A Vedres István Építőipari Technikum rettenetesen jó iskola volt, mind emberileg, mind szakmailag. Amit én a szakmámból tudok, az mind abból van, amit ott tanultam a középiskolában. És a tanárok a felsőfokú technikumi oktatókhoz képest az égben voltak. Nagyon sok magasabban kvalifikált ember tanított ott, tehát például építészettörténetet vagy művészettörténetet olyan ember tanított, aki azelőtt egyetemen tanított. A matematikát egy nagy matematikus tanította, aki kiváló pedagógus volt mindemellett. Az osztályfőnöknő, aki magyart meg irodalmat tanított, az is egészen varázslatos nő volt. Persze, volt egy-kettő nagyon rossz is, például az orosztanár, azon túl, hogy milyen ember volt, gyorstalpalón lett belőle orosztanár. A tornatanár meg abban az időben mindenütt a tanári kar legalja volt. A műhelyoktatók, akik kőművesek, ácsok meg egyebek voltak, azok is egészen kiváló öregurak voltak. Én ott tanultam meg a szakmát. Ez egy építőipari technikum volt, és teljesen egyedülálló módon tizenhárman továbbtanultunk az osztályból, ami nagyon ritka volt. Szinte azt kell mondjam, hogy nincs is negatív élményem, csak nagyon jó élményem. Mindjárt jó élménnyel kezdődött. Mert az általános iskolai ballagásra csináltattak nekem egy öltönyt, amit nyilván nagyon utáltam, mert egy tizenéves gyerek a sötét öltönyt, ami még a tetejében sötétkék is, nagyon utálja. Ámde tizennégy centit nőttem azon a nyáron. És amikor föl kellett volna venni az öltönyt, az bizony nem volt rám sehol se alkalmas. Ezért a csíkos csöves nadrágban mentem évnyitóra 1963-ban. Ez nagyon jót tett nekem, mert mindenki megnézett. Akkor még nem volt hosszú hajam. Hatvanas évek, Elvis Presley, nyeles fésű, hátradobott zakó, egy elszabadult tincs elöl középen, bele a homlokba, hátrafésült haj. Tehát pontosan úgy néztem ki, ahogy kell. És amikor először fölmerült az osztálytitkári pozíció, jelentkeztem rá, és azonnal megválasztottak. Mert én voltam a legnagyobb, fölnéztek rám, és mindenki egyetértett, hogy én legyek az osztályvezető. Hogy mit csináltam? Kirándulásokat és mindenféle mást szerveztem. Ez igazából nulla politikai tartalmú, érdekvédelmi pozíció volt. És ha nagy volt a balhé, akkor engem hívtak le az igazgatóhoz. A kollégiumban egy nagyon jó brancs volt. Nagyon sok gyerek lakott a kollégiumban, ami szintén jó volt. Az egész Alföldről mindenhonnan voltak osztálytársak. Eleve kevés lány volt. Három párhuzamos osztály volt, és csak az A-ban volt néhány lány. És a kollégiumból mindig kiloptuk a srácokat. Leereszkedtek a futószőnyegen az ablakból, és mentünk kocsmázni. Meg akkor jártam evezni. Az osztályban volt két fiú, akik már évek óta kajakoztak. Az egyik válogatott is volt. És az osztályban volt egy négytagú brancs, amelyikben én is benne voltam, és akkor én is elmentem velük kajakozni. Belőlem már nem lett semmi, mert tizenöt évesen ezt nem lehet elkezdeni. Miután állandóan a vízitelepen lógtam, elküldtek segédedzői tanfolyamra. Úgyhogy kajak-segédedző lettem, és a kicsikkel én edzettem. Ez nagyon komoly pozíció volt, mert mehettem a motorcsónakkal.

Miután a nyolcadikat elvégeztem, a Soproni Erdészeti Technikumba kerültem. Ez a régi erdészeti főgimnázium maradéka volt, régi kollégiumi hagyományokkal, nem egy új technikum. Volt tanulószobai időszak, valamint az esti órákban kötelező foglalkozások: komolyzenei kör, néprajz, néptánc, filozófia, irodalom, színjátszó csoport. Még a régi nevelőtanárok tanítottak, akik Esztergomból, a főgimnáziumból kerültek át, és ez a hagyomány egészen 1956-ig tartott. Aztán 56-ban, minthogy az egész erdészeti oktatást szétverték, az egyetem külföldre ment, akkor az is a padlóra került.

Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus. Egyetlen civil volt a tanári karban: a tornatanárunk, egy 165 centiméter magas, kis mokány, bajszos tanár, izmos kis öreg sportsman: gyakran láttuk, ahogy a szkiffjével siklik a Dunán. A tanárok között volt egy igen jó atyai barátom, Csizmadia Gerő. 52-ben cserkészkedés, szervezkedés vádjával letartóztattak. 56-ig börtönben ült.

Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is.

A kollégium napirendje hétköznap: hatkor ébresztő, reggeli torna, mosakodás – még tusolók se voltak, csak hideg vizes csapok a mosdóteremben. Hétkor reggeli az első szinten lévő ebédlőben. Az épületegyüttesen belül lehetett átmenni az iskolába – ott tartottak az órák egyig. Utána vissza a kollégiumba, ebéd, postaosztás. Körülbelül fél kettőtől négy óráig volt a sétaidő, a kimenő, ami azt jelentette, hogy sétálhattunk a városban, moziba mehettünk. Délután egy hosszú, egytermes nagy tanulószobában ült a hatvan gyerek, úgynevezett silencium volt, csendes tanulóidő. Mindenkinek volt saját íróasztala. Ez hatig tartott. A jobb diákok, ha befejezték a leckét, olvashattak. Csönd volt, tanulás. Hattól fél hétig volt egy uzsonnaszünet, ilyenkor lehetett pingpongozni is. Fél héttől fél nyolcig még egy másik tanulási szakasz, de az már kicsit lazább tanulást jelentett. Ilyenek voltak a hétköznapok. Akkor még szombaton is volt iskola, de azért a hétvége nagy gyönyörűséget jelentett. Hosszú szabad délutánokat. Akkoriban nem nagyon szerettem Győrt, borzasztóan lepusztult, nagy ipari településnek láttam. Viszont voltak jó barátaim, sokszor mentem moziba, sokat bicikliztem ott és a környékbeli hegyekben.

A tanulók fele volt kollégista, helyi szóval internista, negyede győri gyerek, másik negyede pedig bejáró a környező falvakból. Az ginmázium „beiskolázási körzete” igen nagy volt: olyan emberek íratták be ide (meg Pannonhalmára, meg a piaristákhoz, vagy a megmaradt pár többi egyházi intézménybe) a csemetéiket, akik vállalták az ezzel járó hendikepet is. Részben azért, mert ezek jó iskoláknak számítottak, részben mert a szülők igen meggyőződésesen vallásos voltak, és ilyen nevelést óhajtottak gyermekeiknek adni. Ezek egyértelműen csak fiúiskolák voltak, lányok számára egyházi iskola Debrecenben meg Pesten, a Knézich utcában működött.

Az iskoláról az első emlékem az, hogy az én Nógrád megyei, „pálócos” tájszólásomat jól kiröhögték a dunántúli srácok. De itt is jól tanultam, és a következő évben bekerültem a kollégiumba. Kedvezményeket is kaptam, valami ösztöndíjfélét. 54-től 57-ig, az érettségiig voltam kollégista. Ezt a kollégiumot tulajdonképpen szerettem. Elsősorban a srácokat, akikkel együtt voltunk – sokat pingpongoztunk, csajoztunk, sőt néhányan még tánciskolába is jártunk.

mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult. Elkezdett sétálni a városban, eljutott a Széchenyi térre, és azt látta, hogy ki van írva: Bencés Gimnázium. 53 késő ősze volt. És bement Hollenda Barnabás igazgató úrhoz, aki azonnal kijelentette, hogy készségesen felvesz pótlólag. Anyám döbbenten hallgatta a megváltó szavakat. Hol fog lakni? A kollégium, az iskola internátusa telítve volt már. És akkor Hollenda behívatta a gimnázium takarítónőjét, Bartal nénit, aki kosztos diákokat tartott, ágyat, ebédet, vacsorát kaphatott a gyerek. Kiderült, hogy az ágy meg a koszt Bartal néninél ötszáz forintba fog kerülni. Ez horribilis összeg volt egy nincstelen családnak. Elkezdődött egy levelezés, és a rokonok, nagybácsik, nagynénik összeadták a keretet. Így kerültem valamikor november első napjaiban a győri Bencés Gimnáziumba, és a Bartalékhoz albérlőnek. Munkásemberek meg diákok laktak nála egy zegzugos, a Duna-parttól nem messzi ház mélyföldszinti lakásában.