Jelenlegi hely
A háború előtti budapesti életről csak emlékfoszlányaim vannak. Például hogy nyaraltunk a Balatonon vagy a Mátrában, és halványan emlékszem a szüleim barátaira is, akikkel összejártak.
Az a színvonal nem maradt meg, ahogy a háború előtt éltünk. A háború előtt volt háztartási alkalmazottunk, és még a háború után is egy darabig. Ugyanaz, aki azelőtt. Sárikónak hívták, nagyon kedves, rendes vidéki nő volt. Arra emlékszem, hogy eljött a pillanat, amikor édesapám nem tudta kifizetni őt, és adós maradt a fizetésével. Nem tudom, hogy ennek ellenére miért maradt még egy darabig nálunk. Aztán persze egy idő múlva elment, a szobáját egy társbérlő foglalta el. Nagy lakásunk volt, kétszintes. Eredetileg, a háború előtt három nagy szoba volt lent, plusz egy cselédszoba, fönt pedig három hálószoba. A háború után leépítettek. A fölső szintből elvettek két szobát, lent pedig kaptunk két társbérlőt. A társbérlők aránylag rendesek voltak, de mégiscsak zavartak bennünket. A mi lakásunkon kellett átjárniuk a fürdőszobába, és még mi, gyerekek is éreztük, hogy ez nem éppen kellemes.
Jóban voltunk a velünk szemben lakó családdal, a barátság ma is tart. Az elemi első osztályában ismerkedtünk össze Móni barátnőmmel, akinek a bátyja egyidős volt az én bátyámmal. Nagyon sokat játszottunk együtt, főleg a mi kertünkben. A szüleink is nagyon jóban voltak, rengeteget bridzseztek együtt. Aztán a bátyámnak volt egy nagyon jó barátja a Sas-hegyen, egy építésznek a fia, akivel ma is jóban vagyunk, náluk is voltak találkozók, kis bulik is. A bátyám nagyon jó kapcsolatteremtő egyéniség, és rajta keresztül sok fiatallal ismerkedtem meg. A szüleim aktívan nem léptek föl, hogy ajánljanak barátokat, vagy valakitől távol tartsanak minket.
Anyámból áradt a boldogtalanság. Szenvedett a munkahelyén is. Szinte naponta mesélt arról, hogy mennyire komiszan viselkedett vele egyik vagy másik munkatársa. Azt hiszem, túl érzékeny is volt, nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez. Neki óriási presztízsveszteséget és életszínvonal-csökkenést jelentett az emigráció. Otthon megvolt a társadalmi köre, még akkor is, ha csak illuzórikus, hiszen leginkább az ő osztályát bántották a kommunisták, de mégis, ott hasonló sorsú emberek vették körül, itt nem. Látszott rajta a sértődöttség. Szóval összejött egy-egy svájcinak a faragatlan durvasága meg az ő túlzott érzékenysége. Volt egy kis magyar köre, rendszeresen összejárt egy-egy magyar házaspárral vagy egyedül élő nővel. Persze erős kompenzációs jellege is volt némelyik kapcsolatnak. Szívbeli barátsága csak nagyon kevés emberrel alakult ki. 56-osokkal főleg, és az ő korosztályába tartozókkal.
Az első időben nagyon sok szimpátiában volt részem. Néha viszont szegény kis menekültként kezeltek. Olyan is volt, ami fájt. Emlékszem, hogy a diáktársaimmal elmentünk egy vendéglőbe, és az egyik egyetemi kollégám azt mondta, hogy meghív vacsorára, mert 56-ban nem támogatta a magyar diákokat, itt az alkalom, hogy támogasson valakit. Ez nagyon fájt. Egyszer meg segítettem valakinek csomagolni, aki hosszabb útra készült, és a zsebembe nyomott egy tízfrankost. Akkor elöntött a vér. Nagyon fájt, hogy a baráti segítségemet meg akarja fizetni. Megmondtam neki, hogy nagyon rosszul esik, ez nekem idegen, és szó sem lehet róla, hogy elfogadjam. Ő hümmögött, hogy nem úgy gondolta. Ezek olyan svájci dolgok, a két kultúra különbsége. Ők azt hiszik, hogy mindent meg lehet fizetni, közöttük ez rendben van. Ellenséges magatartást viszont csak elvétve tapasztaltam. Baráti kapcsolatok kialakultak már az első években is, de azok aztán változtak. Az elején – a félszegségemnél fogva – magam is inkább a társadalom szélén élő, félénkebb emberekkel kerestem a kapcsolatot, később más jellegű barátaim lettek, akik más szempontból voltak a társadalom szélén, nem nyárspolgárok, hanem szabadabban élő és gondolkodó emberek. Szóval inkább kozmopolitákkal kerültem barátságba.
