Ivánfi Jenő Ivancsics Jenőként 1929-ben született Egerben. Édesapja vasúti mérnök volt, a MÁV főtanácsosa, köztisztviselőként a nevét Ivánfira magyarosította. Ivánfi Jenő előbb a Szent Bernát Ciszterci Gimnáziumban tanult Egerben, majd a miskolci Fráter György Minorita Gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ugyanezen év őszén a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Kiváló eredményei ellenére Mindszenty József hercegprímás melletti megnyilatkozásai miatt az egyre erősödő kommunista hatalom az elsők között távolította el az egyetemről. Tanárai kiállásának köszönhetően tanulmányait 1949-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytathatta. 1952-ben vegyészmérnöki oklevelet szerzett, elhelyezkedni azonban csak vidéken, egy számára kevésbé kívánatos munkahelyen tudott. A Borsodi Vegyipari Tröszthöz került, annak vállalatainál (Pécs, Dorog, Óbuda) tanult bele a szénkémiába és az energetikai iparba, üzemmérnökként a Kazincbarcikai Kokszoló építését ellenőrizte. 1953-ban házasságot kötött Jost Évával. 1954-ben átkérette magát a Nehézvegyipari Kutató Intézetbe, ahol kutatómérnökként dolgozott. Veszprémbe költözött feleségével és újszülött kislányával, Andreával. 1956-ban született második lánya, Mónika. Az 1956-os forradalom idején sebesülteket mentett a tűzvonalból, röplapokat terjesztett a fővárosban. A szovjet megszállás után, miután a családból már másoknak is sikerült kijutnia Ausztriába, ismerőseivel a Szombathely melletti Bucsu községből indulva a zöldhatáron átszökött Ausztriába. Német nyelvtudásának köszönhetően 1956 decemberétől már az alsdorfi Eschweiler Bergwerks-Verein Hauptlaboratoriumában dolgozott analitikus mérnökként. Elhelyezkedése után azonnal kérvényezte a családegyesítést. Noha a német beutazási engedélyt azonnal megkapták, a magyar hatóságok sokszori próbálkozás ellenére sem engedték kiutazni feleségét és két kisgyermekét. Ivánfi Jenő ezért 1961 elején visszatért Magyarországra. Családjához, Debrecenbe költözött. Trágyahordó segédmunkásként, betanított munkásként tudott elhelyezkedni, a politikai rendőrség több alkalommal kihallgatta. 1961 végén a Tiszai Vegyi Kombinát tiszaújvárosi Lakkfestékgyárában kapott ismét kutatómérnöki állást. Szakmai tudása és nyelvismerete révén külföldi szaklapokban publikált, gyakran vett részt nemzetközi konferenciákon, hamarosan a kutatási osztály vezetőjévé nevezték ki. Politikai beállítottsága miatt megfigyelték, a hírszerzés megpróbálta beszervezni, megígérve, hogy családjával külföldön élhet. 1964-ben megszületett harmadik gyermeke, Ádám. 1972-ben áthelyeztette magát a Borsodi Vegyi Kombináthoz Kazincbarcikára. Itt 1982-től termékigazgató, a PVC ablakok gyártásának beindítását szervezte országos szinten. A nyolcvanas évek végén Sajógalgócra költözött, ahol egy XVIII. századi műemlék portát restaurált a családja számára. A Sajógalgóc Baráti Köre Egyesület egyik megalapítója, 2010-ig elnöke, a magyarországi zsákfalvak kutatója. 1989-ben nyugdíjba vonult. Belépett a Kereszténydemokrata Néppártba és annak helyi szervezetét vezette Kazincbarcikán. 1990–1994 között Kazincbarcika alpolgármestere volt. 1991–1998 között a Kazincbarcikaiak a Német Kultúráért Egyesület, valamint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kazincbarcikai szervezetének alapítója és elnöke. 1994-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki. 1994–1998 között a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés tagja. 1998-től 2002-ig a sajógalgóci önkormányzati testület tagja. Egyéni vállalkozóként műszaki-gazdasági tanácsadó. 1999-ben a műemlékvédelemben kifejtett tevékenységéért Podmaniczky-díjat kapott. 2000–2010 között a Sajógalgóci Római Katolikus Egyháztestület elnöke volt. Hosszú évtizedeken át kifejtett szakmai munkája elismeréseként 2002-ben Arany, majd 2012-ben Gyémánt Diplomát vehetett át.
Egey Zoltán doktor nagybátyám és felesége, Csiri Budapesten laktak. A Honvéd Kórház Sebészeti Osztályán dolgozott a nagybátyám 56-ig, de miután ő hajlandó volt operálni a forradalmárokat, azonnal elbocsátották a honvédségtől. Én nagyon jó kapcsolatot tartottam velük, bárhol dolgoztam és laktam, hogyha volt szabad hétvégém, meglátogattam őket.
A feleségem családját már korábban megismertem. Az ő édesapja ugyanúgy ott lakott Járai doktoréknál, albérletszerűen, mert nem kapott munkát Debrecenben sehol mint építészmérnök. Politikailag megbízhatatlan volt ő is. Építési vállalkozó volt, háromszáz embert foglalkoztatott. Maga gyártotta a parkettát, mindent, amit csak tudott: a téglagyárral szerződése volt, és minden tetőszerkezetet az ő asztalosai, épületasztalosai csináltak, az ő villanyszerelői építették ki a hálózatot, a vízvezeték-szerelői végezték a vízszerelést. Komplett vállalt fel épületeket, többek között templomokat és laktanyákat is.
Az esküvőnk idején még a Borsodi Vegyipari Trösztnél voltam alkalmazásban. Pécsre mentünk vissza úgy, hogy a feleségem Komlón dolgozott, oda járt ki Pécsről naponta "Fakarusszal". A Csepel teherautót átalakították fapados busszá, az volt a Fakarusz. Azzal járt ki. Egy évig voltunk Pécsen, ott került áldott állapotba már a feleségem, és a következő évben, 1954-ben, szeptemberben szülte meg első gyermekünket, Andreát. Így már szükség volt lakásra, mivel albérletbe gyerekkel nem nagyon vettek fel senkit. Épp akkor hívtak a NEVIKI-hez.
November közepére az autóbusz-közlekedés is helyreállt a városok között, és én végre át tudtam menni Debrecenből autóbusszal Miskolcra, hogy nagyanyámat, édesanyámat, nagynénémet, öcsémet megnézzem, hogy velük mi van. Ott töltöttem két napot náluk, majd először visszamentem Debrecenbe, és Debrecenből jöttem vonattal vissza Budapestre megnézni, hogy mi történt. Ismét Járay-ékhoz mentem. Elmentünk sétálni a városba, hogy értékeljük a helyzetet. Amit láttam Budapesten, az elképesztő volt! A város nagy része romokban hevert! Az egyik sógornőmnél ott lakott Feri meg Pali, a család barátai. Felmentünk hozzájuk, és később az Andrássy úton már négyen sétáltunk. „Mit csináljunk, gyerekek? Ezt nem lehet kibírni! Ami itt volt, és ami ezek után fog jönni! Bosszúállás lesz!” Ahogy így sétáltunk, jött a nagynéném velem szemben, megölelt, és azt mondja: „A Zoli meg a Tamás már odaát vannak, Bécsben, sikerült átjutniuk, kaptam hírt is róluk. Innen csak elmenni lehet, itt nem lehet maradni! Iszonyat, ami lesz!” Ők teherautóval mentek el.
Beértünk Rohoncra, Rechnitz volt az osztrák neve, Burgenlandban, ami valamikor Magyarországhoz tartozott. Ott jelentkeztünk a Vöröskeresztnél, megkaptuk az első papírokat. Rechnitzből átvittek minket a szalónaki várba. A várban kaptunk szállást a lovagteremben, közel százan feküdtünk ott a földre vetett szalmában, szénában, lópokróccal. Volt egy címük Bécsben. Erre a címre táviratot küldtünk, vártuk a választ. Egyik nap épp az ebédnél ültünk, amikor bekiáltottak: „Herr Ivánfi!” Fölálltam, odamentem, kimentünk a folyosóra, és engem odavittek egy igen lukratív, jó kinézésű, harmincéves hölgyhöz, akin egy nagyon értékes bunda volt. Bemutatkoztam, hogy Ivánfi Jenő vagyok. Ő pedig azt mondta, hogy „én Gretl vagyok, akinek a táviratot küldték”.
Beültünk Gretlhez a Volkswagen bogárba, és azzal fölvitt minket Bécsbe.
Másnap rögtön megkértük a nagybácsit, aki a családhoz tartozott, Bécsben, hogy az NSZK nagykövetségére vigyen el bennünket, mert szeretnénk beutazási engedélyért folyamodni. El is mentünk az NSZK-követségre, elmondtuk, miről van szó, magyar menekültek vagyunk, bemutatkoztunk. Ott kérdezték már, hogy mi a foglalkozásom. Mondtam, hogy vegyész vagyok. Válasz: „Holnap utazhat!” „Nem – mondom – uram, hát annyit engedjen már meg, hogy még ennek a hétnek a hátralévő napjait Bécsben tölthessük!” Megkérdezte: „Mikor akarnak utazni?” „A hétvégén.” „Azt lehet!” Péntekre kaptunk vasúti jegyet, megállapodtunk, ideadta a papírokat, amivel a németek átengedtek minket a határon.
Nagyon keveset tudtam nekik segíteni anyagilag is, erkölcsileg is. A feleségem szerencsére viszonylag gyorsan kapott állást, mert dr. Went István professzor úr a Debreceni Egyetemen ilyen ember volt! Azonnal adott állást a feleségemnek, amikor a feleségem elmondta, hogy „disszidált az uram, itt a két gyerek”. Titkárnő lett, és miután németül is beszélt, a professzor úr nagyon jól tudta használni az irodalmak feldolgozásánál, ráadásul gyors- és gépírni is kitűnően tudott.
Így telt az idő. Ezt egy darabig tudta viselni az ember, aztán a lelkiismeretem engem is egyre mélyebbre nyomott. Ez nem működött, és nem működhetett így! A hibát ott követtem el, hogy én nem számoltam a kiutazási engedély szükségességével. Meg se fordult a fejemben. Én bevallom ezt a mulasztásomat, és azt is, hogy akkor kezdtem rájönni, tulajdonképpen hol és miben éltem én addig!
Kicsit aggályos voltam, és a levelet megcímezve, borítékkal együtt a zsebembe tettem, de azt több hétig nem dobtam a postaládába.
A Magyarországról való eltávozásomról hozott döntésem célja egész más volt, az menekülés volt, valóságos „kényszerítést” éreztem, és reméltem, hogy kivihetem a családomat, és hogy a kommunistáktól végre megszabadulhatok. Ez inspirálóan hatott rám. A hazajövetel ennek az ellenkezője volt. A visszatérésben csak egyetlenegy vonzó pont volt, a családom. A családom volt az, amelyben hittem, akik vonzottak haza. Azt mélységesen beláttam, hogy a gyerekeknek kell egy apa. Nem nőhetnek fel a gyerekek úgy, hogy nincs apjuk, a feleségem meg nem élhet úgy, hogy nincs férje.
Pontos adataim meg információim voltak az otthoni helyzetről. A felségem barátságba került egy olyan családdal Debrecenben, ahol a férfi huszártisztként menekült nyugatra 1944-ben a csapatával. Ez a férfi ott megismerte és elvette Zita von Wechmar baroneszt, akivel Debrecenbe jöttek haza, és ott éltek. A feleségem jól beszélt németül, Zitával csak németül beszélt. Zita német állampolgár maradt. Ő szabadon utazhatott ki Németországba a szüleihez. A szülei megkapták a telefonszámomat, és fölhívtak telefonon Dürenből, hogy menjek el egy bemutatkozó látogatásra.
Ez a család hason sorsú volt, mint az enyém.Elvették a birtokaikat Poroszországban, azt a területet Lengyelországhoz csatolták. Mindent ott kellett hagyniuk, viszont a családnak volt vagyona és birtoka a nyugatnémet oldalon is. Áttelepedtek oda. Velük nagyon jó kapcsolatot építettem ki, és amikor Zita jött Magyarországról Németországba, az NSZK-ba, akkor ő hozta a híreket a feleségemtől.
Márciusban érkezett meg a válasz a nagykövetségről. Abban arról tudósítottak, hogy megkaphatom a hazatéréshez szükséges vízumot, de mielőtt hazaindulnék, látogassak el Treptowba a nagykövetségre, mert szeretnének velem beszélgetni. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mire megy ki a játék, a beszervezésre. Azonnal válaszoltam erre a levélre: „Nem megyek Kelet-Berlinbe, Treptowba. Nem kívánok beszélgetni senkivel a nagykövetségen, és amennyiben ez az ára az én hazatérésemnek, tekintsék tárgytalannak az egész kérelmet!”
Megint vártam az újabb válaszra. Április, május. Megjött a hazatérési papírom.
Még be kellett mennem Dürenbe a bárónőékhez, mert megígértem, hogy az utolsó utamon beköszönök. Meg is tettem. Utána már csak a kilométerórát néztem, meg a sebességet, indultam haza. A feleségemet telefonon fölhívtam, és megmondtam neki: „Aachent elhagytam, és úton vagyok az osztrák–német, a magyar–osztrák határ felé, a születésnapodra, a harmincadikra otthon leszek!” Az július 21-én volt.
Pestre befutottam. A címet tudtam, hogy hol vár a feleségem. Felmentem, megnyomtam a csengőt, kinyílt az ajtó – négy és fél év után ott álltam szemben a feleségemmel! Ő se tudta, hogy mit mondjon, én se. Néztük egymást, megöleltük egymást!
A hatvanas évek közepén már külföldi kongresszusokra utazhattam. Ezek hivatalos utak voltak. Egy külföldi utam eredménye az azóta is tartó szokásom, a Memento homo vezetése. Negyvennyolc ilyen kötetem van, az a naplóm, A3-as méretű, száz oldalas kötetek. Abba, aki engem meglátogat, gondolatokat ír bele. Az 1970-es években kezdtem. Az ötletet egy nagyon közeli svéd barátom adta, aki Malmőben lakott. A Tiszai Vegyi Kombinát mérnökeként hivatalos kiküldetésben voltam Stockholmban, visszaúton Malmőben meglátogattam, és őnála láttam egy ilyen sorozatot. A Memento homo eredetileg hajónapló. Abba mindent feljegyeztek, az időjárástól kezdve a személyzet egészségügyi állapotáig, a hírekig. Az, amit a svéd barátom csinált, nekem annyira megtetszett, hogy azt mondtam: „Most, tudod, hazamegyek, és én is elkezdem csinálni!” Haza is jöttem, el is kezdtem és csinálom a mai napig is. A magánutazásaim, azok jóval később kezdődtek. Nyugat-Európába is mehettünk már akkor. Ausztriában voltam először, de a gyerekeket nem lehetett vinni, csak a feleségemmel mehettünk.
Az első dolog volt, hogy a Borsodi Vegyi Kombinátot mint céget meghívták Olaszországba a Bolognai Kiállításra, hogy mutassa be a termékeit. Ehhez ismét kiutazási engedélyt kellett szerezni a Belügyminisztériumtól. A minisztérium értesítette a Tiszai Vegyi Kombinát személyzetisét, az ottani személyzetis felhívta az itteni személyzetist, hogy „nehogy adjatok kiutazási engedélyt az Ivánfinak, mert az ilyen meg olyan”. A BVK személyzetise azonban kijelentette, hogy Ivánfi nem párttag, semmi rosszat nem tud róla, a barcikai III/III-as sem kifogásolta, és a részéről meg fogja kapni a kiutazási engedélyt. El is utazhattam.
A burgkircheni polgármesterrel Kazincbarcikán megszerveztük a német tanulmányi versenyt a város iskoláinak. Vártuk, hogy mi lesz, lesz-e jelentkező. Százan jelentkeztek az első alkalommal! Már azon kellett gondolkodnunk, hogy elődöntőt is rendezzünk nekik, hogy megrostálhassuk a gyerekeket. A második évben ezt úgy csináltuk, hogy egy előzetes válogatást szerveztünk. A zsüri fele magyar, fele német volt. A gyermekek jutalomból két hét üdülésre mehettek Bajorországba.
Amikor vége volt a Polgármesteri Hivatalban a küldetésemnek, megígértem a feleségemnek, hogy befejezem a politizálást. A feleségem ugyanis otthon állandóan idegeskedett énmiattam, hogy mikor történik valami bajom. De akkor megjelent egy delegációval a Kereszténydemokrata Néppárt a lakásomon: „Jenő, legalább a Megyei Közgyűlés tagságára hadd jelöljünk téged!” Így a következő négy évben is politizáltam még, de az már sokkal enyhébb és jobb körülmények között történt.
Hervé Jutka 1926. március 15-én született Nagyváradon, polgári családban. Édesapja, Steinbach Rezső az első világháborúban az olasz fronton harcolt. A háború végén Molnárra magyarosította a nevét. Fakitermeléssel és fakereskedéssel foglakozott. Édesanyja, Leimdorfer Edit a Partiumban, Élesden (ma Románia) született 1905-ben. Jutka Nagyváradon a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumban érettségizett. 1944 május elején a családot gettóba zárták, majd egy hónappal később bevagonírozták és Auschwitzba deportálták őket. Jutka édesapja, nagyanyja és több közeli rokona sem tért vissza a lágerből. Ő és édesanyja túlélték a borzalmakat, és 1945 júliusában hazatértek Nagyváradra. Jutka 1946-tól a kolozsvári egyetemen pszichológiát és francia nyelvet hallgatott. 1947 márciusában anya és lánya rokonlátogatóba mentek Párizsba. Amikor tudomást szereztek róla, hogy a határokat le fogják zárni, úgy döntöttek, nem térnek vissza Romániába.
