Jelenlegi hely

Státusz: 
« Vissza a listához
Vigh Szabolcs feleségével és fiával
Hely: 
Hollandia
Jogtulajdonos: 
Vigh Szabolcs
Készítés időpontja: 
2003
 

Kovách Erzsébet 1921-ben született Budapesten. Édesapja elszegényedett erdélyi középnemesi családból származott. Édesanyja apai ágon német, anyai ágon székely eredetű. Édesapja 1919-ben, édesanyja 1920-ban települt át Erdélyből. Anyja néhány hónapig vagonlakóként élt. Apja állami alkalmazott, a Pénzügyminisztériumban miniszteri tanácsos volt, anyja háztartásbeli. Erzsébet a Szent Orsolyák rend gimnáziumában érettségizett 1940-ben, majd a Gyógyszerésztudományi Karon tanult egy évig. 1942 szeptemberében kötött házasságot dr. Török Zoltánnal. Beregszászba, majd Ilosvára költöztek. Férjét, aki bíróként dolgozott, 1944-ben behívták katonának. Erzsébet Budapestre költözött a szüleihez. Az ostromot, amelyben édesapja súlyosan megsérült, a budai otthonuk pincéjében vészelték át. Férje 1945 őszén tért haza a hadifogságból, majd bíróként dolgozott. Leányuk 1944 januárjában, fiuk 1946 októberében született. Erzsébet a háború után egy építésziroda titkárnőjeként dolgozott, 1949-ben a Szabványügyi Hivatalban helyezkedett el könyvtárosként. Édesapja 1950-ben halt meg, 1951-ben édesanyjától mint osztályidegentől megvonták az özvegyi nyugdíjat. Sokáig szüleivel és testvére családjával laktak együtt. 1976-tól nyugdíjas. Négy unokája és három dédunokája született. 2015. november 5-én halt meg.
 

 

Kovách Erzsébet

Az anyai nagyszüleim nagyenyediek, erdélyiek. Az édesanyám is ott született. Az ősei Abrudbányán, Verespatakon voltak aranybányászok, állítólag valahonnan Bajorországból kerültek oda, de ez nincs tisztázva. Mindenesetre az én dédapám már az abrudbányai aranybányában nem havidíjas, hanem napidíjas tisztviselő volt – egy keresztlevélen így írták be őt. Ez olyan furcsa a mai világban, mert a tisztviselők most nem napidíjasok. Nagyapám, Henzely József, a nagyenyedi kollégium gazdasági irodájának volt a tisztviselője. Anyám anyai ága, a nagyenyedi Lőrinczek, jómódú iparosok voltak, szülei hentes és mészáros üzletet vittek. Az apai nagyanyám Berzsenyi Borbála, Bóra. A középnemes Berzsenyi család Szabolcsból került át Bereg megyébe. Nem tudok róluk sokkal többet, minthogy úgy éltek, ahogy ez az osztály akkoriban élt. Volt birtokuk, amely már a XIX. század közepén sikeresen szétfoszlott. Azt hiszem, hogy a könnyelműség is benne volt, afféle regényekbe illő életvitellel sikerült szétszórni a birtokot. Az apai ág, a Kovách család, szintén nemesi család. Apám apja, Kovách Kálmán – az ő ága korán elszegényedett – tisztviselő lett. Fiatalon meghalt, és Berzsenyi Borbála a három gyerekével egyedül maradt. Nagyváradon részben egyházi segítséggel éltek, a két lányát az apácák nevelték, a fia a papokhoz került. És ő, hogy még segítsen magán, gyerekeket is ellátott napköziszerűen. Albérlőt is tartott, és amire a család nagyon büszke, 1900-ban Ady Endre lakott náluk. Édesapának nagyon imponált a nála tíz évvel idősebb újságíró, sokat mesélt róla. Ady írt is néhány sort édesapám nővéreinek az emlékkönyvébe. 
Apám, Kovách Kálmán 1887-ben született. Ahogy édesapa jókedvéből néha mesélte, több egyházi iskolán bukdácsolt át – nem így szó szerint, de az is lehet, hogy tényleg megbukott –, míg végre leérettségizett. Az édesanyja mindig katolikus iskolába küldte, ahol az édesapámnak voltak kérdései. Például olyan kérdéssel fordult a paptanárhoz, hogy mi az, hogy Szűz Mária? Hát akkor hogy lett anya? Hogyan szült? Emiatt eltanácsolták. Utána bekerült bentlakónak a premontreiekhez, ahol dolgozni kellett. Egyszer a kisdiákokat kivitték epret szedni, és azt is meghagyták, hogy közben énekeljenek. A diákok tudják, azért kell énekelni, nehogy egyenek. Apám ezt kifogásolta a papoknál, és onnan is kitették. Végül Rozsnyóra került, rokonok révén, és ott az evangélikus, szóval a protestáns iskolában érettségizett. Utána elvégezte a jogot, ami majdnem kötelező volt ebben a rétegben, és tisztviselő lett. Az egyik testvére, Sárika fiatalon meghalt, valószínűleg tüdőbajban. A másik, Nusi, kétszer is férjhez ment. Másodszor egy gyógyszerészhez, Nagyvárad mellett, Bihar községben volt patikájuk. Gyerekük nem lett. Édesanyám, Henzely Erzsébet 1895-ös születésű. Nagyon igyekvő, tanulni akaró lány volt. Az elemi után elvégezte az átképzőt, gyorsírást tanult, majd beiratkozott magántanulónak a nagyenyedi kollégiumba, ahol gazdasági tanulmányokat végzett, később pedig a kolozsvári egyetemen tanult egy évet. Enyeden egy ideig bankban dolgozott, aztán elkerült Budapestre. Az egyik nővére szintén kimenekült Magyarországra, ő korábban, mint édesanyám. A másik nővére ott maradt továbbra is Erdélyben, és a postánál dolgozott Kolozsvárt. Tata, a nagyapám, miután megözvegyült, elvette – akkori szokás szerint – néhai feleségének a testvérét, Lujzikát. Ő volt a család öreglánya, és végül hozzáment a sógorhoz. Tulajdonképpen nem olyan ostoba dolog ez, hiszen egymást segítették, de ez nekünk ma már idegen. Abban az időben mindig akadt a családban valaki, aki ápolta az öregeket, dajkálta az újszülöttet, szóval, aki kéznél volt. Szinte magától adódott, hogy mihelyt valami előállt a családban, ott volt a megfelelő ember, aki rögtön tudta, hogy hol a helye, vette a kofferjét, és indult. Összetartott a család.
 A szüleim Enyeden ismerkedtek össze, de nem együtt jöttek ki. Édesapám tisztviselő volt a pénzügynél, és még Trianon előtt átkerült Budapestre. Az édesanyám ott maradt, de miután a románok bevonultak, jött Trianon, Erdély elkerült, ő is átjött Budapestre, és itt házasodtak össze. Édesanyám Enyedről menekült, mert belekeveredett valamiféle izgatási ügybe. Ahogy mondta, románellenes verseket, iratokat terjesztett. Elkapták, de mielőtt még meghozták volna az ítéletet, nagyapám kimenekítette. Egy ismerős családdal együtt jött át. A nagyapám nem bízta a levegőre a lányát, berámolt neki a vagonba két- vagy majdnem háromszobányi bútort, stafírungot és egy zongorát. Lakásuk nem volt, vagonlakók lettek, mint sok más menekült. Azt a vagont, amelyikkel jöttek, a Gyáli úton, a postai telepen félreállították, és ott kezdték az életüket. Az édesanyám nővére szintén vagonlakó volt a Gyáli úton. Nagyon sokan éltek ott, aztán kezdtek felszívódni ide, oda, ahogy sikerült lakást találni. A szüleim úgy voltak ezzel a kivándorlással vagy kitelepüléssel, hogy nem sokat beszéltek róla. Bennünket sem úgy neveltek, hogy jajongani kell Trianon miatt, nem beszéltek róla túl sokat, se regényesen, se sírva. Úgy gondolom, tudomásul vették, hogy így van, ez lett, és kész.  
Apám állami hivatalban, a pénzügynél dolgozott. Alig, hogy Magyarországra került, jó beosztást kapott, és fokozatosan haladt előre a ranglétrán. Amikor idekerült, kapott lakáskiutalást, két másik kollégájával lakott együtt a Rózsadomb tetején, a Ruszti úton, de az csak ideiglenes állapot volt. Később aztán kaptak lakást a szüleim az Attila úton, de onnan nagyon igyekeztek eljönni, mert nedves és egyáltalán nem kisgyerekek nevelésére való hely volt. Onnan kerültek a Juranics utcai telepre, amelyet a menekülteknek építettek. Édesanyám nem helyezkedett el, nevelt bennünket, a két lányt. Akkor nem is gondoltak arra, hogy az asszonyok is elhelyezkedjenek, elég volt, ha a férfi állásban van.
    Ez a fénykép 1926-ban készült Biharban, keresztanyáéknál. Nyaralni odamentünk, amíg kisgyerekek voltunk. Később aztán a szüleink rájöttek, hogy ez nem elég, és mentünk máshova is. Nagyon szép bihari nyarakra emlékszem. Bodri kutya húzta a kis kocsiban a gyerekeket, keresztapa vezényelt. Nagy esemény volt, amikor besötétedett, és keresztapa fölállt, lehúzta a lámpát – nagyon szép petróleumlámpáik voltak –, ott valamit babrált, és világos lett. Keresztanyám az édesapám nővére volt, velük lakott a nagymama is. Nekik nem volt gyerekük, eléggé magányosan éltek ott. Akkor volt élmény, amikor megérkeztek a pesti gyerekek, és meg lehetett gyúrni a csigatésztát a húslevesbe. Ők nagyon igyekeztek az ott töltött időnket élénkké tenni. Keresztapa sok mindent fúrt, faragott, és játszott velünk, az nagyon nagy ajándék volt. Közepes nagyságú, négy-ötszobás házban laktak, és a patikahelyiség is a házhoz tartozott. A szokásos: ebédlő, háló, nappali, vagyis a szalon a szalongarnitúrával és egy cimbalommal. A ház régi részében, külön volt a laboratórium. Ott dolgozott keresztapa, és jó büdös spiritusz-szag töltötte be az egész helyiséget. Abban az időben kevés gyógyszer volt készen, keresztapa ott keverte a recept szerinti orvosságokat, mi pedig élvezettel néztük. Nagyon tetszett nekünk, hogy keresztapa főz. Gyönyörű kis tégelyek, üvegek vették körül, és ott álltak a patika pultján is az elkészített orvosságokkal. Nagyon sajnálom, hogy ezek a szép kis üvegek eltűntek a háború idején. Keresztapa kisegítője Nuska volt, a felesége. Megtanulta, hogy kell ezt kikeverni, azt kikeverni. Ha bement valaki, és keresztapa nem volt benn a patikában, akkor Nuska ellátta, kevert neki valamit. Értelmes asszony volt, és biztosan nagyon figyelt is, hogy a férje hogy csinálja. Ez volt az a patika, amire a család kimondta, hogy én gyógyszerész kell legyek, és ez a patika az enyém lesz. Én tudomásul vettem, be is iratkoztam az egyetemre, de nem ment – egyáltalán nem érdekelt, amit tanulni kellett –, és abbahagytam. Nem hiszem, hogy rosszul tettem, mert nagyon rosszul éreztem magam az egyetemen. Aztán hamar férjhez is mentem, és elmúlt az a veszély a fejem fölül, hogy még egyszer eszébe jut valamelyik családtagnak velem kapcsolatban a gyógyszerészet. Általában egy hónapot töltöttünk Biharban. A család összecsomagolt, nagy bőröndökkel utaztunk. Biharkeresztesen szálltunk át a román vonatra. Sok mindent szerettünk ott. Voltak nagy kivonulások, amikor templomba ment a falu vasárnap, az nagy élményem. A fél falu református volt, a másik fele katolikus. Ilyenkor keresztanya fölvette a fekete suhogó selyemruháját, a nagymama is, keresztanyám leült, elővett egy dobozt, kinyitotta, és kiválogatta, hogy azon a vasárnapon melyik családtag milyen ékszerben fog pompázni. Annak szépen a nyakába vagy a karjára kellett venni, amit Nusi kiválasztott, és abban vonultunk a templomba. Édesanyámnak volt a legnehezebb dolga, mert ő egyrészt sógornő volt, másrészt mert lélekben soha nem lett katolikus, őneki ez a kidíszített vasárnapi templomba menetel teljesen idegen volt. De hát engedelmesen azért ő is a nyakába vette, mert hát ugye ott van Kálmán, az ő férje, az én apám, aki a család kedvence, az egyetlen fiú a Kovách családban, annak a szava szent, és miután a nagymama szava is szent, meg a sógornőé is, hát bizony édesanyám háttérben maradt. Ő is fölvette a kiszemelt ékszert, és kivonultunk. Bihar nem volt túl nagy falu. Nagyon furcsa volt a különböző vallásúak közti szótlan feszültség. Például a keresztanyám, aki komolyan tartotta a vallását, nem akarta engedni, hogy köszönjünk a református papnénak. Hát ez az ostobaság csúcsa. A két asszony, a papné meg a patikusné nagyon utálhatta egymást. Ahol nincs papné, mint ahogy a katolikusnál nem volt, a katolikus patikusné fontos szerepet játszik a közösség életében. Nagylány korunkban már nem jártunk Biharba, a szüleink máshova vittek nyaralni, hogy lássunk más vidéket is.
    Megtaláltuk magunknak Ráckevét. Akkor úgy gondoltuk, hogy az a világ közepe. Ráckeve a Duna mellett szép hely, és nagyon jó hely volt a gyerekkorunkban, több nyarat töltöttünk ott. Elég nagy házat béreltünk, oda jöhettek a barátok is. Eveztünk, úsztunk, a ladikban néha latinból fordítottunk. Édesapa szerette a latint. De nemcsak, hogy szerette, hanem fordított is. Szószedetet csinált, utána lefordította, és megnyugodott. Ő jogásznak tanult, de a latin volt a kedvence. Nagyon szerettem vele latinozni, összeszedni a szavakat. Mindig azt mondta, hogy az agyélesítő. Többször nyaraltunk Balassagyarmaton. Rengeteget fürödtünk az Ipolyban, nagyon jó volt. Ott is rokonok éltek. A sok Kovách közül az egyik lány Balassagyarmatra került, Benke Bélához ment feleségül. Az egyik fiuk, Laci később, 53-ban egy rövid ideig nálunk lakott, amikor hazajött a recski „kalandjából”. Kicsit be volt csípve, és valakit azzal biztatott, hogy „ne aggódjon, nem fog sokáig tartani”. Na, hát ez elég volt ahhoz, hogy elvigyék Recskre, a hírhedt internálótáborba. Nagyenyeden is voltunk, de talán csak egyszer vagy kétszer. Édesanyám nem mehetett, amíg az izgatási ügye le nem zárult, ezért csak apa vitt át minket a határon, hogy az édesanyám családja is lássa a gyerekeket.
A keresztanyámék ott maradtak Biharban, nem jöttek át. Aztán nagyon keserves körülmények közé kerültek, mert amikor a románok bevonultak, akkor kis területekre osztották föl az egyes megyéket. Például Nagyváradra Biharból nem lehetett menni. Hogy átmehessenek, ahhoz meg kellett találni az utat, hogy kit kell lepénzelni. Mire én megint el tudtam menni Biharba, hát az bizony 66-ban volt, és már csak a sírjukat láthattam.
1924 körül költöztünk a Juranics telepre, akkor a húgom, Mária kétéves volt, én három. A telep arra épült, hogy a menekült családokat elhelyezzék. Nem fényűző módon, kétszobás lakásokat adtak egy-egy családnak. A kilincsek vasból voltak – mert különben ellopták, már akkor is divat volt ellopni az anyagokat az épülő házakból –, és ha egy-egy vaskilincs leesett, akkor megszólalt a háziasszony, hogy drága volt a Biller Irén. Vass József volt a népjóléti miniszter, hozzá tartoztak ezek az építkezések, és a pletykák összehozták ezzel a színésznővel. Később a lányomék elvittek oda, és nagyon örültem, hogy láttam még egyszer. Úgy éltek ott az emberek, mintha még mindig vidéken lennének. A gyerekek, a felnőttek, szóval mindenki otthon érezte magát. Nagyon szerettünk ott lakni. Ott kezdtük az iskolát, de aztán elkerültünk onnan – valószínűleg azért, mert nem volt összkomfortos a lakás – a Váci utcába, összkomfortos, városi lakásba. Akkor, ha kivettél egy lakást, szerződést kellett köss egy évre vagy két évre, hogy addig nem költözöl el, és maradsz az eredeti lakbérrel. Ez nagyon kemény kikötés volt, mert később aztán egyre több lakást építettek, és bizony sokkal olcsóbban is lehetetett volna bérelni. Onnan jártam az Angolkisasszonyokhoz, második és harmadik elemibe.
  A Váci utcából Budára, a Fillér utca elejére költöztünk, a negyedik elemit már a Marczibányi téren jártam. A Fillér utcából költöztünk a Bimbó útra, abba a házba, ahol végül hetvenöt évig laktam, egy polgári, háromszoba-hallos, cselédszobás lakásba. A hall volt az ebédlő, a középső szoba a szalon, egyik oldalán a szülői háló, a másikon a mi szobánk, a húgomé és az enyém. Az Angolkisasszonyok után az Orsolyákhoz kerültem, ide, a Rózsadombra. Nem volt erős iskola, de akkor nem érdekelt bennünket, egyikünk se azért járt oda, hogy mi lesz belőle, hanem hogy leérettségizzen. Mégis rangot jelentett az Orsolyákhoz járni. Magas tandíjat kellett fizetni, húsz pengőt egy katolikus diákra, a más vallásúak még többet fizettek. Voltak ugyanakkor tandíjkedvezmények is kisebb jövedelmű családok gyerekeinek. Velünk járt a hűvösvölgyi Balázs vendéglős egyik lánya, több magas rangú tisztviselőnek, tisztnek a gyereke és földbirtokosok gyerekei is. Tanultak ott Habsburg-gyerek is, nem is egy. Nem tudom, hányadikosok voltunk, mikor a máter igazgató összehívta a diákokat, bejelentette, hogy a következő naptól kezdve Habsburg Margit főhercegnő oda fog járni a mi iskolánkba – talán lejjebb járt három vagy négy osztállyal, mint mi –, és majd kellő távolságot tartva kell viselkedni vele. Mi ezt meghallgattuk, aztán megérkeztek a Habsburg-gyerekek. Margit, az első elég buta volt, ő egy év után eltűnt onnan. De volt köztük nagyon kedves, jópofa és eleven is. Az egyik nagyon rossz volt, és a máter nem tudott vele mit kezdeni. Ment a másik Habsburg-gyerekhez: „Nem tudunk vele mit kezdeni, mit csináljunk?” „Tessék jól seggbe rúgni, anyuka is úgy szokta!” – volt a válasz. Nekünk ez annyira tetszett, hogy Habsburg Ilkát mindjárt a szívünkbe zártuk. Ezek mind az Anna és az elég ostoba József Ferenc főherceg gyerekei voltak. Rettenetes színdarabokat írt az apuka, és azt nekünk meg kellett nézni. Rémes volt! Kolumbusz hajójáról írt valami szörnyűséget, azt a Duna-parton adták elő.
  A napi iskolai első felvonás a reggeli szentmise volt. Az egyik nap szóltak, hogy énnekem kell ministrálni másnap reggel. Mondtam, hogy én nem tudok ministrálni, nem baj, majd megtanulja, válaszolták. Aztán bevonultunk, és a pap mondta, hogy mikor menjek jobbra, mikor menjek balra, de fogalmam se volt semmiről. Fiúk nem járhattak be az iskolába, ezért a lányoknak kellett ministrálni. A pap bejárhatott a hitoktatásra, de akkor egy apácának bent kellett ülni a teremben. Biztosan ellenőrizni, de nem tudom, mire kellett vigyázni, tán a pap erkölcseire, hiszen a lányok voltak többen. Az apácák nem mehettek ki az utcára, azért mert valamelyik elődjük megszökött az egyik tanítványa apjával, ami főbenjáró bűnnek számított. Ennek következtében az volt a büntetés, hogy a rend tagjai nem léphetnek ki az utcára. Szegény apácák, ha el kellett vinni minket kirándulni, akkor eljöttek a kapuig, ott még egyszer elmondták az összes intelmet, onnan pedig a világi tanárok kísértek. Ez ostobaság volt. Még az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából se tettek kivétel, amit 1938-ban Budapesten rendeztek. Hatalmas ünnepségek zajlottak, az iskolánk is kivonult a Hősök terére ünnepi egyenruhában, elöl talán két sor diák magyar ruhában, az első sorban osztályonként négyen díszmagyarban mentünk, utánunk Horthyné a kíséretével. Horthy ebben nem vehetett részt, hiszen református volt. Oda se kísérhettek minket az apácák. Egyébként rengetegen utaztak akkor a fővárosba, emlékszem, feljöttek keresztanyáék is Biharból.
 
