Darin Sándor 1932-ben született Túrkevén. Apja asztalosmester, anyja fűszer- és vegyesiparcikk-kereskedő volt. Szülei az 1940-es évek végén felszámolták kiskereskedésüket, hogy fiukat az úgynevezett egyéb származás ne akadályozza a továbbtanulásban. Apja ipari munkás lett. Sándor 1950-ben érettségizett a túrkevei gimnáziumban, 1950–1954 között Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen tanult, 1954-ben gépészmérnöki diplomát szerzett, 1954–1956-ban az egyetem fizika tanszékén volt tanársegéd. 1956-ban részt vett az egyetemi diákparlament munkájában, november 2-án az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács titkárává választották. 1957. február 20-án letartóztatták, Kistarcsára internálták. Május 16-án szabadult, Debrecenbe költözött, ahol felvették az MTA Atommagkutató Intézetébe, de munkába állni már nem tudott, mert május 23-án ismét letartóztatták, első fokon tíz-, másodfokon hatévi szabadságvesztésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Szabadulása után csak nehezen tudott elhelyezkedni, végül a debreceni Vasipari Vállalatnál kapott munkát, 1963-ban pedig a Magyar Gördülőcsapágy Művekbe (MGM) került vezető tervezőnek. Számos speciális csapágyipari gép tervezését és fejlesztését irányította. 1972-től 1979-ig az Elzett Művek Berettyóújfalui Gyárának főmérnöke, 1979-től ismét az MGM dolgozója, műszaki fejlesztési osztályvezető, majd 1990–1992-ben fejlesztési vezérigazgató-helyettes volt. 1992-től mint nyugdíjas szakértői munkát végzett; részt vett a Gépipari Tudományos Egyesület megyei elnöksége, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a Nagy Imre Társaság munkájában. 2009-ben halt meg.
1987-ben műszaki doktori, 1990-ben címzetes egyetemi docens címet kapott. Több bejegyzett találmánya van, különböző szakfolyóiratokban jelentek meg szakcikkei. Tudományos, szakmai és politikai munkásságáért több elismerést kapott. Kiváló Dolgozó, hat alkalommal; Kiváló Feltaláló arany fokozat, 1987; Miskolci Egyetem Gépészmérnöki Kar Emlékérem, 1991; GTE Egyesületi Érem, 1991; 1956-os Emlékérem, 1991; Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, 1991; Hazáért Érdemkereszt, 1994; Eötvös Loránd Díj, 1995; Miskolci Egyetem Aranyoklevél, 2004; Miskolci Egyetem Jubileumi Emlékérem, 2006; Debrecen Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala 1956-os Emlékérem, 2006; Szabadságharc Hőse, 2006.
Volt egy utam Lillafüredre, Nagy Barnával, a miskolci rádióstúdió vezetőjével egyeztettünk. Aztán voltam az Ágyúgyárban is, megtudakolni, mi a véleményük a helyzetről, tulajdonképpen politikai egyeztetés volt, mert ott is zúgolódtak a dolgozók. A diákparlament elnöke Fekete Simon lett. Tehetséges gyerek volt, határozott egyéniség, dinamikus, éles eszű, kitűnő tanuló, 56-ban negyedéves, a második ember Dornbach Gyuszi volt, szintén negyedéves hallgató.
Este a szállodában találkoztam Sályi Pista bácsival, a rektorunkkal, aki október 20-tól az NDK-ban volt tudományos konferencián. Már korábban hazajött volna, csak nem engedték be a határon. Szlovákia felől érkezett, és megszállt Győrben. Jött le a lépcsőn: Sanyi, hát te mit keresel itt? Röviden elmondtam, mi a helyzet. Ő azt firtatta, nincs-e haláleset, milyen az egyetem állapota, van-e valami kár emberéletben, anyagi javakban. Aztán aggodalmasan intett: Vigyázzatok, az a fontos, hogy rendben legyen minden!
Nagy Imréékről nem sokat tudtunk, csak azt, amit a rádióban mondtak. Most is érthetetlennek tartom a jugoszlávok magatartását. Mi a pontjainkkal kifejezésre juttattuk, hogy az általunk nagyra becsült jugoszláv formát szeretnénk bevezetni. Jugoszlávia önálló, független ország volt. Azt gondoltuk, Tito tisztességes vezető, és nem függ a Szovjetuniótól. És megdöbbentett, mit tett Nagy Imrével. Mert Jugoszlávia erősen benne volt abban, hogy így fordult a dolog. Nagy Imre azzal, hogy a jugoszláv követségre ment, kifejezte, milyen állásponton van, hova húz a szíve, nem Ausztriába ment. Tito végül is elárulta Nagy Imrééket, átjátszotta Romániának, azaz a szovjetek kezére adta. Hozzá kell tenni, hogy október 23-a előtt a magyar külpolitika nagyon aktív volt Jugoszlávia irányában. Éppen akkor látogatott el Gerő Ernő Jugoszláviába, akkor kezdtek szorosabb kapcsolatot kiépíteni, a korábbi években láncos kutya meg minden egyéb volt Tito. Mi bíztunk a jugoszlávokban, de eljátszották a becsületüket.
