Jelenlegi hely

Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla.

A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még a sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyisége torzulásához vezet. Én úgy iktattam ki, hogy egyszerűen nem vettem tudomást róluk, mert végül is az igazság legyőzhetetlen.

Megtaláltam apám hagyatékában két levelet, amelyekből kiderül, hogy összeköttetést tudott szerezni egy nemzetközi jogászprofesszorhoz, páter Beauforthoz, aki a Nijmegeni Egyetemen volt professzor, és a felsőháznak is a tagja és a hollandiai ENSZ-küldöttségnek hosszú időn át állandó képviselője volt. Ebből a két levélből kiderült, hogy ő megköszöni a páter segítségét, és a páter ezt visszaigazolja, tehát világos, hogy ő tett valamit. De az nincs leírva, hogy mit tett, és hogy hogyan.

Széll Jenő börtönfotója

Volt egy nagyon érdekes élményem. Együtt ültem egy újságíróval, a nevét nem tudom. Ketten voltunk a vizsgálati cellában, és ugye engem nagyon foglalkoztatott – mint igazi és öntudatos kispapot –, hogy most szabad-e hazudni, vagy nem szabad hazudni. „Vajon szabad-e hazudni olyan helyzetben, amikor arról van szó, hogy másokat mentsek?” Az erkölcstanban azt tanultuk, hogy mellébeszélni lehet, de hazudni nem szabad. Nem tudtam, hogyan másszak ki ebből a dilemmából.

Hivatalosan soha nem éreztették velem, hogy 56-os múltú vagyok, a gyakorlatban mégiscsak értek hátrányok. A nyugdíjam az első hónapokban négyezer-kétszáz forint volt. Aztán januárban százzal emelkedett, és ez így ment egészen 1986 januárjáig, amikor a Magyar Közlönyben megjelent a Minisztertanács rendelete, amely előírta, hogy a börtönítélet előtti szolgálati időt be kell számítani a munkában töltött évekbe. Akkor megemelkedett a nyugdíjam.

Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot.

1956. december 27-én úgy vitték el édesapát, hogy csak egy-két napig lesz bent, amíg ellenőriznek valamit. Hát ebből elég hosszú bent tartózkodása lett szegénynek. Akkor még azt sem tudták, hogy mivel is vádolják meg édesapát. Végül az óvári ügyben a gyilkosságra felbujtást kutatták: Óváron ki vitte és hová. Összeszedtek tizenhárom embert ebben a perben, többen a tárgyaláson találkoztak először, korábban semmi közük nem volt egymáshoz.

Amikor már tíz évet töltöttem börtönben, akkor elkövetkezett az az időszak, hogy harmadtárgyalásra viszik az embert. A tizenöt évnek a kétharmada az tíz év. Az első bűntényes elítéltnek harmadkedvezményt adnak, ha úgy dönt a tanács, amelyik erre az alkalomra kiszáll. És hát ők – ez a büntető tanács – említették, hogy huszonnégy fenyítésem van. Csillagfűtő voltam 1963 novemberétől 1964 áprilisáig.

A Gyorskocsi utcában mindjárt levetkőztetik az embert, megvizsgálják, és akkor részletekben adnak ruhadarabokat. Fölvittek az ötödik emeletre, és mindjárt azzal kezdték, hogy „az egész ötödik tele van a maga bűntársaival” meg ilyen zagyvaságokkal. Holott az égvilágon semmi alapjuk nem volt erre. A Gyorskocsi utcát úgy hívták abban az időben, hogy „Susogó”. Ha valakit a folyosón kihallgatásra vittek, akkor mindenkinek el kellett tűnnie, nem volt szabad beszélni.

A börtönön belül tevékenykedett az úgynevezett operatív osztály, amelyik a Belügyminisztériumhoz tartozott, bár 1962 óta maga a börtön már az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozott. Nos, az egyik legerőteljesebben kifogásolt dolog az volt a börtönben, hogy ez az operatív osztály exlex állapotot tartott fönn a börtönön belül. Ők voltak a korlátlan urak, ők szabtak meg mindent, hogy kivel mi történjen, ki az, aki dolgozhat, ki az, aki nem, ki az, akit el kell különíteni.

Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba.

A Kádár-kormányt és a körülötte összesereglett támogatókat nagyon negatívan értékeltük. Széles körű politikai munkát nem folytattunk, csak egymás közt beszéltük meg a helyzetet. A hármast – Kádárt, Aprót, Dögeit – meg Münnichet és Marosánt a legszélsőségesebb, mindenre elszánt pártpolitikusoknak tartottam. Sőt, Marosán – most is azt mondom – olyan ember volt, akit soha nem lett volna szabad hatalomhoz juttatni, főleg, hogy 1948-ban már eljátszotta a becsületét.

Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak.

960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra.

A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták.