Jutka rövid idő elteltével megismerkedett Lucien Hervé (Elkán László, 1910. augusztus 7.–2007. június 26.) fotóművésszel, akihez 1950-ben férjhez ment. Férje 1949-ben találkozott Le Corbusier-vel, a XX. század egyik legnagyobb hatású építészével. Hervé Corbusier „házi fényképésze” lett, az építész haláláig fotózta épületeit, dokumentálta munkásságát. Hervénél 1965-ben sclerosis multiplexet diagnosztizáltak, emiatt egy időre fel kellett hagynia az aktív fotózással, állapotának javulása után azonban ismét kamerát ragadott. 1991-ben a második világháború alatt kifejtett ellenállási tevékenységéért megkapta a Francia Becsületrendet.
Jutka tolmácsként, adminisztrátorként dolgozott Párizsban, majd férje munkáját segítette, szervezési, menedzselési feladatokkal foglalkozott. Fiuk, Rodolf Hervé, aki szintén fotóművész lett, 1957. május 2-án született, és 43 éves korában meghalt.
A Hervé házaspár 2004-ben fiuk emlékére megalapította a Rodolf Hervé-díjat (2007 óta Lucien és Rodolf Hervé-díj), amellyel évente egy-egy fiatal magyar és francia fotóst díjaznak.
Annak ellenére, hogy anyám édesapja elment, és otthagyta a nagyanyámat, anyám az apjára sose haragudott. Nyolcéves korában látta utoljára, de csak jót mondott róla. Én haragudtam a nagyapámra, mert a nagyanyámat nagyon szerettem, és láttam, hogy a nagyanyám egy szomorú asszony. Szomorú élete volt egyedül, dolgoznia kellett nyáron keményen, és a bátyjával együtt élni. Anyám csak jót mondott róla. Nagyanyám nagyon kemény asszony volt. A megkeseredettség miatt ő csak velem volt lágy, mindenki mással kemény. És anyám erre se panaszkodott soha! Tőle kaptam ezt az áldásos érzést, hogy meg voltunk elégedve a sorsunkkal.
Minden szombaton, amikor zárva volt az üzlet – nem volt igazán vallásos, de tartott bizonyos szabályokat –, velem töltötte a délutánt. Télen moziba mentünk. Ha szép idő volt, sétálni mentünk, olyan helyekre, ahova engem sose vittek azelőtt, a városon kívülre egy kicsit. Az mindig egy felfedezés volt, egy új világ. Más házak, más emberek. Emlékszem, hogy be lehetett látni az ablakokon a földszintes házakba. Felkeltette bennem a másik környezet iránti érdeklődést, amire lényegében nem lett volna lehetőségem, mert a polgári környezet, ahol mi éltünk, az egy zárt közösség volt.
Ott rengeteg udvarlóm volt, nagy sikereim voltak. És az a tó, ahol az ember csak lebegett a sós vízen! Volt ott egy barátnőm, aki, szegény, nem jött vissza a lágerből, a Plessz Juci. Ő nagyon komoly lány volt, legalábbis hozzám képest. Juci állandóan a könyvekbe bújt, és borzasztó okos volt. Csodáltam. Szerettük egymást, igazi barátság volt. Sokszor elmentünk ketten sétálni, és lefeküdtünk a fűbe az erdőben vagy valahol, ahol eléggé egyedül voltunk. Ez volt a „természet öle” – ahogy ő mondta.
A Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba érettségiztem, sárga csillaggal és bocskai uniformisban. Erről sajnos nincs fénykép, ami nagy kár. Három vagy négy nappal a gettóba menés előtt. Úgyhogy én nem is kaptam kézbe a bizonyítványt. Amikor visszajöttünk a deportációból, akkor kaptam meg.
Nem tudom, hogy Auschwitz mekkora területen fekszik. Úgy tűnt akkor, hogy végtelen terület, mert nem láttál semmit. Se fát, se hegyeket, se dombokat, se növényeket, se házakat, semmit. Csak a villanydrótok voltak. És a villanydróton a lámpák, amik nappal is égtek, merthogy villany volt a drótokban – sok ember így lett öngyilkos, megfogta a drótot.
Az első időben elvitt egy kiállításra. Emlékszem, hogy akkor sütötte el az első viccet. Halálos komoly volt, amikor valami komoly téma volt, de ha nem, akkor ő vagy hallgatott – órákat tudott hallgatni –, vagy ha beszélgetni kellett, akkor, lévén, hogy ő nem tudott fecsegni, viccelődött. Amikor busszal elmentünk az Eiffel-torony mellett, én, a kisokos, megszólaltam: „Itt az Eiffel-torony! Hurrá!” Erre ő: „Igen, valóban!” A busz ment tovább, megint megláttuk, de a másik oldalról. „Itt van megint az Eiffel-torony!” – mondom. „Nem! Kettő van! Ez a másik!” És ezt halál komolyan! Egy másodpercig el is bizonytalanított. Vajon van egy másik, amiről én nem tudok? Aztán elkezdett röhögni.
Számomra az volt a nagy vonzerő benne, hogy művész volt, és nagyon művelt. Sok mindent magyarázott nekem, Párizst nagyon ismerte, és olyan szépen mesélt. De ha jól meggondolom, az is vonzott, hogy nem lett rögtön szerelmes belém; végre valaki, aki mellőzi a fölösleges bókokat, hogy szép a szeme, szép a haja... A lényeg, hogy én hamar elkezdtem ragaszkodni ehhez az emberhez! Voltam én már szerelmes azelőtt is, de először éreztem azt, hogy ezzel az emberrel akarok élni!
Az első állásom egy zsidó nemzetközi segélyszervezetnél, a Jointnál volt, akik a menekültek meg a deportáltak ügyeivel foglalkoztak. De nem kaptam olyan munkát, ahol a nyelveket – ugye tudtam franciául, angolul és németül – használhattam volna. Akkor még úgy volt, hogy tintával és tollal kellett beírni az adatokat egy nagy fekete könyvbe. Nekem borzasztó csúnya írásom volt és maradt is, utáltam az egészet, ez a munka nekem nem feküdt. Körülbelül egy hónapig maradtam ott.
Aztán a nagybátyám felesége beajánlott a barátnőjéhez, aki egy amerikai utazási irodát vezetett. Az utazási iroda amerikai diákokat hozott Európába. Úgy hívták, hogy American Student Travel Agency. Kellett valaki, aki kíséri ezeket a fiatalokat. Lévén, hogy tudtam angolul, franciául és németül, ez ideális pozíció volt számomra. De úgy féltem! Jön húsz, huszonöt amerikai diák, és még három vagy négy tanár, akiket idegen országokban kell vezetni! Nagyvárad, Kolozsvár, Budapest, Párizs meg Auschwitz – ezeket ismertem a világból. És voltam akkor huszonhárom éves, nagy élettapasztalatom a praktikus élet szempontjából nem volt.
Southamptonban vártam őket. És az is egy gyönyörű szép emlék! Hervé elkísért Calais-ig, látta, hogy mennyire félek, onnan indult a hajó Angliába. Én a sajttal, Hervé ezzel mutatta ki, hogy mennyire szeret engem. Emlékszem, ahogy ment ki a hajó, én álltam, integettem, és potyogtak a könnyeim. Ez is nagyon romantikus volt!
Kikötött a hajó, és akkor elkezdődött... Mivel nem ismertem az országot, a várost, a pénzegységet, semmit, az éjszakáimat azzal töltöttem, hogy tanulmányoztam az útikönyveket, hogy hol vagyunk, hova kell menni. Nem akartam megmondani, hogy én most vagyok itt először, és hogy mindenütt először leszek, ahova megyünk! Végigjártuk Európát. Londonból mentünk Hollandiába, Belgiumba, utána Németországba, Svájcba, Olaszországba, és úgy vissza Párizsba. Gyönyörűszép út volt. Az meglepő volt, hogy ezeket a fiatal amerikaiakat, akik először jöttek Európába, döbbenetes módon semmi nem érdekelte. Ha őket tényleg érdekelte volna a dolog, nagy bajban lettem volna, mert én azoknak a dolgoknak a negyedére se tudtam volna válaszolni. Avégén ott tartottunk, hogy egyesek ki se szálltak a buszból a szép látnivalóknál, olyan álmosak és fáradtak voltak, mert fél éccaka naplót vezettek és üdvözlőkártyákat írtak. Akkor nagyon gyenge véleményem alakult ki az amerikai fiatalokról. De ettől eltekintve jó viszonyban voltunk, és nagyon kellemes hangulat volt. Németországban az a meglepetés ért, hogy Kölnben egy bunkerhotelben szálltunk meg. Emlékszem, jól fejbe vágott! Öt évvel a felszabadulás után egy bunkerben kell lakni, és pezsgővel kínálnak! Nagyon groteszk, paradox helyzet volt! Kétszer csináltam meg ezt az utat. Közben Hervének is volt egy amerikai turistacsoportja. De ő csak Franciaországban kellett vezesse őket.
Aztán dolgoztam Elisabeth Bergnerrel. Max Reinhardtnak Berlinben volt egy híres társulata, ott játszott Bergner a háború elött.