A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus: A Kongresszus megnyitása a Hősök terén
Magyar Világhíradó 744. 1938. május. 
Filmhíradók Online
 
 Nem lehet mondani, hogy a tanárok nagyon szigorúak lettek volna. Ha utólag elgondolom, elég gyenge iskola volt. Máter Franciska egészségtant tanított, őt szerettem, értelmes nő volt, jól magyarázott, de a legtöbb olyan jópofa, laza volt. Emlékszem még Cherubinára, németet tanított, de azon túl is sok mindent mondott nekünk, nem felejtem soha, ő úgy tartotta, jobb, ha az ember mindenkitől megtartja a négy lépés távolságot – nem is csak hármat. A reggeli mise után kezdődtek az órák, és két óra körül hazamentünk. Otthon kellett legyünk, mire édesapa megjött, mert a család együtt ebédelt fél háromkor. Édesapa ebéd után egy kicsit elvonult pihenni, és utána vagy bement a hivatalba, vagy nem. Ez tőle függött. Akkor már vezető volt, de hetenként egyszer-kétszer délután is bement. 
Délután tanultunk. Jártunk külön németre, külön franciára Földes nénihez a Margit körútra. Amikor hazaértünk, le kellett ülni és beszámolni a napról. Ezt nagyon komolyan vette édesapa. Ő volt a szigorúbb. Őt magáztuk. Anyát is magáztuk a háborúig, de utána vele feloldódott, édesapát viszont, amíg élt, magáztam, eszembe se jutott, hogy tegezhetném. Közben nagyon szerettük, és szívesen hallgattuk a históriáit. Rádiót hallgattunk, volt sok olvasás, felolvasás és éneklés, apa meg anya szívesen énekelt. Nem untuk magunkat. Jó társasjátékaink is voltak. Apa nagyon sok verset olvasott nekünk. Arany Jánost szerette, a balladákat végigolvasta, és ez mind nagyon jó emlék. Mire talán ő is megpuhult volna, addigra elment. Hamar meghalt, hatvankét évesen. A szüleink elég sokat eljártak a barátaikhoz. Az egyik házaspárnál minden szerdán bridzsparti volt, és többször csináltak „estélyt” a bridzsezésből, akkor az asszonyok estélyi ruhába öltöztek. Amikor már nagyobbak lettünk, nálunk is volt fogadónap. Ki volt tűzve, hogy a család mikor fogad, mondjuk, minden második vasárnap. Előtte nagy sütés-főzés volt. Fiatalok jöttek, a mi korosztályunk, de természetesen jelen voltak a szüleink is. Jöttek fiúk, lányok, volt gramofon, mi táncoltunk, így egy kicsit megszabadultunk a szülői szemtől és fültől. Ilyenkor szoknya, blúz volt rajtunk, de amikor ötórai teára mentünk, vagy pedig kifejezetten házi bálra hívták meg az embert, akkor taftruhát vettünk fel. Olyan furcsának tűnik így utólag, de hát ez is beletartozott a nevelésbe. Én nem szerettem ezeket a programokat, nehezen melegedtem föl az emberekkel, nem jópofáskodtam. A húgom oldottabb volt.
Édesanya a család ruháit jelentős részben Nagykovácsinál szerezte be. Nagykovácsi Milenkó üzlete a harmincas évek közepe táján a későbbi Úttörő Áruházban, a Kossuth Lajos utcában volt. Nála főleg tisztviselők vásároltak. Hitelt adott, amihez a keresetet igazolni kellett. Ahogy nőtt a kereset, emelték a hitelkeretet. Havonta fizettünk. A pénzügyeket a vevőkkel az irodában tárgyalták le, nem mások előtt, és nagyon udvarias, jó volt a kiszolgálás. Itt vettünk készruhákat is, ruhaanyagot is, mindig jó varrónőnk volt. Egyébként felírásra vásároltunk a házban lévő Haber nevű fűszeresnél is, könyvre, havi fizetéssel. Emlékszem, az öreg Haber versezetekkel reklámozta az árut a gyerekek nagy örömére, de magát az üzletet is, ez most is eszembe jut: Haber üzlet megbízható / Mondja Mari komolyan, / Ezt mindenki elhiheti, / Mert a Mari nem olyan. A gyerekek viselkedésében, öltözékében lehetett érezni – ahogy mondták–, hogy egyívásúak, ezekkel lehet barátkozni. Nagyon kemény dolgok voltak ezek. Otthon erről nem beszéltünk, de belenőttünk. Nem emlékszem, hogy a szüleim valaha is prédikáltak volna nekünk erről, de éreztük. Bár lehet, hogy kormányozva volt, kivel barátkozz, csak mi nem figyeltünk rá. Valahogy úgy alakult, hogy mindig csak ugyanolyanok kerültek egy társaságba.
  A szüleim baráti köre is zárt volt. Akárkire gondolok, akikkel összejártak, mind erdélyiek voltak, és a legtöbb ugyanabban a hivatalban dolgozott, ahol apa, tehát a Pénzügy köréből került ki. És ezeknek a pénzügyeseknek ugyanúgy emelkedett a beosztásuk. Később elgondolkodtam, hogyan lett az apám olyan hamar pénzügyi miniszteri tanácsos, méltóságos úr itteni gyökerek, rokoni kapcsolatok nélkül. A Vám- és Pénzügyőrség múzeumából egy kutató magyarázta meg nekünk jóval később, már a kilencvenes évek második felében, hogy a vámosoknál mint félkatonai szervezetnél kiszemelték – nyilván a szellemi képességeik vagy a viselkedésük, de leginkább a származásuk alapján –, hogy kik lesznek majd vezető tisztviselők, ha visszatér az a terület, ahonnan jöttek, és ahova át lehet majd helyezni őket. Akkor nagyon meglepődtem, de elkezdtem gondolkozni, és rájöttem, hogy valóban így lehetett. Miután alkalmasnak találták, kiemelték. És amikor Erdélyt visszacsatolták, ajánlottak is neki funkciót, Marosvásárhelyre kellett volna mennie, de nem vállalta el. Azt mondta, vannak ott is megfelelő emberek, nem akar a nyakukba ülni. Úgyhogy ő maradt továbbra is a Pénzügynél Budapesten.
1940-ben érettségiztem az Orsolyáknál, utána beiratkoztam az egyetemen a gyógyszerész karra. Fél év után kiderült, hogy ez nekem nem fog menni, mert egyáltalán nem érdekeltek azok a tárgyak, és ezért nehezen is ment a fejembe a kémia, matematika, ásványtan, növénytan, élettan. Ma már tudom, hogy egészen kiváló tanárok próbálták ennek a gárdának az agyába begyömöszölni a tudást. Az az igazság, hogy nem én voltam az egyedüli, aki nem érdeklődésből volt ott. A közelgő háború miatt többen muszájból gyorsan beiratkoztak. Egyrészt fiúk, hogy ne vigyék el őket katonának, másrészt akik úgy gondolták, ha a tulajdonosok közül valaki meghal, legyen, aki viszi tovább a patikát. Szóval ilyen meggondolásokból sok mindenki járt oda. Volt özvegyasszony is, akinek az ura elesett a háborúban. Lehetett érezni, hogy nem mindenki hivatástudatból ment oda. Az első félév után letettem a kötelező vizsgát, hogy ne mondja az édesapám, hogy nem tanultam, és elébe álltam. Iszonyúan féltem, de elhatároztam, hogy meg kell mondjam, én nem folytatom tovább. Édesapa meghallgatta, és az volt a legborzasztóbb, hogy nem kiabált. Tulajdonképpen nem szólt semmit. Azt kérdezte, hogy mit akarnék csinálni. Mondtam, hogy bölcsész szeretnék lenni. Hát erre már nagyon dühös lett, hogy ő éhenkórász bölcsészt nem akar – akkor már nagyon sok volt a munkanélküli –, de majd odaülök az írógép mellé. Ez nem jó emlék.
Azt mondom, hogy menyasszony lettem, ez olyan furcsa kifejezés így. Előzménye nem sok volt. Emlékszem, jöttem haza a munka után, és ott ült, anyával beszélgetett egy sárospataki távoli rokon fiú, Török Zoltán, aki éppen akkor tette le a bírói vizsga első felét, és följött Pestre megünnepelni. Pár évvel korábban, amikor még kisiskolás voltam, Pesten tanult egy ideig, és járt hozzánk kártyázni a Váci utcába, mi meg ott hülyéskedtünk körülöttük. De hát egy unokatestvér, felnőtt fiú, kilenc évvel idősebb, mint én, szóval semmi közünk nem volt egymáshoz. Viszont, amikor 41-ben összeakadtunk, ő túl volt egy szakításon, azért is jött föl Pestre, hogy majd itt szórakozni fog. A nagynénénk – mert azt még el kell majd mondjam, hogy mi másodfokú unokatestvérek vagyunk –, akinél lakott, elhatározta, hogy bennünket össze kell házasítani, és beajánlott minket egymásnak. Ő visszament, elkezdtünk levelezni, majd amikor letette a bírói vizsgát, sötétbe öltözött, és „Kálmán bátyámtól” megkérte a kezemet egészen régimódiasan. Így lettem én menyasszony. Miután nekem is megvolt a magam érzelmi baja, kicsit mind a ketten menekültünk, így lett ebből házasság. 1942. szeptember 5-én házasodtunk össze. Az esküvőnk előtti estére összehívtuk a rokonságot búcsúestre, mert az esküvő után elmentem lakni Beregszászba. Azon az estén éjfél körül volt az első bombázás Budapesten. Akkor találták el Zilahy Lajos villáját és a városmajori templom toronyrészét. A mi esküvőnk a Margit körúton, a ferenceseknél volt, és úgy zajlott, hogy az emberek közben arról beszélgettek, ki látta már a krátert, amit ez a bombázás csinált a Városmajorban. Utána három vagy négy napra Balatonföldvárra utaztunk, oda tudott apa beutalót vagy alkalmat szerezni, és mikor jöttünk visszafelé, a vonat leállt Nagytéténynél. Este volt már, sötét, aztán nagyon világos lett az egész égbolt, bombáztak megint. A földön fekve vártuk, hogy elmenjen a sztálinorgona-sor, így értünk haza Budapestre. Apám aztán igyekezett gyorsan fölrakni minket az első vonatra, hogy elkerüljünk a bombázás központjából, és elmentünk Beregszászba.
Beregszászban a férjem bírósági jegyző volt. Rá egy évre pályázta meg, és lett Ilosván bíró. Ilosva még följebb van, mint Beregszász, egy nyomorúságos ruszin falu. Az élet ott borzalmasan indult. A lakással nem lett volna baj, egy családi tulajdonú négyszobás házban laktunk. Nem egyedül, hanem az apósommal, aki egy régi agyvérzés következtében az egyik oldalára lebénult. Ápolni nem kellett, el tudta látni magát. Nem jó dolog nagyvárosból bekerülni egy kisvárosba. Nagyon visszautasítóan viselkedtek velem. Biztos én is, mert elég merev voltam mindig. Szóval nem szerettem ott lenni. Amikor Beregszászba kerültem, akkor vettem észre, hogy milyen kasztrendszer van a kisvárosokban. Viziteltünk, ahogy illett, és szemrehányást tettek például azért, mert nem mentünk el a főispánékhoz, de elmentünk a pénzügyi igazgatóhoz, aki nem volt benne a hallgatólagos protokoll-listában. Minden kisvárosnak megvolt a kasztrendszere, azt hiszem. Ha visszagondoltam a balassagyarmati rokonokra, abban a családban is többféle tisztviselő élt. Volt vármegyei, volt pénzügyi, és volt a katona. A katona még a vármegyét is lenézte, egy pénzügyi tisztviselő pedig nulla volt. Az uram is utálta ezeket a protokollokat, de hát kisvárosba kerültünk, annak ára van. Én engedelmesen mentem utána, mert fogalmam se volt semmiről. Pesten nem úgy éltem, hogy ez a néni, az a bácsi hol dolgozik vagy mi a rangja, hanem szeretjük, nem szeretjük, rokon, kész. Először a református lelkészékhez mentünk el. Ahhoz nem tudom, miért kellett, nyilván azért, mert a város eleje volt. Én nem voltam református, az uram se, de a családnak az ott élő része igen. Ez nem volt kellemetlen látogatás. Minden a protokoll szerint ment. Délután, vagy vasárnap délben, ebéd előtt tíz perccel mentünk, és tíz percnél tovább nem tartott a vizit. Bevezettek, leültünk, megbeszéltük, hogy milyen az időjárás. Vagy ígérték a háziak, hogy majd többször együtt leszünk, és megismerhetem az egész társaságot, vagy nem ígértek semmit, csak udvariasan váltottunk pár szót. A tíz perc letelt, fölálltunk, elbúcsúztunk, hazamentünk, ledobáltuk a vizitruhát. Kocsival kellett menni, ami kész nevetség volt. Egymással szemben laktunk, fölszálltunk a kocsira, az kettőt fordult, és már meg is állt, le kellett szállni. Nekünk nem volt kocsink, de a tágabb családnak igen. Ha nem volt éppen szabad a családi lovas kocsi, akkor bérelni kellett. A nőtlen hivatalfőnökökhöz csak a férjem ment, ahol nem volt feleség, oda csak a férfi ment. Aztán valahogy megvolt a módja, hogyan viszonozza. A vizitet nyolc napon belül vissza kellett adni. És azoknak is föl kellett öltözni, és el kellett menni, ugyanezt az utat járni. Én mielőtt odakerültem, nem tudtam, hogy vizitelni kell járni, semmit nem tudtam. Azt sem tudtam például, hogy majd az apósommal is együtt fogok lakni. Zoli mindig az apjával élt, nekik az természetes volt, hogy vele legyen, de nekem nem.
Az ő családjuk sorsa szomorú, mondhatjuk, tragikus volt. Amikor az uram talán hatéves volt, rokoni látogatást tettek Zoli keresztapjáéknál, aki katonatiszt volt. Hazamenet egy katonai kocsi kivitte őket a vonathoz. A lovak megvadultak, a kocsi befordult az árokba, és olyan szerencsétlen módon estek, hogy az anyósomnak az egyik karját le kellett vágni. Fél karral élt. Szegény, hamar meghalt. Egy félkarú anya – aki egyébként, azt mondják, mindent megtanult, még stoppolni is tudott, tehát dolgozott ő, de mindig azt látni a képeken, hogy egy kendő van a fél vállán, vagy úgy áll, hogy az egyik nővére takarja azt az oldalát – meg egy harmincnyolc éves korában agyvérzéses apa, és egy szál gyerek, aki elég zárkózott, magának való ember lett. Nem tudjuk, hogy milyen lett volna, ha nem ilyen fiatal- vagy gyerekkora van. Ő Patakra járt, a sárospataki gimnáziumba, és aztán pedig a jogi karra Budapesten. A bútorokat, a stafírungot vittem magammal. A bútorok egy része otthonról volt –az akkori biedermeier természetesnek tűnt –, egy részét pedig külön hozzá kellett csináltatni. Pesten volt egy műbútorasztalos, aki régi bútorok javításával foglalkozott, az is dolgozott vele. Nagyon szép sublótom volt, az apai nagyanyám családjából való. Szóval megvolt minden, ami az akkori szokások szerint kellett. Volt egy asszony, aki valahonnan vidékről járt be, rendelésre varrt és hímzett asztal- és ágyneműt. Minden hónapban jött, megkapta a kiszámolt havi törlesztést, és szépen meglett a stafírung. Az asztalnemű is tizenkét személyes volt, mint ahogy a porcelánom is, hatalmas ebédlőhöz mérve. Hát ezt meg is kívánta a vidék, nagyon megnézték, hogy milyen a bútor, a szőnyeg, meg az egész. Pesten ezt nem tartották már olyan fontosnak. Nem volt jó az a társadalom. Ahogy visszagondolok rá, soha nem vággyal, hogy Istenem, milyen szép! Érdekes, mert mi Balassagyarmaton nagyon sokat voltunk gyerekkorunkban, és nagyon-nagyon jó emlékeink vannak, pedig ott is volt minden, ami kellett ezekből a kellékekből, de akkor azt természetesnek találtam. Itt semmi se volt természetes. Nem szerettem.
 Az apósom apai (Török) ágon örmény származású volt, az anyósom mezőgecsei, és őrajta keresztül vagyunk rokonok. A férjem anyja és az én édesapám voltak unokatestvérek. Apósom is bíró volt, amíg agyvérzést nem kapott. Harmincnyolc éves korában agyvérzést kapott, és attól kezdve mint nyugalmazott bíró élt hol Beregszászban, hol Sárospatakon. Trianon után mind átjöttek Sárospatakra. A birtok megmaradhatott volna, ha nem adják el. A szőlő akkor megmaradt, legalábbis egy része. Talán volt eszük, és később eladták, mielőtt államosították volna. A beregszásziak a megyebál után fölköltöztek Pestre a téli hónapokra, és tavasszal mentek vissza a vidéki otthonukba. A lányokat kellett férjhez adni. Beregszász egy csendes falu. Például az uram anyjáéknál volt hat lány. Egy maradt otthon, ötöt férjhez adtak. Az komoly munka lehetett! Otthon több időt töltöttek a szőlőben, mint a beregszászi lakásban, és ahogyan adogatták el a földet, a szőlőt, úgy szorultak összébb, lettek beregszászi lakosok. Nem értettek a földhöz, egyik se tanulta ki a szakmát. Mert ugye úriember mit tanul? Jogot, vagy elmegy katonának. Hát ebből nem lehet megélni. És aztán, amikor már a szőlőből kellett volna megélni, akkor inkább bérlővel dolgoztattak. A lányokat bálokba vinni, kistafírozni sok pénzbe került – gondolom. Nagyon közeli években születtek, tehát nagyon közeli években mentek férjhez is. És egyformán kellett őket kistafírozni. Aki később elment az otthonukba, mindenhol ugyanolyan ebédlőbe lépett be, ugyanolyan tányérból evett. Megrendelték a házaló kereskedőknél. És folyton hímeztek, kézimunkáztak, rengeteg ágynemű kellett, sok kombiné, meg olyan ruhaneműk, amiről ma már nem is tudunk. A lányok hímeztek, a fiúk mentek tanulni. Az édesanyámék polgári szemléletűek voltak, ők a lányok művelődésére többet adtak, mint az ottaniak. Beregszászban a lányok nagyon háttérbe szorultak, úgy vettem észre. Értettek a háztartáshoz és a kézimunkázáshoz. Volt alkalmazottjuk, aki dolgozott a háztartásban. Amikor én odakerültem friss asszonyként, és fölvittek az Aranyos-hegyre, a szőlőbe, egyáltalán nem értettem semmihez. Az egyik nagynéni egyszer azt mondta nekem, hogy ma te fogod csinálni a vacsorát – mindig meleg vacsorát kellett adni –, tészta lesz, te fogod gyúrni. Mondtam, hogy igen, de fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Odamértek nekem mit tudom én, nyolc vagy tíz tojást, embertelen mennyiségű lisztet, meg nem tudom mit, és odaálltak nézni, hogy én hogy gyúrom. Hát siralmas látvány lehettem. És Sárika néni, a vendéglátó háziasszony, aki áldott jó lélek volt, látta, hogy Babuci itt nem fog tésztát gyúrni. Finoman félreállított, hogy majd ő meggyúrja. Ha Sárika nem segít, a mai napig ott állok. A szőlőben sokan voltunk, mindig felugrott valaki a városból. Gondolom, a férfiak is tudták, hogy ott mindig van meleg étel. Látszólag jól éltek, de én azt gondolom, hogy akkor már – ez a negyvenes évek eleje volt – eléggé gondterhelten, hogy finoman fejezzem ki magam.
Engem semmire nem készítettek fel, a testi dolgokra se, semmire. Azt láttam, hogy megint jön a kézimunkás nő, és mire leérettségiztem, észrevettem, hogy megvan az ágyneműkészlet, de hogy miért? Hát ugye minden lány gondolkozik, hogy milyen szép egy jegygyűrű meg egy esküvő, de hogy mi a házasság, arról nem. Hát erről még mindig vitatkoznak, hogy mit kell egy fiatal gyereklánynak tudni, vagy a fiúnak is akár. A lányokkal beszéltünk erről egymás között, hogy vajon mi lehet. Amikor már menyasszony voltam, hamarabb, mint a barátnőm, akkor is kérdeztük egymástól, vajon hogy lesz. De csak ennyiben maradtunk. A múltból hozták az anyák, őket se készítették fel, ez tabu volt. Egy falusi lány sokkal többet tudott. Nekünk mindig azt mondták, hogy jaj, már este van, nem kell kimenni az utcára. Falun a lányok kiültek a ház elé, és jöttek a legények. Nem nekünk mondták, de hallottuk, hogy na, ez a Jani is csak akkor fogja elvenni a lányt, ha már nagy lesz a hasa. Azt hiszem, az természetes volt azon a vidéken, hogy akkor lesz házasság, ha látják, hogy termékeny a lány, ha jön a gyerek, akkor már érdemes arra, hogy a fiú elvegye. Erdélyben most is így van. Ezek, a most mellettem egymást váltó széki asszonyok sok mindent mesélnek az életükről, ugyanígy élnek most is. Kell az utód, aki dolgozik majd, és eltartja az öregeket. Tehát nagyon fontos, hogy termékeny legyen a lány. Az eszükbe se jut, hogy a férfiak is okai lehetnek esetleg. Ilyenkor mondják, hogy segítenek a papok. Ha kicsivel többet tudtam volna az életről, amikor férjhez mentem, és úgy találkozom ezzel az életformával, biztosan sokkal többet tudnék mesélni, mert talán érdeklődtem volna. De így szinte az volt az embernek az érzése, hogy bizonyos dolgokról nem való, nem beszélünk.
