Jelenlegi hely

A Gyorskocsi utcában mindjárt levetkőztetik az embert, megvizsgálják, és akkor részletekben adnak ruhadarabokat. Fölvittek az ötödik emeletre, és mindjárt azzal kezdték, hogy „az egész ötödik tele van a maga bűntársaival” meg ilyen zagyvaságokkal. Holott az égvilágon semmi alapjuk nem volt erre. A Gyorskocsi utcát úgy hívták abban az időben, hogy „Susogó”. Ha valakit a folyosón kihallgatásra vittek, akkor mindenkinek el kellett tűnnie, nem volt szabad beszélni.

A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták.

És akkor decemberben jött a per. Én elég konok, fafejű, lelkiismeretes valaki voltam. A pernek az egyik kulcskérdése, amit a cellában is gyakoroltunk, hogy bűnösnek ismerem-e el magam vagy sem? Én persze mindig nemet mondtam. Az ügyvéd úgy próbált segíteni, hogy ex tunc ex nunc – tehát hogy akkor nem ismertem fel, hogy bűn, de most igen. És erre is adtam valamilyen dodonai választ. Mindig úgy csűrtem-csavartam, hogy a kecskének is jó legyen, meg nekem is.

Felszólítás

A harc a személyiségem és a lelki épségem megőrzéséért folyamatos volt. Minduntalan tapasztalnom kellett a különböző beavatkozásokat. Hogy mást ne mondjak, ha valakit szabadlábra helyeznek, záros határidőn belül el kell helyezkednie, állandó munkaviszonyt kellett létesítenie. Engem ugye hivatalosan elmebeteggé nyilvánítottak. A jogszabály értelmében, ha fél évig munkaviszonyom lett volna, akkor jogilag megszűnt volna ez az állapot.

A vádiratot egyszer olvastam, az egész csoportra vonatkozó anyag olyan húszoldalas lehetett, amiből a rám vonatkozó rész másfél oldal terjedelem sem volt. Azzal kezdődött, hogy a Lambrecht Miklós által vezetett önkéntes mentőszolgálat ugyan foglalkozott sebesültek szállításával is, de fő tevékenysége az ellenforradalmárok támogatása volt. Ezzel azt akarták mondani, hogy mentőautóink fegyvert szállítottak.

1956. december 27-én úgy vitték el édesapát, hogy csak egy-két napig lesz bent, amíg ellenőriznek valamit. Hát ebből elég hosszú bent tartózkodása lett szegénynek. Akkor még azt sem tudták, hogy mivel is vádolják meg édesapát. Végül az óvári ügyben a gyilkosságra felbujtást kutatták: Óváron ki vitte és hová. Összeszedtek tizenhárom embert ebben a perben, többen a tárgyaláson találkoztak először, korábban semmi közük nem volt egymáshoz.

Engedélykérés beszélőre

Azokban az években, amikor még Mátrafüreden voltam, a következő történt: megyek az utcán este a Nagykörúton, este 10 óra lehetett. Vagy 6 méterrel előttem, a kapu alól kijön két rendőr, nekem jön és fellök. Pillanatok alatt ott volt a kocsi, bevittek a VI. kerületi kapitányságra. Ott egy nyikhaj rögtön azt kérdezi: maga a Czájlik? Mondom, én. Vigyék le a zárkába. Nekem estek, agyba-főbe vertek. Másnap reggel a kihallgató tiszt azt kérdezi, hogy „hát kedves Czájlik úr, mennyit ivott tegnap?

Foglalási jegyzőkönyv

Márianosztrára minket azért vittek, mert állítólag mi voltunk az éhségsztrájk szervezői. Amikor odakerültem, kiraktak bennünket a rabóból, kiürítették a legfelső emeletet nekünk, és azt hiszem minden második zárkába négyesével raktak minket. Összekerültem Kertész Dezsővel, Göncz Árpáddal, Bibó Istvánnal – egy rövid ideig. Ekkoriban halt meg Sebők Géza, a pertársam.

Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok.

Molnár Mihály kérelme
Tihanyi Árpád búcsúlevele, 7.o.