Az is elhangzott, hogy puccsot csináltunk volna. Nem mi. Amit Kádár csinált, az volt a puccs. Ha belegondolok, hogy ebben az emberben bíztunk? Azt hittem, hogy akit a régi rendszer úgy megkínzott, nem fog velük újra kollaborálni. Hihetetlen volt az a csalódás, hogy elárult és odadobott bennünket, az egész magyar forradalmi ifjúságot meg az értelmiséget az oroszok lába elé. Most is azt mondom, ha akkor ezt nem teszi meg, ha a magyarság összefog, az oroszok nem tudtak volna mit csinálni. Ennél nagyobb irtást már nem lehetett volna véghezvinni. És ezek az irtók utána diktatórikusan végrehajtották a konszolidációt. A nagyhatalmak hozzáállása is elkeserített minket. Rá kellett jönnünk, hogy csak uszítottak és cserbenhagytak bennünket. Hagyták az oroszoknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Egy percig nem álltak ki mellettünk. Őket csak az érdekelte, hogyan alakul a közel-keleti kérdés. Tulajdonképpen nemcsak a belső, hanem ez a külső árulás is segítette az ellenforradalmat. A Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja pedig csak uszította a magyarságot.
Kértem, engedjenek be könyveket, főleg szakkönyveket, valamint német és angol nyelvkönyveket. A feleségem összeállította a kis listát, ennek alapján kellett írni egy kérelmet a nevelőtiszthez, és ő beengedte. Még most is vannak könyveim ellenőrizve pecséttel ellátva. Volt egy nagy zsákom, a könyvtár, és azt mindig vittem magammal. Rengeteget voltam egyedül. Általában úgy intézték, hogy egyedül legyek, alig volt partnerem. Magánzárkában voltam, olvastam, tanultam reggeltől estig. Amikor bementem, egy szót sem tudtam angolul, ott tanultam meg. Végigolvastam vagy négy nyelvkönyvet, szótárat elölről, hátulról, oda-vissza. Szerettem is az egyedüllétet. Optimista voltam, hittem, ez nem maradhat így örökké. Még Miskolcon, a börtönben hallottam az optimista béka meséjét. Két kis béka ugrált az utcán, beugrottak egy ablakon, és valami finom folyadékba estek, ahonnan nem tudtak kijönni, mert nagyon meredek volt az edény fala. Az egyik béka azt mondta: ide figyelj, én nem küszködöm, lemerülök, megdöglök, kész. Ez volt a pesszimista béka. A másik azt mondta: én addig rúgkapálok, amíg csak élek. Egyszer csak, ahogy rúgkapál, a lába alatt egy kis rögöt érez. Rúgja, rúgja, rúgja, egyre nagyobb lesz a rög, majd egész kis sziget lesz belőle, felmegy a sziget tetejére, ugrik egyet, kint van. Tejfelbe esett, vajat köpült és így kijött. Ez volt az optimista béka. Én is ilyen vagyok, addig rúgkapálok, amíg csak bírok. Reménykedni mindig lehetett, a börtönben is. A feleségem megpróbált perújrafelvételt elérni, de elutasították, tulajdonképpen semmit sem lehetett csinálni. Az volt az egyedüli pozitív dolog, hogy beengedték a könyveket. Munkára sem mehettem.
1960-ban amnesztia volt, általános közkegyelem. Ez volt az első alkalom, amikor a hat éven belüli ítéleteseket elengedték. Suttogtak valamit előtte, de álmodni se mertem, hogy hat évre adnak amnesztiát. Feltételesen helyeztek szabadlábra, rendőri felügyelet alatt. Először minden héten, utána minden hónapban egyszer jelentkezni kellett a rendőrségen. Előfordult, hogy este kijöttek és megnézték, itthon vagyok-e. Kezdetben az ember nagyon félt, legalábbis én féltem, hogy provokálnak. Vigyázni kellett, általában nem bocsátkoztunk semmiféle olyan társalgásba, amibe bele lehet kötni.
Az Elzett Művek központja, a vezérigazgatóság Budapesten van, Angyalföldön. Megpályáztam a főmérnöki állást – nyilván nem az igazgatóit, mert én csak szakmai területen próbáltam előrehaladni –, és vártam. Amikor a személyzeti vezető elolvasta a pályázatomat– beleírtam világosan, hogy milyen a múltam –, a vezér elé terjesztette. Ő volt a második ember az életemben, aki jelentős változást hozott, mert felvett. Molnár Ernőnek hívták. Híres név egyébként. Molnár Ernő volt az óbudai pártbizottság első titkára a forradalom alatt, nagyon keményen harcolt az „ellenforradalmárok” ellen. Az elsők között kapta meg a Kádár-rendszer legmagasabb kitüntetését a forradalom leverésével kapcsolatos érdemeiért. Utána átkerült a XIII. kerületbe, egy ideig Angyalföld pártbizottságának első titkára volt, onnan 1959-ben Csepelre helyezték, a Csepel Vas- és Fémművek MSZMP-szervezetének első titkára lett. Csepelről „bukott le” vezérigazgatónak 1970-ben, pedig megtámadhatatlan veterán kommunista volt, de – legalábbis ez volt a mendemonda – iszákos és nőző. Állítólag belekötött a szovjet katonai attasé feleségébe, az attasé és ő is pisztolyt rántott, alig tudták őket szétválasztani. A botrány miatt helyezték az Elzetthez vezérigazgatónak. Molnár Ernő elolvasta a pályázatomat, érdeklődött utánam, aztán behívott és azt mondta: Ide figyeljen, Darin, felveszem magát, és ha rendesen dolgozik, nem lesz semmi baja. Az a baj, hogy azok a szarok ott – így beszélt – féltek magától, azért nem mertek hatalmat adni. Én magát most megbízom, csinálja. Felvettek, és majdnem az alapkőletételtől kezdve ott voltam.
