt érdekes lenne fényképezni. Hervé elment Marseille-be. Az újság, ahol jelentkezett, hogy Courbiser-vel csinálna interjút, adott neki némi pénzt útiköltséghez. De az nagyon kevés volt, úgyhogy csak két napig maradhatott ott. Ez 1949-ben történt.
Az Unité d’Habitation még épülőben volt. Hervé hat-hétszáz képet készített egy nap alatt. Ugye engedély kellett, hogy az építési területre bemehessen. El is ment Le Corbusier műteremébe, és ott kapott egy papírt. A műteremben ki volt írva: „A fényképész urak legyenek olyan szívesek, és adjanak le egy képet!” Azt hiszem, ezt sokan nem vették komolyan, de Hervé igen. Ő elküldte a kontaktképeket. És erre jött a válasz rögtön, hogy „Negyven éve keresek egy jó építészeti fényképészt! És magának építész lelke van! Jöjjön el hozzám minél hamarább!” Ez volt Hervé pályájának a megalapozása. Hervé ettől kezdve Le Corbusier minden munkáját fényképezte – az épületeket, a lakásban a rajzait, a festményeit, a szobrait. Le Corbusier mondta, hogy Hervé képei nyomán azt is meglátta a saját épületein, amire eredetileg nem is gondolt.
És amikor ezek megjelentek különböző építészeti lapokban, akkor a többi építész ezt látta, és nyilván úgy gondolták, hogy Le Corbusier mégis valaki, ha neki jó Hervé, akkor nekik is jó! És akkor sorra kapta a rendeléseket! Alvar Aalto, Luigi Nervi, Breuer Marcell, Kenzo Tange, Richard Neutra, Felix Candela, Walter Gropius és Oscar Niemeyer épületeit is megörökítette. Mint építészeti fotós lett ismert, de paralel mindig csinált humán tárgyú fotókat is.
Az első fotókiállítása 1951-ben volt. 49-ben kezdődött a Le Corbusier-vel való kapcsolat, és a Domus nevű olasz építészeti lap, akivel rendszeresen dolgozott, proponálta ezt a kiállítást. Abban az időben még nem voltak fotógalériák, nem árulták a fényképeket. A Domusnak volt egy helyisége Milánóban, ahol kiállították a fényképeit. Az volt a címe, hogy Egy város – kétféle építkezés. Hervé lefényképezte Marseille-nek a különböző részeit, ahol építkeztek, a Le Corbusier-félét, és a teljesen más stílust.
Akkoriban a fényképnek nem volt műtárgy-értéke. Az értéke az volt, ha lejött egy könyvben vagy egy magazinban, akkor fizettek a copyrightért. Ebből éltünk. Még akkor televízió se volt. Deattól kezdve, hogy a többi építész is ráharapott, normális életünk lett, tudtunk metróval is járni, nem kellett gyalogolni rengeteget. Aztán jelentkezett nálunk egy spanyol kiadó Barcelonából, aki azt akarta, hogy Hervé csináljon fényképeket egyrészt az Escorialról, másrészt a spanyol népi építészetről. Emlékszem, több úton is voltam Hervével akkor a népi építészet ügyében a Földközi-tenger körül, és aztán az Escorialban is.
Hervé rengeteget utazott, és nyaranta mi is mindig elutaztunk, egészen addig, amíg annyira beteg nem lett, hogy már nem tudott járni. Az első tíz évben csak Franciaországba mentünk, de minden sarkába. Aztán Olaszországba, Spanyolországba, Ausztriába. Gyönyörű nyaraink voltak!
Először Budapesten 1956 tavaszán voltunk. A férjem már volt korábban is. Nekem Budapest idegen város volt, alig ismertem. És hát nagy döbbenet volt mindkettőnk részére. Nagyon érződött az a hangulat, ami 56-ban kitört. Mindenki fel volt dúlva. Hervének nem voltak már közeli barátai Pesten. Nekem voltak, akik Erdélyből jöttek át, akikkel én anno diáktárs voltam. Közöttük sok nagyon aktív kommunista volt, amikor én eljöttem. De 56-ban már tényleg csak a legszörnyűbb dolgokat hallottuk tőlük is. Szóval katasztrofális, minket teljesen, teljesen fejbe vágott minden. Sejtettük, hogy nincs paradicsomi élet Magyarországon, de az, hogy ennyire katasztrofális a helyzet, nagy megrázkódtatás volt, főleg Hervének, de nekem is.