Nagyon nehezen viseltem az ottani viszonyokat. Amikor először behívták Zolit katonának, akkor hazajöttem, és apa megkérdezte, hogy vissza akarok-e menni. Gondoltam, nem adom meg magam, majd beletörök, és visszamentem. Aztán jöttek a háborús események, amikor ezzel már egyáltalán nem lehetett foglalkozni, mert azzal kellett, hogy például az a repülő most a partizánoknak hoz ennivalót, vagy pedig fegyvert dob le. Akkor már a háborúban élt az ember. Emlékszem, egyszer kirendelésre mentek a bírók valahova Beregszász környékre, talán Szolyvára. Előtte voltunk a főnökéknél, és a felesége mondta a fiatal bíróknak meg a tisztviselőknek, hogy tojást hozzanak. Én nem értettem. Azért kell odamenni, hogy tojást hozzanak? Szóval nem voltam egyáltalán felkészítve. Arra se, hogy háborús világ van, a tojást már a szoknyájuk alatt hozzák be az asszonyok, és hát hozzanak, az olcsóbb is. És amikor megtudtam, akkor meg sértett, hogy engem arra használ föl, hogy neki tojást szerezzünk. Szóval dolgozott bennem sok minden, valami öntudattéboly szállt meg. Aztán megtanultam. Ilosván már tudtam, ha akármit akarunk, vajat bármit, azt pult alól kell megszerezni. Azért többnyire adni kellett valamit cserébe, de mit lehet kérni egy bírótól? Mit tud ő adni? Semmit. Nem hasznos.
Október végén már behívták katonának az uramat. Akkor én hazajöttem Budapestre. De hamar elengedték, mert mindig több embert hívtak be, mint amennyire szükség volt. Akkor visszakerültünk Beregszászba. Ő fölvette a tollat, aztán megint behívták, és én megint hazajöttem. A vonatközlekedés jobb volt szerintem, mint most.
Beregszászban volt egy egész napos bejárónőnk, a Zsuzsa, aki anyósomhoz is járt korábban, olyan családi bejárónőnek mondhatom. Ő mindent sokkal jobban tudott, nálamnál föltétlenül, és Zolinál is, de ezt nem éreztette, nem akart beleszólni a dolgaimba. Bár időnként kénytelen volt, mert én kellett kérdezzek tőle.Ilosván is volt segítségem, Anna. Ő igazán megérdemli, hogy megemlítsem. Anna bejáró szolgálónk volt, ruszin lány, talán fiatalabb, mint én, ami elég nagy szó, mert én se voltam öreg. Egyszer hazajött délben az uram, gyorsan kért ebédet, merthogy az ilosvai értelmiség vadászatra indul, partizánvadászatra, a kisvonat külön megáll az egyik állomásnál, őket ott fölveszi. Vittek magukkal ókori fegyvereket, amiket a raktárban találtak. Szóval ma nevetséges az egész, de akkor olyan ijesztő volt, hogy mit akar ez a sok civil, aki életében talán a behívásos rövid idejű katonaságon túl soha nem katonáskodott. De hát fölszálltak a vonatra. Szerintem megrendezett volt, mert így üvöltve nem megy az ember partizánvadászatra. Ott álltam az ablaknál – már sötétedett –, vajon hol járnak, és akkor Anna azt mondta nekem: Tekintetes asszony, nem kell félni! A partizánok nem ott vannak, ahol keresik őket. Ő tudta. Lehet, hogy beépített emberük volt. Amikor összegyűjtötték a zsidókat, éppen előző estére meghívtam a főszolgabíróékat és azokat, akikkel néha találkozni kellett vacsora utáni összejövetelre. Anna aznap azzal állt elém, hogy másnap reggel összeszedik a zsidókat. Hallgattam, hogy mit beszél ez a lány. Este odaszóltam a főszolgabírónak, hogy „János, igaz, hogy szedik a zsidókat holnaptól?” Ő rám nézett, hogy „Baba, honnan szedte maga ezt?” Mondom: semmi, hallottam. És másnap reggel arra ébredtem, hogy az ablak előtt megy valami sötét menet. Hát már vitték őket. És jött a főszolgabíró, hogy honnan tudtam én ezt, mondjam meg. De nem árultam el. Ma se tudom, hogy Anna honnan tudta. Onnan mindenkit elvittek, csak egy házaspárért nem mentek – a férfi jogász volt –, őket annyira tisztelték, hogy nem mertek hozzájuk nyúlni. És délután jött két csendőrruhába öltözött idegen, azok vitték el őket. Ilosván elég sok zsidó élt – és ruszinok –, dolgos, mezőgazdasággal, iparral, kereskedelemmel foglalkozó zsidók, és keményen vallásosak. Én nagyon jóban voltam néhányukkal. Például egy udvaron laktunk egy családdal, és nekem – félidős terhes lévén – rettenetes görcseim voltak. Sírtam a fájdalomtól, egyedül ott fönt a fenében, anyám Pesten – szóval olyan nagyon elárvultan, egy férjjel, akinek fogalma sincs, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Akkor ez az asszony azt mondta nekem: „Tudja, én megmondom, hogy magát most meg kéne meleg víz fölött dörzsölni. De én nem nyúlhatok magához, mert szombat van.” Kétségbeejtően vallásosak voltak. Egy másik alkalommal azt mondta nekem, hogy „nagyon jó levest csináltam, hozzon át egy fazekat, és majd úgy teszi oda, hogy ne érjen az én edényemhez”. És így adott levest. Szombatonként fiatal lányokat hívtak, hogy ők rakjanak tüzet és ők végezzék el a tennivalókat. 
 Ilosván először egy olyan lakásba kerültünk, amelyikben a csehek alatt cseh vámosok laktak. Hat lakás egymás mellett, mindegyik külön bejárattal, külön kis kerttel. Szerintem csodálatosan megépítették a cseh uralom alatt. És volt egy nagy fürdőszobának készített helyiség is, a cső benne, de a víz még nem, és egy nagy kád is, csak hát nehéz, fárasztó volt behordani a vizet. Nagy konyha volt, lent egy nagy szoba, fent két kisebb. Zoli minden reggel a szokott időben, nagyon korán ment el. Együtt megreggeliztünk, kikísértem a kerítéshez. Elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, addigra meg kellett legyen az ebéd. Őt nem érdekelte, hogy ki főzi, csak legyen meg. Anna főzte főleg, ő többet tudott, mint én. Anna gyakran dajkálta Gyöngyvért. Szerette a gyerekeket. „Na nee sírj!” – mondta neki. „Miért sírsz? Mindjárt kapsz eenni!” És Gyöngyvérke mindjárt kapott enni. Anna mosott a teknőben. Tőle tanultam meg, hogy milyen szép fehér lesz a ruha, ha hamulúgban áztatják. Addig fogalmam sem volt, hogy az mi. Szóval Anna sok mindenre megtanított. Délben együtt ebédeltünk, utána egy rövid sétára mentünk. Aztán Zoli visszament a bíróságra, ahol nagyon nehéz dolga volt, mert egy ruszin faluba őt telekkönyvi bírónak rakták oda. Hát körmölni kellett volna a tulajdonosokat meg a birtokokat, de hát alig tudta elolvasni a nevüket. Elég korán vacsoráztunk, aztán jött a kártyaparti. Amikor már óvóhelyre kellett menni, ennek a háznak a nagyon nagy pincéjét rendeztük be óvóhelynek. Ott dajkáltam Gyöngyvért, az apja meg az a két-három tisztviselő, akik a közelben laktak, kártyáztak.
De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek. Ez azt jelentette, hogy én itt vagyok, ti meg gyöttök-mentek. Volt egy nagyon szép sublótunk, az apai nagymamámtól. Jött a ruszin orvos, hogy hát ő ezt megveszi, mert mi nem tudjuk elvinni. Nem adtak semmi lehetőséget, hogy valamit is felpakoljunk. Úgy éreztem, hogy ezt bűn eladni, elszakíthatják tőlem, de eladni nem tudom. Mondtam, hogy nem eladó. Majd megbánja! – válaszolta a ruszin orvos. Hát ottmaradt. És az uram helyettese vagy a titkár, aki ruszin volt, rögtön beleült a lakásunkba. Ahogy mondták, a könyveinket kidobálták az ablakon, és ő beleült, az övé lett. Ami elfért a kezünkben, azt elhoztuk. Gyöngyvért hazahoztam, leraktam anyámnál, és visszamentem, hátha valamit még össze tudok szedni. Hát nem tudtam. Két év alatt laktam Beregszászban, Ilosván, meg egy-két olyan városban, ahova behívták katonának az uramat. Közben hazajöttem szülni Pestre. Szóval annyi minden történt, és már ott se voltam. Amikor Zoli följött Pestre, akkor nagyon összevesztünk, az volt talán az egyedüli komoly veszekedésünk, mert én azt kértem, hogy ne menjen el. Nyílt felhívás volt, hogy mindenki köteles bevonulni. És én azt mondtam, hogy más is megpróbálja, elbújik. De ő képtelen volt rá. Így aztán 44 novemberében elment nyugatra mint katonai ügyészségi beosztott. Már rég bejöttek az oroszok, és ők még mindig Szombathelyen körmölték a katonai iratokat. Aztán küldött egy levelezőlapot, hogy keres minket, aggódik, de mi nem kaptuk meg. Rémhíreket hallottak, hogy Buda már nincs is, minden leomlott, leégett. Teljes aggodalommal jött aztán vissza 45 szeptemberében.
Az egyik vasárnap, amikor édesanya hazament, észrevette, hogy tele van a lakás füstszaggal. Szólt a házmesternének, hogy valaki cigarettázott a lakásban. Ó, senki – mondta a Káliné. És kiderült, hogy a padlásra elbujtatott zsidó házaspár jött le a mi lakásunkba, ott találtak menedéket, ott tudtak fürdeni. És meg is menekültek. Nagyon sajnálom, hogy a házmesterné neve nincs megörökítve a Bimbó úti ház falán, mert sok mindent lehet köszönni neki. Majdnem negyven ember volt elbújtatva a mi házunkban. Volt úgy, hogy velünk voltak az óvóhelyen, csak éppen egy falra tett szőnyeggel választották el azt a részt, és mi nem tudtuk, hogy ott vannak mögötte. Ha tudták is, a házból senki sem dobta fel őket. Az utolsó előtti napon viszont, amikor az oroszok már az utcán voltak, bejött két nyilas katona, hogy a Szekereséket keresik. Ilyen nevűek nem laknak a házban – mondta Zágon István, aki maga is veszélyben volt, és megjátszotta a házparancsnokot. Akkor elment a két nyilas, de hamarosan visszajöttek, és a Steinhardtékat keresték. Steinhardt egy nagyon neves pesti mulatónak volt a tulajdonosa, és a házunkba menekülve a földszinten béreltek egy lakást. Nevet változtattak, és sokáig meg tudták tartani az inkognitójukat, de valaki feljelentette őket. Az utolsó nap! És elvitték őket. Ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni.
A régi pincékből csináltak óvóhelyet. Gyöngyvér a pincében lett egyéves. Ott voltunk hat hétig, és vártuk a sorsot. Aztán az óvóhelyen sok mindenkiről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek hittük. Hogy csak egy jelenetet említsek, amikor leköltözött oda a ház, akkor mindenki levitte az ennivalóját, amit begyűjtött az ostromra. Egy pincerészbe összerakták a zsák liszteket és az egyéb főzni valókat. Egy konyhát is csináltak, az egyik asszony vállalta, hogy ő lesz a szakácsné, ő osztott be mindent, így kosztoltunk. Az egyik nap a házparancsnok odajött hozzám, hogy a mi lisztünk elfogyott, másnaptól nem kapunk kenyeret. De addigra már én se voltam olyan gyáva, nekitámadtam, honnan veszi, hogy éppen a miénk fogyott el, így aztán továbbra is jutott nekünk kenyér. Más meg szinte ismeretlenül segített. Gyöngyvéren kívül volt még egy hasonló korú gyerek az óvóhelyen, egymás mellett állt a kocsijuk, és úgy ültünk hat hétig. Amikor elfogyott a cukrunk, a másik kisgyerek anyja, Szabó Anci, akit alig ismertem, az ostrom előtt költözött a házba, mindennap adott egy szem kockacukrot Gyöngyvérnek, ami életmentő volt. Elapadt a tejem, amíg tartott a krumpli, azt adtunk Gyöngyvérnek, de attól nem lett erős, csak sovány kisgyerek. Nagyon hideg tél volt, a hóból behoztunk egy-egy vödörrel, hogy olvadjon föl, és akkor megmostuk az arcát meg a fenekét. A piszokban begennyedt a szeme. A szomszéd házban lakó orvos végigjárta a pincéket, és megnyugtatott, ha kikerül onnan, minden rendbe fog jönni Az ostrom alatt egyszer Apa éppen felment egy második emeleti lakásba, amikor találatot kapott a ház, és rászakadt a törmelék. Nagyon csúnyán megsebesült. Az egyik szeme kifolyt, a két füle leszakadt. Szóval nagyon keményen megsérült. Két kedves és készséges fiatalember vállalta, hogy beviszi az Irgalmas Kórházba, és ott a sötétben, gyertya mellett összevarrta egy orvos. Nagyon kérte, hogy ne üvöltsön fájdalmában, mert akkor az a sok beteg szintén elkezd jajgatni, szenvedje végig, mert semmiféle érzéstelenítőt nem tud adni neki. Végigcsinálta.  Később rendbe hozták a szemét, műszemet kapott, és még dolgozott a Pénzügyi Igazgatóságon, a Pestvidékinél. Akkor oda osztották be, mint nagyon sok hasonlóan degradált emberüket, de ez csak addig tartott, amíg valóban megváltozott a helyzet. Hamar meghalt az édesapám, 1950-ben, így nem kellett méltatlan körülmények között, mellőzötten élnie. 
Január 30-án, amikor édesanya hazahozta apát a kórházból, bejöttek az oroszok. Ez nekünk a felszabadulás volt. Márciusban már föl is tudtunk menni a lakásba. Ez a háztömb a MABI-é, a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetéé volt. És amikor vége lett az ostromnak, a MABI elkezdett ügyködni, ahogy csak tudott, és március végére rendbe szedte a lakást. Először az első emeletre mentünk. Egy lakó megsajnált minket. Apa rémes állapotban volt, meg egy kisgyerek, szóval nem voltunk rózsás helyzetben. Baloghy Mária, aki egy nagyon kulturált, okos, szociális érzékenységgel megáldott nő – ő maga is alapított valamilyen segítő társaságot – hívott meg minket a lakásába, ott laktunk talán egy hónapig, aztán fölmentünk a sajátunkba, ahogy az rendbe jött.
Mihelyt lehetett, elkezdtük a batyuzást. Pestkörnyékre mentünk, ahol nagyon kemény csereárakat kértek, de hát azért mindig tudtunk valami kis ennivalót szerezni. Amit lehetett, azt bizony odaadtuk. Éppen azért maradtunk annyira kódus módon, mert hát batyuzni kellett, és falun nagyon keményen mérték az árut. Például az uramnak otthon maradt egy jó minőségű rövid bőrkabátja, azért talán öt kiló lisztet adtak. Ki voltak szolgáltatva a városiak az élelemhiány miatt. Az orvos ajánlotta, hogy oltassuk be magunkat tífusz ellen. Egy gramm aranyba került egy injekció. Úgyhogy az apánk óralánca egyre fogyott. Tüzelőnk sem volt, a Duna-parton rakatban állt a szén, elkezdték azt is árulni, és egy biciklit kértek egy mázsa vacak szénért, ami hát nem sokáig volt elég, akkor már két szobában kellett tüzeljünk. Édesanyával mentünk batyuzni, a testvérem vigyázott a kis keresztlányára. Vagy fölfértünk a HÉV-re, vagy a vagon tetején utaztunk, de valahogy eljutottunk Pomázig, ott leszálltunk, merthogy az gazdag falu, biztosan jó sok minden maradt. Finom pecsenyeszag terjengett, vasárnap délelőtt volt, de nekünk nem jutott. Azóta ha én olyan regényt olvasok, ahol a falusi asszony olyan jó szívvel kínál, hogy egyen lelkem, vegyen lelkem, én el nem hiszem. Annak örültünk, ha olyan helyre kerültünk, ahol oroszok voltak, mert az orosz katona biztos adott nekem egy darab kenyeret. A Marczibányi téren is oroszok voltak, ott kenyeret biztosan kaptam. Észre se vettük, és valahogy elindult az élet.
A kisfiam nem bírta a tejet, ha lenyelt egy kortyot, fuldokló hangokat adott. Orvostól orvosig vittük, és a végén kiderült, hogy tejérzékeny. Kérdeztük, hogy mit csináljunk, mit adjunk neki enni. Azt mondta az orvos, hogy mandulatejet. Ez nagy gond lett a családnak. Patikában dekára adták a mandulát, otthon egy mozsárban zúztuk össze a három-négy kanálnyi mandulát, meg tápszerrel etettük, így neveltük föl.
     Az jutott eszembe éppen a május elsejével kapcsolatban, hogy addigra a ház körülbelül kitisztult – mert elég romos állapotba került a háború alatt –, és meg akartuk ünnepelni a szabadságot. Meghívtam hozzánk azokat a lakókat, akikkel az ostrom alatt valamiféle kapcsolatba kerültünk. Elég sokan összejöttek, ennivalónk nem volt, de kávénk igen, és a herendi kávéskészletem. Mindenki derűs volt, kártyáztunk, mintha visszajött volna valami a háború előtti évekből, ami persze nem volt igaz, de abban a pillanatban így éreztük. Aztán később, amikor Gyöngyvér már gimnazista volt, a barátnői és azoknak a szülei igyekeztek valami emléket bepréselni a jelenbe a mi fiatalkorunkból, házi bált, ma úgy mondanánk, hogy bulit rendeztek. Nagy asztalterítés volt, mindegyikünk előszedett valami háború előtti ruhát, fényképeztek, nagyon jó volt! Most is szívesen gondolok vissza rá. Ekkor is tudtam, hogy nem az igazi, de valamit visszakaptam a múltból. Egy másik alkalommal, húsvétkor a Herendi készlettel szervíroztunk. Ami kibírt mindent. Kibírta Ilosvát, kibírta a menekülést, csak addigra tört el mind, mire a gyerekek fölnőttek.
   1945 szeptemberében ért haza az uram, az amerikai fogságból, és októberben Ákos, a húgom vőlegénye a francia fogságból. Mindig szidta a francia vöröskeresztes nőket, akik leköpték őket, merthogy magyarok, vagyis fasiszták. Ő elég nyomorult állapotban ért haza, majd novemberben összeházasodtak a húgommal. Akkor már heten lettünk: édesanya, édesapa, a két házaspár és Gyöngyvér. 46-ban megszületett Máriáék lánya és a mi fiunk, akkor már két csecsemő is volt a lakásban. Kilencen laktunk a háromszoba-hallos, személyzeti szobás (cselédszobás – így mondtuk akkor) lakásban. A szüleim még éltek, övék volt a lakás. Mi négyen voltunk, a húgomék először hárman, majd 52-ben megszületett a fiuk, de akkor apám már nem élt. Minden családnak jutott egy szoba, és az elég nagyméretű hallt közösen használtuk. Időnként a létszám tízre emelkedett, amikor például a már említett Benke Laci Recsk után néhány hónapig nálunk lakott, mert egy óbudai gyárban kapott munkát, vagy amikor édesanya nővére szorult rá rövid ideig, hogy odaköltözzön, egy ideig pedig alkalmazottunk is volt, amikor Árpád és a húgom kislánya, Emőke kicsi volt. A bejáró segítségünk Erzsi néni volt, egy népviseletben járó palóc asszony. Valahogy idekeveredett Pestre, és itt ragadt. Nagyon szorgosan dolgozott. Akkor teknőben, kézzel kellett mosni, a padláson teregetett, és eljött vasalni is. Aztán jött egy időszak, amikor már erre sem jutott pénz, közben Erzsi néni is úgy gondolta, hogy visszamegy Gyarmatra.
 