Alig temettük el, Bajzáth mindent megmozgatott, hogy lehetetlenné tegyen. TÜK-anyagokat semmisített és változtatott meg. Egy csomó dologba belekötött, úgy akarta feltűntetni, mintha szabotőr lennék, szóval ki akart nyírni. Lehetetlen állapot volt, elmentem betegnek, aztán nyáron, mikor már nem bírtam tovább, bementem a gyárba, a szobájába, azzal, hogy hívja be a pártbizottság titkárát, a szakszervezeti meg a KISZ-titkárt is, szeretnék közölni valamit. Amikor mind ott voltak, azt mondtam: Ide figyelj, Bajzáth, te egy szemét, aljas gazember vagy. Te mindenkit ki akarsz nyírni, nem hagyod dolgozni az embereket. Vedd tudomásul, hogy nekem mindig volt munkám, és lesz is. Rettentően kitálaltam. Ebből aztán nagy balhé lett. Felmentek a központba. Ugye meghalt a „nagy” Molnár, még nem volt utódja. Másnap már lent volt a műszaki igazgató, a személyzeti igazgató meg a pártbizottság titkára, hogy rendbe tegyék a dolgot. Puhatolóztak, nem tudták, mit is csináljanak. Bajzáth, az óriási hatalommal rendelkező ember – a járási pártbizottság tagja, a gyári pártbizottság tagja, a helyi munkásőrség egyik vezetője – biztos volt a dolgában: ő nyer. A központból jöttek egyenként meghallgattak mindenkit. Először engem hívattak. Elmondtam, hogy ezzel az emberrel dolgozni nem lehet, mert... Szóval szépen lefestettem, hogy milyen. De én szeretnék az Elzettnél maradni, esetleg tanácsadói állásban Pesten. Ó, ez nagyon jó megoldás! Akkor valamire hivatkozva add be a felmentési kérelmedet, hogy beteg vagy stb., és augusztus 1-jétől már át is helyezünk Pestre, a központba. Jól van, rendben van. Utánam Bajzáthot hívják be. Mondják neki: Bajzáth elvtárs, add be a felmondásodat, légy szíves. Ő? Hát miért? Add be, Darin már beadta. Akkor elkezdett ordítozni. Add csak be a felmondásodat, azonnal megkapod a végkielégítést is, és mehetsz. Így is lett. Csak azt nem mondták meg neki, hogy én felmegyek a központba. Bajzáth nem tehetett semmit, annyira befolyásos ember azért nem volt. Elment Nyíregyházára a gumigyárba, a Taurus egy kis gyáregységében lett művezető. Ezt talán túl részletesen mondtam el, csak azért, hogy milyen az emberi hülyeség. Szerencsétlen, sose volt vezető, nem volt gyakorlata, de a politika meg az a szellem, amiben a munkásőrök éltek, azt sugallta, hogy még mindig harcolni kell az ellenforradalmárok ellen. Gondolom, egymást is hergelték, hogy engem ki kell nyírni. Azt nem vették észre, hogy az öreg Molnár, aki sokkal többet harcolt az „ellenforradalom” ellen, az meg mindig azt mondta, hogy hagyjuk és engedjük dolgozni Darint.
Lambrecht Miklós 1921-ben született Budapesten, polgári családban. Édesapja, Lambrecht Kálmán neves ornitológus és paleontológus, édesanyja zongoratanár volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti bencés és a pécsi ciszterci rend gimnáziumában végezte. 1940-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem medikusa, másodéves korától az egyetem Élettani Intézetének demonstrátora volt. 1947-ben avatták orvosdoktorrá. 1944 tavaszán és nyarán többeknek segített elmenekülni a zsidóüldözés elől. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban, a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szintén orvos Kristóf Gizellával együtt. 1948-ban Budapesten az Orvos-egészségügyi Szakszervezet munkatársa lett, 1949–1950-ben a Biokémiai Intézetben volt tanársegéd, utána a Rókus- és az István-kórházban, 1953-tól a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott kórboncnokként. 1956-ban szerzett szakorvosi képesítést. Az 1956-os forradalom alatt a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője lett, a forradalom leverése után több, a rászorultak megsegítésére szervezett segélyakcióban vett részt. 1957 februárjában letartóztatták, tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Korányi-kórházban kapott kórboncnoki állást, 1982-ben ment nyugdíjba. 1982-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos tanácsadója volt. 1973-ban belépett a Magyar Orvostörténelmi Társaságba, 1974-ben vezetőségi tag, 1980-tól az elnökség tagja, az Általános Tudománytörténeti Szakosztály alelnöke, az Orvosi Szaknyelvtörténeti Bizottság elnöke lett. Beválasztották az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságába, tagja volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak és a Magyar Biológiai Társaságnak is. Tudománytörténeti kutatásokat végzett, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadást. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett. 1988-tól alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. 1990-ben az SZDSZ színeiben beválasztották a terézvárosi önkormányzat képviselő-testületébe. 1991-ben 1956-os Emlékéremmel tüntették ki. 1992. augusztus 2-án halt meg.
Herman azt mondta apámnak, tárja fel az egész ország szélmalom-állományát, és persze támogatta anyagilag. Apám az egyetemi szünidőben bejárta a történelmi Nagy-Magyarországot, körülbelül hatszáz működő szélmalomról gyűjtött anyagot, és írt egy kismonográfiát. Egyetemi hallgató korában asszisztensként dolgozott Herman mellett az Ornitológiai Központban. 1917-ben átkerült a Földtani Intézetbe, mert a kihalt madarak tudományos feldolgozásával kezdett foglalkozni. Magyarul és németül publikált a Madártani Intézet kétnyelvű folyóiratában, az Aquilában, amelyet Herman alapított.
