Fogarassy Miklós 1939. június 27-én született Budapesten polgári családban. Apja, aki vezérkari tiszt volt a magyar hadseregben, 1941-ben eltűnt a doni fronton. A családot 1951-ben kitelepítették. Középiskolai tanulmányait a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban végezte. 1956-ban beválasztották a Győri Ifjúsági Bizottság tagjai közé, közreműködött a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányok megszervezésében. Egyetemi felvételi kérelmét többször is elutasították származása miatt. 1957–1962 között az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozott. 1959-től az ELTE BTK magyar–könyvtár szakos hallgatója volt esti tagozaton. 1961-től jelentek meg irodalmi, képzőművészeti és szociológiai tanulmányai, kritikái. 1962–1968 között a Magyar Írószövetség Könyvtárában dolgozott. 1968-tól az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központjának munkatársa, az Új Könyvek című lap egyik szerkesztője, a hazai gyermekkönyvtárak és a könyvtári-informatikai fejlesztések szakembere volt. Jan Vermeer, Mészöly Miklós és Tandori Dezső munkásságáról jelentek meg könyvei. 2002-ben nyugdíjba vonult. 2013. augusztus 14-én meghalt.
Ekkor mint orvos lépett a szabadságharcba, a hadszíntérre. Érdekes záradéka van ennek a históriának. Fiatal zirci ciszterek, novíciusok is jelentkeztek a hadseregbe (civilként-e, vagy tábori papnak, nem tudom). A fegyverletétel után hazamentek Zircre és ott rejtezkedtek. A zirci apátságban a híres műemlék-könyvtár fölött van az épületnek egy kiemelkedő része, a Vörös Torony, állítólag oda rejtette őket a ciszter főapát, és amikor a Haynau pribékjei le akarták tartóztatni őket, a kispapokat és a hozzájuk társult Makarát, vállalta, hogy majd maga bünteti meg őket… Egy évig ott dekkoltak. Dédapám később Veszprém megyei tiszti főorvos lett. Hogy miért nem tetszett neki ez a megyei rang, nem tudom. Az történt ugyanis, hogy amikor Pápán meghirdették a városi orvosi állást, megpályázta. Ott nősült meg. Az Esterházy grófoknak is a háziorvosa volt. Hosszú éveket élt meg, köztiszteletben állt – a városban (ahol később anyám lakott) még egy fél évszázad után is akadtak idősebb emberek, akik emlékeztek a Makara doktor bácsira. Három gyermeke közül a legidősebb nagyapám, Makara Lajos. Itt is az apai minta-követést gyanítom, mert ő is orvos lett. A századforduló táján a Margit-kórház sebész főorvosa, magántanári címmel. Magánrendelője, lakása a Rákóczi út elején. 1905-ben, mikor a kolozsvári egyetemen meghirdették a sebészeti klinika nyilvános, rendes professzori székét, megpályázta. Negyven éven is túl járó agglegény volt – és itt most a családi őslegendárium egy romantikus története következik. A kolozsvári társaság asszonynépe eltervelte, hogy megnősíti (nyilván akadtak pártában maradt húszon-harmincon túli hölgyek). A regény kis kulminációs pontja az, hogy a terv nem várt eredményre vezetett. Hívták ide, oda, kombináltak. Makara Lajos professzor, ez a tüskehajú, komoly ember leült a tizennyolc éves szőke, fitos, csinos Péterfi Aliz mellé, és hetekig nem tágított. Hazakísérte, várta stb. Igazi szerelem volt-e, vagy Aliz csak azért fogadta el a nálánál jóval idősebb professzor udvarlását, mert szabadulni akart rabiátus apja uralma alól? Alig telt bele fél év, Makara Lajos és Péterfi Aliz (Péterfi Zsigmond kolozsvári notabilitás három gyermeke közül a legkisebb) házasságot kötöttek 1907-ben. A Péterfi család zsidó származású volt, eredetileg Rosenbergnek hívták őket. Akiről még tudni lehet, az az ükmama: Désen élt, szegény özvegyasszony volt. Egy szem fia, a már említett Péterfi Zsigmond Svájcban tanult és vasútépítő mérnök lett az 1840-es években. Lehet, hogy a szegénység és anyja elözvegyülése később következett be. A családi emlékezet annyit tud Zsigmond fiatalkoráról, hogy ő volt az úgynevezett székely körvasút tervezője vagy vezető építésmérnöke, de amikor hazajött, tarisznyában vitte otthonról magával a szalonnát, meg a hagymát. Idővel Péterfi Zsigmondból császári és királyi vasúti főtanácsos lett, meggazdagodott, a családi ház, egy palotaszerű épület Kolozsvárott a Nefelejcs utcában ma is áll. Három gyermeke született: Tibor, István és Aliz. Állítólag szenvedélyes, nagy haragú, szigorú ember volt, a gyerekei féltek tőle. A fiúk – mihelyst egyetemet végeztek (az egyik neves élettanász professzor, a másik jogász lett, később újságíró, zenekritikus), gyorsan elmenekültek otthonról. A család nagyon liberális lehetett – igaz, megkeresztelték őket, az egyik fiú evangélikus, a másik református, nagyanyám meg katolikus lett. Péterfi Zsigmond egy időben a kolozsvári szabadkőműves páholy elnöke volt. Abszolút asszimilálódott.
1946-ban a Vöröskereszt, amely akkor lényegében egy katolikus vallási szervezet volt (de lehet, hogy az Actio Catholica), a nehéz sorsú gyerekeknek három-három hónapos svájci utakat szervezett nevelőszülőkhöz. Anyám 46 szeptemberében kikísért a Keleti pályaudvarra; azt hiszem, akkor másodikos voltam. Sok-sok pesti srác a vonaton, nyakunkban egy vöröskeresztes személyazonosító cédulával, a nevünkkel, a fő adataikkal. Indul a vonat Svájcba, az ismeretlenbe, anyukák (apukák) integettek. Éjszaka mentünk keresztül Bécsen, a külvárosi pályaudvarokon át, romos házak között. Beérkeztünk Buchsba, az Ausztria–Liechtenstein–Svájc közötti határállomásra. Úgy emlékszem, csak kisfiúk jöttek, de lehet, hogy lányok is. Leszállítottak a vonatról, ahol az állomás mellett sok barakk állt. Oda tereltek bennünket; le kellett vetkőzni. Az összes ruhánkat, meg a csomagunkat – úgy emlékszem, egy kis hátizsákot vittem – elvették, és mind elment a fertőtlenítőbe, hiszen – ki tudja, milyen kelet-európai tetveket és egyéb fertőzéseket hozunk magunkkal. Minket meg betereltek egy tusolóba, és fürdőruhás, gumi úszósapkás nénik iszonyatosan csípős szappanokkal jó alaposan lecsutakoltak bennünket. Egy kisfiú persze szégyelli magát a nők előtt meztelenül. Erre a kiszolgáltatottságra emlékszem. Utána kaptunk szárító lepedőket, lehetett szárítkozni, és mire kiértünk, addigra már a csomagunk is megszáradt, nem volt fertőző. Visszaszállhattunk a vonatra. És egy magyar tetű se léphette át Svájc határát!
Voltak olyanok, akik előre tudták, melyik nevelőszülőhöz vagy vendégszülőhöz kerülnek. Én a zürichi Hauptbahnhof nagy-nagy, pamlagos várótermében üldögéltem másokkal együtt, és amire emlékszem – bár lehet, hogy nem igaz, csak valami önsajnálat torzítja így bennem –, hogy már mindenki kellett valakinek, és mindenki „elkelt a vásáron”, szinte csak én nem. És akkor egy nagyon szép néni állt meg előttem, megnézte a cédulát, és máig is emlékszem, schwitzerdütsch tájszólással azt mondta, hogy „Miklós, Miklós”. Majd kedvesen kitalálta az én ottani becenevemet, hogy én vagyok a Klajszli. Nicolaus, Klajsz, Klajszli. És mondta kedvesen, hogy: „Komm mit mir!” Persze egy kukkot sem tudtam németül. Felültünk egy vonatra, aztán egy állomáson egy biciklire, és estére megérkeztünk egy kis svájci faluba, Volketswillbe, Zürichtől olyan ötven kilométerre. Falusi család volt, idős szülők, ennek a szép, falusi, pártában maradt katolikus varrónőnek az édesapja és édesanyja. Ez az érkezés olyan volt, mintha álmodtam volna. Ott ül az esti szobában, a szép falusi házban a svájci család, és – mutogatva, kedvesen – meleg tejjel kínálnak. Kézzel-lábbal próbáltunk kommunikálni. Gyerekkoromból két szivárványos emlékem van – az egyik a külsővati nyaralások köre, a másik ez a Svájc, ahova még egyszer meghívtak. Még egyszer három hónapot töltöttem Neugartéknál Volketswillben, azt hiszem, 48 tavaszán, és csak ezt követően mondta Rákosi, hogy a magyaroknak nincs szüksége a svájciak segítségére, és lehúzták a redőnyt. De ez a kétszer három hónap számomra fantasztikus volt. Pedig végül is egy szerény életű családnál voltam. Maria Neugart akkor lehetett olyan harmincéves, nagyon szép, magas nő. Pontosabban, nem is tudom, hogy magas-e, de nekem, hát az én akkori gyerekkori perspektívámból úgy tűnt. Villanyvarrógépekkel, a ház földszintjén lévő varrószobában zürichi ruhaszalonoknak varrt bérmunkában. Amikor készen volt a ruhákkal, nagy kartondobozokba csomagolta őket, és beszállította a céghez. Egyszer én is elkísértem Zürichbe. Máriának volt gyönyörű biciklije. Ott tanultam meg biciklizni Mária gyönyörű, nikkelekkel csillogó biciklijén, igaz, néha jókorát zuhantam, a két térdem tele volt plezúrral. Volketswill voltaképpen egy pici falu volt, és ott engem, a magyar gyereket sokan ismertek. Pár hét alatt megtanultam „sviccerdüccsül”. Fantasztikus, milyen gyorsan képes nyelvet tanulni egy gyerek.
Amikor először voltam ott, nem jártam iskolába. Otthonról vittem magammal valamilyen könyvet, hogy ott kint majd olvasok. Emlékszem rá, hogy ezt a zöldkötéses könyvet egy darabig olvastam, egy idő után csak lapozgattam, nézegettem, mert egyre nehezebb volt magyarul olvasni. Ment el a magyar szókincs, pár hét alatt. Akkor már mindenkivel németül beszélgettem. Svájcban mindig banánt kellett enni, meg csokoládét. Ma sem szeretem a banánt, mindig banánnal tömtek. Hogy fel kell hizlalni a sovány magyar gyereket. Néha elmentem a boltba. Amikor csak lehetett, kerékpároztam. A családnak volt valami kaszálója, és én a papával, a „Fátival” jártam ki. Mária talán az egyetlen katolikus volt a faluban. Ott csak protestáns templom volt. Vasárnaponként Mária biciklivel ment Usterbe, a közeli városkába a tízórás misére. Engem felültetett a csomagtartóra, jól átöleltem a derekát, és egy gyönyörű erdőn, majd egy mezei úton kerekeztünk át a misére. Ilyesféle volt az első három hónap.
Másodikos voltam, amikor kiesett egy negyedév, és amikor hazajöttem a Krisztina téri iskolába, az osztálytáraim már sok mindent tanultak. Jól olvastak például, nekem meg valószínűleg újra meg kellett tanulnom a magyar nyelvet. 48 tavaszán mentem ki újra. Akkor már Maria elküldött az iskolába, beszéltem is a nyelvet, meg hogy le ne maradjak. A faluban egy összevont általános iskola volt. A gyerekek az elsőtől hatodikig egy nagy teremben ültek. A tanító engem külön ültetett, és adott egy palatáblát, amely piros csíkokkal meg volt vonalozva (akkor még gót betűket tanultak), meg egy palavesszőt. Az volt a feladatom, hogy gyakoroljam a gót betűket, írjak egy-egy sort ezekből a furcsa betűkből. Érdekes emlék az ottani falusi farsang. Fantasztikus, ijesztő szcéna volt, nagy utcai menetekkel, álarcos maszkabállal. Emlékszem az iszonyatos sárkánypofákra, meg arra, hogy féltem: engem is bekap az a sárkány. Amikor a közös vöröskeresztes vonaton hazafelé jöttem, úgy éreztem, már nagyfiú vagyok. Anyám várt a pályaudvaron és hazamentünk a Krisztinába, majd leültetett a konyhában. Azt hiszem, virslivel várt. Bizonyos szavakat már nem tudtam magyarul. Ültünk, meséltem, meg ő is. A magammal hozott ruhák például nagyon szépek, finomak voltak, amíg ki nem nőttem, hordtam őket. Családilag úgy hívtuk az egyik öltönyt, hogy az a „Sonttagsanzug”, mert azt csak vasárnap lehetett fölvenni.
