Jelenlegi hely

Andorka Rudolf

1950-ben egy szép napon értem jött az ÁVO azzal, hogy én összeesküdtem – hogy kikkel, nem mondták –, s a szovjet hatalmat akarom megdönteni. Mondom, hogy itt, Szárászpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne? – De maga itt mindenkit ismer! – mondták, s már hurcoltak is egyik rendőrbörtönből a másikba.

Másik lágerba, egy olyan lágerba kerültem, ahol totál legatyásodtam. Erdőirtás… Se kaja, se semmi, a ruhákat leszedték rólunk, szóval… Elvittek oda, négy hónapig ott voltam, hogy teljesen tönkremenjek. Fizikailag, ruhában, mindenben. Teljes semmi. Nem mondtak nekem semmit. Betettek zárkába, és ott voltam akkor két napig. Harmadnap jöttek, hogy holnap egy őrrel, de már nem mint őr jön velem, mint szabad ember, mehetek.

Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket.

Kitelepítés ellen tiltakozó szlovák gyűlés Békéscsabán

Június 14-e, reggel nyolc, kilenckor már a vonatkupéban ülünk. Termes kocsik. És ott állt a vonat, emlékezetem szerint estig. Belügyes, kerek tányérsapkás katonák járkáltak fel-alá géppisztollyal a kocsisor mellett. Rekkenő meleg volt. Voltak a kocsiban várandós, kisgyerekes anyák is, a forróságban, a zsúfoltságban. Nem volt víz, nem volt szabad leszállni a vagonból. Valamikor aztán, könyörgésre, adtak vizet. Valamikor csak elindulunk. Szolnok, Karcag, Békéscsaba, majd Orosháza felé.

Felvonulás a kitelepítés ellen tiltakozó szlovák gyűlésre Békéscsabán
Pákh Tibor mint kulák 1949-ben (a szekér közepén)

Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban.

Mikor kitelepítettek bennünket, az nekem is, de még anyámnak is olyan volt, mint amikor valahol leszakad a plafon. Eléggé abszurd a család politikatörténeti karrierje – végül is egy asszony férjét azért viszik el a frontra, mert ő félzsidó. Aztán a következő rezsim kitelepíti, mert egy egykori horthysta vezérkari tiszt özvegye.

1951 tavaszán telepítettek ki. A gyárban, amikor otthonról fölhívtak, jöjjek azonnal haza, mert valami történt. Elkértem magam, hazamentem. Azt mondták, értesítést kaptak, hogy másnap reggel bizonyos súlyú csomaggal ellátva el fognak bennünket szállítani egy Besenyszög nevű faluba – ezt jelölték ki számunkra kényszerlakhelyül – egy bizonyos lakáscímre. Óriási volt az izgalom, anyám kétségbeesett.

A Szirákra történt költözés elég szerencsétlenül ütött ki. Azt a házat, ahová költöztünk, nemsokára államosították, és nekünk magunknak kellett Szirákon lakhatást keresni (sőt a bérletét fizetni). 52-53-ban, közel másfél év alatt háromszor is költöztünk, egyik bérelt házból a másikba. A nővérem a helyi erdőgazdaságban, elsősorban a csemetekertben volt napszámos (ő volt a fő családfenntartó), én iskolába jártam és nyaranta vállaltam mezőgazdasági munkát.

Mezőgazdasági iskola bizonyítványa Gúth Zoltán nevére kiállítva

Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte.

A parasztok sem lelkesedtek a rendszerért, érzékelhető volt, milyen hangulat uralkodott a rendszert képviselő személyekkel szemben. Népszerű nóta volt abban az időben Besenyszögön, a „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”, de amikor a „nem győztelek, kisangyalom, várni” következett volna, ők azt énekelték, hogy „nem győztelek, Amerika, várni, várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”.

Végül is a bányabeli összeszólalkozás miatti eljárás, a bírósági tárgyalás miatt hagytam ott az építkezést. Megérkeztem, ülök a folyosón, senki. Majd jött valaki, bement a másik terembe. Éppen tíz óra volt, kiszólnak, hogy menjek be, bemegyek, azt mondja a bíró: „Álljon föl!” Ott egy ilyen gipszcímer, gipszből. Volt annyi pénzem, hogy futotta, ott volt a Nádor étterem, fölötte volt a bíróság, hét konyak kifutotta, megittam mind a hét féldecit, több nem is futotta volna.

Csorvás Békéscsaba és Orosháza között fekszik, telepített falu (tót, német, magyar lakosság volt eredetileg), egyenes utcákkal, egy XVIII. században, a törökdúlás után kreált, szép nagy alföldi község. Óriási tanyavilág veszi körül, olyan tizenöt-húsz kilométeres körzetben, eléggé homokos talajjal. Az érkezés napján egy teherautóra rakták a dolgainkat, és elszállítottak bennünket egy a falutól elég messze eső tanyára, egy Kovács (Rohoska) György nevű hatgyerekes kulákcsalád tanyájára.

