Update Required
To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.
További képekCzájlik Péter 1940-ben született Budapesten, kétgyemekes galántai családban. Édesapja határőrparancsnok, később a vámőrségnél altiszt, majd raktáros, édesanyja pszichológus-tanár volt.
Az 1956-os forradalom kitörésekor a Soproni Erdészeti Technikumban tanult, harmadikos volt. Október 22-én részt vett azon a diákgyűlésen, ahol a diákok összeállították követeléseiket, amelyeket a budapesti Műegyetemen ismertettek. A forradalom idején nemzetőr volt, november 2-ától a Központi Statisztikai Hivatalban (KSH) szolgált a munkástanács és az épület védelmében. November 5-én a Széna téri felkelők egy része Szabó bácsival együtt szintén a KSH-ban rendezkedett be, és Czájlik csatlakozott hozzájuk. A csoporttal együtt 7-én este a budai hegyekbe vonult, majd 9-én este Solymáron ő is letette a fegyvert.
November végén Ausztriába menekült, és a klosterneuburgi menekülttáborban, majd Bécsben tagja lett az emigráns szervezkedésnek (bécsi „Magyar Forradalmi Tanács”). Az angol hírszerzés szolgálatában Sörös Imrével decemberben ismét Magyarországon tartózkodott, és több honfitársa kimenekítésében vett részt.
1957. január 26-án futárszolgálatban ismét átlépte a határt, ám ekkor azonnal elfogták, és Budapesten börtönbe zárták. Első fokon életfogytig tartó börtönbüntetésre, majd jogerősen tizenkét évre ítélték. 1963. április 3-án amnesztiával szabadult. A belügyi szervek már a börtönben beszervezték Csorba Pál fedőnévvel.
Az Erdészeti Tudományos Intézetben kezdett dolgozni. 1968-ban levelező tagozaton a soproni erdészeti egyetem hallgatója lett. A hetvenes években állatélettani kutatásokat végzett, és természetvédelmet tanított. 1974-ben részt vett a Vásárhelyi István Természetvédelmi Kör megalapításában. 1985-től a környezetvédelmi mozgalomban is tevékenykedett. A nyolcvanas években az Erdészeti Értékesítő Elosztó és Kereskedelmi Rt-ben dolgozott mint minőségellenőr. Kandidátusi disszertációját a rendszerváltás forgatagában nem fejezte be. Az 1990-es választás idején a Vox Humana elnöke volt, 1990-től vállalkozóként dolgozott. 2014-ben meghalt.
Czájlik Péter
Apám egy neves, régi úri-dzsentri család tagja volt, édesapja az Esterházyak főgazdatisztjeként szolgált. Heten voltak testvérek. Egy Fürst-lányt vett el, akit Bécsben ismert meg. Apám testőrképzőbe járt az első világháború előtt, de provokálták anyám miatt, és ahelyett, hogy párbajra hívta volna ki, jól felpofozta az illetőt. Mivel így nem tett eleget a tiszti kötelességének, leszerelték. A világháború idején a hadseregnél szolgált – ott volt a doni katasztrófánál –, amíg szovjet hadifogságba nem került. Miután hazajött, a vámőrséghez került. Apámat kitagadták a házassága miatt, így a Czájlikokat, akik még élnek, alig ismerem.
1940-ben Pesten születtem, de ez csak egy véletlen volt, mert anyám Pestre jött fel szülni.
Akkor Galántán éltünk, a Felvidéken, édesapám a visszacsatolt Felvidék határkörzetének az egyik parancsnoka volt. Édesanyám – aki végzett pszichológus és tanár volt – akkor nem tanított éppen, két gyerekkel otthon volt. Egy bátyám van, Czájlik István, ma már kandidátus, kutató vegyész, a Műanyagipari Kutatóban dolgozik.
44–45-ben, mikor folytak a felvidéki csaták és elkezdődött a zsidó kitelepítés, akkor apámnak mennie kellett, mert megpróbálta Galántán ezt megakadályozni. Miután a németek megjöttek, a csendőrök egyértelműen elmondták, hogy ki akadályozta őket. Galántán hol a németek jöttek, hol az oroszok, soha nem tudta az ember, hogy mi következik. Az oroszok sem voltak kedvesek, de sokkal rosszabb volt, mikor átadták a területet a szlovák fenntartóknak, ahol a lakosság 80 százalékban volt magyar és talán 20 százalékban szlovák. Hogy a szlovák gyerekek milyen ellenségek lettek, mikor a szlovákok bejöttek, az döbbenetes dolog volt! A katonák elfoglaltak mindent, minden házba tiszteket szállásoltak, hozzánk is vagy három tisztet beraktak, elfoglalták a fél lakásunkat, minket pedig bezsúfoltak egy kis szobába.
Apám kerülőúton még Debrecenbe is lejutott, ott volt a kormányalakításnál és már úgy jött fel Pestre, mint a budapesti vámőrség parancsnoka. 1946. január–februárjáig zsidóbújtatók voltunk, aztán fasiszták meg betolakodott magyarok, végül hazatelepített magyarok. Budára, az Ezredes utcába költöztünk. Ebben a beosztásban 1951 novemberéig volt, amikor a nagyapámat, Fürst Józsefet kitelepítették. Az Ezredes utcában egymás mellett laktunk, de nagyszüleimet elvitték Nagyhalászra, míg minket békén hagytak, azonban apámat leszerelték, és fizikai munkát végzett 56-ig. Akkor aztán mentesítették, és nyugdíjat kapott.Amikor 1946-ban Budapestre költöztünk, engem a Marczibányi téri francia iskolába írattak be, oda jártam 49-ig, amíg meg nem szűnt. Ez a Francia Intézetnek volt egy kihelyezett iskolája. Ide járt Mérei Eszter, Szávai Jancsi, Kodolányi Gyuszi, Schöpflin Gyurka, ők mind osztálytársaim voltak. Szávai Jancsi édesapja, Mérei Feri bácsi és Széll Jenő is mentora volt ennek az intézménynek. Életem legnagyobb élménye volt oda járni. Amikor a francia iskolát megszüntették, kettesével–hármasával bekevertek bennünket azokba az osztályokba, amelyeknek a zömében azok a gyerekek jártak, akik a kitelepítés időszakában úgymond új lakókként kerültek ebbe a körzetbe. Tehát azokba az osztályokba kerültünk, ahol új társaink egy káderiskolában minket már eleve ellenségnek néztek. Akkor alakult át ez a térség a kemény baloldal káderkörzetévé. Sokakat azért telepítettek ki, mert egy bűnük volt, hogy ott volt lakásuk. 49 végén az összes házmestert kirúgták, apám még aktív volt, onnan tudtuk, hogy az összes odaköltöző házmester ávós volt. A mi házunkba egy ávós főtörzsőrmester került, a szemben lévőbe egy ávós tizedes, a 11–13-ba egy ávós főhadnagy, az Ezredes utcai bérházakban végig ávósok költöztek. Ezzel kezdődött az új berendezkedés. Ők jelentették fel az embereket, és az ő jelzésük alapján zajlott a kitelepítés. Hetekig minden éjjel arra ébredtünk, hogy anyám vagy apám áll az ablaknál és azt nézik, hogy megjött a kocsi, vajon melyik háznál áll meg, ma éjjel kit visznek. Ezt nem lehet elfelejteni. Ez az az időszak, amikor elvesztettük a gyerekkorunkat. Egy szerencsénk volt, hogy anyám felkerült a Várba tanítani. Egy általános iskolában tudott elhelyezkedni, apámnak pedig el kellett mennie segédmunkásnak.
Hetedikes voltam, mikor megnyertem a budapesti általános iskolák biológiai versenyét. Az első három helyezett, ha akart, részt vehetett az állatkerti szakkörben. Így kerültem be az állatkerti szakkörbe. Akkor került Bástyai Lóránt a madárosztályra, ő régi solymász volt, és az első hónapban eldőlt, hogy én a madárosztályon dolgozom, a második hónapban Lóránt ránk bízta a madarak ápolását. Bástyai Lóránt 56-ig volt a Magyar Solymász Szövetség elnöke és az Állatkert madárosztályának a tudományos osztályvezetője. 58-tól a haláláig a Királyi Solymász Csapat elnöke volt, írt is erről egy könyvet. Tagja volt a Homoki István-féle természetfilmes stábnak, az egyik nyáron már én is lent voltam velük Gemencen a Gyöngyvirágtól lombhullásig forgatásánál, vittem Lóránt madarait, segítettem neki.