Miután a nagybátyám feleségének a családja Szirákon, Nógrád megye közepén lakott egy viszonylag nagy házban, anyám kérvényt küldött a Belügyminisztériumba, hogy lakhelyet változtathassunk. Hosszú idő után megadták az engedélyt, hogy kényszerlakhelyünket Csorvásról Szirákra cseréljük. Így ért véget az 1951-es év.
Két párhuzamos osztály volt, A és B. Mi voltunk az A, a humán, a B volt az úgynevezett reál. Nekünk kicsit több magyaróránk volt, meg latint tanultunk. Az osztálytársaim most már szinte mind nyugdíjasok, de minden évben találkoznak. Harmincvalahányan voltunk negyedikesek, de miután Győr nagyon közel esett a határhoz, 56-ban igen sokan disszidáltak, csak 14-en maradtunk. Az összes többi Nyugatra ment, ők ma már Ausztráliától kezdve Svédországig módos emberek. De nagyon sokan lettek agrármérnökök, mert a keszthelyi egyetem magyaróvári kara elég közel esett oda.
Jómagam ebben az időben ismertem meg Győr érdekes építészeti meg művészeti értékeit, mert felhívták a figyelmemet rá. Pedig akkoriban egy omladozó, eléggé leromlott vidéki város volt. Győri diákéveim alatt családunk eleinte Külsővaton élt. Pontosabban: a testvérem Veszprémben kapott állást a postánál, én Győrben voltam, úgyhogy eleinte anyánk lakhelye volt a falu. A házban hideg volt, igen rosszul lehetett fűteni. Eleinte Celldömölkre kezdett bejárni magánórákat adni. Igaz, a közlekedés nem volt könnyű, két kilométert kellett gyalogolnia a vasútállomásig. Aztán a másik közeli városban, Pápán is vállalt tanítványokat, néha egy-egy családnál ott is aludt, idővel azonban itt látszott biztosítva az egzisztenciája, és úgy 55 táján – némi trükkel, protekcióval – sikerült egy egészen kicsi, félkomfortos tanácsi bérlakást szereznie. Elég sokan jártak hozzá, a környező falvakból is. „Panni néni”, az özvegy tanárnő városszerte népszerűnek számított. A forradalom utáni években egy volt évfolyamtársa minisztériumi segítségével először Veszprémben, a Lovassy-gimnáziumban kapott angol–német szakos tanári állást. Ott egy évet tanított. Aztán visszajött Pápára, és a Petőfi Sándor Gimnáziumban, az egykor híres református iskolában tanított vagy tíz évig. Miután elérte a korhatárt, nyugdíjba ment, de még másfél-két évtizeden keresztül adott magánnyelvórákat.
56-ban voltam negyedikes. Megpróbálom hitelesen rekapitulálni, amit megéltem, egy győri diák perspektíváját felidézve. A voltaképpeni forradalmi napok október 25-én kezdődtek. Ennyi késés volt Budapesthez képest, bár a megelőző nagyon izgalmas hónapok is emlékezetesek.
Kezdem azzal, hogy a Széchenyi téren áll egy nagy, rút épület – meglehetősen zavarva e szép barokk tér összképét –, a Lloyd Palota. Azt hiszem, a húszas-harmincas években emelték és egyfajta kereskedelmi székház lehetett. Az én időmben kultúrház volt, amelynek volt egy nagyterme. Október elejétől itt tartották a politikainak nevezhető rendezvényeket. Háy Gyula – akit az Irodalmi Ujságba írt híres Kucsera-cikke tett széles körben ismertté – többször is lejött Győrbe és amolyan politikai ankétokat vezetett, amelyeken a Petőfi Körről és más fővárosi mozgalmakról esett szó. A terem mindig tömve volt; mi, diákok is jelen voltunk, hiszen ezek a programok, azt hiszem, délután zajlottak. Az emberek nagy érdeklődéssel hallgatták az írót, kérdéseket tettek föl a Petőfi Körről és a felső vezetésben zajló tendenciákról. Mi is fogtuk a légkör izgalmát, forróságát… Az én személyes perspektívámból ennek nagyon komoly jelentősége volt. Valamelyik győri osztálytársam révén néhány Irodalmi Ujsághoz is hozzájutottam. Nagy kincsnek számított.
Az első napi tüntetésnek két további fejleményére emlékszem. Először a városháza előtti térről a vasúti hídon átvonultunk a nádorvárosi részbe, ahol a tömeg kipakolta az ávós székházat. Az ávósok valahogy elmenekülhettek, máig is előttem van a kép, ahogy az ávós laktanyából, a parancsnokság ablakaiból röpülnek a dokumentumok. Itt, Győrben – és ez majd átvezet egy következő mozzanathoz – ezek az ávósok javarészt határvédelmi belügyesek lehettek, bár ezt se akkor, se most nem tudom pontosan.
Úgy emlékszem, hogy e munkák szünetében beszéltünk arról: fel kellene venni a kapcsolatot például a soproni egyetemistákkal. Vagyis tudhattunk róla, hogy létezik a soproni MEFESZ, talán jött is egyszer tőlük hozzánk valaki. Meg hogy kapcsolatba kéne lépni a fehérváriakkal. És akkor valaki elindult kocsival, a Bakonyon keresztül, hogy lemegy Fehérvárra. Ennek amolyan információ-szerzési célja lehetett, alig voltak híreink a vidéki centrumokról. Azt azonban nyomatékosan mondom, hogy a dunántúli „ellenkormányról” semmit nem hallottam. Ez gyakorlatilag egy megyei vagy maximálisan észak-dunántúli regionális központ lehetett, és mivel a Szigethy Attilának nagy tekintélye volt, azt is lehetett tudni, hogy Nagy Imrével is jó kapcsolatban van. Azt hiszem, volt fönt a Parlamentben nála. Szigethynek feltétlen volt az erkölcsi tekintélye, az erkölcsi-politikai tekintélye.
Nagy Imre a körünkben nagy népszerűségnek örvendett. Akkor már újságok jelentek meg Győrben, valószínű, hogy én is olvastam őket, vártuk a híreket. Az én élelmiszer-szervezői telefonos tapasztalataim alapján mondhatom, hogy az utolsó kis község is együtt érzett a forradalommal. Egy héten–tíz napon keresztül az ország egységesnek látszott. Ezt az egységet egy kicsit mitizálták is: a budapestiek mást láttak, sokkal véresebbet, elementárisabbat. De hogy a forradalmi hevület unisono volt, az teljesen egyértelmű.
Volt a bizottságunkban egy főiskolás, konzervatorista srác, nagyon helyes, bölcs, kedves fiú. A városháza épületéből az Ifjúsági Bizottságot 31-én vagy november 1-jén átköltöztettek egy másik épületbe. Ez az épület ugyanezen a főútvonalon volt, a győri ETO-pálya felé haladva, azt hiszem, egykor DISZ-székház volt, ott kaptunk irodákat. Emlékezetem szerint ezzel a fiúval csináltattunk a bizottságunk számára pecsétet is, hiszen valamilyen iratokat is gyártottunk, és azt gondoltuk, hogy arra pecsét kell. A Győri Forradalmi Nemzeti Tanács Ifjúsági Bizottságának pecsétjét. De már csak egy-két nap lehetett 4-ig.
Anyám Pápán lakott, ez a fiú meg Szombathely felé igyekezett, Csepregen laktak a szülei. Gyalog mentünk, semmi közlekedés nem volt, úgy gondoltuk, hogy ha este elindulunk, éjjel elérünk Pápáig, és majd onnan valahogy továbbjutunk. Ménfőcsanak irányában kellett kimenni, és az éjszakai ködben, a rossz utcai világításban, a város határán ott álltak az orosz tankok. Elmentünk mellettük: két ballagó diák a sötétben. Nem szóltak semmit, később óvatosságból nem a főútvonalon mentünk, hanem egy dombsor oldalában. Éjféltájban egy kis faluban megláttunk valami fényt. Fáradtak voltunk, órák óta a töksötétben ballagtunk a köves úton. Bekopogtunk. Mondtuk, hogy győri diákok vagyunk, és megyünk a határ felé. A kis parasztházban csak egy szál petróleumlámpa világított. Megágyaztak, adtak kaját, és egy ott aludtunk ennél az ismeretlen családnál. Kora reggel továbbindultunk. Nemsokára megláttuk a pápai templomtornyokat. Anyám csodálkozott. Nagyon pici volt a lakása, de akadt egy kempingágya ennek a csepregi fiúnak. Egy-két nap telt el ott. Akkor még bennem volt, hogy jó lesz disszidálni. A közlekedés teljesen bizonytalan volt, de egyszer csak jött a hír, hogy megy egy vonat Celldömölkig, és onnan Csepregre valahogy csak eljutunk. Én azonban meggondoltam magam: nem megyek, majd meglátom. Ez a srác elment. Ahogy később hallottam, hazaért Csepregre, kiment, elvégezte a konzervatóriumot, és egy neves német zenekar vezető brácsása lett.
Eljött 57 tavasza, kora nyara, mi akkor érettségiztünk. Emlékszem a MUK-ra – a márciusban újra kezdjük jelszavára –, de akkor már féltek, lapultak az emberek. A későbbi győri szervezkedésekről mit se tudtam.
Akkoriban egy baráti társaság számára írtam egy József Attila-elemzést, és odaadtam Királynak. Megdicsért, de ideológiailag megbírált, mondván, hogy a nyugati explication de texte (szövegmagyarázat) hívévé szegődtem (azt se tudtam, miről beszél), ahelyett, hogy az igaz marxista vonalat követném. De mint vendéghallgató írtam én például Kosztolányiról is szemináriumi dolgozatot. Érdekes viták folytak az egyetemen. A kvázi évfolyamtársaim, akik közül többel ma is a barátságban vagyok – Géher István, Radnóti Zsuzsa –, igen értelmesek voltak. A művészettörténészek közül Végh János lett az egyik közvetlenebb barátom. Pártfogoltak, mint outsidert, sajnáltak, hogy raktároskodom.
Igazában ebben a raktárosságban – és ezt akkor is így éreztem – sok jó is volt. A csöndesebb órákban, mielőtt visszaosztottam volna a köteteket, rengeteg mindent összeolvastam. Aztán meg ott voltak a raktáros kollégák – érdekes és színes emberek. Valamikor 59-60 táján engedték ki a börtönből a politikai elítéltek egy részét, és oda az osztályra is kerültek közülük. Kemény István, a szociológus is a könyvtárban dolgozott, vele is jóban voltam. Jó barátságban voltam ebben az időben Hankiss Elemérrel, aki szintén a Széchényiben dolgozott, a Keresztury Dezső vezette színháztörténeti osztályon. Az egyik fiatalkori atyamesteremnek tekintetem Elemért, a dolgozataimról – a Múzeumkertben föl-alá sétálva – emlékezetes dolgokat, bírálatokat mondott.
Sok érdekes egyéniség akadt az olvasók, a kollégák között, meg aztán fiatal voltam, szerelmes, valahogy – mindenek dacára – szép volt élet. Albérletben laktam és szabad voltam. Reménykedtem, hogy majd egyetemista leszek. Nem voltam elkeseredve, elég edzett voltam, és tudtam a realitásokat. Legföljebb az volt kellemetlen perspektíva, hogy elvisznek katonának, és ez majdnem két és fél év kiesést jelent majd.