Aztán voltunk többször is. Az egyik 65 lehetett, aztán amikor meghalt Kassák. Még láttuk őt a Kútvölgyiben, meglátogattuk. Emlékszem, Szigligeten voltunk már, amikor meghalt. Hervé csinálta az Építészet és fénykép című könyvet Major Mátéval. És a honoráriumot elnyaraltuk Szigligeten. Nagyon kellemes volt. Először nagyon furcsa volt nekem, mert az alkotóházban csupa nagy fejek voltak, akik kiváló szellemek voltak persze, az ország intellektuális elitje. Én hiú vagyok, és meg akartam mutatni azt a nívót, ami… hát hol volt nekem? De sikerült bevetnem minden sármomat és tudásomat, hogy ezt a magabiztos, fölényes társaságot meg lehessen szelídíteni.
Soha nem volt pénzünk. Hervé betartotta a szabályokat, nekünk magántulajdonunk, se lakásunk, se vidéki házunk nem volt. De meg kell mondanom, hogy én soha nem szenvedtem, nem éreztem úgy, hogy jaj, mi szegények vagyunk, jaj, minekünk csak egy szobánk van. Persze olyan volt bennünk, hogy de jó volna ezt csinálni vagy azt csinálni, ha lenne pénzünk. Mint ahogy ma azt mondom, de jó volna még egyszer hatvanévesnek lenni! Ez csak egy vágyálom. De nem mondhatom, hogy valaha is éreztük, hogy valami hiányzik. Ha nem lett volna a tragédia a fiam életében és halálával, akkor azt mondhatnám, hogy abszolút kiegyensúlyozott életünk volt. Ötvenhét évig voltunk házasok, és három évig ismertük egymást előtte. Összesen hatvan év.
Anyám párizsi életéről pár szót szeretnék még mondani. Férjhez ment. Rippner János nagyváradi származású magyar zsidó úr volt, aki szintén özvegy maradt a láger után. Anyám a családot ismerte Nagyváradról. Ez az úr itt élt Franciaországban. Fésűgyára volt részben Bécsben, és aztán az Anschluss után Szabadkán. Abban az időben még nem műanyagból készültek a fésűk. Összehozta őket a magyar társaság. Anyám nagyon szerette a bátyját, a Palit, akinél laktunk, meg aztán ugye hotelban laktunk, de szeretett volna önálló lenni. A házasságkötés egy józanul meggondolt lépés volt anyámtól.
 Európába akkor jött be a plasztik. A műanyag fésűk olcsóbbak voltak, mint a szaruból készítettek. Plasztikból csinálták a háztartási cikkeket. És akkor kezdték a plasztikjátékokat gyártani. Ezzel foglalkoztak ők. Anyu rögtön elkezdett dolgozni Jancsival. Hiába nem tudott franciául, de nagyon jó üzleti érzéke volt. Őt mindenütt megszerették! 78-ban halt meg, hetvenhárom és fél éves korában. Harminc évet élt itt, Párizsban. Én mindig úgy éreztem, hogy anyám gyereke maradtam. Hihetetlen nagy szeretet volt köztünk. Mindenki, aki ismert minket, azt mondta, hogy ők még ilyet nem láttak, hogy anya és lánya ilyen egyetértésben éljenek.
Amikor anyám és a mostohaapám elkezdték az exportvállalatot, én is ott dolgoztam velük . Utáltam, mert ott irodai munkát kellett csinálni. De a pénzkeresésen kívül nagy előnye volt, hogy együtt voltam anyámmal. A mostohaapám az utolsó két évben már nem járt be, és akkor anyámmal kettesben dolgoztunk. De annak ellenére, hogy egész nap együtt voltunk, előfordult, hogy utána este még felhívtuk egymást. Aztán szombat délután ő feljött ide, rendszerint megrakodva, hogy főzzön nekünk. Vasárnap meg mi mentünk hozzájuk ebédre.
Ebben az időszakban volt, hogy Hervé ál-nagynénije és ál-unkokatestvére szörnyű mütyűröket árultak egy kioszkban az Eiffel-toronynál a földszinten, a kasszával szemben. És szezonban kellett nekik segédmunkás. És akkor én elmentem oda is. Az esti munkát szerettem, 7 és 11 között, mert akkor nyugodtan lehetett olvasni. De nyáron nappal is dolgoztam. Megvették az emberek a jegyüket, és közben vettek valami hülyeséget a gyerekeknek. És én ezt szerettem, mert ott a világ minden tájáról voltak emberek, és én mindig megpróbáltam egy kicsit beszélgetni velük.
