Jelenlegi hely

Eközben a politikai csoportok is szervezkedni kezdtek. Elmentem a Keresztény Ifjúsági Szövetség alakuló ülésére a Ráday kollégiumba. Ismertem O’sváth Györgyöt, aki a főtitkár lett. Egyszer részt vettem Kaas Ervinnel egy szűkebb körű beszélgetésen, ott ismerkedtem meg Jónás Pállal. A jogi egyetemre is bejártam, de nem játszottam szerepet az eseményekben. A november 3-ról 4-re virradó éjszakát megint Pesten töltöttem az egyik barátomnál.

Mivel 4-től kezdve a kórház hivatalos vezetéséből senki sem volt elérhető – az igazgatóhelyettes, aki engem 30-án a mentőszolgálat élére küldött, bent lakott ugyan a kórházban, de éjszaka elérhetetlen rejtekhelyen bújt meg –, általában nekem kellett intézkedni. A munkatársakkal rendkívül harmonikusan ment a dolog, mindenkiben fantasztikus segítőkészség volt. Egy nővér vagy egy fűtőházi munkás természetesnek vette, hogy erejét meghaladó feladatokat is ellásson.

Disszidálásra buzdító plakát a Széna téren

Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe?

Október 23-án az egyik kolléganőnk gyereke szaladt be a hivatalba: „Anyu, jön a tömeg a körúton, és kiabálnak mindenfélét!” Az anyja azt hitte, hogy félrebeszél a gyerek. Aztán jött az osztályvezető, hogy igaz, amit mond. Aznap van a fiam, Árpád születésnapja. Ilyenkor a nagymama megcsinálja a tortát, a család siet haza. A torta meg is volt, a családtagok viszont mind elszivárogtak. Hallottak valamit, mentek megnézni, mi is történt. Én elmentem a Bem József térre, és onnan haza.

Már októberben hihetetlen mennyiségű élelmiszert kaptunk vidékről. Egy-egy téesz, állami gazdaság vagy falu nemzeti bizottmánya küldte a harcoló budapestieknek, elég sok fuvarlevelet írtam alá. A kórházban többször is osztottak krumplit a környéken lakóknak, néha lisztet és vágott baromfit is, hiszen az üzletek többsége zárva volt. Akkoriban igen jól kosztoltunk, senki nem fizetett érte, de ez természetes volt abban a rendkívüli állapotban.

Október 23-án délután öt körül végeztem a kórházban, és amikor kimentem a Rákóczi útra, láttam, nem jár sem a villamos, sem a busz, viszont időnként elrobogott mellettem egy-egy teherautó, tele fiatalokkal, akik nemzetiszínű zászlókat lengettek, röpcédulákat dobáltak és énekeltek. Így aztán gyalog mentem haza, a Liszt Ferenc térre. Otthon vendégeink voltak. Egyikük a feleségem kolozsvári nagynénje, aki pár nappal korábban érkezett.

A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve.

Sok helyen már kiszórták az iratokat, vagy épp hogy sikerült megmenteni őket, mielőtt még elégethették volna, és Tabódy, mint nálunk jóval idősebb, tapasztaltabb ember, ezt tudta. Gondolom, ez vezethette arra, hogy azonnal cselekedni kell. Másnap Marosfalvy, Kovács Gyurka – szintén osztálytársam volt, és jezsuita – és én mentünk föl a Várba. Az Úri utcai palotájában tartózkodott a prímás. Marosfalvy volt az idősebb, a vezető, a szóvivő, és mi a ketten pedig a fiatalabbak közül a kísérők.

Október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni.

A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette.

Azt hiszem, a forradalom győzelmes szakaszában vagy közvetlen azelőtt volt katonatársaim a közeli Honvédelmi Minisztérium védelmére mindenfelé megszálltak lakóházakat, ahonnan kilátás és potenciális kilövés volt a térre. Annáék házában is voltak katonák, pár emelettel feljebb. Lehívtam őket megfürdeni, mert szerencsétlenek negyedik napja voltak fegyverben. Aztán jött a második szovjet hullám. Én Annáéknál voltam.