Tudtam, hogy ettől még be fognak hívni katonának. A Honvédelmi Minisztérium meg a Kiegészítő Parancsnokság mit sem tud az egyetemi felvételről. Akkor viszont „csatasorba álltak” az én olvasóim. Például Pölöskei Ferenc, a történész, aki egyben a Bölcsészkar párttitkára volt. Felmentem hozzá a Jogi Kar épületébe. Megígérte, hogy a Bölcsészkar nevében telefonálnak, vagy írnak az én ügyemben a HM-be: mentesítsenek a katonai szolgálat alól. Meg állítólag más helyekről is szóltak az érdekemben. Ennek ellenére beköszöntött az a novemberi nap, amikor megjött a behívó. Elbúcsúztattak a könyvtárban. A bevonulás napján, ahogy ez szokás, a sok fiatalember előadásokat hallgat a katonai élet örömeiről, majd csoportokra osztják őket, és ki ide megy, ki oda. Tudtam, hogy én valahova Békéscsabára, a tüzérekhez lettem beosztva… A magam sete-suta módján az egyik szünetben fölmentem ennek a kiegészítő parancsnokságnak a vezetőjéhez, és elmondtam neki, mi a helyzet velem. Azt mondja: „Miért most szól?” Utasított: menjek vissza. Visszamentem. Fogyatkozott körülöttem a nép, már a békéscsabaiakat is elvitték délutánra. Egy kétrészes, Ernst Thälmann életéről szóló filmet vetítettek le nekünk, a maradéknak. Sötét volt, amikor valami magas rangú tiszt a maradék tíz-tizenkét embert egy kultúrterembe vezényelte, és azt nyilatkozta, hogy az elvtársakra a civil életben van szükség, és kiosztotta a személyazonossági igazolványokat.
Még egyszer soroztak, de akkor már csak az egyszer kirostáltak kerültek egy bizottság elé, és nekem elég volt egy gyerekkori sárgaság, hogy „csak szakszolgálatra alkalmas” minősítést nyerjek. Pár évig fizettem az úgynevezett katonai adót, azaz a fizetésem valamennyi százalékát levonták.
Feladtam művészettörténészi ambícióimat, mert 60-tól nem raktári, hanem hírlapfeldolgozói munkáim voltak, és nappal nem tudtam magam szabaddá tenni. Viszont az irodalommal annál intenzívebben kezdtem foglalkozni. 60-61-ben, a Jelenkorban kezdtem kritikákat publikálni, ugyanis Tüskés Tibor, az akkori szerkesztő szívesen foglalkoztatott fiatalokat. Az egyetemen, ha tehettem, irodalomkritikai szemináriumra jártam.
Ám az Írószövetség az Írószövetség. Az elnök Darvas József, a főtitkár Dobozy Imre, a külügyi titkár pedig Garai Gábor volt. A szervezőtitkár sok éven át Kisné, akiről később tudtam meg, hogy Kis János édesanyja. Ő volt a szervezet adminisztratív irányítója.
Nagyon sokat olvastam. Mint könyvtárosnak, átment a kezemen az akkori magyar irodalom. Azokban az években a kortársak közül, a költőknél maradva, Pilinszky, Weöres, a prózaírók közül Ottlik, Gyurkó László, Csoóri vegyesen. Írtam is, nem sokat, de viszonylagos rendszerességgel, irodalmi kritikákat, akkor már nemcsak a Jelenkorba, más lapokba is. De nemcsak a kortársak érdekeltek, hanem Babits, József Attila meg Kosztolányi is.
Ebben az időszakban történt, hogy a Bajza utca félemeletét betöltő közel kétszázezer kötetes könyvtárról egy építészeti felmérésnél kiderült, hogy a födém túlterhelt. 65-ben határozatba ment, ki kell költöztetni a könyvtárat valahova, és új födémet kell csináltatni. A vezetőség úgy határozott, hogy az átépítés másfél-két évére a három könyvtáros közül egy maradjon, afféle általános ügyeletesként. Kettőnek az Országos Széchényi Könyvtárban adtak vendégbeosztási helyet. Engem választottak, hogy maradjak helyben. Jöttek a könyvek, amelyeket be kellett leltározni, másrészt nekem kellett megszervezni az egész állomány becsomagoltatását és kiszállíttatását a vásárváros egyik üres pavilonjába. Ami hát egy nagy szervezési kihívás volt. Aztán 67-ben visszaköltöztettem a könyvtárat, azaz szerveztem az egész költöztetési hadműveletet – most már visszafelé. Ezt követően nagy állomány-revíziót kellett csinálni, ami még vagy egy évig eltartott.
Radnóti Sándor is sokat dolgozott az Új Könyveknek, amikor a Magvetőtől, majd a Gondolat Kiadótól kirúgták. Sok irodalmár barátunk, munkatársunk volt, a legkülönbözőbb területekről. Nem fizettünk komoly honoráriumot, de ez a könyv terjedelemétől is függött. Azt gondolom, hogy nemcsak az akkori magyar kritikai életben volt hiánypótló szerepe az Új Könyveknek – a lapok recenziós rovatai nem fedték le a teljes kiadványtermést. Nincs, illetőleg nem volt egyetlen más olyan forrás sem, ahol annotációs szinten meg lehetett ismerni azt, amit a könyvkiadás produkál. Az Új Könyvek felhasználói elsőrendűen a közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak voltak, nyilvános terjesztésre nem került. De megvolt a maga olvasóközönsége és a könyvtárak kéthetente megkapták ezt a viszonylag gyorsan kinyomtatott lapot. A könyvtárakban a gyarapítók és a tájékoztató könyvtárosok elolvasták, kiválasztották a rendelési példányszámot és a megrendelő jegyzéket visszaküldték.
Tulajdonképpen részben innen adódtak az akkor alakuló ellenzékkel való a kapcsolataim. Másrészt onnan, hogy amikor 68-ban elváltam, Mészöly Miklóséknál kaptam albérletet. Az ő lakásuknak volt egy külön hátsó szobája, az épület hátsó végén, ott laktam évekig. Sokan laktak előttem is, és utánam is náluk. Ideális albérlet volt, semmi összezártság, ugyanakkor viszont Miklós, amikor este jött haza, és látta, hogy ég a villanyom, feljött, és éjszakánként nagyokat beszélgettünk. Mészölyék közelében már akkoriban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elég sok fiatal író, értelmiségi jelent meg. Magam is részt vettem az akkori irodalmi lapalapítási próbálkozásokban, amelyek különösen 68 táján szerveződtek, Horgas Béla, Levendel Júlia vezetésével (Eszmélet). Magam is tevékenyen közreműködtem, ha jól emlékszem, 69 nyarán, egy Leányfalun tartott irodalmi, szerzői találkozón, amit az ottani kempingben és a helyi könyvtárban tartottunk – az Eszmélethez kapcsolódóknak már akkora volt a köre, hogy egyszerűen nem lehetett egy lakásban elférni. A találkozó egy hétvégén zajlott, ott ismertem meg Petrit, Várady Szabolcsot. Sokan voltak jelen, például Konrád, Bojtár, Csalogh, Eörsi. A részletekre nem nagyon emlékszem, de meggyőződésem, hogy biztosan készültek róla belügyi jelentések.
Ezekben az években kerültem barátságba Kenedi Jancsival is. Ha nem is sűrűn, de elég gyakran jártam föl hozzá a Villányi útra. Ott, az ő padlásszobájában Kornis Mihály, Spiró tartott felolvasásokat. Jómagam nagyon élveztem a Kenedivel folytatott diskurzusokat, radikális, elemző észjárását.
Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi Intézete egy nagyon speciális intézmény volt, és most is az. (Most Könyvtári Intézet a neve). Mint a nemzeti könyvtár egyik sajátos főosztálya egészen önálló egységként működik. A hatvanas évek elején hozták létre. Szükség volt ugyanis valamifajta olyan szervre, amelyik nem a minisztériumi irányítás maga, de ugyanakkor a könyvtári hálózatokba szervezett közművelődési könyvtáraknak, meg más könyvtári fejlesztéseknek egyfajta fejlesztő intézete, agytrösztje. A továbbképzésben, különböző szakmai fejlesztési munkákban központi szerepet játszó intézmény volt, viszonylag limitált létszámmal. Az egész intézetnek 40-50 munkatársa volt. Ennek volt a része az Új Könyvek szerkesztősége, amelyet állománygyarapítási osztálynak hívtak. A szerkesztés mellett ugyanis itt a munkatársak a különböző könyvtártípusok gyarapítási, szakmai problematikájával is foglalkoztak. Ezen kívül volt az intézménynek egy szakkönyvtári osztálya, ahol nagyon korán elkezdődött a tudományos és szakkönyvtárak számítógépes rendszereinek kidolgozása – nagyon primitív gépeken, de a nemzetközi szakirodalom alapján. Volt olvasásszociológiai osztály, akkoriban jött létre, amikor én odamentem. Négy-öt főből álló kutatói gárda dolgozott ott. Volt egy könyvtártechnológiai osztály, amelyik a könyvtári technikával foglalkozott, a könyvtárépítéstől kezdve a raktározás, a katalogizálás és egyéb, a praktikumot érintő kérdések specialistáit fogva össze. Az intézmény centruma lényegében a szakkönyvtár és a dokumentációs osztály volt, sokféle szakmai referáló szolgáltatással. Én elég sokat utaztam korabeli szocialista országokban, de ilyen jól megszervezett dokumentációs hátteret sehol sem láttam.
Fodor Andrásról szeretnék pár szót mondani. Az ötvenes években, állást és munkát keresve, a fiatalon végzett Eötvös-kollégistaként került kapcsolatba a könyvtárakkal. Még az ötvenes évekbe elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, később az egyik könyvtárosképző iskolában irodalmat adott elő. Nem dolgozott aktív könyvtárosként, de olyan egyéniség volt, akiben sok területen volt szervező-, iskolateremtő készség. Ő volt az Új Könyveknél a szépirodalmi rovat felelőse, tehát az összes akkori magyar próza- és verseskötet recenziót ő íratta. Ezzel részben fiatal költőket, literátorokat támogatott, másrészt egyfajta csendes irodalompolitikát is sugallt. Igen szorgalmas szerkesztőségi munkatárs volt. Sokszor jöttek hozzá író, kritikus, költő barátai, Kormos Istvántól kezdve Domokos Mátyásig, sűrűn bukkantak fel fiatal költők, írók, irodalmárok, és ő a maga szerény, csöndes módján elég tudatosan szervezte munkatársait, pártfogoltjait. Az irodalmi élet is úgy tartotta, hogy egyfajta „hatalom”, hiszen nem volt mindegy, kiről ki ír és milyen recenziót. A dolgot persze a recenziók anonimitása fedte.
Nyugaton 1971-ben jártam, akkor már az OSZK-ban dolgoztam. Egy könyvtári szaktanfolyami jegyzetért kaptam ötezer forint honoráriumot. Jártam Párizsban, Dél-Franciaországban, Olaszországban, egy hónapos utazásra volt lehetőség akkoriban.
Idővel deprimálni kezdett a város, a munkatársaimmal is nehezen jöttem ki. Eleinte lendületesen kezdtem – a közel tízéves könyvtári tereket rendbe kellett tenni, szőnyegeket cserélni, leltári revíziót végigvinni, festetni… Ment a dolog, csak nem volt igazán örömöm benne, mert egy csomó minden más kapcsolódott a szakmai feladatokhoz. Arra jutottam: szégyen a futás, de hasznos, visszajöttem, de akkor már nem az Új Könyvek szerkesztőségébe kerültem, hanem az úgynevezett hálózati osztályra, amely a legkülönbözőbb könyvtári szakterületekkel foglalkozott. 75 végétől, 76 elejétől nyugdíjazásomig ezen az osztályon működtem. Foglalkoztam könyvtárstatisztikával, a közkönyvtárak tájékoztató szolgálati problematikájával, majd az egyetemi és főiskolai könyvtári fejlesztések „gazdája” lettem. Vargha Balázs után átvettem a gyerekkönyvtári ügyeket is.
Visszatérek a hetvenes évekre, nyolcvanas évek elejére, és a Múzeum utca 3-ban működő Könyvtártudományi Központ színterére. Többször is kiküldtek külföldre tanulmányútra. Eleinte a szocialista országokba – erre a kulturális csereegyezmények keretében készült minden évben terv. 1972-ben Varsóban voltam több hetet, az ottani kultuszminisztérium vendégeként. Nagy élmény volt a repülés, a minisztérium készítette program szerint az ottani nemzeti könyvtárban töltöttem el az idő egy részét, ahol a hivatalból foglalkoztató szakterületek ügyeivel ismertettek meg. Ködös ősz volt és Varsó valami rettenetesen lepusztult, még Budapestnél is nyomorultabb városnak tűnt. Nagyon helyes kollégák kalauzoltak, láttak el információkkal, de eléggé deprimáló volt az egész. Tettem egy vidéki utat is: jártam Poznańban, Szczeczinben.
Engem a 85 szeptemberében induló szemeszterre osztottak be. Mindez 83-84-ben zajlott. Az Országos Széchenyi Könyvtárban kellett kérnem egy négy hónapos fizetés nélküli szabadságot, a vízumot intéznem és hasonló dolgokat. Kenedi Jancsi, aki korábban hasonló módon volt kint, valamint Mészöly Miklós és Göncz Árpád, aki néhány évvel korábban jártak előadókörúton odakint, elláttak instrukciókkal, mondtak személyeket, akiket rájuk hivatkozva keressek meg. 85. szeptember 2-án érkeztünk meg Könczöl Csabával és Jeney Zoltán zeneszerzővel New Yorkba. Annyi volt a feladat, a kötelezettség, és ezt már itthon megmondták, hogy a félév során egyszer kell egy lecture-t tartani az egyetemen, választott témáról. Mindenki kapott lakást, ellátást, egy bizonyos utazási költségkeretet, azzal a céllal, hogy megismerjük Amerikát, kutassunk ott és azt, ami érdekel. Nem nyúlt senki sem a hónunk alá, mindenkinek azt mondták, szervezze meg a maga az életét, a programjait. Először a Könczöllel és a Jeneyékkel egy nagy brodway-i lakásban laktam, egy sokszobás szuper-lakásban, de aztán ez a hármas együttélés felbomlott. Mivel a kelet-közép-európai tanszékhez tartoztunk, ahol volt egy-egy irodaszobánk, egy ottani lengyel adminisztrátor közvetítésével és a New York-i Soros Alapítvány hozzájárulásával megkaptam egy az egyetem közelében lévő, korábban egy lengyel vendég-kutatótól üresen maradt lakást. Élveztem a nagyszerű könyvtárakat, múzeumokba jártam, akkor már befejeztem a Vermeer-könyvet és elkezdtem Rembrandttal foglalkozni. Felkészültem az egyetemi előadásomra, amely a korabeli magyar irodalom tendenciáinak, csoportosulásainak egyfajta madártávlati áttekintését adta. És elkezdtem szervezni azokat az előadásokat, amelyeket elsősorban amerikai magyar kulturális körökben tarthatok. Nyolc-tíz ilyenre kerül sor: a New York-i művészek Fészek Klubjában, Bostonban, New Brunswickban az egyetemen, Washingtonban kétféle magyar kör összejövetelén, Chicagóban, a Kaliforniai Egyetemen. Igyekeztem megismerkedni az ottani könyvtárakkal is és sok érdekes tapasztalatot szereztem. Előadásaim a magyar irodalom általános kérdéseiről szóltak, de az UCLA-n a magyar könyvtárak helyzetéről is beszéltem. New Yorkban Püskiéknél is megfordultam, akkor ez a kiadói ház a magyarok számára egyfajta missziós központnak számított.
Soros György rendszeresen adott egy-egy fogadást az éppen kint lévő vendégkutatóknak. Egy ilyen fogadáson kezdtünk el beszélgetni arról, miként látom én azokat a könyvtári projekteket, amelyek akkoriban indultak meg itthon. Látta, van véleményem a hazai könyvtáros egyesület keretein belül szervezett ajándékkönyv-programokról, ezért megbeszéltük, hogy külön is találkozunk, és részletesebben eszmét cserélünk. Akkoriban indult itthoni alapítványa, az MTA–Soros Alapítvány, és tele volt gyanakvással, hogy az itthoni rendszer rejtélyes módon „átvágja”, hogy nem jól használják fel a tőle kapott pénzforrásokat. Nyitott volt minden reformra, javaslatra.
Nem közvetlenül ezzel függ össze, de amikor visszajöttem, kénytelen-kelletlen foglalkoznom kellett a Soros Alapítvány kezdeményezte könyvtári programokkal. Ami sok mindent magával vont. A nyolcvanas évek második felében különböző amerikai alapítványi szervezetek keresték meg az Országos Széchényi Könyvtárat azzal a céllal, hogy a magyar könyvtárakat óhajtják támogatni, és a nemzeti könyvtárat mint koordináló hazai intézményt vették célba. Ezek az alapítványok elsősorban ajándék könyvekkel, tudományos szakkiadványok magyar könyvtárakba történő ingyenes szállításával ajánlkoztak. Az OSZK akkori főigazgató-helyettese, Szente Ferenc, aki korábban osztályvezetőm volt, engem szemelt ki erre a feladatra, és 86-87-re szinte észrevétlenül e külföldi alapítványi programok fő ügyintézője lettem. Ez gyakorlatilag elég sokágú szervezési és irányítási munkát jelentett. Több százezer dollár értékű könyvszállítmányok érkeztetését, raktároztatását, jegyzékeik elkészítését, elosztását kellett egy korrekt folyamatban megszerveznem. Egészen más igényekkel kellett számolni a tudományos, az orvosi és általában az egyetemi könyvtárak esetében, és más szempontokat kellett érvényesíteni az iskolai vagy a gyerekeknek való kiadványoknál. Ezeknek az amerikai ajándékkönyv-programoknak a hátterében az áll, hogy rengeteg amerikai kiadót terhel meg a remittendája, ám ha jótékonysági célra ajánlja fel, nemcsak a raktározás költségeitől szabadul meg, hanem jelentős alapítványi támogatásokat is szerezhet. Ennek következtében aztán a rendszerváltást közvetlenül megelőző és természetesen az azt követő években hatalmas mennyiségű könyv érkezett ingyenesen a közép-európai országokba. A következő évek során nekem ezekkel az alapítványokkal támadt munkakapcsolatom. Konténerszámra jöttek a könyvek. Aztán szép lassan rá tudtuk venni az adományozókat, hogy célszerű kiadványokat küldjenek. Idővel egy kis csoportot sikerült létrehoznom, beszerveztem embereket, két-három fős belső csapatot alakítottam ki, és külső munkatársakat is alkalmaztunk. Előzetes listákat kértünk az ajánlattevőktől, ezekből kiválogattuk a kért műveket, illetőleg jelöltük azt a kötetmennyiséget, amit célszerűen és haszonnal oszthatunk ki a könyvtárak között. A szállítmányok az USA-ból tengeri úton, hatalmas konténerekben érkeztek, majd vasúton jutottak el az országba. A program fizikai, raktári bázisa Törökbálinton, egy ottani raktárbázis volt, ahol elrendezték és a könyvtárakba történő kiszállításig tárolták az anyagot. Az én az Országos Széchényi Könyvtári munkámnak ez volt az utolsó korszaka. Pontosabban még valami kapcsolódott hozzá. Ebben az esetben már nem tonnányi könyvek megszervezéséről volt szó, hanem a könyvtárak alapítványi támogatásának egy ideálisabb változatáról. A kilencvenes évek elején az Anderw T. Mellon Foundation nevében a Princetoni Egyetemről megkeresett Richard E. Quant, nemzetközi hírű, magyar származású közgazdászprofesszor, azzal, hogy szeretné, ha egy magyarországi könyvtári informatikai projektben lennék a segítségére. Édesapja 45 előtt a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt, őt – mint megtudtam – 48-ban pannonhalmi Bencés Gimnáziumból vitte ki külföldre, ott érettségizett és a Princetoni Egyetem tanára lett. A Mellon Alapítvány dollármilliók felett diszponál, és elsősorban felsőoktatást és a kutatást finanszírozza. A projektek, amelyeknek hét-nyolc éven át a hazai gazdája voltam, nagy számítógépes rendszerek kialakítását finanszírozták 93-94-től kezdve. A projektek irányítását és felelősségét az Országos Széchényi Könyvtár vállalta, és a szerződést évente megújítva összesen 100–150 ezer dollár pályázati úton történő elosztását tették lehetővé. A nagy hazai könyvtárak számítógépes fejlesztését nagyban segítette ez a Mellon Alapítvány éveken át. Ezeknek a programoknak a csúcsát az jelentette, hogy kitaláltunk egy Miskolc–Kassa–Debrecen informatikai kooperációs hálózatot: mind a három, azaz a két magyar és a szlovák város egyeteme egy közös koncepción alapuló közös pályázatot készített a nemzetközi tudományos adatbázisok együttes megrendelésére és közös használatára. Ez természetesen hatalmas számítógépes fejlesztést kívánt, amit nagyon gondosan kellett megtervezni. A számítógépek szállítóit nemzetközi tender alapján választottuk ki, nagy nemzetközi figyelem mellett, hiszen hasonló jellegű könyvtári konzorcium kialakítására Európa-szerte nemigen volt addig példa. A nagy projekt, amely nemzetközi konferenciák tárgya is lett, összesen félmillió dollár befektetést igényelt, több-kevesebb megalkuvással, de végül is sikeresen megvalósult.
A rendszerváltáskor megint inkább csak a politikai események peremén voltam. Arra pontosan emlékszem, hogy 1988-ban kaptam egy üzenetet: vegyek részt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alakuló ülésén a Kéhli sörözőben. Jelen voltam ezen az izgalmas politikai vitán, ahol a demokratikus ellenzék különböző csoportosulásai kötöttek egymással kompromisszumot, alakítottak ki közös platformot: ez volt az SZDSZ megszületésének egyik fontos mozzanata. Nem akarok erről ironizálni, nekem ez egy szép emlék. Ezt követően még a Jurta Színházban voltam jelen három olyan rendezvényen is, amelyen gyakorlatilag az SZDSZ megalakult. Fantasztikus légkörű események voltak: több évtized után itt lehetett a politika igazi, demokratikus természetét, szabályait megismerni. Lelkes voltam és felajzott. Pár hétig volt is akkor SZDSZ-tagkönyvem, 1990-ben elmentem a Corvin moziban tartott, egyre növekvő létszámú pártrendezvényekre. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy párttaggyűlésen vagyok, és mivel soha semmiféle párt tagja nem voltam, kiléptem. A szimpátiát ugyan vállaltam, de a tagságot nem.
A feleségem délvidéki születésű, a nyolcvanas években költözött át. Szülei zombori illetőségű polgáremberek, egy kis nyaralóval a Duna partján. Rendszeresen jártunk haza, így aztán elég sok mindent tudhattam az ottani viszonyokról. Az egyik ilyen nyári hazautazáskor a televízión láttam a képeket, ahogyan Eszéken szerb tankok menetelnek, meg a képsorokat, ahogy kitör a polgárháború. Az ember ilyen leesett állal éli meg ezeket a szinkron történelmi eseményeket, és azt a szinte hihetetlen élményt, ahogy a szövetségi állam összeomlik, hiszen a gyönyörűnek látott Jugoszlávia paravánja mögött alapvető tisztázatlanságok szennyese volt a szőnyeg alá söpörve. Eleinte el sem lehetett képzelni, mi következik majd a szlovén és a szerb tüzérségi harcokból.
Az a Rembrandt-önarcképek könyve, amelyen most dolgozom, a Vermeer-esszéhez hasonló jellegű műnek ígérkezik. Valahogy a fordítottja, mert Vermeer mindig hátat fordít, nem mutatja az arcát, Rembrandt viszont mániákusan tanulmányozza a tükörben látott arcait. Ezzel a két nagy művésszel foglalkozni, meg ezeken a jelenségeken elmélyülten gondolkozni, érdekes és építő jelegű feladat.
