Jelenlegi hely
1956 szeptemberében nagy változás kezdődött, érezni lehetett, hogy valami készül. Nyáron strandra jártunk, beszélgettünk, hogy változásra lenne szükség, de akkor mindez még nem vetődött fel olyan élességgel, mint a tanévkezdés után, amikor az ifjúság mozgolódni kezdett, az egyetemeken egymás után jöttek létre a különböző ifjúsági parlamentek, mindenütt a követelésekről tárgyaltak. A Petőfi Kör összejövetelei és az írók mozgalma felforrósította a levegőt. Én az egyetemen minden ifjúsági gyűlésen részt vettem. A legnagyobb az október 22-i volt, ebéd után kezdődött, éjfél körül ért véget, és a tizenegy pontos diákkövetelésekben teljesedett ki. A gyűlés nem indult forradalmi hangulatban, csak később, a hozzászólások során alakult azzá. Az egyik fő téma az volt, hogy az orosz csapatok menjenek haza, ne élősködjenek a nyakunkon. Itt laknak családostól, miből élnek, kikből élnek, semmi szükség rájuk, menjenek haza. A végén már Trianonnal és Magyarország státusával, sőt a dunai konföderációval kapcsolatos kérdések is felvetődtek. Bihari Sándor költő – akkor a TIT miskolci szervezetének irodalmi és művészeti titkára – alaposan befűtötte a hallgatókat, tulajdonképpen ő volt a szikra, aki meggyújtotta a tüzet. Felszólalt Terplán Zénó és Petrich Géza is, megpróbálták visszafogni az indulatokat, ami csak részben sikerült, már látszott, hogy visszafordíthatatlan az egész. Ilyen jellegű gyűlés korábban soha sem volt. Azelőtt az ember minden gyűlésről pontosan tudta, mi fog történni. Itt minden másként alakult. A gyűlés végére megszűnt a DISZ, majd megalakult a diákparlament. Az egyetemi pártbizottság nem hirdetett semmiféle ellenállást, nem deklarálta, hogy törvényellenes, amit a diákok csinálnak, nem szegült szembe az áradattal. Sőt, azt mondták, mindenki cselekedjék belátása szerint. Nem tudok róla, hogy bárkit is győzködtek volna, tartsa távol magát a diákparlamenttől, engem sem, aki akkor még párttag voltam.
Október 25-én volt az egyetemi nagygyűlés. A nagyelőadó tetején állították fel a mikrofont. Én nem voltam aktív szervezője a programnak, de a fiatalok láthatóan szimpatikusnak találtak, nem érezték úgy, hogy valami elvakult DISZ-vezető vagyok. Fokozatosan bevontak, mindig adtak valamilyen feladatot. A városban tüntető tömeg a nagygyűlés hírére kiözönlött az egyetemhez, a megyei pártbizottságtól is jöttek ketten-hárman. Közülük az egyik, Grósz Károly beszélni akart a tömeghez. A diákok arra kértek, csináljak valamit, hogy Grósz ne jusson mikrofonhoz. Erre meginvitáltam a szobámba, és mondtam neki, maradjon ott szépen nyugton, rázárom az ajtót, majd visszajövök érte. Nem tiltakozott. Amikor vége volt a gyűlésnek, a tömeg elindult befelé, a városba, a Petőfi térre, visszamentem Grószhoz, és kiengedtem. Egy vagy két órát tölthetett bezárva. Isten tudja, mi lett volna, ha felszólal. Kimentünk a Petőfi térre, ahol Nagy Attila elszavalta a Nemzeti dalt, azután szépen hazamentünk. Ott laktunk a közelben, a Búza téren.
A következő napokban is kijártam az egyetemre, vagy a tanszéken voltam, vagy a dékáni hivatalban. Az egyetemen akkor alakult ki a forradalmi központ, amikor a rendőrséget felszámolták. A tömeg ugyanis ki akarta szabadítani azokat a fiatalokat, akiket a megyei főkapitányság pincéjébe zártak, mire az épületből a tömegbe lőttek, erre a felbőszült emberek elkaptak néhány ávóst. Az egyetem diákparlamentjéből küldtek oda hallgatókat, hogy tegyék rendbe a dolgot. Hogy nem történt még súlyosabb incidens, nem alakult ki utcai harc, a diákparlamentnek köszönhető. Ezután alakult meg a nemzetőrség az egyetemen.
