Amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. Negyvennyolc óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, változatlanul tiltakozom. Nem is ittam. És negyvennyolc óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe.

A győri bencésekhez viszont felvették a bátyámat. Aztán édesanyánk a maga józanságával belátta, ha elvégzi is a gimnáziumot, legfeljebb segédmunkásnak tud elmenni. Mivel az állatok nagyon érdekelték – mindig voltak nyulaink, galambjaink, kutyánk, a tyúk végelgyengülésben halt meg nálunk –, édesanya kitalálta, hogy a bátyám menjen mezőgazdasági technikumba. Tetszett neki is, és különbözetivel átment oda.

Ha jól emlékszem, még 57. február elején felvettem a kapcsolatot a debreceni Atommagkutató Intézettel. Beadtam egy pályázatot. El akartam jönni Miskolcról, de mire sor került volna rá, már le voltam tartóztatva. A feleségem eljött Debrecenbe, és segítségüket kérte. Szalay Sándor professzor írt egy levelet, hogy helyezzenek szabadlábra, mert az intézetnek szüksége lenne rám. Ennek köszönhető, hogy kiengedtek az internálótáborból.

Valamikor decemberben elkezdődött a tanítás. A gyanús egyházi intézményben rendszeresen megjelent a karhatalom. Éjszaka felébresztettek bennünket, a szekrényeket kipakoltatták – fegyvereket kerestek. Valóban a terror légköre ülte meg a várost. A helyzetem kritikus volt, de a sorsom angyalai valahogy megmentettek. Megúsztam, de tudom, egy kicsit pechesebb szituációban nem így történt volna.

A nagyapám sajnos nem akart beszélni édesapámról. Hogyha kérdeztem is valamit nagyapámtól, nem akart válaszolni. Szóval annyira fájt neki a múlt, hogy nem akart semmiről sem beszélni. Egy nap nagyapám azt mondta, hogy meg fog halni apukám ma reggel. És emlékszem rá, hogy harangoztak az evangélikus templomban. S azt mondta nagyapám, hogy most hal meg az édesapád. 1958-ban május 6-án. El se tudom mondani, hogy milyen időszak következett utána.

Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye.

A kormány 56. december végéig tulajdonképpen tehetetlen volt. Miskolcra valami kormánybiztost küldtek ki, úgy rémlik. Az egyetemen maradt a vezetés, a KISZ mozgolódott valamit, de nem mondható, hogy kiemelkedő jelentőségű lett volna. A legdöntőbb az 57. február 20-i akció volt. Az egyetemen az MSZMP határozata szerint kihelyezték a vörös zászlót. Tiltakozásul a diákok azonnal mindenféle piros tárgyat, rongyot tettek ki az ablakokba. Ez spontán reakció volt.

A forradalom után nemsokára már kezdték összeszedni az embereket, akik a forradalomban részt vettek. Nagyon sokan kidisszidáltak. Zomborszki Jani bácsi is mondta, hogy könyörgött apukámnak, hogy „menjél ki, disszidáljál ki, most a határ szabad, menjél, mert nem tudod, hogy mi fog következni”. De azt mondta apukám, ő nem csinált semmit, miért kell neki elmenni? Ő nem megy, ő nem hagy itt minket. És hát kiment oda a testvéremékhez, a Bartha nagyszülőkhöz, és ott volt.

Hogy miért épp ekkor tartóztattak le, nem tudom. Én korábban azt gondoltam, hogy már a sebesülésem után lefognak és elvisznek. Semmivel sem csináltam kevesebbet korábban sem, mindig ugyanúgy viselkedtem. Soha nem tagadtam, hogy szabadságra vágyom, a megszálló csapatok kitakarodását követelem, hogy parlamentáris demokráciát követelek. Mindig nyilvánosan is elmondtam, soha nem titkoltam. Amiket írtam, azok is ilyen tárgyúak voltak.

Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak.

Amikor már tíz évet töltöttem börtönben, akkor elkövetkezett az az időszak, hogy harmadtárgyalásra viszik az embert. A tizenöt évnek a kétharmada az tíz év. Az első bűntényes elítéltnek harmadkedvezményt adnak, ha úgy dönt a tanács, amelyik erre az alkalomra kiszáll. És hát ők – ez a büntető tanács – említették, hogy huszonnégy fenyítésem van. Csillagfűtő voltam 1963 novemberétől 1964 áprilisáig.

1966 júniusában értesültem róla, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Erre az alkalomra újra megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, és követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam.

Vádiratom 1957. szeptember 29-én kelt, kirendelt ügyvédem, Szakáll János egy beszélőn ismertette velem. A népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádoltak, mert munkahelyemen izgató beszédeket tartottam, a dolgozókat sztrájkra uszítottam és elbocsátottam a népi demokráciához hű kommunistákat. Az első tárgyalásra 1957. november 26-án került sor, a békéscsabai tanúk nagy számára tekintettel a békéscsabai városi bíróságon. Gyuláról bilincsben kísért az őr vasúton Békéscsabára.

A Fő utcán derült ki, hogy a másodfokú tárgyalásunkat zárttá tették, tehát a hozzátartozók nem jöhettek be – gondolom, az óvári sortűz miatt. Öttagú bíróság tárgyalta, Vida Ferenc vezetésével. Úgy éreztem, szabadulni fogok, mert az ügyész megalapozatlannak tartotta az elsőfokú bíróság ítéletét, mondván, hogy a tanúvallomások nem támasztják alá. Felolvasták a bírói indoklást, az ügyvédek elmondták a beszédüket, mi az utolsó szó jogán elmondhattuk a magunkét.

Nálunk tulajdonképpen a brosúrakészítés volt a fő bűncselekmény, körülbelül tíz kispapot tartóztattak le ebben az ügyben. Az ÁEH lefoglalása a Turchányinak volt a fő vétke. Turchányi disszidálni akart, de a határon elfogták, és letartóztatták. Ezt a két ügyet egyesítették, és mi, kispapok voltunk a töltelék. Turchányit tulajdonképpen Mindszenty helyett ítélték el, életfogytiglant kapott. Ez volt 56-nak a reprezentatív klerikális pere.

Visszatérve az operatív osztályhoz, úgy kezdődött, hogy 1963-ban – még munkahelyen voltam – jött az őr, hogy menjek vele. Csakhogy én mondtam az őrnek, hogy nincs ügyészi határozat, úgyhogy a végén aztán kénytelen volt elmenni nélkülem. Akkor fegyelmi tárgyalásra vittek, amit mindig a börtönparancsnok tartott, és a fegyelmi tárgyaláson a tiszteletlen magatartás volt a vád ellenem.

1963-ban, a részleges amnesztiával elengedték mondjuk a politikai foglyoknak nem egészen kétharmadát. Nem igazi szabadon bocsátás volt, mert három éven belül, ha bármit elkövetnek, visszahozták volna őket, és visszakapták volna az egész idejüket. De ettől függetlenül is vagy két-három tucatnyi fogolytársamat visszahoztak. És sokan ott maradtak az ismerőseim közül. Nagy volt a fölzúdulás.

Ide, a munkahelyemre indultam 17-én reggel, amikor hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Azt gondoltam, valami baj van, és kérdeztem: a papámmal van valami baj? Nem – mondták. A mamámmal? Nem. Mária? Nem. Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek.