Tomasovszky Mária 1945. december 8-án Nyíregyházán született. Anyja halálát követően, 1956 nyarán az ököritófülpösi leánynevelő otthonba került. Apja letartóztatása után – az apa kívánságára – nagyszülei nevelték. Mivel a nagyapját elbocsátották villanyszerelői állásából, kubikosként tartotta el a családot. Máriát jó felvételi eredménye ellenére sem vették fel a mezőgazdasági technikumba. Esti tagozaton gyors- és gépíróiskolát végzett, ám csak takarítónőként kapott munkát. 1963-ban Budapestre költözött a rokonaihoz, és a Pénzjegynyomdában helyezkedett el. Esti tagozaton nyomdaipari technikumot végzett. 1970-ben kötött házasságot, a férje fegyveres biztonsági őr. Egy gyermekük van.
Apja, Tomasovszky András 1923-ban Alma-Atában született. A gimnázium elvégzése után a családi birtokon gazdálkodott. Miután földjüket elvették, villanyszerelőként dolgozott. A koalíciós korszakban tagja volt az FKgP-nek. Kétszer állt bíróság előtt: először engedély nélküli fakivágásért, majd az amerikai szövőlepke irtásának elmulasztásáért. 1956. október 26-án a nyíregyházi tüntetésen a levert vörös csillag helyére kitűzte a nemzeti lobogót, és a ledöntött szovjet emlékmű talapzatáról felolvasta a miskolci forradalmárok követelését. A városi börtönnél részt vett a foglyok kiszabadításában. Október 29-én a hírszerző csoport vezetésével bízták meg. Állandó telefon-összeköttetést tartott fenn a határ menti községekkel, a szovjet csapatmozgásokról tájékoztatta a régió és a főváros forradalmi szervezeteit. 1956. november 16-án letartóztatták, és a Nyíregyházi Járásbíróság fegyverrejtegetés hamis vádjával három hónap börtönbüntetésre ítélte. Büntetésének letöltése után ismét bíróság elé állították. 1957. december 16-án a Debreceni Katonai Bíróság szervezkedés kezdeményezése vádjával első fokon halálra ítélte. 1958. április 28-án a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma jogerőre emelte az ítéletet. 1958. május 6-án kivégezték. Sírját 1989-ben a nyíregyházi MDF-szervezet segítségével felkutatták, holttestét exhumálták, és 1989. október 6-án Nyíregyházán temették el. A család a kárpótlás során visszavásárolta a kisajátított családi birtok egy részét.
1945 decemberében születtem én. Alsósimán éltünk hét-nyolc éves koromig. Ott jártam az első két osztályt. Bálintbokorban volt az iskola. Az öcsém 1947. július 8-án született, a húgom pedig 1951. június 26-án.
Annyira kicsi volt az az előszoba, hogy én a nagyanyámmal aludtam egy ágyban, egy keskeny kis ágyon. A nagyapám meg csinált magának egy olyan keskeny ágyat, hogy tényleg épp hogy csak elfért rajta. Mert az ajtótól nem lehetett nagyobbat csinálni. És ott volt egy asztal, egy konyhaszekrény, egy sparhelt. Volt egy nagyon keskeny kis szekrény, amibe a hétköznapi ruháinkat bele tudtuk rakni, de már az ünneplő ruháinkat, amiben esetleg templomba el tudtunk menni – mert máshova nem jártunk –, azokat már a Zomborszki család megengedte, hogy hozzájuk betegyük. Tehát elhoztak engem onnan december 6-án, és a nagyapáméknál nevelkedtem tizennyolc éves koromig.
Közben elfelejtettem mondani, hogy Nyíregyházán, amikor elkezdtem dolgozni, ugye azt tanácsolta a mezőgazdasági technikumban az igazgató úr, hogy aztán próbáljak meg esti tagozaton elvégezni iskolát. Akkor ott a legmagasabb iskola a közgazdasági technikum volt. Én oda jelentkeztem a pénzügyi tagozatra, és jól is ment az iskola, úgyhogy másfél évet jártam ott. Olyan három egész-valamennyi voltam, ami jó szerintem, ahhoz képest, hogy dolgoztam, magamra voltam utalva a tanulásban, és az iskola elég nehéz volt. Így kerültem fel Budapestre 63 decemberében. Itt folytatni szerettem volna a tanulást, rögtön beiratkoztam a Mester utcában a közgazdasági pénzügyi tagozatára. Csak hogy Nyíregyházán én első osztályban nem tanultam könyvvitelt, és itt pedig már első osztályban is tanultak könyvvitelt. És itt nem volt, aki segítsen. Ugye én nem ismertem az osztálytársaimat. A tanárnő meg azt mondta, hogy ő nem oktathat engem külön órában, aztán nem vizsgáztathat. Azt mondta, hogy évvégén le kell vizsgáznom az első éves anyagból – mert esti tagozatra jártam itt is –, meg a másodikosból. Hát ez a kettő abszolút nem jött össze. Teljes zűrzavar volt a fejemben. Úgyhogy azt mondta nekem a tanárnő évvégén, hogy sajnos vissza kell mennem első osztályba. Hát én olyan ideges voltam, hogy én jó tanuló vagyok és most csak azért, mert ott nem tanítottak könyvvitelt, itt meg tanítottak, én most menjek vissza első osztályba. A tanárnőnek is igaza volt, mert nem tudtam az anyagot. Itt hiába voltam ott az órán, nem értettem semmit. És ez volt a legnehezebb tantárgy. Úgyhogy nem mentem vissza első osztályba, abbahagytam az iskolát.
Soha nem beszéltem édesapámról senkinek. Soha. A családon belül sem beszéltünk édesapámról. Se a három testvér soha. Ötvennyolc után soha. Az, hogy édesapám – így el nem hangzott soha. Ez egy borzasztó dolog volt! Ezt se felfogni, se elmondani nem lehet, ezt csak érzi az ember, hogy erről még beszélni se lehet. Elsősorban azért, mert féltem, és a másik sorban pedig az, hogy még megállni sem tudtam a sírja előtt, mert azt se tudtam, hogy hol van. Csak azt tudtam, hogy az északi temetőben, talán ott valahol. De hát az egy óriási nagy temető. Semmit nem tudtunk, semmit a világon. Ez egy olyan borzasztó és megrázó dolog volt, hogy senkivel nem beszéltünk róla soha. De gondolni állandóan gondolkoztam. A hiányukat, hogy miért nincsenek, és hogy miért kellett ennek így lenni. És tudtam, hogy nem érdemli meg édesapám, és ez iszonyatos volt. Százszor végigéltem, hogy ő feláll a bitófa alá. Az szörnyű volt! A legtöbbször sírtam esténként. És mostanában, hogy most már meg tudok állni a sírjánál, most megint olyan időszak van, hogy hát bizony sokszor nem tudok elaludni, és eszembe jut, hogy micsoda borzasztó dolog. Úgyhogy most megint gyakran előjön. Szinte ma sem tudok róla beszélni anélkül, hogy ne sírjak. És ahányszor megyek a sírhoz Nyíregyházára, mindig sírok.
89 kora tavaszán, február körül, értesítettek, hogy menjek le Nyíregyházára, mert talán meg tudjuk találni édesapám sírját. Hát az megint borzasztó időszak volt, míg kerestük, hogy hol lehet. Ugye a temetői nyilvántartásban ilyesmi nincs feltűntetve, csak körülbelül. Ugye akkor már beszédesebbek lettek az emberek, aki körülbelül tudta, tudott valamit hallomásból, mind mondott valamit. Elkerítettek egy nagy területet, egy olyan 50x50 méteres területet kijelöltek, hogy körülbelül itt lehet eltemetve. Ez egy gazos rész volt. Az exhumálásra kaptunk engedélyt 1989 májusában. Azt hiszem, Debrecenből jött egy háromtagú orvos-csoport, akik elkezdték keresni édesapámat. És ez több napig tartott. Voltunk ott vagy húszan. Mi, a három testvér, egy MDF-es politikus, meg a Politikai Foglyok Szövetségétől is volt ott valaki. A nevekre sajnos nem emlékszem, mert olyan megrázó volt ez az egész. Szilágyi László családja is ott volt. S arra a területre leraktuk a virágot meg a nemzeti színű szalagot. És 1989. augusztus 24-én találták meg édesapámat. Nagy temetés volt: édesapámat 89. október 6-án temettük el. Hát az egészre nem nagyon emlékszem, mert én egyfolytában sírtam. Hát az nekem borzasztó volt! Rettenetesen megviselt. Én annyira meg voltam hatódva, meg illetődve, meg annyira boldog is voltam, meg elkeseredve, meg a régi emlékek előtörtek, hogy én nem is tudtam semmire se figyelni. A rengeteg koszorúra, ami volt! És hogy sorfalat álltak, meg részvétet nyilvánítottak, meg díszőrség volt, meg díszlövés volt, szóval rettenetesen megható volt az egész. És ahogy elszunnyadtak lassan bennem az emlékek, akkor aztán föltört minden, úgy hogy nagyon nehezen tudtam egészségileg is elviselni az egészet. Egy kisebbfajta infarktusom is volt a temetés után. Boldog is voltam, hogy végre tudom, hogy hol van. Csak mindig arra gondolok, hogy még élhetett volna. Még mindig élhetne. Amíg az ember él, ezt nem tudja megemészteni. Anyukámat meg tudtam emészteni, mert nagyon-nagyon beteg volt, egy évig föl se tudott kelni az ágyból már, úgyhogy csont és bőr volt, nagyanyáméknál úgy fürösztötték, úgy etették, olyan borzasztó volt szegénynek, nagyon szenvedett. És abba bele tudtam előbb nyugodni, csak a gondolatba nem, hogy ő sincs. De úgy jobban föl tudtam dolgozni, mint édesapámnak az elvesztését.
Az interjút készítette Hoffmann Gertrud 1995-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.