Jelenlegi hely
Nem tudom megítélni, hogy azok a katonák, akik ott őrszolgálatot teljesítettek, mennyiben voltak tisztában az NKVD aljas, gyalázatos módszereivel. Az mindenesetre tény, hogy mi ezt a vadságot már teljes terjedelmében tapasztalhattuk az ausztriai lágerben. Amikor esténként nyugalomra tértünk, ahogy ezt nyugalomnak lehet nevezni, akkor hallottuk azt a távoli, sztyeppei dalozást, ahogy ezek énekeltek: ami egy egészen különleges vadságot sugárzott. Először egy olyan vékony hangú énekes elkezdett tí-ri-dí-ri-dí di-di-di-dí, tí-dí-dí-dí, aztán bele az összes. Ez egy olyan különleges fura valami volt, amit mi nehezen tudtunk megérteni. Ugyanúgy, mint például a mozdonyaik sípja, ami nálunk, Közép-Európában elviselhető, kellemes síphang volt, a Szovjetunióban pedig a mozdony sípolása is olyan vad sztyeppei sípolás volt. Szóval ez a különbség a közép-európai és a messzi távoli között már akkor érzékelhető volt, ami nekünk, közép-európaiaknak eléggé szokatlan volt. Amikor aztán már Máramarosszigeten még mindig azzal a hazugsággal, hogy most visznek aztán haza bennünket, átvittek Máramarosszigetről az aknaszlatinai állomásra, ahol már kiépítették időközben a széles vágányú vasutat. Ott aztán bevagoníroztak bennünket, ott már megkétszerezték az őrséget. Én már korábban is jártam Máramarosszigeten, úgyhogy amikor nekünk azt mondták Máramarosszigeten, hogy most visznek bennünket az állomásra, és hazaszállítanak, láttam, hogy nem a nagyállomásra megyünk, hanem a kisállomásra, és ott már megkétszerezték az őrséget és megkezdődött a davajozás, akkor már látszott, hogy ez bizony nem haza, hanem oda vezet. A máramarosszigeti nagy lágerben még cigányzene is játszott nekünk és készített föl bennünket a „hazamenetelre”. Csak éppen nem hazamenetel lett belőle, hanem három és fél évi moszkvai birodalmi kényszermunka részemre. És nem is szólva azokról, akik soha nem jöttek haza, hisz rengetegen haltak meg. Vagy azokról, akiket csak az ötvenes évek közepén engedtek haza.
Először is kivittek bennünket egy Moszkvától olyan 200–250 kilométerre lévő gyűjtőlágerbe. Több hónapos utazás volt, valamikor augusztusban érkeztünk ki. Itt először nem dolgoztattak. Később vittek ki krumpliszedési munkálatokra, ahol megtapasztalhattuk a moszkvai birodalomban szokásos munkamódszereket. Ott nagy krumpli táblák voltak, jó termőföld volt, sokat termett a krumpli. Adtak kosarakat, hogy szedjük a krumplit. És aztán szedtük-szedtük-szedtük, de sok volt a krumpli, sűrűn kellett üríteni a kosarat, úgyhogy mikor meglátta a munkavezető, hogy milyen kis területről szedtük még csak föl, akkor jött, hogy majd ő megtanít bennünket krumplit szedni. És megmutatta, hogy a lapáttal ki kell vágni a krumplibokrot úgy, hogy a lyuk a két tő között keletkezzék, mert különben benne marad a krumpli, amit aztán tavasszal a civilek kiszednek onnan átfagyott módon. És ez a krumpliszedés is akkor volt már, amikor nagy sár volt. A sáros krumplit szárítani kellett, de már megfagyott. Aztán bevitték különböző szárítóhelyekre, és ott elkezdett rohadni. Úgyhogy már a fogolyidőm kezdetén megtanultam, hogy hogyan kell a rohadt krumplit nagyüzemi módon előállítani.