57. május 16-án szabadultam Kistarcsáról, és hazamentem Miskolcra. A feleségem örült, de mondta, hogy a szabadulást nem kell véglegesnek tekinteni, az egyetemen nagyon paprikás ellenem a hangulat, fenik rám a fogukat, tűnjünk el innen nagyon gyorsan. Akkor este ott aludtam, másnap hajnalban a korai autóbusszal jöttem Debrecenbe. Elmentem az ATOMKI-ba, ahol vártak, már kikért a professzor úr.

Édesapám állítólag még az utolsó pillanatban is azt mondta, hogy ez nem létezik, csak viccelnek vele. Ő nem tett semmit, hát miért... De hát ki volt adva, hogy ennyi embernek meg kell halni. Mindegy, hogy mit csinált. Hogy ki volt, aki előírta, hogy ennyi embernek meg kell halnia Nyíregyházán, nem tudom. Példát kell statuálni. Ezek után hogy merészelték volna az emberek egyáltalán a szájukat kinyitni?

Vörös Zoltánné, Zoli fiával és Zsuzsanna lányával Balatonmáriafürdőn - jobbra a borospince, amiben 3 évig laktak

A későbbiekben rendszeresen megkaptam a Népszabadság előző vagy aznapi számának az első felét, amiben a politikai hírek voltak. Egy smasszer hozta be, akit kívülről szerveztek be. Nem ingyen csinálta, a családtagjaimnak némi anyagi áldozatba került. Rajta keresztül cenzúrától mentes leveleket is válthattunk, és néha kaptam egy-egy olyan könyvet, amelyet egyébként nem tudtam volna beszerezni. A cigaretta is meggyarapodott. Azt hiszem, 1960-ban alakult ki ez a kötelék.

1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták.

A feleségem helyzete természetesen nagyon szomorú volt, mert hisz a hölgyeknek az ilyen állapot elviselése még nehezebb, mint a férfiaknak. Bár manapság a hölgyek között vannak sokan, akik azt mondják, hogy ők sokkal erősebbek, mint a férfiak. De a hölgyek idegrendszere, lelkivilága mindenképpen érzékenyebb, mint a férfiaké, így a történtek a feleségemet még jobban megviselték, mint engem. De ő hősiesen és keményen helytállt, megvárt.

A per előtt lehívattak egy szobába, és jött hozzám két nyomozó, hogy „mi fog magával történni?” Mondom: „fel fognak menteni”. „Hogy képzeli ezt?” „Én a törvényes kormány ideje alatt csináltam, amit csináltam. Parancsra. Én nem követtem el bűncselekményt.” „Na, hát maga nagyon naiv. Magát be fogjuk vágni a szegedi Csillagba négy évre. És ott majd elgondolkozhat az ártatlanságáról.

Feljöttem, felkerestem Rimai Bélát, és kértem, legyen a segítségemre, ő mégis ismerősebb Budapesten. Ketten indultunk neki állást keresni. Nekem sürgősebb volt, mert én csak két napot kaptam, neki nem, ő szeretett volna még egy-másfél hónapot ráhúzni. Végigjártuk a Váci utat, a Kőbányai utat, és minden olyan helyre bementünk, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. Mihelyt kiderült rólunk, hogy a börtönből frissen szabadult tanáremberek vagyunk, már tárgytalanná is vált a dolog.

Tóth István ügyvédi kamarai igazolványa, 1957. április 1.

Az emberek azt gondolják, hogy ha valakit elítéltek x esztendőre, akkor már csak le kell ülnie azokat az éveket. Abban az időben minden zárkaajtón ki volt téve a magatartási szabályzat: föl voltak sorolva a jogok és a kötelességek. Az elítéltnek volt sok-sok joga: joga volt a munkához, joga volt ahhoz, hogy kéthavonta levelet írjon, joga volt ahhoz, hogy háromhavonta látogatót fogadjon, joga volt ahhoz, hogy félévente csomagot kapjon. De ezeket ugyanakkor kedvezménynek nevezték.