Megnyílt az Állami Alkalmazottak Horthy Miklós Gyógyintézete
Magyar Világhíradó 1039. 1944. január 
Filmhíradók Online
 
A Kútvölgyiben szültem a fiamat, Árpádot, ahogy Gyöngyvért is. Akkor, 44 januárjában új, kiváló és elit kórháznak számított. Gyöngyvér volt a második gyerek, aki ott született. Az elsőt Toldy Piroskának hívták. Tőlem azt kérte a kórház vezetősége, ha fiú születik, Miklós legyen, merthogy az intézmény neve Horthy Miklós Gyógyintézet. Én mondtam, hogy nekem lányom lesz. Megszületett, a nővérke közölte, hogy leány, mondtam, hogy igen, tudom, Gyöngyvér a neve. Hát ő nem ismerte ezt a nevet, azt hihette, hogy a Györgynek valamilyen változata, és csak ismételgette, hogy de leány, de lány. Végül beírták a Gyöngyvért. Abban az időben az orvos és a nővérek azt se tudták, hogyan ugráljanak a betegek körül. 1946-ban, amikor Árpád született, a kórházat már nem Horthy Miklós Gyógyintézetnek hívták. Ekkor már tele volt a folyosó szülő nővel, azt se tudta a személyzet, hogyan futkorásszon. Két évvel korábban sem tudták, csak más előjellel, addigra nagyon megváltoztak a körülmények. A fiam nagyon sovány kisgyerek lett. Nem is csoda, hisz a legfőbb ennivalónk az uborka volt, meg a kenyér, csoda, hogy élve maradt, ő is meg én is. Nyáron a terhességünkre való tekintettel kaptunk paradicsomot. Úgy előttem van, hogy a Moszkva téren állunk sorban, csupa nagy hasú nő. A terhes asszonyok kaptak tejet is jegyre, és a gyerekeknek is adtak, azt hiszem, féléves kortól, mert nyilván addig szoptak.
Nagy segítség volt az édesapánk, aki, amikor magához tért, ment a munkahelyére jelentkezni. Akkor ugyan közölték, hogy a korábbi beosztásban nem maradhat meg, de állományban marad, áthelyezték pénzügyi igazgatóhelyettesnek, tehát fix fizetése volt. Az uramnak is lett, amikor hazajött, és a sógoromat is visszavették a hadsereghez, áthelyezték a Tisza mellé, hídépítéshez. Viszont nemsokára az egyik délidőben, amikor mentek ebédelni a társaival a katonai konyhára, nem engedték be őket, mert aznap reggel kirúgták azokat, akik nyugati hadifogságban voltak. Ezután ő mindenfélét csinált, fémcipeléstől kezdve cukorrépaszedésig mindent. Azután később Zágon István be tudta vinni őt kellékesnek a Vígszínházba. Zágonon – a származása miatt – mindenki segített az ostrom alatt, de azt ő meg is hálálta, nem úgy, hogy jaj, köszönöm, jaj, köszönöm, hanem segített, akinek csak tudott. Ákosnak nagyon jó dolga lett, mert emberi körülmények között dolgozhatott. De aztán ez is megszűnt, és akkor lapátolta a tüzelőt valami kazánnál. Később valaki bejuttatta a Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyárba, ahol évekig dolgozott. Közben kitanulta a gázfűtést, és darukezelői tanfolyamot is végzett. Rengeteg mindent próbált. Járt maszekba villanyt szerelni ismerősökhöz. Később kérelmezte, és meg is kapta az engedélyt, hogy műszaki munkaerő lehessen. A háború után az édesapám fölajánlotta neki, hogy tanuljon, és amíg egyetemre jár, addig támogatja a családját. Két évet kellett volna mint ludovikás tüzértisztnek a műszakin tanulnia, és akkor mint műszaki rajzoló tudott volna tovább dolgozni. De ő ezt nem fogadta el, inkább elment lapátolni. Közben dolgozott egy maszeknál is. Megjött a gyárból, aztán elment a maszek fröccsöntőhöz, aki egyébként a rokona volt. Előzőleg pakoltunk vaníliás cukortól kezdve planta teán át mindenfélét, szintén ezen a kapcsolatán keresztül jutottunk a munkához. Főleg a nők csomagolták, a férfiak meg trógerolták zsákszámra az anyagot. Volt még vagy két tiszt, és ebből éltek hárman. Először voltak ezek a csomagolások, aztán jött a műanyag hajkefe sorjázása. Nehéz évek voltak. 
Aki el akart helyezkedni, be kellett szerezzen egy igazolás arról, hogy a háború alatt rendesen viselkedett. Én is megkaptam, még ma is őrzöm. A Jókai utcában lévő MEDOSZ szakszervezetben dolgozó ismerős asszony révén szereztem. Így kerültem a Szabványügyi Hivatalba. Azt az asszonyt, aki segített, Kerekes Barna révén ismertem, akivel egy folyosón laktunk. Kerekes építészirodát nyitott a házban a háború után. Nála dolgoztam 46 tavaszán. Ez nagyon kényelmes volt neki is, nekem is, mert nem kellett örökké ott ülni, hanem odahaza lehettem, és ha volt valamilyen gépelni vagy intézni való, akkor csengettek, hogy menjek át. Ügyintézői munka volt, sok minden belefért. Pályázatok benyújtása, vagy az elején például kísérnem kellett azokat a munkásokat, akik az építőanyagot szállították taligával. Kerekes elég sok megbízást kapott, például a Vígszínház – akkor Honvéd Színháznak hívták – újjáépítését. Ő az ostrom idején az első világháborús egyenruhájában járkált a pincében, szakállt növesztett, és névjegyet csináltatott, hogy E. E. százados, vagyis emléklappal ellátott százados. És megúszta. Hát megszültem, és azután is járkáltam a két lakás közt, ide-oda. 1948-ban Kerekes Barna megszüntette az irodáját, és elhelyezkedett az egyik állami építési hivatalban. Megelőzte, hogy államosítsák az irodáját. Amíg mentek a nagy helyreállítások, addig kellett a munkája, és mire 49 évvégén volt a tömeges államosítás, ő már állami alkalmazott volt. 1949-ben a Szabványügyi Hivatalba kerültem, ahova Novotny Kornél vegyészmérnök ajánlott be. Ő is a házban lakott. Már a háború előtt is dolgozott az akkori Szabványügyi Intézetnek, vagy valami hasonló nevű kis létszámú intézménynek. Amikor az új hivatal kezdett felfejlődni, Kornél tudta, hogy nekem már nincs munkám, ezért beajánlott. Rajtam kívül más házbeli nőnek is segített odakerülni. Rendesen működött a ház. A hivatalban először a külföldi szabványokat – amiket szétszórva találtak a háború után – kellett rendezni nyelv szerint, utána pedig könyvtári munkát végeztem, szakoztam.
 50-ben meghalt az édesapám április 29-én. Engem a hivatalban hívtak, hogy menjek be a kórházba, mert nem sok ideje van már. És 29-én éjféltájban meg is halt. Április 29-e szombatra esett, és jött a május 1. Ki kellett volna vonulni, ez lett volna életem egyetlen május elsejei kivonulása, de hát édesapa közbeszólt. Bementem szólni, találkoztam a párttitkárral, Szadló elvtárssal, és mondtam, hogy ma meghalt az édesapám. Török elvtársnő! Magának nem kell kivonulni! – válaszolta. Mikor a házmesterünk, Káli néni megtudta, hogy Apa meghalt, kitette a vörös zászló mellé a feketét. Jött a rendőr: „Káliné, maga megőrült? Mit csinál?” Azt válaszolta, hogy egy nagyon rendes embert temetünk, ő bizony kiteszi. „Na jó, Káliné, már kint volt, most már vegye vissza!” – mondta a rendőr. Félt, hogy őt szedik elő.
 
 Miután nem voltunk párttagok, mi a munkahelyen kartársnőztünk, kartársoztunk, de hivatalosan elvtársnőnek hívtak minket, a hivatal vezetője is. A hölgyem, uram, megszólítás elszállt. Ez furcsa volt, mert az első időben nagyon családias volt még a hivatal, kezdetben a Benczúr utcában talán harmincan dolgoztunk, de aztán később nagyon fejlődött. Az első elnökről, Takács elvtársról az mondták, hogy ő az egyetlen párttag az egész hivatalban, de ettől függetlenül rendes ember volt. Vele történt meg, hogy az egyik Szabad Nép-félórán nem jelent meg időben. A Szabad Nép félóra azt jelentette, hogy minden héten egyszer félórával hamarabb kellett menni, és az intézmény vezetője a pártújság, a Szabad Nép cikkeiről beszélt a mi hülye agyunknak. Vártuk, hogy Takács elvtárs jöjjön, de csak nem jött. A párttitkár már tördelte a kezét: Istenem, mi lett Takács elvtárssal? Egyszer csak megjelent nagyon szégyenkezve: „Ne haragudjanak az elvtársak, de a kocsi elromlott, és én nem tudtam, hogy hol van a villamosmegálló.” Takács elvtárs Brünnben tanult, elment a háborús években, ott szerzett mérnöki diplomát, és amikor visszajött, mindjárt benn találta magát egy autóban, de annyira ember maradt, hogy ki tudta mondani: ne haragudjanak! Takács elvtársról még elmondok egy történetet. Amikor a húgomék disszidáltak 1967-ben, a hivatalban az egyik jóakaróm azt tanácsolta, hogy mondjam el Takács elvtársnak. Bejelentkeztem hozzá, és elmondtam neki. Mire ő: „Most ezt miért mondta el nekem? Hozassam haza őket?” Mondom: ne, ne, azt akartam, hogy ne mástól tudja meg. Hát szóval ő még ember volt. Az utóda egy kemény elvtárs lett. Takács elvtársat úgy váltották le, hogy bement az OMFB-be, és ott a folyosón tudta meg, hogy ki van rúgva. Azt hiszem, most is így szokás.
Amikor a hivatal elkezdte a működését, zömében német és francia szabványok voltak az állományban, amelyeket le kellett fordítani. Ezt csinálták az öreg mérnökök, öt vagy hat öregúr ült a könyvtár asztalánál, és fordított. Azután kijöttek az újak, akik megkapták a diplomát, de nyelveket nem tudtak. Addigra már mindenütt alkalmaztak egy-két fordítót, azonkívül megjelent a Rigó utcai nyelviskola, ami két-három év alatt nagyon szép bizonyítványokat adott a tanulóknak, amiért még nyelvpótlékot is kaptak, meg előléptették őket, de nem biztos, hogy a nyelvet megtanulták. A helyzet aztán fokozatosan romlott, ahogy a vezetők változtak. A legutolsó vezető, az Olajos elvtárs, bejött a könyvtárba, és azt mondta, hogy nagyon sok a könyv, ennyit és ennyit ki kell dobni. A katalóguscédulákkal volt a legtöbb baja, túl sok szekrény volt, tele katalóguscédulával. Neki a terek iránt volt vonzalma, nekünk pedig azt kellett volna kidobni, amit húsz év alatt létrehoztunk. Akkor vitték haza a mérnökök a saját szakjuk dokumentumait. Volt egy kollégám, aki visszaemlékezett, hogy a háború után – ő a Statisztikában dolgozott – bizony aktatáskában mentették a könyveket, mert akkor is ki kellett dobni a nem kívánatosnak tartottakat.   
Édesanya csodálatos példamutatással csinálta végig. Amíg kellett, ápolta az urát. Az apám halálkor eléggé összeomlott, de erőt adott neki, hogy unokái vannak, családja van, együtt vagyunk. És a nagy erő akkor mutatkozott meg megint, amikor 51-ben elvették az özvegyi nyugdíját. Úgy vették el, ahogy szokás: egyik pillanatról a másikra. Várta a postást, hogy hozza a nyugdíjat, de helyette egy cetli jött, hogy ezentúl nincs nyugdíj. Hát ez nagyon tönkretette őt. Aztán jöttek a hírek, hogy az összes ilyen státusbeli özvegy megkapta ugyanezt a papírt, később kiderült, hogy mindenkitől elvették. Először összeomlott egy-két órára, aztán elindult munkát keresni, és mire hazajöttünk, anyánk közölte, hogy ő már elhelyezkedett, a Márvány utcában egy pékségben. És másnap bevonult a Márvány utcai pékségbe. A sógorom elment megnézni, hogy mit csinál, és úgy gondolta, hogy amilyen pici kis asszony, nem fog neki menni, hogy mázsaszámra cipelje a kenyeret, és mondta, hogy talán mást kéne keresni. Végül más munka után nézett, és mindig talált valamit, horgolt, bedolgozott. Szóval ő nem sírt. Mindig úgy éreztem, hogy ezt a keménységet hazulról hozta. Aztán 53-ban visszakapták a nyugdíjuk egy részét. Ez volt az a bizonyos Nagy Imre-program szerinti nyugdíjjavítás, amit az özvegyek is megkaptak. Úgy mondtuk mindig, hogy Nagy Imre adta. Kevesebb volt, mint korábban, de mégis úgy érezték, hogy nem csak a család terhére élnek. Aztán elhelyezkedett a Földmérő és Talajvizsgáló Irodánál házvezetőnőnek a balatoni üdülőbe, és levonult szakácskönyvvel, teljes felszereléssel, hogy ő ott gondnok lesz. Egy hét múlva elmentünk meglátogatni. Azt mondta, hogy este nem ér rá velünk lenni, mert bridzsparti lesz. Kiderült, hogy a vendégek, akik a régmúltból megmaradtak, szeretnének bridzsezni, de nincs ki a parti, és akkor az anyám jelezte, hogy ő készséggel rendelkezésre áll. Délelőtt a konyhában irányította a főzést, este pedig háziasszony volt ugyanott. Nagyon szerették. Váltakozott időnként a vendég-összetétel, az új káderek is nagyon szívesen fogadták, mondhatom, hogy ő ott csak szeretetet kapott mindenkitől. Mindig talpraesett volt, soha egy árva mukkot nem hallottunk tőle, hogy én, aki ez voltam, vagy az voltam, vagy amaz, semmit. A nyolcvankilencedik évében halt meg, 1984-ben. Végig remekül tartotta magát, és nagyon adott magára. Állandóan bridzseztek a barátnőivel. Amikor rosszul lett, még akkor is arról beszélt, hogy kinél is lesz a parti, és kért, hogy telefonáljak oda, mert nem tud elmenni. Stramm nő volt. Az egész élete, különösen az ostrom alatti, de a későbbi is, nagyon példás volt. Végezte a dolgát, példamutató, kemény asszony volt. Én csak hálás lehetek, hogy ilyen szüleim voltak, tisztelet nekik. 
Amikor 1946-ban Árpád született, az Amerikában élő pap rokon küldött csomagot gyermekholmikkal. Ebben az időben a gyerekeknek a fehérneműt Honleány nevű fonalból kötöttük öt vékony tűvel. És voltak lányok, asszonyok, akik maguk csináltak pulóvereket, azokat hozták be a munkahelyünkre, és adták részletre. A ruházkodás körülbelül így ment. A Honleány nagyon vékonyszálú fonal volt, hol fehéret lehetett kapni, hol világoskéket és néha rózsaszínt is. Öt-hat év körüli volt a lányom, amikor már nem akarta fölvenni a világoskék bugyit, de hát csak olyan fonal volt, nem tudtam másból kötni neki. Emlékszem, hogy magammal vittem a hivatalba is, és a többi asszonnyal együtt kötöttem a szabad pártnapokon, azokon a pártgyűléseken, amelyekre a pártonkívülieknek is el kellett menni. A Szabad Nép-félórán nem lehetett kötni, de a pártgyűlésen igen. Akkor kinyitották a két terem közti ajtót, az ajtó fölött volt egy Rákosi-fénykép, és mi leültünk „Rákosi füle alá”, előszedtük a kötésünket, és kézimunkáztunk, míg ment a fejtágító. Vagy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, nem tudom. Aztán megnőttek a gyerekek, akkor már nem kötöttünk. Lassan lehetett is kapni ezt, azt, de nem volt ilyen bőség, mint most, és hát a minőség is más volt. Később, 56 után dúsan jöttek a csomagok külföldről, azokból vásároltunk, és alakíttattuk át. Volt a hivatalban két-három asszony, aki közvetítette ezeket a nagyon jó holmikat, amelyek Amerikából, vagy Isten tudja, honnan jöttek. Én vittem haza, hogy nézzük meg, mit lehet belőle csinálni. És havonta fizettünk részletekben. Nem volt drága, ki tudtuk fizetni. Voltak varrónők régebbről, vagy ajánlotta valaki, akik átalakították, és ragyogó ruhákat csináltak belőlük, nagyon szép, nagyon elegáns dolgokat. A Gyöngyvér esküvői ruháját is ilyen házi varrónő varrta. Kifordították a régi kabátokat – azok finom anyagok voltak –, átvarrták szoknyává a szmoking nadrágját, így lett a kosztüm. Miután az édesapám meghalt, az egyik zakójából nekem lett egy kosztümkabát, amit nagyon sokáig hordtam. Aki tudott varrni, annak könnyű volt az élete. Hát én nem tudtam, és édesanyám se olyan szinten. A kisgyereknek még varrogatott, de a felnőtteknek már nem. Később aztán megnyíltak az üzletek. Olyan is volt, hogy mondta a kolléganő: a Király utcában tudok egy üzletet, menj be, mondj egy nevet, és lesz ruha. Szóval először csak pult alatt ment a dolog, de aztán nagyon szépen kifejlődött. 56 után valamivel könnyebb lett, áru is akadt, olyan, amilyen, de már érdemes volt bemenni az üzletekbe. A Margit körúti Alkalmi Áruházban is sok mindent lehetett venni. Sokszor lehetett kapni exportból visszamaradt holmit. Emlékszem, vettem két olyan kartonruhát, amelyikre azt mondták, hogy talán a Szovjetuniónak gyártottuk, vagy Romániának, de olyan kis méretű, amilyenre ott nincs igény. Férfiruhát is lehetett így venni. Hát igen, kellett nézni, kellett figyelni Mi úgy gondoltuk, hogy jól föl vagyunk öltözve, de nem tudom, hogy így volt-e.
Október 23-án az egyik kolléganőnk gyereke szaladt be a hivatalba: „Anyu, jön a tömeg a körúton, és kiabálnak mindenfélét!” Az anyja azt hitte, hogy félrebeszél a gyerek. Aztán jött az osztályvezető, hogy igaz, amit mond. Aznap van a fiam, Árpád születésnapja. Ilyenkor a nagymama megcsinálja a tortát, a család siet haza. A torta meg is volt, a családtagok viszont mind elszivárogtak. Hallottak valamit, mentek megnézni, mi is történt. Én elmentem a Bem József térre, és onnan haza. Otthon ült az én tízéves fiam szomorúan, egyedül. Az iskolásokat is hazakergették. A lányom viszont valahogy nem arra akart menni, ahol a lakásunk volt, de az igazgatónő meglátta, és hazaseperte. És másnaptól nem mentünk be a hivatalba. Felborultak a dolgok. Az érdekes volt, hogy amikor először be tudtam menni, a főosztályvezetőm – aki hát egy moszkovita volt –, amikor meglátott, elém jött, hogy minden rendben van, a virágokat megmentette. Az osztályvezetőnőnk nem jött be. Nem volt oka félni, mert rendes nő volt, de nem jött be. Gyalog menni, gyalog jönni az otthon és a hivatal között, az volt a nehezebb. Úgy beszéltük meg az urammal, hogy az egyik nap ő megy be a munkahelyére, a másik nap én, ha az egyikünket lövés éri, legalább egy megmaradjon. Aztán harmadnap, vagy negyednap már az osztályvezető is bejött. És látták, hogy senkit sem esznek ott meg. De borzasztó volt, ami a Köztársaság téren történt, meg a romok a Kilián-laktanyánál, az közel volt a hivatalhoz, azt láttuk. Már beszéltem róla, hogy a sógorom, Ákos 45 előtt katonatiszt volt, azt gondolhatta volna bárki, hogy most előveszi a kardját, és indul neki, de ő nem indult. Néhányan összejöttek, akik kapcsolatban maradtak egymással, és megbeszélték, hogy ebből kimaradnak, nehogy azt mondják majd, hogy a horthysta katonatisztek csinálták az egészet. Nem gyávák voltak, ebben biztos vagyok, inkább realisták. Egy volt társukról tudjuk, hogy harcolt, és ő családostul el is ment, mihelyt látszott, hogy mi lesz a vége. A Statisztika legfelső emeletén, az új épületben volt a nagy ebédlő – a mi lakásunk ablakával pont szemben –, ahova fiatal fiúk jöttek fegyverekkel. Anyám fent volt a lakásban, mi a gyerekekkel a pincében. És átszólt a Statisztikából egy gyerek, hogy tessék elmenni onnan, mert lövünk! Élelmet beszerezni nehezen lehetett. Az elején veszélyes volt ugye, mert lövöldöztek, de kenyeret okvetlenül kellett szerezni. Nem számított rá a család, semmink nem volt otthon, csak száraztészta. A házban nemigen volt olyan, aki azt mondta, hogy gyerünk, fogjunk fegyvert. A Steinhardt mulatósnak az unokája egyszer úgy jelent meg, hogy lógtak rajta a kézigránátok, elég ijesztő volt, de talán meg is lehetett érteni, mert az ő nagyszülei voltak az egyedüliek, akiket a házból elvittek az ostrom alatt. Ez a fiú nyilván hallotta otthon a történetet, nem egyszer és nem ötször. Aztán volt egy házaspár, mindketten párttagok, az asszony a BM-ben dolgozott. Ez az asszony, egy fiatal nő, eljött Ákoshoz, a sógoromhoz, és azt mondta, hogy „főhadnagy úr, úgy tudom, hogy az udvarban fegyver van elásva, jöjjön, ássuk ki!” Ákos azt válaszolta, hogy ő nem megy. Látta a nő, hogy nem lesz partnere, akkor fölment, vette a zászlót, és kivágta a közepéből a címert. Nyilván félt. Időközönként mi is, akkor lementünk a pincébe. Amikor megjelent egy tank a Margit körút sarkán, a Statisztikára irányított ágyúval, akkor a gyerekeket levittük. És jött egy tank azon a keskeny Buday László utcán, nagyon nehezen tudott fölkapaszkodni, de fölmászott. A munkahelyemen a személyzetis nő nem maradhatott a helyén. Azt mondta az igazgató, hogy menjen a textilosztályra, mert azelőtt varrónőként dolgozott. Erre a nő azt mondta: „Takács elvtárs, ha jót akar nekem, akkor a konyhába tesz!” És így lett. Soha olyan jó kosztunk nem volt, mint akkor. Ő főzött, ahhoz értett, szívesen csinálta. És amikor vége lett az egésznek, fájó szívvel otthagyta a konyhát, visszakerült személyzetisnek. Senki nem akarta kitekerni a másik nyakát. November 4-e után sem volt semmi, pedig hát állami hivatal volt, lehetett volna. A férjem a bíróságon dolgozott, ott nehezebb volt. Ő szólt az egyik nőnek, a korábbi személyzetisnek, aki ott lézengett, menjen, inkább takarítson. Hát ez aztán később nemcsak szemrehányást tett neki, hanem ahol lehetett, igyekezett ellene lépni. De nem lett semmi baja emiatt. A vérbírók nem ott voltak, ahol ő dolgozott. Ő polgári perekben, lakás, vagyonmegosztás, ilyesmikben ítélkezett. 56-ban a Markó utcában dolgozott, oda nehéz és veszélyes volt átjutni. Csak a lábunk volt. Én egyszer a Déli vasút felé jöttem haza, és a Vérmezőnél mellettem suhant el egy golyó. Azt mondták, hogy az egy katonai bérház, és nincs kizárva, hogy valaki bosszúból lőtt, vagy félt, hogy kirakják őket. Ez rémes volt. Aztán látom magunkat, hogy az erkélyen állunk, nézzük, hogy ég a Levéltár, és az én négyéves keresztfiam olyan boldog, hogy milyen gyönyörű a tűz. Mi inkább bukásra ítéltnek gondoltuk a dolgot. Átéltük az ostromot, egyszer már lerohant minket egy nagy orosz banda, tudhattuk, hogy csak a határt kell megnyitni, és annyian jönnek, ahányat küldenek. Amikor november 4-én hajnali négykor meghallottuk a rádióban a közleményt, akkor kezdtünk félni. Aki csinált valamit, az elment. Elment Bángyörgyi Karcsi, a Steinhardték unokája, aki tizennégy vagy tizenöt éves volt. Elment Kerekes Jankó is, őt küldték a szülei, mert a család fele kint volt. A húgomékban felmerült, hogy elmennek, de Ákos azt mondta, hogy nem, mert két gyerekkel veszélyes az átjutás, nekünk eszünkbe se jutott. 