Amikor megtudtam, hogy mellrákom van, az úgy ért, mint a villámcsapás. Érdekes módon abszolút nem volt halálfélelmem. Egy másodpercig se gondoltam, hogy most vége, ebbe belehalok. Én a lágerben se gondoltam, hogy meg fogok halni. Egyszerűen valahogy ilyenkor nekem leáll az agyam, vagy leállítom, hogy ne érintsen ez a gondolat. Ezért éltem túl mindent. Annyira ragaszkodtam az élethez, hogy kizártam azt a lehetőséget, hogy meghalhatok. Ötvenéves voltam, amikor diagnosztizálták a daganatot. Elkezdtem gondolkozni, hogy miért? Ha az embert nagy baj éri, arra gondol, hogy jaj, Istenem, miért büntetsz engem? Hiszen én nem is vagyok olyan rossz ember! Mivel én nem vagyok hívő, én úgy fogalmazok, hogy miért pont én? És ez szöget ütött a fejembe, és azt mondtam magamban: tudom én azt, hogy a szomszédomnak mi a baja? Ő hogy él a csukott ajtó mögött? A világban minden tizedik embernek rákja van – persze nem tudom a statisztikákat –, akkor miért pont nekem ne legyen? Nem azt kell mondani, hogy miért pont nekem, hanem miért pont nekem nem? Miért vagyok én jobb vagy különb a másiknál, akit mindenféle bajok érnek? Azóta, amikor a tragédiák történtek az életemben, mindig ezzel a gondolattal próbáltam túlélni: ilyen az élet. És két lehetőség van: ha nem ragaszkodom eléggé az élethez, akkor vessünk véget neki. De ha ragaszkodom, akkor túl kell lépni a tragédián valamilyen módon. Még ha nem is tudom vagy nem is fogom soha feldolgozni a fiam halálát, meg mindazt, ami körülötte történt, de túl kell éljem, ha élni akarok. És olyan módon, hogy ne legyek terhére a férjemnek, az anyámnak vagy a barátaimnak, mert ha folyton siránkozok és folyton panaszkodok, nem lesznek barátaim.
Tulajdonképpen egészen addig, amíg Hervé munkájában nem tudtam közreműködni, semmihez sem volt igazi motivációm. Amihez lett volna, valami művészeti ág, ahhoz nem értettem. De nagyon jó volt résztvenni Hervé munkájában. Mellette meg tudtam valahogy tanulni a dolgokat, nagyon is beleéltem magam, sokszor az volt az érzésem, hogy ezt közösen fényképeztük, többes számban. Annyira azonosítottam magam az ő munkájával, hogy ez aztán komoly élvezetet okozott. Kezdetben a mechanikus munkában segítettem, mint például számozni a negatívokat és a kontaktokat. Akkor még dolgoztam házon kívül, hazajöttem, és leültem vacsora után ezeket csinálni. Hál’ Istennek még nem volt televízió. Miután volt a műtétem, és anyám meghalt (neki is rákja volt), végleg abbahagytam a házon kívűli munkát, egyre intenzívebben kezdtem foglalkozni Hervé munkájával. Tárgyalni a kliensekkel, telefonálni a kiadóknak, randevút kérni, megmutatni ezt vagy azt a képet vagy témát, szervezni a kiállítást. Ez nagyon tetszett nekem, és Hervének is jól jött.
 A fiunkat hivatalosan Daniel Rodolf Hervé Elkánnak hívták. Daniel Rodolf Hervé volt a keresztneve. A Danielt három oknál fogva akartuk. Egyrészt nekem biblikus nevem van, és én a biblikus neveket nagyon szeretem. Magyarul és franciául egyformán Daniel. Két nyelven beszéltünk hozzá, úgyhogy nem volt probléma, nem kellett lefordítani a nevét. A Rodolf azért, mert az édesapám Rudolf volt, és Hervé fivére is Rudolf volt. És mindketten meghaltak a háborúban. Amikor elkezdett fotózni a fiam, akkor elhagyta a Danielt, a Rodolf Hervét tartotta meg, és így a Hervé kvázi családnévvé vált, mint a férjemnél. Budapesten Rudinak hívta mindenki. Rudi 1957. május 2-án született. Kicsi korában el volt kényeztetve. Egyrészt anyám imádta, másrészt a mostohaapám, akinek nem volt soha gyereke, és aki nem volt egy halálosan melegszívű valaki, de Rudit úgy tekintette, mint egy kis háziállatot. És mit akar egy gyerek? Hogy játsszanak vele meg szórakoztassák. Úgyhogy remek kapcsolatuk volt. Ő is kényeztette. Mi nem annyira, de persze mindene megvolt.
