Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el. Valószínű, hogy valami melegebb holmit is vittünk magunkkal, de mindig fáztunk, és mindig éhesek voltunk. Rengeteget esett az eső. És pocsolya, meg sár. Azt sem tudom, hogy amikor az ember kint állt a Zählappellnél és bőrig ázott, hogyan tudott megszárítkozni, mert hiszen nem volt hol. És az ember cipőtalpa kilukadt. Erre egy pici kézművesipar született. A priccsdeszkákat az emberek elvették (pedig tilos volt), és cipőtalp alakú valamit vágtak belőle. A konzervdobozt föl lehetett vágni és ki lehetett kalapálni, alumíniumcsíkokat készítettek belőle. És akkor azokat valami zsineggel az ember a cipőjéhez erősítette. Ennek kialakult az ára: mondjuk fél kenyérért megcsinálta a mester. Volt egy fiatalabb házaspár, az asszony terhes volt, és apám kenyérért vett tőle cipőt, hogy az asszonynak valamivel több ennivalója legyen. Magunkkal hoztunk egy kiló mogyorót vagy mandulát, és volt mazsola is, mint kvázi vastartalék. Valami tetőgerendára föl volt akasztva egy hátizsák, abban voltak. Én legfelül laktam, legalul egy lengyel orvos, közbül apám. És éjjel ebből loptam, igaz, a miénk volt
Egy furcsa aspektusa az egésznek, hogy mivel ennek az ezerhatszáz embernek nem volt semmi tennivalója, egy intenzív álaktivitás alakult ki. Belső rendszabály volt, hogy mit kell, mit nem kell. És ekörül sok vita volt, azt hiszem, és írásba is fektették. A másik nagy foglalkozás a lista-összeállítás volt, hogy ha majd elvisznek innen, mi az elsőbbségi sorrend. Volt aztán szintén egy teljesen torz valami, az önvédelmi szervezet: hogy szükség esetén – ha az SS-ek akarnának velünk végezni, vagy összeomlik az egész – az SS-eket agyonverjük, vagy védjük magunkat, ha erre kerül a sor. Összegyűltünk, teljesen elemi „vigyázz, pihenj, sorakozó” bohóckodás folyt. Tudom, hogy már akkor is tökéletesen láttam ennek a teljes inkongruitását. De valahol ez is hozzátartozott, azt hiszem, ehhez az organizációhoz. Szóval egy üresen járó adminisztratív áltevékenység.
Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra. Végül a svájci határ mellett, a Boden-tó partján, Lindauban állt meg a vonatunk egy rendező pályaudvaron, ahonnan látni lehetett a tó túlsó partján a kivilágított Svájcot. Ugye, Németország töksötét volt, mindenütt elsötétítés volt. És akkor ott álltunk. És ott volt Kasztner, aki Hermann Krumeyjal még akkor ott valamit tárgyalt. Gondolom, hogy átenged – nem enged, még zsarolt egyet, nem tudom. Arra emlékszem, én Kasztnert sose láttam, de hallottam, ahogy kiáltotta: „Herr Obersturmbannführer, ich bin da!” „Ezredes úr, itt vagyok!”, mert Krumey kereste. Aztán jött egy svájci szerelvény, és mi átszálltunk. Ez a szerelvény fűtve volt, ép ablakokkal, meleg és világos. Bevittek Sankt Gallenba, ahol egy évjárat katonát mozgósítottak, hogy fogadjanak bennünket. Nem tudom, hogy kaszárnya vagy iskolaépület volt-e, ahova elhelyeztek. Kaptunk enni, már nem tudom, mit, de sokan túlzabálták magukat, úgyhogy rengeteg embernek szörnyű hasmenése volt. Sokan voltunk egy-egy hálóteremben. A katonák és katonanők mindenkit elláttak, abszolút emberi fogadtatás volt. Arra emlékszem, hogy egy kisgyereket éppen bilire ültették, és egy svájci tiszt, aki nyilván civilből ugrott be az otthon lévő egyenruhájába, előkelő mozdulattal egy csomag vécépapírt ajánlott a mamának. Megfürdettek, alaposan átnézték a hajunkat, és valami fehér porral, amit akkor ismertünk meg, DDT-vel mindenkit vastagon beszórtak.
Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt. Két szállodába szállásoltak el bennünket. Volt a Regina nevű, ahol az ortodoxok voltak, mi lent, az Esplanade Hotelban, egy század végi gyönyörű épületben, egy óriási terület előtte. Nem tudom, hányan voltunk egy szobában, de azt hiszem, a mi szobánkban még egy másik család. Paradicsomi élet volt.
Amikor vége volt a háborúnak, akkor a svájciak szerettek volna bennünket kiutálni. Azt mondták, átvisznek Észak-Afrikába. És akkor a tábor éhségsztrájkot szervezett. Mindenki befeküdt az ágyába, miután előzőleg megbeszéltük, hogy három napra való kaját összespórolunk, félreteszünk. És a táborparancsnok fűnek-fának, az Egyesült Nemzeteknek, a svájci elnöknek, tán még Churchillnek is írt, hogy hadd maradjunk. Volt velünk egy grafikus, Irsai István. Plakátgrafikus volt, a háború előtt nagyon jó neve volt Magyarországon. És gyönyörű pergamenteket varázsolt, amelyek aztán levélként elmentek. Később csinált levelezőlapokat is.