Apám az első világháborúban nagyon magas kitüntetéseket kapott. Az olasz fronton volt. Egy kitüntetés – a Nagy Ezüst, vagy micsoda – hiányzott ahhoz, hogy kivételezettek legyünk a zsidótörvények alól. De annyira azért kivételezett volt, hogy engem felvettek a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumba, mint egyetlen zsidót. 40-ben lett Erdély magyar újra, és akkor kerültem én ötödikbe, tizennégy éves koromban. És kérdezték apámtól, „Meg vagy őrülve?! Hogy a lányod az egyetlen zsidó legyen? Szegény gyerek! Ki tudja, minek teszed ki!” És apám azt válaszolta: „Jutkának meg kell tanulnia, hogy minden körülmények között, és minden helyzetben meg kell állja a helyét!” És ezt én soha az életben nem felejtettem el, lényegében ez volt az életem útmutatója. És a másik, amit sokszor mondott, és abszolút megalapozta az én szellemi világomat és világlátásomat, az az volt, hogy „A jogainkkal élni kell!” Édesapám magyar zsidónak vallotta magát mindig – először jött, hogy magyar, és aztán, hogy zsidó.