56 nyarán, mint harmadikos, itt-ott-amott érzékeltem a változás előszelét, Sopronban is. Jártam a Petőfi Körben is, részt vettem Sopronban azon a diákgyűlésen, ahol összeállítottuk a követeléseinket. Október 24-én reggel bekerültem abba az ötfős küldöttségbe, akik elindultak Budapestre a soproni diákság követelését tartalmazó gépelt szöveggel. 25-én ismertettük a soproni diákság követelését a Műegyetemen, majd elindultam hazafelé az Ezredes utcába. Ki is kötöttem a Széna téren. A Fény utca–Retek utca sarkán, ahol most a piac van, találkoztam Pécsi Gyurkával. Ő a bátyámnak volt gimnáziumi osztálytársa, két évvel idősebb nálam. Legnagyobb megdöbbenésemre egy géppisztoly lógott a nyakában. Elmondta, hogy mi van a Széna téren, ők már ott vannak, és „gyere már, nézzél le te is!”
Akkor a metróépítők munkásszállására mentem, úgy ragadtam ott, hogy egy kölyök, nálam olyan 5 évvel idősebb lehetett, babrált egy puskával, nem tudta összerakni. Szereztek valahonnan húsz „dióverőt”, de külön volt a závár. Ott tökörészett, nem boldogult vele. Ekkor én gyorsan összeraktam neki a puskákat. Már három éve tanultam fegyvertant, lövöldözni pedig tíz éves koromban kezdtem el, amikor még apám szolgált, ő vitt el először a lőtérre. Valamelyik idősebb kiszúrta, hogy rutinom van a fegyverek terén, és kértek, hogy maradjak ott. Ott maradtam, este, de éjszaka szóltam nekik, hogy most már szervusztok, hazamegyek, mert az anyámat a frász töri. Ez október 25-én éjjel volt. 26-án reggel átjött hozzánk Orolin Gyurka, Hamvas Laci, Justus Laci, Murányi Levente és Szentiványi Gergely, akiket még francia iskolából ismertem, miután meghallották, hogy itthon vagyok.
A Széna térről Szabó Jánost („Szabó bácsit”) kisgyermek korom óta ismertem, ennek a környéknek jellegzetes alakja volt. Fuvaros volt vagy alkalmi munkás. A Fény utcai piacnak volt egy vonzásköre, jobb sorsra érdemesebb emberekkel – köztük katonatisztek, csendőrtisztek, mérnökök –, akik 49-től a Széna téri piacon bújtak el. Ez azt jelentette, hogy alkalmi munkát végeztek, reggel segítettek kipakolni a zöldségeseknek, napközben pedig a Retek utcai Láng Péter-féle kocsmában vagy a környéken időztek. Később azt a kocsmát elvették, így az egész társaság áttevődött a Fillér utca sarkára, ahol a MÁV-házban volt egy kocsma, ami egyébként egészen 1970-ig a „reakciósok” találkozóhelyeként szolgált. János bácsit úgy ismerte minden gyerek, mint egy nagyon jószívű embert. A gyerekekkel együtt játszott, focizott. Onnan tudtuk, hogy almát szállított, mert hozott egy nagy zacskó almát, és letette, hogy srácok, vegyetek. Elvette az öreg nénitől a két szatyrát és hazavitte neki. Ilyen ember volt. Talán ezért lett ő a Széna téren az első ember.
Hamarosan már minden ház zárva volt. Annyi szerencsém volt, hogy a tank még elég messze volt ahhoz, hogy elérhessek egy romos telket a Káplár utcában, onnan kerülő úton visszamentem a Statisztikába. Kiküldtünk három embert, egyiket a Maros utcai külső őrshöz a Városmajorba, a másikakat a Széna tériekhez, hogy irányítsák vissza az embereinket. A Széna tériek a Ganz Gyáron keresztül jöttek fel, mert arra volt biztosítva egy menekülési út. Nekünk aznap az volt a dolgunk, hogy lehetőleg eltereljük az akkor ott vonulgató ruszkik figyelmét, ami abból állt, hogy a Rómer Flóris utcában meg a fölötte lévő parkba mentünk ki és jó messzire lövöldöztünk a Margit körúton járkáló ruszkik felé, hogy ők valamerre arra kerestek bennünket.
Ott voltam a Statisztikai Hivatalban, amikor a november 4-i harcok után odamenekült a Széna tériek magja. Ez a csapat aztán november 8-ig nem tette le a fegyvert, és a KSH-ban nálunk volt. A szovjetek nem akarták szétlőni a hivatalt, de november 5-től vagy 6-tól teljes ruszki gyűrűben volt a KSH. Ott álltak a tankok, nem lőttek, ők is tudták, hogy a Statisztikai Hivatal tartalmazza az összes statisztikai adatot, tudták, hogy ott hatalmas szellemi és anyagi kincs található. Szerintem azért sem lőtték szét, mert ezekre az adatokra nekik is szükségük volt. Azt is tudták, hogy a végtelenségig úgysem tarthatják az ellenállók a térséget. Harmadrészt, a környező házakban elég sok jó elvtárs lakott, gondolom az sem lett volna cél, hogy ott pusztítást végezzenek.
November 7-én estére a Budai Nagy Antal utcát, ami Statisztikai Hivatal mellett megy fel, és a Statisztikának volt egy kijárata erre, a szovjetek látványosan megnyitották . Így tudtunk kimenni Nagykovácsiba, és másfél napot békében voltunk az ottani SZOT-üdülőben. Ha jól emlékszem, 9-e volt, mikor Nagykovácsiban az üdülőnél elindultak a tankok, akkor mindenki tudta, hogy nincs értelme az ellenállásnak, nagyon nagy a túlerő. Amikor a szovjetek ezt az üdülőt bekerítették és elindultak felénk, egyértelmű volt, hogy csakis hátul kifelé és elfelé szabad menekülni. Lőttek utánunk, a fehér sziklák alatt, nem sokat, tán háromszor belelőttek a hegyoldalba. Nem nagyon volt az az érzésünk, hogy ki akarnak nyírni, inkább szét akartak zavarni minket. Szétszóródtunk, és mi hárman maradtunk együtt: Garamszegi Alfréd, a Perjesi Tibi és én.
Garamszegi Alfréddel bejöttem a városba, Negró Leó barátomhoz, aki a Fillér utcában lakott. Az első éjszakán ott aludtunk. Leó, aki régi repülős tisztként nem volt egy buta gyerek, azt mondta, hogy „gyerekek, együtt ne maradjatok, mert két embert mindig meg lehet találni”. Negró Leónak volt az ötlete, hogy menjek át a Bánkutiékhoz, őnála nem fognak keresni, mert ő sporttiszt, meg ő egyébként sem exponálta magát a forradalom alatt. Akkor sült ki, hogy a Bánkuti-lakás már korábban is főhadiszállás volt, ki hírekkel, ki információkért ment oda. Nyüzsgött az élet, állandóan a szekrénybe kellett bújjak, ha jött valaki. Ez egy hétig tartott. Egyszer csak lejött két srác értem egy este, és felvittek a Jancsi Ágiék lakására, az Úri utca 37-be, ott voltam még egy hétig, azért, hogy megszervezzék nekem a kiutat. November 22-én három másik vári gyerekkel indultam el, köztük Raffay Péterrel, aki osztálytársam volt. Olyan vonatunk volt, volt, ami ki tudja, hogy miért, Szombathely előtt, a söptei átjárónál, a mezőn megállt, és addig állt, amíg aki akart, leszállt. Akkor éjjel nagymenetben huszonvalahány kilométert kellett menni.
Közben Pécsi Gyurkával elindítottuk az én Amerikába való kiutazásomat. Akkor úgy nézett ki, hogy egy–két hónapot kell várni. Nem lehetett tudni, hogy alakul, legalább tudjunk menni, ha minden kötél szakad. Volt egy olyan érzésünk, hogy ha Magyarországon állandósul a szovjet hatalom, akkor minket Európában utolérnek. Az az általános hangulat uralkodott Klosterneuburgban, hogy irány Ausztrália vagy Amerika, mert a ruszkiknak hosszú a keze.
Viczián Klosterneuburgban való érkezésem másnapján megkeresett, hogy miért is akarok én Amerikába menni. A következő nap már egész véletlenül abba a kávéházba vitt be, Bécsben, az Opernringen, ahol Silly is kortyintott. Bemutatott neki, és még dühített is, hogy egy kicsit többet mondanak rólam, mint ami igaz.