Egész hamis érzéke volt a tulajdonról. Lehet, hogy vágyott valami után, de miután a játszótéren egy másiknak megvolt, azt elvette, játszott vele, aztán elfelejtette, félrerakta. De lehet, hogy ez attól is volt, hogy neki nem volt nagy ügy valamit leemelni, ha megtetszett neki. Ez egy immoralitás volt nála. Roppant intelligens gyerek volt kicsi korától, tehát pontosan értette a dolgokat, csak éppen nem csinálta. Mondhattál neki bármit, a füle mellett engedte el, mert úgyis csak azt csinálta, amit ő akart. Hatalmas szabadságvágy volt benne! Mint egy vad csikó! Abszolút nem fogadta el a társadalmi normákat. Egyszerűen mindenféle szabály ellen kikelt!
Tizenhat-tizenhét éves korában kezdett el kábítószerezni. Én nagyon hamar észrevettem, de Hervének nem mondtam el. Hervé egyrészt nagyon el volt foglalva – csoda, hogy a betegsége mellett mennyi mindent csinált –, másrészt nem volt az a firtató vagy kutató ember, mint amilyen én vagyok, másokkal is, de a saját fiammal pláne. De számára is nagy fájdalom volt ez Dani miatt és hogy egy ilyen hihetetlen tehetséges ember tönkreteszi magát! Dani remek muzsikus is volt. Nagyon jól írt. A képzőművészetekben kiváló volt. Isteni humora volt. Amikor pedig rossz periódusban volt – nem volt szer, vagy próbált leszokni –, akkor kibírhatatlan volt! Járt ő orvoshoz, meg elvonókúrára, meg pszichologushoz többször is. De az analízist sem fejezte be, mert az is egy olyan valami volt, ami őt korlátozta. Nem lehetett őt semmiféle rendszerre vagy szabályra rábírni. Amit ő szabadon alkotott, az mind nagyon jó volt. De ha azt mondtad volna neki, hogy „próbálj meg ezen a vonalon valami pénzt kereső munkát csinálni!”, azt biztos, hogy nem csinálta volna meg.
Én nem tudtam neki nemet mondani. Mindig attól féltem, hogyha nem adjuk, amit kér, akkor valami illegális dolgot fog csinálni. Ő vakmerő volt, olyan, mint a szakadék peremén sétáló ember. Vagy leesik, vagy nem. És én rettegtem attól, hogy leesik. Így például, amikor azt mondta, hogy „most motorbiciklit szeretnék”, akkor megvettük neki. Abban bíztam, hogy akkor talán meg lesz elégedve, kiéli kalandvágyát és másképp fog élni. Szóval mindig magyaráztam magamnak valamit, ami utólag meggondolva hibás volt. De azt se állítom biztosan, hogy hibás volt, mert ha nem így csináltam volna, talán akkor is ez történt volna.
Nagyon-nagyon ragaszkodtunk egymáshoz, és tudom, hogy mélyen szeretett. Szerette az apját is, csak rá természetesen féltékeny volt. Hervé mindig dicsérte, bátorította és elismerte őt, de nem próbálta tolni vagy segíteni. Daninak rosszul esett, hogy az apja nem tesz valamit azért, hogy őt szakmailag előrevigye. Csak egyet felejtett el: hiába tett bárki bármit, nem lehetett. Mert vagy nem ment el a találkozóra, vagy két hét után abbahagyta. De ő nem látta be, hogy semmit sem tudott kitartóan csinálni.
1989 végén ment Budapestre. 90-ben volt egy nagy kiállítása a Vasarely Múzeumban, aminek nagy sikere volt, és ez adta meg neki a lökést. És a baráti kör: csupa alternatív és művészgyerekek. Ott nem mondták, hogy csináld ezt, csináld azt, mindenki azt csinált, amit tudott, szeretett, és aztán kiállításokat rendeztek. Neki ez volt az ideális környezet. Dolgozott, sikere volt, megteremtett egy komoly fényképészeti anyagot.
Hamar megismerte Sandly Orsit, aki a fiam élettársa volt, körülbelül nyolc évig éltek együtt. Tizennyolc éves volt Orsi, amikor megismerték egymást. A fiam kísérte el az érettségire. Ez 90-ben volt. Gyönyörűszép lány volt! És ebből első látásra szerelem lett. Ami azért volt meglepő, mert Orsi egy rendes polgári evangélikus-katolikus család gyermeke, ahol ő ilyen embert, mint az én fiam, nem hiszem, hogy valaha is látott. De lehet, hogy ez ugyanaz a fenomén, mint amikor én Hervét megismertem. Ámbár Hervé távolról se volt az a lázadó és marginális figura, mint a fiam. Amikor Orsi leérettségizett, egyenesen Rudihoz költözött. Tudom, hogy ő Rudit nagyon szerette és szereti a mai napig. De azt is tudom, hogy Rudival nem lehetett együtt élni. Rendszeresen jött haza, és Orsival együtt is többször. Aztán utaztak is együtt. Nagyon hálás vagyok Orsinak azokért a szép évekért, amiket Budapesten a fiammal együtt töltött. Ezek voltak Rudi legszebb évei, és ez a fényképeken is előtűnik.