Barátkozós ember vagyok. Sok ismerősöm, barátom van. Ha a számomra legtöbb súlyt jelentő embereket keresem, azokat, akik alapvetően befolyásoltak, akkor első helyre Mészöly Miklós kerül. A hatvanas években ismertem meg, évtizedeken át jóban voltam vele, laktam is náluk. Miklós tényleg eredetien és inspiratív módon gondolkodó volt, nagy írókarakter, markáns, nagyszabású valaki. A közöttünk lévő közel húsz év korkülönbségből következően nem véletlenül volt ebben a kapcsolatban valamilyen bátyi vagy atyai jelleg, de ez sose volt kimondva. Nagyon szerette a fiatalabbakat, Nádas, Esterházy is jártak hozzá, hozták a kézirataikat. Mint esszéista és kritikus is foglalkoztam az írásaival, elég sokszor írtam róla. Ez amúgy természetesen adódott is, a Saulustól kezdve. Háttérbe volt szorítva, talán nemcsak esztétikai okokból, hanem mert nagyon politikus alkat volt. Amikor bátornak kellett lenni, és ki kellett állni bizonyos ügyekben, akkor ő azt teljes erkölcsi bátorsággal tette. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után oly népszerű lett az alakja, hogy oly sokszor hallatta a hangját.
Megyek tovább a névsoromon. Kenedi János. Nem is tudom felidézni, hogyan ismerkedtem meg Jancsival. Feltehetően akkor kerültem vele szorosabb baráti kapcsolatba – említettem már –, amikor az Új Könyveknél szerkesztő voltam, és ő, mint állástalan, az összes legális munka-forrásoktól eltiltott valaki, elég rendszeres járt be hozzánk, ahogy ő mondta a „recigyárba”. A hatvanas évek végétől közel is laktunk egymáshoz, én ott laktam a Móricz Zsigmond körtér környékén, Jancsi meg a Villányi úton. Nem volt ez mélyebb barátság, de őszintén jóban voltunk, sokszor fölmentem hozzá, vonzott a radikalizmusa, a mély műveltsége. Amikor a Profil című összeállítást szerkesztette, megtisztelő volt számomra, hogy Mészölyről szóló tanulmányomat belevette. Jancsi padlástéri lakásában – akár kettesben voltunk, akár mások társaságában – mindig eleven, felvillanyozó volt a szellemi légkör. Akkoriban Jancsóval foglalkozott, sajtótörténettel, Szabó Zoltánnal, Bibót szerkesztett. Jancsival egy közös baráti vonzalmunk is összekötött: ő is odaadó híve volt Szűcs Jenőnek, akivel a hatvanas évek elejétől voltam baráti kapcsolatban. Szűcsöt a felesége révén ismertem meg, ő évfolyamtársam és kollégám volt. Hallatlan érdekes egyéniség, kevés beszédű, de remek judíciummal megáldott ember volt, amikor megszólalt, mondataiban mindig rejtőzött valami mély szellemi tartalom. Tulajdonképpen remek humora is volt, óriásiakat tudott kacagni. Jenőékhöz elég rendszeresen jártam, és a nemzeti kérdésről szóló munkáit éppoly nagy lelkesedéssel olvastam, mint az Árpádokról írt műveit.
Barátaim sorát Marno Jánossal szeretném lezárni, a neves költővel. Félig-meddig közös undergrund irodalmi körökben ismerkedtem meg Erdély Miklóssal, Rácz Péterrel, Tábor Ádámmal… Ennek a kapcsolati hálónak a rajzolatát még azzal egészíteném ki, hogy miután Radics Viktóriát a nyolcvanas évek közepén Újvidéken megismertem és kettőnk között szerelem, majd házasság alakult ki, közel kerültem a baráti köréhez is. Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, Kalapáti Ferenc, Szügyi Zoltán, Sebők Zoltán alkották azt az Új Symposion-generációt, amely Jugoszláviában tudatosan választotta az ellenzéki, radikális irodalmi szerepet. Hidegre is tették őket, ellehetetlenítve az egzisztenciájukat. Viktóriának ezek a barátai nálunk is sokszor megfordultak, amikor Pestre jöttek. Sokan itt is aludtak, beszélgettünk sokat. A sors különleges ajándékának tartom, hogy ezt az akkor még a háború előtti miloševići Jugoszláviában élő nagyon radikális, tiszta gondolkodású, bátor értelmiségi, irodalmár embereket megismerhettem. Máig is felettébb jóban vagyok velük. Ismeretségi horizontom ezzel egy olyan irányba nyílt meg, amiről korábban is voltak olvasói ismereteim. A kilencvenes évek elején szép lassan átszöktek, átköltöztek Magyarországra, menekülve katonaság elől, menekítve gyerekeiket, családjukat.
Az interjút Keller Márkus készítette 2003-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.
Darin Sándor 1932-ben született Túrkevén. Apja asztalosmester, anyja fűszer- és vegyesiparcikk-kereskedő volt. Szülei az 1940-es évek végén felszámolták kiskereskedésüket, hogy fiukat az úgynevezett egyéb származás ne akadályozza a továbbtanulásban. Apja ipari munkás lett. Sándor 1950-ben érettségizett a túrkevei gimnáziumban, 1950–1954 között Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen tanult, 1954-ben gépészmérnöki diplomát szerzett, 1954–1956-ban az egyetem fizika tanszékén volt tanársegéd. 1956-ban részt vett az egyetemi diákparlament munkájában, november 2-án az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács titkárává választották. 1957. február 20-án letartóztatták, Kistarcsára internálták. Május 16-án szabadult, Debrecenbe költözött, ahol felvették az MTA Atommagkutató Intézetébe, de munkába állni már nem tudott, mert május 23-án ismét letartóztatták, első fokon tíz-, másodfokon hatévi szabadságvesztésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Szabadulása után csak nehezen tudott elhelyezkedni, végül a debreceni Vasipari Vállalatnál kapott munkát, 1963-ban pedig a Magyar Gördülőcsapágy Művekbe (MGM) került vezető tervezőnek. Számos speciális csapágyipari gép tervezését és fejlesztését irányította. 1972-től 1979-ig az Elzett Művek Berettyóújfalui Gyárának főmérnöke, 1979-től ismét az MGM dolgozója, műszaki fejlesztési osztályvezető, majd 1990–1992-ben fejlesztési vezérigazgató-helyettes volt. 1992-től mint nyugdíjas szakértői munkát végzett; részt vett a Gépipari Tudományos Egyesület megyei elnöksége, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a Nagy Imre Társaság munkájában. 2009-ben halt meg.
1987-ben műszaki doktori, 1990-ben címzetes egyetemi docens címet kapott. Több bejegyzett találmánya van, különböző szakfolyóiratokban jelentek meg szakcikkei. Tudományos, szakmai és politikai munkásságáért több elismerést kapott. Kiváló Dolgozó, hat alkalommal; Kiváló Feltaláló arany fokozat, 1987; Miskolci Egyetem Gépészmérnöki Kar Emlékérem, 1991; GTE Egyesületi Érem, 1991; 1956-os Emlékérem, 1991; Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, 1991; Hazáért Érdemkereszt, 1994; Eötvös Loránd Díj, 1995; Miskolci Egyetem Aranyoklevél, 2004; Miskolci Egyetem Jubileumi Emlékérem, 2006; Debrecen Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala 1956-os Emlékérem, 2006; Szabadságharc Hőse, 2006.
Volt egy utam Lillafüredre, Nagy Barnával, a miskolci rádióstúdió vezetőjével egyeztettünk. Aztán voltam az Ágyúgyárban is, megtudakolni, mi a véleményük a helyzetről, tulajdonképpen politikai egyeztetés volt, mert ott is zúgolódtak a dolgozók. A diákparlament elnöke Fekete Simon lett. Tehetséges gyerek volt, határozott egyéniség, dinamikus, éles eszű, kitűnő tanuló, 56-ban negyedéves, a második ember Dornbach Gyuszi volt, szintén negyedéves hallgató.
Este a szállodában találkoztam Sályi Pista bácsival, a rektorunkkal, aki október 20-tól az NDK-ban volt tudományos konferencián. Már korábban hazajött volna, csak nem engedték be a határon. Szlovákia felől érkezett, és megszállt Győrben. Jött le a lépcsőn: Sanyi, hát te mit keresel itt? Röviden elmondtam, mi a helyzet. Ő azt firtatta, nincs-e haláleset, milyen az egyetem állapota, van-e valami kár emberéletben, anyagi javakban. Aztán aggodalmasan intett: Vigyázzatok, az a fontos, hogy rendben legyen minden!
Nagy Imréékről nem sokat tudtunk, csak azt, amit a rádióban mondtak. Most is érthetetlennek tartom a jugoszlávok magatartását. Mi a pontjainkkal kifejezésre juttattuk, hogy az általunk nagyra becsült jugoszláv formát szeretnénk bevezetni. Jugoszlávia önálló, független ország volt. Azt gondoltuk, Tito tisztességes vezető, és nem függ a Szovjetuniótól. És megdöbbentett, mit tett Nagy Imrével. Mert Jugoszlávia erősen benne volt abban, hogy így fordult a dolog. Nagy Imre azzal, hogy a jugoszláv követségre ment, kifejezte, milyen állásponton van, hova húz a szíve, nem Ausztriába ment. Tito végül is elárulta Nagy Imrééket, átjátszotta Romániának, azaz a szovjetek kezére adta. Hozzá kell tenni, hogy október 23-a előtt a magyar külpolitika nagyon aktív volt Jugoszlávia irányában. Éppen akkor látogatott el Gerő Ernő Jugoszláviába, akkor kezdtek szorosabb kapcsolatot kiépíteni, a korábbi években láncos kutya meg minden egyéb volt Tito. Mi bíztunk a jugoszlávokban, de eljátszották a becsületüket.
Az is elhangzott, hogy puccsot csináltunk volna. Nem mi. Amit Kádár csinált, az volt a puccs. Ha belegondolok, hogy ebben az emberben bíztunk? Azt hittem, hogy akit a régi rendszer úgy megkínzott, nem fog velük újra kollaborálni. Hihetetlen volt az a csalódás, hogy elárult és odadobott bennünket, az egész magyar forradalmi ifjúságot meg az értelmiséget az oroszok lába elé. Most is azt mondom, ha akkor ezt nem teszi meg, ha a magyarság összefog, az oroszok nem tudtak volna mit csinálni. Ennél nagyobb irtást már nem lehetett volna véghezvinni. És ezek az irtók utána diktatórikusan végrehajtották a konszolidációt. A nagyhatalmak hozzáállása is elkeserített minket. Rá kellett jönnünk, hogy csak uszítottak és cserbenhagytak bennünket. Hagyták az oroszoknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Egy percig nem álltak ki mellettünk. Őket csak az érdekelte, hogyan alakul a közel-keleti kérdés. Tulajdonképpen nemcsak a belső, hanem ez a külső árulás is segítette az ellenforradalmat. A Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja pedig csak uszította a magyarságot.
Kértem, engedjenek be könyveket, főleg szakkönyveket, valamint német és angol nyelvkönyveket. A feleségem összeállította a kis listát, ennek alapján kellett írni egy kérelmet a nevelőtiszthez, és ő beengedte. Még most is vannak könyveim ellenőrizve pecséttel ellátva. Volt egy nagy zsákom, a könyvtár, és azt mindig vittem magammal. Rengeteget voltam egyedül. Általában úgy intézték, hogy egyedül legyek, alig volt partnerem. Magánzárkában voltam, olvastam, tanultam reggeltől estig. Amikor bementem, egy szót sem tudtam angolul, ott tanultam meg. Végigolvastam vagy négy nyelvkönyvet, szótárat elölről, hátulról, oda-vissza. Szerettem is az egyedüllétet. Optimista voltam, hittem, ez nem maradhat így örökké. Még Miskolcon, a börtönben hallottam az optimista béka meséjét. Két kis béka ugrált az utcán, beugrottak egy ablakon, és valami finom folyadékba estek, ahonnan nem tudtak kijönni, mert nagyon meredek volt az edény fala. Az egyik béka azt mondta: ide figyelj, én nem küszködöm, lemerülök, megdöglök, kész. Ez volt a pesszimista béka. A másik azt mondta: én addig rúgkapálok, amíg csak élek. Egyszer csak, ahogy rúgkapál, a lába alatt egy kis rögöt érez. Rúgja, rúgja, rúgja, egyre nagyobb lesz a rög, majd egész kis sziget lesz belőle, felmegy a sziget tetejére, ugrik egyet, kint van. Tejfelbe esett, vajat köpült és így kijött. Ez volt az optimista béka. Én is ilyen vagyok, addig rúgkapálok, amíg csak bírok. Reménykedni mindig lehetett, a börtönben is. A feleségem megpróbált perújrafelvételt elérni, de elutasították, tulajdonképpen semmit sem lehetett csinálni. Az volt az egyedüli pozitív dolog, hogy beengedték a könyveket. Munkára sem mehettem.
