Jelenlegi hely

holokauszt

Máramarosszigeten voltunk néhány hónapig, romokat takarítottunk. Aztán bevagoníroztak bennünket. Ez is nagyon keserves dolog volt: nyolcvanan-százan voltunk egyetlen marhavagonban. Elvittek bennünket Nyugat-Magyarországra, a már egészen a nyugati határon lévő Hidegség nevű községbe. A környéken több gyűjtőhely is volt. Balfon voltak talán a legtöbben, de Hidegségben is teli volt munkaszolgálatosokkal az összes csűr meg kamra. Az volt a feladatunk, hogy tankcsapdákat ássunk. Én ott kaptam flekktífuszt. Ez egy nagyon ronda betegség, magas lázzal jár, hogyha nincs valamennyi élelme a betegnek, akkor majdnem biztos a pusztulása. Nekem szerencsém volt, mert volt egy nő a konyhán, aki időnként valamennyi élelmet juttatott nekem. Az egész telet egy pajtában töltöttünk, ketten összebújtunk, közös pokróc alatt, és így valahogy átvészeltem a dolgot. 44 karácsonyán indítottak el bennünket Mauthausen felé gyalogmenetben.

holokauszt

Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt. Mindennapos volt az Appell, ami ugye azt jelenti, hogy minden reggel sorba állították az embereket, és mindenkinek szám szerint jelentkeznie kellett. Órák hosszat álltunk, enni minimálisat kaptuk. Nagyon sokan betegek voltak. Akkor ott már nyilvánvaló volt, hogy a krematórium a végállomás. Csoportokat vittek gázkamrába. És ez még mindig jobb volt – ha egyáltalán azt lehet mondani, hogy valami rossz vagy jó –, mert április első napjaiban ugyancsak gyalogmenetben Gunskirchenbe vittek. Nem volt nagyon távol, onnan harminc kilométerre volt ez a gunskircheni Vernichtungslager, vagyis megsemmisítő tábor. Tulajdonképpen egy kőbánya volt, ahol tömegével végezték ki az embereket, teljesen megokolatlanul. Egy-egy barakkból kikergették az ott lévőket, és agyonlőtték őket. Gépfegyverrel. Ez volt május 5-ig. Akkor lógtunk mi meg.

holokauszt

A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez. Ott már amerikaiak voltak. Személy szerint foglalkoztak mindenkivel, kikérdeztek mindenkit. Nagyon rendesen viselkedtek, tetvetlenítettek, kaptunk – akinek nem volt – öltözéket vagy bakancsot. Élelemmel is el voltunk látva. Óriási tömeggel kellett mindezt megoldani. Elkerültem Bad-Schallerbachba, és gyöngyéletem lett. Bad-Schallerbach egy szanatórium, szép üdülőhely. Amikor itt először megmérték a súlyomat, negyvenhárom kilót nyomtam, pedig már felnőtt ember voltam.