Rudi állapota periódusonként változott, volt, hogy egy-két évig abszolút semmi drog nem volt, aztán visszaesett, és ez így ment jó ideig, míg aztán HIV fertőzött lett. Az utolsó nyáron Portugáliában voltak. Akkor már majdnem vége volt a kapcsolatnak, és visszajött Párizsba. Akkor már nagyon beteg volt. Egy évig részben itthon, részben kórházban volt. Volt úgy, hogy napokig nem szólt egy szót se, és csak feküdt a díványon. És lehetőleg sötétben. 2000. október 13-án, pénteken meghalt.
Dani tragédiája összefügg a borzasztó érzékenységével és a szeretet utáni vágyakozással. Ezt tőlem örökölte, csak én egészséges formában éltem át. Ő úgy érezte, hogy nem kap elég szeretetet. Nemcsak tőlünk, hanem a világtól. Ezt elmondtam egy pszichológusnak. Azt válaszolta nekem, hogy a szeretetet nem súlyra mérik, van, aki megelégszik egy kevéssel, és van, akinek semmi se elég. Neki semmi se volt elég. Ahogy én elképzelem, bizonyosságom nincs felőle, ő nem bírta elviselni ennek a világnak az igazságtalanságát, ahol a szegények, nyomorultak az utcára kerülnek. Ő ettől borzasztóan szenvedett, kicsi korától kezdve. Az is a mondásai közül van, hogy „én sose tudom megbocsátani azt, ami Sziszivel – így hívta anyámat – és veled történt!” Hát anyám soha nem beszélt neki a deportációról, soha. Én pedig, amikor beszéltem róla, soha nem dramatizáltam. Azt, hogy ott meghalt a nagyanyám, a nagynéném, az édesapám meg barátaim, ezt tudta. Megnézett rengeteg filmet, elolvasott minden könyvet ebben a témakörben, meg az ellenállásról és a máodik világháborúról.
Az utolsó pillanatig, halálomig fogom emészteni magamat azon, hogy mit követtünk el, vagy milyen hibát csináltam. Egy csomót, ez nyilvánvaló. Talán túlságosan féltettem. Én néha reggel öt órakor az utcán sétáltam. Vártam haza Danit. A kapu előtt le-fel járkáltam, hogy jön-e, hogy él-e? Lehet, hogy nem voltunk elég szigorúak. Emlékszem, amikor olyan tizenhat éves korától kezdve nem jött haza a megbeszélt időben, akkor a férjem azt mondta: „Na, most becsukom az ajtót, és nem fog tudni bejönni. Tanulja meg, hogy ha - mondjuk - legkésőbb egyig nincs itthon, akkor nem jöhet be!” Én meg azt mondtam, hogy „Ezt nem engedem! Én nem zárom ki a fiamat! Soha nem fogom kizárni, akármit csinálna!” Persze nem zártuk ki, a férjem engedett. De hogy ez helyes volt-e? Lehet, hogy neki volt igaza.
A férjem nehezebben viselte Rudi betegségét. Már az egész drogügy. A férjemnek voltak morális előítéletei. Nekem nincsenek. Én nem azért nem akartam, hogy ő ne szedjen kábítószert, mert immorálisnak találtam, vagy nem találtam eléggé polgári viselkedésnek, hanem azért, mert lassú tűzön ölte önmagát, önmagát gyilkolta.
Dani többször elköltözött. Én nagyon tudtam, hogy lényeges, hogy elmenjen tőlünk. Volt egy stúdiója, amit anyámtól örököltem. Szóval önálló lehetett, de mindig visszajött ide, nem nőtt fel igazán. Amikor visszajött Budapestről betegen, akkor nem költözött be a stúdióba, nem volt olyan állapotban. Ezen a díványon feküdt. Amikor kórházba került, akkor én mindennap fél háromra odamentem, és este fél nyolcig ott voltam. Nem akartam a férjemet beengedni, meg akartam ettől a látványtól kímélni. Úgyhogy Olivier, egy barátunk jött mindennap velem.