A hivatalban volt színházfelelős, aki jött minden hónapban, ajánlotta a jegyeket, és részletre kellett fizetni. Ez egy nagy lehetőség volt. Így vettünk könyveket is, az elpusztult könyvtárunk nagy részét így lehetett pótolni, az úgynevezett könyvterjesztőnél. Rendszeresen mentünk színházba, készen hozták, az orrunk elé dugták a jegyeket. Színházba általában édesanyával mentem. Az uram nem nagyon kedvelte, kevés olyan darab volt, amit elviselt volna. Édesanya viszont szerette. Tudtam venni úgy is, hogy Gyöngyvér menjen valakivel. Akkor sokkal könnyebben ment az ember, mint most. Most csak arra gondolok, hogy jegyet szerezni, hát, ki áll oda? Bár úgy hallom, hogy már nem olyan zsúfoltak a színházak. Korábban voltak akciók is a színházakban, például pártoló tagnak kellett lenni, úgy könnyebben lehetett jegyhez jutni. Többször voltunk a Vígszínházban, Németh László Galileijére például aznapra volt jegyünk, amikor kitört a forradalom. Ott láttuk A tojás című darabot. Aki benne van a tojásban, meg aki nincs, valami ilyesmiről szólt. És az a színész, Kálmán György, aki játszotta, nagyon jó volt. Aztán az Ügynök halála, ami nagyon sokáig ment a Nemzetiben Tímár Józseffel. A kávé nagyon fontos volt az életünkben, fontosabb, mint a tea, és mindig akadt valahogy. Annyira fontos volt, hogy a munkahelyen ebéd után néha olyan kávét főztünk, ami már harmadszor főtt át, pocsék volt, de nagyon jól esett. Nem frissült fel tőle az agyunk, de leültünk kávézni, és megvolt a hangulata. Nyílt egy-két üzlet, mint például később a Margit körúton a Fiumei, két- vagy ötdekánként kértük a kávét, mert az drága dolog volt. Általában nyers kávét vettünk, és otthon kis lábosban megpörköltük, aztán vagy leégett, vagy nem, de kávé volt, megint valami a múltból. A háború előttről megmaradt a lombikos kávéfőző, két üveggömb tulajdonképpen, az egyik felében volt a víz, a másikban a kávé, és ahogy forrt, följött a víz, átmosta a kávét, majd lement. Kétszer vagy háromszor kellett megismételni, akkor elég jó erejű kávét tudtunk produkálni. A kávéfőzés nagyon komoly dolog volt. A háború előtt vacsora után főztük, türelem kellett hozzá, amíg háromszor följött a víz, meg lement. Aztán egy idő után megszűnt ez a rituálé, és a főző is eltűnt.
Máriáék, a húgomék 1967-ben mentek ki Ausztriába, addig együtt laktunk a Bimbó út 3.-ban. Akkor hirtelen üresen maradt a ház, de addig bizony tele volt. Közben a folyosón lakó nagyon kedves ismerősünkkel, Gyöngyvérnek a bérmaanyjával kötöttünk eltartási szerződést. Úgyhogy mire Gyöngyvér leérettségizett, papíron joga volt a Mariska néni hasonlóan nagy lakásából egy szobát elfoglalni. Mariska néni özvegy volt, gyermektelen, és egy szobát átadott eltartás fejében. Komoly szerződést kötöttünk. Jött is időnként meglepetésszerűen ellenőrizni a lakóbizottság elnöke, hogy ott lakik-e, és hogy Mariska nénit ellátjuk-e. Ez a lakás háromszoba-hallos nagy lakás volt. Mariska néni kiadta a kis szobát is, havi két-háromszáz forintot hozott az is neki, de volt benne társbérlő is. Mariska néni halála után Gyöngyvér kiigényelte az egész lakást, azután cseréltünk, akkortól Gyöngyvérék laktak anyámmal. De ez már a hetvenes években történt. Amikor a harmadik fia is megszületett, csodával határos módon engedélyt kaptak a tanácstól, és a lakás fölött beépítették a tetőteret, ott lett mind a három fiúnak egy-egy kis szobája és egy közös tér. Sokan mindenfélét kitaláltak, mert a lakás nagy szükség volt. Nem a mi kerületünk volt a legfontosabb a lakásépítés terén. Ezt a Bimbó úti házat, ahogy mondtam, a MABI építtette, ahogy más biztosító társaságok is tartottak fenn bérházat. A háború után az államé lett, tanácsi tulajdonúvá vált. Két személynek járt egy szoba, de ha az egyik otthon dolgozott, vagy mondjuk olyan munkája volt, hogy otthon is kellett dolgoznia, akkor lehetett még egy, például egy orvosnak rendelő. A múltkor eszembe jutott, hogy telefonhoz is milyen nehéz volt hozzájutni. Éveket kellett várni. Úgy lett telefonunk, hogy az uram vitte haza az iratait, otthon dolgozott, és a bíróságtól kapott igazolást, hogy a munkájához kell a telefon. Éppen úgy, ahogy az autóhoz is sorban állás kellett, egy Trabantra is hosszú ideig vártak az emberek. Emlékszem, egyik kollégám egy Wartburggal jött be a hivatalba, néztük, hogy na, hát ez már valami. És akkor arra kért bennünket, ha érdeklődnek, mondjuk azt, hogy nyerte a lottón. Ez már 57 után kellett legyen, mert 57-től van lottó. Ezt azért tudom, mert én rögtön elkezdtem, és a mai napig lottózom ugyanazokkal a számokkal. De a ruházkodás nehézségei – erről már beszélgettünk – szintén a hiányból eredtek. Vagy az étkezésé. Amikor a húgom kisfia, Kisákos kicsi volt, a maszek zöldségesnél kellett a tojást beszerezni. A jelszó „japán” volt: és kérek hat japánt. Akkor hátrament, és barna zacskóban kihozta a tojást. Nem tudom, miből is gondoltuk – ő is és mi is –, hogy ezt senki nem veszi észre.
Gyöngyvér az általános iskolába a Margit körútra járt, a templom mellett volt az iskola. A gimnáziumot az én régi iskolámban végezte, itt, a Zivatar utca elején. Az Orsolyákat államosították, és lett belőle Ady Endre Gimnázium. Most újra az Orsolyáké, úgy tudom, hogy papok vezénylik. Az utolsó évben jöttek a gondok, hogy hova jelentkezik, hova veszik föl. Ő angol szakos szeretett volna lenni. A gimnáziumban angolt tanult, és járt külön angolra is, de az osztályfőnöke nem javasolta. Összegyűjtötte a szülőket, és mindenkivel megbeszélte – jó akart lenni –, hogy hova tudja beajánlani a gyereket. Arról is beszélt, hogy a szülő milyen kitüntetései számítanak a felvételnél. Megkérdeztem az osztályfőnököt, hogy a törzsgárdajelvény és a Kiváló Dolgozó kitüntetés számít-e. Erre ő: „Hát miért, neked nincs olyan!” Mondom: de, nekem van ez meg ez. Hát sajnálom, ha előbb tudtam volna – válaszolta. Így aztán kijelentette, hogy Török Gyöngyvérnek egyetlen vágya, hogy könyvtáros legyen, tehát magyar–könyvtár szakra jelentkezik. Megmondta, hogy ki mehet angol szakra, hogy ne jelentsenek egymásnak konkurenciát. Magánszorgalomból tette, ő nagyon erősen mozgalmi hölgy volt, aki tizenhét éves korától részt vett a mozgalomban, és egyszer csak ő lett az osztályfőnökük. Egy roppant kulturált úrinőt, egy történelem szakos tanárt váltott le. És ő eldöntötte, hogy ki hova jelentkezhet. Énszerintem ez nem direktíva volt, semmi központi, hanem Turi Vera magánakciója. A felvételin Gyöngyvér elérte a maximális pontszámot, de csak előfelvétellel vették fel az ELTE-re. Így azt az egy évet a Széchényi Könyvtárban töltötte félnapos munkával.Aztán bekerült az egyetemre, ahol megismerkedett az első évben Brády Zoltánnal, aki már akkor dolgozott lapoknak, a Rádiónak. 64-ben összeházasodtak. 67-ben már el is váltak, de addigra, 1966-ban, megszületett a gyerekük, Marci. Az egyetemet folytatta, és ott voltam a diplomaosztón, ami nekem nagy öröm volt. Aztán a Budapesti Történeti Múzeum könyvtárában kezdett dolgozni, majd elkerült egy számítástechnikai intézethez, úgyhogy ő csak fél évet tanított még az egyetem alatt, és igazi könyvtárosként is csak rövid ideig dolgozott, hanem számítógépes információfeldolgozással foglalkozott az SZKI-ban, majd a KSH-ban. 1985-től a Művelődéskutató Intézetben, a Vitányi-intézetben dolgozott, és 91-től a Főpolgármesteri Hivatalban a frissen létrehozott Városháza Kiadó szerkesztője lett. Úgy néz ki, hogy az új vezetést egyáltalán nem érdeklik a könyvek, a könyvkiadást megszüntették. Jankó Gézával, aki villamosmérnök volt, és nagyon korán számítástechnikával kezdett foglalkozni, 69-ben házasodtak össze, 71-ben megszületett Bálint, 78-ban Máté. A fiam, Árpád elemibe a Margit körúton járt, ugyanúgy, ahogy a nénje, de az osztályt két év után áthelyezték a Marczibányi térre. Utána a Táncsics Gimnáziumba került. Nagyon jól sakkozott, meg még valamilyen társasjátékban is jó volt, mondta az osztályfőnök, de a legkevesebbet a tanulással foglalkozott. Neki már középiskolás korában is az volt az elve, hogy mindig a napos oldalon kell menni. A napos oldal, hol egy napos utcarészt jelentett, hol pedig azt, hogy ami kellemetlen, azt hagyjuk el. Élelmiszeripari felsőfokú technikumba járt, amiből később főiskola lett, mire végzett, addigra már meg lehetett fejelni valamennyivel, és akkor főiskolai végzettsége lett. Amikor elvégezték – állástalan nem lehetett senki –, elhelyezték őket azt hiszem, először a Dohánygyárba. Ott nagyon nem jó helyen voltak ezek a fiatal gyerekek, mert munkát nem tudtak nekik adni, viszont be kellett járjanak. Úgy mondták, hogy kapun belüli munkanélküliek. Elég sokáig így ment, aztán átment a rákospalotai Növényolajipariba, de ott sem volt munka. Közben megnősült, 70-ben elvette Barczi Esztert, akivel egyszerre érettségiztek a Táncsicsban. Eszter biológia szakot végzett, toxikológus lett. Árpád otthagyta az élelmiszeripart, és számítástechnikai tanfolyamra kezdett járni. Ezen a területen jól el tudott helyezkedni, és a nyugdíjig a szakmában dolgozott. A végén stratégiai igazgató címmel ment nyugdíjba, mihelyt tudott. Egy fiuk van, Gergő. Árpád állandóan utazik. Általában két fő célja van, az egyik Sárospatak, a másik pedig a Pannonhalmi Apátság. Ott, a papoknál meg lehet szállni. Újhelyben pedig a fia révén a MÁV szálláson szokott szobát kérni. És akkor ott bejárja a környéket. Kilométereket gyalogol, sok kilométereket. Négy-öt nap múlva hazajön, kimossa a holmiját, és az agyában már megvan a terv, hogy mi lesz a következő út. Ha felhív, mindig azt kérdezem, hogy Újhelyben van vagy a Dunántúlon.
 Emő, a húgom lánya és a fiam egyidősek voltak, de se általánosban, se gimnáziumban nem voltak osztálytársak. Emő a Jurányi utcai gimnáziumba ment tovább. Jó tanuló volt, értelmes, szorgalmas. Közben beiratkozott Ireghy Ica magán tánciskolájába. Végigjárta a négy évet itt is, ott is, az utolsó évben Kemény Melinda iskolájába is járt. Érettségi után szeretett volna vegyész lenni, de az X-esek akkor még hátrányban voltak a felvételinél. Az osztályfőnök azt mondta, hogy X-eseket nem javasol továbbtanulásra. Nyaranta már gimnazistaként táncolt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, és érettségi után Kemény Melinda közvetítésével szerződést kapott Ausztriában, a klagenfurti színházban. Úgy tűnt, hogy onnan tovább is léphet, egy német operatársulattól meglátta valaki, és szerződést ajánlott neki. El is fogadta az egyéves szerződést, ami 67-től indult volna, de 67-ben már kimentek a szülei. A Máriáék kimenetele elég kalandosan történt. Mária nyugati útlevelet kapott, a hetvendolláros turista útlevelet, Ákos és a fia pedig Jugoszláviába szólót. Nekik Jugoszláviából át kellett jutni Ausztriába. Csak teltek a napok, és nem sikerült. Akkor Mária telefonált nekik, hogyha nem tudnak átjutni, akkor ő hazajön. Erre Emőke egyik kollégája vállalkozott rá, hogy átmegy vele Jugoszláviába, és Ákosékat átviszik Ausztriába. Ez sikerült is. Volt ugyan ellenőrzés, de kétszeresen is szerencsések voltak. A szlovén határőr színházkedvelő ember volt, és amikor észrevette, hogy Emőke a papírjai szerint a klagenfurti színház alkalmazásában áll, az biztosít neki vízumot, beszédbe elegyedett vele, mert nem sokkal hamarabb a színház Ljubljanában vendégszerepelt, és ő is látta az előadást. Ezután már kevésbé figyelt, és nem vette észre, hogy Ákos útlevelében az előző évi vízum lejárt ugyan, de – és ez volt a második szerencsés momentum – elmulasztották az érvénytelenítő pecsétet rányomni. Így aztán szalutált, és átengedte őket. Az osztrákoknál, akik viszont intettek, hogy menjenek csak, megálltak, mert Emő tudta, hogy jelentkezniük kell. Emő ugyanis előzőleg bement a rendőrségre, és megkérdezte, hogy ki az, aki a menekültekkel foglalkozik. Olyan elképzelése volt, hogy megkér egy rendőrt, vigye át Ákosékat a határon. Bevezették egy magas rangú rendőrtiszthez, akinek elmondta, hogy mit szeretne. A tiszt azt válaszolta, hogy abban nem tud segíteni, hogy átsíbolja őket egyik országból a másikba, de ha átjutnak, azonnal jelentkezzenek nála. Amikor átjutottak, Ákos rögtön jelentkezett az ottani rendőrségen – jól tudott németül, a Zögereiban beléjük verték –, és hivatkozott erre a rendőrtisztre. Berakták őt egy rendőrautóba, bevitték ehhez a tiszthez, aki abban segített, hogy nem kellett táborba menniük, ugyanis aki illegálisan lépte át a határt, annak először táborba kellett mennie, és utána, ahogy lehetett, úgy osztották szanaszéjjel őket. Ők ezt megúszták. És ez az ember lett az Emő barátja. Mi csak Javert-nak hívtuk – a Nyomorultak nyomán –, ő is hallgatott már erre a névre. Nagy szerelem lett, és tartott negyven évig. Emő ült a halálos ágyánál. Javert lényegesen idősebb volt, és nős. Már egy ideje külön éltek, az asszony Bécsben lakott, de soha nem volt hajlandó elválni. Azt mondta, hogy ő inkább a magas nyugdíjat akarja majd élvezni – így is történt. Miután a szülei kijutottak, Emő lemondta a német szerződést, és elkezdődött a korábbinál nehezebb élete. A szüleinek és az öccsének lakást kellett keresni, az apjának meg valami munkát. Ákos egy műanyag-feldolgozó cégnél lett vezető, flakonokat gyártottak talán kozmetikai cégeknek, feliratokkal. Aztán ő ott kapott nyugdíjat, és lényegesen jobb helyzetbe került, mintha itt maradt volna. Emőke öccse, Kisákos itt végezte a nyolc általánost, nem volt jó tanuló, és azt mondta az osztályfőnök, hogy ő egy X-es gyereket, akinek ilyen a bizonyítványa, nem javasolhat gimnáziumba. Ákos ezzel is indokolta, hogy el kell menniük innen. De ott se lett könnyebb. Kisákos kitanulta az autószerelő szakmát, közben tanulta a németet, majd beiratkozott a gimnáziumba. Amikor leérettségizett, behívták katonának. Bevonult, aztán jelentkezett hivatásos katonának. Most alezredes. (A fia is katona. Most épp a katonaidejét szolgálja, és ő is jelentkezett továbbszolgálatra.) Osztrák nőt vett feleségül, akinek volt egy kislánya, szereztek lakást, aztán született két fiuk, akik most próbálnak magyarul tanulni. Mindenesetre jól megvannak. Emőke hivatalosan ment ki, az ORI-n keresztül, és a fizetése bizonyos százalékát minden hónapban le kellett adja a magyar hatóságnak. Amikor a szerződése lejárt, és nem jött haza, ő is disszidens lett. Akkor elkezdtek érdeklődni utána. Elég sokat jártak a nyakunkra. Nekünk nem volt kellemes, hiszen az uram bíró volt. Aztán anya egyszer azt mondta az érdeklődő két fiatal rendőrtisztnek, hogy mi a fenének jönnek annyit ide, hát látják, hogy nem hagyott itt semmit, nincs vagyona. Aztán valahogy eltűntek. Emőke először 1984 tavaszán jött haza, a barátja és a szülei még akkor is nagyon féltették, de akkor a színházzal jött, hivatalosan. Aztán megnyugodtak, hogy nem történt semmi, és utána már hazajárt. Szívesen dolgozott a színházban, szerette, viszont egy balett-táncos 35-36 éves korán túl már nem az igazi. Miután befejezte a táncot, egy darabig súgó volt a színházban, aztán az egyik német rendezőnő kinézte, hogy legyen mellette segédrendező. Látta, hogy használható munkatárs. Voltak ott magyar színészek is. Az egyik például elvállalt egy szerepet, aztán kiderült, hogy egy szót se tud németül. És akkor Emő minden nap végigvette a fickóval a szerepét, aki ezért nagyon hálás volt neki. Később rájött az igazgató is, hogy milyen jól tud szervezni, és maga mellé vette az irodába főszervezőnek. Eszes lány, jól ment neki ez a munka, de mihelyt lehetett, nyugdíjba ment.
Emő mindvégig együtt lakott a szüleivel. Agyonkényeztette az anyját, és egyáltalán a szüleit. Ők voltak a legfontosabbak mindig. A húgom 98-ban halt meg, elaludt. Akkor Emőke egyedül maradt az apjával, és Ákos utána lett nagyon beteg. Már akkor sem volt jól, rohamot kapott, amikor a halott feleségét ébresztgette. Nem is tudom, hogy bírta ki, hát nehezen. Kihívták a mentőket, de Máriával már nem tudtak mit csinálni, Ákost viszont fölrakták a hordágyra, és elvitték a kórházba. Ő nem is volt ott a felesége temetésén. Ezek majdnem színdarabba illő fordulatok. Amikor a sógorom már nagyon nem jól volt, akkor Emő írt, hogy innen kéne magyar ápolónő. És akkor kettő-három is kiment egymást váltva. A végén Ákost mégis be kellett vinni a kórházba, és meg is halt. 2002-ben egyedül maradt Emőke – akkor még élt a barátja –, és lakást változtatott. Azt mondta, annyi emléke kötődik a közös lakáshoz, hogy nem marad ott. Aztán negyven év után Javert is elvesztette. S akkor Emő végleg egyedül maradt. Keresztgyerekei vannak. Kezdte Gyöngyvér első gyerekével, az első kisbabát ő tartotta keresztvíz alá, utána az öccse nagyobbik gyerekét. Keresztfiának tekinti Gyöngyvér harmadik gyerekét is. Klagenfurtban sok jó ember van körülötte. Családtagok, egy-két barát, magyarok is, akik ugyanúgy ott ragadtak, a színházban dolgoznak mint zenészek. Az egyik csinálja neki minden karácsonykor a töltött káposztát, aztán a család vidáman felzabálja. Egy évben kétszer biztosan hazajön, nyaranta meg Nagyszékelybe. Ő is nagyon szeret ott lenni. 
Szerettem volna továbbdolgozni, egyrészt mert szívesen csináltam, másrészt a nyugdíjkor elérése után, minden év után fél százalék pluszt kapott volna az ember a nyugdíjában. De a személyzetis nem kedvelt. Még nem töltöttem be a nyugdíjkorhatárt, tehát nem voltam még ötvenöt éves, amikor felhívott, és azt kérdezte, hogy milyen terveim vannak a nyugdíjazásom után. És erre én azt válaszoltam, hogy nem gondolkoztam, mert azt tervezem, hogy tovább dolgozom. Hát ezt nem lehet! Mikor töltöm be a nyugdíjkort? Mondtam, hogy 1976. április 2-án. És április 2-án megkaptam a nyugdíjaztatási papíromat. Pedig nem lett volna kötelező nyugdíjba küldjön, akkor volt lehetőség továbbdolgozni. Nyugdíjasként már nem mentem dolgozni. Addigra az édesanyám már letette a fakanalat. Hívtak máshova, és amikor valaki fölhívott telefonon, hogy mennék-e hozzájuk dolgozni, a válaszaimból anya rájött, hogy miről van szó, várta, hogy mit válaszolok, és szinte a szemében volt, hogy ne menjek el. És nem mentem. Otthon dolgoztam. Sokáig kaptam a könyvtárból szakozó munkát, de aztán Olajos elvtárs, aki kidobálta ugye a könyveket, azt is feleslegesnek ítélte. Amikor ez a különmunka megszűnt, egy idő múlva vettem egy szövőszéket, és elkezdtem perzsaszőnyeget csomózni, Ez lassan a napirend része lett, a délutáni pihenés után odaültem, egy-két órát dolgoztam, nagy örömmel. Minden családtag kapott tőlem kisebb-nagyobb szőnyeget. A férjem is akkor ment nyugdíjba, amikor nyugdíjkorú lett, 1972-ben. Polgári bíróként sok pocsék apró ügye volt. A főnöke nagyon marasztalta, de nemet mondott. Ezután kérték, hogy maradjon bírósági jegyzőnek, de nem tartotta volna jónak, hogy ott legyen jegyző, ahol bíró volt, és a nyugdíj mellett döntött. Ő nagyon igyekezett óvni a szervezetét. Talán azt gondolta, hogy azért van a nyugdíjkor, mert akkor már kíméletesebben kell élni. De nem unta magát egyáltalán. Elővette a régi lemezeit, azokkal foglalkozott. Járt be a Múzeum körútra a hanglemezüzletekbe, és ott is, mint a bélyegeseknél, cserélt régi lemezeket. Nagyon aktív nyugdíjkort élt, igazán mondhatom, hogy irigylésre méltó volt. Vitte sétálni az unokákat, a kutyát, vásárolt a családnak, szóval úgy osztotta be az életét, hogy reggeltől ebédig a családé, délután pedig ment a bélyegkörbe, hetenként háromszor is. Jól megvolt. És akkor egyik nap mondta, hogy ő most megy a szemorvoshoz receptért, elmegy a borbélyhoz, utána majd bemegy a G-Robyba vásárolni. Rendesen felöltözött, flottan elment. És két vagy három óra múlva szólt a telefon, a rendőrség, hogy menjek be a fodrászüzletbe ide, a Margit körútra, mert ott van az uram, meghalt, a fodrászszékben. Hát én most, mikor már ilyen öreg vagyok, és kikerülhetetlen, hogy ne jöjjön elő folyton az elmúlás gondolata, mindig úgy érzem, hogy irigylem az uramat. Egy pillanat alatt ment el, 96-ban, nyolcvannégy éves volt.
Az utazásaink 1970-ben kezdődtek, amikor már lehetett kapni útlevelet, a hetvendollárosat. Akkor az uram a bélyeggyűjteményéből egy részt eladott, és abból csináltunk egy kisebbfajta körutat. Elkezdtük Ausztriában, ahol rokonaink éltek – a férjem egyik unokaöccse, aki már ott született Ausztriában, és a húgomék–, és úgy mentünk aztán le Olaszországba, érintettük Velencét, aztán Pulába mentünk, ahol Kiss Józseffel, az uram bélyeg-cserepartnerével találkoztunk. Ottani magyar volt, beszélt magyarul, de érezni lehetett a kiejtésén, hogy nem itt született, a felesége horvát volt. Nagyon kedves emberek voltak, nagyon örültek nekünk, ahányszor csak találkoztunk. Vonattal mentünk, a rokonaink pedig kocsival vittek, amikor megmutatták a környéket, ahol laktak. Nagyon szép tíznapos út volt, és hát nagyon örültünk, hogy mást is látunk, mint addig. Aztán igyekeztünk minden évben elmenni valahová. Az uram kinézte az utakat, és mindig május 20-án indultunk, mert ő egy ilyen precíz ember volt. Ha esett, ha fújt, el kellett indulni május 20-án. Amikor Berlinbe mentünk repülővel, oda is egy cseretárshoz, itt dög meleg volt, és ahogy közeledtünk Berlin felé, bemondták, hogy ott 8 fok van. Olyan hidegre nem nagyon voltunk felszerelve. Ott is megmutattak nekünk mindent, amit lehetett, hol kocsival, hol vonattal. Nagyon szép út volt az is. Aztán abban az évben én eljutottam Moszkvába, az is nagy élmény volt. A könyvtárosok kongresszusán a szakozásról volt szó, és úgy döntött az itteni vezetőség, hogy erre az útra engem küldenek. Nagyon tanulságos volt, és nagyon érdekes. Egyedül mentem, ott várt egy tolmács, és találkoztam a kinti kollégákkal. Minden szakmából volt ott állandó kiküldött, a KGST keretében. Megnéztem a Lomonoszov Egyetem épületét is belülről, a tolmácsnő vitt be. Jártunk az urammal Csehszlovákiában, a Felvidéken. Ott többször is, különböző vidékeket néztünk meg. Itt aztán az uramnak a lába megfájdult, amiről kiderült, hogy valószínűleg trombózisa van. És amikor hazajöttünk, akkor azt mondta az orvos, hogy az autóbusz-utakat hagyja abba, mert nem jó olyan hosszú ideig ülni. És akkor abbahagytuk, olyan 74-75 körül. Mentünk magyar városokba is, például Gyulára, vagy amit éppen kinéztünk. Később, ahogy az unokák nőttek, már tudtuk vinni őket is, például többször nyaraltunk Zircen. Ott főleg Bálinttal voltunk. Marcit is, Bálintot is gyakran vittük Klagenfurtba a húgomékhoz. Szóval ezek jó emlékek, és el is ment a bélyeggyűjtemény. Nemcsak utazásra, másra is. Sikerült az uramnak jó időben eladni, ma már nem lenne olyan értéke, mint akkor. Neki volt gyerekkori bélyeggyűjteménye, és amikor megalakult nálunk, a hivatalban a bélyeg kör, akkor megvettem neki a vasúti sorozatot. Nagyon megörült neki, és elkezdett megint egész komolyan gyűjteni. Cserélt is, így lettek partnerei. Ő folyton írt a Rádióba is, kívánságlistát küldött be, és kért számokat, megírta, hogy ki adja elő. A Rádió nem mindig tudta teljesíteni, és a végén azt írta neki a műsorvezető, Antal Imre, hogy ő nem tud segíteni, de Sopronban lakik egy rokona, aki nagy lemezgyűjtő, forduljon ahhoz. Zoli írt is Sopronba, és jött a válasz, hogy boldogan, de kiderült, hogy az illető vak. Úgyhogy hangos levelekkel, magnókazettákon tartották a kapcsolatot. Nagyon aktív volt az illető is. Zoli nem élt már, és ez a vak ember még mindig levelezett velem.
A lányomnak három fia van. Hiába mondta mindig, hogy ez most lány lesz, nem, mindig fiú lett! Marcika nagy ajándéka volt a családnak, ő az első unoka, 66-ban született, aztán jött Bálint és Máté. Egy emeleten laktunk, a gyerekek áttotyogtak hozzánk, nagyon szerettek ott lenni, ott aludni. Délután lefeküdtek nagyapa mellé, nagyapa mutogatta a bélyegeket, jól megvoltak. Nagyapa vitte sétálni őket. Szóval megszervezett élet volt az, jól működő nagycsalád, dédmamával, nagyszülőkkel. Közel és mégse együtt. Jó volt! Anyám fiatalon lett dédmama, és én is fiatalon nagymama. Negyvenöt éves nagymama, az jó dolog! Tudtam négykézláb mászni, a gyerekek ráültek a hátamra. Sok mindent bír egy ilyen fiatalabb nagymama. De édesanyám is. Amíg nyugdíjba nem mentem, ő főzött, viszont amikor otthon maradtam, másnap nekem kellett kimennem a konyhába főzni, mert édesanya visszavonult. Nyugdíjba tette magát! Leült reggelizni, amelyik gyerek otthon volt, az körülötte ült, de ott ült a kiskutya is, és leste, hogy a nagymama mit fog neki ledobni. Ezek nagyon szép reggelek voltak. Gyöngyvérék átalakították a lakást, a konyhához hozzácsapták a személyzeti szobát, jó nagy lett, és volt benne egy remek pad, édesanya is ott szeretett ülni.
Marci nem járt óvodába, illetőleg járt egy magánóvodába, Erna néni félnapos német óvodájába. Bálint már óvodás lett, Máté pedig bölcsődés is. Amikor Bálint született, akkor Gyöngyvérék alkalmaztak egy nőt, Editet, aki reggeltől délutánig ott gyermekpásztorkodott, és nagyon szerette Bálintot. Bálint négyéves volt, amikor az Edit odaállt Gyöngyvér elé, és azt mondta, hogy ő most felmond, mert „most jöttem rá, hogy Bálint többet tud, mint én”. Az igazi ok az volt, hogy Edit férjhez ment Sopronbánfalvára. Bálint akkor került be az óvodába. Egyszer a vőm beteg lett, kiesett a családi verkliből, és írtunk Editnek, hogy jöjjön. Edit nem tudott jönni, de táviratozott, hogy várja Bálintot. Akkor mi Gyöngyvérrel vonatra ültünk, vittük a gyereket Sopronbánfalvára, a Gesztenyésbe, ahol Edit a karjaiba ragadta tőlünk, és mondta, hogy mi mehetünk haza. Két hétig nála volt Bálint. Nagy öröm volt Editnek és a gyereknek is, mert nem látta már egy ideje. És akkor utazott életében először vonaton.
A vonat minden gyereknek nagy élmény volt, miután mindig kocsival vitték őket ide-oda. Nagyon szerettek nagyapával HÉV-vel utazni. Kivitették magukat a nagyapával mit tudom én, Római fürdőig, ott megkerestek egy kis butykát, mert először odáig mentek, és utána ez lett a szokás: elmenni a kis butykához.Később nálunk mindig rengeteg gyerek volt, jövés-menés, haverok iskolából délután. Néha beláthatatlan mennyiségű gyerek sétált a lakásban. Délben sose tudtam, hogy hánynak kell enni adni. Bálint megérkezett a haverokkal, vagy Marci megérkezett szuszogva egy-két fiúval: na, hát akkor együnk! Úgyhogy mindig nagy adagokat főztünk, mert tényleg nem lehetett tudni, hogy hányan fognak enni. De jó érzés volt tálalni is. Például nagyon szerettem Bálintnak tálalni, mert ő azt mondta, hogy szereti a színes tányért. Neki mindig úgy kellett, hogy legyen valami piros, cékla, mondjuk. Ugye akkor már a krumpli mellé megvolt az ellenszín. És megcsinálta magának nagyon gondosan. Annyit babrált azzal, hogy csak csodálni lehetett, amíg végre leült az asztalhoz, mert akkor az már olyan volt, hogy jóízűen lehetett enni. Marci szeretett nagyokat enni. Hát most is szeret. És a haverjai is szerettek. Máténak már ilyen nem adatott, ő jóval fiatalabb.
   Gyöngyvér egyik fő feladata most én vagyok, akit gondozni kell, és akire ügyelni, figyelni kell. Nehéz élete van. Nagy szeretettel csinálja, de nagyon fárasztó, és nagyon sajnálom őt ezért. A múltkor eszembe jutott, hogy hét-nyolc éve Nagyszékelyben dőltem el először. Ebéd után rádőltem az asztalra, valószínűleg az volt az első ilyen kihagyás. Az a baj, hogy abban a pillanatban nem találkozik két idegszál az agyamban. Az sincs kizárva, hogy az eséseket, amikor eltört a lában, és amelyek után a műtétek kellettek, szintén ilyen kihagyások idézték elő. A második esésem után jutott eszébe a háziorvosomnak, hogy talán epilepszia okozza, nézessük meg. És jól gondolta. Ezután kerültek mellém a felvigyázóim, elsőre egy széki asszony, aztán egy sepsiszentgyörgyi. Aztán megint elestem, eltört a combcsontom. Akkor hónapokig ápolónők váltották egymást mellettem, majd két széki asszony, most éppen egy itthoni és egy széki váltja egymást. Így most az a nehéz feladata van az egész családnak, hogy biztosítsák ezt, és ebben Emőke nagyon-nagyon sokat segít. Valakinek mindig mögöttem, mellettem kell lenni. Már nem maradhatok egyedül.
 