A háború elött ő volt Németország Bajor Gizije. Csak hát európai szinten híres. Bergner eljött Hitler elől, mert zsidó volt. Ő német ajkú volt, és angolul is tudott jól. A férje egy magyar rendező volt, Czinner Paulnak hívták. Bergner először Angliába ment Németországból. Angliában tárt karokkal fogadták, úgyannyira, hogy nagyon rövid idő alatt megkapta az angol állampolgárságot. De ő attól rettegett, hogy Hitler átjön a Csatornán, és Angliában is hitlerizmus lesz, és ebből a félelméből elment Amerikába. Ezt az angolok sose bocsátották meg neki. Otthagyni a süllyedő hajót… Amerikában csinált egypár filmet, többek között Kordával.
Megismerkedtünk egy úrral, aki impresszárió, művészeti menedzser volt. Én akkor munkát kerestem, és ő meg Bergnert Európába akarta hozni – a háború után először. És kellene neki egy kísérő az európai turnéra. Képzeld el! Huszonegy-huszonkettő évesen, Nagyváradról érkezve, egy ilyen színésznővel! Azonkívül nem titkárnő kellett neki, hanem valaki, aki becsomagol, kicsomagol, átvasalja az estélyi ruháját satöbbi. Nekem életemben nem volt vasaló a kezemben! Amikor Bergner Párizsba érkezett, ott voltam a hotelban, amikor felhívta a férjét New Yorkban. Emlékszem, azt mondta a férjének: „Kaptam egy kislányt, hogy vigyázzon rám, de azt hiszem, hogy én kell őrá vigyázzak!” És ez kvázi így is történt, mert roppant anyáskodó volt velem. Ő az előadás után nem tudott elaludni, vagy olvasott, tanult, vagy sétálni akart. Érdekes, hogy a háború után Németországban, a romos városok kellős közepén éjjel semmi veszélyérzete nem volt két nőnek! Akkor még nem volt divat, de ő mindig nadrágban járt, szövetkosztümöket hordott. Köztünk nagy barátság alakult ki!
És persze fizettem a szobalánynak, hogy vasalja ki a ruháit! Én nem is mertem volna hozzányúlni a selyem és taft estélyiekhez. De a csomagoláshoz is behívtam a szobalányt. És ez nagyon jellemző énrám. Más ember azt mondja, hogy „de igen, én most megcsinálom egyedül!”, és akkor meg is tanulja, és ez nagyon helyes. De én mindig megtaláltam a kerülő utat, és ezért nem csináltam sok mindent az életben. ha valamit nem tudtam, nem estem kétségbe, de nem is próbálkoztam, hogy megoldjam egyedül, mindig megtaláltam, azt aki tud segíteni.
Berlinben akkor még nem volt fal, de már volt Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin. Fal nélkül. Nem lehetett csak úgy ide-odasétálni. Bertolt Brecht – akit Bergner még a háború előttről ismert – akkor a Berliner Ensemble-vel dolgozott Kelet-Berlinben. Bergner látni akarta. Mivel amerikai útlevele volt, átengedték. Nekem menekült-útlevelem volt, emiatt nem mehettem át. Így Brechtről lecsúsztam. Sok helyen voltunk, nagyon izgalmas, érdekes út volt! Bergner pedig beszéltetett! Ő ugyanis 39-ben elment Európából, és roppantul érdekelte, hogy mi történt itt az ő távollétében a háború alatt. Mindenről kellett neki beszéljek. Ez volt 48-ban vagy 49-ben. Akkor már Hervé nagy szerepet játszott az életemben. Ezt is elmondtam neki. A turné végén megismerte Hervét, és szimpatizált vele.
A hatvanas évek közepe táján egyszer tolmács is voltam. A Renault autógyár Győrben a Vagongyárral csinált egy kombinált céget, és akkor a magyar mérnökök jöttek ide tárgyalni a francia Renault-mérnökökkel. Kellett oda egy tolmács. Hogy ki a csuda volt az, aki azt mondta, hogy én majd tudok tolmácsolni? Nem tudok autótvezetni, azt tudom, hogy benzint kell belerakni, és hogy négy kereke van az autónak, de ezen túl semmit! Körülbelül hat hétig voltam tolmács. Istenien sikerült! Elkezdtem egy mondatot fordítani, és akkor ott jött egy technikai kifejezés, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda: „Én nem tudom, ez mi.” „Ó, mi már tudjuk, hogy az mi!” A lényeg az volt, hogy összekössem a nyelvet valahogy úgy, hogy tudjanak társalogni. De a technikai kifejezéseket ők tudták. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. A munka végén meghívtam a magyar mérnököket egy aperitifre, hogy Hervét is megismerjék satöbbi. Kaptam egy szép ajándékot, egy hímzett párnát. Emlékszem, hogy akkor adták a Hideg napokat, Kovács András filmjét. Ez a film engem nagyon megrendített. A beszélgetés során egyszer azt mondtam: „Láttam egy csodálatosan érdekes és megrendítő magyar filmet, a Hideg napokat!” Néma csönd. Senki sem válaszolt. Akkor én naivan megkérdeztem: „Nem látták?” Egyikuk azt mondta: „De!” „És nem tetszett?” Azt válaszolta: „Mi nem szeretjük magunkat szembeköpni!” Ezt mondta szó szerint. Amíg élek, nem felejtem el. Akkor még ártatlan voltam, most már nem vagyok. Akkor őszintén azt reméltem, hogy azt fogják mondani, hogy remek, csodás! Ma már ilyet nem is mondanék.
50 novemberében házasodtunk össze Hervével. Őt Luciennek hívták a francia barátai. A Lucien Hervé nevet az illegalitásban kapta. Az ő eredeti neve Elkán László. Én sose hívtam Luciennek, ez a név valahogy nem jött ki a számon. Mindig Hervének hívtam. Vagy Lackónak. Ha magyarul beszéltünk, akkor Lackó, de társaságban vagy franciák közt Hervé. Az én nevem hivatalosan Elkán Judit lett. Magyar barátaim Jutkának hívnak, a franciákkal használom a Juditot.
Egy lyukas vasunk nem volt, se neki, se nekem. Hervé akkor még csak épphogy elkezdte a fényképészetet, de még nem volt belöle jövedelme. Festett, de nem tudta eladni a képeit. Volt egy hetedik emeleti kis garzonja, erkéllyel egy nagyon kellemes, szép helyen, de állandó jövedelme nem volt. Én dolgoztam jobbra-balra, mindenféléket csináltam, de az nem volt igazán biztos jövedelem. Szóval, anyám jogosan nyugtalankodott, hogy miből fogunk megélni. Joggal mondhatta, hogy gondoljam végig. Ráadásul Hervé művész volt, kétes egzisztencia. Ez nem azt jelenti, hogy anyám ellenezte volna a házasságunkat.
Többek között azt sem kérdeztem meg a férjemtől (és ezt nagyon sajnálom), hogy létezhetett az, hogy amikor egy vasa se volt, akkor is mindig hófehér, tökéletesen kivasalt ingekben járt, nyakkendővel. Szerintem a kommunista pártból származhat, mert ott kétféle öltözködés volt: vagy munkásember, vagy azok, akik a vezetők közé tartoztak, és tisztán, rendesen öltözve kellett megjelenniük. Ők nem forradalmároknak akartak kiöltözni, bőrkabátban és bőrsapkában, a szovjet mintára.
A férjem Hódmezővásárhelyen született, és ott éltek nyolcéves koráig. Az apósom nagyon jómódú volt, bőrgyára volt. A világháború alatt a katonaságnak szállított bőrt a bakancsokhoz. Városi tanácsos volt Hódmezővásárhelyen, és nagy műgyűjtő. És borzasztó egyenes ember. Hervé imádta az apját, mindig úgy beszélt róla, mint egy szent emberről, akinek erős morális tartása volt. Amikor az édesapja beteg lett – szívbajos volt –, felmentek Pestre, mert nem tudott tovább dolgozni, és gyógyíttatni kellett. Hervé kilencéves volt, amikor az apja meghalt. Ekkor beadták a zsidó árvaházba. Gondolom, nem tudta az anyja, hogy mit kezdjen a gyerekekkel, amíg nincs új lakás. Azt hiszem, csak egy tanévet volt az árvaházban. Tudod kivel volt ott együtt? Bálint Bandival!
Anyósomat nem ismertem. 52-ben meghalt, két évvel a házasságkötésünk után. A sógornőmet, Editet nagyon kedveltem. Editre is jellemző volt az Elkán család lázadó vonása. Tizenkilenc vagy tizennyolc évesen, egész fiatalon fogta magát, és megszökött, mert az anyja nem akarta, hogy hozzámenjen Oláh Lajoshoz, aki egyrészt nem volt zsidó, másrészt valami fehérneműgyárnak volt az utazója. Hervé és a bátyja nagyon-nagyon szerették egymást! Egy év volt köztük, és mindent együtt csináltak. Kivéve, hogy a bátyja jó tanuló volt. És abszolút polgári életet élt. Rudinak hívták, mint a fiúnkat. Elkán Rodolf. Elvett egy keresztény lányt, nagyon szép házasság volt. Majd behívták munkaszolgálatra és ott meghalt. Akárhányszor a bátyjáról beszélt Hervé, mindig nagyon meg volt hatva!
