Jelenlegi hely
Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak. Tettünket lényegében súlyosabbnak ítélték, mint az egész diákparlamenti tevékenységet. Mi azért kaptunk súlyosabb ítéletet, mert egyetemi oktatók lévén, tekintéllyel, befolyással rendelkeztünk a fiatalok előtt, amit csináltunk, annak többszörösen súlyos a kihatása, mert az ifjúság megrontásának számít. Azt, hogy az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács nem tudott aktív tevékenységet kifejteni, nem a javunkra írták, hanem a szovjet csapatok bejövetelének tulajdonították. Mihala Ferenc volt az elsőrendű, én a másodrendű, Korompay János a harmadrendű, Jankovics Lajos a negyedrendű vádlott.
57. augusztus 17-én volt az elsőfokú tárgyalás. Zárt tárgyalás, gyorsított eljárással, kirendelt védőügyvédekkel. A bevezető után azt mondták, az elsőrendű vádlott maradjon benn, a másodrendű várjon kint a folyosón, a harmadrendűt pedig visszakísérték a zárkába. Bemutattak egy ügyvédet, hogy ő lesz Mihala Feri védőügyvédje. Én kint voltam a folyosón, és éppen jött a feleségem – aki nem tudott semmiről –, látogatni akart, vagy hozni valamit, és én ott ültem a folyosón. A fegyőr rendes volt, megengedte, hogy a feleségem kérdezzen, sőt ő mondta, hogy elkezdődött a tárgyalás, és csak egy kirendelt ügyvéd van jelen. A feleségem rohant, mint az őrült, negyedórán belül ott volt az ügyvédem, Vértesi György. Kiverte a balhét, bejelentette a tiltakozását, hogy a másodrendű vádlott ügyvédje nélkül elrendelték a tárgyalást. Ekkor megszakították, és csak másnap vagy harmadnap folytatták, amikor már úgy állt fel mindenki, hogy van saját védőügyvédje. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy tényleg nagy ügyet akarnak csinálni belőle. Abszolút zártan, fű alatt, gyorsítottan. Ha akkor nem jön a feleségem, minden másképp történik. Ez egy csoda volt. Az ügyvéd aztán mindent megtett, amit akkor meg lehetett tenni. Elérte, hogy meghallgassák a tanúkat.
A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése volt, BHÖ 1/1. Az ügyész a legsúlyosabb, a halálbüntetés kiszabását kérte, és amikor végül az alsó határ kiszabásával tíz évet kaptam, azt különösen enyhének tartotta a fellebbezésében. A védőtanúim Sályi Pista bácsi és Petrich Géza voltak. A feleségem is beszélt velük, kérte, jöjjenek el. Mindketten elmondták, hogy kitűnő tanuló voltam, az egyetemi ifjúság elismert vezetője, nyilván csak megtévedtem. Tehát nem az ügy tárgyával, magával a forradalmi tevékenységgel kapcsolatban nyilatkoztak, azt nem lehetett tagadni vagy titkolni, azt elismertem, ők csak a mérleg pozitív oldalát erősítették. Nagy Miklós is eljött tanúnak. A fényes szelek szelleme itt vált ketté, ugyanis felajánlották, hogy nem lesz tárgyalás, ha visszalépek. Ha én akkor belépek az MSZMP-be és önbírálatot gyakorolok, semmi sem lett volna az ég egy világon. De bennem nem merült fel a belépés gondolata. Végső soron megértheti az ember, mi vezetett oda, hogy én, aki kitűnő tanuló voltam, Rákosi-ösztöndíjas, miért lettem forradalmár. Ezt kérdezték a pártbizottságon is korábban: miért csináljuk. Valami ilyesmi kérdés volt. Miért? Azért, mert az emberben felgyülemlett mindaz, ami az egyetemen történt, főleg 51-ben és 52-ben, az a féktelen terror, amiről beszéltem, és az állandó félelem kispolgári származásom miatt. Féltem, hogy kitalálnak valamit, és az egyetemnek, mindennek vége lesz, hiszen a kizártak között is voltak jó tanulók.
Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni. Ha csak ketten lettünk volna Mihalával, nem tudtak volna olyan nagy ügyet kerekíteni, ketten nem tudnak egy országot megdönteni. Nyilvánvaló, akit csak lehetett, bevettek, demonstrálni akarták, hogy több megyében is vannak kiterjesztett csápjaink. Szeptember elején egymástól elkülönítve felszállítottak bennünket Budapestre, a Gyűjtőbe, a jobb csillag kettes szárnyba. Ott voltam szeptembertől december végéig. Akkor még civil ruhában, mert nem voltunk jogerősen elítélve. Egy ember volt, akivel jobban összejöttem, egy debreceni fiatal nyelvtudós, aki a szanszkrit nyelvre specializálódott. Rengeteget beszélgettünk. A könyvét mutogatta, mert egy-két könyvet beengedtek hozzá. Ő is 56-os ügyben volt elítélve, illetőleg vád alá helyezve. Nagyon értelmes srác volt, vele jól telt az idő. Ez az időszak mozgalmas volt, sok ember megfordult ott, jöttek, mentek, akiknek még nem volt jogerős ítéletük, azokat vitték tárgyalásra. A jogerősen elítéltek aztán mentek át a bal csillagba beöltözni.
