Június 30-án bevagoníroztak, mégpedig a Kelenföldi pályaudvaron. Mindenkinek volt egy kofferja, egy hátizsákja, meg csajkája, kulacsa, valami ennivalója. Mosonmagyaróvárnál megálltunk. Elvben nyugatra kellett volna mennünk, de Spanyolország már nem jöhetett szóba, hiszen a lassanként félig felszabadult Franciaországon keresztül haladó út bezárult a németek előtt. Azt hiszem, három napig álltunk Mosonmagyaróváron. A mezőn aludtunk, nagyon szép idő volt. Felelőtlen, időn és téren kívül lévő állapot volt. Azt mondhatnám, valamiféle nyaralás. A transzportot nem engedték be Ausztriába. Az osztrák Gauleiter nem akarta. De valahova el kellett bennünket helyezni. Úgyhogy elindultunk északra. Aggódva néztük, merre megyünk. Amikor keletre tértünk, mindenki megijedt. Arra emlékszem, hogy valahol Bajorországban átmentünk Himmelstür városkán – amely valóban a Paradicsom kapuja, olyan szép. Nem tudom azt sem, meddig tartott az út. Úgy emlékszem, nem volt rossz a hangulat a vagonban. Egyrészt fiatal voltam, másrészt a koromhoz képest infantilis, nem mértem föl a helyzetet. Meg-megálltunk. Volt ivóvíz, mindenkinél volt valami élelem. A végén megérkeztünk egy Zelle nevű helyre, amelyik fönt van Hannover térségében. Rámpára érkeztünk, semmi állomásépület vagy ilyesmi. Rámpa, ahol SS-őrség volt kutyákkal, és ott ordítás volt. De nem volt szelekció. Sorba álltunk, és elindultunk gyalog a bergen-belseni táborba, ahol betereltek egy úgynevezett blokkba.
Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.
Ébresztő, azt hiszem, hatkor. Előbb a férfiak mentek a mosdóhelyiségbe, azután a nők. Reggel a nap kávéosztással kezdődött. Az ételt társzekéren hozták egy központi konyhából, ötvenliteres, dupla falú alumíniumbödönben. Meleg barna lé volt, nem tudom, miből készült. Mindig ugyanaz. A gyerekeknek ötéves korig tejet is adtak. A németeknél erre is voltak szabályok. Harmadnaponként osztottak kenyeret: német katonakenyér volt, úgynevezett komiszkenyér, sötétbarna, ragacsos, kalácsformájú. Felosztása a mi barakkunkban a következőképpen történt. Volt az előtérben egy pad, és volt nálunk egy statikus mérnök, akinek volt logarléce. És ő mindenki szeme láttára szépen megmérte, majd elosztotta. A morzsa-összeseprés és megevés joga pedig körbejárt a fiatalok között. Én is benne voltam, tehát valószínűleg tizennyolcig lehetett a fiatalság határa. Volt a tömblekvár. Kaptunk húskonzervet is. Nagyon keveset. Nem egyszerre ette meg az ember, hanem összegyűjtött valamennyit, és akkor fogyasztotta el. De erre sem emlékszem pontosan.
Volt a Zählappell, a sorban állás, leszámolás. Ez a rituálé minden táborban megvolt. Azt hiszem, ötös sorokba kellett állni, mindenkinek a barakkja előtt. És mindegyik szakasznak volt egy parancsnoka, aki jelentette a számláló SS-eknek, hogy ennyi van kint, és három beteg van. A betegnek joga volt ágyban maradni. A számolás soha nem stimmelt. Több óráig tartott, amíg újraszámolták, eltartott az ebédidőig is. A leves ötvenliteres, dupla falú kondérokban érkezett. Szintén központi konyhából, egy fogoly kocsis stráfszekéren hordta szét, és mindegyik altábor kapujában egy konyhás különítmény vette át ezeket, becipelték a táborba, és szétosztották. A levesosztót a többiek szigorúan figyelték, hogy alaposan fölkavarja az egészet, nehogy csak a híg része jusson valakiknek, és a vastagabb része másoknak. Ha az embernek nagy szerencséje volt, még valami húscafatot és krumplidarabkákat talált benne. A krumplidarabkákat az ember kihalászta, megette a levest, és hozzá kenyeret. A krumplidarab héját az ember lehúzta és külön megette, a krumplikat pedig villával összenyomkodta, és valahogy igyekezett habosra fölkeverni, hogy több legyen. Úgyhogy volt ez a krumplikrém, amit az ember aztán kenyérre kenve evett. Amikor a kondér kiürült, a kondér falán mindig maradt valami. A kondér-kivakarás joga is körbejárt. Este megint kávé volt, ugyanez a barna lé. És tán kilenckor villanyoltás. A világítás nagyon rossz volt a barakkokban, szóval itt-ott égett egy gyenge égő. Az altáboron belül szabadon mozogtunk. A Zählappellen kívül tulajdonképpen semmi foglalkozás nem volt. Mert hiszen az óriási különbség a többi fogolyhoz képest az volt, hogy nem dolgoztunk. Tehát kevés kalóriát kaptunk, de kevés kalóriát is fogyasztottunk. A többiek hajnaltól késő estig keményen dolgoztak.
A mindennapi élet bemutatására nagyon jó Szondiné Radványi Lili leírása, amit Kerényinének, Kerényi Károly feleségének küldött röviddel Svájcba érkezésünk után. Tehát azon frissiben. Nagyon őszinte, és teljesen objektív. Visszaadja azt a hangulatot, amely a mindennapi rutinból állt, amiben semmi szörnyűség nem volt.