Hétfőn délelőtt ismét összeült a munkástanácsok küldöttértekezlete, amelyen mintegy száz-százötvenen vettek részt. Jelen volt Birkás Imre kormányösszekötő, Klaukó Mátyás, az MSZMP megyei intéző bizottságának elnöke és Kávási Ferenc, a megyei tanács elnöke is. Birkás közölte a kormány szempontjait, amit a Budapestről visszatért Gál Pál tanár is megerősített. Erre lehurrogták, mondván, hogy megvesztegették.

Október 25-én volt az egyetemi nagygyűlés. A nagyelőadó tetején állították fel a mikrofont. Én nem voltam aktív szervezője a programnak, de a fiatalok láthatóan szimpatikusnak találtak, nem érezték úgy, hogy valami elvakult DISZ-vezető vagyok. Fokozatosan bevontak, mindig adtak valamilyen feladatot. A városban tüntető tömeg a nagygyűlés hírére kiözönlött az egyetemhez, a megyei pártbizottságtól is jöttek ketten-hárman. Közülük az egyik, Grósz Károly beszélni akart a tömeghez.

Kenyérosztás a forradalom idején a Központi Papi Szeminárium épületénél

November 4-én ágyúlövésekre ébredtem. Nagyon meg voltam ijedve, ezt nem vártam. Ugye, sokáig nem voltam benne az eseményekben, akkor végül is belekerültem, sőt belemásztam jó erősen, és a következő nap jönnek az oroszok. Aztán ez a félelem elmúlt, és átalakult egy másik lelkesedéssé. Ha fegyverrel nem lehet, akkor csináljunk mást! Aktívan részt vettem abban, hogy csomagokat vittünk a szétdúlt városrészekbe. Azt hiszem, élelmiszer volt bennük. A részletekre megint nem nagyon emlékszem.

Forgó Lajossal utoljára akkor találkoztam, amikor az életemnek egyik emlékezetes, nagy, tragikus eseménye történt: az, amikor őt elzavarták. A forradalom alatt Tatabánya környékén kiszabadultak a köztörvényes bűnözők, akik a bányákban dolgoztak. Október 25. és október 28. között. Ezek jöttek a bányákból, és heccelték a mi embereinket. Többek között ki akarták rámolni a gazdaság raktárát, meg el akarták vinni az állatokat, meg felforgatni mindent.

Kitört a forradalom, és édesapám is részt vett benne. Nem csinált semmit, csak ment a többiekkel. Hát azt akarta, hogy jobb élete legyen neki is, meg nekünk is, mert az áldatlan állapot volt tényleg, ami akkor volt. Annyit csinált, hogy elszavalta a Nemzeti dalt, és vitte elől a nemzeti színű zászlót Nyíregyházán. A Szilágyi Lászlóval együtt ők voltak a szervezők, az irányítók, ők felügyeltek arra, hogy semmiféle betörés, ilyesmi ne történjen.

A Széna tér 1956-ban
A 101. gyalogezred obeliszkje

Otthon érzem magam Hollandiában. Azt hiszem, hogy az i-re a pontot éppen 56 teszi rá. Írtam egy összefoglalót az ötvenhatos szerepemről és a kivándorlásomról, és azt elküldtem a Hollandiai Magyar Szövetségnek. Aztán Péter fiam kérésére lefordítottam hollandra a szöveget, majd leadtam az SOS telefonos segélyszolgálatnak, és októberben meg is jelent a negyedéves folyóiratukban. Most pedig a brabanti, tehát a megyei újságban is megjelent.

Nagygyűlés az Egyetemvárosban, 1956. október 25.

A tömeg egy-két nap alatt lecsillapodott, mindenki megértette, hogy változásra van szükség. A halottainkat eltemettünk, a helyzet rendeződött. Én november 3-án vagy tízszer beolvastam a hangosbemondóba azt a felhívást, hogy 5-én kezdődik a munka. Felhívtuk a diákok figyelmét, hogy 5-én kezdődik a tanítás. November 1-jén, 2-án megkérdezte tőlem néhány diák: Tanár úr, ön pedagógusküldött marad a nemzeti tanácsban, vagy bennünket fog tanítani?