Sörössel is kávézgattam Bécsben, aki kezdte mondogatni nekem, hogy ő futárszolgálatot végez. Első kérdése az volt, hogy „Sopronban voltál diák, mennyire ismered a határt, jártatok-e a határra”. Azt is tudta, hogy értek a fegyverekhez. Másnap megint találkoztam vele, és előállt azzal, hogy vissza kéne menni a határon, és ki kéne embereket hozni Ausztriába. Kiderült, hogy ő már két ilyen utat megtett. Ő első pillanattól oktatott engem, játszotta a kiképzőtisztet. Gyakran voltunk együtt, állandóan azzal nyaggatott, hogy hogy kell aknát felszedni, tudom-e, hogy ki kell venni a kabátból a címkét, hogy ne tudják, hol varrták, szóval állandóan ilyenekkel nyüstölt. Én apám mellett ezekről a dolgokról sokkal többet tanultam meg, mint amit ő egész életében összeálmodott. Untam már Imrét, hogy másról se lehetett vele beszélni. Egy kicsit mindig túljátszotta önmagát, egy kicsit magát többre tartotta, mint ami. Volt egy született intelligenciája, de az ismereteit, tudását a börtönben, a volt katonatisztektől szedte össze. Viczián társaságát épp azért kedveltem sokkal inkább, mert vele lehetett irodalomról, francia kultúráról, erről, arról beszélni. Intelligens ember volt, nagy élmény volt őt hallgatni.
Klosterneuburgból a bécsi Solderer panzióba kerültem. Ott lakott Várfalvi Lajos, Oltványi László, Buri István, Kerekes Gyula, Széchenyi Pál, Értékes József, Pongrátz Gergely és Renner Péter. Ők attól kaptak támogatást, aki a Solderert is bérelte. Miután kiértek Ausztriába, Várfalvi, Oltványi és Buri Memorandumot is szerkesztettek az ENSZ-tagállamok kormányfői, illetve államfői számára. Ekkoriban egyébként mindenki – így Vicziánék is – a Magyar Forradalmi Tanács nevében, a forradalom folytatásáért beszéltek. Sőt legelőször még egy bécsi katonai központról is volt szó, és Király Béla neve is vastagon pörgött.
Nézzük a neveket: Oltványi, Várfalvi, Pongrátz, Buri, Kerekes, Értékes, Szentkuti, Legát, valamint Viczián, még Tóth Aladár. A társaságnak több mint a fele, éljünk ezzel a szóval, horthysta tiszt volt. Pongrátz Gergelyről tudjuk, hogy ha nem is szélső, de erősen jobboldali gondolkodású, Buri sem volt túlságosan baloldali, Kerekes is erősen jobboldali, még vegyük hozzá Inczét és a többieket ebből a csapatból. Volt egy zsidó gyerek is, Renner Péter. Tipikus göndör vörös hullámos haj, zsidó fej. Ez soha nem került szóba, de azt lehetett látni, ha bizonyos dolgokról egymás között beszélgettek és jött a Renner, akkor elhallgattak. Renner, mikor megtudta, hogy ez is horthysta tiszt volt, meg az is, elképedt. Mi nagyon jóban voltunk, és nekem négyszemközti beszélgetésben Viczián feltette a kérdést, hogy te megbízol egy zsidó gyerekben? Nem értettem, hogy miért ne bízhatnék meg benne?
A forradalmárok között, ha leültünk tízen valamit megbeszélni, akkor Várfalvi elnökölt, ő adta meg a szót. Aki ott élt, pontosan tudta, hogy Várfalvi úgy vezette le a megbeszéléseket, ahogy Oltványi neki mondta, vagy esetleg Oltványin keresztül Silly mondta. Viczián nem volt ott ezeken a megbeszéléseken, ő mindig vigyázott, hogy egyszerre csak egy emberrel beszéljen. Az volt a véleménye, hogy a legnagyobb biztonságban az osztályon felüli és az első osztályú helyeken van, mert az ő elképzelése szerint az oroszok viszont a kocsmákban vannak. Tehát a legnagyobb biztonságban mindig a nagyszállók halljában, és egyéb hasonló ilyen helyeken volt – gondolta. Ha ilyen helyre mentünk, akkor tudtam, hogy valamit akar, komoly dolgokról lesz szó. Az egész társaság belekerült az angol kapcsolatba, kivéve Renner Pétert, akit csak a hazafias lelkesedése fűtött.
Engem Bécsben úgy kezeltek, mintha egyetemista lettem volna, pedig csak 16 éves voltam. December végére Viczián és Silly felkészített egy bejövetelre, arra, hogy embereket fogok Sörössel átcsempészni Ausztriába a határon. Lelkemre kötötték, hogy ki az a hat ember, akit minden körülmények között, szó szerint így mondták, akár a többiek élete árán is át kell hozni. Várfalvi, Oltványi, Buri, Pongrátz Gergely családtagjait mi hoztuk ki. Azokat is, akik engem bújtattak, Jancsi Ágiékat is. Nagy társaságot hoztunk át.
Később Jankovics István és Szentkuti József is bekapcsolódott a mozgalomba. Nekik már voltak kapcsolataik, mégpedig a müncheniekkel. Ők alighanem a Szabad Európával próbáltak felvenni – azt hiszem eredménytelenül – a kapcsolatot. A Szabad Európa érdekes módon nem nagyon igyekezett az 56-os felkelők között bázist keresni. Persona non graták voltak ők nekünk, meg mi nekik is. Ebben persze benne volt, hogy eléggé tele volt a hócipőnk, hogy mennyi minden hülyeséget dumáltak össze a forradalom alatt, meg utána is. Lelkükön jó egynéhány diák élete szárad, akik ha tisztességesen vannak tájékoztatva, akkor november 5–6-án leteszik a fegyvert és nem próbálnak egyéni hősök lenni. Elhitették velük, hogy hadtest van a Bakonyban. Ezt egyébként Bécsben Sillyék is benyelték, mivel a Szabad Európa Rádió szintén bemondta. Én másfél héttel azután, hogy kiérkeztem Bécsbe, már nem tudtam, hogy mi történik Magyarországon, mert az újonnan érkező emberek harminc százaléka rémmesékkel jött csak azért, hogy ő a jól értesült, és akkor netán hamarabb kap vízumot…
Hogy ez így alakult, abban benne volt Várfalviék amatőrködése is. Ők akárhova mentek, akár csak a borbélyüzletbe, akkor is elmondták, hogy ők a Magyar Forradalmi Tanács tagjai. Ebben volt legalább annyi szerepjátszás, mint amennyi érdemi munka. Kijártak agitálni a lágerekbe, tagokat kerestek, de ez olyan volt, mint dobbal verebet fogni, nagyon keveseket sikerült felhajtani. Például bemondták a táborban a hangosbemondón, hogy akik a haza szolgálatában még tovább akarnak tevékenykedni és netán még a Magyarországra való visszatérést is vállalnák, azok jelentkezzenek a Magyar Forradalmi Tanács irodájában. Egy normális ember erre provokációt gyanít, vagy azt mondja, hogy ezekkel a barmokkal nem szabad szóba állni. Szóval volt ebben egy gyerekes, önmutogatásos, nagy adag falsság. Nekem az volt az érzésem, hogy nekik sok esetben fontosabb volt, hogy kitől mennyi pénzt kapnak támogatásra, mint az hogy istenigazából mi történik.
1957. január elején zajlott a strasbourgi értekezlet, ahol Kéthly Anna és a Király Béla vezetésével kifejezésre akarta juttatni a magyarság a függetlenségre, szabadságra, demokráciára irányuló törekvését. Szerintem Kéthly és Király onnan kaptak lökést, hogy végül is kialakult egy csapat, aki azt mondta, hogy az 56 szellemét kell tovább vinni, ott határozódott el az is, hogy akkor az ENSZ irányába kell menni, tiltakozni, politizálni, lépni, hosszú távra berendezkedni avval, hogy nekünk külhonban kell az 56-os magyar forradalom szellemét az otthon maradottak védelmében ápolni. Ezután már mi maradtunk kisebbségben az emigránsok között, azokkal szemben, akik a Nagy Imre-kormány folytatásában bíztak, mert voltak annyira naivak, hogy bíztak abban, hogy majd az ENSZ-szel micsoda nagy dolgokat lehet elérni.