Nem értem, hogy a budapesti sikerei miért nem segítettek. Ott borzasztóan népszerű volt, szerették. És ott volt Orsi, a szerelem. Az élete pezsgő és vidám és szórakoztató volt, olyan, ami ideális volt az ő elképzelésében. Amellett pénzt keresett és sikeres kiállításokat csinált. Talán azt is mondhatom, hogy nem szerette önmagát. Nem tudta se a világot elfogadni, se önmagát. Amellett tudta, hogy mennyi szenvedést okoz nekünk és végtelenül bántotta, hogy mi szenvedünk. Nemcsak azért, mert intelligens volt, hanem olyan mély kapcsolat is volt köztünk.
Az a legrémesebb érzés, amikor nem tudsz segíteni a gyermekeden. Mi teljes tehetetlenségre voltunk ítélve, nem láttunk kiutat. Én kétszer is jártam pszichoterápiára, mert azt mondták az orvosok, hogyha ő nem akar, akkor járjak én, hátha azzal hogy az én viselkedésem megváltozik, befolyásolhatom őt. Nem változott semmi. Persze az is igaz, hogy akkor szükségem volt arra, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet.
Ennek kapcsán kell beszélnem Batár Attiláról. Ő építészmérnök. 90-ben találkoztunk először, Passuth Krisztina mutatott be minket. Akkor még Amerikában éltek, ő és a felesége, Bíró Yvette. Aztán amikor Yvette abbahagyta a tanítást, végleg Párizsba költöztek. Attila csinálta Hervéről azt a magyar nyelvű könyvet, ami a Héttorony Kiadónál jelent meg 1992-ben. Abban az időben egy éven keresztül kvázi mindennap idejött, és Hervével beszélgettek. Én akkor már nem dolgoztam, és asszisztáltam ehhez. Mellettük ültem, és néha beleszóltam persze, mert én egy beleszólós vagyok, még ha nem kérdeznek, akkor is. Ez nagyon-nagyon jó volt. Amellett, hogy a könyv jó és szép, rengeteget nevettünk! Olyan csodálatos volt! Hervé Attilával nagyon jóban volt. Később közte és köztem egy külön barátság alakult ki, mert akkor nekem nagyon nagy szükségem volt Daniról megbeszélni dolgokat valakivel, aki elég objektíven, de szeretettel tudta megítélni. ​Mert az én legjobb barátnőm, aki gyerekkori barátnőm, akivel Brátkán együtt nyaraltunk a nagyanyámnál, Ullmann Ágnes nem állt mellettem úgy, ahogy nekem szükségem lett volna rá. Ági nagyon jó nevű, a szakmájában világszerte elismert biológus. Nobel-díjasok mellett dolgozott a Pasteur Intézetben. Egy évvel fiatalabb nálam, és még most is mindennap bemegy az intézetbe. A szakmája az élete. És Ági pont az ellentétem. Ő egy tudományos koponya, neki az érzelmi világa rejtett. Úgyhogy vele nem lehetett Daniról és a betegségéről beszélni. Ági egy időben kifejezetten haragudott Danira. Miért? Ági nagyon szeret engem, és nem bírta elviselni, hogy én szenvedek. Nem tudta magát túltenni ezen, nem érezte, hogy fontosabb, hogy mellettem álljon, és hogy ne mutassa, hogy haragszik Danira. Ez nekem nagyon fájt. Attila nagyon-nagyon megértő és szeretetteljes volt. Neki intimebben el tudtam mondani az összes problémáimat, Danival kapcsolatban főleg.
Hervé kapcsolata a művészethez nagyon szenvedélyes volt. Nem győzött eleget kapni, és beszélni róla, és nézni. Állandóan tanult, rengeteget olvasott. Amikor megismertem, akkor már nem olvasott regényeket – azt mondta, erre nincs ideje –, helyette nagyon sok tanulmányt az építészetről. Ezen a téren nem voltak nagy ismeretei. Ő ugye belecsöppent a legnagyobb építészek közé. Úgyhogy rengeteg építészeti, művészettörténeti könyvet olvasott, és filozófiát is vele paralel.
1965-ben sclerosis multiplexet kapott, Le Corbusier halála évében. Egy időre felhagyott az aktív fotózással. De nem volt panaszkodós vagy nyafogós beteg. Elfogadással, türelemmel élte meg a betegségét, és ezáltal nekem megkönnyítette az életemet.