A másodfokú tárgyalás a Fő utcán, Mecsér József tanácsán folyt le. Mecsér áttételesen ismerős volt. Előzőleg a Gyárépítő Vállalatnál dolgozott jogászként. Ugyanennél a cégnél dolgozott a nagynéném, Darin Katalin, Kovács Lajos építész titkárnőjeként. Kovács Lajos felesége pedig Mecsér József titkárnője volt. A feleségem fel is kereste a lakásán. Mecsér készségesen fogadta, de a felesége egy szadista hajlamú nő lehetett, aki élvezettel tudta kimondani, hogy halálos ítélet. Ő ítélkezett. Megnézte az iratokat, amelyeket a férje hazavitt, és döntött. Tegnap este is volt itt valaki egy halálraítélt ügyében – mondta mintegy kellemes eseményként Mecsérné –, azt is halálra fogjuk ítélni. Ilyen csevegésszerűen közölte a feleségemmel a kilátásokat. Mire szabadultam, Mecsér meghalt, valamikor 58-ban öngyilkos lett. A Fővárosi Bíróságnál a leghírhedtebb bírók, a halálbírók közé tartozott. Nyilvánvaló, hogy lelki problémája lehetett, nem bírta már. Mert egy bírónak kiugrani az ablakból, annak biztosan van valami oka, belső indíttatása. 1957. december 31-én ítéltek el jogerősen. A másodfokú tárgyalás tulajdonképpen kulturáltabban zajlott le, mint a miskolci, gyorsabban is, és nem lehetett annyi ellenszenvet meg rosszindulatot érezni az ülnökök részéről, mint Miskolcon. Az ottaniak nagyon aljasan viselkedtek, itt nem csöpögött annyira a rosszindulat. Ráadásul, amikor kihirdették az ítéletet, azt tapasztaltuk, hogy ezek valóban normálisabbak, mert tulajdonképpen harmadoltak. A tizenöt évből tíz lett, a tizenkettőből nyolc, a tízből hat, a hatból két és fél év, tehát mindenkinek elengedték az elsőfokú ítélet egyharmadát.
1958 augusztusáig voltam a Gyűjtőben. Talán két hétig volt velem Eörsi István, az író, aztán megint magamban maradtam. Augusztusban, egy borzasztó meleg napon bezsúfoltak bennünket egy rabóba, és elvittek Vácra. Örültünk, mert azt mondták, Vác sokkal jobb, mint a Gyűjtő, ott kényelmesebb lakosztályok vannak. Bár én nem szerettem a nagy zárkákat, idegesített, hogy a többiek egész nap hülyeségekről dumálnak, nem tudják lekötni magukat. Bekerültem egy nagyobb zárkába, hatan-nyolcan lehettünk benne, és levittek munkára a gombgyárba. Mindenkitől megkérdezték, mi a szakmája. Gépészmérnök, jó, akkor gépbeállítónak tesszük a gomblyukfúró automatákhoz. Ott kezdtem dolgozni augusztus 20-a után, kerestem is valamit. Szeptember 1-jén, amikor mentünk le az üzembe, a polgári alkalmazottak között megláttam egy volt miskolci gépészmérnök-hallgatót, aki váci gyerek lévén, az egyetem után a börtön gombgyárában kezdett dolgozni. Láttam, hogy ő is észrevett. Na, mondom, ennek nem lesz jó vége. Bementem az üzembe, és nem múlt el öt perc, ott állt előttem a fegyőr: Darin, jöjjön! Nem engedtek tovább dolgozni. Attól féltek, hogy esetleg kiépítünk valamilyen kapcsolatot egymással. Azonnal zárkára vittek, és attól kezdve ott sem dolgozhattam. Így ment három hónapig, aztán november vége felé visszaszállítottak a Gyűjtőbe.
A legnehezebb az elhelyezkedés volt. Az újságból kijegyzeteltem a hirdetéseket, elmentem én mindenhova, ahol állást hirdettek. Az atommagkutatóba nem vettek fel, Szalay professzor sem merte már megtenni, hogy felvegyen. Végül a Vasipari Vállalatnál sikerült elhelyezkednem, itt dolgozott Mervó Zoli barátom, szintén 56-os elítélt. A vállalat igazgatója, Tóth Mihály bácsi, veterán kommunista volt. Mit ad Isten, az a Szander Béla volt a veje, aki a börtönben a speciálban üzemvezető-helyettes volt. Feltételezem, elmondta az apósának, hogy ismer, és felvettek. Technológusként kezdtem.