Tavasszal a civilek kimentek a krumpliföldre, hogy az áttelelt krumplit kiássák, hogy legyen valami ennivalójuk, és amikor kérdeztük, mi az oka ennek a hihetetlen pusztulásnak, ennek a hihetetlen nemtörődömségnek, akkor az oroszoknak a kifejezése az volt, hogy „nyet hozjána”, ami azt jelenti, hogy nincs gazda. Tehát én már ott tapasztaltam, hogy az állami tulajdonba vett vagyonoknak nincs gazdájuk, és ez az oka a hihetetlen pusztulásnak.
Innen novemberben kivittek egy kőbányai táborba, amit Rozsgyesztónak hívtak. Állítólag a Nobel-díjas Bunyin grófnak a birtoka volt ez a kőbánya. Körülbelül 30–35 kilométerre lehetett Lebegyántól. Kétszázunkat vittek ki. Nyíltszíni kőfejtés volt. Amikor mutatták, hogy ez hogy zajlik, nem akartuk elhinni. Én a bátyám – aki velem egyszerre esett fogságba – voltam egy kőtörő-pár. Adtak nekünk olyan tizenegy kilós nagy kalapácsot, amivel akkorára kellett összetörnünk a lerobbantott mészkövet, hogy be lehessen tenni egy csillébe. 1945 novemberétől dolgoztunk ott. 1946 – mondjuk – februárjában már annyira lecsappant a létszám és annyira legyengült a társaság, hogy újabb százötven embert hoztak oda pótlásként. A végén, 1946 talán áprilisában jött egy olyan rendelkezés, hogy a hadnagytól fölfelé rendfokozatúakat elviszik egy tiszti lágerbe. Akkor mi a bátyámmal elmentünk az orosz parancsnokhoz és mondtuk, hogy testvérek vagyunk, vagy én hadd menjek velük, vagy ő is hadd maradjon velem. És erre az orosz parancsnok – hangsúlyoznom kell, hogy nagyon barátságosan – azt mondta, hogy neki is van egy testvére ötezer kilométerre, és őt egyáltalán nem zavarja, hogy ilyen távol vannak. Úgyhogy nem maradtunk együtt. Őket elvitték, mi ott maradtunk, és helyettük civileket hoztak a lágerbe.
Ebben az időben még nem tudtunk oroszul. Német–orosz tolmácsok voltak: először németre kellett fordítani, és ő fordította oroszra. De volt szlovákul tudó tolmácsunk is, aki közben már megsejtett valamit az orosz nyelvből. És aztán lassacskán ragadtak ránk orosz szavak. Viszonylag jó nyelvkészségem van, felszedegettem az orosz szavakat. Voltak orosz foglyok is. Az oroszoknál az volt az elv, hogy aki német fogságba esett, azt utána nem szabad otthon szabadon engedni. Úgyhogy mellettem törte a követ egy olyan orosz kapitány, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy nem ölte meg magát, amikor német fogságba esett, hanem túlélte azt.
Egy nap tíz köbméter követ kellett megtörni és belerakni a csillékbe. Ez mészkőbánya volt, a követ cukorgyárba szállítottak földolgozásra. A fogolytársaink egy része egy élezett végű vasrúddal lyukat fúrt a kőbe, aztán jöttek az orosz robbantók, akik beletették a robbantóanyagot, és így robbantották le azt a követ. Amit aztán nekünk a tizenegy kilós kalapáccsal össze kellett törnünk akkorára, hogy bele lehessen rakni a csillébe. Amikor a napi munka befejeződött, utána rendszerint betolták a vagonokat, és akkor jött az éjszakai vagonrakás, amikor meg kellett raknunk a vagonokat. És amikor beérkeztünk a lágerbe, többnyire még nem volt készen a káposztaleves vacsora, mert nem volt tüzelőanyag. Zömmel az volt az előírás, hogy a vagonokból bontsunk le deszkákat, és azokkal csináljunk tüzet a lágerben. De mivel az őrségnek se volt tüzelőanyaga, elszedték tőlünk a deszkadarabokat. Úgyhogy nagyon sokunkat vertek meg azért, mert nem adta oda az őrségnek a deszkát, hanem be akarta vinni a lágerba, hogy azért a mi káposztalevesünket is megfőzzék. Reggel kaptunk, ha jól emlékszem, negyven deka kenyeret. Buhánkának hívták az oroszok, a szögletes komiszkenyérhez hasonló valami volt. És kaptunk káposztalevest, ami megfőtt káposzta volt. És elvileg rendszeresen kellett volna kapnunk egy evőkanál cukrot, meg dohányt is, de azt ritkán kaptunk.