A legnehezebb az elhelyezkedés volt. Az újságból kijegyzeteltem a hirdetéseket, elmentem én mindenhova, ahol állást hirdettek. Az atommagkutatóba nem vettek fel, Szalay professzor sem merte már megtenni, hogy felvegyen. Végül a Vasipari Vállalatnál sikerült elhelyezkednem, itt dolgozott Mervó Zoli barátom, szintén 56-os elítélt. A vállalat igazgatója, Tóth Mihály bácsi, veterán kommunista volt.

Tisztasági csomagot kísérő cédula

Soha nem beszéltem édesapámról senkinek. Soha. A családon belül sem beszéltünk édesapámról. Se a három testvér soha. Ötvennyolc után soha. Az, hogy édesapám – így el nem hangzott soha. Ez egy borzasztó dolog volt! Ezt se felfogni, se elmondani nem lehet, ezt csak érzi az ember, hogy erről még beszélni se lehet. Elsősorban azért, mert féltem, és a másik sorban pedig az, hogy még megállni sem tudtam a sírja előtt, mert azt se tudtam, hogy hol van.

1962 őszén, a novemberi vagy a decemberi beszélőn Gizi virágnyelven jelezte, hogy lesz valami. Kapott egy fülest, miszerint az ENSZ közgyűlése levette napirendjéről a magyar ügyet, és ennek fejében a népköztársaság amnesztiát ad az 56-osoknak. Kádár március 21-én, csütörtökön jelentette be az amnesztiát, mi pénteken megtudtuk a smasszerektől, és szombaton reggel a börtönparancsnok hivatalosan is kihirdette.

Valahogyan rögtön tudtuk, hogy mi mások vagyunk, a mi családunknál egy kis sáncot kell húzni. Hogy sok mindenről nem lehet beszélni, ami másra nem tartozik. Nem kellett ezt külön a lelkünkre kötni, valahogyan megéreztük. Úgy magunkra voltunk hagyva, hogy még hasonlatot sem találok. És édesanyám nyilván azt a következtetést vonta le, hogy minden olyat el kell kerülni, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. Igenis megtanultuk, hogy csendben kell maradnunk, ha élni akarunk.

Júliusban átvittek minket, a Turchányi-per tagjait a Markóba. Tizennégyen vagy tizenhatan voltunk egy cellában. Úgy aludtunk, mint a heringek. Ott az ember már felszabadultabb volt, a pszichikai nyomás sokkal kisebb volt, mint a Gyorskocsi utcában. Mindenki mesélte a saját történetét. Aztán voltak különféle szórakozások, viccek, játékok, élettörténetek. Én úgy fogtam föl, hogy a „rácsos akadémián” lenni legalább olyan hasznos, mint a teológia. Én ott annyi mindent tanultam az életből!

Tóth István családjával a börtönévek után

Tulajdonképpen háromfélét érzékelt az ember. Volt a hivatalos emberek részéről a hivatalos megnyilvánulás, aztán hivatalos emberek részéről a magán-megnyilvánulás, a többiek pedig általában a legnagyobb megértéssel és részvéttel viseltetettek irántunk. Amikor a vagyonelkobzás volt, az anyai nagyanyám nálunk tartózkodott, télen sokszor bejött a likócsi kisházból. Volt otthon egy bödön zsír. A végrehajtó nő szólt, hogy ez több a megengedett mennyiségnél. Anyám azt válaszolta, hogy nem tudta.

Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven.

Az ítélet után elvittek az úgynevezett letöltő házba, a budapesti országos börtönbe, más néven a Gyűjtőbe. Akit politikai bűncselekményért öt évet meghaladó időre ítéltek, annak az első másfél évet fokozati zárkán kellett eltölteni. A fokozati zárka egy súlyosabb fokozat volt. Abban az időben a Gyűjtőben három-négy személy volt egy zárkába bezárva, akik mind ilyen fokozatiak voltak.

Mérei Ferenc börtönfotója

Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni.

Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba.