Amikor a rendőrségről a rádió adó-vevőket áthozták az egyetemre, akkor kapcsolódtam be intenzíven a munkába. Hozzánk került a teljes rendőrségi lehallgató központ, a drótos magnetofonok is. A Zorkóczy-tanszéken, ahol Mihala Feri is dolgozott, berendeztünk egy stúdiót. Mihala Feri adjunktustársam, a diákparlament tanácsadója volt. Volt öt-hat magnó és rengeteg vékony acéldrót tekercs, azokra vették fel a telefonbeszélgetéseket. A srácok egy ideig szórakoztak vele, hallgatták, ki mit mond, de nem lehetett beazonosítani a hangokat. Aki céllal hallgatta, nyilván tudta, kik beszélgetnek egymással. A felvételek nagy részét letöröltük, viszont az adókat – katonai, rendőrségi R–30-as rádióadó készülékek voltak – üzembe helyeztük, így létrejött a diákparlament hírcsoportja. A diákok részéről Ungváry Rudi is benne volt a vezetésében, és sok oktatót is bevontak a munkába. Akik tudtak valamilyen idegen nyelvet, mind jelentkeztek, fordítottak magyarról németre, oroszra, vagy fordítva, idegen nyelvről magyarra. Ahogy megérkeztek az anyagok, beolvastuk. Jöttek különböző felderítő jelentések is. Például hogy Nyíregyháza térségében ennyi meg ennyi orosz harckocsi mozog. Szóval tájékoztató stúdió volt. A vádpontjaim között szerepel, hogy kétszer-háromszor olvastam be a híreket rádióba. A fenéket, naponta ötször, meg tízszer is, reggeltől estig.
A hírszerkesztésben is segítettem. Aztán azzal bővült a feladatom, hogy rendezzem sajtó alá a szövegeket. Hirdetéseket is szerkesztettem. Például hogy kik tudnak kötszert, gyógyszert, vastüdőt ajánlani. A stúdióba két vagy három telefonvonal futott be, mindegyiknél ült egy ügyeletes. Az egyik Tóth Árpád tanársegéd, korábbi évfolyamtársam volt. A történelem viharában érdekes a mi évfolyamunk. Nagy Miklós, Tóth Árpád, Turbók Gyula, Tinnyei Pál, Mörk János és én, a legjobb tanulók, valamennyien Rákosi-ösztöndíjasok.
Fekete Simon és Mihala kérte, hogy menjek el Győrbe, a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülésére. Ez az út fordulóponttá vált az életemben. Egyáltalán, hogy mertem én felülni a repülőgépre? Két kicsi géppel mentünk, az egyik a Galamb, a másik a Fecske volt. Odafelé a Galambbal mentem, azon egymás mögött volt a két ülés. Beleültem, itt kinéztem, ott kinéztem… Borzalmas volt! És így átrepülni az országot! Életemben először ültem repülőn. Alacsonyan mentünk, rengeteg orosz ágyút láttunk, de szerencsére, mire lőttek volna, mi már odébb kerültünk. A Magyar Honvédelmi Szövetségé volt a gép, a két Mayer fiú járt vele, mind a ketten sportrepülők voltak és egyetemi hallgatók, ha jól tudom, szintén egyéb származásúnak számítottak. Ők aztán disszidáltak. Én egy ismeretlen pilótával utaztam, a másik gépen mentek a Mayer testvérek. Győrben Mayer Béla velem maradt, a következő nap együtt indultunk vissza, a másik két fiú továbbment Sopronba. Azzal a megbízással mentünk, hogy egyeztessünk. Először is, hogy országos szinten egyetértünk azzal az újságban is megjelent értelmiségi kiáltvánnyal, amely hitet tesz a forradalom és a Nagy Imre-kormány mellett. Illetőleg kiegészítettük azokkal, amit mi tettünk, például egyetemi zászlóalj-alakítás és az ifjúság felfegyverzése. Döntőnek tartottuk, hogy alakuljon egy országos szervezet, a munkástanácsok magasabb szintű szervezete, amelyre a Nagy Imre-kormány támaszkodhat.