A hetvenes években volt egy nagyon rossz periódusa a betegsége szempontjából. Nagyon keveset járt el hazulról. És akkor foglalkozott nagyon sokat az Escoriallal, össze is állított egy kéziratot, ahol a fotói mellé szövegeket válogatott. És akkor kezdte el a kollázsokat csinálni. Ekkor lett az olló szimbolikus tárgy az ő életében. Végre nekimehetett a papíroknak, fényképnek… De nem úgy, mintha csak a fénykép formáját akarná megváltoztatni, hanem hogy beleilleszkedjen abba a kollázsba, amit csinál. Ezt csinálta jó másfél-két évig. Hogy hol dolgozott? Itt, ahol most ülünk, az ebédlőben, a szalonban, másrészt az előszobaasztalnál. Nem hiszem, hogy sok fényképész dolgozott ilyen szerény eszközökkel, mint ő. Műterme nem volt soha!
Amikor Dani Budapestre költözött, Hervé megkapta az ő szobáját dolgozószobának. Amíg ott laktunk az egyszobás lakásban, nem volt laborja, hanem a közeli fényképészüzlet laborjában dolgozott. Mindig megtalálta a munkáján belül azt a lehetőséget, hogy tudjon dolgozni. Az elején a balkonra ment ki, és fényképezett a hetedik emeletről lefelé. Amikor az állapota javult, újból készített fotókat. Aztán amikor idős volt, és nem tudott eljárni, akkor a lakásban fényképezett, a lakás különböző tárgyait.
Ha összehasonlítom azokat az élményeket, amiket Hervével éltem át, azokkal, amiket a halála óta, érdekes dolog kerekedik ki. Közel ötven évvel ezelőtt egy hónapot töltöttünk Velencében. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lettem volna ott. New Yorkban egy évvel ezelőtt voltam, de nem tudnék neked egy utcanevet se elmondani, vagy hogy mit láttam ott, fogalmam sincs. Azt mondhatnám, hogy én nem szűrtem le ebből semmi gazdagító elemet se intellektuálisan, se morálisan. Amit Hervé halála óta láttam, az ilyen zagyva, kevert lekvárrá alakult a fejemben. Ennek két okát látom. Az egyik, hogy az ember egy bizonyos kor után nem elég felvevőképes már. Nem hülyültem el, azt hiszem, de érzem, hogy már nincs kapacitásom új benyomásokat feldolgozni, és új dolgokat megérteni. Amikor Hervével bárhol voltam, akkor ő annyira felkeltette az érdeklődésemet a dolgok iránt! Mindent elmagyarázott, vagy elmondott. Amit én tanultam huszonegy éves korom óta, az tőle jön. Nemcsak kizárólag tőle, de általa. Hervé annyira lelkesedett a művészetért, a szépért, az építészetért, és azt olyan érdekesen és egyszerűen tudta elmondani. Csúfolódva szokta mondani, amikor az emberek nagyképűen előadtak valamit, hogy ez Sorbonne-duma. Ő ennek az ellentéte volt. Akárhova mentünk, ő mindig talált valamit, ami érdekes, és észrevette azt, amit én észre se vettem volna nélküle.
Dani halála után elhatároztuk, hogy csinálunk egy alapítványt, pontosabban egy egyesületet. Ez a Lucien Hervé és Rodolf Hervé Barátainak Egyesülete. Minden második évben adunk egy díjat egy fiatal fotósnak, aki vagy magyar, vagy francia. Lehet mind a kettő, akkor megosztják a díjat. Ez a Lucien Hervé és Rodolf Hervé-díj. A nyertes munkái a Fotó hónap keretében párizsi Építészeti Főiskolán kerülnek kiállításra. Egy ilyen kiállítás alkalmával készült ez a kép Fejtővel. A barátság Rózsival kezdődött, aki a felesége volt – sajnos Feri előtt jó pár évvel meghalt –, és akivel Hervé gyerekkorában minden nyarat Körmenden töltött, mert körmendi lány volt, és Hervének a nagybátyja szintén ott élt Körmenden. A barátság újraéledt valamikor a hetvenes években, bár Feri és Rózsi szintén régóta itt éltek, csak nagyon más körökben mozogtak. Feri újságíró volt, és a Francia Távirati Irodánál dolgozott. Politikailag se értettek egyet Hervével, és a természetükben is nagyon különbözőek voltak. De becsülték és szerették egymást, öregségükre meg különösképpen.
