Jelenlegi hely
A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni. Ők megfejték a teheneket a sapkába, és onnan ittuk a langyos, friss tehéntejet. Majd leültünk a mezőn, és én a hátamra feküdtem, és elaludtam. A természet ölén, ezzel a jóllakottsággal a napsütésben elengedtem magam, és úgy éreztem, hogy én tényleg megmenekültem. Ez csodálatos emlék maradt az életemben, a teljes beteljesülésnek tűnt nekem akkor!
Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva. Volt Nagyváradon egy vitéz Wertheimstein Viktor nevű úr, és annak a nővére, Wertheimstein Aranka. Zsidók voltak ők is, a férfi fakereskedéssel foglalkozott, úgyhogy apám ismerte jól, és egy utcában laktunk. (Hogy miért kapott vitézi címet, azt nem tudom.) Viktor a gettózás idején éppen Budapesten tartózkodott. Aranka nagyon idős nő volt már akkor. És mi magunkkal vittük abba a villaházba. Anyám ellátta Arankát, pedig Aranka nem hozott be semmit. Öreg is volt, és életében, azt hiszem, soha arrébb nem tett egy tányért. Aranka szegény nem sokat járkált már, feküdt vagy ült a matracon. Amikor anyám odavitte neki az ételt, akkor Aranka azt mondta: „Drágám, itt olyan a kiszolgálás, mint a Ritzben!” Ez a mondás megmaradt a családban, a legnagyobb bajok közepette is. És a szegény Aranka a vagonban meghalt. Viktor Pesten megmaradt. Budapesten nem volt szisztematikus a deportálás, ki lehetett játszani.
Nem mentünk egyenesen a lakásunkba. Azt mondtuk, hogy megvárjuk, míg apám visszajön. Anyám egyik közeli barátnője Jakabffy Juci volt, aki szintén lágerből jött vissza, de a férje nélkül. Nekik nagy lakásuk volt Váradon. Juci fivére, Laci pedig munkaszolgálatból jött vissza, és beköltözött a testvéréhez, mert neki meg a felesége nem jött vissza. Jucinak volt állandó személyzete, azt hiszem, Marikának hívták, aki imádta a családot, és végig ott ült a lakásban, mint a tyúk a tojásokon, és őrizte azt. Még a rongyoszsák is megmaradt a foltozni való ruhadarabokkal. És akkor többen, akik nem akartak hazamenni a lakásukba, odamentek a „Jakabffy Panzióba”. Beköltöztünk mi is, és legalább két hétig ott laktunk. Volt még egy ilyen panzió Nagyváradon, a Sonnenfeld Panzió is. Sonnenfeldéknél a nők nem jöttek vissza. Csupa özvegy férfi és árva fiú volt ott.
Nagyváradon mondjuk volt harmincezer zsidó. És sokakat behoztak még a környékező falvakból is. Nagy komplikációk és protekciók útján sikerült elérni, hogy a nagyanyám és a nagyanyám fivére Élesdről bejöhessenek a váradi gettóba. Nem tudtuk, hogy mi jó, és mi nem jó. De úgy tűnt, hogy nekik szükségük van támaszra. Többeknek sikerült megszökni. Bennünk föl se merült, nem gondoltuk végig a helyzetünket. De nagyon-nagyon keserű, pesszimista ember kellett az legyen, aki ezt el tudta képzelni. Annyira elképzelhetetlen, hogy néha visszamenőleg úgy gondolom, hogy nem is volt igaz. A barátnőm, aki csak tizenöt éves volt akkor és az öccse tizenegy vagy tíz. És ott külön szöktek a szülők, és külön szökött a két gyerek! Márta öccse – Reuven Tsur – le is írta ezeket az emlékeket. [Menekülés a gettóból.]
Valaki mondta, hogy látta apámat márciusban. Láthatta, akkor még élt. Gondoltuk, ha márciusban megvolt még, akkor most is megvan. Aztán megtudtuk, hogy Nussbaum Bélával mentek el egyszerre egy másik lágerbe. Amikor ez a barátunk visszajött Nagyváradra, akkor én mentem el hozzá. Először nem akarta megmondani. Olyanokat mondott, hogy „Nem voltunk végig együtt. Engem elvittek máshova, nem tudom, mi lett vele.” És akkor én megéreztem valamit, és azt mondtam neki, „jobb, ha megmondja az igazat, minthogy itt várjunk, várjunk hiába”. Akkor megmondta nekem.
Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük. Mondták, hogy pénzt nem szabad megtartani. Úgyhogy a klozeten húztuk le a pénzt, mert nem akartuk otthagyni.
Amikor leszálltunk a vagonból, azaz levettek minket az ottani foglyok, először azt mondták, hogy később megkapjuk a holminkat, csak hagyjunk mindent a vagonban. Nem volt nálunk sok minden, egy hátizsák, vagy egy kis koffer. Aztán volt az ordítozás, a kutyák, a német tisztek. „A férfiak az egyik oldalra, a nők a másik oldalra, a gyerekek az öregekkel!” Azt mondták, hogy az anyák a gyerekeket adják oda az idős embereknek, mert hogy ők dolgozni fognak, és az idősek majd vigyáznak a gyerekekre. Volt anya, aki elengedte a gyermeke kezét, és odaadta a saját édesanyjának, vagy idősebb rokonának. Őket rögtön a gázkamrába vitték. Volt, aki nem engedte el, és ezek a fiatal anyák a csecsemőikkel mind egyenesen mentek a gázba. Aki odaadta a gyerekét, az talán megmaradt.
Kérdeztük, hogy hol vannak a korábban érkezettek. Tulajdonképpen közös nyelvünk nekünk a jiddis lett volna. Mi nem tudtunk jiddisül, de megértettünk pár szót. Mutatták a füstöt, ami jött ki a kéményen, hogy ott vannak. És mi nem értettük. És akkor elmondták nyíltan. Meghallottuk, csak még nem fogtuk fel. Mondjuk azt, hogy dogozni akarunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy ne vigyenek rögtön a gázba. Anyám megfogta a kezemet, a lényeg az volt, hogy együtt maradjunk, anyu meg én. És akkor Mengele elé kerültünk. Mi nappal érkeztünk, ami nagy előny volt, mert éccaka sokkal borzalmasabb lehetett, a reflektorok égtek mindenütt a drótkerítések mellett. Amikor túlestünk a választáson, a hosszú sorral elindultunk valahova, amiről nem tudtuk, hogy mi, de eszünkbe nem jutott, hogy gázkamra lehet. Vittek a fürdetőbe. Halvány másodpercre sem jutott eszünkbe, hogy ez a fürdő esetleg nem fürdő, mint ahogy később megtudtuk, hogy ugyanúgy azt mondták mindenkinek, hogy a fürdőbe viszik őket, nota bene, az a gázkamra volt. Nem volt pánik.
Miska bácsit és a nagyanyámat rögtön a gázkamrába vitték. A németek szempontjából öregek voltak. De a fiatalok közül is – aki kövér volt, vagy volt valami testi hibája – sokakat odavittek. Ugye az volt kiírva, hogy „Arbeit macht frei”. „A munka szabaddá tesz.” Gyönyörű szlogen, csak éppen Auschwitzban kik dolgoztak? Dolgoztak azok, akik a zuhanyozásnál voltak, a gázkamrákban, akik a krematóriumot tartották fenn, akik az utakat javították. Különben ott nem lehetett dolgozni, az nem munkatábor volt, az megsemmisítő tábor volt. Ez a szlogen is mutatja, hogy nem egyszerűen megölték az embereket, hanem előzetesen még borzasztó kínzásoknak vetették alá őket. Az éhség, a szomjúság, az, hogy órákat kellett kint sorban állni – ez volt az úgynevezett Zählappell –, hogy megszámoljanak minket.
Leborotválták a hajunkat teljesen kopaszra, és minden szőrzetet, és bekentek petróleummal – a tetű ellen. De azért mindenki tetves lett! Ez is a tortúrához tartozott. Arra szolgált, hogy kínozza az embereket, leépítse és megalázza. Anyám ott állt mellettem, és ijedten kérdezte, hogy hol vagyok, körbe-körbe forgott, miközben ott álltam mellette, csak nem ismert meg kopaszon. Tükör nem volt, úgyhogy nem láttam magam kopaszon, és ezt mindig sajnálni fogom. Fénykép sincs róla. Ott kellett hagyni az összes holminkat. A cipőinket lehetett csak megtartani. Utána bevittek minket a C lágerbe, ott voltak a magyar csoportok. Harminc barakk volt, minden barakkban körülbelül ezer ember.