Nem sokkal 1956 karácsonya előtt fiatalok fegyveres akciót hajtottak végre Gyulaváriban, de vérontás nem történt. Ebben az időben apám, Molnár Mihály volt a Gyulavári Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnöke, Lengyel Imre a helyettese. Az esettel kapcsolatosan mindkettőjüket beidézték a katonai ügyészségre. Apámat január 18-án letartóztatták, de körülbelül egy hét múlva szabadon engedték.

Széll Jenő börtönfotója

A Kádár-kormány először az októberi vívmányok megőrzésének látszatát keltette, ezért bizonyos engedményeket tett a parasztságnak és növelte a vallásszabadságot. Emlékszem, amikor Abaújszántón helyettesítettem, akkor egy volt párttitkár hozta el a már felnőtt gyerekeit megkereszteltetni. Tehát először a katonai ellenállást számolták fel, másodszor a gyárakban állították helyre az uralmat, aztán jött a mezőgazdaság és csak utána a vallás.

Másnap hajnalban érkeztem haza Békéscsabára, a nagyszülői házba, ahonnan elvittek. Először a Békés Megyei Erdőgazdasági Vállalatnál helyezkedtem el mint segédmunkás. Brigádban dolgoztunk, fadöntés, faaprítás stb. volt a dolgunk. Akkor még nem volt olyan komfortos a feldolgozás, fejszével és vonófűrésszel dolgoztunk, nem gépi fűrésszel. Nehéz munka volt, kevés keresettel, de mégis volt valami, amit beírtak a munkakönyvembe.

A győri bencésekhez viszont felvették a bátyámat. Aztán édesanyánk a maga józanságával belátta, ha elvégzi is a gimnáziumot, legfeljebb segédmunkásnak tud elmenni. Mivel az állatok nagyon érdekelték – mindig voltak nyulaink, galambjaink, kutyánk, a tyúk végelgyengülésben halt meg nálunk –, édesanya kitalálta, hogy a bátyám menjen mezőgazdasági technikumba. Tetszett neki is, és különbözetivel átment oda.

De az is előfordult, hogy végignézették velem a valódi elmebeteg sokkolását. Tehát arra kényszerítettek, hogy nézzem, hogyan zajlik le a sokkolás. Amikor az embert sokkolják, nem látja, hogy mi megy végbe, mert akkor elveszíti az eszméletét. Láttam, amint fölteszik az elektródokat a homlokára, elkékül, lila lesz, habzik a szája, rázkódik, mint az epilepsziás, szóval szörnyű látvány. Vagy előfordult, hogy csak kis áramütést adtak, utána mindjárt magamhoz tértem.

A Fő utcán derült ki, hogy a másodfokú tárgyalásunkat zárttá tették, tehát a hozzátartozók nem jöhettek be – gondolom, az óvári sortűz miatt. Öttagú bíróság tárgyalta, Vida Ferenc vezetésével. Úgy éreztem, szabadulni fogok, mert az ügyész megalapozatlannak tartotta az elsőfokú bíróság ítéletét, mondván, hogy a tanúvallomások nem támasztják alá. Felolvasták a bírói indoklást, az ügyvédek elmondták a beszédüket, mi az utolsó szó jogán elmondhattuk a magunkét.

Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”.

Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla.

Éjfélkor becsöngettek, kinyitottam az ajtót. Egy kétméteres legény lépett be, géppisztoly a hasán, nekitaszított egy szekrénynek, végigtapogatott, utána bezúdultak a többiek. Összesen hatan voltak, mind nyakig fegyverben. Kétségtelenül kíméletesen viselkedtek, és főleg csöndben, mert látták, hogy a gyerek alszik. Leültettek a hallban egy karosszékre, és elkezdték ontani a kérdéseket. Abban minden volt. Hol van a Bagoly, hol vannak a röplapok, a fegyverek.

Szabadulási határozat
Ítélethirdetés az Eörsi István és társai ügyében. A vádlottak balról: Eörsi István, Szabó Béla, Molnár Sándor, Nagy Mihály és Káldor Vera
Ebinger Endre kegyelmi határozata a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alóli mentesítésről, 1970. VIII. 7.