Jelenlegi hely

Ott voltam a Parlament előtti tüntetésen, illetve a sortűznél. Volt egy orosz tank a tér közepén, nyitott fedéllel, és a parancsnoka kint volt. És az egész békésen ment. Aztán lövöldözés kezdődött. Hogy honnan, azt nem tudtam megállapítani. Én a Parlamenttel szemben, tehát a Földművelési Minisztérium előtt voltam. A tömeg pánikba esett, és mindenki elkezdett rohanni. Én sokadmagammal a minisztérium árkádja alá menekültem, egy oszlop árnyékában leguggoltam.

1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe.

Nagygyűlés a miskolci Egyetemvárosban, 1956. október 25.

A következő napokban is kijártam az egyetemre, vagy a tanszéken voltam, vagy a dékáni hivatalban. Az egyetemen akkor alakult ki a forradalmi központ, amikor a rendőrséget felszámolták. A tömeg ugyanis ki akarta szabadítani azokat a fiatalokat, akiket a megyei főkapitányság pincéjébe zártak, mire az épületből a tömegbe lőttek, erre a felbőszült emberek elkaptak néhány ávóst. Az egyetem diákparlamentjéből küldtek oda hallgatókat, hogy tegyék rendbe a dolgot.

Udvarolt a férjem, jártunk jobbra-balra, de nem vettünk részt, ő sem vett részt semmiféle ellenpolitikai dologban, mert akkor, ’56 októberében halt meg a papája. Nem a forradalom miatt, hanem máj- vagy hasnyálmirigy rákban. A mamáját nagyon-nagyon támogatta és nem hagyta, hogy egyedül legyen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bíztunk abban, hogy itt fellazul a dolog.

Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra.

Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember.

Figyelemmel kísértem a további ellenállási eseményeket is, például a szakáll-levágásokat. Én is szakállt növesztettem, mondván, „amíg az oroszok ki nem mennek, addig nem borotválkozunk”. Aztán levágtam, mert hallottam, hogy többeket becipeltek egy kapu alá, szárazon leborotválták a szakállukat, és összeverték őket.

Tüntetés Budapesten, VIII. József körúton
A Kossuth tér 1956. október 25-én
Budapesti óvóhely a forradalom idején

Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot.

Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat.

Tüntetők Miskolcon, 1956. október 25.

25-én reggel kimentünk az Astoria elé, ahol három vagy négy szovjet tank állt. Mögöttük gyülekeztek az emberek, kezdetben kevesen. Amikor megjelent egy Gál István nevű jogászhallgató, akit kiscserkészként ismertem a piaristáknál, s a magyar zászlót kezdte lengetni, sokan odaszaladtak. A tankok előtt lengették a zászlót. A szovjet katonák láthatóan hatalmas zavarban voltak. Páran fölmásztak, ölelgetni kezdték őket, magyaráztak, néhányan tudtak velük beszélgetni.

Külön kitérek egy mozzanatra. Az esemény egy késő esti órán zajlik, hogy pontosan melyik napon, azt nem tudom. Hogy a dolog világos legyen, fontos a ház topográfiája. A városházának van egy nagy, központi erkélye, amely a nagy tanácsteremből nyílik. Magában a nagyteremben: színpad, mikrofonokkal. Az ettől jobbra eső szárnyban, de vele azonos emeleten dolgoztunk mi, az ifjúsági bizottság.

A Köztársaság tér a pártház ostroma után

A légópincében egy csomó anyag volt felhalmozva háború esetére: meleg ruha, pufajka, pokróc, kötszer, gyógyszer meg egyebek. Ezeket a raktáros adta ki az osztályokra, a szükségleteknek megfelelően. A felkelők a honvéd egészségügyi szolgálat raktáraiból is felnyitottak néhányat, onnan is hihetetlen mennyiségű kötszert és gyógyászati eszközt kapott a kórház. Mindig volt elegendő kötszerünk és gyógyszerünk. A vöröskeresztes szállítmányok is sok mindent tartalmaztak.

Maléter Pál fogadja Mihail Szergejevics Malinyint a magyar-szovjet csapatkivonási tárgyaláson a Parlamentben 1956. november 2-án.

28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család!

A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában

November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni.