1918 tavaszán kikerült Ukrajnába, Kijev táján végzett ásatásokat és néprajzi gyűjtőmunkát az ukrán parasztság körében. Ezekről megjelent egy összefoglaló tanulmánya a Turán című orientalista folyóiratban 1919–20-ban. Amikor flekktífuszt kapott, hazakerült. Ezután szövődményes vesegyulladása lett, amelynek a nyomai élete végéig kísérték, és nyilván ez is közrejátszott abban, hogy olyan fiatalon meghalt.
Hamar felébredt bennem az ötlet, hogy szerkesztek egy újságot. Össze is álltam az egyik osztálytársammal. Otthon volt írógép, egy kis angol Remington, amelyet használhattam. Apám jó baráti viszonyban volt Györffy István néprajzprofesszorral, aki kölcsönadta a fiai kőnyomatos masináját, azon sokszorosítottuk, de csak két-három példányban, mert szinte olvashatatlan volt. Volt egy folyóiratunk is, ami úgy lett, hogy Vízkelety Laci, egy baráti család fia Tanya címmel szerkesztett újságot, amit öt-hat példányban gépelt le és terjesztett a baráti körben. 1934-ben összebarátkoztunk, betársultam a lapba, én lettem a segédszerkesztő, és bevontunk még két barátot. Egy Vilmos császár úti kis üzem sokszorosította. Rendszeresen leadtuk a kéziratot, és 1935-ben a Tanya ötször ötven példányban megjelent. Kifizettük a sokszorosítást, és az előfizetők között, baráti-családi körben terjesztettük. Vízkelety Laci riportokat írt, én folytatólagos regényt, útirajzot és természettudományi ismertterjesztő cikket is.
Huszonhárom éves voltam, fiatal, olyan nagyon nem gondoltam át a veszélyhelyzeteket. Néha éreztem szorongást, de sokkal nagyobb volt bennem a düh az országban történtek miatt: a német megszállás, zsidó barátaim készülő likvidálása, a háború értelmetlen folytatása. Nem voltam katona. Az egyetemre járva minden évben igazolni kellett, hogy az előírt vizsgákat időben letettem, és akkor a kiegészítő parancsnokságon elém nyomtak egy bélyegzős papírt, hogy egy év halasztás.
A pécsi gettót július legelején ürítették ki, akkor vitték el az embereket. Úgy éreztem, pécsi létem bizonytalanná vált, mivel egyszer már voltam a Gestapónál kihallgatáson. Úgy történt, hogy március 19-én, vasárnap a németek bejöttek Pécsre. Mi teljesen odavoltunk. Nekem március 15-re vezércikket kellett írnom a Pécsi Naplóba. Nagy lelkesedéssel meg is írtam, de nem jelent meg. Rohantam reklamálni. Megmutatták a kefelenyomatot, amit mindennap le kellett adni az ügyészségen cenzúrára, pirossal át volt húzva, rajta: nem engedélyezve. Szabadság és ifjúság című cikkemben azt fejtegettem, hol van a magyarság a mostani nehéz helyzetben, meg kell őriznie a függetlenségét satöbbi. Nem gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de a cenzor éber volt. Hálás lehetek neki, hogy nem maradt nyoma az írásnak, akár tehertétel is lehetett volna ellenem. A március 19-ét követő héten az egyetemen összeütközésbe keveredtem egy szélsőjobboldali felfogású kollégámmal. Bordó nyakkendő volt rajtam, minden tendencia nélkül. Jön a kollégám: ni, a Lambrecht vörös, vörös – és ütögette a nyakkendőmet. Mondtam: mindenesetre nem barna! Vagyis nem a nácik színe. Pedig az igazi a zöld – válaszolta ő. Mire én: nekem a piros-fehér-zöld a színem! Aztán nem tudom, mi minden került még szóba, a lényeg, hogy kezdtünk kakaskodni, valószínűleg össze is ugrunk, ha egy vállasabb kollégánk közénk nem áll.
Október elején édesanyámmal lementem Pécsre, hogy szétnézzünk a lakásban. A városban civil élet zajlott, nem volt semmi probléma, néhány dolgot felpakoltuk, felvittük Pestre. Úgy terveztem, egy hét múlva visszamegyek, folytatom az utolsó félévet, be is jelentkeztem néhány vizsgára, de 15-én jött a Szálasi-fordulat, és akkor már nem láttam értelmét visszamenni. Pécs aztán november végén felszabadult – mondjuk mi is úgy, felszabadult –, a front két nap alatt szaladt át a városon, alig volt nyoma a harcoknak, ellentétben Székesfehérvárral és Budapesttel.
A város március 22-én került véglegesen orosz kézbe. Nehéz lenne azt mondani, hogy felszabadulás volt, bármennyire is pokolba kívántuk a németeket. Pokoli volt, ahogy az első rohamcsapatok megérkeztek. A frontvonalban haladtak, szemmel láthatóan ágyútölteléknek szánták őket. Mi persze nem voltunk tanúi harci jeleneteknek, de az orosz sebesültek tömegéből látni lehetett, hogy nem számított nekik az emberélet. Láttuk az átvonuló orosz haderő hihetetlen méreteit, felszereltségét, a tankok és a nehézágyúk százait. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy az orosz gőzhenger megállíthatatlanul tört Nyugat felé.
Aztán bementem az egyetemre. Az Élettani Intézetben a professzorom, Lissák Kálmán nagyon megörült nekem. Jelentkeztem a dékáni hivatalban, ahol közölték, iratkozzam be a tízedik félévre. Az évfolyamom nagy részét 44 novemberében gyorstalpalással orvosdoktorrá avatták, a hetvenes létszámú évfolyamból nagyjából negyvenen kaptak diplomát. Utólag le kellett tenniük még egy kiegészítő szigorlatot, de a kezükben volt a doktori diploma, 1945-ben már állásba is mehettek. Én meg ültem az iskolapadban, hogy lezárjam a tízedik félévet, és mellette az Élettani Intézetben demonstrátorkodtam.
Tolnai Gyurka barátom 1945 őszén jött haza a deportálásból. A szülei nem jöttek vissza. Még mindig rendkívül zaklatott volt, tüskésen érzékeny és ellenséges, rossz néven vette, hogy senki sem tett a megmeneküléséért.
Az Orvos-egészségügyi Szakszervezet vezetője Weil Emil volt, aki nyolc évet ült börtönben kommunista szervezkedésért. Nyolc év börtön, utána majd egy év illegalitás általában nem nemesítő, inkább elnyomorító hatású, ami meg is látszott Weil magatartásán. Gyanakvó, gonosz ember volt, és az életét ráadta az útszéli sztálinista apparátus szolgálatára. 1947–48-ban én még Pécsett voltam, akkor még mindez nem volt számomra olyan szembetűnő, vagy legalábbis nem ismertük annyira, mi zajlik Pesten.
49 őszén sikerült otthagynom a szakszervezetet. Az úgy történt, hogy a feleségem fiatalabb korából ismerte Straub Brunót, aki már elsőéves egyetemista korában bekerült Szent-Györgyi Albert szegedi Biokémiai Intézetébe.
Szent-Györgyi professzor Budapesten folytatja kutatásait
Visszamentem az István-kórházba. Szeptemberben kivettem a megkésett nyári szabadságot, és októberben az ebédlőben odaült mellém a kórház igazgatója, azzal, hogy a Péterfy-kórház proszektúrája bajban van, kellene nekik egy segédorvosi beosztású kolléga, nem mennék-e át oda. Mondtam, nem szeretnék megint munkahelyet változtatni, de ő figyelmeztetett, hogy mint direktor, el is rendelheti. Tudomásul vettem. Valamikor novemberben helyettesként átkerültem a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, a fizetésemet továbbra is az István-kórházban kaptam.
Naponta egyszer vagy kétszer inspekciószerűen körutat tettem a kórházban. Ösztönös lépés volt, anélkül, hogy vezetőnek tartottam volna magam, úgy éreztem, sok mindenért felelős vagyok. Sokan fordultak hozzám kérdéssel, kéréssel, amit lehetett, megcsináltam, vagy feljegyeztem elintézésre. Afféle központi személynek számítottam a kórházban, ez az akaratlanul kiemelt helyem a harcok megszűnte után is jó pár hétig megmaradt, persze akkor már egyszerűbb dolgok elintézésére zsugorodott. Például amíg nem volt tömegközlekedés, gondoskodtam róla, hogy a mentőszolgálatunk vigye haza, majd hozza be másnap reggel a távolabb lakó munkatársakat. Szükség volt az orvosokra, mert a harcok után a kórházi munka fokozatosan normalizálódott. Újabb sebesültek nem érkeztek, de ambulánsan sokan jártak be kezelésre. Emlékezetem szerint a traumatológiai osztály betegfelvételi naplójába húsz nap alatt több mint hatszáz esetet jegyeztek be.
1957 januárjában már szemmel látható jelei voltak, hogy a hatalom megvetette a lábát, a hangja egyre magabiztosabb és fenyegetőbb lett, úgy tűnt, a lakosság is beadta a derekát. Láttuk, hogy az ENSZ részéről nem várható komoly akció. Magunkra maradtunk. Tudomásul kellett venni, hogy a Kádár-rezsim megkaparintotta a hatalmat. Visszaemlékeztem az 1849 utáni passzív rezisztenciára. Az a határozott terv alakult ki bennem, hogy körülnézek a saját környezetemben, és akit lehet, ráveszek, csak a legszükségesebb munkát végezze, semmi olyan tevékenységben ne vegyen részt, ami a rezsimet erősíti, és azt bizonyítja, hogy normális körülmények között élünk. Elsősorban a tudományos munka területén próbáltam megindítani a passzív ellenállási mozgalmat. A kollégákkal konzultálva arra az álláspontra jutottunk, hogy kórházi, klinikai munkáját mindenki ellátja, de plusz munkát nem végez, például nem támogatja a tudományos egyesületek megindulását. Januárban még egy kicsit konspiráltam. Néha valami pénzsegéllyel segítettük ki a bajba jutott bajtársakat, vagy ha valaki el akart tűnni a közéletből, még mindig el tudtuk helyezni valamelyik kórházi osztályunkon.
A Fő utcán ki kellett üríteni a zsebeimet, a fémtárgyakat is elvették, majd elhelyeztek a fogdában. A cellában égett a villany – mint kiderült éjjel-nappal –, és egy torzonborz ember emelkedett fel az egyik ágyról. Dr. Kovács Zoltán, azt hiszem, a II. kerületi Nemzeti Bizottmány titkára volt. Őt decemberben hozták be, amikor a Fő utca még orosz őrizet alatt állt. A kihallgatásokat orosz tisztek végezték, tolmács közvetítésével. Mindenféle fizikai kínzással fenyegették, de nem bántalmazták, viszont az ellenőrzés olyan szigorú volt, hogy időnként, ha hipiseltek, vagyis házkutatást tartottak a zárkában, le kellett vetkőzniük, és az orosz katona még a fenekük nyílásába is belesett. Az orosz őrség aztán január elején kivonult, helyét a magyar karhatalom vette át. Kovács első kérdése azt volt, mi van az ENSZ-csapatokkal. Mondtam, azzal még várhat.
