46-ban a Bolyai Egyetem isteni hely volt, tele élettel. Abszolút fiatal volt az egész, és ott volt a matematikai intézet nagyszerű könyvtára, ahova bejárt az ember. Az egyetem a Sétatérre, egy városi parkra nyílt. Nagy hó volt, és éppen olvadni kezdett. Latyak volt minden. De az ég nagyon szép volt! Egy délután kijövet csak úgy elnéztem ezt az egészet, és azt mondtam, erre emlékezni kell, mert ez a tavasz kezdete. És erre valóban emlékszem, erre a képre.

Amikor 45 tavaszán hazajöttem, rögtön jelentkeztem a városnál. Akkor kezdődött a nagy változás. A későbbi eseményeket természetesen nem láttuk előre, de nem volt olyan ellenszenvünk, ami kizárt volna a kommunista pártból. Három hozzám hasonló származású gyerekkel, szintén radikális baloldaliak, már 45 májusában beléptünk kommunista pártba. Gondoltuk, ha alacsony számozású tagsági könyvünk lesz, az később segít a karrierünkben.

A kialakuló infláció nekem nagy nehézségeket okozott. Anyám Pesten volt, otthon senki nem vezetett háztartást. Egy ideig a barátom családjánál étkeztem, később meg is állapodtunk, hogy fizetek érte. A pengő hétről hétre, majd napról napra romlott, háztartásunk maradványaiból előszedtem a damasztabroszokat, abból csináltam pénzt, majd néhány ruhadarabot és könyvet is eladtam. 1946 tavaszára már katasztrofális lett a helyzet: a pengőt milliárdokban mérték, és semmi értéke sem volt.

1945 tavaszán történt a földosztás. Nagyon sok kiosztható föld volt, a Weinckheim-uradalomnak akkor már csak körülbelül 16 ezer katasztrális holdja volt, de voltak kisebb, öt-hatszáz holdas, felosztható birtokok is, amelyek tulajdonosai nem dicsekedhettek valamilyen ellenállási érdemmel. A teljes Weinckheim-uradalmat felosztották.

Tőlem elvették a földet a földosztáskor. Úgy éreztem, van valami igazságalapja azért a dolognak. Ma már tudom, és ökonómiai meggondolások vezettek el ide, hogy a mezőgazdaságban a tőke ilyen mértékű elaprózódottsága nem vezet eredményre. Én akkor mégis jó szívvel segítettem az embereket, hogy irányítsák a maguk kisgazdaságát. És ők ugyanolyan jóindulattal fogadták és viszonozták azt a segítséget, amit igyekeztem nekik adni.

Az iskolába 1945 áprilisában kerültem vissza. Ekkor a segítségnyújtás a családnak a gyerekek részéről odáig ment, hogy például a front elvonulása után a legjobb fizetőeszköz a só volt. A sóért bármelyik faluban élelmiszert lehetett vásárolni, mindent: baromfit, füstölt húst, szalonnát, lisztet. Igen ám, de sót honnan lehet hozni? Erdélyből volt a legkönnyebb. Én például azt vállaltam, hogy elutazok vonattal a magyar–román határra.

Május 9-ét, a felszabadulást ott ünnepeltük. Akkor már többen úgy gondoltuk, hogy nincs értelme bent maradni a hadseregben. A leszerelés napok alatt lebonyolódott. A hadosztálytörzs maradt utoljára, nekünk kellett Hajmáskérről Szombathelyre szállítani a ládákba rakott irattárat. Én ott szereltem le. Kérdezték, hogy mi a tervem, kívánok-e továbbszolgálni? Nem kívánok, mondtam, haza akarok térni. A szolgálatról június elején kaptam egy emléklapot a hadosztályparancsnok aláírásával.

A politikai téren megindult változás érzékelhető volt a tanári karban is. Jobboldali beállítottságú fizikaprofesszorunk 45-ben már nem jött vissza Pécsre. Viszont visszajött Ernst Jenő magántanár, akinek a numerus clausus miatt szüntették meg az állását, belépett a kommunista pártba, és elfoglalta a Fizikai Intézetet, ahol kitűnő röntgendiagnosztikai laboratóriumot fejlesztettek ki.

És rengeteg puliszkát ettünk, hiszen 46-ban nem dúskáltunk a jólétben. Nagyon szép és vidám diákélet volt. Táncolni jártunk. És egy ilyen este alkalmával kicsivel többet ittam talán, és kitört belőlem a borzasztó nagy fájdalom! Gera György – ő nagyváradi fiú volt, újságíró, író – udvarolt nekem, és neki elmeséltem, hogy mi történt. Először beszéltem a deportálásról, a családról. Úgy kitört belőlem ez a fájdalom, mint a hirtelen vihar.

Én mentem iskolába, újra, meg főleg a Teleki térre. Volt igazolványom, hiába volt igazoltatás, nekem van munkahelyem, én diák vagyok. Feketéztem. Vettem, eladtam mindent, amit csak el lehet képzelni. Mindent. Például: jöttek a bulgárok, Bulgáriából, uszályokkal hozták a higanyt. Egy félliter higany nyolc kiló. Hogy nehogy rám cseppenjen, így fogtam végig. A fogorvosoknak kellett a higany, amalgámosan tömni. Akkor ilyen fogorvosi készülékek közül is, amit lehetett. Akkor ventilátorok.

45-ben Nagy Imre égisze alatt kiosztották a földbirtokokat, aminek nem nagyon örültünk. Nagy Imre nevét először úgy hallottam otthon, hogy a moszkovita kommunista, aki a földosztással foglalkozik, elvette az ősi földet, ami miatt apám Magyarországon maradt. De kiderült, hogy akik benne voltak az ellenállási mozgalomban, kétszáz holdig visszakaphatnak, így mi a nyolcszáz holdunkból száznyolcvanat visszakaptunk Szalkszentmárton és Dunavecse között, Nagyvadaspusztán. Persze nem a jó földeket.

Kolozsváron apám jó barátjának a nagyobbik lánya, Kertész Maya fogadott be minket. Illegális kommunista volt, és bujkálva maradt meg Erdélyben. Hozzá mentünk, ott aludtunk. Akkor a körülmények olyanok voltak, hogy mindenki befogadott mindenkit. Hiába volt házunk, mások laktak benne. A tulajdon abban az időben nem létező fogalom volt. Apám visszament a Szamosújvári Szeszgyárba könyvelni. A gyárnak volt Kolozsvárt irodája, ő ott dolgozott.