A kórháztól visszamentem a gimnáziumba, a tanári szobában beszélgettünk. Az ablakunkból ráláttunk a városházára, és láttuk, hogy nő a tömeg előtte, százan-kétszázan vagy már többen is lehettek. Lementünk és megkérdeztük az embereket, mire várnak. Azt mondták, hogy ide fogják behozni az államvédelem parancsnokát, ő a felelős a vérengzésért. Öt óra lehetett, már besötétedett.

Tüntetés a győri Városháza előtt, 1956. október 25.
A szovjet megszállás Győrben

Budapesten történt, ami történt 23-án, aminek a híre lejött vidékre is. Október 26-án Békéscsabán utcai tüntetés kezdődött, amely az éjszakába nyúlt. A Szabadság téren – ahol korábban a békéscsabai gyalogezred emlékére emelt, az ötvenes évek elején ledöntött és elföldelt első világháborús emlékmű, a 101-es obeliszk állt – népes tömeg gyűlt össze, és a csatlakozókkal egyre dagadt. Nem tudom megmondani, honnan indult, csak feltételezem, hogy a diákok kezdeményezése lehetett.

A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára.

Gyula, Törvényszéki Palota

Bíztunk benne, hogy az oroszok ki fognak menni. Ha van becsület a politikában – ami, mint kiderült, nincs –, akkor, ha egyszer azt mondják, tárgyalni fognak a kormánnyal a csapatkivonásról, csak kimennek. Maléter Pál is elment tárgyalni, ugye. El lehetett képzelni, hogy a hivatalos magyar kormánydelegációt letartóztatják? Mi abban bíztunk, hogy nem. Meg azért csak Nyíregyházáig volt annyira elkeserítő az út, Rakamaznál már a parasztság üdvözlő kiáltásai között haladtunk keresztül a falvakon.

Disszidálásra buzdító plakát a Széna téren
Harcképtelenné tett ISU-152-es szovjet rohamlöveg a VIII. kerületben

25-e reggele. Úgy indult, mint egy átlagos hétköznap. Az osztálytermünk a Széchenyi térre nézett. Azt hiszem, úgy tíz- tizenegy óra tájban lehetett, amikor egyszer csak hallottuk, hogy a Vagongyár felől, a munkáskerületek irányából elkezdődik a felvonulás. Mi meg elhatároztuk, kollektívan, hogy megyünk mi is. Valamelyik tanár azt mondta, hogy nem. Mi azonban kitartottunk mellette, hogy márpedig megyünk.

Nem szépítem a dolgot, engem azért küldtek oda, hogy a lap hangját hozzászelídítsem a konszolidáció követelményeihez, és meg kell vallanom, én egyetértettem ezzel. Engem az állított szembe a forradalommal, ami az utcán történt: a lincselések, meg a Köztársaság tér. Meg attól féltem, hogy visszatér a Horthy-korszak. Ezért igenis egyetértettem a konszolidációval.

Nagy Imre és társai újratemetései szertartása 1989. június 16-án a Hősök terén
A Nemzetközi Vöröskereszt élelmiszersegélyének kiosztása a Kossuth Lajos utcában

A második győri utam október 30-án volt. Fantasztikus mennyiségű gyógyszer, kötszer és egyéb támogatás jött Nyugatról, amit Hegyeshalomnál a Nemzetközi Vöröskereszt autóiból átraktak a mieinkbe. Viszont a Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom közötti négy-öt kilométeres szűk útszakaszon úgy összetorlódtak az autók, hogy a határról nem tudott visszafelé jönni a gépkocsisor. Többen állították, hogy budapesti 12-es busz is érkezett a határhoz.

1956. november 23. – Néma tüntetés. Részlet a Naplófilm. 12 voltam 56-ban című dokumentumfilmből

Aztán jött 56. Október 23-án is bent voltam az UVATERV-ben és dolgoztam. Az UVATERV a Vigadó mellett, a Vörösmarty tér és a rakpart közötti utcában volt. A rakpartról felhallatszott a tömeg morajlása. Lementünk. Mindenféle diákok és még nyilván mások is vonultak. Én is beálltam. Véletlenül találkoztam egy exkollégista építésztársammal, egy nagyon értelmes és hallatlanul kedves fiúval, egy makói kisparaszt fia volt.