Az ítélet. Részlet a Titkolt örökség című dokumentumfilmből
Vigh Szabolcs szabadlábra helyezési igazolványa

Március 5-én viszont közölték velem, hogy nem részesítenek félkedvezményben. Tudomásul vettem, és megírtam a szüleimnek, ne várjanak, mert „erkölcsi hiányosságra” hivatkozással nem kaptam meg a félkedvezményt. Aztán április elsején, nagyon korán, úgy öt óra körül zörögtek a zárka ajtaján. A tizedes, akit csak Prikulicsnak neveztünk – lehet, hogy az is volt a neve –, bekiabált: Ebinger, öltözködjön fel, szedje össze a cuccát!

Márianosztrára minket azért vittek, mert állítólag mi voltunk az éhségsztrájk szervezői. Amikor odakerültem, kiraktak bennünket a rabóból, kiürítették a legfelső emeletet nekünk, és azt hiszem minden második zárkába négyesével raktak minket. Összekerültem Kertész Dezsővel, Göncz Árpáddal, Bibó Istvánnal – egy rövid ideig. Ekkoriban halt meg Sebők Géza, a pertársam.

Később bekerültem a fordítóirodára, mint gépíró. Az volt a szűk keresztmetszet, és én vakon írtam. Háy Gyulának is gépeltem. Majd önállóan fordítottam németből meg angolból. Hatan dolgoztunk együtt egy cellában, kiemelt fizetést kaptunk, havonta háromszáz forintot. Munka közben rengeteget tudtunk olvasni.

Engedélykérés beszélőre

Behajtottunk a Deák téri főkapitányságra. Bevittek egy irodába, és ott az egyik őrnagy megkérdezte, nem laktam-e régebben a Práter utcában. Kiderült, hogy az egykor felettünk lakó Faragó család egyik tagja, kamasz volt, amikor mi elköltöztünk onnan. Érdeklődött a nővérem után, aki akkor csinos fiatal lány volt, és apámat is emlegette, akit Faragóék is elismert tudós férfiúnak tartottak. Ez kedvező momentumnak tűnt.

1957 nyarán kiengedtek a börtönből, és visszamentem dolgozni a Labdagyártó Szövetkezetbe. Visszavettek, mivel a volt recski rabok egy része elhagyta Magyarországot, így kellett a munkaerő. Éppen úgy szabadultam, hogy az egyetemen még le is tudtam vizsgázni. A nyár végén megházasodtam. Aztán elkezdtünk a barátokkal összejárni és politizálni. A legkülönbözőbb körökből jöttek össze emberek: Gyurkó László lett az egyik törzstag, Pomogáts Béla a másik, Dornbach Alajos a harmadik.

1962 őszén, a novemberi vagy a decemberi beszélőn Gizi virágnyelven jelezte, hogy lesz valami. Kapott egy fülest, miszerint az ENSZ közgyűlése levette napirendjéről a magyar ügyet, és ennek fejében a népköztársaság amnesztiát ad az 56-osoknak. Kádár március 21-én, csütörtökön jelentette be az amnesztiát, mi pénteken megtudtuk a smasszerektől, és szombaton reggel a börtönparancsnok hivatalosan is kihirdette.

Amikor kiértékelték ennek az aláírásgyűjtésnek az eredményét, akkor az aláírásgyűjtő fölszólalt, hogy itt van ez a Pákh, aki az ellenforradalomban harcolt, meg is sebesült, és még meg is tagadta az aláírást. Úgyhogy valamikor 57 végén fölmondtak nekem, szabályszerűen kirúgtak. Utána fordítóként helyezkedtem el az Erőműtervező Vállalatnál. Először csak szerződéses alapon, aztán állandósult a helyzet. De közben folyton leskelődtek, szaglásztak utánam.

Egyetlen egy rabtársa jött el hozzánk, de már sajnos nem emlékszem a nevére. Ő kiszabadult, és vele küldött apukám, még mindig megvan, egy ilyen kicsi ceruzát, amivel jegyzetelt, meg ilyen picike kis dobókockát, amit fogkrémből valahogy összegyúrt. Nem tudom, hogy hogy csinálta. Ez az ember mesélte, hogy kártyázgattak együtt, meg vigasztalták egymást, hogy te is hamarosan kiszabadulsz.

Kludskig Géza börtönfotója

A feleségem helyzete természetesen nagyon szomorú volt, mert hisz a hölgyeknek az ilyen állapot elviselése még nehezebb, mint a férfiaknak. Bár manapság a hölgyek között vannak sokan, akik azt mondják, hogy ők sokkal erősebbek, mint a férfiak. De a hölgyek idegrendszere, lelkivilága mindenképpen érzékenyebb, mint a férfiaké, így a történtek a feleségemet még jobban megviselték, mint engem. De ő hősiesen és keményen helytállt, megvárt.

Id. Andorka Rudolf 1960 körül

A letartóztatottak között voltak minisztériumi kollégák is, voltak olyanok, akiket csak néhány napra kaptak el és aztán különböző intervenciókra szabadon engedték őket. De ilyen reménye Eörsi Istvánnak például nem lehetett. Neki szerepe volt a december 4-i nőtüntetés szervezésében. Írt néhány verset, amelyben elátkozta a szovjet megszállókat. Ő maga se csodálkozott, amikor letartóztatták. Ez engem nagyon súlyosan érintett, lelkiismeret-furdalásom kezdődött.