Budapest a kultúrát illetően teljesen zsebre vágja Zürichet. Nem lehet egy napon említeni a kettőt, annyival többet nyújt Budapest. De tizenkilenc éves koromig én ebből keveset kaptam, mert pénzünk se volt, meg nem is volt még meg az a horizontom, hogy annyira érdekelt volna. Bár például a Zeneakadémiára rendszeresen eljártam az ingyenes főpróbákra, azokat nagyon élveztem, és színházba is eljártam időnként. Ami a színházat illeti, Zürichben eléggé koplalnom kellett, mert ott nincs nagy választék, és a város egyetlen komolyabb, szubvencionált színháza határozottan rossz. Vannak kis pinceszínházak, amelyek nagyon jók, az kicsit kárpótolja az embert, és a múzeumok, kiállítások is nagyon élvezetesek.
75-ben elköltöztem édesanyámtól, kivettem egy lakást. Legfőbb ideje volt önállóvá válni, hiszen már harmincnyolc éves voltam, ugyanakkor mégsem ment könnyen. Láttam, hogy édesanyámnak elég nehéz lesz beleszokni az egyedül lakásba. De hát mégis úgy éreztem, hogy szükség van rá. Ő elfogadta, hogy elköltözöm, ugyanakkor nem volt könnyű neki. Sűrűn látogattam, mondjuk, hetenként egyszer, és gyakran telefonáltunk egymásnak. Ő is eljárt hozzám, a kapcsolat továbbra is megmaradt.
Színházba, moziba, múzeumba nem olyan gyakran járok, mint amennyire szeretnék. Mert mindez érdekel ugyan, de jó itthon lenni, szívesen vagyok a lakásomban esténként és hétvégén is. Meggondolom, hogy vegyem-e a fáradságot, és menjek be a városba, színházba, moziba vagy múzeumba. Úgyhogy nem elég gyakran élek ezekkel a lehetőségekkel. De hát ez még változhat. Ha valaki elhív, minden további nélkül bemegyek a városba, és elmegyünk együtt egy-egy ilyen helyre, mert határozottan érdekel. Szóval érdekelnek a kiállítások, érdekel a színház. Leginkább a színház, mert nagyon kiválóak a budapesti színházak, és nagyon élvezem a színházi életet. Ami nekem fontos, és ami nagyon megkönnyíti, hogy Magyarországon éljek, az emberek kedvessége. Talán nem is mindig a kedvességről van szó, hanem másfajta szociális kapcsolódásról, mint amihez Svájcban hozzászoktam. Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy itt nagyobb közelség van az emberek között, mint például Svájcban. Egy bizonyos közvetlenség, talán ez illik rá. Sok helyen érzem úgy, hogy az egymáshoz való viszonyulás melegebb, kedvesebb, jobban megnyílnak az emberek, és jobban késztetnek engem is arra, hogy megnyíljak. Fordítva talán úgy lehet mondani, hogy a svájciak merevebbek, tartózkodóbbak, szigorúbbak, nagyon elválasztják a privát életet a nyilvános vagy hivatalos élettől, a munkától. A magas hegyek hiányoznak egy kicsit, mert én nagyon szerettem járni a kétezer méter fölötti hegyekben. Nyáron úgyszólván minden hétvégémet valamelyik hegyen töltöttem. Természetesen az itt nincs, de Magyarországon is gyönyörű tájak vannak, nagyon élvezem őket. Viszont itt az adminisztráció elég nehézkes. Amíg papírokat kellett intéznem, az nagyon fáradságos volt, sok komplikált adminisztrációval járt. Akkor éreztem a nagy különbséget, hogy Svájcban mennyire gyorsan, hatékonyan, egyszerűen intézik a dolgokat, akár a bankban, akár az önkormányzatnál, bárhol. Magyarországon ez sokkal, de sokkal nehézkesebb, és sokszor az ügyintézők sincsenek tisztában az előírásokkal. De ez most már nem is annyira aktuális, mert túl vagyok az intézések legnagyobb részén, már ez se fáj.