Hervé aktívan sportolt, szívvel-lélekkel focizott. Aztán birkózott. Tudatosan olyan sportot választott, a birkózást, ami igazán nem nevezhető polgári sportnak. Ezzel is lázadt a családja ellen. A birkózás neki nagyon fontos volt. Egyrészt megismerkedett olyan társadalmi helyzetű emberekkel, akiket azelőtt nem volt alkalma ismerni. Másrészt – több interjúban is elmondta – ott tanulta meg, hogy amikor az ember birkózik, és egy rossz fogással kezdett hozzá, akkor nem szabad hirtelen megváltoztatni a rossz fogást, nem szabad visszalépni, hanem folytatni kell, kihozni belőle, amit lehet. Megtanulta, hogy az életben az egyenlőtlen helyzetekben is fel kell venni a küzdelmet. Komoly sikerei is voltak a birkózás területén. Versenyfutott és úszott is. Hervé sokszor elmesélte, hogy egyszer elmentek valahova vidékre egy úszóversenyre a bátyjával. Ott be kellett volna fizetni egy összeget, hogy a versenyen részt vehessenek, de már nem volt meg a pénzük. Ennek ellenére elindultak a versenyen, megnyerték az első és a második díjat, de nem kapták meg, mert nem voltak benevezve. Gyakran emlegette, hogy nagyon kitoltak magukkal.
Hervé Budapesten járt gimnáziumba. Borzasztó rakoncátlan és rossz diák volt, utálta az iskolát. Ötödikes korában magaviseletből megbuktatták! Ez benne volt az újságban, mert magaviseletből még senki nem bukott meg! Sajnos a részleteket nem tudom, csak annyit, hogy külön miniszteri engedéllyel folytathatta a tanulmányait. Egyetlen tanára volt, akit tisztelt és szeretett: Neukomm Gyula. Sokat beszélt nekem róla. Fiatalember volt a Gyula bácsi, amikor elkezdte őket tanítani matematikára, és nagyon megszerette a férjemet, úgyhogy én is megismertem. Matematikatanár volt és egyben sakkmester is, sakkfeladványokat írt. Hervé jó volt matematikából.
Hervé már gyerekkorában is imádott provokálni. Egész életében ez volt a természete. Nem rosszindulatú provokációk voltak ezek, csak egyszerűen az volt az ember érzése, hogy nem fér a bőrébe. Például kalapban ment iskolába úgy tizenhat éves korában, azt hiszem, keménykalap volt a divat, vagy valami más furcsaság, és mindenki kiröhögte az iskolában. Neukomm Gyula pedig megvédte – innen származik a nagy barátság. Sokáig leveleztek is. Azt hiszem, Hervé főleg azért ment külföldre, mert szabadulni akart a nagypolgári, jól nevelt családi környezetből. Tizennyolc éves volt. Ahogy leérettségizett, kiment Bécsbe. Azt akarták, hogy közgazdaságtant tanuljon, a bankszakmába szánták. Ő ugyan beiratkozott, de oda ritkán járt, hanem inkább a Műszaki Főiskolára, a Technische Hochschuléba, és rajzolni tanult. A bátyja már Párizsban volt akkor, egy évvel előtte ment el, és ő valóban a bankszakmában dolgozott. Aztán Hervé Bécs után visszament Pestre, azt hiszem, a szünidőre, és aztán 1929-ben Párizsba jött. Egy évet együtt töltöttek a bátyjával. A bátyja aztán hazament, de Hervé itt maradt.
Hervé 1932-től kezdett aktívan dolgozni a szindikátusokban, pontosabban fogalmazva részt vett a CGTU szakszervezet magyar szárnyának irányításában Zalka Mátéval, Tarr Imrével, Lőwy Gézával. 1933-ban tagja lett a francia kommunista pártnak. Ők illegális kommunistaként éltek itt. Hervé kommunában élt egy francia lánnyal. Elkötelezett kommunista lett. A Szindikátusban alkalmazott volt, Párizs 8. kerületének szakszervezeti vezetőségében. A 8. kerületben rengeteg nagy divatház van, és volt akkor is. Hervé többek között ezekben a szalonokban a midinetteket szervezte, és ott ismerkedett meg a feleségével is. Midinette-nek hívják franciául az haute couture-ben dolgozó női alkalmazottakat. Legyen az szabász, varrónő, eladó. Hervét elnevezték Midinet-nek , hímnemben, folyton közöttük kellett agitáljon. Úgyhogy Midinet volt a csúfneve. 193.-ban elvette feleségül Mado Ferrand-t. Hervé ekkor megélhetési zavarokkal küzdött. Barátai révén munkát talált: kezdetben egy magyar származású francia divattervezőnő, Madame Thiebault képviselőjeként próbálta terveket eladni a divatházaknak, majd maga is tervezett. A híres Jean Patou divatszalonjában volt tervező 1935‐ig, amikor az általános ruhaipari sztrájk szervezése miatt el kellett onnan jönnie.
Aztán megismerkedett Müller Miklóssal, a híres magyar szociofotóssal. A Marianne magazinnak kezdtek közösen dolgozni 1938-ban. Müllernek már voltak megrendelései riportokra, de nem tudott rendesen franciául. Így Hervé írta a szövegeket, a fényképeket meg Müller készítette. Hervé közben figyelte, hogy készíti a fényképeket. Kapcsolatuk addig tartott, míg a háború fenyegetése elől Müller kivándorolt Tangerba. Akkor Hervé fogta magát – akkor már volt egy fényképezőgépe –, és folytatta azt a munkát, amit Müller csinált, és egy ideig Müller néven jelent meg jó pár újságban.
1937-ben lett francia állampolgár. 1936-ban, amikor Léon Blum került kormányra, és népfrontkormány volt, könnyebb volt állampolgárságot szerezni. 38-ban franciaként behívták katonának. Nem volt még háború, akkor még csak mint katonakötelest sorozták be. Engedélyt kért és kapott, hogy bevihesse magával a fényképezőgépét a laktanyába. Csinált egy széria riportképet a kaszárnyában a katonákkal együtt. Van közte egy nagyon szép kép!
Nem sokkal később kitört a háború. Hervé egysége északon, Dunkerque-ben volt. Ő rádiós volt. Rémes bombázások voltak ott, a tengerparton ástak árkokat, és oda bújtak. Ő egy ilyen árokban – mialatt a repülőgépek zúgtak, miközben bombáztak – elaludt! Szerintem nem volt idegrendszere. Nagyon nehéz volt őt felbosszantani. Én nagyon értek ahhoz, hogy mit kell mondani, ha fel akarok valakit bosszantani, de még nekem is nehéz volt! Viszont borzasztó sértődékeny volt. Egy kis megjegyzésen, ami neki nem esett jól, vérig sértődött!
Hervé a táborban is agitált, bár akkor ő éppen ki volt zárva a pártból. (Először a háború előtt, 1938-ban zárták ki, mert kritizálta a vezetőket, a háború után visszavették, de hamarosan, 1947-ben újból kizárták.) Nem tudom már, hogy mit mondott, vagy mit tett, ami miatt őt magánzárkába tették. Ő onnan el akart kerülni, és azok a hadifoglyok, akik hoztak neki enni, mondták, hogy van kórház, és ott egy lengyel tisztiorvos, aki segíti az embereket megszökni, jobban mondva, olyan beteggé nyilvánítja, hogy haza kelljen őket szállítani. Hervé egyik fogolytársa hozott neki valami gyógyszert, egy elég banális gyógyszert, amit a szemébe tett, és lekötötte éjszakára. Ettől annyira gyulladásba jött a szeme, hogy gennyezett, úgyhogy evidens lett, hogy kórházba kell vinni. Bekerült a kórházba, és ez a lengyel orvos betette egy külön szobába, amire rá volt írva, hogy fertőző beteg. Nem lehetett tudni, hogy fog ez a fertőzés fejlődni, átmenetileg meg is vakult, de tény, hogy ez kellett ahhoz, hogy felkerülhessen a következő szanitécvonatra. Grenoble-ba ment, ahol a felesége élt. A háború kitörése után sok francia elmenekült a szabad zónába. Ez 41-ben volt, az év vége felé. Azt kifelejtettem, hogy elkezdett festeni a táborban. Van egy-két kép, vagy három is talán, amin rajta van a láger pecsétje. Hogyan tudta a betegvonaton elhozni, nem tudom.