Az egyesületnek van egy kuratóriuma, tíz emberből áll, és egyszer egy évben összejövünk. Többnyire szakmai kurátorok, kivéve az unokatestvérem, Francoiş, mert a halálom után ő lesz az elnök, és a másik egy barátnőm, aki egy hatalmas vállalatot vezet, és az ő tudására is szükségünk van. A fiatal fényképészek segítése mellett a másik lényeges feladatunk megőrizni a férjem és a fiam munkásságát, hogy ne menjenek tönkre a képek, és terjeszteni, tehát kiállítani, könyvet csinálni, publikálni. Hogy ne menjen feledésbe! Vagy éppenséggel ahol nem ismerik, ott megmutatni. Ez az alapítvány alkalmaz három fiatal magyart, Orsit, Gebauer Imolát és Sarkantyú Illést. Persze nem állandó, egész napos munkára, hanem fél napra, meg néha órabérre. És forgalmazunk, hiszen kell pénz a fenntartásra is. Orsi Rudi halála után hat-hét hónappal jött ki Párizsba. Talált egy állást. Au pair-nek hívják franciául, és ott is lakott egy ideig náluk. És járt hozzánk állandóan. A férjemmel nagyapai kapcsolata volt, ő imádta a férjemet. Most Imolával együtt segít az egyesület körüli munkákban. Ő volt a kurátora Rudi kiállításának a Centrális Galériában 2012 őszén.
Sose vágytam önálló lenni. Ahogy anyámat nem hagytam ott soha, ő hagyott itt sajnos, amikor meghalt. Köztünk olyan mély kapcsolat volt, hogy az szimbiózisnak is nevezhető. Én nem csináltam soha semmit az életben, csak szeretetből. Freud szerint biztos nagy hiba, hogy nem teljesedett ki bennem semmilyen tehetség, ami lett volna talán, ki tudja. De nem is nagyon próbálkoztam. Jártam egyetemre másfél évig, de nem volt igazán kedvem hozzá. Az ambícióm nekem mindig az volt, hogy szeressenek. És én boldogabb nem lehettem volna, mint így, ahogy éltem – kivéve a tragédiát a fiammal.
Úgy érzem, hogy a fiam halála az én életemben nagyobb tragédia volt, mint a deportáció. Persze az, hogy a deportációhoz fűződik a családom halála és édesapám halála, az borzasztó. De akkor én tizennyolc és tizenkilenc éves voltam. Nekem az volt a szerencsém, hogy anyámmal maradtam, és benne mindig hihetetlen életösztön és életerő volt. A koromnál fogva már nincs sok időm erről beszélni, de azt szeretném, ha valahol megmaradna, hogy az életem konklúziójaként azt kell mondanom, hogy egy mérhetetlen seb van bennem, de nem a személyes sérülés miatt. Hanem a fájdalom azok miatt, akiket szerettem, és eltűntek, meghaltak. Az ő hiányuk a legnagyobb seb.
Személyes történetemhez hozzátartozik, hogy semmiféle vallásos kötődésem nincs, se hitbeli, se mint zsidó Izraelhez. A kötődésem a nosztalgikus gyerekkori emlékekből áll, azok iránt, akiket nagyon szerettem, és akik hívők voltak, és gyerekkoromban imádkozni láttam őket. Hívő kislány voltam úgy tizenkét, tizennégy éves koromig. Aztán egyszer csak elmúlt, mint egy nátha. Szóval volt, nincs. Viszont a nosztalgia és a szeretet köt engem a zsidósághoz. Megmondtam a gyerekeknek, meg az unokatestvéremnek, hogy semmiféle rabbit vagy egyházi embert nekem a síromhoz ne engedjenek. Ezzel szemben egy barát mondja el a zsidó imát, a Kádist. És Imola énekeljen el egy szép Händel-dalt. Mindenki, aki úgy érzi, hogy akar valamit mondani utoljára nekem, azt a saját érzelmei szerint fejezze ki. Hogy miért akarok Kádist, nem tudom megfogalmazni. Kádist kapott a férjem és a fiam is. Nem vagyok hívő, úgy gondolom, hogy ha meghaltam, akkor kész, vége, nincs semmi. De így teljes ellentmondásban vagyok önmagammal. Azt hiszem, hogy ez az ellentmondás nagyon sokakban él. A Kadisht talán azért szeretnék, mert kifejezi a közös tragédiához való kötődésemet és azokhoz, akik nyomtalanul eltüntek. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy képviselnem kell őket.
 
Az interjút  2012-13-ban Párizsban készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna. 
« Vissza a listához
Ebenseei foglyok a felszabadulás után a kórházban, 1945 júniusában
Hely: 
Ebensee
Jogtulajdonos: 
Holocaust Emlékközpont
Készítés időpontja: 
1945
« Vissza a listához
A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai
Hely: 
Bergen-Belsen
Jogtulajdonos: 
Holocaust Emlékközpont
Készítés időpontja: 
1944

Oldalak