1960-ban amnesztia volt, általános közkegyelem. Ez volt az első alkalom, amikor a hat éven belüli ítéleteseket elengedték. Suttogtak valamit előtte, de álmodni se mertem, hogy hat évre adnak amnesztiát. Feltételesen helyeztek szabadlábra, rendőri felügyelet alatt. Először minden héten, utána minden hónapban egyszer jelentkezni kellett a rendőrségen. Előfordult, hogy este kijöttek és megnézték, itthon vagyok-e. Kezdetben az ember nagyon félt, legalábbis én féltem, hogy provokálnak. Vigyázni kellett, általában nem bocsátkoztunk semmiféle olyan társalgásba, amibe bele lehet kötni.
Az Elzett Művek központja, a vezérigazgatóság Budapesten van, Angyalföldön. Megpályáztam a főmérnöki állást – nyilván nem az igazgatóit, mert én csak szakmai területen próbáltam előrehaladni –, és vártam. Amikor a személyzeti vezető elolvasta a pályázatomat– beleírtam világosan, hogy milyen a múltam –, a vezér elé terjesztette. Ő volt a második ember az életemben, aki jelentős változást hozott, mert felvett. Molnár Ernőnek hívták. Híres név egyébként. Molnár Ernő volt az óbudai pártbizottság első titkára a forradalom alatt, nagyon keményen harcolt az „ellenforradalmárok” ellen. Az elsők között kapta meg a Kádár-rendszer legmagasabb kitüntetését a forradalom leverésével kapcsolatos érdemeiért. Utána átkerült a XIII. kerületbe, egy ideig Angyalföld pártbizottságának első titkára volt, onnan 1959-ben Csepelre helyezték, a Csepel Vas- és Fémművek MSZMP-szervezetének első titkára lett. Csepelről „bukott le” vezérigazgatónak 1970-ben, pedig megtámadhatatlan veterán kommunista volt, de – legalábbis ez volt a mendemonda – iszákos és nőző. Állítólag belekötött a szovjet katonai attasé feleségébe, az attasé és ő is pisztolyt rántott, alig tudták őket szétválasztani. A botrány miatt helyezték az Elzetthez vezérigazgatónak. Molnár Ernő elolvasta a pályázatomat, érdeklődött utánam, aztán behívott és azt mondta: Ide figyeljen, Darin, felveszem magát, és ha rendesen dolgozik, nem lesz semmi baja. Az a baj, hogy azok a szarok ott – így beszélt – féltek magától, azért nem mertek hatalmat adni. Én magát most megbízom, csinálja. Felvettek, és majdnem az alapkőletételtől kezdve ott voltam.
Alig temettük el, Bajzáth mindent megmozgatott, hogy lehetetlenné tegyen. TÜK-anyagokat semmisített és változtatott meg. Egy csomó dologba belekötött, úgy akarta feltűntetni, mintha szabotőr lennék, szóval ki akart nyírni. Lehetetlen állapot volt, elmentem betegnek, aztán nyáron, mikor már nem bírtam tovább, bementem a gyárba, a szobájába, azzal, hogy hívja be a pártbizottság titkárát, a szakszervezeti meg a KISZ-titkárt is, szeretnék közölni valamit. Amikor mind ott voltak, azt mondtam: Ide figyelj, Bajzáth, te egy szemét, aljas gazember vagy. Te mindenkit ki akarsz nyírni, nem hagyod dolgozni az embereket. Vedd tudomásul, hogy nekem mindig volt munkám, és lesz is. Rettentően kitálaltam. Ebből aztán nagy balhé lett. Felmentek a központba. Ugye meghalt a „nagy” Molnár, még nem volt utódja. Másnap már lent volt a műszaki igazgató, a személyzeti igazgató meg a pártbizottság titkára, hogy rendbe tegyék a dolgot. Puhatolóztak, nem tudták, mit is csináljanak. Bajzáth, az óriási hatalommal rendelkező ember – a járási pártbizottság tagja, a gyári pártbizottság tagja, a helyi munkásőrség egyik vezetője – biztos volt a dolgában: ő nyer. A központból jöttek egyenként meghallgattak mindenkit. Először engem hívattak. Elmondtam, hogy ezzel az emberrel dolgozni nem lehet, mert... Szóval szépen lefestettem, hogy milyen. De én szeretnék az Elzettnél maradni, esetleg tanácsadói állásban Pesten. Ó, ez nagyon jó megoldás! Akkor valamire hivatkozva add be a felmentési kérelmedet, hogy beteg vagy stb., és augusztus 1-jétől már át is helyezünk Pestre, a központba. Jól van, rendben van. Utánam Bajzáthot hívják be. Mondják neki: Bajzáth elvtárs, add be a felmondásodat, légy szíves. Ő? Hát miért? Add be, Darin már beadta. Akkor elkezdett ordítozni. Add csak be a felmondásodat, azonnal megkapod a végkielégítést is, és mehetsz. Így is lett. Csak azt nem mondták meg neki, hogy én felmegyek a központba. Bajzáth nem tehetett semmit, annyira befolyásos ember azért nem volt. Elment Nyíregyházára a gumigyárba, a Taurus egy kis gyáregységében lett művezető. Ezt talán túl részletesen mondtam el, csak azért, hogy milyen az emberi hülyeség. Szerencsétlen, sose volt vezető, nem volt gyakorlata, de a politika meg az a szellem, amiben a munkásőrök éltek, azt sugallta, hogy még mindig harcolni kell az ellenforradalmárok ellen. Gondolom, egymást is hergelték, hogy engem ki kell nyírni. Azt nem vették észre, hogy az öreg Molnár, aki sokkal többet harcolt az „ellenforradalom” ellen, az meg mindig azt mondta, hogy hagyjuk és engedjük dolgozni Darint.
Lambrecht Miklós 1921-ben született Budapesten, polgári családban. Édesapja, Lambrecht Kálmán neves ornitológus és paleontológus, édesanyja zongoratanár volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti bencés és a pécsi ciszterci rend gimnáziumában végezte. 1940-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem medikusa, másodéves korától az egyetem Élettani Intézetének demonstrátora volt. 1947-ben avatták orvosdoktorrá. 1944 tavaszán és nyarán többeknek segített elmenekülni a zsidóüldözés elől. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban, a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szintén orvos Kristóf Gizellával együtt. 1948-ban Budapesten az Orvos-egészségügyi Szakszervezet munkatársa lett, 1949–1950-ben a Biokémiai Intézetben volt tanársegéd, utána a Rókus- és az István-kórházban, 1953-tól a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott kórboncnokként. 1956-ban szerzett szakorvosi képesítést. Az 1956-os forradalom alatt a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője lett, a forradalom leverése után több, a rászorultak megsegítésére szervezett segélyakcióban vett részt. 1957 februárjában letartóztatták, tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Korányi-kórházban kapott kórboncnoki állást, 1982-ben ment nyugdíjba. 1982-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos tanácsadója volt. 1973-ban belépett a Magyar Orvostörténelmi Társaságba, 1974-ben vezetőségi tag, 1980-tól az elnökség tagja, az Általános Tudománytörténeti Szakosztály alelnöke, az Orvosi Szaknyelvtörténeti Bizottság elnöke lett. Beválasztották az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságába, tagja volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak és a Magyar Biológiai Társaságnak is. Tudománytörténeti kutatásokat végzett, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadást. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett. 1988-tól alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. 1990-ben az SZDSZ színeiben beválasztották a terézvárosi önkormányzat képviselő-testületébe. 1991-ben 1956-os Emlékéremmel tüntették ki. 1992. augusztus 2-án halt meg.
Herman azt mondta apámnak, tárja fel az egész ország szélmalom-állományát, és persze támogatta anyagilag. Apám az egyetemi szünidőben bejárta a történelmi Nagy-Magyarországot, körülbelül hatszáz működő szélmalomról gyűjtött anyagot, és írt egy kismonográfiát. Egyetemi hallgató korában asszisztensként dolgozott Herman mellett az Ornitológiai Központban. 1917-ben átkerült a Földtani Intézetbe, mert a kihalt madarak tudományos feldolgozásával kezdett foglalkozni. Magyarul és németül publikált a Madártani Intézet kétnyelvű folyóiratában, az Aquilában, amelyet Herman alapított.
1918 tavaszán kikerült Ukrajnába, Kijev táján végzett ásatásokat és néprajzi gyűjtőmunkát az ukrán parasztság körében. Ezekről megjelent egy összefoglaló tanulmánya a Turán című orientalista folyóiratban 1919–20-ban. Amikor flekktífuszt kapott, hazakerült. Ezután szövődményes vesegyulladása lett, amelynek a nyomai élete végéig kísérték, és nyilván ez is közrejátszott abban, hogy olyan fiatalon meghalt.
Hamar felébredt bennem az ötlet, hogy szerkesztek egy újságot. Össze is álltam az egyik osztálytársammal. Otthon volt írógép, egy kis angol Remington, amelyet használhattam. Apám jó baráti viszonyban volt Györffy István néprajzprofesszorral, aki kölcsönadta a fiai kőnyomatos masináját, azon sokszorosítottuk, de csak két-három példányban, mert szinte olvashatatlan volt. Volt egy folyóiratunk is, ami úgy lett, hogy Vízkelety Laci, egy baráti család fia Tanya címmel szerkesztett újságot, amit öt-hat példányban gépelt le és terjesztett a baráti körben. 1934-ben összebarátkoztunk, betársultam a lapba, én lettem a segédszerkesztő, és bevontunk még két barátot. Egy Vilmos császár úti kis üzem sokszorosította. Rendszeresen leadtuk a kéziratot, és 1935-ben a Tanya ötször ötven példányban megjelent. Kifizettük a sokszorosítást, és az előfizetők között, baráti-családi körben terjesztettük. Vízkelety Laci riportokat írt, én folytatólagos regényt, útirajzot és természettudományi ismertterjesztő cikket is.
Huszonhárom éves voltam, fiatal, olyan nagyon nem gondoltam át a veszélyhelyzeteket. Néha éreztem szorongást, de sokkal nagyobb volt bennem a düh az országban történtek miatt: a német megszállás, zsidó barátaim készülő likvidálása, a háború értelmetlen folytatása. Nem voltam katona. Az egyetemre járva minden évben igazolni kellett, hogy az előírt vizsgákat időben letettem, és akkor a kiegészítő parancsnokságon elém nyomtak egy bélyegzős papírt, hogy egy év halasztás.
A pécsi gettót július legelején ürítették ki, akkor vitték el az embereket. Úgy éreztem, pécsi létem bizonytalanná vált, mivel egyszer már voltam a Gestapónál kihallgatáson. Úgy történt, hogy március 19-én, vasárnap a németek bejöttek Pécsre. Mi teljesen odavoltunk. Nekem március 15-re vezércikket kellett írnom a Pécsi Naplóba. Nagy lelkesedéssel meg is írtam, de nem jelent meg. Rohantam reklamálni. Megmutatták a kefelenyomatot, amit mindennap le kellett adni az ügyészségen cenzúrára, pirossal át volt húzva, rajta: nem engedélyezve. Szabadság és ifjúság című cikkemben azt fejtegettem, hol van a magyarság a mostani nehéz helyzetben, meg kell őriznie a függetlenségét satöbbi. Nem gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de a cenzor éber volt. Hálás lehetek neki, hogy nem maradt nyoma az írásnak, akár tehertétel is lehetett volna ellenem. A március 19-ét követő héten az egyetemen összeütközésbe keveredtem egy szélsőjobboldali felfogású kollégámmal. Bordó nyakkendő volt rajtam, minden tendencia nélkül. Jön a kollégám: ni, a Lambrecht vörös, vörös – és ütögette a nyakkendőmet. Mondtam: mindenesetre nem barna! Vagyis nem a nácik színe. Pedig az igazi a zöld – válaszolta ő. Mire én: nekem a piros-fehér-zöld a színem! Aztán nem tudom, mi minden került még szóba, a lényeg, hogy kezdtünk kakaskodni, valószínűleg össze is ugrunk, ha egy vállasabb kollégánk közénk nem áll.