Ott volt Grenoble-ban. Az Union Électrique-nél kapott munkát. A cég gátakat épített a hegyekben vízierőművek számára. A várostól néhány kilométerre vonul az Alpok. Hervének rendszeresen fel kellett mennie a hegyekbe, hogy ellenőrizze a munkát. Szeretett a magas hegyekbe felmenni. Nagyon szép emlékei vannak erről. Egyik oldalon a mély völgy, a másik oldalon hegyoldal, és ő valahogy megforgatta a fejében azt a gondolatot, hogy ha most ott fényképezne, hogy tudná belevenni ezt is és azt is. Nem volt nála gép, de folyton foglalkoztatta a fényképezés lehetősége és gondolata.
És amikor ezek megjelentek különböző építészeti lapokban, akkor a többi építész ezt látta, és nyilván úgy gondolták, hogy Le Corbusier mégis valaki, ha neki jó Hervé, akkor nekik is jó! És akkor sorra kapta a rendeléseket! Alvar Aalto, Luigi Nervi, Breuer Marcell, Kenzo Tange, Richard Neutra, Felix Candela, Walter Gropius és Oscar Niemeyer épületeit is megörökítette. Mint építészeti fotós lett ismert, de paralel mindig csinált humán tárgyú fotókat is.
Az első fotókiállítása 1951-ben volt. 49-ben kezdődött a Le Corbusier-vel való kapcsolat, és a Domus nevű olasz építészeti lap, akivel rendszeresen dolgozott, proponálta ezt a kiállítást. Abban az időben még nem voltak fotógalériák, nem árulták a fényképeket. A Domusnak volt egy helyisége Milánóban, ahol kiállították a fényképeit. Az volt a címe, hogy Egy város – kétféle építkezés. Hervé lefényképezte Marseille-nek a különböző részeit, ahol építkeztek, a Le Corbusier-félét, és a teljesen más stílust.
Akkoriban a fényképnek nem volt műtárgy-értéke. Az értéke az volt, ha lejött egy könyvben vagy egy magazinban, akkor fizettek a copyrightért. Ebből éltünk. Még akkor televízió se volt. Deattól kezdve, hogy a többi építész is ráharapott, normális életünk lett, tudtunk metróval is járni, nem kellett gyalogolni rengeteget. Aztán jelentkezett nálunk egy spanyol kiadó Barcelonából, aki azt akarta, hogy Hervé csináljon fényképeket egyrészt az Escorialról, másrészt a spanyol népi építészetről. Emlékszem, több úton is voltam Hervével akkor a népi építészet ügyében a Földközi-tenger körül, és aztán az Escorialban is.
Hervé rengeteget utazott, és nyaranta mi is mindig elutaztunk, egészen addig, amíg annyira beteg nem lett, hogy már nem tudott járni. Az első tíz évben csak Franciaországba mentünk, de minden sarkába. Aztán Olaszországba, Spanyolországba, Ausztriába. Gyönyörű nyaraink voltak!
Először Budapesten 1956 tavaszán voltunk. A férjem már volt korábban is. Nekem Budapest idegen város volt, alig ismertem. És hát nagy döbbenet volt mindkettőnk részére. Nagyon érződött az a hangulat, ami 56-ban kitört. Mindenki fel volt dúlva. Hervének nem voltak már közeli barátai Pesten. Nekem voltak, akik Erdélyből jöttek át, akikkel én anno diáktárs voltam. Közöttük sok nagyon aktív kommunista volt, amikor én eljöttem. De 56-ban már tényleg csak a legszörnyűbb dolgokat hallottuk tőlük is. Szóval katasztrofális, minket teljesen, teljesen fejbe vágott minden. Sejtettük, hogy nincs paradicsomi élet Magyarországon, de az, hogy ennyire katasztrofális a helyzet, nagy megrázkódtatás volt, főleg Hervének, de nekem is.
Aztán voltunk többször is. Az egyik 65 lehetett, aztán amikor meghalt Kassák. Még láttuk őt a Kútvölgyiben, meglátogattuk. Emlékszem, Szigligeten voltunk már, amikor meghalt. Hervé csinálta az Építészet és fénykép című könyvet Major Mátéval. És a honoráriumot elnyaraltuk Szigligeten. Nagyon kellemes volt. Először nagyon furcsa volt nekem, mert az alkotóházban csupa nagy fejek voltak, akik kiváló szellemek voltak persze, az ország intellektuális elitje. Én hiú vagyok, és meg akartam mutatni azt a nívót, ami… hát hol volt nekem? De sikerült bevetnem minden sármomat és tudásomat, hogy ezt a magabiztos, fölényes társaságot meg lehessen szelídíteni. Soha nem volt pénzünk. Hervé betartotta a szabályokat, nekünk magántulajdonunk, se lakásunk, se vidéki házunk nem volt. De meg kell mondanom, hogy én soha nem szenvedtem, nem éreztem úgy, hogy jaj, mi szegények vagyunk, jaj, minekünk csak egy szobánk van. Persze olyan volt bennünk, hogy de jó volna ezt csinálni vagy azt csinálni, ha lenne pénzünk. Mint ahogy ma azt mondom, de jó volna még egyszer hatvanévesnek lenni! Ez csak egy vágyálom. De nem mondhatom, hogy valaha is éreztük, hogy valami hiányzik. Ha nem lett volna a tragédia a fiam életében és halálával, akkor azt mondhatnám, hogy abszolút kiegyensúlyozott életünk volt. Ötvenhét évig voltunk házasok, és három évig ismertük egymást előtte. Összesen hatvan év.
Anyám párizsi életéről pár szót szeretnék még mondani. Férjhez ment. Rippner János nagyváradi származású magyar zsidó úr volt, aki szintén özvegy maradt a láger után. Anyám a családot ismerte Nagyváradról. Ez az úr itt élt Franciaországban. Fésűgyára volt részben Bécsben, és aztán az Anschluss után Szabadkán. Abban az időben még nem műanyagból készültek a fésűk. Összehozta őket a magyar társaság. Anyám nagyon szerette a bátyját, a Palit, akinél laktunk, meg aztán ugye hotelban laktunk, de szeretett volna önálló lenni. A házasságkötés egy józanul meggondolt lépés volt anyámtól.
Európába akkor jött be a plasztik. A műanyag fésűk olcsóbbak voltak, mint a szaruból készítettek. Plasztikból csinálták a háztartási cikkeket. És akkor kezdték a plasztikjátékokat gyártani. Ezzel foglalkoztak ők. Anyu rögtön elkezdett dolgozni Jancsival. Hiába nem tudott franciául, de nagyon jó üzleti érzéke volt. Őt mindenütt megszerették! 78-ban halt meg, hetvenhárom és fél éves korában. Harminc évet élt itt, Párizsban. Én mindig úgy éreztem, hogy anyám gyereke maradtam. Hihetetlen nagy szeretet volt köztünk. Mindenki, aki ismert minket, azt mondta, hogy ők még ilyet nem láttak, hogy anya és lánya ilyen egyetértésben éljenek.
Amikor anyám és a mostohaapám elkezdték az exportvállalatot, én is ott dolgoztam velük . Utáltam, mert ott irodai munkát kellett csinálni. De a pénzkeresésen kívül nagy előnye volt, hogy együtt voltam anyámmal. A mostohaapám az utolsó két évben már nem járt be, és akkor anyámmal kettesben dolgoztunk. De annak ellenére, hogy egész nap együtt voltunk, előfordult, hogy utána este még felhívtuk egymást. Aztán szombat délután ő feljött ide, rendszerint megrakodva, hogy főzzön nekünk. Vasárnap meg mi mentünk hozzájuk ebédre.
Ebben az időszakban volt, hogy Hervé ál-nagynénije és ál-unkokatestvére szörnyű mütyűröket árultak egy kioszkban az Eiffel-toronynál a földszinten, a kasszával szemben. És szezonban kellett nekik segédmunkás. És akkor én elmentem oda is. Az esti munkát szerettem, 7 és 11 között, mert akkor nyugodtan lehetett olvasni. De nyáron nappal is dolgoztam. Megvették az emberek a jegyüket, és közben vettek valami hülyeséget a gyerekeknek. És én ezt szerettem, mert ott a világ minden tájáról voltak emberek, és én mindig megpróbáltam egy kicsit beszélgetni velük.
Amikor megtudtam, hogy mellrákom van, az úgy ért, mint a villámcsapás. Érdekes módon abszolút nem volt halálfélelmem. Egy másodpercig se gondoltam, hogy most vége, ebbe belehalok. Én a lágerben se gondoltam, hogy meg fogok halni. Egyszerűen valahogy ilyenkor nekem leáll az agyam, vagy leállítom, hogy ne érintsen ez a gondolat. Ezért éltem túl mindent. Annyira ragaszkodtam az élethez, hogy kizártam azt a lehetőséget, hogy meghalhatok. Ötvenéves voltam, amikor diagnosztizálták a daganatot. Elkezdtem gondolkozni, hogy miért? Ha az embert nagy baj éri, arra gondol, hogy jaj, Istenem, miért büntetsz engem? Hiszen én nem is vagyok olyan rossz ember! Mivel én nem vagyok hívő, én úgy fogalmazok, hogy miért pont én? És ez szöget ütött a fejembe, és azt mondtam magamban: tudom én azt, hogy a szomszédomnak mi a baja? Ő hogy él a csukott ajtó mögött? A világban minden tizedik embernek rákja van – persze nem tudom a statisztikákat –, akkor miért pont nekem ne legyen? Nem azt kell mondani, hogy miért pont nekem, hanem miért pont nekem nem? Miért vagyok én jobb vagy különb a másiknál, akit mindenféle bajok érnek? Azóta, amikor a tragédiák történtek az életemben, mindig ezzel a gondolattal próbáltam túlélni: ilyen az élet. És két lehetőség van: ha nem ragaszkodom eléggé az élethez, akkor vessünk véget neki. De ha ragaszkodom, akkor túl kell lépni a tragédián valamilyen módon. Még ha nem is tudom vagy nem is fogom soha feldolgozni a fiam halálát, meg mindazt, ami körülötte történt, de túl kell éljem, ha élni akarok. És olyan módon, hogy ne legyek terhére a férjemnek, az anyámnak vagy a barátaimnak, mert ha folyton siránkozok és folyton panaszkodok, nem lesznek barátaim.