Az interjút 2012-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 
« Vissza a listához
Vigh Szabolcs és fia, Péter
Hely: 
Hollandia
Jogtulajdonos: 
Vigh Szabolcs
Készítés időpontja: 
1979
 

Tomasovszky Mária 1945. december 8-án Nyíregyházán született. Anyja halálát követően, 1956 nyarán az ököritófülpösi leánynevelő otthonba került. Apja letartóztatása után – az apa kívánságára – nagyszülei nevelték. Mivel a nagyapját elbocsátották villanyszerelői állásából, kubikosként tartotta el a családot. Máriát jó felvételi eredménye ellenére sem vették fel a mezőgazdasági technikumba. Esti tagozaton gyors- és gépíróiskolát végzett, ám csak takarítónőként kapott munkát. 1963-ban Budapestre költözött a rokonaihoz, és a Pénzjegynyomdában helyezkedett el. Esti tagozaton nyomdaipari technikumot végzett. 1970-ben kötött házasságot, a férje fegyveres biztonsági őr. Egy gyermekük van.
Apja, Tomasovszky András 1923-ban Alma-Atában született. A gimnázium elvégzése után a családi birtokon gazdálkodott. Miután földjüket elvették, villanyszerelőként dolgozott. A koalíciós korszakban tagja volt az FKgP-nek. Kétszer állt bíróság előtt: először engedély nélküli fakivágásért, majd az amerikai szövőlepke irtásának elmulasztásáért. 1956. október 26-án a nyíregyházi tüntetésen a levert vörös csillag helyére kitűzte a nemzeti lobogót, és a ledöntött szovjet emlékmű talapzatáról felolvasta a miskolci forradalmárok követelését. A városi börtönnél részt vett a foglyok kiszabadításában. Október 29-én a hírszerző csoport vezetésével bízták meg. Állandó telefon-összeköttetést tartott fenn a határ menti községekkel, a szovjet csapatmozgásokról tájékoztatta a régió és a főváros forradalmi szervezeteit. 1956. november 16-án letartóztatták, és a Nyíregyházi Járásbíróság fegyverrejtegetés hamis vádjával három hónap börtönbüntetésre ítélte. Büntetésének letöltése után ismét bíróság elé állították. 1957. december 16-án a Debreceni Katonai Bíróság szervezkedés kezdeményezése vádjával első fokon halálra ítélte. 1958. április 28-án a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma jogerőre emelte az ítéletet. 1958. május 6-án kivégezték. Sírját 1989-ben a nyíregyházi MDF-szervezet segítségével felkutatták, holttestét exhumálták, és 1989. október 6-án Nyíregyházán temették el. A család a kárpótlás során visszavásárolta a kisajátított családi birtok egy részét.