Nem hívták el a genovaiakat a strasbourgi értekezletre, és Oltványiék akkor kerültek több szempontból a helyükre, mert ők azt hitték, hogy azért mert ők felkelők, és 56-ban valamit tettek, ettől ők rögtön politikusok lesznek. Holott Strasbourgba azért nem hívták meg őket, amiért mondjuk nem lett miniszterelnök Magyarországon Pongrátz Gergely. Ő úgy élte meg a mi forradalmi élményünket, hogy ő egy hős és őrá mindenki felnéz, és elfelejtette, hogy kicsoda is önmaga. Ők azt hitték, hogy négy puskalövés után valaki már politikus lesz, de ez tévedésnek bizonyult.
Pongrátz Gergely legelső gondolata volt, hogy a családja jöjjön ki utána, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz, de addig játsszuk a forradalmárt. Még kiélvezte, hogy ő a Corvin-köz parancsnoka, Renner Péter pedig az ő befolyására eldöntötte, hogy nem megy Angliába, az édesanyjához, hanem ő is forradalom ügyét szolgálja. Pongrátz Gergely mindvégig arról beszélt, hogy Magyarországon újra felkelés, csapatszervezés kell, itthon, vagy ha Magyarországon nem megy, külföldről irányítva. Erkölcsileg tiszta ember ebben a csapatban, aki mindig azt mondta, amit gondolt, és aki semmiféle szar alkuba nem volt hajlandó belemenni, ez egyedül Renner Péter volt. Neki Oltványiról meg Várfalviról nagyon hamar az a véleménye alakult ki, hogy szélhámosok. Várfalvinál egyértelmű volt, hogy a pénzre hajtott. Oltványinak nem kellett annyira a pénz, szerintem neki volt pénze. Oltványi Lacira volt az jellemző, hogy elment egy szakadt nadrágban, meg egy rossz kabátban, s egyszer csak hazajött tetőtől-talpig vadonatúj bécsi legújabb divat szerint öltözve. Akkor volt ez a vitézkötéses teveszőr kabát a divat, világos volt, hogy bement egy boltba és felöltözött, közben állandóan játszotta, hogy ő a nagy hős, a nagy forradalmár. Én akkor utáltam meg ezt a fiút.
Hogy Pongrátz fordult-e el az Oltványi–Várfalvi kettőstől, avagy ők Gergelytől, azt nem tudom. Gergely ebből a szempontból tisztességes volt, mert ő nem adta el magát. Ő az ott folyó kisebb-nagyobb hírszerzési ügyekről azt hiszem, tudott, és szükséges rossznak tartotta, de személy szerint azon kívül, hogy elvárta, hogy őt, a Corvin-köz parancsnokát az angol követség segítse, mást nem tett, és ennek fejébe ő semmit nem tett nekik. Őbenne volt egy méltóság és egy tisztalelkűség. Vacillált már akkor, hogy elmenjen-e a családjával vagy ne, és azt várta, lesz-e még alkalom harcolni. Nagyon sokszor volt olyan mondata, hogy „ha én visszamegyek Pestre, akkor fél Budapestből hadseregem lesz”. Ő ezt el is hitte akkor. Őneki az volt a bűne, hogy ő jóval korábban már eldöntötte magában, hogy a futárvonalból, a Király Béla vonalból, a strasbourgi- és Jankovics-vonalból kiszáll, és megy Amerikába. Hülyített mindenkit avval, hogy ezt nem merte megmondani. Lehet, hogyha ő megmondja a Péternek, hogy kiszáll, és továbbmegy Amerikába, akkor lehet, hogy Péter ment volna Angliába az édesanyjához, és mi mindnyájan élnénk valahol, már azok is, akik aztán meghaltak.
A mi határon való átmeneteleink arról szóltak, hogy az angolok biztosítják a magyarországi költséget, ami azt jelenti, hogy azt hiszem, 20 ezer forintot kaptam az elvégzendő munkához, zsebpénzt arra a 10 napra, vagy egy hétre, hogy bármi adódik, legyen nálam pénzt. Ők erre ennek fejében tőlünk azt kérték, hogy a katonai harci járművek rendszámát, mozgását, egyebeket közöljük velük. Ilyen feladatot az első utamon is végeztem. A Szabó Miklós-ügy is ismert, Szabó egy kádárista hírszerző volt, aki ránk volt állítva. Még 56 októberében beépült először a bécsi ellenállásba, majd a SZER-hez, később hazatért, és tele volt vele a sajtó, hogy mi mindent sikerült ott lelepleznie. Rennert Pétert is az ő közreműködésével tartóztatták le, Magyarországon, mielőtt visszatért volna Ausztriába. Rennert aztán ki is végezték.
1957 elején a Magyar Forradalmi Tanácsnak Magyarországon sejteket kellett építeni. Amikor Magyarországon voltam, barátaimat, iskolatársaimat – Justus Lászlót, Murányi Leventét, Ulay Gyulát és Sebők Gézát akartam felkeresni. És Bánkuti Gézát is, akit már az első alkalommal voltam felkerestem. Az a döntés született, hogy képzése, intelligenciája okán a Géza alkalmas arra, hogy akár az egész emigrációt összefogja.
Együtt és mégis külön indultunk Sörössel, akiben akkor már egy kicsit nem bíztak Vicziánék. Ő 1957. január 25-én indult, én 26-án. A futárszolgálat minden alkalommal több irányban teljesített. A fő cél minden bejövetelnél az volt, hogy még kit kell kihozni Magyarországról, az volt a fő cél, hogy aki még odabent életveszélyben van, azt kimenekítsük. Én az első utamat azért vállaltam, mert abban reménykedtem, hogy Ekrem Kemált vagy az öreg Szabó Jánost ki tudjuk hozni. Megreszkíroztam, hogy elmentem utána a klinikára, de már nem volt ott. Engem már vártak a határon, ez biztos. Nem tudtak beazonosítani, mert rajtam keresték a rádiót, ami Renner Péternél volt, csakhogy ő február 9-én lépett be az országba. Ő volt a hülye, mert felkereste az összes kapcsolatomat, mindenkinek azt mondta, hogy én már ismét kint vagyok. Pedig tudnia kellett volna, hogy Magyarországon megbuktam, mert tudta pontosan, hogy mikor kellett volna Bécsbe visszaérkeznem. Úgy buktam bele az ügybe, hogy Murányi Levente barátom, Renner információira hagyatkozva teleszórta a nevemmel a magyar közeget márciusban, azonban én akkor már január óta börtönben voltam, nem tudtam visszamenni Ausztriába. Enélkül senki nem tudta volna, hogy Sörös meg Czájlik kicsoda, de Levente gondoskodott róla, hogy tudják. Levente ettől majdnem meghülyült, hogy a legjobb barátját ő dobta fel. Justus Laci is így tudta, Ulay is, Sebők is, mert amikor megkérdezték Rennertől, hogy mi van velem, hogy nem én jöttem, „kint teszi a dolgát, kész” – mondta. Ezen buktam meg.
Amikor letartóztattak, felismert egy rohadt dög, aki Széna téren volt fogságban. Akkor engem ott nagyon megvertek, de nem tudtak belőlem semmit kiverni. Nagy nehezen elismertem, hogy voltam nemzetőr a Bimbó utcában, de mást nem. Sörös halálát is Rennernek az a magatartása idézte elő, hogy nem mondta meg a többieknek, hogy nem tudja, hogy hol vagyunk, vagy hogy lebuktunk. Tudnia kellett, hogy én Magyarországon vagyok, és nem mentem vissza Bécsbe időre, mégis kereste az én kapcsolataimat. Ő lelkileg úgy összetört ebben az ügyben, hogy a szembesítésnél, mikor 1957 májusában találkoztam vele, már nem ismertem rá.
Ráadásul letartóztatásakor magnó is volt Rennernél, hogy felvegyen egy fontos tanácskozást. Ekkora konspirációs hibát vétett, amikor át kell menni még a határon is. Nekünk még azt is megtiltották, hogy bármit felírjunk. Volt, hogy éjszaka nem aludtam, mert rögzítettem a fejemben, hogy aznap milyen harckocsi számot láttam. Erre tréningeztek bennünket Grazban és másutt. 57 januárjában nagyon sokat hallgattam az angoloktól, mert megkérdezték, hogy mit akartunk, mi akkor azt mondtuk, hogy azt szeretnénk, ha Nagy Imre vezetésével egy szocialista, nyugodt, kiegyensúlyozott társadalomban éljünk. Nem vagyok benne biztos, hogy az én lebukásomban ennek a beszélgetésnek nem volt szerepe.