Egész hamis érzéke volt a tulajdonról. Lehet, hogy vágyott valami után, de miután a játszótéren egy másiknak megvolt, azt elvette, játszott vele, aztán elfelejtette, félrerakta. De lehet, hogy ez attól is volt, hogy neki nem volt nagy ügy valamit leemelni, ha megtetszett neki. Ez egy immoralitás volt nála. Roppant intelligens gyerek volt kicsi korától, tehát pontosan értette a dolgokat, csak éppen nem csinálta. Mondhattál neki bármit, a füle mellett engedte el, mert úgyis csak azt csinálta, amit ő akart. Hatalmas szabadságvágy volt benne! Mint egy vad csikó! Abszolút nem fogadta el a társadalmi normákat. Egyszerűen mindenféle szabály ellen kikelt!
Nagyon-nagyon ragaszkodtunk egymáshoz, és tudom, hogy mélyen szeretett. Szerette az apját is, csak rá természetesen féltékeny volt. Hervé mindig dicsérte, bátorította és elismerte őt, de nem próbálta tolni vagy segíteni. Daninak rosszul esett, hogy az apja nem tesz valamit azért, hogy őt szakmailag előrevigye. Csak egyet felejtett el: hiába tett bárki bármit, nem lehetett. Mert vagy nem ment el a találkozóra, vagy két hét után abbahagyta. De ő nem látta be, hogy semmit sem tudott kitartóan csinálni.
1989 végén ment Budapestre. 90-ben volt egy nagy kiállítása a Vasarely Múzeumban, aminek nagy sikere volt, és ez adta meg neki a lökést. És a baráti kör: csupa alternatív és művészgyerekek. Ott nem mondták, hogy csináld ezt, csináld azt, mindenki azt csinált, amit tudott, szeretett, és aztán kiállításokat rendeztek. Neki ez volt az ideális környezet. Dolgozott, sikere volt, megteremtett egy komoly fényképészeti anyagot.
Hamar megismerte Sandly Orsit, aki a fiam élettársa volt, körülbelül nyolc évig éltek együtt. Tizennyolc éves volt Orsi, amikor megismerték egymást. A fiam kísérte el az érettségire. Ez 90-ben volt. Gyönyörűszép lány volt! És ebből első látásra szerelem lett. Ami azért volt meglepő, mert Orsi egy rendes polgári evangélikus-katolikus család gyermeke, ahol ő ilyen embert, mint az én fiam, nem hiszem, hogy valaha is látott. De lehet, hogy ez ugyanaz a fenomén, mint amikor én Hervét megismertem. Ámbár Hervé távolról se volt az a lázadó és marginális figura, mint a fiam. Amikor Orsi leérettségizett, egyenesen Rudihoz költözött. Tudom, hogy ő Rudit nagyon szerette és szereti a mai napig. De azt is tudom, hogy Rudival nem lehetett együtt élni. Rendszeresen jött haza, és Orsival együtt is többször. Aztán utaztak is együtt. Nagyon hálás vagyok Orsinak azokért a szép évekért, amiket Budapesten a fiammal együtt töltött. Ezek voltak Rudi legszebb évei, és ez a fényképeken is előtűnik.
Rudi állapota periódusonként változott, volt, hogy egy-két évig abszolút semmi drog nem volt, aztán visszaesett, és ez így ment jó ideig, míg aztán HIV fertőzött lett. Az utolsó nyáron Portugáliában voltak. Akkor már majdnem vége volt a kapcsolatnak, és visszajött Párizsba. Akkor már nagyon beteg volt. Egy évig részben itthon, részben kórházban volt. Volt úgy, hogy napokig nem szólt egy szót se, és csak feküdt a díványon. És lehetőleg sötétben. 2000. október 13-án, pénteken meghalt.
Dani tragédiája összefügg a borzasztó érzékenységével és a szeretet utáni vágyakozással. Ezt tőlem örökölte, csak én egészséges formában éltem át. Ő úgy érezte, hogy nem kap elég szeretetet. Nemcsak tőlünk, hanem a világtól. Ezt elmondtam egy pszichológusnak. Azt válaszolta nekem, hogy a szeretetet nem súlyra mérik, van, aki megelégszik egy kevéssel, és van, akinek semmi se elég. Neki semmi se volt elég. Ahogy én elképzelem, bizonyosságom nincs felőle, ő nem bírta elviselni ennek a világnak az igazságtalanságát, ahol a szegények, nyomorultak az utcára kerülnek. Ő ettől borzasztóan szenvedett, kicsi korától kezdve. Az is a mondásai közül van, hogy „én sose tudom megbocsátani azt, ami Sziszivel – így hívta anyámat – és veled történt!” Hát anyám soha nem beszélt neki a deportációról, soha. Én pedig, amikor beszéltem róla, soha nem dramatizáltam. Azt, hogy ott meghalt a nagyanyám, a nagynéném, az édesapám meg barátaim, ezt tudta. Megnézett rengeteg filmet, elolvasott minden könyvet ebben a témakörben, meg az ellenállásról és a máodik világháborúról.
Az utolsó pillanatig, halálomig fogom emészteni magamat azon, hogy mit követtünk el, vagy milyen hibát csináltam. Egy csomót, ez nyilvánvaló. Talán túlságosan féltettem. Én néha reggel öt órakor az utcán sétáltam. Vártam haza Danit. A kapu előtt le-fel járkáltam, hogy jön-e, hogy él-e? Lehet, hogy nem voltunk elég szigorúak. Emlékszem, amikor olyan tizenhat éves korától kezdve nem jött haza a megbeszélt időben, akkor a férjem azt mondta: „Na, most becsukom az ajtót, és nem fog tudni bejönni. Tanulja meg, hogy ha - mondjuk - legkésőbb egyig nincs itthon, akkor nem jöhet be!” Én meg azt mondtam, hogy „Ezt nem engedem! Én nem zárom ki a fiamat! Soha nem fogom kizárni, akármit csinálna!” Persze nem zártuk ki, a férjem engedett. De hogy ez helyes volt-e? Lehet, hogy neki volt igaza.
A férjem nehezebben viselte Rudi betegségét. Már az egész drogügy. A férjemnek voltak morális előítéletei. Nekem nincsenek. Én nem azért nem akartam, hogy ő ne szedjen kábítószert, mert immorálisnak találtam, vagy nem találtam eléggé polgári viselkedésnek, hanem azért, mert lassú tűzön ölte önmagát, önmagát gyilkolta.
Dani többször elköltözött. Én nagyon tudtam, hogy lényeges, hogy elmenjen tőlünk. Volt egy stúdiója, amit anyámtól örököltem. Szóval önálló lehetett, de mindig visszajött ide, nem nőtt fel igazán. Amikor visszajött Budapestről betegen, akkor nem költözött be a stúdióba, nem volt olyan állapotban. Ezen a díványon feküdt. Amikor kórházba került, akkor én mindennap fél háromra odamentem, és este fél nyolcig ott voltam. Nem akartam a férjemet beengedni, meg akartam ettől a látványtól kímélni. Úgyhogy Olivier, egy barátunk jött mindennap velem.
Nem értem, hogy a budapesti sikerei miért nem segítettek. Ott borzasztóan népszerű volt, szerették. És ott volt Orsi, a szerelem. Az élete pezsgő és vidám és szórakoztató volt, olyan, ami ideális volt az ő elképzelésében. Amellett pénzt keresett és sikeres kiállításokat csinált. Talán azt is mondhatom, hogy nem szerette önmagát. Nem tudta se a világot elfogadni, se önmagát. Amellett tudta, hogy mennyi szenvedést okoz nekünk és végtelenül bántotta, hogy mi szenvedünk. Nemcsak azért, mert intelligens volt, hanem olyan mély kapcsolat is volt köztünk.