Egy este, késő este, de hát ősszel korán esteledik, szólnak nekem – már csak páran voltunk bent – hogy egy riporter szeretne velünk beszélni. Úgy emlékszem, ketten mentünk át szemben lévő Rába Hotelbe, akkori nevén Vörös Csillag Szállodába. Akkoriban ez volt „a hotel” Győrben. A Szabad Európa Rádiótól volt ott egy újságíró, interjút akart csinálni. Arra is pontosan emlékszem, hogy egy szép saroklakosztályba mentünk fel.

A Mindszenty-beszédet már a szemináriumban hallgattuk. Nehéz felidézni az akkori gondolataimat. Oly sok mindent olvastam erről utólag. De megpróbálok az akkori negyedéves kispap szemszögéből beszélni, aki nagyon lelkesedett az egyházért, Mindszentyért, akiből sugárzott bizonyos vezetői karakter. Azokban a napokban sokféle beszélgetésben elhangzott, hogy nincs igazi vezetője az országnak, Nagy Imre lassan halad, mindig csak a követelések hatására tesz egy-egy kis lépést.

Amikor a rendőrségről a rádió adó-vevőket áthozták az egyetemre, akkor kapcsolódtam be intenzíven a munkába. Hozzánk került a teljes rendőrségi lehallgató központ, a drótos magnetofonok is. A Zorkóczy-tanszéken, ahol Mihala Feri is dolgozott, berendeztünk egy stúdiót. Mihala Feri adjunktustársam, a diákparlament tanácsadója volt. Volt öt-hat magnó és rengeteg vékony acéldrót tekercs, azokra vették fel a telefonbeszélgetéseket.

Gyula, Törvényszéki Palota

56-ban már annyira benne voltam a szemináriumi életben, hogy a politika nem igazán érdekelt. Hallottam arról, hogy „készül valami”, de nem érdekelt. Október 23-án éjszaka dörögtek a fegyverek, másnap korán reggel lementem a sekrestyébe, és a sekrestyés mondta az aznapi feladatok kapcsán, hogy „lőnek a múzeumnál az orosz tankok!” Éppen lelkigyakorlat volt, ez azt jelenti, hogy csöndben vagy. Nem beszélsz senkivel, csak az előadókat, az elmélkedéseket hallgatod, és magad vagy.

Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra.

Maléter Pál fogadja Mihail Szergejevics Malinyint a magyar-szovjet csapatkivonási tárgyaláson a Parlamentben 1956. november 2-án.

November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni.

Weintráger Lászlót, Zsigmond Imrét, Kiss Antalt és Cziffrik Lajost lincseléssel vádolták. Az egyértelmű lincselés nem is aznap volt, amikor édesapa Óváron járt, hanem másnap. És még az sem bizonyított, hogy akit elítéltek, tevőlegesen részt vett a lincselésben, csak az a biztos, hogy ott volt, mert fénykép alapján azonosították őket.

Menetlevél, 1956. november 2.

A diktatúra, amelyet számunkra az Állami Egyházügyi Hivatal testesített meg, összeomlott, és mi úgy gondoltuk, hogy le kell foglalni a hivatal anyagát. Miután Mindszenty bíborost kiszabadították – ami nekünk óriási élmény volt –, az egyik jezsuita kispap osztálytársam, Marosfalvy Laci elment hozzá a Várba. Röviden elmondta, hogy mi is az ÁEH, és hogy le kellene foglalni az iratait.

A mentőszolgálat vezetése azzal is járt, hogy ültem a telefon mellett, és ha valamilyen sérülésről befutott egy hívás, szóltam a közelemben lévő mentősöknek, ki tudnak-e menni. Nem utasítottam, nem parancsoltam, nem is volt rá szükség, rendszerint többen is jelentkeztek. Egy cédulára felírtam a pontos címet, már mentek is, és a legtöbb esetben meg is hozták a sérültet. Nagyon sokszor késő éjjel is ott ültem a telefon mellett.

Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt.