A nagyapámat vitézi címe és osztályidegensége miatt internálták, s vele együtt a legidősebb fiát is, de arról nem hallottam részleteket, hol és meddig voltak internálva. Nagyapám 53-ban meghalt, róla csak halvány emlékeim vannak. Győr egyik kerületében, Gyárvárosban laktak. Emlékszem a nyikorgó falépcsőre, nagy bajuszára, deres hajára meg katonás testtartására.

Héja Lukács bácsi, a kubikos bandagazda Besenyszögön

Az egyik fiuk, Laci később, 53-ban egy rövid ideig nálunk lakott, amikor hazajött a recski „kalandjából”. Kicsit be volt csípve, és valakit azzal biztatott, hogy „ne aggódjon, nem fog sokáig tartani”. Na, hát ez elég volt ahhoz, hogy elvigyék Recskre, a hírhedt internálótáborba.

Innen aztán elvittek bennünket a Moszkva mellett lévő Podolszk városba. Moszkva és Orjol között műutat építettünk. Ami abból állt, hogy a meglévő út mellett az útpadkát szélesítettük. Fölcsákányoztuk, aztán ahhoz jött homok, aztán nagy kő, aztán kisebb kő, és aztán bitumenkeverék. Ez mind a munkakörünkbe tartozott, az ember hol ezt csinálta, hol azt. Télen is kivezényeltek bennünket, amikor a csákányozás teljesen meddő volt, de azért ott kellett ügyködnünk.

Domokos Pál Péter Egyházaskozáron, az áttelepült csángók között, 1980 körül

Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak.

Jegyzőkönyv a kényszermunkatáborokban való raboskodásról

Amikor 1946-ban Budapestre költöztünk, engem a Marczibányi téri francia iskolába írattak be, oda jártam 49-ig, amíg meg nem szűnt. Ez a Francia Intézetnek volt egy kihelyezett iskolája. Ide járt Mérei Eszter, Szávai Jancsi, Kodolányi Gyuszi, Schöpflin Gyurka, ők mind osztálytársaim voltak. Szávai Jancsi édesapja, Mérei Feri bácsi és Széll Jenő is mentora volt ennek az intézménynek. Életem legnagyobb élménye volt oda járni.

Ebből a szempontból is mondhatom azt, hogy apám az öt testvér közül a legszerencsésebb volt. Mert a három nővérének, akiknek B-listára került a férje, mert köztisztviselők voltak a régi rendszerben, elvették a nyugdíját. Nagyapámat, aki 27-ben nyugdíjazott ezredes volt, kitelepítették. Elvették az üzletét, elvették a lakását, elvették a nyugdíját. 50-től Jászdózsán laktak, egy kuláknak a lakásába telepítették ki őket. Küldtünk nekik csomagokat.

Andorka Rudolf, húga Nadine a kitelepítés idején
Gúth Zoltán

Vissza a kitelepítés napjához. Reggel először is elmentem telefonálni a rokonoknak (nem volt telefonunk: tantusszal, fülkéből). Jött a nagybátyám az oldalkocsis motorjával. Elvitt két fotelt meg egy körasztalt. Én meg – mert a házban és a környéken elterjedt a híre – elkezdtem árusítani a bútorokat. Emlékszem, jöttek emberek, és a konyhabútort egyben adtam el. Hatalmas felfordulás, izgalom emléke az egész nap.

Amikor azon a bizonyos délután hazaérkeztem a Siemens-gyárból, és megmondták, hogy itt a kitelepítési végzés, beraktam a csomagba néhány könyvet is. A Bibliát, a Shakespeare-összest egy kötetben angolul, és vittem Sík Sándor Esztétikáját is, azt kezdtem olvasgatni.

Mindenki attól függően romlott le, hogy az Úristen milyen fizikai kondícióval áldotta meg, és hogy mennyire aggasztotta saját magát. Meg kell mondjam, hogy az Úristen különös kegyelméből én az egész kőbányai időszakot végigcsináltam mindenféle plusz nélkül. Hasznos tapasztalatra is szert tettem ott. Amikor a vagonrakásnál már nem volt nagy kő, amit a vagonba kellett raknunk, akkor az apróbb köveket kellett behordani. Ahhoz kellett a kézi targonca. De nem mindenkinek jutott.

1949-ben fegyelmit indítottak ellenem, s karácsonyi ajándékként elbocsátottak az állásomból, minden igény nélkül, tehát még nyugdíjjogosult sem voltam. A fegyelmit azért indították ellenem, mert kiderült, hogy az általam szervezett tanfolyamokon a párttörténet nem szerepelt a tanrendben. 1949 karácsonyán az út közepére, Budapestnek a köveire kerültem. Természetesen a pártból is kirúgtak. Az életemnek egyik legszebb perce az volt, amikor a piros könyvet visszaadhattam.