Tomasovszky Mária
                 Édesapám apjának, Tomasovszky Mihálynak nyolcvan hold földje volt 1945 előtt, és ott gazdálkodott. Azon kívül 1945. november 6-án megválasztották Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nemzetgyűlési képviselőnek. Főispán is volt, de lemondott 1947-ben, mert jelölték Szabolcs vármegyében Független Kisgazdapárti képviselőnek. Négy polgárit és földműves iskolát végzett, több nyelven beszélt, nagyon művelt ember volt, más tisztsége is volt. Nagymamám, Cseh Mária az otthoni háztartással foglalkozott. Tomasovszky nagyapám az első világháborúban hadifogságba esett, kikerült Kazahsztánba, és ott volt tíz évig. Mint nős ember került ki a hadifogságba, de azt hitte, hogy ő onnan nem fog visszakerülni, mert olyanok ott a körülmények és annyira messze volt. Ott újból megnősült, és feleségül vett egy ukrán hölgyet: Szergej Zinaidát, és tőle született három fia, édesapám, a bátyja és az öccse. Nagyapám Alma Atában hídmérnöki diplomát szerzett, de ezt itthon nem ismerték el.
 A nyíregyházi evangélikus egyház valamilyen úton-módon elintézte, hogy a nagyapám tíz év után, 1928-ban hazakerüljön, de ő nem akarta otthagyni a családját, és velük együtt jött haza. Azt hitte a nagyapám, hogy simán el tudnak válni egymástól az első feleségétől, de ez nem így történt, mert valószínű az alma atai nagymamám nem tudott arról, hogy nagyapának van itt egy felesége, és amikor ezt megtudta, akkor azt mondta, hogy ő itt egy percig sem marad, visszamegy a három gyerekkel együtt Alma Atába. Nagyapám könyörögött neki, hogy legalább egy gyereket hagyjon itt neki, de a nagymamám nem akarta, és amikor elindult a vonat, akkor édesapám állt a legközelebb a vonatajtóhoz, és nagyapám lekapta a mozgó vonatról édesapámat. Így maradt ő Magyarországon, és lett magyar állampolgár. Édesapámat a nagyapám első felesége nevelte. Nagyon szerette őt, úgy nevelte, mintha édes gyereke lett volna, és én is ugyanolyan unokája voltam, mint hogyha édes unokája lettem volna.
Az ötvenes években pedig elvették nagyapámtól a földet, elvették a házát melléképületekkel, jószággal, mindennel a világon. A háza Nyíregyházán az Alsósima út 14. szám alatt volt, de Kálmánházához közelebb van sokkal, három kilométerre körülbelül. Egy téesz tulajdonába került a földünk, a házunkat magtárnak, szerszámraktárnak használták. A melléképületeket lebontották, a szőlőt, a gyümölcsöst kiirtották. Mi ott éltünk körülbelül 53-ig. Az első két osztályt, az általános iskola első két osztályát ott jártam. Nagyapámnak volt még egy háza Nyíregyházán a Szarvas utca 27. szám alatt, egy háromszobás összkomfortos, fürdőszobás, vécés, spájzos nagyon szép ház. Azt a nagyapám a két kezével építette fiatalon, és hát azt is elvették, és mindenünket, ami benne volt. Nagyapámékat kirakták úgy, ahogy volt, az udvarra, s azt mondták, hogy menjen, amerre akar. És akkor a nagyapám azt mondta, hogy ő ebből az udvarból ki nem megy, innen nem tilthatják ki. Egy bunkert fog ásni az udvaron, és ott fog élni. Nagyapám házába beköltöztettek egy szintén kuláknak nyilvánított nagycsaládot, akiktől szintén elvették mindenüket. A Zomborszki Jani bácsi és a két leánya, akiknek az édesanyja szintén meghalt, Jani bácsi édesanyja és annak húga, Jani bácsi testvére és egy hölgy, aki varrt a családnak és a gyerekekkel foglalkozott. Ők kapták meg ennek a háromszobás lakásnak a két szobáját, és az előszobát. A másik szobát a konyhával, fürdőszobával, vécével, spájzzal együtt pedig egy ÁVO-s család kapta. És ez a Zomborszki család megsajnálta a nagyapámat és nagyanyámat, és az előszobát, ami csak egyszárnyas üvegablakos volt, odaadták nagyapámnak, hogy oda költözködjön be, ne az udvaron legyen télen. Úgyhogy ott éltek a nagyapámék, és heten jártak keresztül rajtuk. Akkor nagyapám a Mezővillhez ment el dolgozni, 51-től ott dolgozott, és kitanulta a villanyszerelő szakmát édesapámmal együtt. És hát járták az országot, és vezették be akkor a falukba, a tanyákba a villanyt. Mind a ketten ebből éltek.
 Édesapám 1923. december 22-én született Alma Atában, Kazahsztánban. Ahogy már meséltem Nyíregyházán nőtt fel. Középiskolát végzett, és 1954-ben letette a villanyszerelői vizsgát. Azt tudom, hogy édesapám a Tejipari Vállalatnál is dolgozott mint karbantartó villanyszerelő. Bartha Máriát vette el 1944 februárjában, aki az én édesanyám. Ők unokatestvérek voltak anyai ágon. Az édesanyám szülei Kálmánházán laktak. Édesanyám szüleinek is volt földjük, olyan harminc-negyven hold körülbelül, és azon gazdálkodtak. Volt egy kis parasztházuk, egyszoba-konyhás, kamrás, mellékhelyiséges. Több mint egy hold gyümölcsössel, amit tőlük szintén elvettek. A gyümölcsösnek az egyik felét kiirtották, mert az kellett az állami gazdaságnak. A másik felét meghagyták, és hozzá egy kis földet, nem tudom mennyit, talán fél holdat. És azon gazdálkodtak ők utána. Édesanyámék négyen voltak testvérek, édesanyám a harmadik. Arra is emlékszem, hogy édesanyámnak nagyon szép hosszú, gyönyörű sötétbarna, majdnem fekete haja volt, és azt mindig úgy csodáltam, hogy ilyen szép haja van. És hogy nagyon szép nő volt.   
Nagyon-nagyon halványan emlékszem azokra az évekre, mert nagyon régen volt, és utána sok rossz emlékem volt, úgyhogy nagyon sokat elfelejtettem. De emlékszem arra, hogy édesapám ment az aratógép előtt, mert tele volt a föld madarakkal, pont akkor rakták le a tojásaikat azok a kis madárkák, és azokat zavarta, mert sajnálta volna, hogy széthasítsa a gép. Meg arra emlékszem, amikor már csépelték ki a búzát, és én állandóan ott okvetetlenkedtem a cséplőgép mellett, pedig iszonyatos hangja volt, és emlékszem arra, amikor egy búzaszálka belement a szemembe. Rettenetesen fájt, nagyon üvöltöttem. Meg arra emlékszem, hogy sok lovunk volt. És volt egy nagyon kedves bocikám, Bimbónak hívták. Kivittem legeltetni, én leültem a fűbe valamilyen pokrócfélére, ott tanultam, ő meg ott körbelegelt engem, nem ment el mellőlem. Meg arra emlékszem, amikor a húgom pici pólyás baba volt, és anyukám ideadta nekem, és én kiejtettem a kezemből. Egy pólya azért egy ötéves gyereknek nem kis súly. Leejtettem, és nagyon féltem, hogy valami baja lesz. De hála Istennek nem lett semmi baja. Meg a Bimbóra visszatérve, arra is emlékszem, hogy nagyon megsirattam, mert lépfenét kapott. Felfúvódott. A szüleim nem tudták, hogy mi történt vele. Amikor az iskolából hazamentem, akkor mondta anyukám, hogy a Bimbó meghalt. És apukám elvágta a nyakát, hogy a húsát föl tudjuk használni. De végül is nem lehetett, mert fertőző betegséget kapott a tehén. Az egész házat, mellékhelyiségeket, mindent lefertőtlenítettek, és én aznap este nagyon rosszul voltam. Annyira rázott a hideg, nem fáztam, nem éreztem semmit, csak azt, hogy a remegést nem tudom megállítani. Akkor lefeküdtünk, és az egész ágy rázkódott velem, és akkor emlékszem rá, hogy édesapám felugrott, hogy „Kislányom, mi bajod van?” Mondtam, hogy nem tudom, de már nem bírom sokáig ezt a remegést. Apukám egyből sejtette, hogy itt nagy baj van. A mentők bevittek mindannyiunkat a kórházba. Fertőzést kaptam, de szerencsére nem nagy dózist. Mert ugye azzal a késsel, amivel elvágták a szüleim a nyakát a bocikának, megmosták, de a bacilus csak rajta maradt. Nem fertőtlenítették. Azzal vágta a kenyeret anyukám, és az első szelet kenyér az enyém volt. Két hétig voltunk bent körülbelül.
Alsósimáról két okból kellett eljönnünk 1952-ben. Egyrészt az államosítás miatt. Akkor – mint már mondtam – minden nélkül maradtunk. De azért is el kellett jönnünk onnan, mert édesanyámnak kificamodott a bokája, és nem törődött a lábával, és a csontok csuszorálódtak egymáshoz, és ebből kapott ő egy szarkómát, ami olyan két-három év múlva alakult ki nála. Annyira fájt a lába, hogy körülbelül egy évig kínlódott vele, hiába mondta édesapám, hogy menjen orvoshoz, nem ért rá. Ugye, ott volt a három gyerek, ott volt a föld, az állatok, és nem foglalkozott magával. És akkor mentünk már be Nyíregyházára lakni, amikor már végképp nem tudta ellátni a dolgokat. Laktunk a nagyapámnak a sufnijában, annak a háznak a sufnijában, amelyiknek az előszobájában ők laktak. Emlékszem, zuhogott az eső, és nagyon féltünk, hogy beázunk, és fáztunk. Laktunk még egy távoli rokonnak az egyik szobájában egy darabig. Tudom, hogy valameddig béreltünk egy szoba-konyhás lakást a nyíregyházi kórház környékén. Míg végül legeslegutoljára, ahol együtt lakott a család az Nyíregyházán az Iskola utca 5. szám alatt volt. Az ott van az evangélikus templomtól nem messze. Amikor bekerültünk Nyíregyházára, akkor én először a református templom mellett levő iskolába jártam két évig. Közben – még nem fejeztem be a negyedik osztályt – édesanyámnak már annyira fájt a lába, hogy még ülve se tudta ellátni a családi dolgokat. Emlékszem rá, hogy úgy söpörte össze a konyhát, hogy ült a széken és mindig arrább tette, annyira fájt már a lába. És amikor először elment orvoshoz anyukám, akkor azt mondták, hogy talán megmenthetik úgy, hogy le kell vágni a lábát a bokájától. De ő – fiatalasszony lévén – nem engedte. És hát megműtötték abban reménykedve, hogy hátha a műtét sikerül, de sajnos nem sikerült. Tovább romlott az állapota. Akkor már azt mondták, hogy térdig kellene levágni a lábát, akkor meg fog menekülni. Azt se engedte. Végül már annyira fájt a lába, hogy nem tudott minket ellátni, és akkor, 56 elején visszaköltözködött anyukám a szüleihez Kálmánházára, és magával vitte az öcsémet és a húgomat. Mert ők túl kicsik voltak még. Édesapám pediglen járta a határt, de én komoly kislány voltam, és Nyíregyházán maradtam, hogy be tudjam fejezni a negyedik osztályt. És a nyári szünetben kimentem a nagymamámékhoz.
  56. június 24-én meghalt édesanyám. És akkor édesapám úgy döntött, hogy mivel a Bartha nagyszülők nem tudtak volna még engem is ellátni, mert ők is egy szoba-konyhás lakásban laktak, tehát nem volt rá lehetőség, hogy még én is ott legyek, és ezért édesapám úgy döntött, hogy elvisz engem Ököritófülpösre egy leánynevelő otthonba. Nagyon szép kastélyban volt a gyerekeknek a szobájuk, szép helyen volt, ahogy így visszaemlékszem rá. És ott kezdtem az ötödik osztályt. Szerettek a tanárnők az iskolában, meg az ottani gondozónők is, nem volt velem különösebben baj. De hát azt elmondani nem lehet, milyen érzés volt, hogy nem elég, hogy meghalt édesanyám, nem elég, hogy nem lehetek a testvéreimmel, hanem el kellett mennem. De hát tudtam, megbeszéltük édesapámmal, hogy másképp nem lehet. Édesapám állandóan járta a vidéket, és azt nem merte vállalni, hogy én egyedül ellássam magamat. És nem volt Nyíregyházán senki, akire rábízhatott volna. Hát a Tomasovszky nagyszülők abban az előszobában voltak, nem akarta őket terhelni velem.
Kitört a forradalom, és édesapám is részt vett benne. Nem csinált semmit, csak ment a többiekkel. Hát azt akarta, hogy jobb élete legyen neki is, meg nekünk is, mert az áldatlan állapot volt tényleg, ami akkor volt. Annyit csinált, hogy elszavalta a Nemzeti dalt, és vitte elől a nemzeti színű zászlót Nyíregyházán. A Szilágyi Lászlóval együtt ők voltak a szervezők, az irányítók, ők felügyeltek arra, hogy semmiféle betörés, ilyesmi ne történjen. Sőt, ha jól tudom, Miskolcról jöttek forradalmárok, akik az akkori nyíregyházi párttitkárt meg akarták lincselni, és édesapám volt az, aki az egyik épületnek a pincéjébe elbújtatta őket, hogy nehogy meglincseljék. Mert ő ilyet nem akart. És aztán ők voltak azok, akik a tárgyaláson ellene mondtak mindent.
És utána a forradalomnak vége volt, és emlékszem rá, hogy Mikulás-este volt, és csomagokat osztott ki a Mikulás, meg volt Krampusz is, és aki rosszul viselkedett, annak a fenekére csapott, de hát azért mindenki kapott egy kis ajándékot is. Egyszer csak megjelent a két nagyapám, az édesapámnak meg az édesanyámnak a szülei. Hát nagyon örültem nekik, és utána megtudtam, hogy haza akarnak hozni engem, mert akkor már édesapám börtönben volt, és az volt a kívánsága, hogy hozzanak el engem onnan. Mondta nagyapámnak, hogy próbálja meg, hogy valahogy elhelyezzen engem maguknál.
Annyira kicsi volt az az előszoba, hogy én a nagyanyámmal aludtam egy ágyban, egy keskeny kis ágyon. A nagyapám meg csinált magának egy olyan keskeny ágyat, hogy tényleg épp hogy csak elfért rajta. Mert az ajtótól nem lehetett nagyobbat csinálni. És ott volt egy asztal, egy konyhaszekrény, egy sparhelt. Volt egy nagyon keskeny kis szekrény, amibe a hétköznapi ruháinkat bele tudtuk rakni, de már az ünneplő ruháinkat, amiben esetleg templomba el tudtunk menni – mert máshova nem jártunk –, azokat már a Zomborszki család megengedte, hogy hozzájuk betegyük. Tehát elhoztak engem onnan december 6-án, és a nagyapáméknál nevelkedtem tizennyolc éves koromig.
Amikor jöttünk hazafelé, akkor mondta el a Tomasovszky nagyapám, hogy sajnos édesapám börtönben van, pedig nem csinált semmit. És ő reméli, hogy hamar kiszabadul, de az az édesapám kérése, hogy hozzanak el engem.
A forradalom után nemsokára már kezdték összeszedni az embereket, akik a forradalomban részt vettek. Nagyon sokan kidisszidáltak. Zomborszki Jani bácsi is mondta, hogy könyörgött apukámnak, hogy „menjél ki, disszidáljál ki, most a határ szabad, menjél, mert nem tudod, hogy mi fog következni”. De azt mondta apukám, ő nem csinált semmit, miért kell neki elmenni? Ő nem megy, ő nem hagy itt minket. És hát kiment oda a testvéremékhez, a Bartha nagyszülőkhöz, és ott volt. És ott fogták el édesapámat az ÁVO-sok. Édesapámat 1956. november 16-án tartóztatták le. Én ugye nem voltam ott, de az öcsém emlékszik rá, hogy sírtak, meg nagyapám, nagymamám könyörgött, hogy most miért viszik el, hát nem csinált semmit. De fegyvert fogtak rájuk, hogy csöndben legyenek. Egyetlen egy vérontás, egy puskadörrenés, semmi nem volt Nyíregyházán. Mégis édesapámat először fegyverrejtegetés miatt három hónapi börtönre ítélték. Ez volt az első ítélet. De három hónap múlva nem engedték szabadon, hanem újra bíróság elé állították, és a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés miatt halálra ítélték. Voltak nyílt tárgyalások is, emlékszem rá, hogy bemehettem én is. És ott láthattam édesapámat. Hátranézhetett néha, és akkor... De annyira megrázott a dolog, hogy többször már nem mentem el. Két évig volt börtönben. Mert ő 56 novemberében került be, és hát 58. május 6-áig volt börtönben. Nyíregyházán és Debrecenben is volt, meg Budapesten. Inkább a nagyapám ment be hozzá, mert ugye mégis ővele tudott megbeszélni dolgokat. Hát én mégis gyerek voltam, meg megviselt az egész. Még leveleztünk is. Édesapának írtam is levelet, meg van egy pár levél tőle. Köszöntött születésnapjaimon, meg hát mindig arról írt, hogy hamarosan találkozunk. Hogy a testvéreimre vigyázzak, mondjam nekik, hogy jól viselkedjenek.
Amikor édesapám börtönben volt, azt nem tudom, hogy hogy tudta elintézni édesapámnak az öccse, a Sándor, hogy Alma Atából pont akkor ide tudott jönni Magyarországra. Mert előtte nem tudott jönni. Addigra tudott összegyűjteni annyi pénzt, mert rettentő messze van, vagy 6000 kilométer, és akkor jött ide az öccse édesapámnak, és megengedték, hogy a börtönben találkozzanak. Úgyhogy ő volt akkor itt. Ő sajnos meghalt egy pár évvel ezelőtt, hanem édesapámnak a bátyja, a Mihály, ő volt itt néhány évvel ezelőtt a feleségével. Emlékszem, egyszer csak jött egy telefon a Művelődésügyi Minisztériumból, hogy el tudnék-e kéredzkedni a munkahelyemről, mert egy nagyon nagy meglepetésben lesz részem. Ne ijedjek meg, de itt van Alma Atából a nagybátyám, Tomasovszky Mihály a feleségével. Hát mondanom sem kell, azt se tudtam, hogy mit csináljak örömömben. S mikor megláttam a nagybátyámat, hát talán a fényképen is lehet látni, hogy tiszta nagyapám. Azt hittem, hogy hirtelen őt látom. Nagyon örültünk egymásnak. Volt tolmácsunk, tudtunk beszélgetni. Azóta tartjuk a kapcsolatot. Én írok magyarul, ők írnak oroszul, úgyhogy nagyon sűrűn levelezünk egymással.
Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, mert tényleg jól neveltek, főleg a nagyapám. Szigorú volt, mindent megkövetelt: a tiszteletet, a tanulást. De mondjuk, nem is kellett annyira nógatni, hogy tanuljak, mert tudtam, hogy más lehetőségem nincs, csak az, hogyha tanulok és valamire jutok. Ha jutok egyáltalán. Nagyon szerettek, és én is nagyon szerettem őket. Amikor nagyapámékhoz kerültem, nagyanyám nagyon sokszor beteg volt, és megtanított tésztát gyúrni, főzni meg ágyneműt mosni teknőben, az utcáról behordani a vizet. Még csak általános iskolás voltam. A nagymamám nagyon vékony, alacsony nő volt, és sokat volt kórházban, és nekem kellett mosnom az ágyneműt gyerekfejjel, nekem kellett kivasalni, én hordtam a sok vizet, én mentem bevásárolni. Szóval nagyon-nagyon sok volt. Én mentem tojást árulni a piacra. Kinn az udvaron kellett leginkább mosni, mert ugye abban a kis előszobában hol? Úgyhogy szörnyű volt. És a mosakodási lehetőség is olyan volt, hogy egy nagy lavór volt, aztán kész. És állandóan ott keresztüljártak. Egyedül a barátnőmékhez mentem el, és ott beszélgettünk, zenét hallgattunk. Süteményt sütött az anyukája. Olyan egy-két órát voltam náluk. Ez a kis barátnőm annyira pátyolgatott, bátorított engem, és a családja mindig kérte a nagyszüleimet, hogy engedjenek el hozzájuk kicsit kikapcsolódni. Tehát ők átérezték az én helyzetemet. Nagyapám mindig megmondta, hogy mikorra menjek haza, és később nem lehetett. Percre pontosan, inkább előbb, mint később, mert akkor biztos leszidott. És igaza volt, mert én is úgy nevelem a lányom, hogy itthon kell lenni, mert ha nem, akkor az ember nem tudja, mi történt, hogy miért nem jössz. Én erős voltam, olyan hirtelen megnőttem ötödik osztályos koromban, mikor az intézetben voltam két hónapot, hogy a saját nagyapám alig ismert meg. Úgyhogy erővel bírtam én, csak hát a lelkem...
Nagyon szegények voltunk. Nem volt iskolatáskám sem. Spárgával volt összekötve a füzetem-könyvem, úgy mentem iskolába. 58-ban, a forradalom után jöttek Amerikából, meg mindenünnen a segélycsomagok. S akkor az evangélikus egyháztól kaptam én is ilyen csomagokat, amiben volt egy – sose felejtem el – sárga színű hálós szatyor. És egész nyolcadik osztályos koromig az volt az iskolatáskám. Ha esett az eső, bedugtam a kabátom vagy a pulcsim alá. És tüzelőre sem volt pénzünk. Még el se ítélték édesapámat, ahogy börtönbe került rögtön kirúgták a nagyapámat a villanyszerelői állásból. Úgyhogy nem volt mit tenni, hát meg kellett valamiből élni, nyugdíjat nem kapott, nem volt meg a tízéves munkaviszonya, és elment kubikosnak a nagyapám. Útépítő vállalattal járta az országot idős ember létére, és tolta a talicskát. Mi meg nagyanyámmal otthon voltunk ketten. Ő főzött. Volt egy pár tyúkunk, annak a tojását árulgatta, s ha fizetést kapott a nagyapám, akkor vettünk mindig egy kis szenet, hogy a következő fizetésig valahogy be tudjunk gyújtani abba a hideg előszobába. Volt egy nagyon szép kályha, de annyi tüzelőt megevett! Még a nagyapám csinálta. Gyönyörű volt! Mint egy korona olyan volt a teteje. Meg egy sparhelt volt, amin főztünk. De hát nagyon sokat fáztunk abban az előszobában. És tudom, hogy nagyanyám mindig sütött a nagyapámnak ilyen kakaós süteményt, és ő nem ette meg, a nagy részét mindig visszahozta nekem, mert tudta, hogy én azt szeretem. Azt tudta nekem hozni ajándékba.