Renner szeretett volna maga mellé venni, hogy ne Sörössel menjek Magyarországra, hanem inkább a forradalomnak dolgozzak, ne pedig a hírszerzésnek. Erre azt mondtam, hogy mihelyst lesz mit csinálni, abban a pillanatban így teszek, de addig nem ülök itt a seggemen és nem tátom a számat, amíg nem történik semmi. Ő meg mindig átszaladt Svájcba, „jövő héten ez lesz, az lesz, amaz lesz” – ígérte, de soha nem történt semmi. Január 20-a körül szóltak Vicziánék, hogy át kéne menni Magyarországra, elintézni dolgokat. Világos volt, hogy bemegyek, nem fogok itt tökölni. Ami december még lelkesített, az januárban már rohasztott.
Amíg kint vesztegeltünk, idehaza zsinórban tartóztatták le az embereket és zárták le a határt. Én nem azért akartam ebben részt venni, hogy majd 100 évig emigráns legyek és emigráns politikusként éljem le az életemet. Strasbourgnak addig, amíg én kint voltam, semmi kézzelfogható eredménye nem volt, csak lógattuk az orrunkat, és tudomásul vettük, hogy egy hosszú politikai háború következik.
A MUK (Márciusban Újra Kezdjük) terjedt, mi avval mentünk ki, hogy megpróbálunk támogatást szerezni ahhoz, hogy folytassuk a harcot. Én egy olyan csapattól mentem el, a Bánkuti Gézáéktól és a többiektől, akikkel november 11-ig kint voltam a hegyekben, akikkel talán utolsóként tettük le a városban a fegyvert. Ez a csapat nem akarta abbahagyni. A MUK volt az indok arra, hogy annyi embert letartóztassanak, őrizetbe vegyenek, internáljanak és egyebek.
A Gyorskocsi utcában bevágtak a földszinten egy tömegzárkába, sosem felejtem el, többek között Farkas Vladimír volt a zárkatársam, de huszonvalahányan voltak. Vladimír ott herceg volt, ő volt jóban az őrökkel. Semmi nem történt, csak bevittek a Gyorskocsi utcába, ez volt 57. február 1–2-án. Február 1-től március 14-ig én a hatalom szemében egy hazatért kis hülye kölyök voltam. Voltaképpen védőfogságban voltam, mert nem tudták eldönteni, hogy internáljanak vagy hazaengedjenek. Március 12–13-án, pár nappal március 15-i ünnep előtt lehívatott egy pacák, és azt mondta, hogy öcsi, apáddal is kibaszott ez a rendszer, így mondta, jogtalanul nagyapáddal is, te sem vagy fasiszta, a franc küld téged Kistarcsára! Ha 15-én nem lesz balhé a városban, 16-án hazamész. Írd alá!
Ott egy hétig, tíz napig voltam a szovjet elvtársak kezelésében, akik több dologra voltak kíváncsiak. Ismételten előkerült, hogy én hova tettem a rádiót, mi van a rádióval? Lévén, hogy én rádiót nem hoztam be, innen gondolom, hogy valahonnan nekik félinformációjuk lehetett erről. A Soldererben lehetett a fül, mert azt, hogy a Sörös–Czájlik-féle társaságnak be kell hoznia egy rádiót, azt ott tudhatták. De azt már csak az angol követségen tudhatták, hogy ezt a Sörös vagy a Czájlik hozza be. Innen lehet bemérni dolgokat, mert a Sörösön ugyanúgy az első pillanattól keresték a rádiót. Tehát a rádió volt a mániájuk, meg valami pénzt kerestek rajtam. Úgy minden második éjszaka jól megvertek. Nem Gyorskocsi utcai körülmények voltak, kimondottan véresszájú, brutális, effektíve ávósokkal. Szombathelyen ezt éltem meg kb. egy hónap alatt. Június körül hoztak vissza Budapestre, és azt éltem meg, amit megélhetett valaki az 50-es évek börtönében. Annyi kisült, hogy őket még az a bosszú is fokozta, hogy én átvertem őket, és azért adtak nekik vissza pótnyomozásra, mert ők követték el a hibát.
A szombathelyi jegyzőkönyvekért nem mernék felelősséget vállalni, ugyanis ott arra nem volt mód, hogy a jegyzőkönyvet elolvassam, mikor aláírom. Ugyanis mondjuk egy 48 órás kellemes élmény után ők menet közben írtak egy jegyzőkönyvet, és két lehetőség volt, azt a jegyzőkönyvet vagy aláírta az ember, vagy nem. Ha nem írta alá, akkor visszavitték a zárkájába, két éjszaka hülyére verték, majd visszavitték és megkérdezték, hogy aláírja-e vagy nem. Ez kb. így működött. Engem csak egyszer vertek két éjszaka hülyére, mert aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme sincs, mert előbb vagy utóbb én nyíródóm ki.
Pesten már nem voltak ilyen módszerek. Nem azt mondom, hogy a Gyorskocsi utcának nem voltak meg a maga nagyon kifinomult, aljas módszerei, azt sem állítom, hogy nem ütöttek meg a Gyorskocsi utcában, de tudatosan nem kínoztak. Pszichikailag megpróbáltak kikészíteni, ez igaz. Maga az a tény, hogy 16 éves koromban, akkor már fél éve magánzárkában voltam, maga az a tény, hogy a WC-t úgy lehetett használni, hogy nyitott ajtónál lehetett vécézni, az én zárkámban nem volt se kübli, se WC, ergo, alkalmanként megengedték, hogy kivonuljak WC-re, és érdekes módon akkor fegyőrök mindig nők voltak. Ezek persze apró dolgok. Azon a folyosón, ahol mi voltunk, a szőnyeges folyosón, vagy a susogón, ott fegyőr nők, női őrök és férfi őrök vegyesen voltak, mert női és férfi letartóztatottak is voltak. Amikor visszajöttem, már nem pufajkában voltak, hanem szedett-vedett rendőr ruhákban, ami valahonnan előkerült a raktárból. Aztán valamikor július végére lett nekik méretükre csinált saját ruhájuk.
1957 októberében a tárgyalás számomra érthetetlen volt, mert Renner Péter és a Sörös nem tudom mire játszottak, mert azt is letagadták, amit már tízszer elismertek. Ők ott a tagadás nagy szellemét adták elő, holott azokat, amiket letagadtak, azokat bő részletességgel taglalták korábban. Én azt hallottam, amikor ők az én vallomásom után elmondták, hogy nem emlékeznek bizonyos eseményekre. holott ugyanazokról a dolgokról az irattanulmányozáskor az ő vallomásukban olvastam. Nem egy jegyzőkönyv készült, velem legalább 50 jegyzőkönyvet csináltak, az a minimum. Én nem tagadtam, én elmondtam az első pillanattól fogva, hogy mi történt, és amit én tettem. Nem volt értelme tagadni. Ez nem abból fakadt, hogy azt mondja az embernek a nyomozó, hogy „ha őszinte leszel kisfiam, akkor enyhébb lesz a büntetés”. Ki az a marha, aki ezt elhiszi? Akit ismertél, arról is lehetett hallgatni, ha nem kérdeztek rá. Ha rákérdeztek és konkrét dolgokra voltak kíváncsiak, akkor tökmindegy volt.
A védőm egy sasorrú vékony emberke volt, az I. számú Ügyvédi Munkaközösségnek volt a tagja. Szabadulásom után sokszor találkoztam vele, de soha nem ismert meg. Kirendelt volt, jött, hogy ő az ügyvédem. Egy olyan sunyi képű, sasorrú ember volt, hogy ha 100 emberből kellett volna választanom, akkor sem választom ki, még véletlenségből sem. De úgy látszott, nem is tehetett sokat. Engem mindenképpen rá akart beszélni, hogy mondjam, hogy elmebeteg vagyok, ilyen kiskapukkal akarták kikényszeríteni az enyhítésemet. Az elsőfokú tárgyalásom két hétig tartott, nagyon hosszú volt. Én a kihallgatásom első fél órájában rájöttem, hogy egy cirkuszban vagyok. Akármit mondtam, csak fújta a magáét a bíró és az ügyész is. Világos volt a helyzet: az utolsó tárgyalási nap délután 2-kor befejeződött, visszavonult a bíróság ítélethirdetésre, fél óra múlva visszajött és 3 és fél órán keresztül olvasta az ítéletet. Könyörgöm, fél óra alatt megírtak egy három órás ítéletet? Visszavonulás után két cigarettát elszívtunk, meg akkor beszéltem anyámmal először talán három percet és már mentünk is vissza ítélethirdetésre, amit órákon keresztül olvastak fel. Hát mikor hoztak ítéletet? Hogy nem akkor, amikor visszavonultak ítélkezni, az egyértelmű. Végül életfogytot kaptam. A vádiratot egyszer elém rakták, közvetlenül az ügyészségi meghallgatás után és annyi időm volt, hogy három cigarettát elszívtam, amíg megnéztem. „Jó, látta, írja alá, hogy látta.” – mondták.
