Jelenlegi hely
Amikor a németek március 27-én bejöttek Kolozsvárra, SS-teherautók álltak meg a két házunk előtt. Az összes zsidót elvitték. A keresztény családoknak kiürített zsidó lakást adtak, és ők, a németek ezt a két épületet elfoglalták. Mi anyámmal és a bátyámmal voltunk otthon. Dörömböltek az ajtón. Ketten voltak, és azt mondták, hogy mennünk kell, egy aktatáskányi holmit vihetünk. Apám legénykorában sokat sportolt, vívott és korcsolyázott, és a korcsolyához volt egy hosszú ujjú teveszőr szvettere, amit nekem adott, és én azt szörnyen szerettem. Abban korcsolyáztam. Ezt a szvettert tömtem be az aktatáskába, a nem tudom, mi mellé. Aztán a németek megnézték, mit viszek, és a pulóvert elvették. Aztán fölraktak a teherautókra, és elindultunk. Nem tudtuk, hova. A bátyám egy kamarakórusban is énekelt, amelynek a karmestere és vezetője Ligeti Gyuri volt. Többek között Mozart Requiemjét is megtanulták és énekelték, és én is – bár a hangom nem basszus, hanem olyan piszkos bariton – megtanultam a basszus szólamot. A helyzet teljes fel nem mérésének jele volt, hogy amikor elindultunk, elkezdtük énekelni, hogy „Dies irae, dies illa, solvet saeclum in favilla”, szóval a Requiemet. Ez lehetett volna effektíve egy rekviem, mert nem tudtuk, hogy nem állítanak-e rögtön falhoz. A végén egyszerűen a neológ zsinagóga udvarára vittek, ahol leraktak, és azt mondták, menjünk, amerre akarunk. Mi aztán elmentünk aludni a kis nyári házba, a Törökvágásba, ahol azt hiszem, egy szoba volt, egy hozzáépített konyha és kis fürdőszoba, meg egy pici szoba, ahol egy fiatalasszony lakott a gyerekével. Ott laktunk. Áprilisban én onnan mentem érettségizni, és aztán jött a gettózás, ezt a fiatalasszonyt is elvitték a gettóba. Aztán rövid idő múltán nekünk is be kellett mennünk, de akkor már nem is a gettóba, hanem a téglagyárba. Május elején jött egy rendelet, és ekkor már mi bementünk az írisz-telepi téglagyárba. Bennünk fel sem merült, hogy ne menjünk be. Azt hiszem, a k. und k. nevelés olyan volt, hogy az állam egy tisztességes és megbízható valami. Az állam nem csinálhat disznóságot. A németek mindenünket elvették, amikor a lakásunkból kirúgtak. Apámnak biztos volt valami félretett pénze, de nyilván a bankszámlákat is lezárták. Sajnos ezt sem tudom pontosan.
Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől. Az autókat elvben a szövetségesek adták volna, a németek meg vállalták volna, hogy nem a nyugati fronton vetik be őket. Ez beleillik abba a képbe, hogy a németek éket akartak verni a nyugatiak és a szovjet között. Ebben az ügyben millió tárgyalás folyt Konstantinápolyban –Törökország semleges volt –, és közben elkezdődött a deportálás. Egyre fogyott a még eladható zsidók lélekszáma. Végül abban állapodtak meg, hogy lesz egy kisebb akció, mintegy árumintaként, hogy egyik és másik oldalról is bizonyítsák a goodwillt. Tehát a németek kiengednének egy csoportot Spanyolországba, hogy onnan aztán Palesztinába mehessenek. És ha ez a dolog megy, akkor gyerünk a többivel! Kasztner a zsidó tanács tagjaival összeállított egy listát. Ekkor már csak a budapesti és az erdélyi zsidók voltak Magyarországon. Mivel Kasztner kolozsvári volt, a mi gettónkból is bekerült három-négyszáz ember. Emlékszem, apám megkérdezte tőlem, mi a véleményem: alakul egy ilyen csoport, menjünk-e vagy sem. És én azt mondtam, hogy minek ilyen extra Wurst, ahol a többi meglesz, ott mi is megleszünk. Ez volt az én horizontom akkor.
Lassan kiürült a téglagyár, mi voltunk az utolsó transzport. Marhavagonokban mentünk Pest fele, de nem lepecsételt vagonokban, és ez óriási különbség az átlagos deportációhoz képest. A vagonban zsúfolva voltunk, de még mindenki le tudott feküdni, szardínia módra. Időnként megálltunk, és lehetett vizet venni stb. Magyarok őriztek bennünket. A Kolumbusz utcai süketnéma-intézetbe vittek. Ott az SS vette át az őrzésünket. Több mint ezerhatszázan voltunk. Volt konyha, meg mosoda, még tus is. Tiroler bácsi volt a fürdőmester. Kolozsvári volt, nagy pocakkal, és a nagy pocakján egy nagy vekkerórát lógatott, azon állította be, hogy negyedóránként lehetett tízesével bemenni tussolni. Ott szintén kialakult egy tábori élet. De azzal a perspektívával, hogy innen majd indulunk, és eljutunk Spanyolországba. Pár hétig voltunk ebben a táborban.
Június 30-án bevagoníroztak, mégpedig a Kelenföldi pályaudvaron. Mindenkinek volt egy kofferja, egy hátizsákja, meg csajkája, kulacsa, valami ennivalója. Mosonmagyaróvárnál megálltunk. Elvben nyugatra kellett volna mennünk, de Spanyolország már nem jöhetett szóba, hiszen a lassanként félig felszabadult Franciaországon keresztül haladó út bezárult a németek előtt. Azt hiszem, három napig álltunk Mosonmagyaróváron. A mezőn aludtunk, nagyon szép idő volt. Felelőtlen, időn és téren kívül lévő állapot volt. Azt mondhatnám, valamiféle nyaralás. A transzportot nem engedték be Ausztriába. Az osztrák Gauleiter nem akarta. De valahova el kellett bennünket helyezni. Úgyhogy elindultunk északra. Aggódva néztük, merre megyünk. Amikor keletre tértünk, mindenki megijedt. Arra emlékszem, hogy valahol Bajorországban átmentünk Himmelstür városkán – amely valóban a Paradicsom kapuja, olyan szép. Nem tudom azt sem, meddig tartott az út. Úgy emlékszem, nem volt rossz a hangulat a vagonban. Egyrészt fiatal voltam, másrészt a koromhoz képest infantilis, nem mértem föl a helyzetet. Meg-megálltunk. Volt ivóvíz, mindenkinél volt valami élelem. A végén megérkeztünk egy Zelle nevű helyre, amelyik fönt van Hannover térségében. Rámpára érkeztünk, semmi állomásépület vagy ilyesmi. Rámpa, ahol SS-őrség volt kutyákkal, és ott ordítás volt. De nem volt szelekció. Sorba álltunk, és elindultunk gyalog a bergen-belseni táborba, ahol betereltek egy úgynevezett blokkba.
Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.