Azt szoktam mondani, hogy én mint hívő katolikus, keresztény ember természetesen nagyon nagyra tartom Szent Pált és az ő damaszkuszi megtérése utáni viselkedését, de elsősorban Jézus Krisztus követőjének vallom magam. Ez nagyjából ehhez hasonlítható.

Eléggé kiexponált szituációk voltak. Például a kórháznak vérre volt szüksége. Október 27-től kezdve egyre több külföldi segítséget kaptunk. Jöttek a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői, jöttek újságírók, akiket mi irányítottunk Győrbe, számtalan ügyben intézkedtünk, és mindehhez összesen tizenhatan voltunk. A tanács tevékenysége elsősorban az elnöki szobában zajlott, kisebb csoportok beszélgetései révén. Én kétszer voltam Győrben, és nemigen vettem részt a tanácskozásokon.

Nagy Attila színész a miskolci Petőfi-szobornál szaval, 1956. október 25.

26-án hazamentem. Azon a tájékon szerencsére nyugalom volt, engem sem nyugtalanított már, mi van a családdal. A következő nap megint bementem a kórházba, és attól kezdve csak másfél naponta ugrottam haza. 30-án délelőtt a Péterfy valamelyik folyosóján összetalálkoztam Radó Sándor igazgatóhelyettessel. Nagyon jó, hogy találkoztunk, Miklós – mondta –, a kórház területén működik egy önkéntes mentőszolgálat, de semmi kapcsolatunk sincs velük, légy szíves, vedd át a vezetését!

Hogy a mosonmagyaróvári sortűznek hány halottja volt, azt nem tudtam. A halottasházban faltól falig, egy méter magasságban voltak máglyába rakva a halottak, mint a heringek. Hetvennek, nyolcvannak saccoltam. A perünk alatt tudtam meg, hogy száznégy halott volt. Az első tevékenységem, amit a nemzeti tanács tagjaként végeztem, éppen ezzel a halottasházzal kapcsolatos.

Vonatjegy Szombathelyre

Három-négy óra körül jött a hír, hogy az ÁVH megadta magát, nem is volt szükség fegyveres beavatkozásra. Végeredményben a győri küldöttség vezetője, Földes Gábor oldotta meg a kérdést, úgy, hogy bement a laktanyába, felszólította az ÁVH-t, adja meg magát, és hordják össze a fegyvereket az udvar közepére. És az ÁVH megadta magát. A kiskatonák valamennyien elhagyhatták a laktanyát. A fegyverek később a nemzetőrséghez kerültek.

Nagygyűlés az Egyetemvárosban

Emlékszem rá, hogy ott Ököritófülpösön mi is felvonultunk. Volt ott tán kétszáz gyerek vegyesen, fiúk-lányok tizennégy éves korig. Olyan gyerekek voltak ott, akiknek a szülei nem éltek, vagy állami gondozásba adták a gyerekeket. Előttünk a tanárnők mentek, illetve a gondozónők. És azok különböző jelszavakat kiabáltak, mi meg utánuk kórusban. És ahogy mentünk, végig virágot szórtak elénk az emberek. Ez úgy megmaradt bennem

Nagy Imre és társai újratemetései szertartása 1989. június 16-án a Hősök terén
Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság röplapja

Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént.

A forradalom napjaiban 1956. október 23-án éppen lelkigyakorlatoztunk, amikor odahallatszottak a lövések a Rádiótól. Az előljárók szűkszavúan tájékoztattak a kinti eseményekről. Kérték, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, ne hagyjuk el a házat, ne vegyünk részt semmiben. Ugyanakkor érdekelt is bennünket, hogy mi történik, hiszen az ötödik kerületben voltunk, ahol ropogtak a fegyverek.

Egyszer majdnem otthagytam a fogamat. A forradalomnak már vége volt, 8 órától kijárási tilalom lépett életbe. A kijárási tilalom előtt elmentem egy barátomhoz, akit rá akartam beszélni, hogy menjünk el Magyarországról, mert ebből itt nem származik semmi jó. Arról volt szó, hogy nyolc óra előtt hazaérek, de nem így történt, hanem fél tízig dumáltunk, a barátom azt mondta, hogy aludjak ott. Á, mondom frászkarikát, kit érdekel, hazamegyek.