Hogy egy nap miből állt az étkezés a lágerban? Mindig főtt étel volt reggelire. Káposztaleves vagy borscs céklával vagy gerslileves, reggelire volt leves. Ebédre általában mindig volt kása, hajdinakása, rizs nem volt, azt később vehettünk, amikor már a gyárat csináltuk, a gyárnak ebédlője is volt, rendes étterem, ott lehetett mindent venni, beálltál a sorba a civilek közé, úgy kaptál kaját a pénzedért, mint bárki más, úgyhogy… Az sokkal jobb minőségű volt, mint amit kaptunk.

Először is kivittek bennünket egy Moszkvától olyan 200–250 kilométerre lévő gyűjtőlágerbe. Több hónapos utazás volt, valamikor augusztusban érkeztünk ki. Itt először nem dolgoztattak. Később vittek ki krumpliszedési munkálatokra, ahol megtapasztalhattuk a moszkvai birodalomban szokásos munkamódszereket. Ott nagy krumpli táblák voltak, jó termőföld volt, sokat termett a krumpli. Adtak kosarakat, hogy szedjük a krumplit.

1946 tele volt, amikor a gépipari komplexumba kerültem néhány hónapra. Itt civilek is dolgoztak, tudtunk velük értekezni. Tapasztalhattuk az ő óriási nyomorukat, és hogy mi az a normarendszer, hogy hogyan kell vele visszaélni. És főként tapasztalhattuk azt, hogyan oszlik meg az új osztály. Akkor még nem volt ismert az Új osztály című tanulmány, amely egy neves kommunistának, Gyilasznak az irománya volt, azt hiszem, 57-ben jelent meg.

Czájlik Péter igazolványképe a belügyi adatlapon
Andorka Rudolf és édesanyja a kitelepítés idején

Akkor öt nap múlva jöttek különböző csoportok, vagy hat-hét helyről, köztük Irkutszkból is, listákkal, kinek 200, kinek 300, kinek 60 ember kell. Ilyen és ilyen korosztály, ilyen és ilyen egészségi állapotú, minimum, ennyi nő, ennyi férfi, lehetőleg ilyen szakmában, és akkor válogatták az embereket. Akkor mindenkinek fölírták a szakmáját, mi a szakmája. Mi a szakmám? – akkor mondták, hogy ez szpecialnoszty (különlegesség – orosz)).

Felvidéki magyarok kitelepítése

45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás. Anyám meg az István hajdú lopva elmentek utánuk. Akkor még nem volt fekete autójuk, gyalog mentek az Andrássy út 60.-ba. Így tudta meg anyám, hogy apámat odavitték. Akkor ez még nem ÁVH volt, hanem a Katonapolitika, amiből aztán kinőtt az ÁVH.

Egy nap tíz köbméter követ kellett megtörni és belerakni a csillékbe. Ez mészkőbánya volt, a követ cukorgyárba szállítottak földolgozásra. A fogolytársaink egy része egy élezett végű vasrúddal lyukat fúrt a kőbe, aztán jöttek az orosz robbantók, akik beletették a robbantóanyagot, és így robbantották le azt a követ. Amit aztán nekünk a tizenegy kilós kalapáccsal össze kellett törnünk akkorára, hogy bele lehessen rakni a csillébe.

Tavasszal a civilek kimentek a krumpliföldre, hogy az áttelelt krumplit kiássák, hogy legyen valami ennivalójuk, és amikor kérdeztük, mi az oka ennek a hihetetlen pusztulásnak, ennek a hihetetlen nemtörődömségnek, akkor az oroszoknak a kifejezése az volt, hogy „nyet hozjána”, ami azt jelenti, hogy nincs gazda. Tehát én már ott tapasztaltam, hogy az állami tulajdonba vett vagyonoknak nincs gazdájuk, és ez az oka a hihetetlen pusztulásnak.

Végül semmit nem találtam, és úgy határoztam ott az utcabeli gyerekekkel, hogy elindulunk valahova a világ végire. Azt határoztuk el, hogy mi elmegyünk tengerésznek Vlagyivosztokba. Azért pont oda, mert Vlagyivosztoknak olyan szép neve volt. Olvastam róla sokat. Olvastam sok nagy utazót: gróf Széchenyit, akkor Kőrösi Csoma Sándort. Ezeket mind elolvastam, énnekem rengeteg könyvem volt. De például India engem nem érdekelt, éngem a tenger érdekelt.

Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét.

Ott voltunk tehát Csorváson, anyám angol meg német tudásával, 51 nyarán a nincstelenségben. Zsókával, a nővéremmel (ő tizennégy, én tizenegy éves), akivel máig egy ott megalapozott szolidaritás köt össze, elszegődtünk napszámba. Először egy gazdához, kukoricát egyelni, tetejezni. Magasra nőtt kukorica, csak sűrűn vetve, és ki kellett ritkítani kapával. Persze kapa életemben nem volt talán a kezemben, mert voltam ugyan falun, de ott nem dolgoztunk.

Igazolás Gúth Zoltán részére a Sátoraljaújhelyi Járásbíróság ítéletéről
Igazolás a Vörös Zászló Kolhoztól
Felvidéki magyarok kitelepítése
Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt
Tóth István felesége és kislánya a vagyonelkobzás idején