November 10-én elterjedt a hír, hogy az éjszaka letartóztatták Fekete Pált és Rucz Lászlót, a városi Forradalmi Tanács tagjait. A szovjet katonai parancsnokság előtt egész héten harckocsik és páncélautók nyüzsögtek, éjszakánként végigdübörögtek a városon, a volt polgári iskolába szovjet katonákat szállásoltak be. A posta egész héten nem működött. A vonatok csak a hét vége felé kezdtek szórványosan közlekedni.

Szerdán, 31-én volt egy papi gyűlés a Központi Szeminárium dísztermében, amelyen szóba került, hogy mindenhol kiosztják a káderlapokat, és az Állami Egyházügyi Hivatalban rengeteg titkos dosszié van, amiket át kellene adni az egyháznak. Én nem voltam jelen, de az előbb felsorolt társasághoz – Kuklaytól Marcheschiig – tartozott Marosfalvy László is, szintén ötödéves, aki belső vezetőnk is volt, amikor mi másodévesek voltunk. Ő jezsuita volt, amit akkor én nem tudtam.

Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy „ruszkik, haza”. Óriási élmény volt! Végig a Szent István körúton, aztán az Alkotmány utcán az Országház elé. Óriási tömeg volt, és követelések hangzottak el, Nagy Imrét is követelte a tömeg, úgyhogy aztán meg is jelent Nagy Imre.

1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen.

Másnap délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a küldöttek meghallgatására az irodaházban, nem is fért be mindenki a terembe. A szovjet megfigyelők is ott voltak. Meg is jegyeztem Hidasi városi rendőrparancsnoknak, hogy apolitikusnak tartom a jelenlétüket. Hogy minden egybegyűltnek jusson hely, átmentünk a Balassi Kultúrotthonba. A fő beszámolót én tartottam. A sztrájk kérdésében úgy foglaltam állást, hogy az adott körülmények között értelmetlen. A hallgatóság természetesen mást várt.

Egy este, késő este, de hát ősszel korán esteledik, szólnak nekem – már csak páran voltunk bent – hogy egy riporter szeretne velünk beszélni. Úgy emlékszem, ketten mentünk át szemben lévő Rába Hotelbe, akkori nevén Vörös Csillag Szállodába. Akkoriban ez volt „a hotel” Győrben. A Szabad Európa Rádiótól volt ott egy újságíró, interjút akart csinálni. Arra is pontosan emlékszem, hogy egy szép saroklakosztályba mentünk fel.

November 4-e életem egyik legnehezebb napja, többféle szempontból. Hajnalban a Statisztikai Hivatal és a Széna tér között voltam kint az utcán, amikor az elindult az orosz aknaeső. Berohantam a Statisztikai Hivatalba, volt, aki azt mondta, hogy azonnal hazamegy, többen pedig elindultak, hogy a többieket behívják. Ami nem volt egyszerű, mert egyik éjszaka ez aludt otthon, a másik éjszaka az. Én – mivel két napja nem voltam otthon –hazarohantam tiszta fehérneműért és egyebek.

A Sztálin szobor feldarabolása

A Központi Munkástanács falragaszokon tette közzé felhívását, hogy november 23-án délután két és három óra között magyar ember ne lépjen az utcára. Impozáns látvány volt: kinéztünk az ablakon, és egyetlen civilt sem láttunk az utcán. Ha itt-ott mégis felbukkant egy-két ember, az ablakokból olyan pfújolásban részesült, hogy ész nélkül berohant egy kapualjba. A jó ég tudja, mit gondoltunk, elérhetünk-e bármit is ezzel a passzív ellenállással.

Mivel 4-től kezdve a kórház hivatalos vezetéséből senki sem volt elérhető – az igazgatóhelyettes, aki engem 30-án a mentőszolgálat élére küldött, bent lakott ugyan a kórházban, de éjszaka elérhetetlen rejtekhelyen bújt meg –, általában nekem kellett intézkedni. A munkatársakkal rendkívül harmonikusan ment a dolog, mindenkiben fantasztikus segítőkészség volt. Egy nővér vagy egy fűtőházi munkás természetesnek vette, hogy erejét meghaladó feladatokat is ellásson.

A Híradó mozi 1956 novemberében
A 101. gyalogezred obeliszkje