Mindenki attól függően romlott le, hogy az Úristen milyen fizikai kondícióval áldotta meg, és hogy mennyire aggasztotta saját magát. Meg kell mondjam, hogy az Úristen különös kegyelméből én az egész kőbányai időszakot végigcsináltam mindenféle plusz nélkül. Hasznos tapasztalatra is szert tettem ott. Amikor a vagonrakásnál már nem volt nagy kő, amit a vagonba kellett raknunk, akkor az apróbb köveket kellett behordani. Ahhoz kellett a kézi targonca. De nem mindenkinek jutott. Nekünk volt kézi targoncánk, de az orosz őrök kedvezményezetteknek tekintették a besszarábokat, bennünket a lehető leghátrányosabban különböztettek meg. És ezt a kézi targoncát el akarta venni tőlem az egyik orosz őr, hogy elviszi a besszaráboknak. Én dühös voltam és nem akartam odaadni, ő meg ráncigálta, hogy lelőlek, így meg úgy, aztán a végén fogtam és elhajítottam a targoncát. És akkor az orosz hozott egy sokkal jobbat helyette nekem. Úgyhogy ebből aztán azt a tanulságot vontam le, hogy nem kell feltétlenül az embernek megijednie, hanem érdemes az igazságát ilyen körülmények között is hajszolni.
Innen aztán elvittek bennünket a Moszkva mellett lévő Podolszk városba. Moszkva és Orjol között műutat építettünk. Ami abból állt, hogy a meglévő út mellett az útpadkát szélesítettük. Fölcsákányoztuk, aztán ahhoz jött homok, aztán nagy kő, aztán kisebb kő, és aztán bitumenkeverék. Ez mind a munkakörünkbe tartozott, az ember hol ezt csinálta, hol azt. Télen is kivezényeltek bennünket, amikor a csákányozás teljesen meddő volt, de azért ott kellett ügyködnünk. És ez tartott végül is éveken keresztül. Néha télen bérbe adott az anyaláger bennünket. Így voltam egy nagy gépgyárban az egyik télen. Voltam krumpliválogató is.
Aztán egy gépipari vállalathoz vittek, ami Moszkva közelében volt. Ott dolgoztam néhány hónapot. Akkor onnan átvittek Mcenszk városába. Állítólag ott 47-ben azért gyűjtöttek össze bennünket, hogy hazahozzanak, de nem hoztak. Tulajdonképpen az oroszok mindig azt mondták, hogy hamarosan hazavisznek. Ez a lélektani hadviselésnek egy módja, hogy az emberek ne legyenek teljesen elkeseredve. Ha valaki teljesen elkeseredik, akkor megköti magát, és nem dolgozik semmit, föladja a reményt.
1947-ben volt ez a választási cirkusz, a „kék cédulás választás”. Hazahoztak, én nem tudom pontosan, hány tízezernyi foglyot, azzal, hogy a választások alkalmából kedvezzenek az akkor már erőre kapó kommunista társaságnak. De bennünket nem hoztak haza, engem 1948 őszén hoztak haza. A kiválogatás elvileg és többnyire az egészségi állapottól függött. Azt hiszem, azt már elmondtam, hogy az egészségi állapot szerint besoroltak bennünket, és a besorolást rendszeresen megismételték. Le kellett vetkőznünk csupaszra, és többnyire női orvos előtt el kellett vonulnunk. Az belecsípett az ember fenekébe, és a fenékbőr alatt lévő izomrostok, vagy nem lévő izomrostok alapján osztályoztak bennünket: egyes, kettes, hármas és disztrófiás kategóriába. Zömmel a disztrófiásokat, esetleg a hármas osztályzatúakat hozták haza. Az egyesek, kettesek munkaképesek voltak.