Aztán még az éjszaka sor került az első kihallgatásra. Felvittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol elég sokan ültek. A szoba közepén volt egy szék, engem odairányítottak, szemben egy kisebb íróasztalnál ketten vagy hárman ültek, mögöttem fél karéjban egy csomó nyomozó. Megint elindult a kérdésözön. Az vezette a kihallhatást, aki letartóztatott. Mindenféle hülye kérdéseket tettek fel, ennek során megtudtam, hogy Káldor Vera is benn van. A goromba és fenyegető kérdészápor nyilván azt a célt szolgálta, hogy zavarba hozzon, és elszóljam magam, de igyekeztem fegyelmezetten gondolkodni és válaszolni. Többször megkérdezték, elismertem-e a Nagy Imre-kormányt. Mondtam, igen. És most elismeri a Kádár-kormányt? Mondtam, tudomásul veszem, hogy a hatalom az ő kezükbe került.
Egyszer a nyomozóm szóba hozta a feleségem nevét, mire én rémült felháborodással törtem ki: csak nem hallgatták ki? Erre: nem, hát nekünk nincs okunk őt kihallgatni, neki meg nem kötelessége magáról semmit se mondani. A feleségemet tényleg nem érte semmi inzultus, kivéve, hogy elbocsátották a Péterfy-kórházból. Engem lefogtak februárban, neki valamikor április végén népgazdasági okra hivatkozva mondtak fel. Aztán elment a fővárosi tanács egészségügyi osztályára, és pillanatok alatt kapott hat vagy nyolc ajánlatot, hiszen az előző hónapok disszidálási hulláma után megüresedett orvosi állások nagy része még betöltetlenül várt a gazdájára. Azért esett a választása a VIII. kerületi Szántó Kovács utcai rendelőintézet EKG-főorvosságára, mert az aránylag bent volt a városban, jó közlekedéssel. Végeredményben úgy lett kibuktatva a Péterfyből, hogy belgyógyász alorvosból EKG-főorvos lett.
Az elsőrendű vádlott Péch Géza, a mentőszolgálatom tagja lett. Ellene nagyon súlyos volt a vád, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése mellé még a hűtlenség vádját is rásütötték. Januárban kinn volt Bécsben, és február 10-én, visszajövet fogták el két társával együtt. Géza 1930-ban született, Műegyetemet végzett, az Ikarus autóbuszgyárban dolgozott. Emlékszem, január elején, mielőtt kiment, hozott egy fényképet az új, farmotoros Ikarusz buszról. Bécsben érintkezésbe lépett egy volt horthysta tábornokkal, aki 1945-től Amerikában élt, de a forradalom idején Bécsben menekültügyi segélyakciót szervezett. Hogy miről beszélt vele Géza, nem tudom, mert mi szabadon már nem találkoztunk, és amikor az ítéletünk után néhány napig egy zárkában voltunk, csak annyit mondott, hogy minden másként történt, mint ahogyan a jegyzőkönyvekbe bekerült. A vádhatóság Géza tetteibe fegyvercsempészési tervektől kezdve mindent belekevert. Úgy fogták el, hogy Bécsből egy teherhajó fedélzetén elbújva akart hazajutni két társával együtt. El is jutottak Gönyűhöz, a határállomáshoz, ott egy matróz észrevette őket, és jelentette. Azonnal lefogták mindhármukat.
A másodrendű vádlott Balogh László volt, vele korábban csak egyszer találkoztam, a harcok idején a kórházban. A következő Budai Béla, a mentőszolgálatom egyik sofőrje, nagyon szimpatikus, helyes fiú. A forradalom idején matrózruhában járt a társával, Tóth Tamással – matrózoknak becéztük őket –, akit szintén velünk fogtak perbe. A negyedrendű volt, ha jól emlékszem, Gerlei József, műszaki rajzoló. 56 előtt valamilyen kevert ügyben ült, a forradalom szabadította ki. Őt sem ismertem, a nevét sem tudtam, sajnos ő tudott rólam, hogy olyan fiú vagyok, akihez illegális természetű dolgokban fordulni lehet. Az irattanulmányozás során derült ki, hogy ő már a Gönyűn felvett jegyzőkönyvbe bediktálta a nevem és a címem. Érthető tehát, hogy kerültem az első letartóztatottak közé. De semmiféle szemrehányást nem érzek Gerlei Jóska irányában, mert ő az életével fizetett. Következett Atzél Bandi, vagyis báró Atzél Endre, az erdélyi Atzél család tagja. Szegény a báróságból nem élvezett semmit, mert hét- vagy nyolcéves gyerek volt, amikor az édesapja részt vett a 44-es kiugrási akciók egyikében, aminek során átment az oroszokhoz, majd nyoma veszett. Édesanyja, gróf Bethlen Beáta heroikus erőfeszítéseket tett, hogy négy gyerekét felnevelje. Atzél Bandit Géza hagyta rám, amikor elment Bécsbe, hogy rajta keresztül tartjuk majd a kapcsolatot. Bandi nagyon bátran és jellemesen viselkedett a forradalom alatt és a Fő utcában is. Semmit nem vallott rám, holott mint „összekötő” sűrűn járt hozzám. Utána jött Békési Béla, nálam alig néhány évvel fiatalabb medikus. Személyesen az irattanulmányozások idején találkoztunk először. Béla a kihallgatások során bedobta a nevemet, és úgy tüntetett fel, mintha valami kulcspozícióm lett volna. Amikor összeismerkedtünk, kvázi mentegetőzve fordult hozzám: ne haragudj, hogy belekevertem a nevedet a dologba, csak el akartam terelni a figyelmet a szervezkedésünk jellegéről, aztán tudod, majd a bíróságon úgyis visszavonom ezeket a dolgokat. Hát, ahogy azt Móricka elképzelte. Az én helyzetemet talán súlyosbította ez a vallomás, viszont Bélán sajnos nem segített, halálra ítélték, és kivégezték. Béla társa, Rácz József medikus volt a hetedrendű vádlott. Ő nagyon okosan védekezett a bíróságon, többek között a szociális hátterére hivatkozott. Parasztgyerekként került egyetemre, és valami szánalmas összegű ösztöndíjból kellett megélnie. Én voltam a kilencedrendű vádlott. Utánam jött Schiff Miklós, egy idősebb villanyszerelő, akinek két egyetemista fia a mentőszolgálatomban dolgozott. A fiúk a harcok után kimenekültek az országból, a papa itthon maradt, és azzal vádolták, hogy érintkezésben volt disszidált fiaival. A többiekre – összesen tizenöten voltunk – csak futólag és hézagosan emlékszem. Volt egy tizenöt éves fiú is, jóképű kiskamasz, aki egy év felfüggesztettet kapott.