Rennerrel végül is a tárgyaláson, de a szembesítéseken is többen szembefordultak, mert érthetetlen dolgokat mondott. Olyan dolgokat minden további nélkül elvitt, amit nem kellett volna, ugyanakkor meg teljesen értelmetlen dolgokat tagadott. Ő nem a földön járó emberke volt. Az volt az érzésem, hogy Renner meg Sörös szentül meg volt győződve, hogy őket kicserélik. Ezt Bécsben mondták nekik, biztosak voltak abban, hogy betartják a szavukat.
Rennernek, Sörösnek nem volt esélye az életben maradásra, nekem sem lett volna, ha nem vagyok fiatalkorú. Renner magatartása kicsit hasonlított Mansfeld Péteréhez, felzrikálta a bíróságot. Nagyon sok mindenből ki lehetett számolni, hogy egy ilyen nagy perben két–három halálos ítélet dukál, ez volt a formula. Nekem ott van lelkiismeretfurdalásom szegény Zsigmond Lacival szemben, hogy csak azért esett rá a választás harmadiknak a mi ügyünkben, mert én végül is az elkövetéskor még csak 16 éves voltam. Valószínűleg az lehetett a bíróságnak kizárólag a gondja az ítélet meghozatalánál, hogy ki legyen a harmadik. Laci csendőr is volt. Két már kémkedésért elítélt ember, plusz egy volt csendőr, ennél klasszikusabb nem kell egy perben.
Úgy tudom, Mérei Feri bácsiék próbáltak valamit tenni az én fel nem akasztásomért. Széll Jenő is mesélte, hogy amikor még nem kerültek gyanúba, 57 elején, és én már bent voltam, próbáltak segíteni, hogy fiatalkorú vagyok, meg egyebek, csak hogy szép csendben fel ne akasszanak. Ami tényanyagot megkaptak a hatóságok, azt is elferdítették, ez a 2–3 oldal, amit leírtak mirólunk, abból csak fél mondat igaz. Ahogy a halálra ítéltekkel viseltettek, az teljesen indokolatlan volt. Ötszörös biztonsággal őriztek minket, lábvas, kézvas, egy olyan épületben, hogy nevetséges. Ezek nem is kegyetlen, inkább formai dolgok voltak.
58 februárjában volt a másodfokú tárgyalás. Először is szörnyű élményem volt, hogy egy vonatra feltettek és az utastérben voltam két fegyveressel. Ebből nagy botrány is lett, mikor megérkeztünk. A Nyugatiban már öt fegyveres fegyőr várt minket, és ott üvöltöztek az állomáson, hogy miért így jöttünk, mert valami külön kocsiban kerestek bennünket. A vonaton azt lehetett látni, hogy a világ hogy folyik a maga medrében, és hogy mindenki mindenre szarik, és ez nem volt felemelő élmény. Az ügyvédem azzal fogadott, hogy előreláthatóan csökkentik a büntetésemet. Ezen a tárgyaláson – ami szintén zárt volt – az ügyvédeket kérdezték meg, az ügyész elmondta a magáét, hogy fenntartja a vádat, de azért enyhítésre javasolja Czájlikot és Erdélyi Tibort. Ez így is lett, én 12 évet kaptam.
Azoknál a fegyőröknél, illetve ezeknél az őröknél, akik másodfokon velünk voltak, sem kárörömöt, semmit nem tapasztaltunk. Ezek az emberek igyekeztek emberségesen viselkedni, talán még azt is megengedem: sajnáltak is. Cigarettával kínáltak, időt húztak a szünetben, hogy a hozzátartozókkal beszélni tudjunk. Kint voltak a folyosón és külön termekben lehetett elkülönítve beszélgetni. Az emelet le volt zárva. Tőlük tudtuk, hogy az elsőfokú legutóbbi tárgyalásról két napos késéssel a Szabad Európa tájékoztatott.
Hozzá kell tenni, hogy Vácon a váci őrségnek, főleg a dolgoztatóknak, a munkahelyeken igen jó kapcsolataik voltak. Korruptak voltak, de jóindulatúak is. Semmit sem csináltak ingyen, de mindenhez hozzá lehetett jutni. Vácon még az őrszázad is más volt, Leskóczi őrparancsnok vezetésével, aki nagyon ritkán foglakozott a nagyzárkás, úgymond dolgozó elítéltekkel. Velük zömmel a munkavezetők foglalkoztak és csak éjszaka a fegyőrök, mert zömmel nem voltak a zárkában. A kiemelt őrsparancsnokság, vagy kiemelt szórakozó terület az MZ volt. Addig, amíg a többiek dolgoztak, addig velünk a legkülönbözőbb szemétségeket csinálták. Éjjel 2-kor kiszórták a szalmazsákokat a szobában, kutatás volt, hetente költöztetés, mindig foglalkoztattak bennünket, alkalmanként némi kis rugdosással, egyebekkel. A munka kedvezménynek számított. Engem sokszor fegyelmire vittek, sötétzárka volt, elkülönítő, mert sokszor visszapofáztam. Az emberek baszogatása főleg a sétákon történt, meg a levonulásokon, tehát amikor úgymond testközelbe kerültünk az őrséggel. Nagyon sokszor lejöttek csak azért, külön szórakozni az urak, mert a magánzárkások sétálnak. Velünk nyáron vastag ruhát viseltettek, egészen vastag filc ruhát, kötelező volt a kabátját is felvenni sétára. Ömlött rólunk a víz. Télen pedig, amikor még fűtés sem volt, akkor megkaptuk a vászon csíkost. Vácon is a magánzárkás részben, talán egy kicsit finomabban, folytatódtak azok a tipikus szekatúrák, amik a Gyorskocsi utcára jellemzőek voltak. Vácon 59 februárjától 1960. május elsejéig voltam és egyetlen egyszer volt látogatóm, holott negyedévenként lehetett volna. Mentek az összeugratások is. Ahogy hallottam, egy hitlerista csendőr meg egy bűnöző közé betették Mérei Feri bácsit, meg Litván Gyurkát, Széll Jenőt. Ebben az időszakban ott volt az egész csapat. Ott kezdtem komolyan németül tanulni, aztán erre rájöttek és alkalmanként, ha nem tetszett a pofám, akkor azzal kezdték, hogy na, Czájlik, adja le a könyveit. Aztán mikor az éhségsztrájk miatt elvittek bennünket Márianosztrára, akkor másfél évig nem is volt olvasnivaló. „Maguknak könyv? Minek?” – ilyeneket mondogattak.
60-ban az a hihetetlen törés történt, mikor ott az összezárt emberek elkezdtek egymásnak menni, főleg a szélsőjobboldali és úri osztály tagjai. Nekem addig mindegyik elítélt társ volt. Mert az, hogy valaki politikailag vitázott, hát vitázott, mindenkinek a maga dolga volt, ennyiben elvileg demokrácia volt a börtönben. De az ocsmánykodás, az effektív és a szóval történő köpködés, a kommunistázás, a zsidózás, ami ezután következett, rémes volt. Nagyon sokan voltak az 56 előttiek, meg nem 56 miatt elítéltek. Voltak ott papok, akiknek nagyobb része rendes volt, de én egy vidéki papra emlékszem, aki valami tábori lelkész volt valamikor és háborús bűnösként volt elítélve, ott volt velünk, az két lábon járó fasizmus volt. Sokszor nem értettük, hogy lett ebből pap. Aztán volt egy pár csendőr is. A fegyveres felkelők jelentős részét pont azért, mert fizikai munkás volt és jól tudták hasznosítani a különböző üzemekben, zömmel hagyták dolgozni. Széll Jenő, Mérei Feri bácsi pedig megüzente, mert ott a házimunkások a cetliket hozták, meg állandóan tele voltam könyvcímekkel, hogy Péter, most láttam, mikor nálunk volt a könyvtáros, van nála Thomas Mann, olvasd. És amikor nem tanultam, akkor olvastam. Addigra nekem már tele lett a hócipőm, hogy a zárkatársaim milyen nagy hősök voltak, és állandóan a hőstetteikről beszéltek. Rólam nagyon kevesen tudták, hogy miért vagyok ott. Általában annyit tudtak a zárkatársaim, hogy nemzetőr voltam. Amikor a többi ember közé kerültem, akkor azt mondtam, ennyi és ennyi időre vagyok ítélve, mást nem.