1963-ban, a részleges amnesztiával elengedték mondjuk a politikai foglyoknak nem egészen kétharmadát. Nem igazi szabadon bocsátás volt, mert három éven belül, ha bármit elkövetnek, visszahozták volna őket, és visszakapták volna az egész idejüket. De ettől függetlenül is vagy két-három tucatnyi fogolytársamat visszahoztak. És sokan ott maradtak az ismerőseim közül. Nagy volt a fölzúdulás.

57. május 16-án szabadultam Kistarcsáról, és hazamentem Miskolcra. A feleségem örült, de mondta, hogy a szabadulást nem kell véglegesnek tekinteni, az egyetemen nagyon paprikás ellenem a hangulat, fenik rám a fogukat, tűnjünk el innen nagyon gyorsan. Akkor este ott aludtam, másnap hajnalban a korai autóbusszal jöttem Debrecenbe. Elmentem az ATOMKI-ba, ahol vártak, már kikért a professzor úr.

Tulajdonképpen háromfélét érzékelt az ember. Volt a hivatalos emberek részéről a hivatalos megnyilvánulás, aztán hivatalos emberek részéről a magán-megnyilvánulás, a többiek pedig általában a legnagyobb megértéssel és részvéttel viseltetettek irántunk. Amikor a vagyonelkobzás volt, az anyai nagyanyám nálunk tartózkodott, télen sokszor bejött a likócsi kisházból. Volt otthon egy bödön zsír. A végrehajtó nő szólt, hogy ez több a megengedett mennyiségnél. Anyám azt válaszolta, hogy nem tudta.

Tulajdonképpen megszoktam, hogy szaglásznak meg leskelődnek, és ez különösebben nem is zavart. Volt, amikor észrevettem, volt, amikor nem is törődtem vele. Volt, amikor külön fölhívták az ember figyelmét, hogy érezd, hogy megfigyelünk. Tényleg nagyon helyesen írta meg annak idején Orwell: „1984, Big brother is watching you”, hogy érezze az ember a megfigyeltség állapotát.

Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is.

Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált.

Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben.

Amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. Negyvennyolc óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, változatlanul tiltakozom. Nem is ittam. És negyvennyolc óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe.

Tóth István családjával a börtönévek után

A legnehezebb az elhelyezkedés volt. Az újságból kijegyzeteltem a hirdetéseket, elmentem én mindenhova, ahol állást hirdettek. Az atommagkutatóba nem vettek fel, Szalay professzor sem merte már megtenni, hogy felvegyen. Végül a Vasipari Vállalatnál sikerült elhelyezkednem, itt dolgozott Mervó Zoli barátom, szintén 56-os elítélt. A vállalat igazgatója, Tóth Mihály bácsi, veterán kommunista volt.

Az a másfél hónap, amit a fordítók között töltöttem, az elég érdekes volt, mert ott olyan dolgokat fordítottunk… Lektoráltam ott például valaki kriminál-pedagógiai könyvének német nyelvű fordítását, és nagyon érdekes volt. Úgyhogy tulajdonképpen érdekes dolgokat is fordítottunk. De ezek a könyvek nem éppen az irodalom gyöngyszemei voltak. Volt persze köztük Dosztojevszkij meg ilyesmi is, ami érdekes volt.

Tomasovszky András ajándéka a börtönből Mária lányának

1962-ben visszavittek a Gyűjtőbe, és onnan szabadultam egy évvel később. Azt hiszem, hogy a forradalomban való részvétel miatt elítélt papok közül ketten vagy hárman voltunk még börtönben 1963-ban, de az is lehet, hogy már csak egyedül én szabadultam az általános amnesztiával. Amikor hazamentem a szüleimhez Sárospatakra, az volt az Állami Egyházügyi Hivatal döntése, hogy fizikai munkát kell végeznem, úgy kell beilleszkednem a társadalomba, csak azután kapok majd papi működési engedélyt.

Értesítés, 1958

Az elsőfokú tárgyalás 1957. május 25-től június 10-ig tartott. Akkor hat halálos ítélet született és egy életfogytiglan. Az ítélethirdetéskor hatalmas tömeg gyűlt össze a győri bíróság előtt, az utcán. Az ávósok csináltak rendet, gépkocsival meg oldalkocsis motorral cirkáltak föl-alá, hogy megfélemlítsék az embereket. Az ítéleten mindenki megdöbbent. Édesapa ellen a vád szervezkedés vezetése és három rendbeli gyilkosságra való felbujtás volt. Képtelenségnek tűnt.

November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet!

Foglalási jegyzőkönyv

Miután háromszor megtagadtam, hogy alávessem magam a kihallgatásnak, utána már mindvégig el voltam különítve. Munkahelyre nem engedtek, és a zárkában kellett eltöltenem az időt. Indifferens volt, mindegy volt, hogy fegyelmi zárkára tesznek vagy nem, akkor már régen éhségsztrájkoltam. Tehát lezajlott ugye az amnesztia, és akkor következett, hogy letagadott bennünket Kádár. Igen nagy felhördülés volt a börtönben. Amikor ez a letagadás történt, a speciál nevű üzemben dolgoztam.