A hozzátartozók mindnyájunknak szereztek védőügyvédet. A feleségem a letartóztatásom utáni napon eljutott a neves védőügyvédhez, Kardos Jánoshoz, aki a védelmemet átadta a nála jóval fiatalabb Mály Józsefnek; ő rajta volt a duplanullás ügyek védőügyvédjeinek listáján, vagyis azokén, akiket az igazságügyi hatóságok elfogadtak védőnek. Nagyon derék ember volt, végigvitt az első fokon, és rövid védőbeszédet tartott a tárgyalás végén. Mindenki tisztában volt vele, hogy nincs sok lehetősége, hiszen még csak nem is ismerte pontosan az ügyünket. A négyezer oldalas anyagból csak valami kivonatot láthatott. Az ügyvéd leginkább arra volt jó, hogy kapcsolatot tartson a családom és köztem. Május végén a nyomozóink lezárták az ügyet, gyanúsítottak lettünk, és átkerültünk a Markó utcai börtönbe. Felületes orvosi szemle után megkaptuk a bűvös nyilvántartási számot. Én voltam az 50-308-as, ezzel futottam végig, a szabadulásomig.
A fellebbviteli tárgyalásunkra 1958. április elején került sor a Fő utcai Legfelsőbb Bíróságon. Az ügyész az első öt-hat fiúra súlyosbítást kért. Ez már nem volt nyilvános tárgyalás, a családtagok nem lehettek bent a teremben, velük csak a folyosón válthattunk pillantást, amikor felvezettek bennünket. Mögöttünk vagy tizenhat géppisztolyos katona foglalt helyet, jobb oldalt a védőügyvédek, bal oldalt az ügyésznő, és szemben egy magas emelvényre vonult be Borbély János a négy ülnökével. Megállapította, hogy jelen vagyunk. Utána sorra vette a tizenöt első fokon elítélt, de még nem jogerős ítéletű vádlottat. Nálam megállapította, hogy fellebbezés híján az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett, a következő napokon nincs szükség az elővezetésemre.
Augusztus 20. után átvittek a börtönkórházba, pedig nem jelentettem betegséget, nem volt semmiféle panaszom. Kiderült, hogy Hősz Dezső kollégám, aki a forradalom alatt a Szövetség Utcai Kórház forradalmi tanácsának tagja volt, a röntgenlaboratóriumban dolgozott. Ő is tizenöt évet kapott. Jó szakember lévén, elég hamar kiemelték. A kórház viszonylag modern épület volt, a börtönjelleget csak a dupla ráccsal ellátott, magasan elhelyezett ablakok adták. Eredetileg tébécés rabok számára építették, a tizenkét ágyas, jól berendezett kórtermekhez fürdőszoba is tartozott. A mi időnkben nem aktív tébécések voltak ott, hanem tébécés fertőzésen átesett, gyógyult betegek. Időnként különböző vizsgálatokkal ellenőriztük őket, amelyeket részben helyben végeztünk, részben a börtönpostán keresztül beküldtük egy pesti laboratóriumba. Az alagsor belgyógyászati osztálynak volt berendezve, szintén kórtermekkel. A kórház vezetője egy Soós nevű, akkor századosi rangban lévő smasszer orvos volt, akiről kiderült, hogy 56 előtt az ÁVH-nál volt orvos, de a forradalom alatt nem viselkedett elég bátran, ezért degradálták.
Valamikor 1960 körül, hogy ne éljünk szakmai sivárságban, belső továbbképzést indítottunk. Annyi folyóirat és könyv állt a rendelkezésünkre, hogy kellően fel tudtunk készülni, minden vasárnap más tartott előadást. Én hármat tartottam. Körülbelül fél évig csináltuk a továbbképzést, aztán egy-két lustább kolléga bedobta a törölközőt, és elaludt a dolog. Mindenkinek volt lehetősége olvasni. A börtönkórházba hivatalosan is jártak folyóiratok, és otthonról előfizethettek nekünk hazai folyóiratokat. Külföldieket nem, de az orvosi lapok nagyon jól voltak szerkesztve, a referáló rovatokból értesültünk a külföldi irodalom legújabb eredményeiről is. Azon kívül kézikönyvek, tankönyvek csőstül jöttek be különböző forrásokból. Nekem volt bent hatvan-hetven könyvem, a zöme szakkönyv. Szellemileg igazán jól éltünk, mindenkinek csak saját magán múlott, hogy elsivárosodik vagy lépést tart a szakmával és az általános műveltséget illető dolgokkal. A kórházban a beszélőink is lényegesen jobb körülmények között zajlottak, mint másutt. Az orvos századosunk kivívta, hogy a betegek asztalnál, egymással szemben ülve találkozhattak a hozzátartozóikkal. Persze ott ült egy smasszer, de egy kézérintésre azért volt lehetőség.
Nagy-nagy élmény volt a hazaérkezés, az első napok csodálatos hangulatban teltek. 26-án reggel már mentek a körtelefonok a családtagoknak meg néhány barátnak, kilenc órától megindult a zarándoklat a lakásba. Legalább negyvenen fordultak meg nálunk aznap. Előírás szerint másnap, 27-én jelentkezni kellett a kerületi rendőrkapitányságon. Bementem. Regisztrálták a nagykönyvben, hogy hány évi ítéletből hány évet, hány napot töltöttem le. Kazinczy Ferenc volt a példám, nem sikerült elérnem az ő kétezer-háromszáznyolcvan napját, én csak kétezer-kétszázharmincöt napot töltöttem benn. A szabaduló levelemre – ez az egyetlen okmányom a börtönéletemből – ráütötték a bélyegzőt, hogy a jelentkezési kötelezettségnek eleget tettem, és van tízévi jogvesztésem. Nagyon udvariasak voltak, felajánlották a segítségüket, ha elhelyezkedési nehézségem lenne. Én köszöntem szépen, és azt válaszoltam, hogy már folyamatban van.
Az első két hétben lébuskáztam otthon, közben tárgyaltam különböző munkahelyekkel. Egyszer kifogtam egy háromnapos helyettesítést a Csengeri utcai rendelő laboratóriumában. Ott volt az első lehetőség, hogy nyilvános helyen ismertessem 56-ot és az azzal járó megtorlásokat. Aztán egy kedves kolléganőnk beajánlott a János-kórház laboratóriumának főorvosánál. Felvettek, a legalacsonyabb fizetési kategóriába soroltak be – erre a legutolsó éveimig gondosan ügyeltek a feletteseim –, de mindegy, a miliő kellemes volt, nagyon rendes gárda dolgozott ott, kifogástalanul viselkedtek az orvoskollégák és az asszisztencia is. Áhítattal hallgatták időnkénti meseóráimat, és soha semmi nem jutott a nyomozó hatóságok fülébe, amivel később revolverezhettek volna. Október közepéig dolgoztam a János-kórházban, akkor alkalom nyílt rá, hogy visszamessek az igazi szakmámhoz. Az Alsóerdősor utcai Korányi-kórház proszektúráján kaptam állást, ahol nagyon rendes volt a főorvosnő, dr. Csornai Margit, régi pécsi ismerősöm. A kollégák itt is megértéssel és rokonszenvvel fogadták a múltamat, másrészt a munkába belerázódva olyan profilozás alakult ki, hogy a bonctermi munkák nagyobb hányadát én végeztem, mert aránylag gyorsabban dolgoztam, a kolléganő meg besegített a főorvosnőnek a kórszövettani diagnosztikába. Onnan mentem nyugdíjba.
Az Orvostörténelmi Társaság 1985. február végi közgyűlésén volt a robbanás. Aránylag későn, pedig már korábban is morogtam és kifogásoltam a pazarlásokat. A társaság elnöke 1982-től Antall József volt, a tisztikarban is többnyire nem orvos végzettségűek töltötték be a kulcspozíciókat, és többen Antall lekötelezettjei voltak. Nem találtam olyan kollégákat, akik egyértelműen mellém álltak volna. Mikor a közgyűlésen a vezetés hibáit szóvá tettem – egy kézben van, a szakmai munka támogatása szubjektív tényezőktől függ, ami mindig a szakszerűség rovására megy –, dermedt csönd lett, mindenki megkövült, hogy nyilvánosan meg mertem támadni Antall Józsefet. Szó szót követett, végül május végére összehívtak egy új közgyűlést, de én akkor már Kanadában tartózkodtam. Írásban ugyan elküldtem a kifogásaimat, de leszavazták. Antall azután kihelyezett az Ernyey-könyvtárba. A VIII. kerületben, a Mátyás téren egy régi patikát alakítottak át kiállító officinára, és ott helyezték el Ernyey József gyógyszerész, tudománytörténész könyvtári hagyatékát is, ami a gyógyszerésztörténészek számára valóságos aranybánya. Hetente háromszor töltök ott néhány órát, csinálgatom a TIB-ügyeimet és az orvostörténeti munkáimat.
Ami a személyemre vonatkozik: ha egy rendelkezés kiterjed rám is, ha a nyugdíjamat még egy kicsit emelik – kell, hogy emeljék, mert a börtönben töltött hat évet még mindig elsikkasztják a szolgálati időmből –, és ha esetleg még valamilyen anyagi kompenzációt is hozzám vágnak, az valószínűleg jól fog jönni. De én ezért nem küzdök körömszakadtáig, és nem az a leglényegesebb számomra, hogy az anyagi helyzetem javuljon. Aztán hogy a jövőben milyen poszton találok magamnak helyet, ezt nem tudom megjósolni.
Az interjút 1988–1989-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
További képek