Én onnan nagyon hamar elkerültem, Kertész Dezső segítségével. Akkor 19–20 éves voltam, és Kertész Dezső kitalálta, hogy kórházba kellene engem vinni. Végül is engem úgy műtöttek a Mosonyi utcában 1960 nyarán vakbéllel, hogy ez kamu volt, talán a mai napig senki sem tudja, a Kertészen és az operáló egyébként fegyőr orvoson kívül. Persze nem volt semmi bajom. Az orvos felfogta, ha engem visszaküld Nosztrára, hogy semmi bajom nincs, akkor lehet, hogy soha élve nem jutok ki. Ez is lehet, az is lehet, hogy látták, hogy itt van egy 20 éves ember, és milyen leromlott az állapota. Így kerültem be a rabkórházba. Az orvos a műtét után csak azt kérdezte, „ugye téged Nosztráról hoztak”? S akkor ott tartottak és feljavítottak másfél hónapig. Akkor kezdték megszüntetni a váci szétszórtságot és a Gyűjtőbe hozták az embereket. Még a tél elejét kihúztam a rabkórházban, majd a Gyűjtőbe 61 januárjában kerültem. A rabkórházból akkor eresztettek el az orvosok, amikor megjött a hír, hogy a váciak fegyelmije lejárt. Állandóan kitalálták, hogy lábadozom, a végén már udvart söpörtem. A Gyűjtőből 1963. április 3-án éjjel szabadultam.
A kitelepítettek között statisztikailag, a Hortobágyon a legtöbb foglalkozás szerint az erdőmérnök és erdész. Mindig valahogy a fennálló rend ellen voltak, még azok is, akik az 50-es években végeztek. A hatalomnak egyedül az a 30–40 erdész, vezető káder volt kizárólag a megbízható, aki Moszkvában végzett. Maga Sopron is ellenzékinek számított, annak ellenére, hogy kisöpörték, miután kiment az egyetem 56-ban és ide tényleg a saját kádereiket rakták. Nem tudták megtörni Sopront, hiába vitték oda a párttitkárokat, Sopron hozta még a maga Mária Terézia kori Selmecét. Selmecbányán volt egykor az erdőmérnöki egyetem, onnan került Sopronba az első világháború után, még Mária Terézia alapította. Nagy hagyományú ez a szakma, és sosem tudták megtörni. Minél többet élt valaki az erdőben és dolgozott a szakmában, ezt annál jobban tudta. Ennek következtében nem tudták az 50-es, 60-as, 70-es években sem negligálni az igazi szakembereket, ennek következtében nem tudták megtörni a szellemet. Mert egy Babos Imre nélkül, aki az ERTI-ben, az Erdészeti Tudományos Intézetben volt az ész, annak ellenére, hogy a hercegprímásnak volt a főerdésze, magyar erdészettudományt nem lehetett csinálni. Mondjuk igazgatónak nem hagyták, mert gazdasági vezetőjének odarakták Lukács cipészt, de már mellé főmérnöknek azért szakembert kellett kinevezni. A szakember meg, hiába raktak oda egy 30 éves szakembert, vagy egy 40 éves ifjú kádert, az egy év múlva megkereste, hogy a területen ki él még öreg erdész, aki tudja, hogy hogy is kell gazdálkodni. Az erdészet évszázadokban gondolkozott. Egészen 1968-ig Balassa és az Erdészeti Hivatal egy külön ellenállási góc volt ilyen szempontból, és ott egyszerűen védelmet kapott, aki oda ment dolgozni. Neki, ha mentek hozzá, hogy valakit rúgjon ki, azt mondta, bocsánatot kérek, én is leültem a magamét, arra az ajtó. Ezért is nyírták ki aztán 68-ban. Balassa István volt az, aki saját hatáskörben engedélyezte a továbbtanulásomat, így egy év alatt le tudtam érettségizni és technikai diplomát szerezni azért, mert ő mentesített a tulajdonképpeni törvényes tilalom alól. Mert engem 10 évig minden jogomtól megfosztottak. Így felvették Sopronba, csak nem hagytak diplomázni.
1968-ban Balassa ment, és helyette Földes László jött, a volt BM-es Földes László. Őt kirúgták a BM-ből, mert ott már túl balos volt, így odarakták az erdészet élére azon a címen, hogy amit elrontott a Balassa, azt majd ő helyrehozza. Én egy kis kísérleti állomáson dolgoztam. A kísérleti állomásokra mindig a nemkívánatos embereket tették be, ott nem voltak elvtársak, mindenkinek annyi volt a fizetése, mint a minisztériumban a portásnak, de mindenki örült, hogy a tudományt művelheti. Ott nem volt különbség az egyetemről kirúgott laboránsnő és az egyetemet végzett kísérleti állomásvezető között, mindenki együtt gondolkozott, dolgozott, csodálatos világ volt. 65-ben keményedett a politikai légkör, és engem áthelyeztek Mátrafüredre, egy másik kísérleti állomásra kísérletvezetőnek. Így arról a tudományterületről, ami engem érdekelt, áttettek egy olyan ipari területre, ami favágás, ami engem nem érdekelt. Ők ezt tudták. Ez volt az első, hogy szakmailag meggátoljanak, ezzel kezdődött, pedig ez még csak egy intézeten belüli balratolódás volt.
Közben, 1963. július 29-én nősültem, egy gyerekkori barátnőmet vettem el. 64-ben született Márti és 65-ben Mari lányom. 65-ben Mari születése után elindult a pokol, ment a hülyítés, a család Pesten volt, én Mátrafüreden. Akkor épültek a szolgálati lakások, mondták, hogy holnap adják át a lakást, valószínűleg ezt már megkapom. Mire a rácsot is feltették az ablakra, addigra jött az újabb lakó bele. Felépült az egész házsor, végül mindenkinek volt lakása, csak nekem nem. A család Pesten volt, én pedig Füreden. Akkor már kezdett világossá válni, hogy nem leszek hosszú életű az ERTI-nél, itt bajok vannak.
Ennek aztán az lett az eredménye, hogy kirúgtak az ERTI-ből, három évig nem is tudtam elhelyezkedni, hányódtam jobbra-balra, két hétig voltam itt, két hétig dolgoztam ott, el ne soroljam, a Sasadtól a Tatabányai Tsz-ig. Ez pont akkoriban történt, amikor gyerekek kicsik voltak, így szét is ment a házasságom 1968-ra. Azonban akkor zuhantam össze teljesen, amikor az egyetemről is kirúgtak. Amikor Földes lett az igazgató az ERTI-ben, akkor 68-ban Mátraházáról is kirúgtak és ez összeroppantott. Nehéz volt tudomásul venni, hogy bár már egyszer leszámoltam, tudomásul vettem egy sorsszakaszt és majdnem elértem odáig, hogy első két publikációm megjelenjen, és akkor vágtak ki. Akkor minden összeomlott és elkezdtem inni.
Nem szégyellem, akkor Mérei Feri bácsi hozott vissza. Anyám szólt neki, hogy baj van velem, és akkor ő már az Orvostovábbképzőben volt az Országos Ideg- és Elmén. Először szanatóriumba vitettek be és ő kezelt, és úgy eresztett el, hogy fél év múlva kontrollra kell jönni, és akkorra már volt beutalóm az Országos Ideg- és Elmére és ott voltam bent fél évig. Feri bácsi nekem az egyik életemet adta, meghatározója az életemnek, a minták egyike. Azon kevesek egyike, akik számítottak, Göncz Árpi, a Feri, Széll Jenő. Talán még Bibótól tanultam meg, hogy nem szabad szakbarbárnak lenni, így annak ellenére, hogy kutató erdész vagyok, a pszichológia és a humán területek is érdekelnek. Nekem a börtön egyfelől nagyon rossz volt, meg maradandó nyomokat hagyott, de ezért volt végül jó, mert olyan emberekkel találkoztam odabent, akikkel a szabad életben valószínűleg sosem találkoztam volna.