Október 30-án délután értünk Győrbe. A győri városházával szemközti szállodában letettük a csomagot, és mire átértünk a gyűlésre, az már elkezdődött. Elég zűrzavaros értekezlet volt, rengeteg ember tolongott benn a teremben. A megérkezésünk után nem sokkal kezdett szónokolni egy férfi – utóbb tudtam meg, hogy Somogyvári Lajosnak hívták –, hogy be kell hívni az ENSZ-csapatokat és meg kell dönteni a kormányt. A lázító beszéd mellbe vágott, mert a régi időszakot akarta visszahozni. Nálunk, Miskolcon egészen más volt a forradalom iránya: menjenek ki az orosz csapatok, lépjünk ki a Varsói Egyezményből, teremtsünk önálló magyar szocialista társadalmat, ahol földet, gyárat vissza nem adunk. Somogyvári beszéde közben többen bekiabáltak, nagy volt a zűrzavar. Fel akartam szólalni, de elzavartak. Elkezdtem, hogy elvtársak, utána mondtam volna, hogy polgártársak, engedjétek meg, hogy ismertessem a miskolciak álláspontját. Hát nem engedték elmondani. Akkor Bélával együtt otthagytuk őket, visszamentünk a szállodába. Utána, olyan két óra múlva volt egy másik értekezlet, ugyancsak a városházán, de egy másik szobában. Azon már csak huszonvalahányan voltunk, normális körülmények között mehetett minden. Jelen voltak a dunántúli vezetők, élükön Szigethy Attilával. Szigethyt nagyon értelmes embernek láttam, utólag tudtam meg, hogy országgyűlési képviselő is volt. Elmondták, hogy megalakították a Dunántúli Nemzeti Tanácsot, és felkértek bennünket, mi is alakítsunk hasonlót az ország másik felében. Ismertettem a borsodiak álláspontját, ami lényegében megegyezett a Dunántúli Nemzeti Tanács célkitűzéseivel, és ígéretet tettem rá, hogy otthon mindenről referálok, majd kialakítjuk az álláspontunkat, mert én nem vagyok illetékes dönteni. Aztán eljöttem. Nagyon megviselt az odajutás, a repülőgépen végighánytam az utat, és még előttem volt a másnapi visszaút.
A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve. Benne van a jegyzőkönyvben az is, hogy a november 4-e utáni héten a nemzeti tanács küldöttséget indít Nagy Imréhez, hogy letegye mellette a hűségesküt.
A megyei munkástanács 1-jén Budapesten volt a kormánynál, együttműködéséről, támogatásáról biztosította Nagy Imrét. Ez speciális helyzet volt, mert a Borsod megyei pártbizottság első titkára, Földvári Rudolf a forradalom oldalára állt. Ő mint megyei vezető ment fel Nagy Imréhez. De mi nemcsak a megye, hanem egész Észak- és Kelet-Magyarország képviselőinek tartottuk magunkat. A következő lépés nyilván az lett volna, hogy Földvári átkerül hozzánk. A diákparlamentnek nagyobb volt a hatalma Miskolcon, mint a Borsod Megyei Munkástanácsnak. Ezt mi sose éleztük ki, de hát a fegyverek nálunk voltak. A rendőrség megszűnt, a katonaság mellénk állt, bennünket fegyverzett föl, az egyetemet.
November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni. Átadtuk a gyűlésre szóló meghívót, és mentünk tovább. Ugyanígy volt Nyíregyházán is, ott is a városi tanácson hagytuk a meghívót. Végül egyik megyéből sem jött senki az alakuló gyűlésre, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy Debrecen és Nyíregyháza között szovjet harckocsik sorfala között utaztunk végig. Ha visszagondolok rá, hogy nyugattól keletig átutaztam az országot, és milyen óriási különbséget éreztem a nyugati és a keleti országrész között! Győrben Somogyvári azt kiabálta, hogy alakítsanak kormányt Nagy Imre ellenében, keleten pedig özönlöttek befelé a szovjet csapatok, közúton és vasúton egyaránt. Debrecenben benéztem édesanyámékhoz, ők is azt mondták, kilátástalan a helyzet, hiszen éjjel-nappal jönnek befelé a megszálló csapatok. Nyilvánvaló, hogy a debreceniek meg a nyíregyháziak emiatt nem vették komolyan a meghívást. Ők tudták, mi a valóságos helyzet, nem az, amit a rádióban mondanak. Salgótarjánból, Egerből, ahol nem voltak ilyen csapatmozgások, eljöttek.