Az a legrémesebb érzés, amikor nem tudsz segíteni a gyermekeden. Mi teljes tehetetlenségre voltunk ítélve, nem láttunk kiutat. Én kétszer is jártam pszichoterápiára, mert azt mondták az orvosok, hogyha ő nem akar, akkor járjak én, hátha azzal hogy az én viselkedésem megváltozik, befolyásolhatom őt. Nem változott semmi. Persze az is igaz, hogy akkor szükségem volt arra, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet. Ennek kapcsán kell beszélnem Batár Attiláról. Ő építészmérnök. 90-ben találkoztunk először, Passuth Krisztina mutatott be minket. Akkor még Amerikában éltek, ő és a felesége, Bíró Yvette. Aztán amikor Yvette abbahagyta a tanítást, végleg Párizsba költöztek. Attila csinálta Hervéről azt a magyar nyelvű könyvet, ami a Héttorony Kiadónál jelent meg 1992-ben. Abban az időben egy éven keresztül kvázi mindennap idejött, és Hervével beszélgettek. Én akkor már nem dolgoztam, és asszisztáltam ehhez. Mellettük ültem, és néha beleszóltam persze, mert én egy beleszólós vagyok, még ha nem kérdeznek, akkor is. Ez nagyon-nagyon jó volt. Amellett, hogy a könyv jó és szép, rengeteget nevettünk! Olyan csodálatos volt! Hervé Attilával nagyon jóban volt. Később közte és köztem egy külön barátság alakult ki, mert akkor nekem nagyon nagy szükségem volt Daniról megbeszélni dolgokat valakivel, aki elég objektíven, de szeretettel tudta megítélni. Mert az én legjobb barátnőm, aki gyerekkori barátnőm, akivel Brátkán együtt nyaraltunk a nagyanyámnál, Ullmann Ágnes nem állt mellettem úgy, ahogy nekem szükségem lett volna rá. Ági nagyon jó nevű, a szakmájában világszerte elismert biológus. Nobel-díjasok mellett dolgozott a Pasteur Intézetben. Egy évvel fiatalabb nálam, és még most is mindennap bemegy az intézetbe. A szakmája az élete. És Ági pont az ellentétem. Ő egy tudományos koponya, neki az érzelmi világa rejtett. Úgyhogy vele nem lehetett Daniról és a betegségéről beszélni. Ági egy időben kifejezetten haragudott Danira. Miért? Ági nagyon szeret engem, és nem bírta elviselni, hogy én szenvedek. Nem tudta magát túltenni ezen, nem érezte, hogy fontosabb, hogy mellettem álljon, és hogy ne mutassa, hogy haragszik Danira. Ez nekem nagyon fájt. Attila nagyon-nagyon megértő és szeretetteljes volt. Neki intimebben el tudtam mondani az összes problémáimat, Danival kapcsolatban főleg.
Hervé kapcsolata a művészethez nagyon szenvedélyes volt. Nem győzött eleget kapni, és beszélni róla, és nézni. Állandóan tanult, rengeteget olvasott. Amikor megismertem, akkor már nem olvasott regényeket – azt mondta, erre nincs ideje –, helyette nagyon sok tanulmányt az építészetről. Ezen a téren nem voltak nagy ismeretei. Ő ugye belecsöppent a legnagyobb építészek közé. Úgyhogy rengeteg építészeti, művészettörténeti könyvet olvasott, és filozófiát is vele paralel.
1965-ben sclerosis multiplexet kapott, Le Corbusier halála évében. Egy időre felhagyott az aktív fotózással. De nem volt panaszkodós vagy nyafogós beteg. Elfogadással, türelemmel élte meg a betegségét, és ezáltal nekem megkönnyítette az életemet.
A hetvenes években volt egy nagyon rossz periódusa a betegsége szempontjából. Nagyon keveset járt el hazulról. És akkor foglalkozott nagyon sokat az Escoriallal, össze is állított egy kéziratot, ahol a fotói mellé szövegeket válogatott. És akkor kezdte el a kollázsokat csinálni. Ekkor lett az olló szimbolikus tárgy az ő életében. Végre nekimehetett a papíroknak, fényképnek… De nem úgy, mintha csak a fénykép formáját akarná megváltoztatni, hanem hogy beleilleszkedjen abba a kollázsba, amit csinál. Ezt csinálta jó másfél-két évig. Hogy hol dolgozott? Itt, ahol most ülünk, az ebédlőben, a szalonban, másrészt az előszobaasztalnál. Nem hiszem, hogy sok fényképész dolgozott ilyen szerény eszközökkel, mint ő. Műterme nem volt soha!
Amikor Dani Budapestre költözött, Hervé megkapta az ő szobáját dolgozószobának. Amíg ott laktunk az egyszobás lakásban, nem volt laborja, hanem a közeli fényképészüzlet laborjában dolgozott. Mindig megtalálta a munkáján belül azt a lehetőséget, hogy tudjon dolgozni. Az elején a balkonra ment ki, és fényképezett a hetedik emeletről lefelé. Amikor az állapota javult, újból készített fotókat. Aztán amikor idős volt, és nem tudott eljárni, akkor a lakásban fényképezett, a lakás különböző tárgyait.
Dani halála után elhatároztuk, hogy csinálunk egy alapítványt, pontosabban egy egyesületet. Ez a Lucien Hervé és Rodolf Hervé Barátainak Egyesülete. Minden második évben adunk egy díjat egy fiatal fotósnak, aki vagy magyar, vagy francia. Lehet mind a kettő, akkor megosztják a díjat. Ez a Lucien Hervé és Rodolf Hervé-díj. A nyertes munkái a Fotó hónap keretében párizsi Építészeti Főiskolán kerülnek kiállításra. Egy ilyen kiállítás alkalmával készült ez a kép Fejtővel. A barátság Rózsival kezdődött, aki a felesége volt – sajnos Feri előtt jó pár évvel meghalt –, és akivel Hervé gyerekkorában minden nyarat Körmenden töltött, mert körmendi lány volt, és Hervének a nagybátyja szintén ott élt Körmenden. A barátság újraéledt valamikor a hetvenes években, bár Feri és Rózsi szintén régóta itt éltek, csak nagyon más körökben mozogtak. Feri újságíró volt, és a Francia Távirati Irodánál dolgozott. Politikailag se értettek egyet Hervével, és a természetükben is nagyon különbözőek voltak. De becsülték és szerették egymást, öregségükre meg különösképpen.
Az egyesületnek van egy kuratóriuma, tíz emberből áll, és egyszer egy évben összejövünk. Többnyire szakmai kurátorok, kivéve az unokatestvérem, Francoiş, mert a halálom után ő lesz az elnök, és a másik egy barátnőm, aki egy hatalmas vállalatot vezet, és az ő tudására is szükségünk van. A fiatal fényképészek segítése mellett a másik lényeges feladatunk megőrizni a férjem és a fiam munkásságát, hogy ne menjenek tönkre a képek, és terjeszteni, tehát kiállítani, könyvet csinálni, publikálni. Hogy ne menjen feledésbe! Vagy éppenséggel ahol nem ismerik, ott megmutatni. Ez az alapítvány alkalmaz három fiatal magyart, Orsit, Gebauer Imolát és Sarkantyú Illést. Persze nem állandó, egész napos munkára, hanem fél napra, meg néha órabérre. És forgalmazunk, hiszen kell pénz a fenntartásra is. Orsi Rudi halála után hat-hét hónappal jött ki Párizsba. Talált egy állást. Au pair-nek hívják franciául, és ott is lakott egy ideig náluk. És járt hozzánk állandóan. A férjemmel nagyapai kapcsolata volt, ő imádta a férjemet. Most Imolával együtt segít az egyesület körüli munkákban. Ő volt a kurátora Rudi kiállításának a Centrális Galériában 2012 őszén.
Sose vágytam önálló lenni. Ahogy anyámat nem hagytam ott soha, ő hagyott itt sajnos, amikor meghalt. Köztünk olyan mély kapcsolat volt, hogy az szimbiózisnak is nevezhető. Én nem csináltam soha semmit az életben, csak szeretetből. Freud szerint biztos nagy hiba, hogy nem teljesedett ki bennem semmilyen tehetség, ami lett volna talán, ki tudja. De nem is nagyon próbálkoztam. Jártam egyetemre másfél évig, de nem volt igazán kedvem hozzá. Az ambícióm nekem mindig az volt, hogy szeressenek. És én boldogabb nem lehettem volna, mint így, ahogy éltem – kivéve a tragédiát a fiammal.
Úgy érzem, hogy a fiam halála az én életemben nagyobb tragédia volt, mint a deportáció. Persze az, hogy a deportációhoz fűződik a családom halála és édesapám halála, az borzasztó. De akkor én tizennyolc és tizenkilenc éves voltam. Nekem az volt a szerencsém, hogy anyámmal maradtam, és benne mindig hihetetlen életösztön és életerő volt. A koromnál fogva már nincs sok időm erről beszélni, de azt szeretném, ha valahol megmaradna, hogy az életem konklúziójaként azt kell mondanom, hogy egy mérhetetlen seb van bennem, de nem a személyes sérülés miatt. Hanem a fájdalom azok miatt, akiket szerettem, és eltűntek, meghaltak. Az ő hiányuk a legnagyobb seb.