Akkor megint valaki mögém állt, és a minisztérium megkeresett, hogy Péter, nem akarsz a szakmában dolgozni? Ez a valaki, Dr. Speer Norbert, egy szó szerint vett több évszázados felvidéki erdőmérnöki dinasztia egyik tagja volt, aki csodálatos lavírozó képességgel tudott fennmaradni. Soha nem politizált, minden politikai dologról távol tartotta magát, de naprakészen tudta, hogy melyik napilapot kell kézbe venni és ma melyik tétel avagy idézet szükségeltetik ahhoz, hogy tehesse a dolgát. Nyerő típus volt, egy hihetetlen aggyal rendelkező, pici ember. Azon nagyformátumú emberek egyike, akikből manapság keveset látok. Norbert felajánlott nekem egy munkakört, ami ugyan heti 3–4 nap vidékre járással járt, de ha két nap alatt megcsináltam, amellett tanulhattam. Ezzel teremtődött meg nekem újra a tudományos munka lehetősége. Ez húzott ki és 73-tól egyfolytában, párhuzamosan csinálom az erdőt meg a munkámat, ahol nem fizettek rám, mert oda a fejem kellett, s nem a munkaidő hossza, és ez ellen 18 évig egy munkahelyen senki nem tudott egy rossz szót sem mondani. Amikor fizetésemelés volt, alkalmanként voltak csaták, hogy azért egy 56-os ne keressen ennyit, s mindig pár ezer forinttal kevesebbet kerestem, mint a saját beosztottam, de hagytak létezni, ami azt jelentette, hogy kimentem a területre és ott elvégeztem a munkám, aztán mentem az erdőbe, csináltam a kutatásaimat és jöttem haza.
Eközben írtam a kandidatúrámat, de végül is nem fejeztem be. Leadtam a kéziratot, kiírtak nekem ilyeneket, hogy tudományos szocializmusból meg ilyenekből vizsgázzak, de azért is maradt el a kandidátusi megszerzése, mert ugyanakkor Göncz Árpi megkeresett, hogy a Nagy Imre és társai újratemetését készítsük elő. Ha az előző rendszer nem változik, akkor végigcsináltam volna, mert ott talán szükséges lett volna, hogy ne tudjanak kiebrudalni minden állásból.
Az Impulzusban, az akkor megalakuló Történelmi Igazságtétel Bizottság lapjában vita alakult ki az akkori erdészeti vezetőkkel, amit azóta is emlegetnek a szakmában. Az egyik oldalról az erdészet helyzete, az erdőgazdálkodás érvelt, a másik oldalról a valódi természetvédelem, nem a látszat-természetvédelem, ami a gyakorlatban működött. A rendszerváltás előtt védetté nyilvánítottak mindent, aztán pusztult és rohadt minden. Nagyon kevés valóban természetvédelmi lépés történt. Rátették egy területre a plecsnit, hogy védett terület, aztán ugyanúgy gazdálkodtak benne, ugyanúgy irtottak mindent, a gazdálkodó volt az úr. A világ felé mutogattuk, hogy ennyi meg ennyi védett területünk van, és csak aki benne dolgozott, tudta, hogy ez csak névlegesség, a védett fajok száma, az élőlények száma is csökkent és minden csak pusztul. Látszott, hogy azért hozták létre a nemzeti parkokat, hogy nyugat felé azt mutassák, hány nemzeti parkunk van. Nem véletlen, hogy 89-ben a Nemzeti Parkok Szervezetének az első dolga volt, hogy az összes magyarországi nemzeti parkról levette a nemzeti park címet.
Volt egy olyan reményem, hogy a zöld mozgalom beindul, amitől én nagyon sok mindent vártam, életmódváltozást, gondolkodást, a fogyasztói társadalom visszaszorítását, egy emberközelebbi, Mérei Feri bácsi-féle életminőséget.
Ebben az irányban voltunk optimisták, plusz abban, hogy mozdul a világ. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy 89-ben én teljes társadalmi rendszerváltozásban gondolkoztam, inkább azt gondoltam, hogy Németh Miklós, akkori miniszterelnök, meg további értelmesebb emberek vezetésével valahogy kikerekedik a rendszerváltás. Még 89-ben is így gondolkodtam, azonban Grósz Károly személyének előtérbe kerülése miatt csalódtam ebben. Én azt szerettem volna elkerülni, hogy a diákjaim, a gyerekeim ugyanazon a tragédiasoron menjenek keresztül, mint mi. Inkább arra gondoltam, hogy ha 5 évvel tovább tart, hogy ebben az országban valami jobb lesz, akkor inkább az legyen, minthogy megnyomorodjon egy ország.
Valamikor 88 őszén egy reggel kinyitom a rádiót, bemondják, hogy megalakult a Politikai Foglyok Országos Szövetsége, a POFOSZ, Fónay Jenő vezetésével. Felment a pumpám, hogy ki az Isten bízta meg, hogy a mi nevünkben beszéljen? Felhívom Göncz Árpádot, hogy hallott-e róla, mi ez. Azt mondja, ne törődj vele, már szervezzük az SZDSZ-t, alakul a TIB is, várd meg, míg megalakulunk, aztán ott a helyed, majd beszélgetünk. És hozzátette: én sem szeretem, ha a nevemben mások beszélnek. Ez egy fordulópont volt, talán a végső löket, hogy legalább is addig, amíg a dolgok itt tisztázva nincsenek, vegyek részt a közéletben.
Aztán megjöttek Lezsákék. Körben a Hősök terén több sor kordont állítottak fel, ezt az MDF aktivistái adták. Nekik külön, úgynevezett kordonátlépőjük volt, amely másik oldalán volt a temetésre való belépő. Onnan lehetett kiszúrni később, hogy kik a rendőrök, hogy akiknek az egyik oldalon volt a kordonbelépő, és a másik oldalon a temetőbe való belépője, mert mint később kisült, valakik, feltehetően a hatósággal való egyeztetés alapján egy bizonyos számú temetői belépőt is adtak nekik. Ők voltak, akik kettesével a temetőbe induló buszokat kísérték. Az a két ember, amelyik mindegyik buszajtóban a legutolsónak szállt fel, mindig két BM-es volt, meg közülünk valaki. Mert ami biztos, az biztos. Mi addigra már tudtuk, hogy a munkásőrök bent vannak a szakszervezeti székházban, akár bevetésre készen. Tudtuk, hogy mivel játszunk, Tibi meg is mondta, nagyon kell vigyázni, minden hülyeséget radikálisan megelőzni, mert ugrásra készek.
Egyszer csak a BM-esek ész nélkül elkezdtek rohangálni, miközben a beszédek folytak. Amikor Orbán Viktor elkezdte, hogy „a szovjetek menjenek ki”, akkor az egyik főbiztonsági le akarta szedetni onnan. Elkezdett integetni és egy csomó ember odaszaladt. Mi is odamentünk. Ez nem volt benne a forgatókönyvben – őrjöngtek – és ezt nem tűrik, aztán nem tudom miért, de szépen elment a pacák. A koszorú átadásnál volt egy-két enyhébb provokatív dolog, amikor múlt rendszer szervezeteinek a küldöttségei kezdtek el megjegyzéseket tenni. Azt hiszem, ott volt a legfeszültebb a légkör. A Partizánszövetséget nem engedték koszorúzni, de odajöttek és verték a balhét, hogy ők is koszorúznának. Nagyon rossz emlékű volt az állófogadás is a temetés után, ahol a pártosodás feketén-fehéren megmutatkozott. A TIB-ben is valami gellert kapott. Nem tetszett, hogy az 56-osokat akármilyen alapon minősíteni kezdték, és eldöntöttem, hogy köszönöm szépen, ezt nem kérem, és töröljetek ki a tagnévsorból. Akkor jött az MDF, Bíró Zoliék kerestek meg, Kodolányi Gyuszi és egy közgázos professzor segítségével írtam az MDF programhoz erdészeti koncepciót.
Akkoriban minden 56-os rendezvényre elmentem. 89-ben megjöttek a Pongrátz testvérek és nekik próbáltam megtalálni azokat Corvin-közösöket, akiket kerestek. Aztán egyre erősödött a személyeskedést, én ettől olyan szinten undorodok, pláne amikor többé-kevésbé sorstársak egymást köpködik. Egy tanszéken is dolgoztam, ahol egyik napról a másikra egymásnak ugrottak az emberek.
Hogy én pontosan hova tartozom? Például Göncz Árpádhoz és a fiatalabb generációból Fodor Gáborhoz, amibe belefér nekem még az MSZP-nek a fiatal, értelmes része, azonban az MSZP-be nem léptem be elvi okok miatt, amikor elkezdődött ez a csim-bumm. Én a Vox Humana pártnak vagyok az elnöke, ami nem politikai párt. Indult a választáson, én Gyöngyösön voltam jelölt csakhogy visszaléptem. Ki is akarok lépni ebből, mert lesz egy fiatal srác, aki majd csinálja. Elég nekem a Vásárhelyi Kör.
Az interjút 1994-ben készítette, a visszaemlékezést szerkesztette Eörsi László.
