Jelenlegi hely
 |
A szüleim Enyeden ismerkedtek össze, de nem együtt jöttek ki. Édesapám tisztviselő volt a pénzügynél, és még Trianon előtt átkerült Budapestre. Az édesanyám ott maradt, de miután a románok bevonultak, jött Trianon, Erdély elkerült, ő is átjött Budapestre, és itt házasodtak össze. Édesanyám Enyedről menekült, mert belekeveredett valamiféle izgatási ügybe. Ahogy mondta, románellenes verseket, iratokat terjesztett. Elkapták, de mielőtt még meghozták volna az ítéletet, nagyapám kimenekítette. |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A trianoni döntés utáni időkben nyilvánvalóvá lett, hogy a Romániához csatolt Erdélynek alkalmazkodnia kell. A románok első dolga az volt, hogy az állam nyelvét kötelezővé előírják, megtanultam az általuk követelt történelmet is, és mindenfélét, amit kellett. Tanfolyamokat is tartottak, s oda beparancsolták az embereket. Azok a tanítók és köztisztviselők, akik nem tették le a hűségesküt, elveszítették állásukat, sőt a nyugdíjra való jogukat is! Elég sok volt az ellenálló. |
 |
 |
 |
A megváltozott viszonyokra, tehát az 1940 és 44 közötti időre jóformán alig lehetett ránézni, és máris újabb változás következett. Mégis, ha csak egy percig tartott volna is, az is nagyon fontos lett volna az ott élő magyarok számára. Örömmámorban úszott egész Erdély, mikor megérkeztek a magyar csapatok. Sajnos, az anyaországi irányítók nem voltak hajlandók arra, hogy a dolgok mélyére nézzenek. |
 |
 |
 |
 |
|
Az apai nagyszüleim is Tállyán éltek. Ők Kassáról menekültek Trianon után Magyarországra. Ha most valaki megkérdezi tőlem, hogy magyar vagyok-e, akkor én azt mondom büszkén, hogy magyar vagyok, jóllehet Edmund Riel német származású volt, porosz, a felesége, Charlotte, francia. Münkl Hermina nagymamám a dédapám révén szintén osztrák. Apai ágon a nagyapám, Ivancsics Konrád Horvátországból jött Magyarországra. Kassán telepedett meg. Az ő felesége Morvaországból került Kassára. |
A trianoni döntésben kimondták, hogy a székelységnek és a szászságnak iskolai autonómiát kell adni, de Románia akkor már fütyült az antantra, és nem adta meg, sohasem adta meg, a világ pedig eltűrte, hogy gyönyörűen felépített iskolarendszerünket lefokozza, és máról holnapra magánoktatásnak nevezze el. Akkor az Anghelescu-féle törvények következtek, aztán az agrárkisajátítások, amivel a már tönkretett magyarság minden vagyonát elvették. |
A gyárvárosi iskolában egy igen kiváló magyar ember volt a tanítóm, vitéz Kiss Károlynak hívták. Mai szemléletem szerint azonban túlságosan is „nem-nem-sohás" volt, irredenta. Emlékszem, volt egy kis mappája, Magyarország térképe volt rajta, s ha középen megnyomták, szétvált, és a történelmi Magyarország részeit mutatta. Állandóan a magyarság, Trianon volt a téma, és hogy mekkora igazságtalanság ért bennünket, ami igaz is, persze, de csak ez volt a téma. |
A szüleim baráti köre is zárt volt. Akárkire gondolok, akikkel összejártak, mind erdélyiek voltak, és a legtöbb ugyanabban a hivatalban dolgozott, ahol apa, tehát a Pénzügy köréből került ki. És ezeknek a pénzügyeseknek ugyanúgy emelkedett a beosztásuk. Később elgondolkodtam, hogyan lett az apám olyan hamar pénzügyi miniszteri tanácsos, méltóságos úr itteni gyökerek, rokoni kapcsolatok nélkül. |
|
A második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az erdélyi római katolikus püspökség tanfelügyelője lettem, és a tanítói önsegélyző gondnoka. A kolozsvári magyar konzul üzent, hogy menjek be hozzá. Továbbította nekem Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter akaratát, mely szerint új állásomat a bukaresti magyar nagykövetségen kell elfoglalnom. |
 |
 |
 |
 |
 |
Édesanyám Budapestre kerülése összefüggött azzal, hogy Pozsonyból Bratislava lett, tehát Trianonnal, amit az egész család nagyon fájlalt. Az anyai nagyapám erősen magyar érzésű volt, és harcolt a szlovákiai magyarság jogaiért. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy elhagyták Pozsonyt és Budapestre költöztek. Édesapámnál is Trianon lehetett a fő ok. Budapesten végezte az egyetemet, itt maradt, aztán a nagymamám is fölköltözött, hogy ne legyen egyedül a Romániához került Nagyszalontán. |
Amikor Észak-Erdély is visszakerült, addigra engem már ez a Grün családból érkező hatás annyira megérintett, hogy az észak-erdélyi bevonulásról készült másfél órás dokumentumfilm mozibeli vetítésére – bár az egész iskolát kivezényelték – nem voltam hajlandó elmenni, a falu iskolásai között egyedül. Ez volt az lázadásom. Úgy gondoltam, hogy ez nem az én ügyem. |
|
Az első reakciónk a nagy öröm volt, amikor újra Magyarország lettünk. Micsoda esemény volt a magyar csapatok bevonulása! Mi csak kívülről néztük, ahogy a magyar urak díszmagyarban vonultak ki, nem egy kategóriában éltünk. Egyetlen magyar urat ismertünk, aki díszmagyarban jött le Nagyváradra, az anyu unokatestvérének a férje, Marosszentkirályi Bodó Péter volt. De az apja azelőtt Schwarz Miksa vagy Aladár volt. Zsidó volt, csak vett egy kutyabőrt, és nagyon komolyan is vette. |
 |
 |
Nehéz volt az erdélyi emberek helyzete, talán az volt a legnehezebb, hogy tudomásul kellett venniük, hogy többé nem Magyarország vagyunk, hanem Románia. De erről beszélni sem volt szabad, mert ha a hatóságok tudomására jutott, hogy a magyarok elégedetlenkednek vagy nekik nem tetsző dolgokat mondanak, bizony nagyon kegyetlenül letörték az ellenállást. Az első időkben a huszonöt bot is nagyon gyakran szóhoz jutott. Említettem már az új román állam első intézkedései között az agrárreformot. |
 |
A bevonulás a Felvidékre óriási propagandával járt és nagy lelkesedéssel fogadták, akárcsak később Erdélyt meg a Délvidéket. |
 |
 |
 |