Október elején édesanyámmal lementem Pécsre, hogy szétnézzünk a lakásban. A városban civil élet zajlott, nem volt semmi probléma, néhány dolgot felpakoltuk, felvittük Pestre. Úgy terveztem, egy hét múlva visszamegyek, folytatom az utolsó félévet, be is jelentkeztem néhány vizsgára, de 15-én jött a Szálasi-fordulat, és akkor már nem láttam értelmét visszamenni. Pécs aztán november végén felszabadult – mondjuk mi is úgy, felszabadult –, a front két nap alatt szaladt át a városon, alig volt nyoma a harcoknak, ellentétben Székesfehérvárral és Budapesttel.
A város március 22-én került véglegesen orosz kézbe. Nehéz lenne azt mondani, hogy felszabadulás volt, bármennyire is pokolba kívántuk a németeket. Pokoli volt, ahogy az első rohamcsapatok megérkeztek. A frontvonalban haladtak, szemmel láthatóan ágyútölteléknek szánták őket. Mi persze nem voltunk tanúi harci jeleneteknek, de az orosz sebesültek tömegéből látni lehetett, hogy nem számított nekik az emberélet. Láttuk az átvonuló orosz haderő hihetetlen méreteit, felszereltségét, a tankok és a nehézágyúk százait. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy az orosz gőzhenger megállíthatatlanul tört Nyugat felé.
Aztán bementem az egyetemre. Az Élettani Intézetben a professzorom, Lissák Kálmán nagyon megörült nekem. Jelentkeztem a dékáni hivatalban, ahol közölték, iratkozzam be a tízedik félévre. Az évfolyamom nagy részét 44 novemberében gyorstalpalással orvosdoktorrá avatták, a hetvenes létszámú évfolyamból nagyjából negyvenen kaptak diplomát. Utólag le kellett tenniük még egy kiegészítő szigorlatot, de a kezükben volt a doktori diploma, 1945-ben már állásba is mehettek. Én meg ültem az iskolapadban, hogy lezárjam a tízedik félévet, és mellette az Élettani Intézetben demonstrátorkodtam.
Tolnai Gyurka barátom 1945 őszén jött haza a deportálásból. A szülei nem jöttek vissza. Még mindig rendkívül zaklatott volt, tüskésen érzékeny és ellenséges, rossz néven vette, hogy senki sem tett a megmeneküléséért.
Az Orvos-egészségügyi Szakszervezet vezetője Weil Emil volt, aki nyolc évet ült börtönben kommunista szervezkedésért. Nyolc év börtön, utána majd egy év illegalitás általában nem nemesítő, inkább elnyomorító hatású, ami meg is látszott Weil magatartásán. Gyanakvó, gonosz ember volt, és az életét ráadta az útszéli sztálinista apparátus szolgálatára. 1947–48-ban én még Pécsett voltam, akkor még mindez nem volt számomra olyan szembetűnő, vagy legalábbis nem ismertük annyira, mi zajlik Pesten.
49 őszén sikerült otthagynom a szakszervezetet. Az úgy történt, hogy a feleségem fiatalabb korából ismerte Straub Brunót, aki már elsőéves egyetemista korában bekerült Szent-Györgyi Albert szegedi Biokémiai Intézetébe.
Szent-Györgyi professzor Budapesten folytatja kutatásait
Visszamentem az István-kórházba. Szeptemberben kivettem a megkésett nyári szabadságot, és októberben az ebédlőben odaült mellém a kórház igazgatója, azzal, hogy a Péterfy-kórház proszektúrája bajban van, kellene nekik egy segédorvosi beosztású kolléga, nem mennék-e át oda. Mondtam, nem szeretnék megint munkahelyet változtatni, de ő figyelmeztetett, hogy mint direktor, el is rendelheti. Tudomásul vettem. Valamikor novemberben helyettesként átkerültem a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, a fizetésemet továbbra is az István-kórházban kaptam.
Naponta egyszer vagy kétszer inspekciószerűen körutat tettem a kórházban. Ösztönös lépés volt, anélkül, hogy vezetőnek tartottam volna magam, úgy éreztem, sok mindenért felelős vagyok. Sokan fordultak hozzám kérdéssel, kéréssel, amit lehetett, megcsináltam, vagy feljegyeztem elintézésre. Afféle központi személynek számítottam a kórházban, ez az akaratlanul kiemelt helyem a harcok megszűnte után is jó pár hétig megmaradt, persze akkor már egyszerűbb dolgok elintézésére zsugorodott. Például amíg nem volt tömegközlekedés, gondoskodtam róla, hogy a mentőszolgálatunk vigye haza, majd hozza be másnap reggel a távolabb lakó munkatársakat. Szükség volt az orvosokra, mert a harcok után a kórházi munka fokozatosan normalizálódott. Újabb sebesültek nem érkeztek, de ambulánsan sokan jártak be kezelésre. Emlékezetem szerint a traumatológiai osztály betegfelvételi naplójába húsz nap alatt több mint hatszáz esetet jegyeztek be.
1957 januárjában már szemmel látható jelei voltak, hogy a hatalom megvetette a lábát, a hangja egyre magabiztosabb és fenyegetőbb lett, úgy tűnt, a lakosság is beadta a derekát. Láttuk, hogy az ENSZ részéről nem várható komoly akció. Magunkra maradtunk. Tudomásul kellett venni, hogy a Kádár-rezsim megkaparintotta a hatalmat. Visszaemlékeztem az 1849 utáni passzív rezisztenciára. Az a határozott terv alakult ki bennem, hogy körülnézek a saját környezetemben, és akit lehet, ráveszek, csak a legszükségesebb munkát végezze, semmi olyan tevékenységben ne vegyen részt, ami a rezsimet erősíti, és azt bizonyítja, hogy normális körülmények között élünk. Elsősorban a tudományos munka területén próbáltam megindítani a passzív ellenállási mozgalmat. A kollégákkal konzultálva arra az álláspontra jutottunk, hogy kórházi, klinikai munkáját mindenki ellátja, de plusz munkát nem végez, például nem támogatja a tudományos egyesületek megindulását. Januárban még egy kicsit konspiráltam. Néha valami pénzsegéllyel segítettük ki a bajba jutott bajtársakat, vagy ha valaki el akart tűnni a közéletből, még mindig el tudtuk helyezni valamelyik kórházi osztályunkon.
A Fő utcán ki kellett üríteni a zsebeimet, a fémtárgyakat is elvették, majd elhelyeztek a fogdában. A cellában égett a villany – mint kiderült éjjel-nappal –, és egy torzonborz ember emelkedett fel az egyik ágyról. Dr. Kovács Zoltán, azt hiszem, a II. kerületi Nemzeti Bizottmány titkára volt. Őt decemberben hozták be, amikor a Fő utca még orosz őrizet alatt állt. A kihallgatásokat orosz tisztek végezték, tolmács közvetítésével. Mindenféle fizikai kínzással fenyegették, de nem bántalmazták, viszont az ellenőrzés olyan szigorú volt, hogy időnként, ha hipiseltek, vagyis házkutatást tartottak a zárkában, le kellett vetkőzniük, és az orosz katona még a fenekük nyílásába is belesett. Az orosz őrség aztán január elején kivonult, helyét a magyar karhatalom vette át. Kovács első kérdése azt volt, mi van az ENSZ-csapatokkal. Mondtam, azzal még várhat.
Aztán még az éjszaka sor került az első kihallgatásra. Felvittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol elég sokan ültek. A szoba közepén volt egy szék, engem odairányítottak, szemben egy kisebb íróasztalnál ketten vagy hárman ültek, mögöttem fél karéjban egy csomó nyomozó. Megint elindult a kérdésözön. Az vezette a kihallhatást, aki letartóztatott. Mindenféle hülye kérdéseket tettek fel, ennek során megtudtam, hogy Káldor Vera is benn van. A goromba és fenyegető kérdészápor nyilván azt a célt szolgálta, hogy zavarba hozzon, és elszóljam magam, de igyekeztem fegyelmezetten gondolkodni és válaszolni. Többször megkérdezték, elismertem-e a Nagy Imre-kormányt. Mondtam, igen. És most elismeri a Kádár-kormányt? Mondtam, tudomásul veszem, hogy a hatalom az ő kezükbe került.
Egyszer a nyomozóm szóba hozta a feleségem nevét, mire én rémült felháborodással törtem ki: csak nem hallgatták ki? Erre: nem, hát nekünk nincs okunk őt kihallgatni, neki meg nem kötelessége magáról semmit se mondani. A feleségemet tényleg nem érte semmi inzultus, kivéve, hogy elbocsátották a Péterfy-kórházból. Engem lefogtak februárban, neki valamikor április végén népgazdasági okra hivatkozva mondtak fel. Aztán elment a fővárosi tanács egészségügyi osztályára, és pillanatok alatt kapott hat vagy nyolc ajánlatot, hiszen az előző hónapok disszidálási hulláma után megüresedett orvosi állások nagy része még betöltetlenül várt a gazdájára. Azért esett a választása a VIII. kerületi Szántó Kovács utcai rendelőintézet EKG-főorvosságára, mert az aránylag bent volt a városban, jó közlekedéssel. Végeredményben úgy lett kibuktatva a Péterfyből, hogy belgyógyász alorvosból EKG-főorvos lett.
Az elsőrendű vádlott Péch Géza, a mentőszolgálatom tagja lett. Ellene nagyon súlyos volt a vád, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése mellé még a hűtlenség vádját is rásütötték. Januárban kinn volt Bécsben, és február 10-én, visszajövet fogták el két társával együtt. Géza 1930-ban született, Műegyetemet végzett, az Ikarus autóbuszgyárban dolgozott. Emlékszem, január elején, mielőtt kiment, hozott egy fényképet az új, farmotoros Ikarusz buszról. Bécsben érintkezésbe lépett egy volt horthysta tábornokkal, aki 1945-től Amerikában élt, de a forradalom idején Bécsben menekültügyi segélyakciót szervezett. Hogy miről beszélt vele Géza, nem tudom, mert mi szabadon már nem találkoztunk, és amikor az ítéletünk után néhány napig egy zárkában voltunk, csak annyit mondott, hogy minden másként történt, mint ahogyan a jegyzőkönyvekbe bekerült. A vádhatóság Géza tetteibe fegyvercsempészési tervektől kezdve mindent belekevert. Úgy fogták el, hogy Bécsből egy teherhajó fedélzetén elbújva akart hazajutni két társával együtt. El is jutottak Gönyűhöz, a határállomáshoz, ott egy matróz észrevette őket, és jelentette. Azonnal lefogták mindhármukat.