A nagyapám sajnos nem akart beszélni édesapámról. Hogyha kérdeztem is valamit nagyapámtól, nem akart válaszolni. Szóval annyira fájt neki a múlt, hogy nem akart semmiről sem beszélni. Egy nap nagyapám azt mondta, hogy meg fog halni apukám ma reggel. És emlékszem rá, hogy harangoztak az evangélikus templomban. S azt mondta nagyapám, hogy most hal meg az édesapád. 1958-ban május 6-án. El se tudom mondani, hogy milyen időszak következett utána. Én rögtön tapasztaltam, hogy jobb, hogyha az ember nem beszél semmiről. Úgyhogy kár is lett volna bizonygatni, hogy az én édesapám nem csinált semmit. Utána még rosszabb volt minden az iskolában is. A nyolcadik osztályt már egy másik iskolában végeztem, mert kerületileg rendezték Nyíregyházát, és átkerültem, azt hiszem, Széchenyi utcának hívják azt az utcát, ahol még most is megvan az az általános iskola. Ott is voltak vegyesen tanárok, gyerekek, akik kiközösítettek. Emlékszem rá, hogy volt egy matematikatanár, az, ha félre fordítottam a fejemet, rögtön kiállított a sarokba. És én úgy szégyelltem magam, mert jó kislány voltam. Soha nem beszéltem órán, tehát semmi gond nem volt velem. És hát főleg ezek után nem, mert teljesen el voltam keseredve. És volt úgy, hogy megkérdeztem, hogy „tanár úr miért?”, akkor, amiért ezt kérdeztem, kizavart az osztályból, és kint kellett állnom a sötét folyosón. Így szórakozott velem. Több tanár is volt, akiről tudtam, hogy nem szívlel, de ez még meg is akart buktatni matematikából. De hát mindenből négyes-ötös jegyem volt, végül is azt hiszem, megkaptam matematikából a négyest. Kénytelen volt megadni. De sok olyan volt, aki viszont félt mellém állni. A többség ilyen volt. És hát az iskolában is olyan vegyes fogadtatással fogadtak, amikor Ököritófülpösről az evangélikus templom mellett lévő iskolába kerültem. Tudták, hogy börtönben van az édesapám, és hát nagyon sokan kiszúrtak velem úgy tanárok, mint gyerekek. De voltak rendes tanárok is, emlékszem rá, hogy volt olyan tanárnő, aki odajött és megsimogatta a fejemet. Nem szólt semmit. A legnagyobb baj az volt, hogy sokan voltak kegyetlenek is, de a többség inkább nem mert velem barátkozni. Mert féltek. Úgy félt mindenki...
És így jelentkeztem a gyors- és gépíró iskolába. Azt elvégeztem jeles eredménnyel, és próbáltam elhelyezkedni. Jártam vállalattól vállalatra, de sehova nem vettek föl. Mihelyt mondtam, hogy hogy hívnak, rögtön tudták, hogy ki vagyok, és nem vettek föl. Végül is hogy, hogy nem, a Kerámia Üzembe, ami a vasúti pályaudvarhoz nem messze volt akkor, fölvettek takarítónőnek. És ott dolgoztam 61 szeptemberétől, ha jól emlékszem, 63 decemberéig. És ott is – emlékszem rá – nagyon sokan szórakoztak velem, főleg, akik az irodában dolgoztak. Emlékszem rá, hogy volt egy nő, aki rám fogta, hogy lopok. És a művezető is azt mondta – de hogy mit loptam már nem emlékszik rá. Hát én azt hittem, hogy ott halok meg rögtön, szégyenemben. Meg azt se tudtam, hogy mit csináljak, hát mondom ez nem igaz. Sírtam, nagyapámnak elmondtam mindent, és hát mit tudott tenni szegény? Semmit nem tudott csinálni. A vége az lett, hogy a Bartha nagyszüleimnek volt egy házaspár barátjuk, akik Pesten, Kispesten laktak. És ők éppen lent voltak a Bartha nagyapáméknál, és én is ott voltam, és hát úgy beszélgettünk, hogy milyen rossz körülmények vannak, és hát ez borzasztó, hát mi lesz velem, állandóan takarítónő leszek, vagy mi lesz velem. És akkor fölajánlotta ez a barát, hogy ő megérdeklődi a Pénzjegynyomdában, hogy nincs-e felvétel, mert ő régen ott dolgozott. Úgy is történt, ő megérdeklődte, és írta a levelet, hogy van felvétel, december 1-jétől vesznek föl pár embert, és ő már szólt az érdekemben, de ahhoz az kell, hogy a Tomasovszky nagyszülők engedjenek el engem. Tizennyolc éves voltam, tehát nagykorú, és saját akaratomból – ha akarják a nagyszülők, ha nem – is elmehettem volna. De hát nem volt ilyenről szó. A nagyapám belátta, hogy egyszerűen nincs ott jövőm. És hát nagyon ragaszkodtak hozzám, a nagymamám annyira sírt, majd meghasadt a szívem. A nagyapám egy árva szót nem szólt, de tudom, hogy nagyon fájlalta ő is, hogy eljövök. Tehát hogyha én azt mondtam volna, hogy nem megyek sehova, nem mondta volna, hogy menjek. De hát én úgy éreztem, hogy egyszerűen nincs más megoldás. Eljöttem, és így kerültem be a Pénzjegynyomdába mint kötészeti dolgozó. Mondanom sem kell, hogy az ottani művezető valószínű, hogy informálva lett, hogy ki vagyok-mi vagyok. Nagyon szórakozott velem.
Egy év múlva körülbelül, hogy odakerültem, akkor voltak a nyomdákon belül áthelyezések: bizonyos embereket egyik nyomdából a másikba áthelyeztek. Nagyon ideges lettem, ahogy meghallottuk, hogy bizonyos embereket áthelyeznek. Persze, hogy közte voltam én is. Rettenetesen elkeseredtem. Már csak azért is, mert közben Kispestről elkerültem a nyomdához közel a Pannónia utcába. Ott lakott a Bartha nagyapámnak az öccse egy négyemeletes házban. De nekik nagyon pici lakásuk volt. Ellenben a fölötte levő emeleten egy idős néni egyedül lakott, és odakerültem, és a nagybátyám azért a felügyelete alatt tartott. Habár nem kellett, mert én nagyon igyekeztem rendesen viselkedni, tehát a fiúkkal szemben én nagyon vigyáztam a becsületemre, hogy úgy mondjam. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok. No, a lényeg az, hogy az Állami Nyomdába helyeztek volna át. Hazamentem, és otthon csak ültem és sírtam. És egyszer csak csöngettek, és egy délutános kolleganőm jön és mondja nekem, hogy azt üzenik nekem... Mondom, hát ki? Azt mondja, nem tudja ki, csak a délutános csoportvezetőnek szóltak, hogy énértem küldjenek valakit, hogy ne menjek az Állami Nyomdába, hanem a munkakönyvemmel együtt menjek vissza a Pénzjegynyomdába. Menjek a rendes műszakban, és menjek oda a művezetőhöz reggel, és kérjek tőle munkát. A munkakönyvemet adjam le a munkaügyi osztályon, és kérjek munkát. Nagyon boldog voltam. Másnap reggel jelentkeztem, és soha nem fogom elfelejteni, Babai elvtársnak hívták az urat, nyugodjon békében, már meghalt, mikor meglátott engem, elöntötte a pirosság és majd megpukkadt dühében. Én köszöntem illedelmesen, és mondtam neki, hogy „Babai elvtárs, kérek szépen munkát”. És hát ő akkor adott munkát, persze a lehető legrosszabb munkát. Aztán onnan átkerültem egy-két héten belül a Typo-ba, a magas nyomó gépterembe. Itt kifejezetten szerettek a főnökeim. Majdnem húsz évig voltam ott. A kolleganőimmel, kollegáimmal kölcsönösen nagyon szerettük egymást. Nagyon szerettem ott dolgozni.
Közben elfelejtettem mondani, hogy Nyíregyházán, amikor elkezdtem dolgozni, ugye azt tanácsolta a mezőgazdasági technikumban az igazgató úr, hogy aztán próbáljak meg esti tagozaton elvégezni iskolát. Akkor ott a legmagasabb iskola a közgazdasági technikum volt. Én oda jelentkeztem a pénzügyi tagozatra, és jól is ment az iskola, úgyhogy másfél évet jártam ott. Olyan három egész-valamennyi voltam, ami jó szerintem, ahhoz képest, hogy dolgoztam, magamra voltam utalva a tanulásban, és az iskola elég nehéz volt. Így kerültem fel Budapestre 63 decemberében. Itt folytatni szerettem volna a tanulást, rögtön beiratkoztam a Mester utcában a közgazdasági pénzügyi tagozatára. Csak hogy Nyíregyházán én első osztályban nem tanultam könyvvitelt, és itt pedig már első osztályban is tanultak könyvvitelt. És itt nem volt, aki segítsen. Ugye én nem ismertem az osztálytársaimat. A tanárnő meg azt mondta, hogy ő nem oktathat engem külön órában, aztán nem vizsgáztathat. Azt mondta, hogy évvégén le kell vizsgáznom az első éves anyagból – mert esti tagozatra jártam itt is –, meg a másodikosból. Hát ez a kettő abszolút nem jött össze. Teljes zűrzavar volt a fejemben. Úgyhogy azt mondta nekem a tanárnő évvégén, hogy sajnos vissza kell mennem első osztályba. Hát én olyan ideges voltam, hogy én jó tanuló vagyok és most csak azért, mert ott nem tanítottak könyvvitelt, itt meg tanítottak, én most menjek vissza első osztályba. A tanárnőnek is igaza volt, mert nem tudtam az anyagot. Itt hiába voltam ott az órán, nem értettem semmit. És ez volt a legnehezebb tantárgy. Úgyhogy nem mentem vissza első osztályba, abbahagytam az iskolát.
Amikor átkerültem a magas nyomó gépterembe mint berakónő, akkor elkezdtem járni a nyomdaipari technikumba. Úgyhogy azt elvégeztem, letettem a technikus minősítőt is. És lehet, hogy lett is volna ott jövőm, esetleg valamilyen magasabb beosztást is kaptam volna, de sajnos az egészségi állapotom közbeszólt, mert ezektől a vegyszerektől, festékektől kaptam egy belső allergiát, és ez krónikussá vált. És akkor azt tanácsolta az orvosom – többször is mondta, hogy munkakört kellene változtatnom, de én annyira ragaszkodtam ahhoz az osztályhoz, annyira szerettem ott dolgozni, hogy nem akartam. De amikor azt mondta az orvos, hogy én hozzá többet ne menjek, mert nem tud rajtam segíteni, ha nem változtatok munkakört, úgy gondoltam, hogy az egészségem mégis csak fontosabb, és akkor átkerültem az irodaépületbe a bérelszámoló osztályra. És ott dolgoztam egy évet, de nagyon nem szerettem azt a munkakört. Olyan munka, hogy az ember nem tévedhet. És ettől állandóan drukkban voltam. És akkor kértem, hogy helyezzenek át máshova, és közben még ott a bérelszámoló osztályon elvégeztem a középfokú munkaügyi tanfolyamot. Úgyhogy akkor mehettem volna munkaerő-gazdálkodónak a munkaügyi osztályra, és mehettem volna a számviteli osztályra anyagkönyvelőnek. És tudtam, hogy az anyagkönyvelők azok az összes anyagot, amit beszállítanak a nyomdába, meg amit az osztályok felhasználnak azt gépen dolgozzák föl. És én annyira ragaszkodtam a géphez, hogy ezért döntöttem úgy, hogy a számviteli osztályra megyek. De nem is bántam meg azóta sem, mert nagyon rendes főnököm van, és nagyon rendesek a kolleganőim. Soha senkivel semmi afférom nem volt, és remélem nem is lesz. Nagyon szeretek ott dolgozni.  
Soha nem beszéltem édesapámról senkinek. Soha. A családon belül sem beszéltünk édesapámról. Se a három testvér soha. Ötvennyolc után soha. Az, hogy édesapám – így el nem hangzott soha. Ez egy borzasztó dolog volt! Ezt se felfogni, se elmondani nem lehet, ezt csak érzi az ember, hogy erről még beszélni se lehet. Elsősorban azért, mert féltem, és a másik sorban pedig az, hogy még megállni sem tudtam a sírja előtt, mert azt se tudtam, hogy hol van. Csak azt tudtam, hogy az északi temetőben, talán ott valahol. De hát az egy óriási nagy temető. Semmit nem tudtunk, semmit a világon. Ez egy olyan borzasztó és megrázó dolog volt, hogy senkivel nem beszéltünk róla soha. De gondolni állandóan gondolkoztam. A hiányukat, hogy miért nincsenek, és hogy miért kellett ennek így lenni. És tudtam, hogy nem érdemli meg édesapám, és ez iszonyatos volt. Százszor végigéltem, hogy ő feláll a bitófa alá. Az szörnyű volt! A legtöbbször sírtam esténként. És mostanában, hogy most már meg tudok állni a sírjánál, most megint olyan időszak van, hogy hát bizony sokszor nem tudok elaludni, és eszembe jut, hogy micsoda borzasztó dolog. Úgyhogy most megint gyakran előjön. Szinte ma sem tudok róla beszélni anélkül, hogy ne sírjak. És ahányszor megyek a sírhoz Nyíregyházára, mindig sírok.
Amíg a férjemet nem ismertem, úgy tessék elhinni, hogy nagyon ritka este volt az, amikor én nem sírva aludtam el. Én állandóan a szüleim után sírtam. És mikor megismertem a férjemet, 66-ban, hát nagyon megszerettem rögtön. Előtte is voltak udvarlóim, de úgy nem volt érdekes egyik sem. 66. február 27-én ismerkedtünk meg egy tánciskolában. És utána találkozgattunk, május körül bemutatott a szüleinek, és a szülei is nagyon rendesen fogadtak. A férjemnek elmondtam a dolgokat, hogy tudjon róla, hogy kivel jár, amikor már láttam, hogy komoly a dolog. De akkor egyszer beszéltünk róla, és utána soha többet. És ő elmondta a szüleinek is, hogy tudjanak róla, és apósom olyan szeretettel fogadott. Négy évig jártunk együtt, és 70. május 27-én megesküdtünk. Odaköltözködtem anyósomékhoz. Az egyik szoba a miénk volt, és a másik szobában lakott anyósom, apósom és a férjemnek a húga, és ott éltünk öt évig. Közben sajnos 73-ban meghalt apósom. De akkor mi már 72 év végén elkezdtük építeni ezt a házat. És anyósomékkal laktunk 75-ig, amíg elkészült ez a ház. Azóta itt élünk. Közben 66-ban elvitték katonának a férjemet. Két évig volt katona, de szerencsére, hogy az eskütétel után Sárbogárdról fölkerült Pestre, nagyon sokat találkoztunk. Addig, míg a férjemet meg nem ismertem, addig nagyon rossz volt. Addig teljesen elhagyatva éreztem magam. Teljesen egyedül. A férjem élelmiszeripari technikumot végzett, és három évvel ezelőtt szűnt meg a munkahelye. A Növényolajgyárban volt a Maglódi úton művezető, és a gyár megszűnt, és nem tudott elhelyezkedni. Most ott dolgozik ahol én, és biztonsági őr, egy ilyen biztonsági központban van. És 24 órában dolgozik, kétnaponként. A férjem nagyon rendes ember. Nagyon sokkal tartozom neki. Az első perctől kezdve mindenben segített a legmesszebbmenőkig.
Amíg általános iskolába jártam, az ötvenhatos eseményekről nem tanultunk. Amikor a nyomdaipari technikumba jártam, ott talán egy-két sorban volt megemlítve. De egy percig se gondoltam, hogy igazuk van azoknak, akik ellenforradalomról beszéltek. És azt is tudtam, hogy mit akartak, és azt is tudtam, hogy jót akartak. Mindenki jobb életet akart, mert hát annyira sanyargattak bennünket. Nem lehetett egy disznót levágni anélkül, hogy engedélyt ne kért volna az ember. Egy disznót nem lehetett levágni! Ha levágták, akkor elvették tőle a disznót, és őt magát meg bevitték a börtönbe. Szóval nem lehetett létezni. Paraszt embernek azért nem, mert direkt szándékosan megfélemlítették, hogy lépjen be a tsz-be, és a dolgozó ember, aki kapott munkát, az meg örült, hogy van munkája. Utána jött a Kádár-korszak. Aki nem így élte meg, mint ahogy én, aki tudom, hogy mi van a hátam mögött, annak biztos, hogy jó volt. És nem mondhatom én se, hogy nem jutottunk jobban ötről a hatra. Nem mondhatom, hogy annyira nincstelenek vagyunk, hogy nincs ennivalónk, mint ahogy volt akkor, amikor gyerek voltam. Mi becsületesen megdolgoztunk azért, amit megkerestünk. Úgyhogy én nem az akkori pártnak a javára írom az egészet, az biztos. Hanem talán annyi, hogy volt rá lehetősége az embernek, hogy egy kicsit ötről a hatra jusson. De azért én az életben meg nem bocsátom nekik azt, hogy az édesapámat elvették tőlem! Amíg élek nem fogom megbocsátani!
89 kora tavaszán, február körül, értesítettek, hogy menjek le Nyíregyházára, mert talán meg tudjuk találni édesapám sírját. Hát az megint borzasztó időszak volt, míg kerestük, hogy hol lehet. Ugye a temetői nyilvántartásban ilyesmi nincs feltűntetve, csak körülbelül. Ugye akkor már beszédesebbek lettek az emberek, aki körülbelül tudta, tudott valamit hallomásból, mind mondott valamit. Elkerítettek egy nagy területet, egy olyan 50x50 méteres területet kijelöltek, hogy körülbelül itt lehet eltemetve. Ez egy gazos rész volt. Az exhumálásra kaptunk engedélyt 1989 májusában. Azt hiszem, Debrecenből jött egy háromtagú orvos-csoport, akik elkezdték keresni édesapámat. És ez több napig tartott. Voltunk ott vagy húszan. Mi, a három testvér, egy MDF-es politikus, meg a Politikai Foglyok Szövetségétől is volt ott valaki. A nevekre sajnos nem emlékszem, mert olyan megrázó volt ez az egész. Szilágyi László családja is ott volt. S arra a területre leraktuk a virágot meg a nemzeti színű szalagot. És 1989. augusztus 24-én találták meg édesapámat. Nagy temetés volt: édesapámat 89. október 6-án temettük el. Hát az egészre nem nagyon emlékszem, mert én egyfolytában sírtam. Hát az nekem borzasztó volt! Rettenetesen megviselt. Én annyira meg voltam hatódva, meg illetődve, meg annyira boldog is voltam, meg elkeseredve, meg a régi emlékek előtörtek, hogy én nem is tudtam semmire se figyelni. A rengeteg koszorúra, ami volt! És hogy sorfalat álltak, meg részvétet nyilvánítottak, meg díszőrség volt, meg díszlövés volt, szóval rettenetesen megható volt az egész. És ahogy elszunnyadtak lassan bennem az emlékek, akkor aztán föltört minden, úgy hogy nagyon nehezen tudtam egészségileg is elviselni az egészet. Egy kisebbfajta infarktusom is volt a temetés után. Boldog is voltam, hogy végre tudom, hogy hol van. Csak mindig arra gondolok, hogy még élhetett volna. Még mindig élhetne. Amíg az ember él, ezt nem tudja megemészteni. Anyukámat meg tudtam emészteni, mert nagyon-nagyon beteg volt, egy évig föl se tudott kelni az ágyból már, úgyhogy csont és bőr volt, nagyanyáméknál úgy fürösztötték, úgy etették, olyan borzasztó volt szegénynek, nagyon szenvedett. És abba bele tudtam előbb nyugodni, csak a gondolatba nem, hogy ő sincs. De úgy jobban föl tudtam dolgozni, mint édesapámnak az elvesztését.
          És a másik az, hogy visszakaptuk a földünk egy részét, aminek úgy örültünk, hogy úgy táncoltunk, úgy ugráltunk a földön, mikor kimentünk, hogy azt elmondani nem lehet, hogy milyen boldogok voltunk. A kárpótláskor a föld értékét kaptuk mi vissza, de azt az értéket be lehetett váltani vagy pénzbe, vagy földbe. És mi a földet akartuk. 190.000 forintot kaptunk vissza, és ezt aranykoronába be lehetett váltani, illetve hát lehetett igényelni a földet. Az a nap, amikor volt a licitálás a földekre, az egy csodálatos nap volt. Általában, licitáltak egymásra az emberek, ugye. De amikor miránk került sor, a Tomasovszky földterületre, senki nem licitált. Olyan csönd volt, hogy senki meg se pisszent. Úgyhogy a legminimálisabb áron tudtuk megvenni, visszavásárolni a földünket, így tudtunk visszakapni majdnem 100 holdat. Nagyon megható volt. Én úgy sírtam, és fölálltam és megköszöntem mindenkinek. Még aki vezette az egészet, az is úgy meghatódott. Úgyhogy le a kalappal! Maga a gondolat, hogy én ráléphetek arra a földre, ahol gyerekkoromban a szüleimmel, meg a nagyszüleimmel én valamikor mászkáltam, rohangáltam, csodálatos. És megbeszéltük, hogy hol volt az állatoknak az istállója, meg hol volt a gyümölcsöskert, meg hol volt a kút. Ezeket ott mind megbeszélgettük a három testvérrel. Előtte nem beszélgettünk róla, soha ilyenekről, ugyanúgy, mint ahogy az édesapámról sem. Ez olyan kilátástalan volt, hogy valaha is még visszakapjuk. Először úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk valahogy kölcsönt fölvenni, és veszünk egy traktort, és úgy megpróbáljuk megműveltetni. De hát miből? Hogyan? Körülbelül hárman kaptunk vissza 100 holdat majdnem. Három testvér egymás mellett. És én kaptam ott, ahol a házunk volt, azt a részt. És aztán úgy tovább az öcsém és a húgom. Az ottani szövetkezetnek az elnöke behívatott minket, és mondta, hogy ő nagyon szeretné, ha neki adnánk bérbe a földünket, mert ha nem, akkor csődbe jutna, és nagyon sok embernek nem lenne munkája. És ha mi ezt úgyse tudjuk megművelni, akkor ő nagyon szépen kér minket, hogy adjuk nekik bérbe. Úgyhogy végül is meghánytuk vetettük a dolgot, mert lett volna, aki bérbe veszi többért, de az nem biztos, hogy rendesen művelte volna, és hogyha nincs művelve a földterület, az állam visszaveszi. Tehát nem lehet parlagon hagyni a földet. És úgy gondoltuk, hogy ez a szövetkezet biztos, hiába kevesebb is.
 

Az interjút készítette Hoffmann Gertrud 1995-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.

Oldalak