Attól függetlenül, hogy az MGM-ben jól mentek a dolgaim, irigye mindenütt van az embernek, nekem főleg pártvonalon voltak. A párt előtt tulajdonképpen meg se állhattam. Hiába voltam szakmailag nagyon jó, csak csoportvezető, vezető tervező lehettem. Egyszer kaptam Kiváló Dolgozó jelvényt, 1967-ben, azt hiszem. Utána kaptam volna 1970-ben is, de a városi pártbizottság titkára azt mondta: csak nem képzelik, hogy a 25 éves évforduló alkalmából kiváló dolgozó jelvényt adnak egy ellenforradalmárnak. Elvette tőlem. Hiába voltam szakmailag elismert, láttam, hogy nekem itt nincs jövőm, ez a banda sohasem fog támogatni, hogy presztízsben is erősödve, erkölcsileg is előlépve valamilyen vezető beosztásba kerüljek. Akkor már harminchat éves voltam. Ettől függetlenül dolgoztam rendesen, becsülettel. Amit alkottam, azt nem tudták elvenni, az objektív dolog, azt nem lehet semmissé tenni, de törekedtem rá, hogy magasabb beosztásba kerülhessek.
A Kádár-kormányt és a körülötte összesereglett támogatókat nagyon negatívan értékeltük. Széles körű politikai munkát nem folytattunk, csak egymás közt beszéltük meg a helyzetet. A hármast – Kádárt, Aprót, Dögeit – meg Münnichet és Marosánt a legszélsőségesebb, mindenre elszánt pártpolitikusoknak tartottam. Sőt, Marosán – most is azt mondom – olyan ember volt, akit soha nem lett volna szabad hatalomhoz juttatni, főleg, hogy 1948-ban már eljátszotta a becsületét. És 1957-ben voltaképpen ő indította el a nagy támadást. Egy február eleji diósgyőri nagygyűlésen azt üvöltötte: Mostantól kezdve pedig nem tárgyalunk, hanem lövünk! Szinte habzott a szája, amikor meghirdette az „ellenforradalom” felszámolását. És akkor indult meg az igazi retorzió, a Marosán-beszéd után.
A kormány 56. december végéig tulajdonképpen tehetetlen volt. Miskolcra valami kormánybiztost küldtek ki, úgy rémlik. Az egyetemen maradt a vezetés, a KISZ mozgolódott valamit, de nem mondható, hogy kiemelkedő jelentőségű lett volna. A legdöntőbb az 57. február 20-i akció volt. Az egyetemen az MSZMP határozata szerint kihelyezték a vörös zászlót. Tiltakozásul a diákok azonnal mindenféle piros tárgyat, rongyot tettek ki az ablakokba. Ez spontán reakció volt. A tanszék ablakából mindent láttunk. Úgy félórával később a pufajkások csatárláncban körbevették az egyetemet. Mikor a körbezárás megtörtént, nyolc-tíz teherautó érkezett, megrakva pufajkásokkal. Azonnal megszállták az épületeket, minden ajtót lezártak, senki se ki, se be, sehova. Majd megjelentek a nyomozók, és a III. diákotthonban lévő rektori hivatalt átalakították kihallgató központtá. Nyolc-tíz nyomozó járt körbe, és a náluk lévő listákról neveket olvastak fel. Közben a diákokat terelték befelé az előadótermekbe, és akik a nevüket hallva jelentkeztek, azokat elvitték. A tanszéken hárman voltunk, mi sem mozoghattunk, még vécére se engedtek ki. Négy óra körül hozzánk is elértek a listával, és olvasták: Darin, Szőnyi, Újszászi. Maguk mit bujkálnak itt, hol csavarognak? És ütöttek-vertek, majd vittek át minket is a III. diákotthonba. Ott mindenkit szembeállítottak a fallal, elvették az igazolványainkat, a pénztárcákat. Macskakaparással csináltak valami nyilvántartást róla maguknak. Utána jöttek a verőlegények, és kérdezték sorban: Hát te miért vagy itt? Mi az apád? Mondta az egyik, hogy munkás. Munkás? Akkor adok én neked, te osztályáruló. A másik azt mondta, paraszt, annak is adott. A végén már teljesen mindegy volt, mit mondott az ember, végigvertek bennünket. Az akció délután öt-hat óráig tartott, majd bevittek bennünket az ÁVH-ra, a megyei rendőrkapitányságra.