A másodrendű vádlott Balogh László volt, vele korábban csak egyszer találkoztam, a harcok idején a kórházban. A következő Budai Béla, a mentőszolgálatom egyik sofőrje, nagyon szimpatikus, helyes fiú. A forradalom idején matrózruhában járt a társával, Tóth Tamással – matrózoknak becéztük őket –, akit szintén velünk fogtak perbe. A negyedrendű volt, ha jól emlékszem, Gerlei József, műszaki rajzoló. 56 előtt valamilyen kevert ügyben ült, a forradalom szabadította ki. Őt sem ismertem, a nevét sem tudtam, sajnos ő tudott rólam, hogy olyan fiú vagyok, akihez illegális természetű dolgokban fordulni lehet. Az irattanulmányozás során derült ki, hogy ő már a Gönyűn felvett jegyzőkönyvbe bediktálta a nevem és a címem. Érthető tehát, hogy kerültem az első letartóztatottak közé. De semmiféle szemrehányást nem érzek Gerlei Jóska irányában, mert ő az életével fizetett. Következett Atzél Bandi, vagyis báró Atzél Endre, az erdélyi Atzél család tagja. Szegény a báróságból nem élvezett semmit, mert hét- vagy nyolcéves gyerek volt, amikor az édesapja részt vett a 44-es kiugrási akciók egyikében, aminek során átment az oroszokhoz, majd nyoma veszett. Édesanyja, gróf Bethlen Beáta heroikus erőfeszítéseket tett, hogy négy gyerekét felnevelje. Atzél Bandit Géza hagyta rám, amikor elment Bécsbe, hogy rajta keresztül tartjuk majd a kapcsolatot. Bandi nagyon bátran és jellemesen viselkedett a forradalom alatt és a Fő utcában is. Semmit nem vallott rám, holott mint „összekötő” sűrűn járt hozzám. Utána jött Békési Béla, nálam alig néhány évvel fiatalabb medikus. Személyesen az irattanulmányozások idején találkoztunk először. Béla a kihallgatások során bedobta a nevemet, és úgy tüntetett fel, mintha valami kulcspozícióm lett volna. Amikor összeismerkedtünk, kvázi mentegetőzve fordult hozzám: ne haragudj, hogy belekevertem a nevedet a dologba, csak el akartam terelni a figyelmet a szervezkedésünk jellegéről, aztán tudod, majd a bíróságon úgyis visszavonom ezeket a dolgokat. Hát, ahogy azt Móricka elképzelte. Az én helyzetemet talán súlyosbította ez a vallomás, viszont Bélán sajnos nem segített, halálra ítélték, és kivégezték. Béla társa, Rácz József medikus volt a hetedrendű vádlott. Ő nagyon okosan védekezett a bíróságon, többek között a szociális hátterére hivatkozott. Parasztgyerekként került egyetemre, és valami szánalmas összegű ösztöndíjból kellett megélnie. Én voltam a kilencedrendű vádlott. Utánam jött Schiff Miklós, egy idősebb villanyszerelő, akinek két egyetemista fia a mentőszolgálatomban dolgozott. A fiúk a harcok után kimenekültek az országból, a papa itthon maradt, és azzal vádolták, hogy érintkezésben volt disszidált fiaival. A többiekre – összesen tizenöten voltunk – csak futólag és hézagosan emlékszem. Volt egy tizenöt éves fiú is, jóképű kiskamasz, aki egy év felfüggesztettet kapott.
A hozzátartozók mindnyájunknak szereztek védőügyvédet. A feleségem a letartóztatásom utáni napon eljutott a neves védőügyvédhez, Kardos Jánoshoz, aki a védelmemet átadta a nála jóval fiatalabb Mály Józsefnek; ő rajta volt a duplanullás ügyek védőügyvédjeinek listáján, vagyis azokén, akiket az igazságügyi hatóságok elfogadtak védőnek. Nagyon derék ember volt, végigvitt az első fokon, és rövid védőbeszédet tartott a tárgyalás végén. Mindenki tisztában volt vele, hogy nincs sok lehetősége, hiszen még csak nem is ismerte pontosan az ügyünket. A négyezer oldalas anyagból csak valami kivonatot láthatott. Az ügyvéd leginkább arra volt jó, hogy kapcsolatot tartson a családom és köztem. Május végén a nyomozóink lezárták az ügyet, gyanúsítottak lettünk, és átkerültünk a Markó utcai börtönbe. Felületes orvosi szemle után megkaptuk a bűvös nyilvántartási számot. Én voltam az 50-308-as, ezzel futottam végig, a szabadulásomig.
A fellebbviteli tárgyalásunkra 1958. április elején került sor a Fő utcai Legfelsőbb Bíróságon. Az ügyész az első öt-hat fiúra súlyosbítást kért. Ez már nem volt nyilvános tárgyalás, a családtagok nem lehettek bent a teremben, velük csak a folyosón válthattunk pillantást, amikor felvezettek bennünket. Mögöttünk vagy tizenhat géppisztolyos katona foglalt helyet, jobb oldalt a védőügyvédek, bal oldalt az ügyésznő, és szemben egy magas emelvényre vonult be Borbély János a négy ülnökével. Megállapította, hogy jelen vagyunk. Utána sorra vette a tizenöt első fokon elítélt, de még nem jogerős ítéletű vádlottat. Nálam megállapította, hogy fellebbezés híján az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett, a következő napokon nincs szükség az elővezetésemre.
Augusztus 20. után átvittek a börtönkórházba, pedig nem jelentettem betegséget, nem volt semmiféle panaszom. Kiderült, hogy Hősz Dezső kollégám, aki a forradalom alatt a Szövetség Utcai Kórház forradalmi tanácsának tagja volt, a röntgenlaboratóriumban dolgozott. Ő is tizenöt évet kapott. Jó szakember lévén, elég hamar kiemelték. A kórház viszonylag modern épület volt, a börtönjelleget csak a dupla ráccsal ellátott, magasan elhelyezett ablakok adták. Eredetileg tébécés rabok számára építették, a tizenkét ágyas, jól berendezett kórtermekhez fürdőszoba is tartozott. A mi időnkben nem aktív tébécések voltak ott, hanem tébécés fertőzésen átesett, gyógyult betegek. Időnként különböző vizsgálatokkal ellenőriztük őket, amelyeket részben helyben végeztünk, részben a börtönpostán keresztül beküldtük egy pesti laboratóriumba. Az alagsor belgyógyászati osztálynak volt berendezve, szintén kórtermekkel. A kórház vezetője egy Soós nevű, akkor századosi rangban lévő smasszer orvos volt, akiről kiderült, hogy 56 előtt az ÁVH-nál volt orvos, de a forradalom alatt nem viselkedett elég bátran, ezért degradálták.
Valamikor 1960 körül, hogy ne éljünk szakmai sivárságban, belső továbbképzést indítottunk. Annyi folyóirat és könyv állt a rendelkezésünkre, hogy kellően fel tudtunk készülni, minden vasárnap más tartott előadást. Én hármat tartottam. Körülbelül fél évig csináltuk a továbbképzést, aztán egy-két lustább kolléga bedobta a törölközőt, és elaludt a dolog. Mindenkinek volt lehetősége olvasni. A börtönkórházba hivatalosan is jártak folyóiratok, és otthonról előfizethettek nekünk hazai folyóiratokat. Külföldieket nem, de az orvosi lapok nagyon jól voltak szerkesztve, a referáló rovatokból értesültünk a külföldi irodalom legújabb eredményeiről is. Azon kívül kézikönyvek, tankönyvek csőstül jöttek be különböző forrásokból. Nekem volt bent hatvan-hetven könyvem, a zöme szakkönyv. Szellemileg igazán jól éltünk, mindenkinek csak saját magán múlott, hogy elsivárosodik vagy lépést tart a szakmával és az általános műveltséget illető dolgokkal. A kórházban a beszélőink is lényegesen jobb körülmények között zajlottak, mint másutt. Az orvos századosunk kivívta, hogy a betegek asztalnál, egymással szemben ülve találkozhattak a hozzátartozóikkal. Persze ott ült egy smasszer, de egy kézérintésre azért volt lehetőség.
Nagy-nagy élmény volt a hazaérkezés, az első napok csodálatos hangulatban teltek. 26-án reggel már mentek a körtelefonok a családtagoknak meg néhány barátnak, kilenc órától megindult a zarándoklat a lakásba. Legalább negyvenen fordultak meg nálunk aznap. Előírás szerint másnap, 27-én jelentkezni kellett a kerületi rendőrkapitányságon. Bementem. Regisztrálták a nagykönyvben, hogy hány évi ítéletből hány évet, hány napot töltöttem le. Kazinczy Ferenc volt a példám, nem sikerült elérnem az ő kétezer-háromszáznyolcvan napját, én csak kétezer-kétszázharmincöt napot töltöttem benn. A szabaduló levelemre – ez az egyetlen okmányom a börtönéletemből – ráütötték a bélyegzőt, hogy a jelentkezési kötelezettségnek eleget tettem, és van tízévi jogvesztésem. Nagyon udvariasak voltak, felajánlották a segítségüket, ha elhelyezkedési nehézségem lenne. Én köszöntem szépen, és azt válaszoltam, hogy már folyamatban van.
Az első két hétben lébuskáztam otthon, közben tárgyaltam különböző munkahelyekkel. Egyszer kifogtam egy háromnapos helyettesítést a Csengeri utcai rendelő laboratóriumában. Ott volt az első lehetőség, hogy nyilvános helyen ismertessem 56-ot és az azzal járó megtorlásokat. Aztán egy kedves kolléganőnk beajánlott a János-kórház laboratóriumának főorvosánál. Felvettek, a legalacsonyabb fizetési kategóriába soroltak be – erre a legutolsó éveimig gondosan ügyeltek a feletteseim –, de mindegy, a miliő kellemes volt, nagyon rendes gárda dolgozott ott, kifogástalanul viselkedtek az orvoskollégák és az asszisztencia is. Áhítattal hallgatták időnkénti meseóráimat, és soha semmi nem jutott a nyomozó hatóságok fülébe, amivel később revolverezhettek volna. Október közepéig dolgoztam a János-kórházban, akkor alkalom nyílt rá, hogy visszamessek az igazi szakmámhoz. Az Alsóerdősor utcai Korányi-kórház proszektúráján kaptam állást, ahol nagyon rendes volt a főorvosnő, dr. Csornai Margit, régi pécsi ismerősöm. A kollégák itt is megértéssel és rokonszenvvel fogadták a múltamat, másrészt a munkába belerázódva olyan profilozás alakult ki, hogy a bonctermi munkák nagyobb hányadát én végeztem, mert aránylag gyorsabban dolgoztam, a kolléganő meg besegített a főorvosnőnek a kórszövettani diagnosztikába. Onnan mentem nyugdíjba.
Az Orvostörténelmi Társaság 1985. február végi közgyűlésén volt a robbanás. Aránylag későn, pedig már korábban is morogtam és kifogásoltam a pazarlásokat. A társaság elnöke 1982-től Antall József volt, a tisztikarban is többnyire nem orvos végzettségűek töltötték be a kulcspozíciókat, és többen Antall lekötelezettjei voltak. Nem találtam olyan kollégákat, akik egyértelműen mellém álltak volna. Mikor a közgyűlésen a vezetés hibáit szóvá tettem – egy kézben van, a szakmai munka támogatása szubjektív tényezőktől függ, ami mindig a szakszerűség rovására megy –, dermedt csönd lett, mindenki megkövült, hogy nyilvánosan meg mertem támadni Antall Józsefet. Szó szót követett, végül május végére összehívtak egy új közgyűlést, de én akkor már Kanadában tartózkodtam. Írásban ugyan elküldtem a kifogásaimat, de leszavazták. Antall azután kihelyezett az Ernyey-könyvtárba. A VIII. kerületben, a Mátyás téren egy régi patikát alakítottak át kiállító officinára, és ott helyezték el Ernyey József gyógyszerész, tudománytörténész könyvtári hagyatékát is, ami a gyógyszerésztörténészek számára valóságos aranybánya. Hetente háromszor töltök ott néhány órát, csinálgatom a TIB-ügyeimet és az orvostörténeti munkáimat.
Ami a személyemre vonatkozik: ha egy rendelkezés kiterjed rám is, ha a nyugdíjamat még egy kicsit emelik – kell, hogy emeljék, mert a börtönben töltött hat évet még mindig elsikkasztják a szolgálati időmből –, és ha esetleg még valamilyen anyagi kompenzációt is hozzám vágnak, az valószínűleg jól fog jönni. De én ezért nem küzdök körömszakadtáig, és nem az a leglényegesebb számomra, hogy az anyagi helyzetem javuljon. Aztán hogy a jövőben milyen poszton találok magamnak helyet, ezt nem tudom megjósolni.
Az interjút 1988–1989-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.